Méregkeverők c. krimi
HARMINCADIK FEJEZET
Néhány évvel korábban…
Feri ki nem állhatta az egész értelmetlen, és szerinte fölösleges felhajtást, ami azzal az idétlen érettségi bankettel indult, ahol tudvalevőleg az egész népes, és megérett diákkompánia úgy akart saját magának érdemeket szerezni, hogy előbb rágyújtottak töménytelenül sok, és istentelenül büdös cigarettákra, majd hogy még intenzívebben érezhessék hogy a felnőtt társadalom immáron elismert, és teljesen egyenjogú tagjai azonnal nekikezdtek a különféle – kezdetben csak -, tömény aperitif-jellegű égetett szeszes italok egyetemesen károsító fogyasztásának; valójában egy kis idő után, amikor még az egész brancsnak jelentősen tompulni kezdett a józan gondolkodása – egyre gyorsabban, és feneketlen mohósággal valósággal vedelték, és nyakalták a kimondhatatlan, és sok esetben megnevezhetetlen alkoholos koktélokat és italokat.
Az abszolút befutó volt – főként az ifjú hölgyek körében -, az ú.n. tequila-koktél, melyet előszeretettel szolgáltak fel úgy, hogy a kis stampedlis pohárban még jól láthatóan égett az élénk kékszínű láng, akár valami spirituális Bunsen-égő; egyre izgatóbban, és egyre füllettebbül felcsigázva egyesek kimeríthetetlen fantáziáját!
Feri kis híján azon vette észre magát, hogy az egykori valamivel kedvesebb, és talán rokonszenvesebb arcok, akik azért akármennyire igyekeztek, hogy saját korosztályúk tudomásul vegye őket, és megbecsült elfogadást kaphassanak; annyira megváltoztak ezen az egyetlen ,,kirúgunk a nagy hámból” nevezetű, kissé görbe éjszakán, hogy szokásához híven elkezdett előbb félelmében aggodalmaskodni, majd egy kis idő elteltével, mikor jócskán már oldódott az egyre lazább, és lezser hangulat látható arckifejezésén azon kezdett el morfondírozni, hogy ennyi részeg, és illuminált ember mellett vajon hogy a fenébe fog hazakeveredni? Csak most érthette meg hogy mennyivel könnyebb, és hatékonyabb lett volna a dolga, ha annak idején nem annyira hajthatatlan, és makacs és leteszi végre az úrvezetői jogosítványt!
Egyelőre igyekezett megnyugtatni magát a tisztes, már javában patakzó hófehér ingén is meglátszó bőséges verejtékcseppekkel, hogy nem lesz semmi baja! Legalább is Marci – aki érte jött kocsival, hogy néhány haverjával a bankett éttermébe fuvarozza -, teljes körű, ,,felnőttes” felelősséget vállalt az édesanya előtt azért, hogy egy szem kicsit agyonbabusgatottnak látszó fiacskájának az égadta egy világon semmi bántódása sem esik!
Bár tudták volna akkor, hogy mire vállalkozott Feri, és ez az egész valójában mit is jelenthet?
Nagyjából már éjfélre járhatott az idő, mert ha valamit Feri nagyon is komolyan vett az a gyilkosan kicentizett, rendíthetetlen percek mérése volt, amit folyamatosan ketyegő, kissé idétlen, és gyerekes Casio órája mért, amint legalább minden ötödik másodpercben kínosan feszengőn megnézett: Úgy festett a többiek fesztelen bohémsága mellett, mint akinek szabályosan zabszemet dugtak a seggébe, és éppen ezért képtelenné vált arra, hogy elengedje magát akár csak egyetlen percre is elengedje magát, vagy megpróbáljon a változatosság kedvéért lazítani, és úgy nyomatni a bulit!
,,Jaj, csak ezt az éjszakát ússzam meg!” – önmagában már azért fohászkodott, amikor az egyik ifjú hölgyemény – akivel történetesen együtt táncolták a szalagavatón a Fantázia-keringőt – kissé illuminált, nagyon is spicces állapotában arra ragadtatta magát, hogy az asztal alatt gyöngéd finomsággal elkezdte fogdosni a jobb lábát, mintha titokban keresne valamit, és arra számítana, hogy Feri gatyájában majd meg is találja! Aztán ahogy egyre beljebb szeretett volna hatolni Ferit teljesen ellepte a jéghideg veríték, hiszen egyértelműen érezte, hogy valami a golyóit tapizza:
- Bocsáss meg kedves Melinda, de attól tartok, hogy a kezed rossz helyen van! – mindig igyekezett úriemberhez méltón viselkedni a gyengébbik nem képviselőivel, mert ezt szokta meg, és mert erre nevelték, ellentétben másokkal, akik szabadszelleműek voltak!
- Nem hiszem én azt… - kacsintott szempillaspirállal kecsesen kihúzott, mogyoróbarna lánggal most lángoló szemeivel a fiatal lány, akinek úgy látszott igencsak megjött a bátorsága! Ezen nem lehetett csodálkozni, hiszen az adott este folyamán legalább tíz-tizenkét erősen alkoholos tartalmú italt, és legalább annyi koktél bevedelt! Csoda, hogy most rögtön még nem dobta ki a taccsot, és okádta le maga mellett ezt a megszeppent, és megilletődött szerencsétlent, akinek még egyszer sem ajánlották fel a randizás romantikus tettét!
- Jól érzed magad?! – kérdezett vissza valamivel őszintébben és aggodalmasabban, amikor a hölgy előbb illetlenül előbb böfögni, majd jókedvűen nyeríteni kezdett, mint valami pajkos kis kancacsikó.
- Istenien! Hogy te milyen dögös vagy! Eddig észre se vettelek! Az osztályban mindig annyira magadba zárkóztál! – ahhoz képest, hogy a hölgy egész este folyamán jelentősen vedelt, meglepően tiszta mondatokat sikerült kinyögnie.
- Részemről a szerencse! – bökte ki.
- Azt hiszem, hogy hánynom kell, de nagyon szívesen szexelhetünk, ha még gondolod?! – érezte, hogy a gyomra azonnal felkavaródik, mert jött a mindent eldöntő, és végső böffenés, és máris eddig elfogyasztott mini-falatkáinak aszpikos gusztustalanságát sikeresen feltálalta Feri tányérjára. Voa lá!
- Bocsika! Hihihi!
- Igazán nem történt semmi! – gyorsan adakozó segítőkészségét felajánlva adott neki egy tiszta papírzsebkendőt, és nem próbálta képzeletében eljátszani a szóban forgó jelenet következő részletét, amikor ezt a nagyon kedves, bombázó lányt lefekteti, és együtt szexelnek, ráadásul slussz poénként úgy, hogy valójában azt sem igen tudhatja: Mi fán terem a szexuálisan együtt tölthető együttlét?
Nem akart ő senkit megbántani; többi osztálytársai is mindig úgy gondoltak rá, mint valami szánalmas, puha pöcsre, aki ott van, ha szükség van rá, és a házi feladatok megírásán, és az önkéntes segítségnyújtási lehetőségeken túl még a balhék többségét is nyugodtan minden további rizikó nélkül magára vállalja, csakhogy végre barátokra tehessen szert, ami azért valljuk csak meg meglehetősen szánalmas képet festett róla!
S a kicsit mindig is előszeretettel tréfálkozó, és gonoszkodó hölgyek első céltáblája így lett az együtt eltöltött négy év során – legalább is addig, amíg saját maga rejtett személyiségét meg nem fejthették, mert Feri arcán minden látszott!
Talán ő volt az egyetlen olyan sebezhető srác az egész gimi területén, aki nem színlelte ha rosszul érzi magát, nem vert át senkit, és nem is fordult meg a fejében, hogy áltasson, vagy hitegessen másokat: mindig és mindenütt önmagát igyekezett adni, a maga helyenként botlábú, megbocsátható molettségével, és ami nagyon imponáló volt egyes ,,jófejűbb” hölgyeknél, hogy soha egyetlen pillanatra sem szégyellte soha se az érzelmeit, se az elhullatott könnycseppjeit! Ő volt a tökéletes balek, akinek előbb-utóbb, ha talán kicsit hagyta volna magát jobban megismerni rugalmasabban elfogadták volna különcködését!
