VÁRATLAN AJÁNDÉK

A felnőtt nő nem nézett ki többnek, mint tizenhat. Nőiességéhez egyáltalán nem passzolt az alapból sötét, szegecselt bőrdzseki, bőrnadrág, és a vaskos, nehéznek látszó túrabakancs. Vadóc, lázadó típusú kamasz lánynak nézett ki első pillantásra, aki talán még nem is igazán tudhatja, vagy sejtheti, hogy valójában mi ellen is lázad?
A dolgok akkor fordultak komolyra, amikor apja infarktusban váratlanul meghalt, és mivel az anyja nem akart élete végéig egyedül maradni egy új seggfej pasit vett maga mellé, aki előszeretettel kezdte őt tapizni, meg fogdosni, pláne akkor kukucskált be a szobájába, amikor az anyának munkába kellett mennie, és jóformán egész álló nap csupán csak ketten voltak a lakásban. A végső összetűzésre egy Csütörtöki napon került sok, amikor a mostohaapja megpróbálta megcsókolni, mire neki sem kellett több, és úgy mogyorón rúgta azt a rohadékot, hogy sokáig csillagokat látott, majd amikor anyja holtfáradtan hazaesett a munkából közölte vele, hogy inkább elköltözik. Később aztán valahogy kitudódott a dolog, és anyja végleg elküldte a szemétláda seggfej pasit.
Most itt állt valami egészen új kezdetén, és amint háromszor becsengetett az ismerős társasházi lakás kapucsengőjén kicsit úgy érezte új otthont, menedéket talált. ,,Vajon mit fog hozzá szólni az öreg? Márha egyáltalán tudja-e, hogy kicsoda ő?!" - töprengett. Kicsit hallgatózott is. Nem volt nehéz dolga, hiszen az egész folyosó vízhangokat vert, így a legapróbb egérneszeket is hallani lehetett.
Így is hat percbe telt mire heves csoszogó mozgással, kicsit nyikorogva kitárult a bejárati ajtó, és egy SZTK-keretes, kicsit görnyed járású, nagypapakorú ember nyitotta ki az ajtót. Nem lehetett pontosan tudni, hogy pusztán csak megijedt, vagy jócskán meglepődött a fiatal nő kinézete láttán, mindenesetre máris gyanakodva, szúrós szemekkel méregetni kezdte:
- Mit parancsol az ifjú hölgy? - kérdezte.
- Ö... Selmeczky bácsit keresem... - válaszolta félszegen. Mintha inába szállt volna a bátorsága.
- Én vagyok az kedveském! Mit szeretne? - pár fokkal barátságosabb, közvetlenebb hangnemre váltott.
- Biztos már nem tetszik emlékezni, de az anyukám Selmezcky Rozália volt lánykorában, és... igaz most már apukám nevén van, de...
- Ó... hökkent meg az öreg. - Csak nem azt állítja kedveském, hogy Ön lenne az unokám, akit már több mint húsz éve nem láttam?
- Talán hiba volt, hogy ide jöttem! Ne tessék haragudni, amiért szóba hoztam... - szomorú arckifejezéssel már éppen készült rá, hogy fogja hátizsákját, és gitárját és már újból útra kelljen, amikor az öreg megállította:
- Várjon egy percet Kedveském... fáradjon be és beszélgessünk egy kicsit... - szélesre tárta a bejárati ajtót közvetlnül és előre tessékelte a jócskán megszeppent fiatal nőt.
- Hát... köszönöm szépen... igazán kedves...
Az öregember óvatosan megfogta a gitárt, vigyázva, hogy még véletlenül se tegyen benne kárt, majd bementek a kis lakásba, melyet főként az öreg felesége tartott rendben, és csinosított ki. Pár éve rákban hunyt el, és azóta az öreg jóformán ki nem tette a lábát a lakásból. A jóravaló, megértő szomszédok hoztak neki ételt, és viselték gondját. Segítették, amiben csak tudták.
- Megkínálhatom valamivel Kedveském...? - kérdezte, amint lepakolta a hölgy összes holmiját a nappaliban.
- Nem kérek semmit! Köszönöm! Ne tessék haragudni, de nagyon sok mondanivalóm lenne, és attól félek, hogy az idő sürget. - mintha tartana attól, hogy elmúlik a megfelelő pillanat máris szeretett volna a dolgok közepébe vágni, és alig várta magában, hogy az öreg is kényelmesen elhelyezkedjék kedvenc foteljában, amiben a tv-t szokta nézni, vagy könyvet szokott olvasni.
- Akkor lássuk csak! - foglalt helyet az öregember. - Miről is beszélgessünk? A szüleid hogy vannak? - tette fel a legelső általános, bevezető kérdést.
- Apukám sajnos infarktusban meghalt pár éve, és anyukám azóta elég nehezen találta a helyét, míg én szerettem volna önálló, és független lenni minél hamarabb! Nagyon sokat hallottam Önről! Egyébként Stella vagyok!
