HUSZONHATODIK FEJEZET

Szinte nem lehetett olyan napszak az egyetemen sem, hogy a jövő-menő emberek nyüzsgő méhkaptárát meg lessenek kényelmesen kerülni; legyen az hétköznap, vagy éppenséggel hétvége. Mert Myrea is sokkal később tudta meg, hogy – főként a nyári szemeszterben -, előszeretettel tartanak kurzusokat a felnőttoktatás keretében, de azt inkább a hétvégi időpontokhoz igazítják!

Reszkető térdel, és émelygő gyomorral, fogvacogva lépegetett a márványlépcsőkön fel egészen a tanári irodák kihalt magányáig. Már javában benne jártak a március végi erősen rázós vizsgaidőszak előkészületeiben, és ekkorra már minden hallgatóban több mint valószínű, hogy annyira meggyökeresedett az egyetemes stressz, izgalom, és az a bizonyos kellemetlenkedő vizsgadrukk, hogy sokan éppen emiatt a megbocsátható kisebb ,,fogyatékosság” miatt hasaltak el az adott vizsgán úgy, hogy jószerivel egyetlen szavas válaszokat is nehezükre esett az adott vizsgáztató tanár előtt kinyögni!

Myrea még nem tudhatta, hogy Vésztő Ádám tanár úrnak mik lehetnek a lehetséges szándékai egy olyan hallgatóval, aki szinte sorrendben – míg csak tartott az esedékes tanév -, szinte mindig elkésett és a beadandó pályamunkáiról is rendszeresen megfeledkezett; igaz a legutolsó, valóban szorított helyzetű, és rizikósabb pillanatra mégiscsak sikeredett bemutatni kész munkáit!

Szinte csak finom, és érzékeny bütykeivel merte megkocogtatni az ajtót, alig hallhatóan. De a fiatal tanársegéd, mintha ezt is nagyon jól megsejthette volna, mert azonnal kiszólt fennhangon:

- Szabad!

Myreának legutóbb akkor liftezett így a gyomra, mikor valamelyik idiótább, kigyúrt pasijának eszébe jutott, hogy a marihuánás cigi tompított élvezetét kombinálni lehetne a vidámparkkal, és azonnal felültetek közösen előbb az óriáskerékre, majd a hullámvasút eget-földet megmozgató örvényes spriáljaira, amitől Myreának liftezetésbe kezdett a gyomra, és a végén hánynia kellett!

- Üdvözölöm tanár úr! – jött be remegve, és már nem is tűnt annyira dögösen magabiztosnak, mint az elmúlt találkozás alkalmával, amikor megmutatta szépen domborodó melleit.

- Üdvözölöm Myrea! Akkor talán… fogaljon nyugodtan helyet! – állt fel úriemberekre jellemző magatartással. Myrea pedig most úgy pirult, mint egy fölforrósított vulkán.

- Kérem szépen… tanár úr…

- Igen, tessék csak parancsolni! – nézett vele egyenesen kutatón, mégis nagyon kedves közvetlenséggel farkasszemet.

- A tanár úrnak sok barátnője van? – jött ki az első svunggal.  

,,Hogy lehetsz ennyire ostoba?! – torkolta le önmagát. Hát persze, hogy egy ilyen formátumú, eszméletlenül jóképű palinak legalább minden ujjára jut két dögös bige! Hogy te mekkora lotyó vagy!” – torkolta le magát, persze csak gondolatban.

- …Attól tartok, hogy ez nem témája a beszélgetésnek, amiről most szó lesz! – tért ki a válaszadás lehetősége elől.

- …De tanár úr kérem… nekem muszáj lenne tudnom! – csak kötötte az ebet a karóhoz. Hiszen maga is jól tudta addig kell ütni a vasat, míg meleg!