- Na, akkor készülj fel hapsikám! Mert jön a nagy hacacáré! – Marci szabályosan megragadta barátját és betuszkolta a méregzöld Suzukijába, mely visítva száguldott el a belváros roppant kifinomult, valamivel elegánsabb környékére.
Feri az egészből csak azt vette észre, hogy kínzón megfájdult az agya; mintha egyenesen és most azonnal kalapáccsal ütögetnék ide-oda, és ehhez jött még az erős hányinger, amit főként a kocsi suhanó iramodása okozott. Szemei előtt nem látott mást csupán az éjjeli fények lidérclátomásait. Sokszor gondolt már arra, hogy még szerencse, hogy ő az egyetlen, aki józansággal rendelkezik, és mindig helyén van a szíve, mert ki tudja, hogy ellenkező esetben mi történtek volna közvetlenül a bankett után?!
A kocsi bekanyarodott vele az egyik hatodik kerületi mellékutcában – közel a Liszt Ferenc-tér -, főként nappal nyüzsgő kaptárszerű forgataga színhelyére, ahol az avatott szemeknek máris finom ínyencségeket kínált az egyik éjszaki klub.
- Na, akkor ide skubizz pubi! – fordult hátra az anyósülésről a hátsó ülésre haverja, aki izgatottabbnak tűnt, mint egy süldőlány. – Most aztán kisöreg olyan élményben lesz részed, hogy ehhez képest a zsebhokizás nulla barátocskám! Hahaha! – oltárit röhögött. Leállította a motort; kihúzta a slusszkulcsot és Feri is valamivel elgémberedett tagokkal, és nagyon fáradtan kiszállt a kocsiból.
Egész teste ebben a percben roppant fáradt volt; sokszor eszébe jutott, hogy talán jobban tette volna, ha erre az egész idétlen bankettre be nem teszi a lábát, de szülei unszolták a lehető legjobb indulattal:
,,Menj csak drágám, és érzed nagyon jól magad!” – noszogatta előbb édesanyja, aztán végül minden lében kanál apja. Ugyanakkor nem akarta, hogy mások megint árulóként nézzenek vele mérgeskedő farkasszemet, mert a bolondos ballagásról szándékosan távolmaradt, mert nem akart szándékosan még jobban hülyegyerek, és cirkuszi majom lenni!
- Hú, öregem! Olyan ramazurit csapunk ezekkel a szaftos kis picsákkal, amilyet még nem látott a világ! – ezt egy hatalmas böffentéssel tette jogossá, mint aki önmaga számára is engedélyt adott, hogy kangörcse újból feléledhessen! – Ja, bocsi haver! Elfelejtettem, hogy te sohase káromkodsz! Hát csak tanuld ki minden ízét, mert lehet, hogy az éjjel folyamán szükséged lehet rá!
Feri órájára nézett; ha eddig nem tette ezt meg minden idegesítő ötödik másodpercben, akkor talán egyszer se; éjfél éppen elmúlt, és a mutató vészesen közeledett a hajnali egy órához! De neki holnap a nagyihoz kellene mennie, mert kerti partit terveztek, hogy megünnepeljék, hogy belépett a felnőtt társadalomba! Attól félt, hogy ebből valószínűleg semmi sem lesz, hacsak holnap – azzal ma reggel le nem küld a torkán legalább egy tartálynyi koffeint, hogy folyamatos ébrenlétét előre is bebiztosíthassa!
- Várj csak hapsikám! Itt megállok és kidobom a csülkömet! Neked nem kell brunyálnod? – kérdezte, miközben a lehető legtermészetesebb, mintha csak odahaza lenne terpeszállásba állt, és elővette a szerszámát, amiből, mint a buzgó szökőkút egyre csak dőlt a gusztustalan sárga húgy.
Az egész utca kihalt volt, ami kissé szokatlan meglepetéssel szolgált; lévén a mindig zsongó belvárosról van szó!
- Kösz… kibírom! – Különben sem volt szokása, hogy gusztustalan módon a közterületre vizeljen, de látván osztálytársa karakán bátorságát eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha éjnek évadán, csak úgy merő véletlenségből nyilvános helyen pisilne! Nem, inkább nem!
- Te tudod! Jaj, ez kurva jól esik! Hát hiába! Az embernek néha ki kell eresztenie a fáradt gőzt! – sikeresen telibe talált egy világító lámpaoszlopot, ami egy újságosbódé mellett volt. Feri csodálkozott is magában, hogy a változatosság kedvéért mért is nem az újságosbódét vizelte le?
- Ezzel is megvolnánk! Na, gyere velem barátocskám! – azzal, mint egy inas, vagy mint inkább egy kalauz elkísérte Ferit egy amolyan barlangrendszerbe, melyen egy csapóajtón át vezetett az út, és mely az utcára nézve csupán egy idegesítő rózsaszínszínű neonreklámmal szolgált felvilágosításként: PIPP-SHOW
,,Ez elhozott engem a legrosszabb helyek egyikére! Én hülye meg hagytam magam rábeszélni!” – mérgelődött magában, míg a csapóajtó csigalépcsője levezette őket a sejtelmes, homályos mélybe, mely most úgy ölelte őket magához, akár egy tátongó, örökké éhező száj…
,,Nem lesz semmi baj! Nem akarok lefeküdni senkivel! Csak szeretnék már nagyon hazamenni!” – biztatta önmagát, de aztán rájött, ha a haverja egyszer valamit a fejébe vesz, akkor olyan makacs lesz, akár egy kötekedő öszvér. Mit tehetett volna? Hogy ne kelljen továbbra is a sötétségtől rettegnie fogta magát és gyorsan utána galoppozott, bár a vaksötét lépcsőfokon is eléggé viszontagságosra sikeredett tétova lépkedése. Úgy nézhetett ki ebben a percben – ha történetesen látta volna valaki -, mint az a józan ember, aki még nem tudhatja magáról, hogy berúgott, vagy csak enyhén becsípett!
Végre leértek a csigalépcsőn, és Feri megkockáztatott magának egy szabad kifújást, hogy feszültségéből újra valamivel szabadabb lélegzethez juthasson:
- Nem lesz semmi baj! – mormolgatta hangosan, és ha osztálytársai rendszerint ezt hallgatták tőle rögtön tudták, hogy legszívesebben majd összecsinálná magát ijedtében.
- Nyugi Ferka! Majd mindjárt lesz, nagy ereszd el a hajamat akció! Csak várj a sorodra!
Egy meglepően egzotikus, csipkézett fehérneműs középkorú hölgy lépett a haverja elé:
- Mit parancsolnak az urak? – kérdezte megnyerő mosolygós közvetlenséggel.
- Na, látod hapsikám! Ezt nevezem én első osztályú árunak! – bökte oldalba.
- Helló szépségem! Hány kilót adhatok? Mennyiért vállalod?! – széles vigyorra feszítette szét száját, mintha ezzel akárcsak előnyös benyomást akart volna szerezni.
- Kisfiúkkal nem szokásom foglalkozni! Jobb lesz, ha lekoptok, mielőtt valaki megsérül! – abban a finomkodó gyöngéd hangjában azért mégiscsak volt valami előre bejósolható félelem.
- Figyelj csak Gábor… - húzkodta, akár egy óvódás Feri barátja fekete zakóját -, szerintem jobb lesz, ha azt tesszük, amit a hölgy mondd!
