PARTTALAN ODÜSSZEUSZ

Amikor már talán végleg elviselhetetlenségbe torkollott a dolog – egyik nap úgy vágódtam a tökéletes megsemmisülés örvényei felé, mint a parttalan hajós, akit Kharübdisz szakadéka tartja fogságban, és menekülni is már képtelen. Egy novemberi napon történt, amikor, mint hisztériázó kisgyerek, toporzékolva, és ordibálva megkérdeztem volna nálamnál talán bölcsebb, és tudósabb embereket: velem, tehát egyszersmind személyemmel van az egyetemes probléma légköre, vagy talán inkább azzal, hogy bizonyos, elsősorban grammatikai kérdésekben sajnos egyáltalán nem egyezett az álláspontunk?

Az valami miatt kórházra, vagy legalább is elmegyógyintézetre hasonlító ajtó mögül ideges, kellemetlen rikácsoló hangon egy középkorú hárpia süvöltő hangja töltötte be a halálfélelem általános érzete mellett a megmaradt terepet.

- Következő! – sipította.

Egy görnyedten járó, szándékosan fejét erősen leszegő fiatalember lépett a koromsötét, padlásszerű irodába, ahol az embernek olyan érzése volt, hogyha esetleg a villanyt is felkapcsolták még az is tökéletesen fölöslegszámba ment; hiszen az állandó jellegű, átborzongató, hidegfutkosós sötétség, és félelemtudatot öntudatlanul is átvették nemcsak a falak, de még a bútorok is!

- Következő! Süketek maguk mindannyian, vagy csupán idióták?! – dörögtek a szipirtyó.

Ekkor lépett be a fiatalember, aki gyakorlatilag nem i számolta már – hiszen ez hiábavaló, és megalázott értelmetlenség, és könnyelműség lett volna abban a bitófás helyzetben, melyben mozgott, azt, hogy hányadik alkalommal is kényszerül már, hogy ezzel az idegesítő vén satrafával, és hozzá még volt nyelvtörténet tanárával; aki mint a szorgos kis pincsikutya szolgál, ugrik, és bármikor szót fogad – újfent leüljenek egy kisebbfajta szigorlati jellegű vizsgához. Ami valljuk meg többek között azért is volt; józan, és tudatosan fölmért ésszel is hiábavalóság, és butaság, mert az ,,ítéletek” már korábban elhatároztattak, és meg is születtek az adott kíméletlen hóhértorkú pedagógusok fejében.

A fiatalember Zsalek Máténak hívták, és ha megengedték volna neki – mint évfolyamtársai többségének -, hogy magyarból letehesse szakdolgozata mellett kedvenc doktori értekezéseinek igen-igen hangyaszorgalommal összeválogatott, bebizonyítható téziseit, mondani sem kell, hogy görcsös, örökkévaló pesszimizmusába valamicske átható, és lényeges optimistaságot, és boldogságot csempészettek volna a hozzáértő szakemberek!

- Na, mi az? Miért nem ül már le a fenekére?! – türelmetlenkedett a satrafa. –Vagy azt gondolta tán, hogy egyedül csak maga vizsgázik eme jeles napon? - próbálta ingerelni a már így is verejtéközönben, és vízzuhatagban fetrengő vizsgajelöltet a vénség, de nem járt sikerrel. A fiatal Zsalek még soha az életben – legalább is eddigi pályafutását tekintve egyáltalán nem volt ennyire az esélytelenek nyugalmával felvértezve!

- Jó napot kívánok tanárnő, és tanár úr! – közölte szemeit lesütve, látszólag egy felelősségterhes bűnnel sújtva lelkében.

- Ne fecsérelje a legdrágább időnket, hanem most azonnal húzzon egy tételt és beszéljen róla! – dörögte az asszony.

,,Ha lehetne egy csöppnyi hatalmam nem élnék vissza vele! De ez a nőszemély maga a két lábon járó fertőző pestis!” – morfondírozott magában.

- A fülén ül, vagy csupán ismételten megrettent immáron a tizenkettedik alkalommal! – s ezt már mosolyogva szemeit kacsintgató állásba helyezve említette meg a mellette ülő orrát fennhéjázón viselő docens úrnak akinek elsőrendű kötelessége lett volna – úgy is mint az erkölcsi feltétel egyik igen lényeges fokmérője, amitől ember lesz a másik is -, hogy minden körülmények között ki kellett volna állnia hallgatói érdekeiért, s ha csak azt kívánja meg a szakmai, illetve a törékenyebb lábakon táncoló emberi lelkiismeret észérvekkel kellett volna ezzel a kíméletlen poklok kemencéjéből jött asszonysággal hadakozni.

A vén boszorkány nem csöppet sem törődve azzal, hogy hol van, vagy hogy kik, és milyen árgus, figyelő tekintetek kereszttüzei veszik őt körbe beleharapott egy szaftos, és ketchuptól csöpögő hamburgerbe.

- Oh! Zolikám! Ezt feltétlenül meg kell kóstolnod! Isteni! – áradozott, mint egy operett énekesnő a valóban nagy sikerű monológos áriája előtt.

- Fehervaru rea meneh hudu utu rea! – nyögte ki Zsalek Máté szavait egyenesen a férfi docenshez intézve, mintha egyedül csak ő lenne a teremben.

- Mit fartyog itt Máté?! Nem halottam! – akadékosodott, csakhogy továbbra is ingerelje a szerencsétlent a matróna.

- Fehervaru rea meneh hudu utu rea! – hadarta el ismét azt a kisebb nyelvemléket, amit szinte kivétel nélkül éles szemű végítélettel minden hallgatótól, mint a beugratás első számú példáját megkérdezték, és aki abban a kivételes szerencsében részesült, hogy már itt elbukott – hát akkor azzal értelem szerűen a továbbiakban már csak legfeljebb a pótvizsgán álltak ismételten szóba!

- Így már érthető! Legyen kedves, és milyen hangzóváltozásokat vesz észre ezen a nyelvemléken? Elemezze részletesen! – közölte most a boszorka, és ez a sikeres vizsga próbatételének még csak a legeleje volt.

- Az itt található szövegemlék a legkorábbi tihanyi alapítólevélből származik! – kezdett általános, már szinte az unalomig fárasztó szólamokba Zsalek. – Továbbá az ablativusi, lukatívusi, és lativusi helyhatározói esetragok éppúgy ebben a korszakban fognak majd kialakulni! – ezt az utóbbi, esősorban latin nyelvű szakszöveget csupán azért alkalmazta, mert az eddigi évfolyamtársai szinte kivétel nélkül mindegyike úgy nyilatkozott, hogyha bedobja a nagy közösbe a latint, akkor a fiatal Grónainál szinte már nyert ügye van, mert azokkal sokkalta elnézőbb!

De most mintha valami kisebbfajta hiba, nehezményezett elégtelent csúszott volna a számításába, mert a kerekszemüveges, nyálas képű, fekete göndör hajú Grónainak csücsörítővé vált is harcsaajkú szája, ami annak a következménye volt, hogy abban az esetben az adott hallgató egészen nyugodt szívvel meg is áshatta a saját sírját!

- Bocsásson meg az őszinteségem miatt Máté, de egészen biztos maga ebben a kijelentésben?! – tette fel szinte egyre fenyegetőbben kérdését Grónai.

,,Miért kérdezi meg ha látja, mennyire izgulok, és valósággal rettegek tőle!” – futott át az agyán.

- Hát Zsalek úr sajnos kénytelen vagyok megállapítani a konklúziót, hogy bár kétségtelen, hogy maga mindig is becsülettel látogatta mind az előadásokat, mind pedig a szemináriumokat, de valami okból nem tudta kellőképpen megfelelően elsajátítani az adott nyelvtörténeti alapfogalmakat, így kénytelenek vagyunk ismételten elégtelennel jutalmazni eddigi fáradozásait! S különben is maga nem ide való! Nem is értem, hogy maga miért jelentkezett egyáltalán magyar szakra, amikor még helyes írni sem tud?! – ezt már a lehető legvetőbben, és legcinikusabban közölte a satrafa.

S ebben az elkeserített, és megkeseredett, végezetes pillanatban hirtelen Zsaleknek eszébe jutott az öreg Kassák Lajos, aki szintúgy, akárcsak ő még a rendes ábécét sem igen tanulhatta meg, mert iskola helyett inkább elment lakatosinasnak, és szándékosan megbuktatta magát, csakhogy a szülei nehéz anyagi körülményein átmeneti jelleggel valamicskét segíthessen.

- Úgyhogy én azt ajánlom magának, hogy amilyen sürgősen csak tud vagy iratkozzon át egy másik felsőoktatási intézménybe, vagy pedig tanulja meg rendesebben az anyagot, mert itt ez így, és ebben a silány, hányaveti formában, ahogy maga előadta elfogadhatatlan! – hangzott a kinyilatkoztatásszerű ítélet.

,,Tudom én, hogy mire is megy ki valóban a játék! Azért nem vagyok idevaló, mert senkinek sem tetszik a fizimiskám, és mert nem belvárosi gimnáziumok padsorát koptattam! – szólalt meg most benne a lélekharang! De várjatok csak báránykáim, a szelíd sündisznóknak is van még jócskán sütnivalójuk!” – azzal türelmesen meghajolt kissé, majd szabályosan fölrántotta az ajtót, miután a satrafa aláírta leckekönyvét, és többet vissza sem ment megszégyenítésének általánosított, és tökéletesen megalázott harcterére!

Később meglehet, ezért történhetett, hogy le kellett adnia a teljesen – csupán grammatika kivételével teljesített magyar szakot!

HALANDÓSÁGRA KONZERVÁLVA

Bezárva az örökkévalóságra rendelt négy napig kórházi ágyak foglár-börtönébe

– mint a lassan gennyesedő, jajveszékelő seb –gyógyulgattam,

miközben legbelül magam is könnyeztem,

- a folyosó fölötti imbolygó, pisla fény az éj kihalt csillagaival együtt reszketett

– nem volt menedék! Nem lehetett segítség:

Nem is hihettem volna, hogy másnapok végtelen fogságára

majd ismét fölébredek ágyhoz szögezve,

mint elítélt!

- Zöldszőnyeges alumínium-bőrrel bevont padlók meggyőztek:

Itt még a halálraítéltek is természetesen ordibálnak s üvöltöznek:

Hátha fölemel s kiment s kis mikro-gyehennából az emberi részvét egyetemes érzete

– s elöntheti a fölsebzett szíveket a nyugalom,

és a megelégedett Béke! – csökevényesedett csont-macskásodások ellen kifeszített,

beszíjazott

rács, mint ama kivégzett – én is konokan s merevül tiltakoztam – s főzelék,

törmelékes-krumplipürét is kénytelen – belapátoltam!

– Az egyetlen menedék talán,

ha az ember nem akar éhen veszni – s az Idők reggelig

csörgedező halhatatlanságában tudós szakemberek döntöttek,

mint megjátszató sakktáblán figurák sorsáról:

Bukjunk az ágyra! ,,Műtőbe vele!

Vagy pihentetjük még egy kicsit!”

– Négy hosszan tűrt

s kiszenvedett nap múltán lábamon már elburjánzott gennyesedő

sokadalomban piros-kék overáll-szkafandert kaphattam,

s mint a menekült űrhajóst szüleim karján a kárhozottak épületéből valahogy kitámolyogtam,

kitipegtem!

bilincs kötöző ágyak fogságából a szabadság ideiglenes s átmeneti kalodájába.

Abban a négy napban történt mindez,

amikor az angyalok a légen át harangoztak,

s karácsonyra üzengettek!

Az álomvárás csak nem jött éjszaka!

S annál szomorúbb volt a kiismerhetetlen várakozás,

hogy hajnalok reménységével,

amikor még a szerencse kereke is megfordulhat én már aligha kapkodhattam megtalált,

eleresztett csodák után:

Jobb lábam teljes egészét gipsz-koporsóba fektették,

s e súlyos hóhér-teknőt, mint valami szüntelen,

s örökkévaló fogság-csapda a halandóságnak konzervált!

HUSZONHATODIK FEJEZET

Szinte nem lehetett olyan napszak az egyetemen sem, hogy a jövő-menő emberek nyüzsgő méhkaptárát meg lessenek kényelmesen kerülni; legyen az hétköznap, vagy éppenséggel hétvége. Mert Myrea is sokkal később tudta meg, hogy – főként a nyári szemeszterben -, előszeretettel tartanak kurzusokat a felnőttoktatás keretében, de azt inkább a hétvégi időpontokhoz igazítják!

Reszkető térdel, és émelygő gyomorral, fogvacogva lépegetett a márványlépcsőkön fel egészen a tanári irodák kihalt magányáig. Már javában benne jártak a március végi erősen rázós vizsgaidőszak előkészületeiben, és ekkorra már minden hallgatóban több mint valószínű, hogy annyira meggyökeresedett az egyetemes stressz, izgalom, és az a bizonyos kellemetlenkedő vizsgadrukk, hogy sokan éppen emiatt a megbocsátható kisebb ,,fogyatékosság” miatt hasaltak el az adott vizsgán úgy, hogy jószerivel egyetlen szavas válaszokat is nehezükre esett az adott vizsgáztató tanár előtt kinyögni!

Myrea még nem tudhatta, hogy Vésztő Ádám tanár úrnak mik lehetnek a lehetséges szándékai egy olyan hallgatóval, aki szinte sorrendben – míg csak tartott az esedékes tanév -, szinte mindig elkésett és a beadandó pályamunkáiról is rendszeresen megfeledkezett; igaz a legutolsó, valóban szorított helyzetű, és rizikósabb pillanatra mégiscsak sikeredett bemutatni kész munkáit!

Szinte csak finom, és érzékeny bütykeivel merte megkocogtatni az ajtót, alig hallhatóan. De a fiatal tanársegéd, mintha ezt is nagyon jól megsejthette volna, mert azonnal kiszólt fennhangon:

- Szabad!

Myreának legutóbb akkor liftezett így a gyomra, mikor valamelyik idiótább, kigyúrt pasijának eszébe jutott, hogy a marihuánás cigi tompított élvezetét kombinálni lehetne a vidámparkkal, és azonnal felültetek közösen előbb az óriáskerékre, majd a hullámvasút eget-földet megmozgató örvényes spriáljaira, amitől Myreának liftezetésbe kezdett a gyomra, és a végén hánynia kellett!

- Üdvözölöm tanár úr! – jött be remegve, és már nem is tűnt annyira dögösen magabiztosnak, mint az elmúlt találkozás alkalmával, amikor megmutatta szépen domborodó melleit.

- Üdvözölöm Myrea! Akkor talán… fogaljon nyugodtan helyet! – állt fel úriemberekre jellemző magatartással. Myrea pedig most úgy pirult, mint egy fölforrósított vulkán.

- Kérem szépen… tanár úr…

- Igen, tessék csak parancsolni! – nézett vele egyenesen kutatón, mégis nagyon kedves közvetlenséggel farkasszemet.

- A tanár úrnak sok barátnője van? – jött ki az első svunggal.  

,,Hogy lehetsz ennyire ostoba?! – torkolta le önmagát. Hát persze, hogy egy ilyen formátumú, eszméletlenül jóképű palinak legalább minden ujjára jut két dögös bige! Hogy te mekkora lotyó vagy!” – torkolta le magát, persze csak gondolatban.

- …Attól tartok, hogy ez nem témája a beszélgetésnek, amiről most szó lesz! – tért ki a válaszadás lehetősége elől.

