EMLÉKEK SÚLYA


Hamar eltelt 38 éved.
Sejtheted immár
a tudatos vég közeledtét,
elhullt örömök boldogabb emlékeit,
ha voltak mind az
emlékezet szeméttelpén végezték.

Az Egy-valaki kedves,
mennyország-sugarú mosolya
már soha többet nem üdvözölhet.
Önző-makacs, flúgos híred
fellegeit hamar
elhordja keselyű-torkú szél.

Különbékét köthetnél egyszer
már végleg önmagaddal s a hazug,
alakoskodó Világgal
mely szüntelen rád les s körbevesz.
Kósza, bosszúszomjas sorsod
nem becézgetett – de ellened küldte
a sok hitvány s igaztalannak
bélyegzett bakó-ítéletet.

Magányod súlyos evilági
márvány-kapuit tán
újra ki kellene nyitnod,
hogy ne csak mindig filozófálj,
vagy feleslegesen morfondírozz
arról: mi lehet tiéd?
Merre menj búskomoran
hasztalan kilátástalan jövőd felé?!

Békéd ára már így is
tragikus fizetséget von maga után.
Több lett már rég körötted azok száma,
kik magadra hagytak,
mert elhagytak,
becsaptak, vagy épp meghaltak.

Másra vagy segítségre ugyan
már hiába is vársz!
Nyakas-makacs fafejűséged
lehet egyedüli koporsód.
Szíved ajtaját már
kár könnyelműn nyitogatnod.
Meg vagyon írva rég
elrendeltetett Vég-üzeneted:
addig senki sem fog bátorítani,
se megvigasztalni,
míg egy-egy megváltó
emberi hang föl nem keres,
fel nem hív.

Percegve rándul előbb csontjaidban,
majd benső világodban
valami durva,
vadállati fájás a tékozló,
múltbéli tettekról,
melyek szándékosan
s készakarva halasztódtak.

 Ráébredsz magad is hirtelen,
hogy éppen hat-hét éve történt:
elszalasztott céda-kellető,
sanda lehetőséget szalasztottál akkor,
mikor téged értek könnyelmű,
mihaszna bántalmak
s ezért inkább már a
biztos ismerkedéstől is inkább lemondtál,
holott lehet, azóta már megérdemelt,
boldog családod lehetne,
a vágyott, boldog élet,
amit olyannyira egy magad hajszoltál!