A fehérneműs konzumhölgynek úgy látszik nagyon bejött, hogy végre valaki legalább egyszer a nagy büdös életben ,,hölgynek” szólította és nem valami irritáló, gusztustalan, vagy obszcén megjelölést használt, mert kedvesen feléje fordult:
- Úgy látom az úriembernek nagyon jó ízlése lehet… - gyöngéden odalépett hozzá, és hattyú-finom ujjbegyeivel megcirógatta Feri pufók, hörcsögszerű arcát. – Neked bébi önként is szívesen odaadom magam! – búgta sejtelmesen a fülébe.
Feri annyira elpirult, mint egy túlérett alma, vagy görögdinnye belső, és köpni, nyelni nem tudott:
- Én… Ö… azt…
- A kollegám úgy értette, hogy korban hozzáillő partnert, és beszélgetőtársat keresne éjszakára, aztán majd kialakulnak a dolgok! – barátilag a hátára tette vaskos kezét Gábor, majd odasúgta: - Látod faszikám, így kell! Ez a kisfiús mulya modor mindenkiből azonnal gondoskodó anyát farag!
- Akkor azt szeretném kérni, hogy vegye gondosodásba a haveromat, jó, cicukám? – kacsintott feléje.
- Várjatok itt! Mindjárt visszajövök! – azzal csábos riszálások, és cici villogtatások közepette máris eltűnt a szemük elől abban a hátborzongatóra sikeredett vöröses folyósón, ami olyan volt akár a poklok feneketlen katlana.
Míg vártak addig Ferinek volt alkalma a sötét lyukszerű lebujt tüzetesen szemügyre venni; ezzel a bíborvörös, titokzatosságot kölcsönző világítással, mely szinte átjárta bőrének minden pórusait az egész hely kapott valami túlvilági, szinte megtestesült apokaliptikus hangulatot.
,,Vajon meddig kell még itt ácsorogni? És ha a roppant csinos hogy valójában csak azért ment, hogy szólhasson egy verőlegénynek, vagy kidobóembernek, aki lazán kipenderíti őket, mint macskát szarni?” – gondolatai a letaglózó álmosság hatására egyre jobban felkavaródtak benne, akárcsak enyhén émelygő gyomra. Mi az istent keres itt? Amikor még réges rég otthon kellene aludnia, és nem kellene az apja kérdőre vonásától rettegnie, hogy még annyira sem érdemesítette édes szüleit, hogy hazaszóljon, és hogy azok megnyugodjanak!
,,Anya biztosan aggódik! Apa pedig már most szerintem kész idegroncs!” – szögezte le, és még mindig nem tudta, hogy ebből a mostani katyvaszból hogy lesz képes kikecmeregni?
A roppant csinos, és egzotikus fehérneműs hölgy visszatért egy másik egzotikusabb ,,virágszállal.”
- Ő itt Annamari szépfiú! – felelte egyenesen Ferinek. – Ő fog téged beavatni! És nagyon olcsón dolgozik! Igaz angyalom? – fordult a másik fiatal hölgyhöz, aki szemlátomást Feritől legalább egy-két évvel biztosan fiatalabb lehetett.
- De nem vállalok ám el akárkit, csak szoktasd magad a gondolathoz! – karakánsága főleg Gábort lepte meg, de Feriben is a határozott céltudatosságot csillantott meg.
- Csajszikám! Attól tartok hajlamos vagy elfeledkezni az alapszabályról, miszerint te vagy a vevőkért és nem fordítva!
- Hát az lehet, de attól még én is ugyanolyan nő, és emberi lény is vagyok, vagy mi az isten! – magabiztosan, megingathatatlan akarattal állt meg a talpán. Látszott rajta, hogy karakán kis csaj, és hogy a lehető legkeményebb fából faragták!
Gábor először azt hihette, hogy a fehérneműs nő egyenesen neki szánta ezt a szaftos, tüzes kis bigét, de valamit súgott a fülébe, mire Annamari megszelídülhetett valamelyest, mert karon fogta megértő kedveskedéssel a megszeppent Ferit, és elvezette a kijelölt bíborszínnel világító fülkék valamelyikébe.
- Rád azt hiszem már nincs is szükség! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve a hölgy, és már azon volt, hogy azonnal távozik.
- Várjál kicsi tubicám! Tudok fizetni! Mennyit adjak? – esedezett, ami szánalmas könyörgésnek hangzott egy vérbeli tökös macsótól.
- Oh, drágám! Attól tartok olcsó zsebpénznél kicsit azért többre lenne szükséged! – legyintett.
- Mondjuk egy húszast? – ajánlkozott.
A fehérneműs nő csípőre tette két makulátlanul kecses kezét, és szépen ápolt körmeit stírölte:
- Még mindig csak aprópénz! Hát nem tartasz eléggé kívánatosnak! – hogy a hatás még ellenállhatatlanabb, és valamivel bizsergetőbb legyen kéjes élvezettel, mintha fájdalmai lennének erotikusan beleharapott az alsó ajkaiba.
- Egyen meg a fene! Harminc és ez az utolsó ajánlatom!
- Hát kedves barátom, akkor nagyon úgy tűnik, hogy itt a pont, és hogy neked mára a továbbiakban már nem osztottak lapot! Vagy esetleg hívjam a Tunyót?
Gábor idegességét, és félelmeit egy hatalmas nyálgombócba gyűjtötte össze. Kicsit félelemmel vegyes rettegéssel a hangjában szólalt meg:
- Ki a franc… az a… tunyó?
- Hát ő egy nagyon kedves legalább két méteres benga barátom! Ha van kedved, szívesen összeismertetlek vele! – leplezett fenyegetése azonnal célt ért, mert ebben a percben Gábornak máris inába szállt a bátorsága és bár valahogy lelkiismeret-furdalást érzett, amiért benne hagyja a csávában osztálytársát, de azt se akarhatta, hogy helyben kidekorolják macsó arcát.
- Azért kicsi cicám kérhetek valamit ingyen?
- Na gyorsan, aztán pucolás!
- Vigyázzatok a kis pöcsi haveromra, mert neki még soha nem volt se nője, se kapcsolata!
- Jól van! Nem lesz itt semmi gubanc!
- Köszi bébi! Csak ennyit akartam! Akkor… szevasz! – meglepetés lehetett talán még számára is, hogy olyan gyorsan, és hevesen távozott az éjszakai klubból, mint amilyen meglepően gyorsan idejött. Ennyit ért egy látszólag vadítóan nagymenőben nyomató macsó szava, aki már az első kisebb figyelmezetésre is halálosan berezel!
Titokban, míg a hazafelé vezető úton kocsijában ült folyamatosan furdalta a lelkiismeret: Visszaforduljon-e, vagy hagyja a francba az egészet?! Végül hazament, és öntudatlan kábulatban, mintha csak egy újabb rossz álom lenne, bezuhant az ágyába.
Feri talán életében nem izgult még ennyire, mint ezen a sötét, és látszólag nagyon is búja-bohém, extrém helyen; mintha érzekei eltompultak volna, de ösztönei még soha nem voltak ennyire gyilkosan éberek, és széles látókörűek.
Annamari leültette egy szépen megvetett párnás ágyba, mely a hely fülledt erotikáját volt hivatva kihangsúlyozni.
- Na, akkor lássunk munkához! Nem lophatjuk itt az egész napot, nem igaz?! – gyorsan akarta csinálni; olyan gyorsan szabadult meg a Ferit tökéletesen védelmező burokban tartó ruhadarabok választékától, hogy valósággal letépte a megszeppent, kisfiús fiatalemberről a ruháit.
- Várjál… kérlek… állj meg… - olyan gyorsan motyogott, hogy Annamarinak arra kellett következtetnie, hogy rosszul érzi magát, vagy nem stimmelhet a fejével valami.
- Gond van macikám? – babusgatta kényeztető hanggal, ahogy tanulta a Madamme-tól.
- Hát… ö… ami azt illeti… én… nem szeretnék szexet! – nyögte.
- Akkor mi a francért jöttél ide?! Netán sósperecet akarsz? Csak nem vagy meleg?!