- Nagyon örülök a találkozásnak! - emelkedett fel kicsit ültőhelyéből az öreg a tiszteletadás véget. - Bocsásson meg kedveském, de megmutatná az igazolványát?
Stella kicsit bizalmatlanná vált, talán kicsit meg is sértődött, de nem is lehet azon csodálkozni, hogyha az ember először lát valakit akkor bizonyítékot akar tőle személyiségét ellenére.
- Tudom, hogy most azt tetszik gondolni, hogy mit keresek itt ennyi év múltán, de az igazság az, hogy kíváncsi voltam, mert gyerekként nagyon sokat hallottam Önről... - hangja meg-megremegett. Nem feltűnően, de azért érezni lehetett rajta néminemű érzelmi többletet. Elővette hátizsákját és felmutatta személyijét, hogy az öreg jól láthassa.
- Á! Ez érthető! - esett gondolkodóba az öreg. - Gratulálok a gitárodhoz! Szereted a zenét?
- Nagyon is! Néhány éve még igazán pörgős, lázadó kamasz voltam, és mindenáron rockzenész szerettem volna lenni, vagy legalább is olyan, aki alkot, és kifejez valamit a zenével, csak hát kicsi hazánkban ebből nem igazán lehet megélni.
- Az embernek sosem szabadna feladnia az álmait... - mélázott az öreg kicsit. - Tudsz játszani?
- Azt hiszem... szeretné meghallgatni...?
- Örülnék neki!
A fiatal hölgy óvatosan kiemelte a hangszert a kemény fekete tokjából, majd egy kis, fekete pengető segítségével máris a húrok közé csapott, méghozzá nem is akárhogyan. Valósággal szárnyalni tudott virtuózokat is megszégyeníti tehetségével. Az öreg nem győzte csodálni. Legszívesebben két vaskos tenyerével tapsolt volna ki minden ütemet, de nem akarta félbeszakítani a koncentrációban. A kisebb ,,zenei koncert" tizenöt percig tartott, majd következett a meghajlás.
- Bravó! Gratulálok! Nagyon tehetséges vagy! - gratulált őszintén.
- Á! Nem vagyok azért olyan jó, mint mondjuk Eric Clapton, vagy Mark Knofler, de igyekszem annyit gyakorolni, amennyire időmből csak futja. Ön tud játszani? - kérdezte lázas izgatottsággal.
- Hú! Ez nagyon jó kérdés! Már évek óta nem játszottam semmit! De várj egy percet... - az öreg valósággal rohanva szedte lépteit a hátsó szobába, és kihozott onnét egy kisebbfajta csellót, melynek gyönyörű mahagóniszerű lakozott fája mintha életre kelt volna, amint megcsillant rajta a napfény enyhe sugara.
- De régen volt, de azért ne ítélj elhamarkodottan, rendben? - foglalt helyet egy székben, míg a hangszert görbe lábai közé vette, ellenőrizte a hangolást, és pár akkord erejéig meghúzta a vonót a kissé poros húrokon. Végül Bach G-moll szonátájából következett egy rögtönzött, de annál hatásosabb részlet. Mikor végzet az öregember a fiatal hölgy nem győzött csodálkozni, hogy mennyire univerzális őstehetséggel van megáldva az öregember. Meglehet a muzikalitást is tőle örökölte, hiszen biológiai apja botfülű volt.
- Elnézését kérek, csak régen volt már használva ez a gyönyörűség! - olyan szeretettel simított végig a csellón, mintha elhunyt feleségét szeretné megölelni.
- Ez hihetetlenül fantasztikus volt! - lelkendezett a fiatal nő. - Azt hiszem sok mindent örökölhettem Öntől! - jelentette ki nem kis büszkeséggel.
- Hát lehetséges... Gondolom te is felléptél már valahol, nem? - érdeklődött.
- Sajnos mire eljött volna az alkalmas pillanat a volt barátaim is mind szétszéledtek, mert nekik csak a pénzszerzés kellett, és így mintha odalett volna a zene igazi varázsa. - vallotta be őszintén. Persze, nem tagadom néha tényleg szuper dolog lenne egy teljesen hangszigetelt zeneszoba, ahova az ember csak úgy elvonul alkotni, és meditálni!
- Ez is nagyon érdekes gondolat... - töprengett hangosan az öreg. - Éhes vagy?
- Hú! Hát az az igazság, hogy reggeliztem, de...
- Szót se többet! - Az öreg máris felpattant, mintha bolha csípte volna meg, és vágott két szelet ropogós, friss kenyeret, egy kis téliszalámival, melyet még jóravaló szomszédai csempésztek be neki. Szendvicset készítette, és egy kistányéron kivitte a meglepett nőnek.
- Jaj, annyire kedvesnek tetszik lenni! Igazán nem kellett volna! - szabadkozott, majd korgó gyomorral máris jóízűen beleharapott a kenyérszeletbe. - Hm, nagyon finom! - jegyezte meg. Sajnos nem vagyok egy nagy család! Anyukám viszont istenien főz!
