MAGYAR DRÁMA NAPJÁN

                 (Egy elképzelt esemény utóélete)

Mincsey Edmund a kissé mindig is félszeg, és roppant gátlásos magyar tanár egyik kellemes, nyár végi Vasárnapon úgy határozott, hogy ha törik, ha szakad; földrengések, vagy házösszeomlások ellenére is – amennyiben ezek természetesen bekövetkeznének, de akkor is megragadja az alkalmat, és kiszámíthatatlan, és talán épp ezért bizonytalan jövője szempontjából intéz egy nagyon fontos hívást, és csupán távolról gondosan szemmeltartott, és szakmai karrierjét is csupán csak a különféle újságokból megfigyelő, művész hölgy felé.

Mincsey úr ugyanis már jócskán túljárt a harmincadik születésnapján, de még mindig szentül hitte, hogy talán neki is esélye lehet egyszer az önfeledt, és békés, boldog családi boldogságra. Épp ezért sok esetben – hiszen ugyan átmenetileg sajnos alkalmi munkákból tengődő, munkanélküliként ki is állt volna szóba vele? – hamiskodó, és képzeletében látomásokat is teremtő illúziókba kergette magát: Milyen felszabadító érzés is lesz majd, ha odahaza idősödő szüleinek bejelenti, hogy gratulálhatnak első élettársi kapcsolatának, és láthatja, hogy az apját legszívesebben egyetemesen kerülgeti a sárga irigység, és a pulya méreg, hogy annak ellenére, hogy életében szikrányi önbizalmat is alig kaphatott tőle, most mégis saját kezébe vette az életét, és kezdett vele valamit. Rövid, tüskés frizúrája kissé már megkopott az általános kopaszság következémnyeitől, tömzsi, mindig pufók termetére időnként ráfért volna a fogyókúra, viszont szinte mindenkinek a szívét azonnal meghódította kifogástalanul előzékeny, és mindig roppant udvarias viselkedése, és kellemes, humoros magatartása akivel csak futólag is megismerkedett. Volt valami különös szomorúság a kifejezésében, amit csak azok vehettek észre igazán, akik gyermekkoruk delén is hasonló cipőben jártak, és akiket ugyanúgy semmibe vettek, és lenéztek azok, akiket kifogástalan szépséggel, és Adoniszi-termettel ajándékozott meg a kegyeskedő anyatermészet.

Augusztus végére járt az idő, és a fiatal tanár hitvallásszerű gondolattal vezérelve a fejébe vette, hogy igenis beszélgetni szeretne az immár nagyon sikeres, és roppant tehetséges, fiatal művész hölggyel, aki amellett, hogy elvarázsolta rendre szinte minden este tisztelt közönségét, azzal a halhatatlan angyali bájos kedvességgel is föl volt vértezve, ami léleklátó, hatalmas, varázslatos gesztenyeszemei áldott tükrében azonnal megmutatkozott a maga öztetlenségében, amint bárkivel is szóba elegyedett.

A fiatal tanár talán nem is attól rettegett igazán, hogy ha felhívja mit is fog mondani neki, sokkal inkább az a merőben pesszimista hozzáállás vetett hurkot a nyakára, - mint mindig, ha nagyobb, és kicsivel ambiciózusabb feladatot kapott -, hogy mi lesz abban az esetben, ha visszautasítja még a kötletlen tartalmú beszélgetése gondolatát is? Belső hangja, amire igyekezett szinte mindig hallgatni, akárcsak dörömbölő szíve törvényeire, folyton azt suttogta füleibe: ,,Te legalább megpróbáltad! Vannak más emberek is a földtekén!” – S ez egyvégtében mindig is kissé megrémisztette, és általános csalódással töltötte el.

Már annyira látni szerette volna Őt, vágyakozott bátorító, és mindig tudatosan karakán, és az igazságért végsőkig elmenő, selymes hangja után, mint ahogy a dalnok Orpheusz szerette volna alvilágba szakadt Eurydikéjét ismételten visszacsalógatni sikertelenül az életbe! Látni szerette volna vesébe látó szemeiben a titkos csillogó varázst, mely egyszerre izgatja, és fölforralja a zabolázhatatlan férfiszíveket. Mindenáron beszélgetni szeretett volna vele, hogy legalább kiönthesse neki a szívét, mint egy jóságosan gondoskodó pszichiáternek, aki azért nem fogad el pénzt, mert a paciensét belsőségesen, bizalmasan a barátjaként kezeli, és ez felülír minden anyagiaskodó törvényt.