- Hát persze hogy nem… - hezitált -, csak tudod… szóval az van, hogy inkább… beszélgessünk jó? A pénz úgyis a tiéd lehet! Így jó lesz! – szavai inkább egy szánalmas könyörgésféleségre hasonlítottak, mint tulajdonképpeni kérésre.
Annamari abbahagyta a fölös ruhadarabok további szakszerű lehámozását az erősen elpiruló fiatalemberről, és éppen a kezében volt annak bőröve, hogy kellő nyomatékkal megfenyegesse:
- De ha ez valami ostoba vicc akar lenni csórikám, akkor figyelmeztetlek! Nem vagyok ostoba!
- Bocsáss meg én nem úgy… gondoltam… - Feri ebben a pillanatban olyan volt egész szánalmas, pufók idiótára sikeredett fizimiskájával, mint egy elítélt, akit éppen valami istentelenül könyörtelen kivégzőosztag elé cipelnek.
- Akkor, hadd halljam? Mihez is volna inkább kedved? Mindent a kedves kuncsaft óhaja szerint, ugyebár! – lábacskáiról levette a most irtóztatóan szűkösnek bizonyuló, és roppant kellemetlenkedő tűsarkú lábbelit, és kényelmesen pozícióba helyezkedett; és nem mellesleg fel is öltözködött abba a kis egzotikus ruciba, melyet szigorúan ,,munkaruhaként” viselt.
- Hát… az az igazság, hogy egy osztálytársam ötlete volt… - mint egy kisiskolás pisisgyerek ennél szánalmasabban, és leverten ritkán érezhette magát, pedig már felnőttnek számított; legalább is az emberek szemében.
- Mi hozott téged ide? Meg ne mondd! Esetleg kíváncsi voltál, mert a szalagavatón nem sikeredett egyetlen numerát sem megdöngetned! Igaz-e?! Hihi – kuncogott jóízűen, mert ha ismerkedés került szóba kedvére szerette előbb provokálni, és gúnyolni kedvére az embereket kissé sajátságos szarkazmust sem nélkülöző humorával, hogy lássa az emberek valódibb énjét.
- Én nem úgy… gondoltam… - zöldszínű szeme, mely most valósággal majd leragadt a fáradtságtól, és kívánóan sóhajtott volna egy megváltó ágy után sebzett szomorúságról árulkodott.
- Ugyan már szépfiúcska! Csak nem fogsz nekem itt pityeregni! – Annamari megérezte, ha jót akar a fiatalembernek, jobb lesz, ha sürgősen taktikát változtat, és megpróbál támadásból átmenni megértő, anyai pátyolgatásba, és valamivel barátságosabb empátiába. – Eddig milyen volt az életed? – bizalmasan megfogta a másik ezúttal az idegesség okozta jéghideg verejtékben tocsogó mancsait, és kedveskedve simogatni kezdte rajtuk a szőrcsomókat, majd puszilgatni kezdte.
- Tudod… kicsit mindig is féltem gyerekkoromban!
- Hát barátocskám! Én nagyon úgy látom, hogy ez most sem szűnt meg! De miért nem próbálod kicsit elengedni magad? Nyugi, nem harapok! – kedvesen megdörzsölte tenyereit, mint egy vérbeli profi, és igyekezett éreztetni a megszeppent sráccal, hogy itt jó kezekben, és biztosában van! Legalább is egyelőre…
- …Azt hiszem, ha valamivel több bátorságot, karakánságot leshettem volna el, tanulhattam volna el, mint rejtett titkokat másoktól talán nem is tudom… könnyebb lett volna a problémákkal való szembenézés!
- Piha! Ez egy szemenszedett baromság apafej! Mondok én neked valamit bubóka! Az életben jobb, ha mindent saját magad tapasztalsz meg, és tudod miért?! – simogatta még mindig mancsait.
Megrázta értelmetlenül a fejét.
- …Hogy később, ha úgy fordulnának a dolgok, saját magad hozd meg a szerinted legjobb döntést! Nincs az, hogy miért, vagy miként? Vagy hogy, hogyan kellett volna? Egyszerűen csak van ez a kicseszett, nyüves egy élet, és ezt kell valahogy takarékoskodva beosztani, vagy elvegetálni! Te például gondolom innen majd egyenesen hazamész apucihoz, és anyucihoz, akik már most meghalnak az aggodalomtól, hogy hol császkálhat egy szem trónörökösük, és aztán beiratkozol majd valami unalmas egyetemre, ahol négy álló évig azon meditálsz, agyalsz majd magadba, hogy még mi az istent lehetne szánalmas kis életeddel kezdeni? Igazam van?!
Ahhoz képest, hogy még csak alig tizenvalahány éves múlt, és látszólag egy kamaszkinézetű süldőlány benyomást keltette talán a tengernyi sok sminkje, és cicomája miatt – vágott az esze, akár a borotva, és pontosan elszámolt az élet realitásaival, és könyörtelen törvényeivel.
- Kérdezhetek? – szabadkozott félénken, de már oldódó félben volt a gátlása.
- Hát csak rajta! Szaporán! – eresztett végre meg egy feloldott, valamivel bizalomkeltőbb mosolyt.
- Te hogy kerültél egy ilyen helyre?
- Na, úgy látom, hogy akkor témánál vagyunk! Hát… lássuk csak! – ellenállhatatlanul beletúrt sötétbarna hajába; ez is kiszámított női praktikáinak eddig mindig bevált, és roppant hatékony fegyvere volt, ha az erősebbik nem képviselőinél könnyed módszerekkel bármit is el akart érni; de e pillanatban ennél a kisfiús kamaszképűnél egyelőre még önmaga sem tudhatta, hogy gaz csábító, vagy megértő babusgató képében tetszelegjen? – Tulajdonképpen mindig is az utcán éltem… - elszorult a hangja, ahogy emlékei forgatagában megpróbálta egymáshoz illeszti múltja fájdalmasra sikeredett darabkáit -, aztán anyám öt- esetleg hatéves koromban fogta magát, és otthagyott egy árvaház kapujában mondván nemsokára visszajön, és utána se szó, se beszéd egyszerűen csak… lelépett! Régen volt már, de mégis minden nap eszembe jut!
- Bocsáss meg… én őszintén sajnálom… Ne haragudj! – próbált idétlenül bocsánatot kérni, de mintha megérezte volna, hogy ez nem biztos, hogy a legalkalmasabb pillanat.
- Hé, kishaver! Ne akarjál nekem itt megbánásról papolni, mert azt utálom! Különben is! Te kérdeztél, vagy nem?! Nahát akkor! Ha már így szóba hoztad, te mit keresel egy ilyen helyen?
- A Gábor osztálytársam hozott el, mert azt mondta, hogy jó móka lesz, de én erősen tiltakoztam, mert holtfáradt vagyok, és haza szerettem volna menni! De ahogy látom, ő megint csak jól benne hagyott a szószban! – ejtette ki úgy, hogy majd leragadt a szeme, és látszott rajta, hogy erősen koncentrálnia kell, ha azt szeretné, hogy tartalék ereje még kitartson.
- Az szinte száz százalék! De ne rettegj semmitől, ha nagyon szorul a hurok – már pedig nagyon úgy látom, hogy most épp ez a nagy büdös helyzet -, egész nyugodtan elfekhetsz az én ,,irodámban” is! Tudom nem olyan lakájos, mint mondjuk egy komplett kislakás, de azért megteszi!
- Igen… talán… az nagyon jó volna…
- De valld csak be tisztán és egyszerűen, hogy nem mered megtenni, mert halálosan betojtál attól, hogy esetleg legszentebb álmaidban megtámadnak! Igazam van?!
- Hátha meg nem is, mindenesetre nagyon sok időre van sajnos ahhoz szükségem, hogy megbízzam a másikban!
- Hát cunci mókus akkor, ha megengeded neked most egy kiadós alvás dukál! A pénzt inkább visszaadom! – gyöngéd, és figyelmes volt tekintete, és ebben a pillanatban egyáltalán nem látott rajta semmi házsártosság, és semmi ellenszenvesség, mint a többi valamivel jóval idősebb kuncsaftjai esetében!