- Nézze kedves… Myrea – jelentőségteljes szünet következett, majd folytatta -, a festményeiről lenne szó, ugyanis a legutóbbi munkái… lenyűgözőek, és igen-igen komoly művészi fejlődésre vallanak! Úgy látom, hogy radikálisan tud fejlődni, a korábbi eredményeihez képest, és ez dicséretre és figyelemre méltó is egyszerre! De…

- Igen? – hangja máris remegett, mint a nyárfalevél, mert valami baljóslatú, veszélyes dolgot sejtett…

- …Attól tartok, hogyha az adott tanszéket nem sikerül meggyőznöm afelől, hogy kegyedet ne buktassák meg a rendszeresített hiányzásai, és mulasztásai miatt akkor a legrosszabb esetben sajnos meglehet, hogy meg kell ismételnie az egész eddigi félévet!

- Hiszen ez szörnyű! Kibírhatatlan! – sajnálkozott.  

- Ne butáskodjék kérem! Én nem is igazán az évismétlésektől féltem magát, de talán sokkal inkább… attól, hogy lehetséges, hogy a fejlődése ismét visszaesik pár fokkal, és már nem lesz képes intenzív és fokozott ütemben fejlődni a többiek teljesítményével célarányosan! Megérti ezt?! – nézett vele egyenesen komolykodó farkasszemet.

Amennyire sugárzó életkedvvel indult el reggel az egyetemre most egész arckifejezésére a komor szomorúság, és levertség ködtengere terpeszkedett.

- Nagyon sajnálom tanár úr! Én csak… nagyon szerettem volna meghívni vacsizni! – végre kibökte nagy nehezen, amit egyébként mondani akart.  

A tanárnak szokatlan és meglepően különösen hangzott az ilyesfajta véleménynyilvánítás, így hát úgy döntött, hogy látván az ifjú hölgy nagyon szomorú kifejezését megpróbálja támogatni! Elvégre mindketten felnőtt, kiegyensúlyzott emberek, és különben is tanár-diák kapcsolat áll fenn közöttük, és ő mindig is a józan kiszámítható hidegvérűségéről volt híres.

- Örömmel elfogadom a meghívást, de egy feltétellel!

Myrea elsőre mintha nem is hallotta volna azt a választ, amit a tanár határozott őszinteséggel vele megosztott, látszólag minden csenevész gondolatát lefoglalta az évismétlés sanyarú gondolata!

- Mi tetszik? – kapta fel a fejét.

- Parancsol, kérem? – kérdezett vissza a tanár.

- …Már úgy értem, hogy ez mivel jár? – fogalma sem volt arról, hogy az adott beszélgetés fonalát egyáltalán jól szakították félbe, most csak hebegni-habogni tudott.

- Feltételezem, hogy ha ön a vendéglátó, akkor be kell szereznie bizonyos élelmiszereket, és egyéb dolgokat ahhoz, hogy az a bizonyos varázslatos vacsora, amiről az imént beszélt – ha jól értettem? – elkészülhessen! Nincs igazam?! – próbált kicsit ironizálni, szellemeskedni, bár kissé ügyetlenül mozgott ezen a terepen, és ezt ő is hamar megérezte; utolsó szakítása óta nem sok köze lehetett a tipikus párkapcsolatok intézményéhez.

- Bocsásson meg… de azt hiszem… mindjárt… rosszul leszek… - gyönyörű nyárias ruhácskáját még szerencse, hogy idegességében nem okádta le, viszont így is tekintélyes mennyiségű slejm-anyagot hagyott hátra a gusztustalan zöldszínű linóleumpadlón.

A fiatal tanár – bár szakszerű egészségügyi tanfolyamot végzett, mint bárki más, és azért hangsúlyoznunk kell, hogy megvolt a magához való kellő rutinja; mégis kissé tehetetlenül téblábolt egy darabig, míg sikerült felismernie, hogy egy zsebkendő vagy egy törlőrongy azért mindenképpen jól jönne.

Gyorsan belekotort a fiókjába, és előhúzott egy fehér tasakos zsebkendőcsomagot:

- Tessék kedves Myrea! Jól érzi magát? – hangja annyira markáns, és kellemesen csengett, hogyha Myrea kis pofija nem lett volna teli a hányása visszataszító maradványaival több, mint valószínű, hogy azonnal lesmárolja, és többet már el sem ereszti!