- …De tanár úr kérem… nekem muszáj lenne tudnom! – csak kötötte az ebet a karóhoz. Hiszen maga is jól tudta addig kell ütni a vasat, míg meleg!

- Nézze kedves… Myrea – jelentőségteljes szünet következett, majd folytatta -, a festményeiről lenne szó, ugyanis a legutóbbi munkái… lenyűgözőek, és igen-igen komoly művészi fejlődésre vallanak! Úgy látom, hogy radikálisan tud fejlődni, a korábbi eredményeihez képest, és ez dicséretre és figyelemre méltó is egyszerre! De…

- Igen? – hangja máris remegett, mint a nyárfalevél, mert valami baljóslatú, veszélyes dolgot sejtett…

- …Attól tartok, hogyha az adott tanszéket nem sikerül meggyőznöm afelől, hogy kegyedet ne buktassák meg a rendszeresített hiányzásai, és mulasztásai miatt akkor a legrosszabb esetben sajnos meglehet, hogy meg kell ismételnie az egész eddigi félévet!

- Hiszen ez szörnyű! Kibírhatatlan! – sajnálkozott.  

- Ne butáskodjék kérem! Én nem is igazán az évismétlésektől féltem magát, de talán sokkal inkább… attól, hogy lehetséges, hogy a fejlődése ismét visszaesik pár fokkal, és már nem lesz képes intenzív és fokozott ütemben fejlődni a többiek teljesítményével célarányosan! Megérti ezt?! – nézett vele egyenesen komolykodó farkasszemet.

Amennyire sugárzó életkedvvel indult el reggel az egyetemre most egész arckifejezésére a komor szomorúság, és levertség ködtengere terpeszkedett.

- Nagyon sajnálom tanár úr! Én csak… nagyon szerettem volna meghívni vacsizni! – végre kibökte nagy nehezen, amit egyébként mondani akart.  

A tanárnak szokatlan és meglepően különösen hangzott az ilyesfajta véleménynyilvánítás, így hát úgy döntött, hogy látván az ifjú hölgy nagyon szomorú kifejezését megpróbálja támogatni! Elvégre mindketten felnőtt, kiegyensúlyzott emberek, és különben is tanár-diák kapcsolat áll fenn közöttük, és ő mindig is a józan kiszámítható hidegvérűségéről volt híres.

- Örömmel elfogadom a meghívást, de egy feltétellel!

Myrea elsőre mintha nem is hallotta volna azt a választ, amit a tanár határozott őszinteséggel vele megosztott, látszólag minden csenevész gondolatát lefoglalta az évismétlés sanyarú gondolata!

- Mi tetszik? – kapta fel a fejét.

- Parancsol, kérem? – kérdezett vissza a tanár.

- …Már úgy értem, hogy ez mivel jár? – fogalma sem volt arról, hogy az adott beszélgetés fonalát egyáltalán jól szakították félbe, most csak hebegni-habogni tudott.

- Feltételezem, hogy ha ön a vendéglátó, akkor be kell szereznie bizonyos élelmiszereket, és egyéb dolgokat ahhoz, hogy az a bizonyos varázslatos vacsora, amiről az imént beszélt – ha jól értettem? – elkészülhessen! Nincs igazam?! – próbált kicsit ironizálni, szellemeskedni, bár kissé ügyetlenül mozgott ezen a terepen, és ezt ő is hamar megérezte; utolsó szakítása óta nem sok köze lehetett a tipikus párkapcsolatok intézményéhez.

- Bocsásson meg… de azt hiszem… mindjárt… rosszul leszek… - gyönyörű nyárias ruhácskáját még szerencse, hogy idegességében nem okádta le, viszont így is tekintélyes mennyiségű slejm-anyagot hagyott hátra a gusztustalan zöldszínű linóleumpadlón.

A fiatal tanár – bár szakszerű egészségügyi tanfolyamot végzett, mint bárki más, és azért hangsúlyoznunk kell, hogy megvolt a magához való kellő rutinja; mégis kissé tehetetlenül téblábolt egy darabig, míg sikerült felismernie, hogy egy zsebkendő vagy egy törlőrongy azért mindenképpen jól jönne.

Gyorsan belekotort a fiókjába, és előhúzott egy fehér tasakos zsebkendőcsomagot:

- Tessék kedves Myrea! Jól érzi magát? – hangja annyira markáns, és kellemesen csengett, hogyha Myrea kis pofija nem lett volna teli a hányása visszataszító maradványaival több, mint valószínű, hogy azonnal lesmárolja, és többet már el sem ereszti!

- Jaj, istenem! Bocsánat tanár úr… én nem is tudom… hogy mit is mondhatnék…? – annyira szégyellte magát, és teljesen kínossággal fogta fel ezt a jelentős percet, hogy kicsit még pityeregni is kezdett. – Annyira idiótának érzem magamat! – kesergett, mint aki mindent megbánt, és legszívesebben egy egész világot átkozna el.

- Ugyan már kedves Myrea! Emberek vagyunk, és a hibáinkból kell tanulnunk, hiszen egyedül csak ezek által fejlődhetünk! – fiatal korához képest annyira bölcs volt a hangja, és kedvesen megértő, hogy Myrea most az egyszer hálás lehetett, hogy végre önmagát tudta adni, és nem valaki más bőrébe bujt. – Na, törölje meg szépen az arcát, és nem lesz semmi baj! A többit majd én elintézem! – kedvesen segített neki helyet foglalni az egyik irodai székben, míg a gyomra kavargása lecsillapodott.

- Kérem tanár úr… bocsásson meg, hogy ekkora… felfordulást okoztam, de nagyon szerettem volna… sok fontos dolgot megbeszélni!

- Nem, nem! Ez természetes reakció, ha az ember nagyon ideges! Az a fontos, hogy komolyabb baj nem történt! – Elővett még egypár zsebkendőt és törölgetni kezdte ingujjban a slejm turtymós, kiállhatatlan maradványait, mintha csak otthon takarítgatna.

- Régóta dolgozik itt? – Myrea mindenképpen szerette volna önmagáról elterelni a figyelmet.

- Hát… fogalmazzunk úgy hogy, már egy jó ideje! – aprócska zsebkendőivel hamar rájött, hogy inkább maszatol, mintsem hogy ténylegesen takarít, így megnézte, hogy honnét vehetne kölcsön egy rongyféleséget, hogy eltűntesse a ,,szemetet” a padlóról.

- Kérem, várjon itt egy pár percet, és azonnal visszajövök, csak kerítek egy felmosórongyot! – kiviharzott, mert meglátszott rajta, hogy kollegái minden bizonnyal nem szívesen örülnének, ha meglátnák a hányás maradványaival bíbelődő, szánalmas ábrázatú tanársegédet szerencsétlenkedni a zsebkendőivel.

Myrea közben alaposan szemügyre vehette a kis iroda, lakályosan berendezett részleteit; bár egészen kis semmirekellő egérlyuk volt, ahol ritka ünnepnapnak számított, ha egyáltalán két testesebb ember kényelmi szempontból megfért egymás mellett, azért a fektetett téglalap alakú formájával egészen otthonos is tudott lenni. Mindössze egyetlen nagyobb méretű buktatható ablakkal rendelkezett, amit egy kicsit mindig erősebben illett kihúzni, mert rendszerint beakadt, és aminek a javítását – kellő rendszerességgel pénzügyi források hiányára hivatkozva -, előszeretettel kerülte meg a tanszék gazdasági osztálya.

Egymáshoz tolt legalább négy-öt íróasztalt látott maga előtt. (Ő ült az egyiknél, ami az ajtó mellett volt) Szinte majdnem minden asztalon vagy megható, vagy megmosolyogni való fényképek garmadája terpeszkedett elfoglalva még azt a talpalanyi kis szabad teret, amit egyébként nyugodtan ki lehetett volna használni. Ha valamelyik tanárnak például sürgősen dolgozatot illett javítania gyakorta előfordult, hogy néhány fényképet önkéntelenül is átpasszolt a másik asztalhoz, hogy azért valamivel több csekélyke helyre tehessen szert!

Néhány pillanat múlva már meg is érkezett a fiatal tanár, és azonnal munkához látott, nehogy további kellemetlenség történhessen:

- Már itt is vagyok! Akkor… ezt gyorsan eltűntetem, de Ön attól még nyugodtan beszélhet! – biztatóan küldött felé egy mosolyt s látszott, hogy komolyan gondolta, amit elmondott. Mintha már nem csak egyedül a takarítás nyugtatná meg – de az ifjú hölgy sugárzóan üdítő, és egészen frissítő angyali kisugárzása!

- …Itt születtem Budapesten, de nagyon elegem lett a Rózsadombi luxus kéglik világából! Tudja kedves tanár úr azokból a helyekből, ahol műmájer-mosolyok, és szívélyes gesztusok mögött az ember legszívesebben a torkát is nyugodtan elvághatná, mert annyira nem természetes és őszinte egyetlen emberi gesztus sem!

- Tehát akkor ön lázadozott, és ellenkezett a szüleivel és a dologból végül költözés lett!

- Önnek aztán vág az esze! Mondja csak, hogy találta ki? – kíváncsian emelte rá tekintetét.

- Csupán csak tippeltem! Ahogy öltözködik, ahogy kifinomultan beszél, az a legtöbb itt tanuló hallgatómra egyáltalán nem jellemző!

- Oh! Hát persze! Bocsika! Már értem! Szóval, amikor leléptem az őseimtől kicsit ki voltam mindenkire bukva, persze csak ha érti, hogy mire gondolok? És akkor nagy nehezen összeakadtam egy kezdő énekes csajjal, aki volt annyira jó fej, és befogadott magához, és szinte azonnal haverságba keveredtünk! Szerintem akár még egymás életét is nyugodt szívvel rá mernénk bízni a másikra! Ön mit gondol?!

- Azt nem is kétlem, ha valóban ennyire jó barátok!

- Kedves tanár úr! Ne legyen már ennyire merev, és zárkózott! Kérem… árulja el, hogy magával mi történt? – kuncsorgott egész lényével.

- Tudja kedves Myrea a hallgatóimmal nem szokásom megvitatni a magánéletemet, ami egyedül csak rám tartozik, de mivel Ön randevút kért tőlem, és én örömmel elfogadtam bizonyos formaságokat önkéntelenül is muszáj elmesélnem!  Pontosan mire is lenne kíváncsi?

- Hát… millió kérdés kavarok abba a buksi fejembe! Nem is tudom, hogy mivel kezdjem?

- Kérdezzem pár rutin jellegű dolgot, ha másként nem boldogulna! – adott rögtön tanácsot.

- Van gyereke?

A fiatal tanársegéd arcára egyszerre kiült valami megkérgesedett, és nagyon megviselt szomorúság; mintha lelke egy részén ismét szándékosan felszakították volna a beheggedni készülő sebhelyeket!

Myreának csak jóval később esett le a dolog, mikor meglátta, hogy tanárát mennyire megviseli a dolog.

- Jaj, nem haragudjon rám drága tanár úr… én igazán nem úgy… gondoltam! – nyögte ki, ami egy bocsánatkérésnek lehetett tekinteni.

- Nem történt semmi baj! Mégis akárhányszor csak arra gondolok, összefacsarodik a szívem!

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? – aggódó arckifejezését nagyon sokra értékelte ebben a pillanatban a másik.

- Igen, lett volna egy kislányom, csak… szóval… a volt párom nem akart tőlem gyereket, és elvetette! - annyira nehezen jöttek ajkára a szavak, hogy a hölgyet szabályosan fojtogatta a sírás, és a masszív könnyezhetnék!

- Jaj, én úgy sajnálom! De igazán és őszintén! Annyira sajnálom, hogy így történt!

- Semmi gond! – törölte végig utolsó lélegzettel a padlót a felmosóronggyal a tanár, majd megint csak távozott az egyik közeli mellékhelység felé, hogy rendesen kiöblögesse a rongyot, amit vissza kellett vinnie. A kibuggyanni készülő könnyeiről nem is beszélve, amit valami miatt a férfiak többsége mindig is szégyell!

Amikor visszajött Myrea még mindig ott ücsörgött az irodai székben, ahova, mint egy megszeppent, szófogadó kislányt leültette és látszólag mélyen töprengett magában.

- Áll még az ajánlata kedves Myrea?

- Már hogy mit?! – kapott a fejéhez.

- Úgy értettem, hogy ezek után is szeretne még velem vacsorázni? – kedves próbált lenni, és roppant előzékeny.

- Mindennél jobban a világon! – sóhajtott.  

- Hova kell önért mennem, és hányra szeretné?

- Legyen mondjuk este fél hat, és tudja, hogy az Astoriához közel azok a mostanság felújított bérházak merrefelé vannak?

- Nem okoz gondot! Megtalálom!

- Nagyszerű! Akkor felírom gyorsan egy papírra a címemet, és akkor ott találkozunk! Sok szeretettel várni fogom! – átnyúlt az íróasztal fölött, és kecses íveléssel kivett az egyik tolltartóból egy tollat, majd lefirkantotta az otthoni címét a kedves fiatal tanárnak, akibe halálosan belebolondult.

- Akkor nagy örömmel várom! – majd kiviharozott az ajtón, miközben eszébe jutott, hogy azért nem ártott volna talán részletesen kitárgyalniuk a féléves vizsgaeredményeiket.

- Hogy mit csináltál te liba??? – tajtékzott Annamari, mikor másnap haza keveredett hajnalban a munkából.

- Neked is jó reggelt napsugaram! – Myrea minden beszólásra csak bazsajogni tudott, annyira jólesett neki a gondolat, hogy ma egy észbontóan szexis pasival fog együtt vacsorázni.

- Gyerekek! Azonnal higgadjunk le, nehogy Milánka megijedjen! – tiltakozott a józanésszel Szilvi, aki újfent nyeregben érezhette magát, hiszen nagyon jól érezte magát Tomival.

- igazad van! Bocsánat! – Annamari éles gyilkosan villogó szemeivel Myreára nézett: - Ha azt vetted a fejedbe, hogy itt a közös kecónkban fogod azt az alakot fogadni, hát akkor rossz hírem van csibém! Arról szó se lehet!

- Jaj, ne légy mindig olyan undi dög! – nyafogott kislányosan a másik, hiszen rendszerint ez történt akkor, ha nem kaphatta meg, amit akart!

- Már pedig, ha az a fészkes fene fészkes fenét nem eszik, akkor se! És punktum! – akarta máris rövidre zárni a beszélgetést Annamari, de Szilvi jókedvében máris visszaszólt:

- Muszáj ennyire undokoknak lennetek, hogy elrontjátok az én örömömet is? – kezdett művészien panaszkodni, csakhogy kiugrassa végre a nyulat a bokorból.

- Igen! Mit akarsz már?! – rakta csípőre a kezeit Annamari, akivel csupán csak akkor lehetett valóban egyezkedni, és komolyan tárgyalni, ha Szilvi volt kivételesen a tárgyalófél.

- Nem lehetne, hogy mi addig elmennék valahova? Egy kis csajozós kiruccanás, aztán, ha a szerelmesek már végeztek a turbékolással… akkor visszajönnék ide, és mindenki jól járt?! Légy egy kicsit alkalmazkodóbb, csak most az egyszer! Kérlek!  

- …És mi van akkor, ha ezek annyira összemelegednek… szóval… érted! Egyéjszakás kalandok meg minden, ami ehhez csak kell?