- Na, gyere velem te nagy mackó! – készségesen igyekezett feltámogatni, és átkulcsolta a maga gyöngéd és törékeny madárvállaival a fiatalember szélesre sikeredett vállait, majd átvezette a saját ,,irodájába” ami valójában egy konzumhölgyek számára fenntartott lazító, és egyben pihenőszoba szerepét is betöltötte:
- Itt nyugodtan pihizhetsz bébi, amíg csak jólesik! Egyelőre senki se fog zavarni! – tette le elnehezedett, betonszerű, és nagyon kimerült végtagjait egy kényelmesnek mondható szófára.
- Bocsáss meg, de hogy hívnak? – kíváncsi volt erre a valóban kedves nagyon fiatal még szinte gyermeklányra.
- Nem mindegy az neked? Holnapra már egyébként sem fogsz arra emlékezni, hogy mi történt az este! – de azért mielőtt végleg kilépett volna az ajtón, hogy szendergésében magára hagyhassa, még csábosan visszaszólt: - Egyébként Annamari vagyok! Később megadom a számomat és talizhatunk!
De ezt a félszeg, és most tökéletesen hibernált Feri már aligha hallhatta volna, mert úgy elaludt, mint akit tökéletesen kiütöttek, és az égadta világon szinte semmire sem emlékezik!
Nem is kellett neki a másnap nyűgével gondolnia, hiszen már a holnapot írták, mire kinyitotta csipás szemeit.
,,Hol a fenében kötött ki?!” – vallatta magát, és minél inkább megpróbált valamifajta összekuszált, és töredékes képet kialakítani magában arról, hogy az a szarházi semmirekellő mitugrász osztálytársa miért is hagyhatta itt? – most minden annyira zavarosnak tűnt! Biztosan csak a reggeli álmosság az ok! Egy csésze tejeskávétól majd rendbe jön! Na jó, egy nagy kancsó tejeskávétól, mely remélhetőleg – persze csak akkor, ha megkaphatja végre -, kimossa, kitisztítja őt kívül-belül!
Ránézett az órájára, amit valaki a kis éjjeliszekrényen hagyott. ,,A fenébe is! Tehát minden igaz! Valaki levetkőztette!” – De egyáltalán nem is emlékezett arra, hogy történt-e testi kapcsolat, vagy szexelt-e, hiszen egyrészt igazán még nem volt se módja, se lehetősége elmélyedni a Káma Sutra modernkori gyakorlatában, másrészről viszont annyira mélységes meggyőződéssel tisztelte a hölgyeket, hogy nem is igazán tudhatta, hogy hogyan kell elérni a kívánt hatást a másiknál, hogy az adott ,,Mindenség-kapui” egyszerre csak kitárulkozzanak, akár egy gyönyörűséges virág puha szirmai? Vagy egyáltalán az adott nő elérjen az orgazmus csábító határait?
Enyhe álmosságtól vegyes érzésekkel még a fejében felült az ágyban, és hirtelen szeme lencséje csak most kezdte felfogni az egész hangulatos kis szoba apró-cseprőbb tárgyait, és szexuális tartalmú eszközeit. Mi a fene lehet ez? Kivégzőkamra, vagy inkvizíciós vallatószoba? Csak nem így mulathatják az időt azok a pénzes kuncsaftok, akik valami újító kényeztetésekre szomjaznak? Lehetséges! Megpróbálta gyorsan becsukni a szemét, majd újra kinyitni, hátha csupán egy rossz álom, amiben benne ragadt, de bárhogy is próbálkozott a hangulatos szobácska apró kis trágyaival még mindig az arcába kiáltott: Itt vagyok, és itt is maradok!
Azért biztos, ami biztos megpróbálta kinyújtóztatni kellemesen elgémberedő, és most bizsergő végtagjait, és apróbb tornagyakorlatokkal felébreszteni még alvó testrészeit. Észre se vette, hogy közben bejött a gyönyörű, fiatal lány, akivel tegnap este beszélt:
- Jó reggelt morcos bocs! Hát hogy telt az éjszaka? – csábosan odariszálta magát az ágyhoz, ahol Feri még mindig üldögélt, és megpróbálta jobb kedvre deríteni. – Hogy aludtál?
- Kösz egész jól! És te?
- Hát, ha nem kellett volna melóznom egész éjjel, akkor nagy örömmel bebújtam volna hozzád! – riszálta meg kis fokhagymaméretű popsiját előtte.
- Csak nem azt… akarod ezzel mondani, hogy… történt… valami is…?
- Jaj! Hát ennyire úriemberrel én még soha az életben nem találkozhattam! Teljes nyugi van kishaverom! Az égvilágon semmi nem történt! De sikerült végre egy jó fej fiút kicsit megismernem! – egy nagyadag tejeskávét nyújtott át kedveskedő szerénységgel neki, amit Feri el is fogadott, megszeppentenem meg is kérdezte:
- Mennyivel tartozom?
- Jaj, ugyan már! Te kis mamlasz! Ha nem akarsz, ne fizess! Ajándék! De nagyon szeretnék veled kicsit közelebbről is eldumálgatni, de csak kizárólag akkor, ha van hozzá kedved! Na, mit szólsz?! – ült le melléje.
- Hú! Nagyszerű! De most azonnal fel kellene hívnom a szüleimet, mert szerintem nagyon megleszek szidva!
- Jaj, elég volt a nyámnyilaságodból! Állj végre a sarkadra, és viselkedj úgy, mint egy golyóval fityegő FÉRFI! – erélyes harciassággal tette csípőre kis kezecskéit a kanapén, és Ferinek most nagy kedve lett volna, hogy azonnal megcsókolja szenvedélyesen, mint a romantikus filmeken!
- Igazad van! Azért kaphatok egy telefont?
- Előbb megiszod a tejeskávédat, aztán mehetsz! – jelentette ki, és volt valami eltitkolt, mégis kellemes érzés, ahogy kicsit elpátyolgathatta kedvére ezt a még mindig pipogyáskodó mamlaszt, miközben jóízűen igyekezett kortyolgatni a kávéját.
- Ízlik?
- Remek! De ugye megkapom a telefont?! – hangjában még mindig az az enyhén ingerlő, tétova kisfiús félelem feszült, amit a legtöbb ember sehova sem tud magában rakni, és előbb-utóbb kényelmetlenül kijön a sodrásból, de Annamari nagyon bájosnak és kisfiúsnak találta.
- Várjál mókuskám, mindjárt jövök! – fölszállt az ágyról, mint egy tüsténkedő, kis angyalka és elrohant.
,,Hát ez meg hova mehet? Csak nem a Nagyfőnökhöz, akinél majd bemárt, mert az meg rám küldi a tahó gorilláit!” – mintha egy elcseszett gengszterfilmben lenne, amit talán a jobb nézettség miatt vígjátékszerű elemekkel dúsítottak fel. ,,Az nem lehet! Biztosan nem csinálna olyat! Hiszen láthatta gyönyörű szemét, ami elvileg sohasem hazudik!” – gondolta és mivel az értelem hamar kikergette a megmaradt reggeli álmot a szeméből; ebben segített a tejeskávé is – fölkelt az összegyűrődött ruhával, magára kapta az öltönyét és anélkül, hogy még jobban, és feszültebben idegeskedni kezdett volna csöndesen, apró léptekkel föl-le kezdett járkálni a kis szobában, míg a másik vissza nem tért.
- Na? Elég gyors voltam remélem?! – jelent meg az ajtóban alig tíz perc múlva Annamari kezei között mobiltelefonnal:
–Hát ezzel a vacakkal tudok szolgálni kedves uram, de szerintem egy hívásra csak elég lesz! – Segítőkészen átnyújtotta a készüléket.
- Köszönöm! Akkor én most gyorsan megcsörgetem őseimet! – azzal máris a tárcsázó gombokra tapadt a keze, hogy minél hatékonyabban megtudja nyugtatni otthonragadt szeretteit.