- Jaj, istenem! Bocsánat tanár úr… én nem is tudom… hogy mit is mondhatnék…? – annyira szégyellte magát, és teljesen kínossággal fogta fel ezt a jelentős percet, hogy kicsit még pityeregni is kezdett. – Annyira idiótának érzem magamat! – kesergett, mint aki mindent megbánt, és legszívesebben egy egész világot átkozna el.

- Ugyan már kedves Myrea! Emberek vagyunk, és a hibáinkból kell tanulnunk, hiszen egyedül csak ezek által fejlődhetünk! – fiatal korához képest annyira bölcs volt a hangja, és kedvesen megértő, hogy Myrea most az egyszer hálás lehetett, hogy végre önmagát tudta adni, és nem valaki más bőrébe bujt. – Na, törölje meg szépen az arcát, és nem lesz semmi baj! A többit majd én elintézem! – kedvesen segített neki helyet foglalni az egyik irodai székben, míg a gyomra kavargása lecsillapodott.

- Kérem tanár úr… bocsásson meg, hogy ekkora… felfordulást okoztam, de nagyon szerettem volna… sok fontos dolgot megbeszélni!

- Nem, nem! Ez természetes reakció, ha az ember nagyon ideges! Az a fontos, hogy komolyabb baj nem történt! – Elővett még egypár zsebkendőt és törölgetni kezdte ingujjban a slejm turtymós, kiállhatatlan maradványait, mintha csak otthon takarítgatna.

- Régóta dolgozik itt? – Myrea mindenképpen szerette volna önmagáról elterelni a figyelmet.

- Hát… fogalmazzunk úgy hogy, már egy jó ideje! – aprócska zsebkendőivel hamar rájött, hogy inkább maszatol, mintsem hogy ténylegesen takarít, így megnézte, hogy honnét vehetne kölcsön egy rongyféleséget, hogy eltűntesse a ,,szemetet” a padlóról.

- Kérem, várjon itt egy pár percet, és azonnal visszajövök, csak kerítek egy felmosórongyot! – kiviharzott, mert meglátszott rajta, hogy kollegái minden bizonnyal nem szívesen örülnének, ha meglátnák a hányás maradványaival bíbelődő, szánalmas ábrázatú tanársegédet szerencsétlenkedni a zsebkendőivel.

Myrea közben alaposan szemügyre vehette a kis iroda, lakályosan berendezett részleteit; bár egészen kis semmirekellő egérlyuk volt, ahol ritka ünnepnapnak számított, ha egyáltalán két testesebb ember kényelmi szempontból megfért egymás mellett, azért a fektetett téglalap alakú formájával egészen otthonos is tudott lenni. Mindössze egyetlen nagyobb méretű buktatható ablakkal rendelkezett, amit egy kicsit mindig erősebben illett kihúzni, mert rendszerint beakadt, és aminek a javítását – kellő rendszerességgel pénzügyi források hiányára hivatkozva -, előszeretettel kerülte meg a tanszék gazdasági osztálya.

Egymáshoz tolt legalább négy-öt íróasztalt látott maga előtt. (Ő ült az egyiknél, ami az ajtó mellett volt) Szinte majdnem minden asztalon vagy megható, vagy megmosolyogni való fényképek garmadája terpeszkedett elfoglalva még azt a talpalanyi kis szabad teret, amit egyébként nyugodtan ki lehetett volna használni. Ha valamelyik tanárnak például sürgősen dolgozatot illett javítania gyakorta előfordult, hogy néhány fényképet önkéntelenül is átpasszolt a másik asztalhoz, hogy azért valamivel több csekélyke helyre tehessen szert!

Néhány pillanat múlva már meg is érkezett a fiatal tanár, és azonnal munkához látott, nehogy további kellemetlenség történhessen:

- Már itt is vagyok! Akkor… ezt gyorsan eltűntetem, de Ön attól még nyugodtan beszélhet! – biztatóan küldött felé egy mosolyt s látszott, hogy komolyan gondolta, amit elmondott. Mintha már nem csak egyedül a takarítás nyugtatná meg – de az ifjú hölgy sugárzóan üdítő, és egészen frissítő angyali kisugárzása!