- Ne fessük az ördögöt a falra! Különben is! Myrea nem annyira felelőtlen csicsergő fruska, mint ahogy azt gondolnád! Sőt! Tapasztalt, érett fiatal csaj, aki megállja szerintem a helyét minden húzósabb helyzetben is akár!

- Mondod te! És mi van, ha mégis?! – kekeckedett vele a másik.  

- Nem lesz itt semmi gond! Helyette miért nem hívod fel azt a rendes… na hogy is hívják srácot, akivel már jó ideje nem találkoztatok?

- Pontosan melyikre is gondolsz a sok közül?! – egyre kíváncsiabban nézett rá, mint aki ki akarja puhatolni a titkait.

- Hát tudod… azt a… na, mondd már… amelyik az érettségije után… tudod!

- Á! Vagy úgy! És miből gondolod csajom, hogy akar-e tőlem valamit is?!

- Ezt nem lehet tudni! De arra gondoltam talán egy próbát megér!

Annamari mélyenszántón elgondolkodott és csak ennyit felelt: - …Akkor majd meglátom!

Fogták magukat és mindketten elindultak egy kissebbfajta amolyan csajozós bevásárló körútra a belvárosba, hogy addig harmadik legjobb barátnőjük még idejében fel tudjon készülni a mindent eldöntő, romantikus randijára. 

A VISZONTLÁTÁS ÖRÖME

- Hát akkor… - kérdezte megszeppentsen, és szinte egy szégyellős kisfiú makacsságával a púfok férfi -, holnap eljössz?

A Kálvin-téri fővárosi könyvtár előtt várakoztak, mint akik tétovaságuk folytán valamit még elfelejtettek, és most mindketten töprengenek, hogy a hogyan is tölthetnék meg a köztük támadt érzelmi űrt, vagy szakadékot? A még ifjú hölgy kissé feszélyezetten lesütötte gyönyörű, és szinte babonázó éjbarna szemét. Nem lehetett tudni pontosan, hogy vajon az ünnepélyes pillanat-e, avagy a pillanat okozta könnyelmű, és jelentéktelen feszültség okozta, de lehajtott fejjel, mélyen elpirult, mint egy nagyon finom, és törékeny ne bánts virág! A fiatalember felajánlotta, hogy degeszre tömött túrazsákját kitartón, és elszántan még cipeli – hisz a hölgy alig volt ötven kiló, és sovány, szinte kórosan deszkatestű.

- Igazad lehet – bökte ki, mint akiből egy csapásra harapófogóval húzzák ki a kikívánkozó mondatfoszlányok törmelékeit, mert a hölgy most is mélyen, elpirultan hallgatott. – Holnap sem lehet, mert de buta is vagyok! – csapott hirtelen jött megvilágosodása jeleként kobakjára -, holnap utazol haza, igaz?!  Mondd csak? Mit szólnál a Hétfőhöz? – ajánlkozott.

Mindent tréfálkozását, és mosolygását félretéve ennyire komolyan, és felelősségteljesen beszélni még ritkán hallotta a hölgy. Talán ezért is volt minden igyekezetére ellen, hogy kipirulva így – először meghökkent, aztán bizony jócskán meglepődött.

A férfi most egyszerre mindent megértett. Megértette, hogy haza kellett utaznia vidékre a szülővárosába a szüleihez kimosni, és rendbe tenni kissé elhanyagolttá tett kollégiumi dolgait, és kicsinyített ruhatárát. Igyekező, és türelmetlen emberkék ideges csoportja tartott, és rohant el mellettük a nagy forgatagban, bizonyára csak azért, mert ebben a jelentős percben mindketten a metrólejárat előtt álltak közvetlenül egymás mellett a lépcsők felett.

A nap bíborszínű naplementéje vékony sugárkévékben fölsebezte a horizontot; a felhők alázattal tűrték a vörös színek szimfóniát.

A Kálvin- téri sürgés-forgás egyszerre mintha maga is kilépett volna a társadalomból megérintette; amikor első alkalommal járt erre, még maga is tapasztalatlan, és tanulatlan kezdők szerencséjével közelített a párkapcsolatokhoz: gondolta volna-e bárki is, akivel eddig is közelebbi ismeretséget kötött, hogy még soha életében nem csókolt meg a varázslatos, és mindent eldöntő, megpecsételő ,,első csók” izgalmával egy hölgyet!

- Hát nézd csak! Én tökéletesen megértem, ha…vissza kell most menned, de azért még találkozhatnánk! Te biztosan tudod, hogy mennyire megértem, és tiszteletben tartom döntésedet! – szögezte le.

A hölgynek mosolyoghatnékja támadt, mert most a fiatalember inkább félszeg bájosságával vette le a lábáról, mint túlzott, erőltetettségnek látszó komolyságával.

Reszkető kezekkel elővette fekete, kitömött válltáskájából – mely főleg irodalomtörténeti jegyzeteinek sokaságával volt tele, lévén mindketten pedagógusoknak készültek -, kis, műbőrkötéses határidőnaplóját, melyben saját gyártmányú verseket alkotgatott szerelmének, és most egyszerre megmásíthatatlan, szinte ösztönszerű elhatározást érzett, hogy megmutassa szerzeményeit, és ezzel választás elé állítsa álmai hölgyét.

A hölgy ekkor, mint egy pajkos, és túlzottan kíváncsi kis tündér mohón, és türelmetlen kedvvel kiragadta a határidőnaplót a fiatalember praclijából, és magában megszeppenten, és meglepetten a sorok gyönyörűséges, és zengzetes értelmén olvasni kezdte összefüggőn az adott versszakok értelmét.

- Ezt mind nekem írtad, te csacsi? – kérdezte meghatódva. – Annyira édes, és figyelmes vagy! – aztán könnyű csókot lehelt a félszegen álldogáló fiatalember pufók arcára.

- Nemcsak, hogy neked írtam, de halálosan komolyan gondoltam, és szerettem volna megkérdezni tőled…hogy elfogadnál-e engem… - itt hirtelen megakadt saját nyelve nyegleségébe.

Átvette súlyos túrazsákját, amit eddig hagyott, hogy a férfi cigöljön helyette is. Hattyúvállaira pakolta, miközben a férfi átérezte hogyan ropog, szinte hogyan törik apró, érezhető darabokra finom, és törékeny csontjainak széles dinamikája.

A hölgy bizalmasan megfogta mind a két tölgyfakezét, melyek, mint a harapófogók szerették volna a belső érzelmi hőt még fogságban tartani. Majd a férfi – úriember lévén mélyen meghajolt, és kezet csókolt neki.

A hölgy, félénken csak hebegni tudott:

- Ez biztos…Egészen biztos? – mert maga is alig akarta elhinni.

- Szeretném, ha ez a kettőnk megvalósult álma lehetne, de csak akkor, ha te is úgy akarod! – suttogta a férfi borostyánhajával takargatott füleibe.

Aztán mindketten előbb csak arcra, majd fokozatosan, és türelmesen egymás ajkai felé közelítettek szájukkal, míg végül az a bizonyos hamisíthatatlan, és jellegzetes első csók megtörtént kettejük között.

- Huhh! Ez aztán szupi volt! – lelkendezett a hölgy. – Most ideje már mennem, különben nélkülem zár be a könyvtár, és te is tudod, mindig szeretem idejében visszavinni a könyveket! – azzal, mint a frissítő tavaszi áramlat, és csábos kis szellő rögtön elsuhant a Baross utca irányába. A nap haldokló alkonyatba szállt, amikor ezúttal a ,,felavatott” fiatalember első csókja igézetétől hazament.

A fiatalember most határozottan kiegyensúlyozottnak, és bátornak érezte magát. És sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint azelőtt, hogy bármit is nyíltan, és tisztán megvallhatott az imádott hölgy előtt.

,,Legjobb a dolgokat vallomásra kényszeríteni! Nyílt, és sok esetben gyilkos őszinteséggel!” – gondolta most, hogy fölkászálódott az esti busz valamelyikére.

Eddig is minden egyes alkalommal – bármelyik pillanatban csak a kezdeményezőkészséget szerette volna kamatoztatni -, tökéletes kudarcot szenvedett, mert az önsajnálatával, és az ún. Adonisz-jellegű magabiztosságával mindig is voltak kisebb-nagyobb gondjai. ,,Most már minden egyszerűen fog haladni, a nyugodt és megszokott mederben! Elvégre alig várta, hogy elolvassa az összes versemet, amiket egyedül csak neki írtam! Nem?! És ez aztán mégiscsak jelent valamit!” – okoskodott, de csak úgy magában.

Otthon még csupán az apja volt egyedül, mert édesanyjának, mint mindig, most is sokáig kellett dolgoznia, amennyiben azt szerette volna, hogy keressen is! Sokszor mondogatta ezért egyetlen fiának, hogy ez mind érte van, és majd ha már önálló keresettel, és családdal rendelkezik, csak megérti egyszer! De a fiatalembert különösebben nem kellett ilyesmiről akárcsak győzködni is, mert lévén elsősorban a szépirodalomban érdekelt, és a történettudományok ismerője lévén mindent azonnal megértett, és át is látott!

Otthon hangosan szólt a tévé, miközben a családfő békésen elbóbiskolt kedvenc szófájának ölében; olyan volt ez a kis heverőágy, mely a bútorzat tökéletes kiegészítésének számított, mint egy meghitt, otthonos, kísérleti pszichoanalízisre is használható ülő, és alvó alkalmatosság, melyben az ember könnyűszerrel, és kisebb gátlástalansággal szinte bármikor megvallhatta nagyobb, vagy pitiánerebb, elkövetett bűneit!

Aztán hirtelen elcsöndesedett minden; a szirupos valóságot most fölcserélte a fiatalember lelkiismeretében a kőkemény realitás. Leült íróasztalához, tenyerébe hajtotta fejét és sokat töprengett azon, hogy minden ember életében meglehet – csupán egyszer toppanhat be az igazi, és az egyetlen: egy első pillantásban, a babonázó tekintetek kereszttüzében, vagy a legelső csókban, amiről szinte se szeri, se száma szinte mindenki álmodik!

Később bejött az anya. szótlanul lépegetett, mint aki éppen egy különleges, és alkalomhoz illő ajándékot rejteget, és most azt készülne éppen bemutatni.

- Hát itt vagy egyetlen fiam?! – lepődött meg maga is a hirtelen felismeréstől. – No, mesélj! Hogy s mint sikeredett a híres randevú? – s mint akit majd megöl a kíváncsiság, rögvest lekuporodott a priccsszerű, hosszú téglalap kinézetű ágy szélére.

- Hát megtettem, amit vártál tőlem! Csupán azt nem tudom, hogy a hölgy hogy fog dönteni! – vallotta szinte suttogva, bizalmasan. Mintha csak attól rettegett volna jogos elszántsággal, hogy az apja a nappaliból átszól hozzájuk, és át is jön az ő személyes, és szinte sérthetetlenségével tisztelt belső terébe, és kérdőre vonja, hogy hát ők meg mi a csudát pusmognak itt?

De erre hál’ istennek eddig nem került sor.

A fiatalember mosolyogni kezdett a hirtelen felismerésben, hogy megtette, amit egy férfitól elvártak a szülők; vallomásra késztetni, de csupán rejtetten és finoman, akit igazán szeret, és most ebben a köztes, szinte fennálló, légüres és hermetikusan elzárt helyzetben nem tudott mi is kezdeni!

- Ne aggodalmaskodj, kicsi fiam! Meglásd, ha a kis hölgy igazán szeret, akkor gondolkodás nélkül veled akar majd élni is! – próbálta biztatással elhessegetni a baljóslatú viharfellegeket az anyja.

A fiatalember hirtelen összehúzta grafit fekete szemöldökét, és nagyon szótlanná vált: - Remélem, hogy igazad van! – csak ennyit tudott még kipréselni magából, miközben érezte, hogy gyomra görcsbe rándul.

Később a családtagok együtt vacsoráztak. Csupán egyetlen ember trónolt, mint egy koronás fejedelem az asztalfőn, maga a családfő, akit azért nem lehetett részletekbe menően az események sodrába beavatni, mert a titkokat nem neki találták ki, és sajnos bármit is hallott, azt rögtön tovább adta.

A fiatalember félt, hogy csupán anyja értheti egyedül félszeg reagálásait, ezért egész vacsoraidő alatt mélyen, és magába szálltan hallgatott!

Kis idő múlva ismét itt volt a próbatétel: A jellegzetes Hétfői nap. Hát most mihez is kezdjen? nem volt egy szabad zúg, vagy békességgel kecsegető hely széles a főiskola berkeiben, ahova nyugodtan el lehetett volna vonulni, és mindenkit és mindent a gyilkos őszinteség címén kivallatni!

Folyton jobb kezén viselt karórájára tekintett – erre a kissé viseletes, és megkopott jószágára, ami minden egyes, sorsfordító élethelyzetben vele volt, és soha nem hagyta magára, még akkor sem, ha digitális kijelzője csupán halvány, töredékeket mutatott piszkafa számok helyett. Lázasan mérte a perceket, miközben kedvesére várakozott, és csak remélni tudta, hogy lehetőleg idejében fog jönni, és csak pár percet késik.

Valami történhetett. Mint amikor egy már összetörténnek, és fölsebzettnek gondolt szív ismét új reményekkel gazdagodik, és másvalaki karjaiban nyílik ki, hogy megvigasztalja háborgó lelkiismeretét.

A fiatal hölgy a lehető legszebb, és legelegánsabb ruhácskáját vette fel erre az alkalomra; Hosszított, mégis kényelmes hattyúfehér szoknyácskát, hozzávaló fehér kistáskát.

- Hát te itt vagy?! – lepődött meg, mint akit teljesen elfeledte akárcsak pillanatokra is, hogy hogyan is szólt még egyszer megbeszélt alkujuk. Egy talpig öltönyben feszítő, Adonisz-típusú fiatalember állt mellette. Kikészítve, és kipomádézva. Látszólag ünnepélyesen.

- Hát, szervusztok! – üdvözölte őket, most a félszeg fiatalember is. – Megbocsáss az őszinteségemért, de nekünk nem kellett volna találkoznunk itt négy szem között? – bukott ki belőle, és ez már egyenesen a hölgy felé intézett ítélet volt: a szív törvényeinek érthetetlen, s mégis jogosan számon kérő ítélete. Tekintetéből egyenesen sütött az elszánt tudat, hogy egy másik ember elrabolta az egyetlent, az Igazinak tekintett kedvest, és most kifosztotta őt, maradék kincseivel együtt.

-  Úgy tűnik, ti már találkoztatok! – szögezte le véleményét a másik fiatalember. – Ha zavarok, akkor odakint leszek! – azzal megfogta a hölgy finom, bársonyos karját és egy kimustrált, és szakadozott fotelhez vezette.

- Beszélhetnék veled néhány percet? – kérdezte most kijózanodva az első felismerés sokkhatása alól a férfi.

- Hát persze, természetesen! – próbált mosolyogni a hölgy.

A fiatalember most elvezette a férfimosdó felé, és kicsit betessékelte nem durván, de nem is finoman a mellékhelységbe, ahol három ember is nehezen fért meg, de valahogy elfértek.

- Ne, hülyéskedj itt nekem! Meg vagy őrülve a férfimosdó! Mit fognak gondolni, ha itt látnak veled! – kelt ki magából az ifjú hölgy.