Annamari pedig csöndben kiszeretett volna menni a szobából, és kicsit magára hagyni Ferit, de megfogta kérlelőn a karját és a lány úgy érezte, hogy nem tud neki nemet mondani!
- Várjál, kérlek, még ne menj el!
- Halló… szia anyu! Hogy vagytok? – próbált kedves és közvetlen maradni.
- Szervusz, aranygyerekem! Inkább te mesélj? Hol töltötted az éjszakát? Van neked fogalmad arról, hogy a jó apád mit össze nem idegeskedett csak miattad?!
Édesanya kissé ideges, és átvirrasztott éjszakától megfáradt hangja azonnal felébresztette benne a lelkiismeret-furdalása kis ördögét, mely szinte soha nem hagyta nyugodni – főként akkor, ha tisztában volt vele, hogy rossz fát tett a tűzre!
- Én is nagyon szeretlek benneteket anyu! Kérlek, nyugodj meg! Biztonságban vagyok, és nagyon sajnálom, hogy nem tudtam hazamenni, de átmenetileg… a Gábor tudod… lerázott!
- Na, akkor majd előveszem őt is és lesz egy kis baráti csevegésem vele!
- Jaj, drága anyu! Csak azt szerettem volna elmondani, hogy el se hinnéd milyen jó volt a bankett, és hogy… megismerkedtem valakivel… - ezt talán túl gyors volt, hogy most mindent kiteregetett, mert édesanyja azonnal kérdezősködni kezdett, és ha egyszer rákezdte egykönnyen biztosan nem hagyta abba:
- Hogy mit csináltál??? Ki az a lány? Legalább korodbéli? – vége hossza nem volt kérdésözöneinek.
- Hát, ami azt illeti, egy roppant bájos, és nagyon csinos, igazi Hölgy! – közben tétován Annamarira kacsintott, és szemük azonnal találkozott.
- Ennek biztosan apád is nagyon örül majd! Én pedig nagyon büszke vagyok rád, hogy végre önállóan cselekedtél! Feltétlenül be kell nekem is mutatnod édes fiacskám! megértetted?! – aztán hirtelen gondolkodóba esett, hogy talán fia valami mást is csinált az éjjel -, mondd csak fiam? Kotont használtál-e?!
- Ó! Hát persze, de most akkor megyek is, és nemsokára otthon vagyok! Meglátogatjuk a nagyit, vagy holnap megyünk?
- Nézzenek oda! – lepődött meg az édesanyja a vonal túlsó végén -, de sürgős lett egyszerre valakinek. Ha gondolod te nyugodtan otthon is maradhatsz, elvégre csak az érettségidről van szó, és egy kis kötetlen kerti mulatságról! – jogosan volt bosszús, mert imádnivaló nagyanya is úgy készült a jeles esemény megünneplésére. Nem lehetett neki csalódást okozni!
- Bocsánat anyu! Nem úgy értettem! Ne haragudj!
- Tudom szívem! Előbb forog a szád, mint az agyad!
- Ugye, hogy haragszol rám?! – félénken, tétován kérdezte.
- Ezt sürgősen verd ki a fejedből! Annyira szeretlek, és most még jobban, hogy nem esett semmi bajod! Annyira aggódtunk érted! Amint hazakeveredtél jelentkezz! Szia! – azzal lerakta a kagylót.
- Ez gyorsan ment! – fordult a kissé megszeppent fiatal lány felé, aki először hallhatta, hogy milyen érzés is lehet az, ha valakinek szerető édesanyja és egyáltalán felelős családja van! Most enyhe féltékenység jelentkezett szívében.
- Ha jól sejtem kismackóm, akkor éppen az anyukáddal beszéltél, ugye?!
- Igen, vele! Nagyon szeretne megismerni! – úgy mondta ezt, mint valami rejtélyes, bizalmas titkot, amit más nem is tudhat, és amire szemlátomást roppant büszke.
- Visszatérve az eredeti témára! Most mit fogsz csinálni? – kíváncsiskodva érdeklődött, ami egyáltalán nem volt jellemző rá, mert az ügyfél igényeinek kielégítésén túlra csak ritkán terjedt a hatásköre.
- Nem is tudom! Azt hiszem, hazamegyek, és attól függ, ha meglátogatjuk a nagyit, akkor egyenesen odamegyünk a kerti partira, ha nem akkor… otthon leszek!
- Figyelj csak bubuska! Jó volna még csacsogni veled, mert édi cukorfalat vagy, de sajnos nekem már lejárt a munkaidőm, és jobb, ha én is hazamegyek! – egy papírszalvétát halászott elő az egyik fiókos asztalka mélyéről, ahol még egy-két biztonsági óvszer is lapult, majd kivett egy feketefilcet, és jól olvashatóan ráfirkantotta az elérhetőségeit; megadva barátnőivel lakásuk címét is!
- Ezeken a címeken tudsz utolérni, ha kell valami, és… - nem tudta, hogy hogyan fojtassa, mert jóleső remegés futott át a gyomrából kiindulva, zakatolva dobogó szívén keresztül -, nagyon jól éreztem magam veled! – gyöngéd, kedveskedő puszi volt a hála, amiért valaki nem akart vele erőszakosan, és durván bánni, és azonnal lefeküdni!
- Én is nagyon jól… éreztem magam veled! – annyira elpirult, hogy a legtöbb ilyen esetben valósággal már szégyenkezett volna, de most nem foglalkozott a külső körülmények mellékhatásaival; azonnal a szimpátia jótékony fogságba esett, amint szerénykedőn szemezett ezzel a bájos, mégis karakán ifjú hölggyel…
Ahhoz képest, hogy Szombat volt, tehát a hétvége szerves része, amikor csak nagy, és világmegváltó indokok szükségeltetnek hozzá, ha az emberek dogozni akarjanak – a belvárosi forgalom meglehetősen hézagosra sikeredett, amint Feri megpróbált egy buszt elcsípni, ami hazavitte.
Mivel közel volt az oktogoni metróaluljáró, viszont egyáltalán nem volt nála jegy, és utálta, ha egy bűzös, és meglehetősen levegőtlen jegypénztár üvegkalitkája előtt kell naphosszat, és roppant kedvetlenül ácsorognia a kalusztrofóbia tüneteivel eldöntötte, hogy mivel úgysem rohan sehova, inkább elsétált a hatos villamos vonalán egészen a Bajcsi Zsilinszky út kereszteződéséig onnét pedig már csupán egyetlen köpés és a Deák-téren van! Onnan már pofon egyszerűen megy a tájékozódás!
Végiggondolt mindent aprólékosan; a tegnap esti éjszakába nyúló, dáridózó, orgiás bankettet, és főként azt a bájos ifjú hölgyet, aki Annamari névre hallgatott!
,,Vajon igazi nevet mondott, vagy csak egy megtévesztő álnevet?” – s egyszerre gyötörni kezdte az éberen őrködő kíváncsiság! Rájött arra, hogy nagyon szimpatikus neki a fiatal lány, és több mint valószínű, hogy az érzés kölcsönös, mert akkor miért flörtöltek egymásba akaszkodó, bohém szemekkel? S vajon miért akarta már a legelső alkalommal ágyába csábítani őt a roppant csinos, karakán lány?
Őt, akinek egyáltalán az jelenthetett egyedüli felüdülést, ha a csinosabb hölgyek rendre kihasználták a volt gimnáziumban, miközben kéjsóvárgón elsuttogták halló füleibe:
- Köszi szépfiú! Jövünk neked eggyel!” – Ez meg mi a frászkarikát jelenthet? Mi az ördögre akartak akkor kilyukadni azzal a komisz ,,Eggyel”?