- …Itt születtem Budapesten, de nagyon elegem lett a Rózsadombi luxus kéglik világából! Tudja kedves tanár úr azokból a helyekből, ahol műmájer-mosolyok, és szívélyes gesztusok mögött az ember legszívesebben a torkát is nyugodtan elvághatná, mert annyira nem természetes és őszinte egyetlen emberi gesztus sem!

- Tehát akkor ön lázadozott, és ellenkezett a szüleivel és a dologból végül költözés lett!

- Önnek aztán vág az esze! Mondja csak, hogy találta ki? – kíváncsian emelte rá tekintetét.

- Csupán csak tippeltem! Ahogy öltözködik, ahogy kifinomultan beszél, az a legtöbb itt tanuló hallgatómra egyáltalán nem jellemző!

- Oh! Hát persze! Bocsika! Már értem! Szóval, amikor leléptem az őseimtől kicsit ki voltam mindenkire bukva, persze csak ha érti, hogy mire gondolok? És akkor nagy nehezen összeakadtam egy kezdő énekes csajjal, aki volt annyira jó fej, és befogadott magához, és szinte azonnal haverságba keveredtünk! Szerintem akár még egymás életét is nyugodt szívvel rá mernénk bízni a másikra! Ön mit gondol?!

- Azt nem is kétlem, ha valóban ennyire jó barátok!

- Kedves tanár úr! Ne legyen már ennyire merev, és zárkózott! Kérem… árulja el, hogy magával mi történt? – kuncsorgott egész lényével.

- Tudja kedves Myrea a hallgatóimmal nem szokásom megvitatni a magánéletemet, ami egyedül csak rám tartozik, de mivel Ön randevút kért tőlem, és én örömmel elfogadtam bizonyos formaságokat önkéntelenül is muszáj elmesélnem!  Pontosan mire is lenne kíváncsi?

- Hát… millió kérdés kavarok abba a buksi fejembe! Nem is tudom, hogy mivel kezdjem?

- Kérdezzem pár rutin jellegű dolgot, ha másként nem boldogulna! – adott rögtön tanácsot.

- Van gyereke?

A fiatal tanársegéd arcára egyszerre kiült valami megkérgesedett, és nagyon megviselt szomorúság; mintha lelke egy részén ismét szándékosan felszakították volna a beheggedni készülő sebhelyeket!

Myreának csak jóval később esett le a dolog, mikor meglátta, hogy tanárát mennyire megviseli a dolog.

- Jaj, nem haragudjon rám drága tanár úr… én igazán nem úgy… gondoltam! – nyögte ki, ami egy bocsánatkérésnek lehetett tekinteni.

- Nem történt semmi baj! Mégis akárhányszor csak arra gondolok, összefacsarodik a szívem!

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? – aggódó arckifejezését nagyon sokra értékelte ebben a pillanatban a másik.

- Igen, lett volna egy kislányom, csak… szóval… a volt párom nem akart tőlem gyereket, és elvetette! - annyira nehezen jöttek ajkára a szavak, hogy a hölgyet szabályosan fojtogatta a sírás, és a masszív könnyezhetnék!

- Jaj, én úgy sajnálom! De igazán és őszintén! Annyira sajnálom, hogy így történt!

- Semmi gond! – törölte végig utolsó lélegzettel a padlót a felmosóronggyal a tanár, majd megint csak távozott az egyik közeli mellékhelység felé, hogy rendesen kiöblögesse a rongyot, amit vissza kellett vinnie. A kibuggyanni készülő könnyeiről nem is beszélve, amit valami miatt a férfiak többsége mindig is szégyell!

Amikor visszajött Myrea még mindig ott ücsörgött az irodai székben, ahova, mint egy megszeppent, szófogadó kislányt leültette és látszólag mélyen töprengett magában.

- Áll még az ajánlata kedves Myrea?

- Már hogy mit?! – kapott a fejéhez.

- Úgy értettem, hogy ezek után is szeretne még velem vacsorázni? – kedves próbált lenni, és roppant előzékeny.

- Mindennél jobban a világon! – sóhajtott.  

- Hova kell önért mennem, és hányra szeretné?

- Legyen mondjuk este fél hat, és tudja, hogy az Astoriához közel azok a mostanság felújított bérházak merrefelé vannak?

