MESTER ÉS DIÁK

Az író egy kis idő után belefáradt már mindenbe. Előbb jött a rendszerváltozás, aztán a nehézkes, zűrös, ellentmondásokkal traktált 90-es évek, amikor még mindig gyönyörű felesége váratlanul beteg lett, és meghalt. Bár megígérte neki, hogy boldogulni fog az életben, és ha ráköszönt egy újabb boldogság szikra-lehetősége nem elszalasztani a lehetőséget, ám titkon nagyon is jól tudta, hogy a lehetőség - legalább is -, egyelőre nem neki lett kitalálva.
Barátai, ismerősei egyre inkább elhanyagolták. Idillikus álmodozónak, zakkant vén aggastyánnak tartották, aki csupán csak saját, önző álmainak él, és akit a külső világ egyáltalán nem izgat. Az író ugyanakkor tökéletesen átlátott a lényegi összefüggéseken; pontosan tudhatta, hogy mi zajlik a világban, és szűkebben vett környezetében.
A televíziót nem nagyon nézte. Ugyan minek? valóságshowk, és egyéb ostoba tehetségkutatók nem hozták lázba. Inkább, míg újságot olvasott, míg egyáltalán létezett szabad sajtó" Később már azt sem igen.
Kis idő múltán megpróbálták megvesztegetni, megkörnyékezni innen-onnen, miszerint: ő egy nagy kortárs író, és mint ilyet valamilyen nagy és becses állami jutalmat, és kitüntetést kellene neki adni. Fel is terjesztették, szó se róla, de ő úgy volt vele, hogy az író ír, hogy az olvasó olvashasson, és a valódi véleményt róla úgyis a méltatlan utókor fogja majd kimondani.
A kis panelszerű lakásban, ahol egymaga éldegélt össz-vissz volt egy aprócska, szűk teakonyha-lyuk, egy kisebb nappali, vagy ha tetszik társalkodó szoba, és egy valamivel tágasabb hálószoba, ami egyben dolgozószobaként is funkcionált. Az író kedvenc 1931-es Remington írógépe lassan-lassan kikopott a divatból. Pedig annak idején mennyire büszke volt rá, hogy az ékezetes betűket is sikeresen rátudta tetetni egy írógépszerelmű ismerősével. Ám hol vannak már azok a papírillatú boldog idők? A kilencvenes években rohamosan tért hódítottak a komputerek, és ha az író lépést szeretett volna tartani a technológiával nem ártott, ha megkér valakit, hogy segítsen neki. A segítséget viszont nem szívesen kérte, és nem is fogadta el, hiszen kissé megrögzött rigolyasággal előbb-utóbb mindenkire óhatatlanul gyanakodni kezdett, és ez a legtöbb fennmaradó kapcsolatát meg is mérgezte.
Egyszer beért a lakása közelében megnyílt számítástechnikai üzletbe, ahol akkor a legmodernebb Intel Pentium 486-os számítógépeket lehetett megvásárolni, és úgy döntött csekélyke nyugdíját félretéve, vesz magának egy komputert, és persze azért jó, ha van, aki beköti, és áramforrásra is csatlakoztatja.
Amikor később két szakember elvitte a gondosan, hófehér kartondobozba csomagolt számítógépet a lakására, és beüzemelték nem győztek ámuldozni, azon a töméntelen plafonig terjedő könyvkupacokon, és kézirattömegek papirosain, melyet az öregedő író az évtizedek hosszú során össze gyűjtögetett.
- Készen vagyunk Nádasi Úr! Ha bármiben segíthetünk ne habozzon! Odaadjuk Önnek a garancia-levelet, mely két évig ingyenes szervízelést biztosít majd Önnek! Köszönjük, hogy nálunk vásárolt, és használja egészséggel a gépet! - búcsúztak tőle, amint minden szükséges Windows-programot megmutattak.