- Légy kedves, de hallgass végig! – azzal fel-alá sétálni kezdett szinte körkörös köröket leírva saját lába nyomában a padlón, amíg összeszedte kötéltáncot járó gondolatai tisztaságát.

- Mondd csak, lelkem! Az a legújabb hobbid, hogy elárulod a szeretteidet? – vonta kertelés nélkül felelősségre.

A hölgy felhúzta finom, egyiptomias szemöldökét, majd éles hangon megszólalt: - Á, szóval már tárgy lettem, és megszűntem személyiség lenni! Nem is tudtam, hogy így állunk!

- És mondd csak az, hogy te és ez a kis Rómeó itt enyelegtetek egymásba gabalyodva, azt minek véljem?!

- Ahhoz neked semmi közöd! Nekem is lehet egy kis magánéletem, vagy nem!

- Oh! Már megbocsáss! Én azt hittem, hogy amikor valaki szerelmes versekkel, és vallomásokkal bombázza a másikat, akkor az jelenthet valakit a másik félnek is! De úgy látom, téged már meghódítottak! – egy vastag üveggyöngyszerű könnycseppet halászott most ki szemgödréből, hogy öklei között, mint aki jelképesen ütni készül, szétmorzsolja.

- Nézd aranyos srác vagy, de nem érzem veled a bizsergést! Megérted?! – próbálta mentegetni saját maga meggyőződéseit a hölgy.

- Igen! – vonta le a megkeseredett lényeget a férfi. – Mind a ketten ugyan úgy hazug cinkosok, és bűnösök is vagyunk! Én abban, hogy elhittem mindent veled kapcsolatban, te pedig abban, hogy magad sem tudtad mit is akartál!

Most már a hölgy is vastagon, mint a vízesés elkezdett könnyezni, és felhevült arcán meglátszottak a fájdalom lángrózsái. – Igen, azt hiszem, hogy tökéletesen igazad van! Ne haragudj rám!

A fiatalember most odalépett hozzá. Lehajolt, és átnyújtott neki egy finom selyemből készült zsebkendőt, hogy azzal itassa szűnni nem akaró könnyzáporát.

- Miért vagy hozzám ilyen kedves, azok után, hogy elárultalak?!  - lepődött meg a kedvesség láttán.

- Azért mert úriembernek neveltek, és mert tisztelem a nőket! Talán még egyszer lehetünk barátok is! 

Egy darabig, míg mindkettejükben lecsöndesedtek az érzelmi viharok vártak még, majd a fiatalember kilépett a férfimosdó összerugdosott, faajtaján, kezében, mint titkos szerelmi jelképet, vagy zálogot tartogatva a halhatatlannak hitt szerelme utolsó könnyeivel! 

SZIKE-SZAVAK

Bujkálnák az örökkévalóságig minket

védelmező anyai szoknyák redői mögé,

de nincs megbocsátás! A közelítő félelem s magányérzet

gyilkos módjára hallgatagon követ,

hirtelen némasággal pusztít!

– Mindenfelől, látod megalkudott,

cinikus tekintetek boldogságát,

miközben magad a védtelenséget könnyező

erdők mögé rejted! Egymással szövetkezett Janus-arcú

ég s föld között biztos talajt keresed,

s rettegsz magad is, ha elnyel a csalogató iszap,

mocsári ingovány! Mert aki ma ki is tudja fizetni

azt amivel alantosabb hatalmaknak tartozik:

Rezsik, számlák, statisztikai útvesztők bonyolult kalkulációit

– holnap már házasságon kívüli idegenné degradálódik,

s családja vesztett agglegényként létezése hiábavalóságán,

mint laikus filozófus töpreng!

De azért jó bujkálni:

Észrevétlen s láthatatlan nyomulás mellett!

Senki sem háborgathat téged,

magadra hagyatottságod romjain:

Jó lenne biztos, teremtő ölek fogságába visszatalálni,

visszamerülni amíg csak lehet – gyorsan burjánzik a tapasztalat,

- az utolsó reménység-csillagok,

szerelmes Esthajnalüstökös – mindig melletted állnak.

Rémálmokkal traktált, nehéz álmaidban is könnyedén felszabadítanak,

vigasztalnak – te mégis egyre visszahúzódóbb,

egyre félszegebb s bizalmatlanabb vagy:

Szárnyas angyalod bár örökkön figyel csupán

kivételes pillanatokban avatkozik közbe!

Közelítő, tompa dübörgéseit érzed emberek bosszúszomjának:

de hát mindannyian a BÉKÉRE esküdtünk,

mint Szent s Sérthetetlen fogadalomra,

útmutatásra a teljes megsemmisült enyészetben?

Értelmes, artikulálatlan válaszadások sehol;

remek, süllyesztett, s felfüggesztett gondolati összefüggéseit az agy,

- ajkak tágra nyílt, ócsárló szavakkal dörömbölnek,

s visszhangoznak!

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Tomi tulajdonképpen meglehetősen hamar - már tizenhat éves kora körül elköltözött a nevelőszüleitől, akik meglehet csupán a még több kecsegtető haszon reményében fogadták be, és sokkalta kevésbé bántak vele úgy, mintha a vérszerinti édes fiuk lett volna!

Mivel valósággal istenítette a zenét, és azon belül is a grundge-stílusú keményebb, zúzósabb típusú rockot, aztán egy kis Kurt Cobain-os beütéssel azokat a jellegzetes dobhártyaszaggatós, fülcimpa bizsergető basszushangokat azonnal vérévé vált a zene, és hamar rájött, hogy hátralévő életében semmi mással nem akar foglalkozni! Igen ám, de itt volt még a nagy kérdés, hogy hogyan lehet egy keményebb rockbandából pénzt csiholni, és egyáltalán fennmaradni a show business őrlő taposómalmán?

Hamar bandát tudott alapítani; azért azt hozzá kell tenni, hogy nem ő alakította ki a szerkezeti kereteket saját magának leginkább az értelmi szerzőség felelt meg leginkább! Ami azt jelentette, hogy a dalok írását még bevállalta az összes forradalmi jellegű, újító gitártépős akkordokon át, de az összes anyagi természetű vitás kérdésekbe és egyebekbe már nem szívesen ment bele!

Az első kezdeti időkben a kis dzsemmelgetős banda leginkább kihalt metróaluljárókban ,,zenélgetett” illetve közös nyelven szólva idegtépőn nyomatta a kőkemény rockot, és azokban a Metallicás időkben úgy érezték magukat, mint a Pokol angyalai – persze könnyítettebb kivitelben, mert egy igazán ütős banda a legtöbb koncertfelvétel után összetörte jóformán az egész technikai berendezést; kezdve a mahagóni nyakú, elektromos gitárokon kívül a dobokig!

Aztán ezt követték a kisebb társasági összejövetelek, majd az esküvők is; bár jó néhány esküvőről szabályosan ki lettek tiltva, mert nagyon provokatív, és szabályosan kemény, és zúzós szövegjüket az összegyűlt násznép a legtöbb esetben is alig bírta eltűrni és elviselni, és bár akkor Tominak vállig érő – rendszerint -, hosszú szőke haja volt, amit kedvére rázhatott egy-egy ütősebbre sikeredett ütem kedvéért, hamar rájött, hogyha az emberek fizetni is akarnak azért, hogy lássák, és hallgassák őket valami sokkalta modernebbül hangzó cuccal kellene, hogy előrukkoljanak!

Nem sokkal később, amikor a dobos haverjuk benevezte mind a négyüket a tehetségkutató műsorba, amit kellő rendszerességgel és kiadós reklámszünetekkel fűszerezve ugyancsak leadott az egyik kereskedelmi jellegű, szennycsatorna. Az egyik nagysikert aratott Nirvána dallal indultak: Tudod, hogy igazad van-nal és amint Tomi torka szakadtából, úgy isten igazán üvölteni kezdett és belecsapott a húrokba a közönség hátán szabályosan megdermedt a verejték.

Ekkor figyelt fel rájuk az egyik nagyokos zenei tehetségeket kutató és felfedező menedzser, aki – bár még kinézetre is egy nyálas, veleéig szemétláda alak volt felhívta egyik ismerősét, aki aztán szintén felhívott embereket, úgyhogy mire felocsúdhattak álmaik karrierjéből máris egyenesen a mélyvízben találták magukat! És ekkor történt gyakorlatilag az első jelképes értékű bemutatás a zenei nagykutya sótlan seggfej producerrel és még bombázóbb akkoriban még kezdőcske énekesnőjével Szilvivel.

Tominak annyira a zene állt érdeklődéseinek a középpontjában, hogy ezzel kelt, és ezzel feküdt; szinte semmi más sem érdekelte, és szabályosan herótja volt az olyan nyálas, és műmájeres partiktól, ahol a koktélruhácskáikban flangáló, ultradögös szupermodellek megpróbáltak elhetyegni, kicsit flörtölgetni egy-egy nevesebb, vagy érdekesebb hangzású banda tagjaival, miközben a legtöbb kis ,,hölgyikének” gőze nem volt, hogy mennyire fontos lett volna, hogy a rock kitörhessen valami egész új, posztmodern kísérleti, vagy újhullámos utakon! Azt meg különösen utálta, ha valaki a kinézete alapján állított fel önmagában lelki hipotézist; szinte kivétel nélkül szakadt pólókban, és legalább annyira kimustrált és kukákból szalajtott farmerekben flangált és ehhez jött a Nirvánás kockás, megkerülhetetlen ing! S ha ez sem lett volna elég, akkor mivel már arca szerves részéhez tartozott a szemüveg a vállig érő, szőke hajával kicsit tényleg hasonlított Kurt Cobainre.

Azon a sorsfordító találkozón sem történt igazában semmi számottevő, vagy különös; Tomi a szokásos meleg pisivé változott olvadó jégkockás kólás üdítőjét szopogatta, míg Szilvi jóformán megfeledkezett a társalgás egyik lényeges, elemi szabályáról, hogy lehetőleg ne csupán saját magáról nyomassa a maga érdekfeszítő történeteit. Meg lehet azért ezt neki bocsátani, elvégre az ember nem mindennap találkozik egy igazi, vérbeli rockbanda neves képviselőivel, akik kinézetre ráadásul majdhogynem hajléktalanoknak látszanak, és meglehetősen lázadó stílust és életvitelt képviselnek!

- Annyira örülök a találkozásnak! Azt hallottam, hogy te egészen jól gitározol, meg dzsemmelsz meg minden! – próbált bevágódni, mert az igazság az volt, hogy akkor már vagy kilenc teljes hónapja járt intenzíven kedvenc énektanárnőjéhez, de még mindig nem tudott kottát olvasni, helyette inkább kísérletezve sok esetben a hangjával kísérletezgetett.

- Aha! Hát… valahogy úgy… - Tomin már akkor meglátszott, hogy sohasem volt annyira a szavak embere, inkább a tetteké, és ez Szilvinek is azonnal feltűnt. Mivel nem akarta megbántani az ifjú hölgyet önmaga folyamatos reklámozásában és beszédében csöndben megpróbált leélcelni, és kereket oldani! De ez sem sikeredett annyira, mint remélhette volna, mert a zenei seggfej producer, aki Szilvivel együtt érkezett az összejövetelre azonnal megállította:

- Hé, kölyök! Van munkád? – tette rá vállaira nagy, ormótlan kezeit.

- Sosem kellett kajáért kunyerálnom! – vágott vissza éles kék szemeivel.

- Látod ezt az angyali szépséget! Óh! Ha nem volnék egy matuzsálem legszívesebben kezelésbe venném a finom kis virgácsait!

Tomi gusztustalannak találta mindig is, ha az erősebbik nem képviselői értéktárgyaknak, vagy becserkészhető trófeáknak tekintik a nőket, ezért megpróbálta felemelni a szavát:

- Hé, haver! Egy kicsit több tisztelettel is lehetnél a nők iránt!

- Nevetséges, amit fecsegsz! Tudod, te mi kell a nőknek, barátom?!

- Hát az biztos, hogy nem ekkora nagy seggfej!

A zenei producer az évek hosszú során át megtanulta a konfliktuskezelés kompromisszumos módszereit, amit természetesen könnyen csengő papírpénzzel kívánt még kecsegtetőbbé tenni; most viszont erősen meglátszott rajta, hogy bár az összejövetel során mindössze egy kis pezsgőt ivott máris fejébe szállt a vér, mert az arca a méregtől kezdett lilulni.

- Kivételesen elnézem a viselkedésedet! Egyébként hogy is hívnak?

- Tominak!

- Á! Értem! Kedves Tamás bizonyára megbocsátod, hogy a magamfajta befolyásos üzletember mindenütt a sikert szimatolja, és ehhez nagyon is jó orrom van! Na, akkor mi lesz?! Akarsz velünk dolgozni, vagy sem? – tért át rögtön a tárgyra, mint akit egyetlen cél vezérel, hogy az idő: Pénz!

- Még meggondolom haver! – de azért szánalmasan csak elvette a feléje nyújtott névjegykártyát, és jó mélyen elsüllyesztette a kikoptatott farmerja zsebében.

- Remélem, még látjuk egymást! – búcsúzott tőle a seggfej producer, mert kiderült, hogy ezen az összejövetelen is több számára kedvező üzletet köthetett és ezért mindent kész volt kockára tenni.

Tomi végül úgy döntött, hogy már éppen eléggé volt kellően udvarias és elnéző, ezért letette a kólás poharát rágyújtott egy enyhén illegális füves cigire és azon járt a fejében, hogy most rögtön lelép erről az idomított, emberszagú ,,kutyakiállításról” ahol csak kerülgetik a forró kását, ám valójában egyetlen őszinte emberi érzelem nem tükröződik az arcokon!

- Várjál… jövök utánad! – Szilvi is lerakta a maga pezsgős poharát, mert megfeküdhette az egész műjellegű hely hangulata, és azonnal követte.

- Mi a francot akarsz?! – dörrent rá már a kijáratnál.

- …Én csak szeretnék még beszélgetni veled, ha megengeded, de… el is mehetek, csak tőled függ! – bántódott meg, de nem hagyta magát könnyedén lerázni!  

- Oké! Bocs! Tudod… nekem kicsit sok ez a felhajtás, meg állandósított bájolgás! Inkább elhúzok!

- Addig is beszélgessünk!

,,Még csak egy beszédes, csicsergő csitri hiányzott neki az este további részére!” – vonta le a keserű konzekvenciát.

Viszont titkon megérezhette, hogy ettől a naptól kezdve lettek ők ketten a legjobb barátok is; Szilvi is annyi megzabolázhatatlan hullámzó szenvedéllyel imádta a zenét, mint Tomi, és ez a fajta közös hullámhossz kiegyenlítette az enyhén eltérő személyiségükben megbúvó markáns jeleket!

Myrea kicsit nyűgösebben ébredt általában azokon a reggeleken, amikor kimondottan semmi kézzelfogható terve nem volt arra nézve, hogy mit tudna kezdeni azon tanulmányi jellegű problémáival melyeket célszerűnek tartott orvosolni.

Fél-kómás állapotban kászálódott ki a puha ágyából, míg Annamari még mindig az igazak álmát aludta, Milánka pedig jó kisbaba lévén ismét bekakilt.

