NYUGHATATLAN VISSZHANGKÉNT


Fuvolaként zúg a senkiházi szélben
az ordas-képű éjszaka.
Emberállat acsarkodó vadbarom-népség
szétszórja levethető Janusz-maszkjait.
Két kripta-arcon megviselt,
időbe-nyújtott emlék
hullám-törvény csörgedez,
míg kisírt szemekben tanúskodó,
játsznyi kövek kedvükre hánytorognak.

Csontváz-karmú fák dermedt holtágain
varjúszárnyak károgva fellobognak,
baljóslatú mítoszokat hirdetvén.

Dzsungeli gépzenében,
felpaprikázott emberforgatagban
nem téblábolok szándékosan.
Inkább otthonom szelídített melegében
igyekszem megvárni vak s láthatatlan
Sors-fonalak titkokkal terhes rendeltetéseit.

Görbe-képű tükrökben
ismerős arcom arcomba hökken.
Vicsorgó álcák, vérmes pojácák örvénylenek
zsibongó macska-tömegben.
Megint eltelik az év s én önmagamat
kérdőre vonva faggatom:
Ki voltam egykoron?
s vajon ki lehetnék most?!
Egy másik életben tán magam
hasonmás-kiadása cselekedhetne
karakán-bátran, temperamentummal karöltve.

Koldulni már akkor sem
akarna érvényesülési kérvényt,
halhatatlan szerelmet,
halálra végső engedelmet.
Magamban már így is magánzárkát,
ketrecet építettem hagymahéj-lelkem körül,
hisz nem lehet, hogy alattomos,
számító hazugsággá aljasodjék
minden miben egykoron hihettem halálig?!

A szivárványt a fény feldarabolva felaprózhatja,
ha optikai csalódásként
a becsapható szem enged neki.
Őszinte érzelmeket ezért
jobb dobbanó szívekkel átérezni,
ha úgy érzem már, hogy minden babonázó
tekintet egyszerre becsapott s megcsalt,
akár a titkos, égi jelek
s minden őszintén kimondott szó
csupán talmi játékszer lehetett
én nem szeretnék már senkire haragudni,
csupán csendben Külön-békét köthetni
s aztán kihalni!