Az idős író, amint a két számítógépes szakember elment alaposan bezárkózott, kihúzta a csengőt, félrerakta a telefon kagylóját, hogy tökéletesen csak az írásra koncentrálhasson, és kizárjon minden mást, majd vadonatúj gépéhez ült kedvenc karosszékében, és a Office szövegszerkesztőben máris veszett iramban gépelni kezdett, és bár nagyon hiányzott neki régi írógépe kattogó krampácsolása, előbb-utóbb belejött a klaviatúrán való gépelésbe is, és egy nap leforgása alatt legalább ötven-hatvan oldalt is megírt.
Mikor végzett kivette pipáját, megtömte illatos dohányfűvel, majd mint aki jól végezte eddigi dolgát rágyújtott, és kedvére pöfékelt egy kicsit. Gyönyörű, mosolygós felesége portréját nézte, aki precíz, rendezett íróasztalán kapott helyet, mert így kicsit mindig úgy érezte, mintha az asszony szelleme vele lenne, és segítené őt az élet göröngyös útján.
Késő délelőtt egyszerre csak kopogtatás hallatszott az ajtaján, majd valahol egy kutya kezdett irdatlan hanggal nyüszíteni.
,,Hát ez nem lehet igaz! - bosszankodott magában, hogy nem hagyják békében dolgozni. Mégis mit képzelnek ezek? Csendrendeletről még nem hallottak?! Micsoda dolog ez?!" - felállt ültő helyéből. Már épp ideje volt, hogy macskásodásnak indult, reumás ízületeit is egy kicsit átmozgassa; óvatosan bejárati ajtajához somfordált, majd kinézett a kukucskálón.
Egyelőre csupán a kihaltnak látszó, dohosszagú folyósót látta, melyet az adott gondnok tartott úgy-ahogy tisztán, persze mindig arra hivatkozva, hogy a ház költségvetése sajnos aligha teszi lehetővé a gyakori felmosásokat, de hát legalább az alapvető higiéniai elvárásokat azért megcsinálhatta volna.
Óvatosan kikémlelt kinyitva az ajtót. Szinte azonnal észrevette a szatyorba, fóliákba csomagolt kisebbfajta élelmiszercsomagot, melyet néhány jóravaló szomszéd szokott külön az ő számára küldeni, mert nagyon szerették, becsülték az író feleségét, és úgy gondolták, hogy egy idős emberről, aki naphosszat mégiscsak egyedül van azért illik gondoskodni.
Gyorsan felkapta a csomagot, és mint valami felbecsülhetetlennek látszó kincset azonnal bevitte lakásába, egyenesen a konyhába és óvatosan felbontotta: kisebb adag műanyag dobozba zárt burgonyapüré, rántott csirke, savanyúság, egy szép piros alma, és egy kis zöldségleves volt benne, szintén hermetikusan becsomagolva.
,,Éppen jókor! - gondolta. Nemsokára úgy is itt a fél tizenkettes ebédidő!" - Az időpontokhoz makacsul, tántoríthatatlan kedvvel ragaszkodott. Úgy vélte ugyanis, hogy az időpontokat sem szabad megszegni, így ha mennie kellett valahova mindig igyekezett más drága idejét feleslegesen nem rabolni.
Éppen a villanyrezsón készült kapott ételeit kicsit felmelegíteni, amikor csengettek.
,,Hát ez azért már mégiscsak sok! - morgott egy nagyot. Éppen ebédidőben zavarni bárkit is." Kikapcsolta a rezsót, és újból kinézett a kukucskálón. Egy megszeppent tizenkét éves fiút látott. Úgy tűnt nagyon akarhat valamit. Résnyire nyitotta az ajtót:
- Tessék? - kérdezte sürgetőn, hangosan.
- Csókolom Nádasi bácsi! Balázs vagyok! Itt lakunk a házban. Tetszik tudni... segítséget szeretnék kérni... - nyögte ki.
- Bocsáss meg... kisfiam, de... - hárított az öreg, mert hajnal óta talpon volt, és korgott is a gyomra, másrészt a legkevésbé sem szeretett volna egy fiúcskát pátyolgatni.
- Nádasi bácsi... kérem szépen... nekem van zsebpénzem... - a fiú már vette is elő iskolás hátizsákjából pénztárcáját, mert szüleitől azt hallotta, hogy ez mindig biztos módszer lehet, ha egy ember bizalmát el akarnánk nyerni.