- Ja ne! Drága töpörtyűm, megint ez lesz a műsor? – húzta el kicsit fintorogva a száját, mert a csajokkal megegyeztek, hogyha bármi van; vagy az egyiknek, vagy a másiknak van programja mindig kell lennie valakinek, aki ellátja a gyerkőc körüli ,,besegítős teendőket.” Persze azt eddig még senki sem határozta meg célirányosan és pontosan, hogy mit is jelent valójában a ,,besegítés” fogalma.

Myreának sokszor az volt a sanda gyanúja, hogy mintha szándékosan így álltak volna rajta kicsinyeskedő, és már-már gyerekes bosszút a legjobb barátnői azért, hogy végre már tanuljon egy kis felnőttes felelősséget, és ne kerülje, vagy ugorja át a problémákat, hiszen azok előbb-utóbb úgy is a fejére nőnek!

- Látod-látod kis drágám! – emelte fel Milánkát a kiságyból. – Ezt érdemeltem tőlük, amikor kifinomultabban értek a divathoz, mint egyesek! – Sandítva az erőteljesen horkoló Annamarira nézett, mintha egyenesen egyedül csak rá tenne megjegyzést.

- Fúj! Ezt mind te csináltad? Egész álló éjszaka??? – döbbent meg, mikor lefektette óvatosan a rugdalózó virgonckodó kicsit az konyhai asztalra, mert jobb ötlete pillanatnyilag nem akadt:

- Hát ez szuper! Frenetikus! Mit ettél össze aranygyerekem?!

A kisfiú még nem tudott beszélni, ezért virgonc, kiáltozós hangokkal próbálta újfent megéretni magát, ami két dolgot jelezhetett a külvilág felé: 1. Vagy ismét pisilnie, vagy kakilnia kell. 2. Vagy pedig megéhezett. Elvégre a felesleges salakanyagok kiürítése is már jócskán megterheli a szervezetet, hát még egy csecsemő pocakja.

- Akkor most Mira néni gyorsan lemoss, aztán tisztába tesz, és kever neked egy kis tápszeres reggelit! – próbált mosollyal az ajkán végigcsinálni a kényes műveletet, és miközben szerencsétlenkedett a babahintőpor kupakjával, mert nem tudta eldönteni magában, hogy a merre felé kellene csavarnia a kupakot végre Annamari is felébredt és rögtön átvette a terepet:

- Előbb talán le kéne mosnod a popsiját, különben semmi értelme a tisztába tevésnek! Nem gondolod csibém?! – jegyezte meg álmos, mégis markáns hangon.

- Okés! Okostojás! Akkor én nyugodtan átadom neked a terepet, ha szerinted ezt is képtelen vagyok megcsinálni! – óvatosan letette a gyereket az asztalra és biztos, ami biztos alapon hátrált pár lépést.

- Mi ez a nagy vigyorgás rajtad?! Még sose láttalak ennyire… felszabadultnak! Csak nem voltál vadászni?!

- Ma nagy nap lesz csajszi! – lelkendezett, mint egy fülig szerelmes fruska, hogy aztán körbeugrándozza saját magát.

- Miért is?! – kérdezett vissza a másik még mindig éber kómában.  

- Jaj, ne már! Nem lehetsz ennyire gágyúagyú!

- Minek neveztél?!

- Jaj, már! Oké! Semmi gáz! Teljesen belevagyok zúgva a tanáromba! Csak ennyi! – úgy vallotta meg, mintha szerelmi vallomásra készülne.

- …És mit gondolsz, ez a kis lángoló szöveged majd bejön a hapsinál?

- Már miért ne jönne! Csak még erőt kell gyűjtenem, mire belevágok!

- Mióta is gyűjtögeted már a titkosított lélekenergiákat? Lássuk csak! Mondjuk úgy egy bő évtizede?!

- Jaj, olyan gonoszka vagy! Muszáj ezt? Az emberből teljesen kiölöd az egészséges önbizalmat!

- Hát az nagyon lehet, de akkor se csinálok magamból egy idióta divatmajmot, mint mondjuk egyesek! – ennél egyértelműbb már talán nem is lehetett volna!

Myrea megsértődött, mert visszament a hálószobájukba, és megpróbálta eltűntetni az összegyűrődött ágyneműkről az éjszaka nyomait. Meglehetősen rosszul és rossz álmokkal zaklatottan telt az éjszakája, és ezt nem múló aktivitással, és örökmozgással szerette volna egy kicsit ellensúlyozni.

- Azért szóljál rám, persze csak akkor, ha elmész! Oké?! – kiáltott utána Annamari, akinek valahogy mindig is előbb forgott kíméletlen és sokszor gyilkosan őszinte nyelve, mint az esze, és ettől keveredett állandóan bajba.

Myrea nem hallhatta a kérést, viszont azonnal kinyitotta a nagyméretű ruhásszekrényt, ahol érdekes módon mintha két barátnője ruhái már alig fértek volna el az ő összevásárolt ruhakollekcióinak kupacaitól.

- Lássuk csak! Mit is vehetnék fel? Mert az már biztos, hogy Ádám bátyó utálja, ha egy nő többet mutat meg, mint amennyije ténylegesen van! Tehát a cici villogtatás eleve ki van zárva! Pedig a legtöbb macsó erre nagyon is gerjed! Na, mindegy! – kivett most egy szolidabb, kellemesen kanárisárga ruhácskát, mely előnyösen kidomborította finom, és lélegzetelállítóan kecses vonalait ott ahol arra feltétlenül szükség volt, majd egy piros övvel feldobva meglepően divatosan mutatott a nagyobb méretű tükörben. Szőke ellenállhatatlan haj, és hozzá szőke rucika! Tényleg úgy fest majd, mint egy egzotikus pacsirta!  

- Sosem voltam annyira beképzelt, de azt gondolom, hogy jól nézek ki! Még egy tűsarkú cipőcske és kész is vagyok a bevetésre! – jelentette ki enyhén flörtölgetve saját tükörképével.

Közben Annamari is beviharzott a hálószobába, mert időközben rájött, hogy a fontosabb cuccait neki is illendő volna elpakolnia, nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

- Milyen jól öltözött itt valaki! Mondd csak Csicsergő? Ebben a ruciban mész?

- Ha már kérdezed igen! Talán kifogásod van ellene?!

- Nekem aztán nyolc, hogy mit csinálsz, de… - elharapta a mondatot, mert ha folytatta volna annak tutti biztos, hogy megint hisztizés lett volna a következménye Myrea részéről.

- …Nekem, ha belekezdtél most már mondd ki, különben nagyon megharagszom! – csípőre tett támadó keze, összeráncolt, finoman kiszedett szemöldöke fenyegetésről tanúskodott.

- Hát, ha arra vágynék, hogy randira hívjak egy jó fej hapsit, én biztos, hogy kicsit visszavennék a tempóból! Különben a szerencsétlen még azt képzelheti, hogy ott helyben gerincre akarod fektetni! Érted mire gondolok?!

- Szerintem nagyon jól passzol hozzám a sárga szín! Csak megint féltékeny vagy, hogy én előbb szereztem pasit, mint te!

- Hát kis madaram! Akkor nyisd ki a füledet! Tudd meg, hogy akár minden éjjel különb embereket tudnék minden ujjam köré könnyedén csavarni, ha akarnék, de már annyira elegem van sokszor belőle, hogy mindenki csak meg akar dugni! Érted ezt?! – hangja az évek során megkérgesedett kiábrándultságról árulkodott.

Myrea most megjuhászodott, mert rendszerint, ha valóban komoly problémák kerültek az adott beszélgetés homlokterébe azért egészen rendesen lehetett vele is értelmesen társalogni, na jó, egy kissé nagyvilágosított stílusban! De akkor is!

- Annamari… nem akartalak megbántani… én csak annyira szeretném végre, hogy egy pasi felfedezze bennem újra a nőt! Vágyom arra, hogy valakihez oda lehessen bújni esténként, aki bármikor átölel és megvigasztal, ha a fejem felett már kegyetlenül összecsaptak az élet hullámai! Megérted ezt?!

- Egyszerre egy költő veszett el benned! – kicsit kiábrándító volt megint csak iróniája.  

- De most komolyan! Te miben mennél? – kérdezett vissza érdeklődőbb kíváncsisággal.  

Annamari benézett a ruhásszekrénybe, majd hosszas keresgélés, rakosgatás után egy meglepően visszafogott retrós stílusú ruhácska mellett döntött, aki titokzatosságot kölcsönzött, és Myrea alakján kivételesen még nagyon csinosan is mutatott.

- …Akár még el is tudnám képzelni, hogy a loboncos fürtjeidet feltűződ, azzal is jobban kiemelnéd az arcod formáit!

- Tényleg! Hogy én milyen butuska liba vagyok! Ez eszembe se jutott! – odarohant, akár egy kíváncsiskodó, minden újdonságra kapható kislány a nagyobb méretű tükörhöz; fogott egy hajtűt, és feltűzte mézszőke hajkoronáját. És lássanak csodát! Egész arca a szende kislány imázstól teljesen elkülönülve egészen egyedi, felnőttesebb hatást mutatott.

- Így hogy festek? – fordult feléje.

- Na, erről van szó! Mikor hazudnék én bárkinek is! – Ami Annamari szájából úgy hangzott akár egy komplett dicséret!

- Akkor mehetek anyu? – bohóckodott, mert nem tudta megállni, hogy ne ugrassa egy kicsit is, ha módjában állt.

- Igen, azt hiszem… jó lesz! De ne vágd magad alatt a fát nagyon, ha nem muszáj! Érted ugye?!

- Persze, persze! Majd mindenre igyekszem ügyelni! Akkor, szia! – elviharzott a bejárati ajtón át, mintha puskagolyóból lőtték volna ki.

Csak az utcán kezdett megint mélyenszántó töprengésbe: ,,Mi a fenét akarhatott azzal mondani, hogy ne vágjam magam alatt fölöslegesen a fát?! Érthetetlen!” – s miközben hagyta hadd vigye be a busz a belvárosba egyenesen az egyetemre, végestelen végig, mint egy örökké folytatódó filmjelenet szándékos aprólékossággal, részletesen leforgatta magának, hogy vajon mit fog mondani imádott tanárának? Hogy hívhatná el randira?

               MAGYAR DRÁMA NAPJÁN

                 (Egy elképzelt esemény utóélete)

Mincsey Edmund a kissé mindig is félszeg, és roppant gátlásos magyar tanár egyik kellemes, nyár végi Vasárnapon úgy határozott, hogy ha törik, ha szakad; földrengések, vagy házösszeomlások ellenére is – amennyiben ezek természetesen bekövetkeznének, de akkor is megragadja az alkalmat, és kiszámíthatatlan, és talán épp ezért bizonytalan jövője szempontjából intéz egy nagyon fontos hívást, és csupán távolról gondosan szemmeltartott, és szakmai karrierjét is csupán csak a különféle újságokból megfigyelő, művész hölgy felé.

Mincsey úr ugyanis már jócskán túljárt a harmincadik születésnapján, de még mindig szentül hitte, hogy talán neki is esélye lehet egyszer az önfeledt, és békés, boldog családi boldogságra. Épp ezért sok esetben – hiszen ugyan átmenetileg sajnos alkalmi munkákból tengődő, munkanélküliként ki is állt volna szóba vele? – hamiskodó, és képzeletében látomásokat is teremtő illúziókba kergette magát: Milyen felszabadító érzés is lesz majd, ha odahaza idősödő szüleinek bejelenti, hogy gratulálhatnak első élettársi kapcsolatának, és láthatja, hogy az apját legszívesebben egyetemesen kerülgeti a sárga irigység, és a pulya méreg, hogy annak ellenére, hogy életében szikrányi önbizalmat is alig kaphatott tőle, most mégis saját kezébe vette az életét, és kezdett vele valamit. Rövid, tüskés frizúrája kissé már megkopott az általános kopaszság következémnyeitől, tömzsi, mindig pufók termetére időnként ráfért volna a fogyókúra, viszont szinte mindenkinek a szívét azonnal meghódította kifogástalanul előzékeny, és mindig roppant udvarias viselkedése, és kellemes, humoros magatartása akivel csak futólag is megismerkedett. Volt valami különös szomorúság a kifejezésében, amit csak azok vehettek észre igazán, akik gyermekkoruk delén is hasonló cipőben jártak, és akiket ugyanúgy semmibe vettek, és lenéztek azok, akiket kifogástalan szépséggel, és Adoniszi-termettel ajándékozott meg a kegyeskedő anyatermészet.

Augusztus végére járt az idő, és a fiatal tanár hitvallásszerű gondolattal vezérelve a fejébe vette, hogy igenis beszélgetni szeretne az immár nagyon sikeres, és roppant tehetséges, fiatal művész hölggyel, aki amellett, hogy elvarázsolta rendre szinte minden este tisztelt közönségét, azzal a halhatatlan angyali bájos kedvességgel is föl volt vértezve, ami léleklátó, hatalmas, varázslatos gesztenyeszemei áldott tükrében azonnal megmutatkozott a maga öztetlenségében, amint bárkivel is szóba elegyedett.

A fiatal tanár talán nem is attól rettegett igazán, hogy ha felhívja mit is fog mondani neki, sokkal inkább az a merőben pesszimista hozzáállás vetett hurkot a nyakára, - mint mindig, ha nagyobb, és kicsivel ambiciózusabb feladatot kapott -, hogy mi lesz abban az esetben, ha visszautasítja még a kötletlen tartalmú beszélgetése gondolatát is? Belső hangja, amire igyekezett szinte mindig hallgatni, akárcsak dörömbölő szíve törvényeire, folyton azt suttogta füleibe: ,,Te legalább megpróbáltad! Vannak más emberek is a földtekén!” – S ez egyvégtében mindig is kissé megrémisztette, és általános csalódással töltötte el.

Már annyira látni szerette volna Őt, vágyakozott bátorító, és mindig tudatosan karakán, és az igazságért végsőkig elmenő, selymes hangja után, mint ahogy a dalnok Orpheusz szerette volna alvilágba szakadt Eurydikéjét ismételten visszacsalógatni sikertelenül az életbe! Látni szerette volna vesébe látó szemeiben a titkos csillogó varázst, mely egyszerre izgatja, és fölforralja a zabolázhatatlan férfiszíveket. Mindenáron beszélgetni szeretett volna vele, hogy legalább kiönthesse neki a szívét, mint egy jóságosan gondoskodó pszichiáternek, aki azért nem fogad el pénzt, mert a paciensét belsőségesen, bizalmasan a barátjaként kezeli, és ez felülír minden anyagiaskodó törvényt.

Mincsey Edmund tehát amint befejezte fél tizenkettes ebédidejét kis családjával – azaz szüleivel, akiknek a lakásában lakott, szinte már gyerekkora óta, mert sohasem lehetett állás híján elegendő pénze, hogy bárhová is elköltözzék -, fogta magát és tökéletes magányba vonult: belső volt gyerekszobájába a legendás ,,agglegény barakk” cellás falai közé, és csak remélhette, hogy azt az angyalian bugó, valósággal doromboló, magabiztos, bátor hangot viszont meghallhatja, amire számított.

- Halló tessék rádió szerkesztőség! Palek Edina vagyok, parancsol? – szólt bele ugyanaz a felejthetetlen kellemesen lüktető, és agyatzsongító hang, amit megszokhattunk a fiatal művészhölgytől gyönyörűen megkomponált előadásai alkalmával.