- Nem okoz gondot! Megtalálom!

- Nagyszerű! Akkor felírom gyorsan egy papírra a címemet, és akkor ott találkozunk! Sok szeretettel várni fogom! – átnyúlt az íróasztal fölött, és kecses íveléssel kivett az egyik tolltartóból egy tollat, majd lefirkantotta az otthoni címét a kedves fiatal tanárnak, akibe halálosan belebolondult.

- Akkor nagy örömmel várom! – majd kiviharozott az ajtón, miközben eszébe jutott, hogy azért nem ártott volna talán részletesen kitárgyalniuk a féléves vizsgaeredményeiket.

- Hogy mit csináltál te liba??? – tajtékzott Annamari, mikor másnap haza keveredett hajnalban a munkából.

- Neked is jó reggelt napsugaram! – Myrea minden beszólásra csak bazsajogni tudott, annyira jólesett neki a gondolat, hogy ma egy észbontóan szexis pasival fog együtt vacsorázni.

- Gyerekek! Azonnal higgadjunk le, nehogy Milánka megijedjen! – tiltakozott a józanésszel Szilvi, aki újfent nyeregben érezhette magát, hiszen nagyon jól érezte magát Tomival.

- igazad van! Bocsánat! – Annamari éles gyilkosan villogó szemeivel Myreára nézett: - Ha azt vetted a fejedbe, hogy itt a közös kecónkban fogod azt az alakot fogadni, hát akkor rossz hírem van csibém! Arról szó se lehet!

- Jaj, ne légy mindig olyan undi dög! – nyafogott kislányosan a másik, hiszen rendszerint ez történt akkor, ha nem kaphatta meg, amit akart!

- Már pedig, ha az a fészkes fene fészkes fenét nem eszik, akkor se! És punktum! – akarta máris rövidre zárni a beszélgetést Annamari, de Szilvi jókedvében máris visszaszólt:

- Muszáj ennyire undokoknak lennetek, hogy elrontjátok az én örömömet is? – kezdett művészien panaszkodni, csakhogy kiugrassa végre a nyulat a bokorból.

- Igen! Mit akarsz már?! – rakta csípőre a kezeit Annamari, akivel csupán csak akkor lehetett valóban egyezkedni, és komolyan tárgyalni, ha Szilvi volt kivételesen a tárgyalófél.

- Nem lehetne, hogy mi addig elmennék valahova? Egy kis csajozós kiruccanás, aztán, ha a szerelmesek már végeztek a turbékolással… akkor visszajönnék ide, és mindenki jól járt?! Légy egy kicsit alkalmazkodóbb, csak most az egyszer! Kérlek!  

- …És mi van akkor, ha ezek annyira összemelegednek… szóval… érted! Egyéjszakás kalandok meg minden, ami ehhez csak kell?

- Ne fessük az ördögöt a falra! Különben is! Myrea nem annyira felelőtlen csicsergő fruska, mint ahogy azt gondolnád! Sőt! Tapasztalt, érett fiatal csaj, aki megállja szerintem a helyét minden húzósabb helyzetben is akár!

- Mondod te! És mi van, ha mégis?! – kekeckedett vele a másik.  

- Nem lesz itt semmi gond! Helyette miért nem hívod fel azt a rendes… na hogy is hívják srácot, akivel már jó ideje nem találkoztatok?

- Pontosan melyikre is gondolsz a sok közül?! – egyre kíváncsiabban nézett rá, mint aki ki akarja puhatolni a titkait.

- Hát tudod… azt a… na, mondd már… amelyik az érettségije után… tudod!

- Á! Vagy úgy! És miből gondolod csajom, hogy akar-e tőlem valamit is?!

- Ezt nem lehet tudni! De arra gondoltam talán egy próbát megér!

Annamari mélyenszántón elgondolkodott és csak ennyit felelt: - …Akkor majd meglátom!

Fogták magukat és mindketten elindultak egy kissebbfajta amolyan csajozós bevásárló körútra a belvárosba, hogy addig harmadik legjobb barátnőjük még idejében fel tudjon készülni a mindent eldöntő, romantikus randijára.