Abban a percben, hogy az öreg meglátta a gyerek pénztárcáját kicsit megenyhült, mondhatni közvetlenebb, barátságos hangnemre váltott:
- Nézd csak, kisfiam! Jóravaló legénynek látszol, de sajnos nekem rengeteg munkám volna... - itt észrevette, hogy a fiú nagyon szomorúnak, megbántottnak érezte magát. ,,Csak patáliát ne rendezzen már az ég szerelmére! Fölveri az egész házat!" - töprengett, majd meghányta-vetette a dolgot és beinvitálta:
- No, nincs vége a világnak! Gyere csak be!
Balázs tétován belépett és rögtön megakadt a szeme a rengeteg sok könyvön, mely valóságos Bábel-oszlopokat emelt a könyvszekrényszerűen majdnem minden egyes szobában.
- Tényleg ne tessék haragudni Nádasi bácsi, hogy zavarok, de napközibe nem szeretek járni... - vallotta be az igazat, amin az öreg elgondolkozott.
- Talán bántottak a barátaid...? - kérdezte kicsit gyanakodva.
- Hát... az az igazság, hogy alig van barátom... a szemétkedők szoktak mindig megverni... - felelte megtört, szomorkás hangon.
- Ó... sajnálom és megértem... Esetleg másik iskola?
- Jó lenne, de tetszik tudni apám hallani sem akar róla, míg anyu nagyon sokat dolgozik.
- Ó... értem! Szereted a könyveket? - kérdezte, megpróbált témát váltani. Gondolta a további írásaiból úgy sem lesz semmi.
- Nagyon szeretem! Kedvencem az Öreg halász és a tenger!
- Nocsak! - kapta fel érdeklődve a fejét az öreg. - No, és miért?
- Nem is tudom... - gondolkodott el egy pillanatra... - Talán a szókimondó, tömör nyelve, meg az egész történet miatt. Kicsit talán még Moby Dickre is hasonlít.
- Érdekes irodalmi párhuzam! - jegyezte meg ravaszkás mosoly kísértében.
- Nádasi bácsi! Lenne egy fogalmazás, ami ezen a hétre kellene... - kezdte bátortalanul.
- ...És ugyebár azt szeretnéd, ha segítenék neked, ugye? - tapintott azonnal a lényegre.
- Ha nem szeretne segíteni, azt is megértem, és már itt se vagyok... - újból megragadta hátizsákját és készült, hogy elmenjen. Ez óvatosságra sarkallta az öreget.
- Várj csak! Nem kell mindjárt megsértődni! Milyen feladatról volna szó? - ütött meg békülékenyebb, látszólag engedékeny hangnemet.
- Egy fogalmazást kellene írni egy emlékről. Lehet szünidő, vagy éppen ami az emberrel megtörtént!
- Ó! Mi sem egyszerűbb annál! Akkor hol itt a probléma?
- Tetszik tudni az úgy volt... - Balázs látszólag elbizonytalanodott. - Nem is tudom, hogy kellene megírnom! - mondta meg tanácstalanul az igazat.
- Ülj csak le ide az asztalhoz! - mutatott az ebédlőben álló nagy asztalhoz, és székhez. - Mindjárt visszajövök.
Balázs úgy csinált mindent, ahogy az öreg mondta neki. Leült, hátizsákját maga mellé tette a másik székre. Az öreg nem sokkal később egy másik írógép-matuzsálemmel tért vissza, amit lerakott egyenesen Balázs elé az asztalra.
- Ez itt egy írógép! Láttál már ilyet, igaz-?! - kérdezte kérdőn.
- Igen! A suliban még tanultunk is róla!
- Nagyszerű! Itt van a papír, amit ide kell befűzni, és már kezdődhet is a munka! - elővett egy nagyméretű papírost, és gondosan befűzte az írógép elejébe.
- Valami gond van?! - kérdezte a gyereket, aki megint csak értetlenkedő arcot vágott.