- Kezét csókolom, szeretettel üdvözlöm! Kérem ne tegye le a kagylót! A nevem Mécsey Edmund, és szeretnék érdeklődni, hogy egy személyes bemutatkozás keretében mikor tudnánk egymással találkozni? – érezte maga is lelkiismeret-furdalásos énjében, hogy remeg a hangja.

- Oh, hát nézze kedves Edmund! Azt hiszem, hogy ez most nehezen kivitelezhető tekintettel nálam egy nap is harminchét órából áll! – mintha törvényt, ítéletet mondott volna mely egyszerre visszavonhatatlan kinyilatkoztatás, és valami megkerülhetetlen könyörtelenséggel bír.

- Kérem mindenért bocsásson meg, tényleg nem állt szándékomban zavarni, de nagyon fontos lenne! – kötötte az ebet a karóhoz, bár maga is érezte, hogy számára is megőben szokatlan ez az egyedi, és túlságosan is törtető, rámenős stílus.

- Nézze, ha a városban jár a Magyar Dráma napja alkalmából akkor a Pesti Színházban esetleg összefuthatunk, ha gondolja? – tette fel ellenállhatatlan ajánlatát a hölgy, amiben nemes kedveskedése egyre jobban érvényesült.

- Hát ez nagyszerű volna, köszönönettel elfogadnám!

- Hát akkor ezt megbeszéltük! Bocsásson meg kérem, de most már tényleg mennem kell dolgozni!

- Ugyan kérem! Én kérek elnézést, hogy eddig is feltartottam! Köszönöm a meghívást, minden jót, viszont hallásra! – Olyan megnyugtató lelki békét, és harmóniával kecsegető teljességet érezett, amit még talán sosem. Valami hallatlan lelkierő arra késztette, hogy most már nyugodtan kimondhatja az őt veszélyező problémák valódi összefüggéseit, és egyenesen, de legalább is emeltebb fejjel, kihúzott háttal közlekedhet az emberek között, mert nem nézi le senki sem, és nem úgy kezelik, mintha egy szerencsétlen, és egy szánalmas senkibe botlottak volna bele.

Az a cirka két hét – ami a megadott, varázslatos találkozásig hátra volt -, felért egy halhatatlan önmarcangolással, és kínzón égető örökkévalósággal!

,,És mi lesz akkor, ha már a művészbejéró portása azzal fogad, hogy sajnos sűrű, tartalmas elfoglaltság miatt nem tud a drága művésznő időt fecsérelni egy ilyen magamfajta, szánalmas, kiégett pojácára?” – s amint ezen töprengett a napok, mint a megduzzadt folyók mely gátakat, hídakat törhetnek át, sugárhajtású energiákkal tovaszáguldtak, és már csupán egyetlen szabad Vasárnap ált rendelkezésére, hogy mindent megvalhasson annak a fiatal tehetséges művésznek, aki talán a legtöbbet segíthetett volna sorsüldözött voltán.

- Rádió szerkesztőség, parancsoljon! – hallotta a karakán, magabiztosság mellett mégis kellemesen bátor hangot.

- Szeretettel üdvözlöm ismét! Kérem mindenért bocsásson meg, és higgye el kérem, hogy nem akartam semmi rosszat, és tisztában vagyok vele, hogy egy nap is harminchét órából áll önöknek művészeknek, de nagy segítség lenne, és szükségem lenne valakire aki meghallgat. Nézze sajnos akadtak személyes jellegű problémáim, és attól félek, hogy a rám nehezedő nyomás, és felelősség súlya alatt előbb-utóbb össze fogok roppanni! – csak az utolsó kijelentését bánta meg, abban a baljóslatú pillanatban, ahogy kimondta.

- Oh, hát ön az! Bocsásson meg kérem, de úgy örülök, hogy hallhatom a hangját! – üdvözölte a kagylón keresztül kedvesen, bájos könnyedséggel. - Először is kérem nyugodjon meg, és mesélje el, hogy mi nyomja a szívét?

- Meg kell bocsátani nekem drága művésznő, de jelenleg eltévedtem, és meg is ijedtem az élettől, mert nem ismerhetem sem a kérdések, sem pedig a válaszok összefüggéseit! S nagyon jó volna egy barát, aki kicsit meghallgathatná panaszomat.

- Nézze kérem, ezt én mind megértem, és higgye el együttérzek önnel, de mondja meg kérem, hogy miben tudnék én segíteni önnek?! – kissé meghökkent a válaszon.

- Kérem szépen én nem kérek sokat, csupán annyit, ha számtalan elfoglaltsága mellett akadna legalább fölösleges pár órácskája, amikor kicsit bővebben is tudnánk bezélgetni, az fölszabadító lenne!

- Értem! Nézze kérem… - gondolkozott egy pillanatig, mert a kagylóból töprengések, és körömkopogások zajaira lett figyelmes a fiatal tanár -, most tényleg vissza kell mennem dolgozni, de kérem fáradjon be a Magyar Dráma napján a Pesti színházba, és Erzsike nénit keresse, és mondja meg a nevemben, hogy már várom önt, és be fogja engedni az öltözőmbe! Ott majd nyugodtan beszélhetnük, amennyiben ez megfelel önnek!

- Hát ez óriási segítség lenne drága művésznő! Nagyon sokat segített! Mincsey Edmund voltam! – nyögte ki majd meglepően hamar letette a kagylót, hogy felesleges mondandókkal tovább már ne terhelje a művésznőt.

Amikor eljött szept 20-a, és a jeles szombati délután öt óra, amikor – már lévén ősz van -, és korábban sötétedett Mincsey úrnak erősen görcsbe rándult érzékeny gyomra, és sebezhető idegrendszere: ,,Mi lesz, ha ezt a találkát is lemondja, vagy egészen egyszerűen visszautasít? Megteheti! Saját joga hogy kit fogad, és ki az, akivel nem hajlandó szóba állni! Ezért okosan használd a fejedet, és válogasd meg a szavaidat, ha kérhetem!” – hallotta fejében belső, megbízható lelkiismerete szilárd szavát.

Belépett a színházba, ahol két kedveskedőn tessékelő jegyszedő idősődő hölgy már azon tüsténkedett, hogy a jegypénzt lehetőség szerint minden kedves látogatótól beszedje. Mincsey, mint aki valósággal kardot nyelt, és vészesen érezte, hogy feje fölött nyomban lesújthat Damoklész megélezett kardja, és csupán a végzetes csapásra készült, reszkető nyárfalevél módján, remegő kezekkel adta oda a már kissé verejtékező tenyerében tajtékosra kiizzadott jegyét, mint egy olyan valutát, ami a kultúra nemes szolgálatában áldozta fel fecni életét.

- Parancsoljon tisztelt uram! – mosolygott rá a két füligérő szájú hölgy. Ekkor maga is megdöbbent azon, hogy a pénznek milyen bűvös, varázsló hatalma lehet, mert amíg nem fizetett mindenki, mintha legalább is hajótörött, vagy menekült lett volna ellenséges, árgus szemekkel vizslatta személyét, és cselekedeteit.

- Elnézést kérek, kezét csókolom a drága Művésznőhöz jöttem, telefonon már megbeszéltük! – tétova léptekkel közelítette meg a művészbejáró aprócska üvegkalitkáját.

- Igen, igen, maga az a törtető ugye? – csillant fel a szeme az idősebb portás hölgynek.

- Törtető? Kissé szokatlan én kérem, de azért én vagyok az! – helyeselt.

- A művésznő már nagyon várja magát! – s mint aki különleges titkok birtokába jutott különösen csillogott az idős asszonyság szeme. – Menjen csak végig a folyóson, és aztán a végén jobbra ki lesz írva az ajtón a neve.

- Köszönöm a segítséget! – azzal úgy lötte ki lábait, mint a türelmetlen puskagolyó, mely már alig várja, hogy célba érhessen.

Bekopogott háromszor. Csak több, mintha csupán egyszer probálta volna meg a halvány kopogtatást, nem igaz?!

- Igen, tessék! – hangzott a válasz. – Bejöhet.

,,Mégiscsak le kellett volna térdelned előbb te kelekótya!” – fordult meg fejében az udvarias gesztus.

- Szeretettel üdvözlöm dárga művésznő! Már biztosan nem emlékszik rám, de telefonon beszéltünk, és azt tetszett mondani, hogy jöhetek a megadott időpontban.

- Á! Hát ön az a kis törtető, aki már nem is tudom, hány levelet, és kisebb-nagyobb ajándékokat hagyott nekem! Nagyon szépen megköszönöm kedvességét! És most engedje meg, hogy én kérdezzek: Mit is szeretne tulajdonképpen tőlem? – húzta fel gyönyörű, koromfekete szemöldökét, amin itt-ott már a kezdeti smink jelei mutatkoztak, lévén nemsokára színpadra kell állnia.

- Nézze kérem őszinte leszek most is! Azért kértem öntől ezt a beszélgetést, mert sajnos nagyon sok személyes jellegű problémám van, de emellett segítséget is szeretnék öntől drága művésznő kérni, mert lassan már kilenc éve vagyok munkanélküli, és még nem tudtam egyetlen állsát sem találni, és az adott szépirodalmi munkáimat sem tudtam eladni!

A fiatal éles szemű hölgy most érdeklődő, és kíváncsiskodó pillantásokat vetett arra a kitömött, szürkés iskolatáskára, amit a félszeg tanár a hóna alatt szorongatott, és akkor sem tett le, amikor mondták neki.

- Kérem, mondjon el mindent! Nagyon szívesen meghallgatom a történetét! Bátran foglaljon helyet! Várjon csak, csinálok önnek egy kis helyet! – azzal néhány elhasznált chipseszacskót dobott egy kicsinyített szemeteskosárba, majd gondos háziasszony lévén gondosan letörölgette a megmaradt széket.

- Köszönöm szépen! – úgy lehuppant, hogy több mint százkilós súlya alatt a stabilnak mondott, acélvázas szék is kicsit begörnyedt. Mégis érezte, hogy lelke bilincsei pillantokon belül megnyílhatnak, amiért ilyen jóságos tündért vezérelt útjába az élet.

- Oh, bocsásson meg, hogy én milyen buta vagyok! – azzal kihúzta a művésznő előtt a széket, mint az illem úgy kívánta. – Parancsoljon kérem!

A fiatal, intelligens hölgy bizony jócskán meglepődött, mert mindezidáig abban a tudatban élt, hogy a lovagok kora teljesen lejárt, de most kellemesen csalódott. – Igazán megköszönöm ezt a figyelmességét! – s egy kicsit el is pirult.

- Hol is kezdjem? – töprengett fejhangon. – Kérem tekintse meg a borítóterveimet, és mondja el a véleményét, hogy én mint egy alapvetően humán beállítottságú tanár ember, hol tudnék elfogadható állást találni? – azzal szót nem vesztegetve máris gondosan kipakolta táskája tartalmát: egy vastag paksamétába fűzött színes lapokat; könyveinek a borítómásolatait, továbbá első néhány szépirodalmi munkáinak testes köteteit.

- Hm, hm! Figyelemre méltó! Ezt mind egyedül ön csinálta? – lepődött meg kellemesen.

- Igen kérem!

- Nézze, én nagyon becsülöm az erőfeszítéseit, de nem szeretném megbántani… a mostani kulrurális beállítottság sajnos nem teszi lehetővé, hogy az ismeretlen szerzőkre is figyelmet és gondot fordítsanak! – Észrevette, hogy Mincsey szemeiből sűrűn, szivárogva megindulni látszanak szomorúságának, és letörtségének folyékony jelei. – Ugyan kérem ne itassa az egereket, csöppet sem az volt a szándékom, hogy megsértsem, vagy fájdalmat okozzak önnek, csak tudja kedves Mincsey én is realistaként próbálom az élet pofonjait szemlélni. De lássuk, csak mi az amit tehetek! Körbetelefonálok, és megpróbálok pár emberrel beszélni, és hátha össze tudunk dobi valamit! Mit szól hozzá? Szerintem ez azért mégiscsak biztatóbb fejlemény.

A fiatal tanár hálás szívvel legszívesebben ott helyben csókokkal árasztotta volna el ezt a drága, felbecsülhetetlen hölgyet, de most mégis megtartóztatta önmagát, mert odament hozzá, letérdelt, és kézcsókkal köszöntötte, amin a hölgy valósággal meghökkent, és perceig azt sem igazán tudta, hogy vajon mit is kellene rögtönözve mondania, pedig ez volt tulajdonképpeni foglalkozása…

- Oh! Milyen figyelmes úriember ön drága Mencsey! – lepődött meg, és ajkán szinte fönnakadtak a tétova szavak, mert még sosem tapasztal ennyi figyelmességet.

A fiatalember látszólag, mint akibe jóformán torkán akadt a szó sokáig megszólalni sem tudott. Bágyadó némásággal reagált a fiatal, csinos hölgy szempillarebegtetéseire, ami már szinte nyíltszini flörtnek is nyugodtan is beillett volna.

Gyorsan behunyta a szemét, mintha éppen álmodott volna valami nagyon kellemeset, valami nagyon megnyugtatót, és az alatt a rövidke – alig pár pillanat alatt, míg szemei csukva voltak sokszor megkérdezte magában a rejtetten lelke mélyén lappangó, kis lelkiismereti hangot: ,,Most mondd meg nekem drága barátom! Mit csináljak?” – Ez sokkal inkább szánalmas esdeklés volt, semmint egyszerű kérdelem, de a hölgy fineszességét dicséri, hogy amint észrevette tétováskodó hezitálását kicsit közelebb húzódott székével a másik székéhez, és finom, gyöngéd, és törékeny hattyúkezeivel megfogta a göcsörtös tölgyfa kezeket, amik könnyedén összeroppanthatták volna egy ártatlan virág szirmait is akár, és amik – bármennyire is hihehetetlennek, és különösnek hatott -, még sohasem érintettek hölgykezeket!

- Drága Mencsey! Nem is tudja, mennyit jelentenek nekem az ön levelei, melyekből elém tárul egy különös emberi elme teljes kálváriája, és sebezhetősége! S ezt nagyon köszönöm, mert tudja az én szakmám gyakorlatilag az emberi esendő lelkek minél több, és mélyebb rétegekben történő elméjedését követeli meg, és úgy érzem, hogy rengeteg mindent kaphattam, és nyerhettem az ön szépséges vallomás leveleiből. – gyengéden, mégis ujjperceinek finom roppantásával megszorította a tétova kezet, melynek belsejében már üveggolyókká formálódtak az idegesség vízcseppjei.

- Bocsásson meg kérem nekem mindenért! – tört ki belőle a vallomás -, de meglehet velem éppen az a baj, hogy nem rejtegetem véka alá a sebezhetőségemet, és ezt bizony túlzottan sokan ki is használják.

- És ön szerint ez megmérgezi, és kihatással van az életére? Igaz?!

- Azt hiszem, hogy igen! Bennem egy különös, néha toporzékoló, kicsit mindig hisztiző gyermek ugrándozik, viccelődik, és játszik, és könnyezik, és néha már magam sem tudom, így harmincon túl, hogy kihez tudnék fordulni, kihez tudnék menekülni, aki megérteni, és utat mutathatna! – hangjában, ha valaki kicsit jobban odafigyelt egy-egy eltévedt, és félszeg megbocsátható dac, ugyanakkor reszketeg, jövőtől jócskán rettegő remegés volt hallható.