A tegnap éjjeli nyárias jellegű eső kellemesen felfrissítette a homokként leülepedett porréteget, melyben mintha egyszerre feloldódott volna az ócska, lepusztult főváros minden szennye, és piszka! És érdekes sajátosság volt, hogy amint az első júniusi esőcseppek másnap leestek a flaszterra a legelső locsoló kocsik, és köztisztasági gépek is azonnal munkába álltak; mintha az egyetlen jó és szellemes mentségük az lett volna a rendre, és a tisztaságra, hogy ,,Hát kérem! Előbb meg kell várni, míg a kegyeskedő Anyatermészet intézkedik!” – Amolyan igazi megrögzött, rigolyás ,,Pató Pálozás” volt ez!
,,De most komolyan! Mi a fene történt tegnap este?!” – felszállt a legelső buszra, mert hamar eljött a Deák-tér előtt, és lábai – bármennyire is élvezte most a friss levegőn való gyaloglást majdnem kibicsaklottak abba a fekete lakkcipőben, - ami kétségtelen -, egyfajta hanyag, és férfias eleganciát kölcsönzött Ferinek is, de egy idő után a viselése kínszenvedést okozott a viselőjének is!
- Jaj, majd leszakad a lábam! – szabadon kinyilváníthatta negatív véleményét, elvégre a kutya se tartózkodott még a hajnali órákban az utcát, legfeljebb csak a korán kelőket, akik igazán nem rendelkeztek népes táborral!
,,Hívjam, vagy ne hívjam?! Az itt a kérdés? Mert, mi van akkor, ha számára csak egy újabb üzleti jellegű kalandocska voltam, és többet már látni sem akar, hacsak… nem virítom neki a lóvét?” Ezt nehéz megfejteni!
Átgaloppozott a másik eső mosta járdára és észrevette, hogy a tegnap éjszakai kalandja óta talán még soha sem érezhette magát ennyire lazának, felszabadultnak! Igen! Mintha teljesen új ember állt volna saját maga előtt is; aki már nem úgy járkál a többi ember között, mint aki jószerivel behúzza fülét-farkát, és lesújtott, bűnbánó tekintettel inkább az aszfalttal flörtöl, és szemez, ahelyett, hogy a szemrevaló hölgyeket kaphatná lencsevégre, és aki – el ne feledjük a legfontosabbat -, felemelt, és kihúzott tartásában is megőrzött azért magából valami egészen egyedit, és Emberit!
,,Majd meglátjuk, hogy kisül-e valami egyáltalán ebből a dologból!” – bíztatta önmagát, és szerencsésen el is érte a menni készülő buszt.
- Hát te meg? Hogy nézel ki? Hol voltál tegnap este?! – nem is kellett, hogy édesanyja megszólaljon már ismerhették egymást nagyon jól annyira, hogy tudják a másikról, ha kissé szúrósabb, és sanyargatni vágyó pillantással, vesébe belelátón ránéz a másik emberre, akkor az illetőnek nincs mese – vallania kell!
- Szia, anyu! Hogy vagytok? – ennél ostobában ritkán, ha indíthatott volna egy meghitt beszélgetést. Reggel mindig is valamivel magasabbra sikeredett a hangfekvése, talán az idő miatt; mint egy eunuchnak.
- Én jól vagyok kicsim! Apád is valahogy túlélte az éjjelt! De nem volt könnyű, mert hajlamos vagy elfelejteni, hogy akár mennyire is sokszor elveszti a türelmét, azért még mindig nagyon imád téged, és mert az apád!
- Szóval akkor… ha jól sejtem… most valósággal majd fölrobban, és felelőtlenségemért legszívesebben adna két jókora nyaklevest?
- Vigyázz a szádra! – kedvesen figyelmeztette az anyuka. –Egyébként, ha megakarod vigasztalni, vagy kiengesztelnéd akkor jobb, ha próbálsz kicsit jópofáskodni!
Édesanya rendszerint mindig is előszeretettel vetette be a ,,jópofáskodást” ha urát azonnal le kellett csillapítani, mert pattanásig feszültek zaklatott idegei.
- Jó anyu! Megnézem, hogy mit tehetek! – azért még hátraszólt, mikor belépett a bejárati ajtójukon, és megkérdezte:
- Te jól vagy? Minden rendben?
- Megvagyok! – gondos óvatossággal, hogy a visszhangot verő folyósón ne verjen felesleges zajt becsukta az ajtót, és ment a fia után a nappaliba.
- Na, ki jött meg? A kész férfi! – édesanya hangja ebben a pillanatban büszkeségről, és kicsattanó boldogságról árulkodott.
- Szia… apa! Hogy s mint vagy? – Feri nagyon szeretett volna minden tőle telhetőt elkövetni, hogy valahogy oldja a kellemetlenné vált feszültséget, ami most egyenesen puskaporos szagúvá lett, és robbanással fenyegetett.
Az apja, ha nem akart felesleges dührohamokat produkálni zsörtölődve inkább újságjai, és hírei közé temetkezett csakhogy beszélnie ne kelljen; most is épp ez volt a helyzet!
- Nem látod, hogy a fiad megjött! Legalább üdvözölhetnéd! – pirított rá felesége.
- Szevasz! – visszafojtott duzzogó hangon csak odavetette. Ideges motyogás volt ez semmint igazi, szívből kívánt viszontlátás.
Feri, mint kiskorában odalopakodott a morcos medvéhez, és cuppanó puszit nyomott az arcára bízván abba, hogy apja ettől előbb, vagy utóbb de biztosan megenyhül!
- Hol maradtál eddig? Ma kellett volna mennünk a nagymamádhoz megünnepelni, hogy végre leérettségiztél, és akkor te fogod magad, mert azt hiszed, már mindent megtehetsz, és egyszerűen se szó, se beszéd egész éjjel kimaradsz! Hogy képzelted ezt??? – Ha apját hirtelen nagy indulattal elkapta a gépszíj, és isten igazában felfortyant, akkor mentsen meg a haragjától tőle minden, és a körülötte lévőknek is azonnal elvette a kedvét, és nagyon kellemetlen, kínos élményeket tudott szerezni!
- Bocsáss meg… én… kicsit elhúzódott a bankett… de látod, itt vagyok! Nem történt semmi baj! – azért meg kell hagyni, hogy kiskorában, ha az apja könnyelműségében – mert szinte mindig hazavitte a munkáját és ezáltal a maga alattomos dührohamait -, így rádörrentett azonnal bemenekült a szobájába, és magára zárta az ajtót, míg anya haza nem jött! És inkább leckét írt, csakhogy apja gyilkos zsörtölődéseit ne kelljen milliószor végighallgatnia.
- Jaj, apus! Az ég áldjon már meg! Hisz láthatod, hogy nem volt részeg, és kitűnő egészségnek örvend!
- Hát ez jellemző! – úgy csapta le azt a szerencsétlen, kezei között cafatokká összegyűrt újságot a dohányzó asztalra, mintha bűnösebb lenne, mint egyetlen valamirevaló fia! – A védelmező anyatigris! Úgy véded azt a gyereket, mintha ártatlan áldozat volna, és nem bűnös, akit meg kellene büntetni! Hogy hogy sikerült ennyire félre nevelni ezt a kölköt hát én nem is igazán értem!
