TUDATALATTI TÜKRÖK


Most csak arra a velejéig
szomorú-szorongó kisfiúra gondolj,
ki folyton könnyezett s akkor többet
már nem szükséges hamis szó,
puccos görbe-tükör, se egy újabb Janusz-arc,
még egy második mindent elfedő maszk.
Ha lekötöz, leláncol az élethez, világhoz valami
– törd, semmisítsd meg oroszlán-daccal,
hetvenkedő piperkőc-bátorsággal
létedet gúzsba kötő akadályokat.

Ha nem lehetsz már szabad,
mert kényszer-boldogság,
elrendezett házasság kényszerít
rabigába magadat még akkor se FEL NE ADD!
Csak most a benned dobogó,
zabolázhatatlan emlékek
milliónyi kincseire gondolj
és akkor nem kellenek fölösleges szavak.
Akkor már ott lesz egy arc a jelenből,
rajta egy álarc,
ráadásul egy alakoskodó harmadik is,
ki a kimagyarázott,
fondorlatos hazugságokkal
immár bármikor manipulálhat.

Akkor már kevésbé lehet
látható egykor patyolat-ártatlan,
anyaszült-meztelen arc—lelked.
Akkor az agymosott szándékosan eltompított,
visszabutított valóság
annyit ér csupán mint egy újbóli,
hamísított tudat egy amúgy
is veszteséges képleten.

Sőt! Nem kellenek,
mert teljesen feleslegesek
számodra hízelkedő szavak,
jólcsengő ígéretek.
Hiúságod gyilkos, nárcisztikus vágya.
Egy-egy mindent megmutatni
kész tükörben öltött testet,
- lelked még így sem -,
sejtheti, vagy érezheti
a vegytiszta igazat.

Elegendő, ha összegyűjtesz
egyetlen ragyogó,
de őszinte sírig kitartó könnycseppet
s azonnal sorra végig kopogtatod az Egy-valaki szív-kapuját,
míg bebocsátást nem nyersz.
– Életedből zaklatott múltad
naponta erőszakosan kirántgat.

Életed – ha akarod, ha nem -,
baljósan settenkedő metafora,
vagy éppen némán zengő szikla-dal,
melyhez mindig szükséges Valaki,
hogy kiteljesíthesse a benned
rejlő befejezett végességet!