- Drága Mencsey az sohasem baj, ha valaki mindig őszinte, és meg meri tenni, meg meri mutatni saját kínzó érzelmeit. A gond a világ azon részében mutatkozik, melyik fele egészen egyszerűen nem hajlandó elfogadni, tudomásul venni, és ugyanakkor együttérzéssel rokonszenvezni az adott kicsit érzékenyebben, és sebezhetőbben viselkedő embertársa iránt. – megsimogatta kézfejét, mint egy kedveskedni szándékozó anya a rosszul sikeredett nap után csemetéjét.

- Nem tessék rám haragudni, én csak egyszerűen már azt sem tudom, hogy merre kellene tovább folytatnom az életemet, pedig tisztában vagyok felelősségem nyomasztó súlyaival, és azzal a ténnyel is, hogy számítanom kellene valakire, aki minden nap hazavár, és meghallgatja elcsigázott panaszaim.

- Nézze kérem! Én semmivel sem szeretném önt megbántani, de nekem jelenleg van egy párkapcsolatom! – szögezte el. – De ugyanakkor, amennyiben azt szeretné, hogy bármiben is segítsek önnek abban az esetben nem zárkózom el semmitől sem!

Mencsey egyszerre tisztán és világosan kezdte meglátni a körötte körvonalazodó helyzetet, és rájött arra, hogy egy ilyen isten áldotta angyali teremtésnek, akinek ennyire mindent kifejező szembogara va sohasem hazudhat, - bár nem is szándékozott.

A föltornyosodott órák hátralevő részét azzal töltötték, hogy amíg a dárga művésznőnek nem kellett próbákra, illetve előadásokra loholnia kutyafuttában a személyi öltözőjéből, addig egy tartalmas, különös beszélgetésben gyakorlatilag megismerték egymás apróbb-cseprőbb rigolyáit, gyarlóságuk közösködő titkait, s ezáltal életük minden fontos kulcspontját, illetve történetét. S mire a tartalmasan eltöltött napnak vége lett talán mindketten úgy érezték, hogy nemcsak lelkiismeretükben lettek sokkalta érzelmesebbek, mint eddig voltak, de olyan örök, megingathatatlan barátság birtokába kerültek, amit egyáltalán nem lehet anyagi érdekekért sem megvenni, sem pedig kiárusítani, mert annál lényegesebben többet jelent!

KITAGADOTT SZELLEMEK

(In memoriam Somlyó Zoltán)

Könnyen meglehet, hogy majd így jársz Te is:

Csapozottan kiutasított, bohém-gavallér leszel,

kávéházak csavargója, krumpliszsákok s remeteségükben

hallgató sírkövek ágyrajárója!

Csalódott lét-vergődő, - hited kispolgári szalonlakások ajtajában

összegyűrődött ballonkabátként megáll!

– Ne lettél már se jobb sem okosabb a tudattól,

hogy Átkozottnak hittek itt.

A nagy átverések színjátéka bizony rólad szólt

– eladhatatlannak bélyegzett szabadverseid az emberi,

feledékeny, zsarnoki-ész sűrűn bedarálta.

Kávéházi asztalok árnyék-barát odujában

alig maradt már érdemben érdekmentes barátod,

ki segíthetne rajtad.

Behegedt előítéletek körbe bekerítenek,

máglyát ragnak köréd, s füstölögnek – Magad is tudod:

Tisztes polgárfoglalkozástól nem lett egyszerűbb,

megelégedettebb s boldogabb szinte semmi sem!

Álmatlan vergődik kritikák vérre menő kardcsörtetéseiben

mohón is követelőző gyermeki lelked:

Könnyen meglehet,

hogy bohémkodó gavallérként majd úgy járkálsz

elátkozott könny-kísértetként,

mint Kharón ladikján parttalan önmagát lefejező,

olcsó lelkiismeret: Halottak borzongó országa,

borsódzó hátú Tantalosz-félő be nem fogad!

Papírkosarak számítják ki mennyiségi terméseid

hozzáértő tagok helyett?

Nyertél-e vagy eltékozolt csupán a vak szerencse?

Emberi erkölcsiség tőled már rég eltávolodott!

Kétes jancsiszegeken tengődik az átmeneti pojácák közt fölbukó szánandó,

vásárfia, komédiáskedvű pojáca!

– Láncon mozgó örökkévalósággal megkeresztelt robot-percek:

Körömszakadtáig dolgozni hiábavaló,

éhhalált nyert bérekért:

Mikor élvezheted a Lét lehullott idejekorán megért,

s rothadt kincseit? Szólítanak majd téged tanúskodó hegyek:

Az örökkévaló Halhatatlanság üzenete csak Egy:

Rendíthetetlen kősziklaként, utolsó bástyaként megállni vitézül,

embert próbáló szükségletek idényén!

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Időközben kihozták a halas flekkenekből gusztusosan megkomponált halas vacsorát, és már megint az az undormány pincér szolgálta ki őket, aki még néhány perccel ezelőtt kisebb megjegyzéseket tett az italpultnál Tominak. Gusztustalan, bájolgó vigyorral az ajkán rakta le előbb Szilvi elé a megpakolt tányért, majd Tominak jóformán csak odaejtette. Majd feltűnően törtető stílusban máris ráérősen dörzsölni kezdte a tenyerét – vélhetően borravalót remélve.

Tomi kissé megijedhetett, mert mint a fizetős katonatiszt máris Miki egeres pénztárcája után próbált nyúlni, de Szilvi azonnal közbeszólt:

- Köszönjük szépen! – hangja ugyanazzal a tántoríthatatlan határozottsággal és makacsággal csengett, mint amikor zenei producerét is le szoktak hurrogni, ha annak nem tetszik valami, vagy csupán kifogott magának egy rossz napot!

- Óh! Nem is tudtam, hogy te ennyire szakszerű konfliktus-tárgyaló vagy! Biztosan láttad már azt a sorozatot… várj csak… mi is volt a címe…? Megvan! Túsztárgyalók! Na abban van egy dögös csajszi, aki ugyanígy próbálja lebeszélni az éppen ugrani készülő öngyilkosokat, meg a gyilkosokat, hogy ne kövessenek el semmi helyrehozhatatlan ostobaságot!

- Én pedig nem is gondoltam volna, hogy te egy igazi sármőr vagy, aki ráadásul így tud váltani, és bókolni!

- Hát… ööö… igazán köszönöm! – nem tudta eldönteni, hogy ő kezdjen hozzá a vacsorához, vagy a hölgy. Aztán végül mikor Szilvi villát vett hattyú-kezébe és közölte, hogy ,,Jó étvágyat!” ő is hasonlókat kívánt és végre már nem is tűnt annyira rémesnek az egész étkezési macera!

Időközben megjegyezte:

- …Kérsz még esetleg valamit? Egy pohár finom üdítőt, vagy valami erősebbet?

- Tudod nekem illik azért vigyáznom az itallal, mert könnyedén a fejembe száll, és akkor úgy érzem magam, mint aki máris repül.

- Félsz talán a repüléstől?

- Hát… még sohasem utaztam repülőgépen, mert a buszjáratokat részesítem szinte mindig előnyben, és légi katasztrófáktól sem kell legalább az embernek tartania! nem igaz?!

- Hát hogyne! Én sem szeretem a whiskys kólát, meg azt a gusztustalan hányadék vodka narancsot! – közölte, bár azért lázadó kamaszként, amikor egy együttesben gitározott sokszor betért a haverokkal a kocsmába és akkor szinte bármi megtörténhetett…

- Én amondó vagyok jobb, ha az ember a józanság határain belül igyekszik megtartani bizonyos szabályokat, mert abból biztosan tudhatja, hogy legalább nem lesz hiba!

- Teljes mértékben egyetértek veled! Hogy ízlik a hal?

- Mennyei! Ha nem kellene a fellépések előtt mindig azon izgulnom mániákus megszállottsággal, hogy vajon rám jön-e az adott fellépő ruhám, akkor ebből a flekkenből egy kazallal is megtudnék kajálni!

- Látod! Ebben is teljesen egy hullámhosszon vagyunk! – majd megpróbált témát váltani: - Figyelj csak Szilvi?

-I-gen! – mosolygott ellenállhatatlanul, amint kedvére falatozta a halfiléket tányérján.

- Egy kicsit aggódom a főnök miatt? – elővett egy zsebkendőt és kényszeres elterelő cselekvéssel, csakhogy próbálja oldani a feszültséget megtörölte teljesen átnedvesedett homlokát.

- Szerintem nincs miért izgulni! Mi minden elképzelhetőt megtettünk, és aki mást gondol az egy idióta, haszonleső, szemét seggfej! – magát is meglepte, mert először nevezte legjobb barátja mellett főnökét tulajdonképpeni seggfejnek!

- Ezt jó valaki olyan szájából hallani, aki tudja és érti, mint jelentenek a zenei hangok! Mondd még csak egyszer, hogy ,,seggfej!” Várj… énekelve egy kicsit!

- De hát akkor mindenki minket fog nézni, és ha magánemberként vagyok, azért szeretném még megőrizni a törékeny inkognitómat! Ha szabad!

- Persze! Bocsáss meg! Csak egy bugyuta ötlet volt!

Szilvi viszont Tomi szájából még ezt a könnyen megbocsátható bugyutaságot is ellenállhatatlannak találta; dalra fakadt, és a zenei oktávok széles skáláján igyekezett spontán improvizálva ellavírozgatni:

- ,,Seggfej” – halkan dúdolgató fokozatban énekelgette.

- Ez egyre jobb és jobb lesz! És pont most nem hoztam el a diktafonomat! – mérgelődött.

- Ugyan már! Nem nagy ügy! Legfeljebb a stúdióban holnap már elmarhulhatunk ezen a kis szón, amíg a tulajdonképpeni seggfej meg nem érkezik!

- Már alig várom! – ismét kisebb kézszorongatás következett, és Szilvi is érezte, hogy párszor már eddig is jólesően megdobbant a szíve. Aztán valamivel később már mindketten arról kezdtek önmagukban gondolkodni, hogy vajon egy kellemes randi után lefeküdjenek-e a másikkal? De hát akkor mi lesz a további szakmai-üzleti kapcsolatuk fenntarthatóságával? Ezt azért még sem kellene megreszkírozni!

És különben is Szilvi lakása még véletlenül se jöhet szóba, nehogy Milánka hirtelen felébredjen, és véletlenségből azonnal leleplezze őket!

,,Az lesz a legjobb, ha a vacsi után mindketten sétálunk egyet, közben beszélgetünk és egy arcra puszival, nem többel válunk el, hogy holnap újból összefussunk!” – döntött Szilvi.

Tomi is valami hasonlót igyekezett önmaga számára megfogalmazni – annál is inkább -, mert a legutóbbi kapcsolatánál is valóságos sült-idiótának érezte magát, amiért az óvszer használati utasítását tanulmányozta, amíg az adott csaj kiment a fürdőszobába, hogy szeretkezés előtt rendesen fogat mosson! Az egész kész röhej! És nagyon jól tudta, hogy álmai egyetlen nője ennél jóval többet érdemel!

Egyszerre kezdtek beszélni:

- Figyelj… azt akarom mondani! – hadarta alig érthetően.  

- Inkább kezd te, oké? – ajánlotta fel Szilvi.

- Köszi! Szóval… én nagyon vonzónak talállak, és tökre szimpatikus vagy nekem, meg minden de… ha nem baj, akkor nem szeretnék az este hangulatát azzal elrontani, hogy lefekszem veled! Bocsáss meg!

- Azt a mindenit! Hú! Hát ez… eléggé szókimondónak hangzott, de nagyon örülök, hogy azért elmondtad! Így legalább nem kell egymás előtt takargatunk semmit! Tudod én is nagyon bírlak és kívánlak, de annak ellenére, hogy egy ideje ismerjük egymást, szerintem randizhatnánk többet is! Nem kell feltétlenül máris fejest ugornunk a szexbe és abba, ami ezzel együtt jár! – Már megint a higgadt, Konfuciánus bölcsessége és a társai szöveget nyomatta.

- Egyetértek! Akkor azt hiszem, mi leszünk majd a világon a legjobb barátok!

- Tomi! Hahó! – kopogtatta meg enyhén ujjacskáival a másik homlokát. – Már régen azok vagyunk!

- Ja, persze! Bocs! Rendelünk egy kis fagyit?

- Nekem a csokis a kedvencem!

- Akkor ezt megbeszéltük! Szerintem máris rendeljünk egy hatalmas gombóccal!

- Igen! Hurrá! – tapsikolt, mint valami kisgyerek, bár ezt az utóbbit egyáltalán nem érezte cikis helyzetnek.

A SZAMURÁJ LÁNYA

(Egy japán legenda nyomán)

Mikoto Soto aznap kissé problémásan ébredt! Éppen a megszentelt Dodzsóba ment, mert ifjú felesége vajúdott, és a vének tanácsa szigorú utasításának eleget téve csakis fiúgyermeknek adhatta át a szamurájok ősi tudományát.  S abban a pillanatban, amikor a pólyás bölcsőt kicsit figyelmesen szemügyre vette, és meglátta, hogy gyermeke igazából lány nyomban elájult, és a tökéletes megdöbbenés, és csalódottság érzet lett úrrá rajta!

,,Hát ez meg mi a csudát akar jelenteni?! – töprengett magában. – Így tréfálják meg maguk között is egymást az istenek?!” – s míg ezen gondolkodott észre sem vette, hogy gyönyörű, barnalángú szempár szegeződik rá, és szinte már mosolyog is gügyögve, pólyába kötve.

- Édes, jó uram! Bocsásd meg engedetlenségemet ami miatt nem tudtalak téged fiú gyermekkel megajándékozni, de ha ez vigaszodra szolgál érted örömmel megválok életemtől! – azzal az ifjú feleség szinte már mindenre föl volt készülve, beleértve a harakirit is, s már a konyhában föl is készítette magát a tényre, hogy igaz ügy érdekében kell föláldoznia szerény kis életét!

- Ugyan már ne butáskodj itt nekem asszony, mert mindjárt fölnégyellek a kardommal. Mikotonak ugyanis hat darab szamuráj kardja volt, és éppen emiatt is nagy megbecsülésnek örvendett az egész faluban.

,,Most mihez is kezdjek?” – morfondírozott magában. ,,Mi a helyzet akkor, ha valakinek a tudomására kerül, hogy lányom van fiam helyett, akit ráadásul az ősi harcművészetekre szeretnék oktatni?”

Végül úgy határozott, hogy miután a szülésnél csak igen kevesen – csupán a bába, és még egy segédember vett részt -, így abban maradtak, hogy titkolni fogják, hogy a megérdemelt fiúgyermek valójában lány! Elvégre, amit a többi ember nem tud, abból csak nem lehet galiba!

Így történt, hogy Mikoto egyetlen lányát Hokoszakit elkezdte a harcművészetekre tanítani, és hozzátásította szépen fokozatosan a kardforgatás mesterségét is. Mindenben szigorúan az ősi bushidó szabályainak eleget téve járt el, ami a szamurájok körében afféle becsületkódexnek számított. Viszont a kislány – legalább is egyelőre utcára sem mehetett ki – elvégre ha csak egy szikrányi gyanúja támad az embereknek, akkor ez minimum kivégzés, és emellett a családját is örök kárhozat sújtaná.

Hogy a turpisságra, és csalafintaságra senki rá ne jöjjön ahogyan Hokoszaki szépen lassan cseperedett az apja rendszeres időközökben vágni kényszerült gyönyörű, hollófekete haját, amit – ellentétben a többi gyerekkel -, Hokoszaki sajnos nem növeszthetett meg!