Ferinek ez a kis ironikusra sikeredett kritikai beszólás nagyon a szívét érintette; egyszerre búskomorrá, és sebezhetően szomorúvá vált, és hogy több galibát már ne okozhasson arra készült, hogy megint besomfordál majd a szobájába, hogy az ordibálások elől magára zárhassa az ajtót. Ebben a pillanatban apja élesen éber, és irritáló hangja nyomban megállította:
- Mond csak hékás? Hát te meg hova indultál?! Ha azt gondoltad, hogy ennyivel majd megúszod, hát csalódást kell, hogy érezz! Pakolj aztán irány a nagymamádhoz, aki mint mindig ünnepi ebéddel kedveskedik! Remélem, nem akarsz neki csalódást okozni?! – annyira szigor-keményre sikeredett zöldes szeme, hogy legszívesebben azonnal elbőgte volna magát; kiskorában is az volt a baj, ha új biciklit kaphatott, és az apja erősködött, hogy azonnal próbálja ki, ő inkább bevitte a szobájába, és kedvére törölgette a fémvázat, mert a megfelelő alkalomra várt, amikor majd egymaga kipróbálhatja…
- De drágám, talán túl szigorú vagy a gyerekhez! Megfeledkezel róla, hogy bizonyára neki is hosszú volt az éjszaka, és talán… nagyon sok mindent elszeretne mesélni! Ez úgy tűnik meg se fordult abban a holdkóros fejedben! – Ha volt valami, amit Feri édesanyja tökéletesen tudott és ismert az a fia jelleme; hiszen mindig az anya volt az, aki világ életében meghallgatta, ha problémái adódtak, mert az apjától legtöbbször félt, bár ezt igyekezett szándékosan eltitkolni; vagy jópofát vágott legtöbbször, vagy színészkedett, és ekkor sok esetben a valóság, és a megteremtett illúzió szirupos masszaként összekeveredett!
- Talán meg kellene próbálnod szívem beszélni vele, és esetleg bocsánatot is kérhetnél, amiért állandóan ennyire gorombáskodsz!
- Hát ez már mindennek a teteje! Még hogy én kérjek ettől a nagyra nőtt culától bocsánatot!!! Hát ne pitizzek neki, mi?! Nevetséges vagy anyukám! – ha volt valami, amit Feri apja ki nem állhatott, akkor az a délceg büszkeségén esett csorba lehetett leginkább, ami soha sem engedte meg számára, hogy beismerje, ha durva, vagy kíméletlen volt másokkal szemben. Most is azon mód inkább visszatemetkezett cafatokká tépkedett újsághalmai közé, csakhogy több szó már ne essék.
- Ahogy gondolod drága uram, de ne feledd, hogyha így fogsz viszonyulni előbb-utóbb a saját gyereked sem fog veled szóba állni! És ennek már most mutatkoznak jelei!
- Majd beszélek vele… - mormogta, mint egy ócska, berozsdásodott kazán.
- Nem kiszúrásból mondtam, csak szóltam, hogy figyelj kérlek erre is oda!
Feri édesanyja bekopogott udvariasan fia szobájának ajtaján, hogy mentse a helyzetet:
- Hogy vagy kicsim? Mehetünk?!
Feri levetkőzött, és igyekezett valami kényelmes otthoni viseletbe öltözni az alkalomhoz; elvégre nem vadidegenekhez készültek, csak az imádnivaló nagyijához. Gyorsan felhúzott egy farmert, meg hozzá azt a kikoptatott már erősen nyúlófélben lévő, szürke pulóvert, ami a legkényelmesebb viselete volt mindig is, és már indulásra készen állt!
- Itt vagyok! Mehetünk! – megpróbált halvány mosolyféleséget erőltetni fáradt, és elcsigázott arcára, amit megtépázott helyenként a szomorúság vegyülete.
- Gyere kicsim! Meglásd, jól fogod magad érezni! – bíztatta életvidám anyja.
Akkor miért volt, hogy Feri máris erős gyomorideget, és görcsöt érzett gyomrában…
Ha volt valami, amit igazán sohasem tudott megérteni, akkor az apjának a hirtelen rohamaiban keresendő; ha felizgatta magát és méregbe gurult, akkor pillanatokon belül kiadta a felgyülemlett, gyilkos stresszeléseit, és feszültségeit és elbűvölőbb ember lett, mint valaha. Feri erre viszont mindig is képtelennek érezte magát; ha bántotta sokszor valami – ami azért majdnem minden nap előfordult -, akkor a legtöbb esetben önmagába fojtotta szomorúságát, makacs pesszimizmusra, depresszióra is hajlamos lelkiállapotát, és mindig kellett valami életvidámsággal feltölthető körülmény, vagy valaki segítő, és támogató Valaki, aki együtt érez vele, és mi főbb – segít neki átlendülni a komorló, nehezebb napok viszontagságain.
Másnap, ahogyan felkelt a nap, és elkezdődött az unalmas hétköznapok első napja ezen töprengett; ,,Lehet, hogy máris megtalálta azt akit keresett Annamari személyében?” – s ez a kellemesen bizsergető érzés egész további napján elkísérte, és nem hagyta nyugodni!
De ő telefonáljon-e inkább, vagy hagyja magát sodortatni az árral?! S minthogy semmibe se került, hogy felhívja, legfeljebb egy újabb fájdalmas érzésű visszautasításba, és egy újabb nagyadag csalódásba a gyengébbik nemmel kapcsolatban miután két, vagy három napja így is megmaradt, amíg meg nem kezdődnek az egyetemeken a felvételik így adott magának egy kis pihenő haladékot, és legalább egy szikrányi újabb esélyt: tárcsázott, és igyekezett természetesen nyugodt maradni.
- Halló… Igen… - egy kellemesen búgó női hang vette fel a kagylót, de ez egy másik hang lehetett.
- Kezit csókolom! Beszélhetnék kérem Annamarival, ha lehet? – hogy lehet valaki ennyire pipogya! Legyen már végre férfi, és álljon erélyesen a sarkára.
- Ki keresi? – szólt a kagylóba egy ismerősnek ígérkező női hang.
- Egy barátja, aki pár nappal ezelőtt az ő irodájában aludt! – Érezte, hogy ennél lényegre törőbb, és gyilkosan őszintébb már nem is lehet.
- Türelmét kérem kedves uram! – hallotta a nő hangját a távolból, meg még valami tompa, enyhén recsegésszerű zajt, ami a háttérből kihallatszott.
Várt még pár pillanatot; érezte, hogy veszettül kezd megint kalapálni a szíve, és ha felhagyna végre a totális édességfogyasztással még így is legalább három esetleg négy évbe telne, mire pár kilótól megszabadulhatna, hogy valamivel előnyösebb, és talán vonzóbb fizimiskára tehessen szert.
- Halló… Mi kell? – megint az a csicsergően bájos, és gyönyörű hang volt az, amit száz közül is bátran felismerne.
- Szia, Annamari! Feri… vagyok! – hebegte hiszen nem volt benne biztos, hogy az ifjú hölgy vajon emlékszik-e még rá?
- Kicsoda? A kurva életbe már! A franc essen beléd! Beszélj nekem világosan! Alig hallok valamit! Túl hangos ez az átkozott zene!
- Bocsáss meg, hogy zavarlak… esetleg hívjalak később?
- Nem azt mondtam te dilinyós! Csakhogy beszélj végre hangosabban, mert alig hallak! – valamivel megemelte hangjának édeni frekvenciáit, hogy jól érthetővé váljon.
- Tudod az a félszeg, félénk, idióta srác vagyok, akinek megengedted, hogy az irodádban tölthesse az éjszakát!
- Jaj, vagy úgy! És most meg mi kéne?! – hangja kissé morcos volt a megszokott kedvességhez képest.
- Arra gondoltam… esetleg… szóval én csak… talán…
- Pubikám! Az ég áldjon már meg! Nyögd már ki!
- Volna kedved… esetleg… velem…
- Hát persze szívem! Nagyon boldogan! – mintha azonnal visszatért volna belé életvidámsága is!
Feri ki se merte mondani, hogy ,,randi” Annamari titkos telepatikus utakon máris megérezte, hogy mi a szíve leghőbb vágya.
- Hát ez nagy-nagyszerű! Akkor mikor találkozzunk?
- Tudod mit? Mit szólnál a mostani Szombathoz? Akkor legalább nem zavar senki, nyugodtan beszélgethetünk!
- Igen… szerintem is… az tényleg nagyon klassz lenne!
- Oké, kishaverom! Akkor tali Szombaton, és várjál meg, ha késnék pár percet! Okés?!
- Rendben!
Az utolsó szót alig tudta kimondani, mert a másik oldalon hallotta, hogy valaki hangoskodó ordibálással szólítja újdonsült barátnőjét, és már csak a kagyló kattanására lett figyelmes.