- Ennek örülök! - foglalt helyet ismét.
- Ön mindig is itt élt?
- Amióta csak az eszemet tudom! Szerencsére gyönyörű feleségem hangulatos, nyugodt légkört teremtett! Nagyon sokkal tartozom neki... - érzelmes lett a hangja.
- Ne tessék haragudni, hogy szóba hoztam! Kedves asszony lehetett.
- Pótolhatatlan drága kincs volt! Azt hiszem, hogy az ember egész élete során ritkán találkozhat ennyire különleges, sugárzó emberrel!
- Bárcsak lenne valami különleges képesség, amivel az ember mások lelkébe láthatna. Bár elismerem ez azért túlságosan is egyszerű volna. - próbált kicsit viccelődni, szellemeskedni, mert úgy érezte nem ártana kicsit oldani a hangulatot. - Meséljen kérem valamit az életéről? Nagyon kíváncsi vagyok!
- Mit szeretne? - fordult felé érdeklődve az öreg.
- Bármiről, amiről azt gondolja elszeretné mesélni. - kérlelte kedvesen.
- Hm! - az öreg mintha megrágta volna saját szavait, aztán belekezdett. Elmesélte gyakorlatilag töviről-hegyire életét, s benne minden olyan sorsfordító, meghatározó eseményt, melytől azzá vált aki. Kezdve egészen a kisgyerekkortól majd haladva az életkorok szerint. Legalább négy teljes órán át csak mesélt és mesélt, úgy hogy Stella nem győzte ámulva hallgatni. Elvégre nem mindennap találkozhat az ember a saját nagyapjával. Nem igaz?!
Mikor az öregember végére ért saját életének és látta, hogy bizony-bizony a fiatal nő is meghatódik, bár igyekszik foggal-körömmel erősnek, határozottnak mutatni magát, az öreg azonnal tiszta zsebkendőért nyúlt, és óvatosan letette a nő mellé a fotelra.
- Jaj! Igazán... nem kellett volna... - mentegetőzött. - Tetszik tudni nem vagyok ám én ennyire... érzékeny, de nagyon szívhez szólóan tetszik tudni mesélni tudni.
Időközben, ahogy szinte már megszokott volt - legalább is a hétköznapi napirend szerint -, egy-egy szomszéd jelezte csöngetéssel, vagy egy-két koppintással, hogy kisebb tartós élelmiszert, vagy éppen aprócska csomagot hozott az öregembernek, aki kicsit sántikálva néha-néha felállt, kicsoszogott a bejárati ajtóhoz, kikukucskált az aprócska lyukon, majd behozta magával, amit kapott.
- És még mondják, hogy a szomszédok nem segítőkészek! - jegyezte meg, amint lepakolta a kapott dolgokat.
- Ez annyira jó! Hogy így törődnek Önnel!
- Hát... közel harminc évig én pesztráltam a gyerekeiket! Ennyit igazán megérdemelhet az ember! Szívességet szívességért! - jegyezte meg, bár önmagában azért mégiscsak jóleesett, hogy ennyien gondolnak rá.
- Van hol laknod éjszakára? - kérdezte kis idő múlva.
- Hát... az egyik barátnőmnél lakom már jó ideje... - vallotta be kissé szégyenkezve, de őszintén.
- Persze csak, ha jónak látod itt maradhatsz amíg gondolod... - ajánlotta fel segítőkészen az öreg.
- Jaj nagyon rendesnek tetszik lenni, de a barátnőmnél jó lesz nekem! - hárított, amit az öreg biccentéssel tudomásul vett.
Később már a régi elsárgult, vagy éppen fekete-fehér fényképalbumokat vették szemügyre, és Stella - maga is alig vette észre -, és máris családtagként kezdte érezni magát.
- Fantasztikusan kifejezőek ezek a képek! Mintha csak egy-egy megelevenedett emlék volna, mely kitágította volna az adott pillanatot.
- Szép megfogalmazás! Próbálkozott versírással kedveském?
- Igen, ami azt illeti, bár sosem voltam eget rengető ambícióim! - felelte.
- Pedig nagyon sokoldalú, és tehetséges vagy!
- Túlozni tetszik, de azért nagyon köszönöm!
Annyira oldott, kellemes hangulatban beszélgettek el, hogy időközben beesteledett, és a fiatal nő tovább már igazán nem tarthatta fel új nagyapját, mert az mégiscsak helytelen lett volna. S bár szívesen megadta volna elérhetőségeit, végül is abban maradtak, hogy ezentúl bármikor meglátogathatja az öregembert.
Az ezt követő meghatározó találkozás után Stella lecserélte sötét, és a fekete különböző árnyalatai szerint összeválogatott, kissé ijesztő, és provokatív ruhatárát, és megpróbált elegánsabban, és színesebben öltözködni. Néhány hónap múltán már barátnőjét, és később a pasiját is bemutatta az öregnek, aki családtagként üdvözölte őket.