Szépen fejlődött, és gyorsan is tanult; nemsokára egy érett, filozófiákban, és szellemtudományokban, harcművészetekben, és kardforgatásban jártas fiatal hölgy nézett mindenre elszánt, makacs, és akaratos fegyelemmel farkasszemet öregedő apjával.

Azonban történt egy nap, hogy a Vének tanácsa rendeletben tette kötelezővé a népszámlálást és Kiotóba a székes városba hívta össze az embereket népszámlálás ürügyén.

,,Most nyomban rám akadnak, és nem lesz kegyelem!” – hangzott lelkiismeretében az ítélet az öregedő szamurájnak, s már készült is, hogy rövidebb kardjával vakizasival öngyilkosságot kíséreljen meg, amíg megmentheti az általános szégyenérzettől családját.

- Apám, apám! – hívta egyre Hokoszaki az apját, s mivel nem találta sehol ezért állruhát öltve magára, és fiús gúnyát, hogy föl ne ismerhessék; nem feledkezett el arról, ha bajba keveredjék, a dzsiudzsicu alapfogásait alkalmazza támadóival szemben is.

Kiotó felé vette az irányt, és egy gyönyörűséges kert mellett, amiben már virágoztak a szép, liliomnagyságú szirmokat termő cseresznyefák pillantotta meg éppen öngyilkosságra készülő apját. Amilyen gyorsan csak lehet odarohant hozzá, és egy jól irányított karate mozdulattal kifacsarintotta kezéből a gyilkos tőrt.

- A szentséges Istenekre kérlek apám, ne tedd meg, mert anyámmal szükségünk van rád! – s ez az egyetlen segélykérő, szívből szőtt fohász annyira hatott az idősödő emberre, aki általános köztiszteletnek örvendett, hogy – mivel a könnyek zuhatagát a gyávaság, és szégyen előképének tekintette -, most eltakarta arcát, hogy a lánya ne láthassa, hogy szemeit törölgeti, majd átölelték egymást, és feleségével együtt keltek útra, hogy megjelenhessenek Kiotóban a népszámláláson!

- Most mi fog történni édes, egyetlen lányom? - kérdezte egy kicsivel szemrehányóbban, mint eredetileg tervezte Mikoto.

- Mi történne az Istenek áldjanak már meg édes, egy uram! Megjelenünk a népszámláláson, és bemutatjuk lányunkat állruhában, és álnév alatt, ha egyszer már így rendelték az Istenek! – nyilvánította ki akaratát az asszony. Japánban ugyanis roppant konzervatívak az emberek, és a nőket általában csak a háztartás vezetése illeti meg, szabad akarattal nem rendelkeznek!

- Ne felejtsd el asszony, hogy hol a helyed a világ rendjében! – figyelmeztette az öregedő mester feleségét. – Ha elkészültetek akkor indulhatunk.

Míg Kiotó felé tartott az útjuk nem cipeltek fölöslegesen dolgokat; egyetlen kissé lomhán, és csigalassúsággal mozgó szamaras kordé volt minden vagyonuk, és a szent kardok gyűjteménye, amiből Mikoto szigorúan csak egyetlen hosszabb katana kardot hozott magával, ezt a lánya születésnapjára tartogatta, mint a felnőtté válás egyik szertartását.

Amint a székváros felé haladtak útközben fiatal harcosok csoportjára lettek figyelmesek, akik lovaikat itatták egy hűsítő forrásvidéken. A legtöbb harcos látszólag egyszerű embereknek vélvén a bölcs mestert és családját látszólag nem is foglalkoztak velük. Nem így az egyik kicsivel forrófejűbb, és engedetlenebb harcost, akinek sajnálatos mód szokásává lett, hogy mindig megy a saját feje után, és ki nem állhatta, ha parancsolnak neki! Már pedig az ősi bushidó megszegése súlyos – akár még halálbüntetéssel is járhatott!

De az ifjú harcos nem törődött senkivel, és semmivel sem! Makacs volt, és túlontúl büszke, hogy ősi szamurájok rendíthetetlen, és nemes vére csörgedezik ereiben, így meg sem fordult a fejében, hogy kicsit komolyabban szemügyre vegye mester fiatalabb tanítványát. Mikotó felesége egyetlen dolgot azonban az álruhába való átöltöztetésnél elvétett, nevezetesen: hogy a nádkalap, amit Hokoszaki fejére tettek nem takarta kellőképpen növésnek indult hollófekete haját! S itt történt az általános baj. Az ifjú forrófejű harcos kardot rántott, és megállította őket:

- Megállj! Hát ti meg hová készülődtök?! - fenyegetőzött kivont katana karddal a kezében.

- Jó uram, mint bizonyára te is tudod, Kiotóban a Vének tanácsa népszámlálást rendelt el, és most arrafelé tartunk.

- És benned kit tisztelhetek nagyapó? – hangzott a pimasz kérdést a suhanc harcos szájából.

- Én Mikotó Soto mester vagyok! – hangzott olyan szerényen a válasz, mintha az alázat egyik lehetséges megnyilvánulása lett volna, nem pedig a túlfűtött büszkeségé.

Hokoszakit most azonban majd elfutotta a méreg, hogy egy ilyen beképzelt, és arrogáns ifjú, hogy mer ilyen tiszteletlen hangot megüti idős apjával szemben. Odament a fiatal harcoshoz, és ellenségesen egy ideig farkasszemet nézett vele.

- Netán van valami közlendőd kedves barátom?! - vonta meg a másik szemöldökét, amikor a másik hozzálépett. – Megkóstolhatod a kardom hegyét, ha gondolod? Akarsz egy ingyenes leckét?! – vágta most feléje pimaszul.

- Fél kézzel is elbánnék veled, tud csak meg! – villant gyönyörű, dióbél, mandulavágású szeme gyilkos ösztönnel.

- Elég legyen ebből Hiko! – szólt a bölcs mester most állnéven becézett lányának, aki már készült egyenesen ölre menni.

- Bocsánat apám! – s engedelmesen, mint aki vétett a szabályok ellen hosszan, és mélyen meghajolt.

A gőgös, ifjú harcosnak ekkor tűnt fel, hogy szemlátomást a fiatal tanítvány úgy néz ki, mint bármelyik férfi, azonban a haja egy kicsit rendezetlenebb, és mondhatni elhanyagoltabb, mint a többségé.

- Állj csak meg te tanítvány! Beszédem lenne még veled! – állta ismételten kordéjuk útját a suhanc.

- Nekem veled semmi beszédem sincs! – villant meg ellenségesen ismét szeme.

- Nos, ha nem akarjátok értéketek átadni nekünk, akkor kénytelenek vagyunk az erőszakkal elvenni!

A bölcs mester most a kordéra állt, és nyugodt higgadtságot erőltetve magára megszólalt:

- Tiszteletreméltó, nagyszívű harcosok! Magatok is láthatjátok, hogy épek hogy megélünk abból a kevésből, amit magunknak megtermelünk!

- Igen?! – vonta fel szemöldökét a harcos. – És akkor bölcs mester a karoddal mi a helyzet? Mert ugyebár, aki mesteri rangban van, annak kard is dukál, nemde?!

- Amint mondtam azt sem adhatom oda nektek! – azzal kicsit megnoszogatta szamarát, és már indultak is volna tovább, mire a fiatal suhanc azonnal riasztotta társait is, akik szintén kivont kardokkal közeledtek feléjük.

- Hát legyen! Én figyelmeztettelek titeket! Most még mindenki szabadon távozhat, de ha maradtok, úgy máris készüljetek a halálra! – azzal puszta kézzel szállt szembe a seregnyi támadójával, míg hosszabbik, katana kardja a kordén maradt titokban elrejtve.

Hokoszakinak sem kellett több biztatás – ha az apja harcba bocsátkozott, hát akkor ő is -, fölvette a dzsiudzsicu állást, és máris harcra termetten várakozott.

A fiatal harcosok csoportja alig húsz főt számlált, de még így is úgy tűnt a kivont kardokkal, hogy fényes, és megfellebbezhetetlen győzelemnek néznek elébe. Így esett, hogy kivont kardokkal, mint a hiénák egyszerre mind a húszan rájuk támadtak.

Mikotó Sotó bölcs mester úgy röptette harcművészeti mozdulatokkal rúgva, pörögve, és lendülve ide-oda a levegőben a maroknyi sereget, mintha csak legyeket hajtana el feje felett. És a lánya is hasonlóképpen cselekedett, csak ezúttal fiatalosabban!

Amikor a maroknyi fiatal harcossal végeztek, és mindenkit a földbe döngöltek, a fiatal harcosok közül a legfiatalabb, aki egyben a legcinikusabb volt, és kigúnyolta a bölcs mestert, most földig sújtottan földre borult a mester előtt, és kérte bocsásson meg neki.

- Nem tesz semmit fiam! Azonban tanítványommá fogadlak, ha megtisztelsz azzal, hogy tőlem tanulsz. – javasolta a bölcs mester. Meglátták ám ezt a nagy barátkozást a többi harcosok is, és igencsak ferde szemekkel kezdték vizsgálgatni ifjú társukat:

- No, nézd csak, hát így állunk! Máris mész a mesterhez, ha legyőztek, te hitszegő! – mondogatták.

Az ifjú harcost sem kellett azonban sokáig félteni, mert előkapta hosszú karját és szabályosan fejük felett a levegőben suhogtatva leborotválta fejükről a hajat.

Elámultak ezen a harcosok, és úgy elkotródtak a közelükből, mint a megvert, és most szégyenkező hadvezérek a kíméletlen csaták után.

A bölcs mester fiává fogadta az ifjú harcost, aki most megreszkírozott egy kérdést. Először igazában föl sem merészelte tenni; elvégre, csak nem sérthette meg másodjára a mestert, de belsejét egyszerre fűtötte, és ingerelte a kíváncsiság, és nem tudott határtalan érdeklődésének gátat szabni!

- Tisztelt Mesterem! Megengedsz egy kérdést nekem? – hozakodott elő vele bátortalanul.

- Mondjad csak fiam, rajta, bátran! – biztatta érdeklődve.

- A fiatal harcos, aki veled utazik a fiad, vagy fogadott gyermeked?

- Miből gondolod, hogy fogadott gyermekem is van? – lepődött meg egyszeriben az öreg szamuráj.

- Ne vedd zokon, de a hollófekete haja sok mindent elárul az avatatlan szemeknek, és ha én észrevettem, hogy itt valami fondorlatos titok lappang, akkor könnyen lehet, hogy ezt a székvárosban is észreveszi a Vének tanácsa! Vagy nem?!

Az öreg mester arcára egyszerre kiült a néma döbbenet: hát hogy most mi lesz? Ha ez a fogadott, ifjú harcost vallatás alá veszik Kiotóban, akkor az ő feje biztos nem marad a helyén, viszont, ha megússzák a dolgot valaki így is, úgy is megsejtheti az igazságot! Ezért a mester még fondorlatosabb trükköt eszelt ki, hogy a Vének tanácsának minden kíváncsiságát leszerelhesse; beöltözteti az ifjú harcost is ugyanolyan ruhába, mint a lányát, és ugyanúgy levágja a haját, és fölteszi rá hosszúkürtű nádsipkáját is! Ebből csak nem lehet baj! – vélekedett. Majd vett egy nagy levegőt és szólította a szamaras kordé belsejében rejtőzködő lányát.

- Hokoszaki gyere elő! Szeretnélek bemutatni! – hívta.

Az öreg szamuráj lánya kissé megmakacsolhatta magát, mert bizony hosszú kérlelésre volt szükség, amíg kidugta az orrát a kordé ponyvái közül.

- Rendelkezz velem apám! – jelent meg.

- Hát ő az én egyetlen mennyei kincsem! Hokoszaki a lányom! – mutatta be az ifjú harcosnak az ifjú hölgyet.

- De...hát…én azt gondoltam, hogy ő férfi! – döbbent meg azonnal a harcos. – Te a saját lányodat harcművészetekre tanítottad?! – esett le majdnem az álla.

- Hát persze! Miért? Ez olyan szokatlan? – kérdezte meg.

- Megbocsáss! Tiszteletreméltó Mesterem, de nagyon is az, tekintve a mi társadalmunkban a férfiak a kardforgatók! – vonta le egyéni következtetéseit.

- Hát akkor üzenem azoknak szeretettel, akik jelesül így vélekednek, hogy ez a lány bárkivel felveszi a versenyt, mert jobb kardforgatót ritkán láttam a föld hátán! – dicsekedett büszkeséggel.

- Ha megbocsátasz Mesterem! Nem lesz ebből még baj?! – kezdte húzni görcsösen a szája szegletét.

- Ugyan, menj már! Mi történhet? Legfeljebb majd te lépsz a helyembe, mint családfenntartó! Készen állsz rá, ha úgy adódna a dolog?!

A fiatal harcos alázatosan meghajolt, és csak annyit felelt a hozzá intézett kérdésre:

- Rendelkezz életemmel Mesterem!

- Akkor Hokoszaki elfogadod-e az itt megjelent fiatal harcost társadul a valóságban? – intézte lányához a kérdését a mester.

- Apám! Még mielőtt döntök, te mindig azt javasoltad, hogy fontoljam meg bölcsen a kérdést! Én most épp ezért azt mondom, szeretném előbb kiismerni ennek a fiatalembernek a jellemét, és csak utána döntök, ha nem baj! – azzal visszabújt a szamaras kordé belsejébe, és meghívta a fiatalembert, hogy tartson vele, és legyen beszélgető partnere. A fiatal harcos azzal behúzódott a kordé belsejébe, ahol már egészen otthonosan berendezkedett a szamuráj lány, és azzal egészen a székvárosig hosszas, vitatkozós, és érvelős beszélgetésekbe merültek egymás között. Hosszan vitatkoztak többek között: az élet értelméről, a családról, szerelemről, életről, és halálról!

Amikor a bölcs, öreg mester szamaras kordéjával bedöcögött Kiotóba a fiatal harcos volt társai bűnt, és árulást követtek el ellene, mert mihelyt megtudták, hogy a fiatal harcost kegyébe fogadta a Mester, és kinevezte őt saját fiának az irigykedő harcosok elmondták a Vének tanácsának, hogy bizonyára itt valaki súlyos, sötét titok lappanghat bizonyára.

A Vének tanácsa azonnal lefogadta a bölcs mestert. Megkötözték, majd börtönbe vetették. Az utolsó szó jogán csak annyit felelt bírái előtt, hogy neki tiszta a lelkiismerete, és szerinte semmi főbenjáró bűnt nem követett azzal el, hogy egy lánynak is átadta a szamurájok ősi buhidó szerinti bölcsességét, és harcászati titkait. Amivel viszont a fejével fizetett!

Azt mondják, hogy a bölcs szamuráj mielőtt lesújtana hosszú kardjával egy másik ellenfélre előbb belső énje terébe vonul tökéletes mértékben vissza, majd pontosan hét szívdobbanást vár! Ha letelt a hét dobbanásnyi ,,türelmi idő”, abban a pillanatban törvényesnek érzi magát arra, hogy a végzetes csapást bevégezze! Így esett, hogy amikor Mikotó Sató szamuráj mestert a Vének tanácsa megbüntette engedetlenségéért, s mert törvényt szegett, abban a percben a fiatal harcos, és Hokoszaki – a szamuráj lánya -, között időtlen szerelem szövődött.