- Miről kellene írnom? - tette fel a kérdést.
- Jó kérdés! Van esetleg valami gyerekkori emléked, vagy történeted, ami nemrég történt veled, és úgy hiszed, hogy jó kiindulási alap lehet?
Balázs erősen kutatott a memóriájában, majd mint akinek arcán világosság gyúlt kibökte: - A legjobb barátom nemrég elköltözött a házból, és azóta már nem is tartjuk a kapcsolatot.
- Ó, sajnálatos! De történetnek nem is annyira rossz! Hát akkor nincs más hátra, minthogy le kell írni! - azzal felállt, és átadta a terepet a kissé megszeppent fiúnak.
- Nádasi bácsi? Hogyan kellene neki kezdeni? - kérdezte tétován.
- Először készíts egy vázlatot. Személyek, nevek, helyszínek, amikor ez megvan jöhet a történet egésze! A történetmesélés olyan, mint egy emberi csontváz, persze azzal a különbséggel, hogy itt a csontok jelképezik a történet vázát. Tudsz vázlatot készíteni? - újabb kérdés, és persze újabb bizonytalan tétováskodás. - Akkor megmutatom!
- Először is mondd el külső tulajdonságokkal, hogy néz ki a barátod?
- Az könnyű! Kicsi, szemüveges, sovány, szőke fiú. - felelte.
- Remek! Most írd le, hogy milyen érzéseket keltett benned, amikor elköltöztek.
- Nagyon szomorú voltam, mert kevés barátom van, és úgy éreztem egyedül maradtam!
- No, látod! Kiindulási alapnak ez nem is olyan rossz! A helyszín gondolom nem változik, mert az a mi házunk, ugye?
- Igen, azt hiszem!
- Akkor hát nincs más hátra, mint püfölni a billentyűket! Gyere és kezd neki.
Balázs bizonytalanul odatelepedett a székre az írógép elé, és egyenesen farkasszemet nézett a hófehér papírlappal. Megpróbálta úgy felidézni magában a történteket, ahogyan azt az öreg tanácsolta. Óvatosan kezdte egymás után kikeresni a megfelelő billentyűket, majd egymás után megnyomta őket.
- Püföld azokat a billentyűket az istenért! - szólt rá az öreg, amikor végre meghallotta, hogy régi írógépe újra hasznos segítségnek bizonyult.
Az idő hamar elszállt, és már kora este lett, amikor megint csak csöngetést hallottak. Az öreg kinézett a kukucskálón, és egy csinos fiatal nőt látott. ,,Talán a gyerek anyja lehet az!" - vélte, majd kinyitotta a bejárati ajtót:
- Miben segíthetek kedves asszonyom?
- Jóestét Nádasi bácsi! Úgy tudom, hogy a fiam lejött Önhöz, hogy a segítségét kérje egy iskolai feladathoz! - jelentette ki a filigrán asszony.
- Így igaz! Nagyon eszes legény, és remekül elboldogul majd az életben is!
- Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy ideje volna hazajönnie végre vacsorázni, mert holnap ismét suli van!
- Ó, persze, persze! Fiatal úr, merre vagy?! - szólt be az öreg hangosan a szobába, ahonnét még mindig lázas írógép kattogás hallatszott.
Nemsokára Balázs is előkerült.
- Szia anyu! Ne haragudj, hogy nem mentem haza... - állt meg anyukája előtt lehorgasztott, bűnbánó fejjel.
- Kisfiam! Nem haragszom rád, de vacsoraidő volna, és...
- Ö... persze... máris megyek... - Balázs már vette is a hátzsákját, ám a vázlata még mindig az öreg írógépben árválkodott. Az öreg író azonnal odarohant, és kihúzta a minden bizonnyal értékes papírost a gépből:
- Ezt itt ne hagyd fiatal úr! - nyújtotta feléje barátságosan a papírt.
Később az íróról kiderült, hogy rákos volt, és egyik pillanatról a másikra hirtelen meghalt. Balázs éppen akkor érettségizett, és nagyon megviselte a különc, hóbortos író halála, aki igyekezett mindig segíteni neki.