PÉLDÁZAT JOBB IDŐKRE


Annyi számkivetett, mihaszna éven át
nyomunkban vannak mindenütt az árnyak.
Lomhán majd egyre imbolyogva
kuporgón átvánszorognak előbb
mirajtunk majd eltökélt,
kitűzött céljainkon.

Árkok, csapdák, drótakadályok
vermei között kiüresedett hiány-kráter,
holdbéli csónakos-táj ragyog.
Közéjük csapni árulón, elűzni őket
már rég nincs erőnk,
hát önmagukban szükség-kénytelen
csak várakozunk.
Készenlétünk vaksi,
kuporgó fegyelme csak nem lazul;
egyre szorosabbra szorítja össze
jelenünk bizonytalankodó polipcsápjait.
Egymásra hánytan kísértő ember-démonok
alamuszi falkája levegőben kering.

Fintorogva hátrálók, kételkedők
népes üzenete nem vár köszönetet senkitől.
Odalökött, megkuporgatott,
szegényes alamizsnák rothadó hulladékait
mások könnyűszerrel felfalják,
míg az árnyak már önmagukat
is rendre fölzabálják.
– Nyirkos homályban az ember
mindig egymagában boldogul.

Leszegett fejekkel a díjnyertes
élet-ajánlatokra sokan nemet mondanak.
Sáncok mögé húzódik vissza empátia
s semmibe vett tolerancia.
Hajladozik, szunnyad
az újabb esélyek szánalmas kísérlete.
Amikor már minden összeomlani látszik
még a biztos veszély is,
vezényszóra sorokba hátrál.

A Lét csalóka, értéktelen harcait
megnyerni nem-csak folytatni lehet.
Múltnak hátat fordítani nem lehet egykönnyen,
hisz minden mindenből következik.
Ha üldöznek, megaláznak, éltedre törnek.
Sorsodban, jó szerencsédben
kellene megbíznod legalább,
ha már mindenki végleg elhagyott.
Félelem s szükségen túl riasztóbb
fordulatok várják azokat,
ki még mindig félnek a sötétben!