Mincsey Edmund tehát amint befejezte fél tizenkettes ebédidejét kis családjával – azaz szüleivel, akiknek a lakásában lakott, szinte már gyerekkora óta, mert sohasem lehetett állás híján elegendő pénze, hogy bárhová is elköltözzék -, fogta magát és tökéletes magányba vonult: belső volt gyerekszobájába a legendás ,,agglegény barakk” cellás falai közé, és csak remélhette, hogy azt az angyalian bugó, valósággal doromboló, magabiztos, bátor hangot viszont meghallhatja, amire számított.

- Halló tessék rádió szerkesztőség! Palek Edina vagyok, parancsol? – szólt bele ugyanaz a felejthetetlen kellemesen lüktető, és agyatzsongító hang, amit megszokhattunk a fiatal művészhölgytől gyönyörűen megkomponált előadásai alkalmával.

- Kezét csókolom, szeretettel üdvözlöm! Kérem ne tegye le a kagylót! A nevem Mécsey Edmund, és szeretnék érdeklődni, hogy egy személyes bemutatkozás keretében mikor tudnánk egymással találkozni? – érezte maga is lelkiismeret-furdalásos énjében, hogy remeg a hangja.

- Oh, hát nézze kedves Edmund! Azt hiszem, hogy ez most nehezen kivitelezhető tekintettel nálam egy nap is harminchét órából áll! – mintha törvényt, ítéletet mondott volna mely egyszerre visszavonhatatlan kinyilatkoztatás, és valami megkerülhetetlen könyörtelenséggel bír.

- Kérem mindenért bocsásson meg, tényleg nem állt szándékomban zavarni, de nagyon fontos lenne! – kötötte az ebet a karóhoz, bár maga is érezte, hogy számára is megőben szokatlan ez az egyedi, és túlságosan is törtető, rámenős stílus.

- Nézze, ha a városban jár a Magyar Dráma napja alkalmából akkor a Pesti Színházban esetleg összefuthatunk, ha gondolja? – tette fel ellenállhatatlan ajánlatát a hölgy, amiben nemes kedveskedése egyre jobban érvényesült.

- Hát ez nagyszerű volna, köszönönettel elfogadnám!

- Hát akkor ezt megbeszéltük! Bocsásson meg kérem, de most már tényleg mennem kell dolgozni!

- Ugyan kérem! Én kérek elnézést, hogy eddig is feltartottam! Köszönöm a meghívást, minden jót, viszont hallásra! – Olyan megnyugtató lelki békét, és harmóniával kecsegető teljességet érezett, amit még talán sosem. Valami hallatlan lelkierő arra késztette, hogy most már nyugodtan kimondhatja az őt veszélyező problémák valódi összefüggéseit, és egyenesen, de legalább is emeltebb fejjel, kihúzott háttal közlekedhet az emberek között, mert nem nézi le senki sem, és nem úgy kezelik, mintha egy szerencsétlen, és egy szánalmas senkibe botlottak volna bele.

Az a cirka két hét – ami a megadott, varázslatos találkozásig hátra volt -, felért egy halhatatlan önmarcangolással, és kínzón égető örökkévalósággal!

,,És mi lesz akkor, ha már a művészbejéró portása azzal fogad, hogy sajnos sűrű, tartalmas elfoglaltság miatt nem tud a drága művésznő időt fecsérelni egy ilyen magamfajta, szánalmas, kiégett pojácára?” – s amint ezen töprengett a napok, mint a megduzzadt folyók mely gátakat, hídakat törhetnek át, sugárhajtású energiákkal tovaszáguldtak, és már csupán egyetlen szabad Vasárnap ált rendelkezésére, hogy mindent megvalhasson annak a fiatal tehetséges művésznek, aki talán a legtöbbet segíthetett volna sorsüldözött voltán.

- Rádió szerkesztőség, parancsoljon! – hallotta a karakán, magabiztosság mellett mégis kellemesen bátor hangot.

- Szeretettel üdvözlöm ismét! Kérem mindenért bocsásson meg, és higgye el kérem, hogy nem akartam semmi rosszat, és tisztában vagyok vele, hogy egy nap is harminchét órából áll önöknek művészeknek, de nagy segítség lenne, és szükségem lenne valakire aki meghallgat. Nézze sajnos akadtak személyes jellegű problémáim, és attól félek, hogy a rám nehezedő nyomás, és felelősség súlya alatt előbb-utóbb össze fogok roppanni! – csak az utolsó kijelentését bánta meg, abban a baljóslatú pillanatban, ahogy kimondta.

- Oh, hát ön az! Bocsásson meg kérem, de úgy örülök, hogy hallhatom a hangját! – üdvözölte a kagylón keresztül kedvesen, bájos könnyedséggel. - Először is kérem nyugodjon meg, és mesélje el, hogy mi nyomja a szívét?

- Meg kell bocsátani nekem drága művésznő, de jelenleg eltévedtem, és meg is ijedtem az élettől, mert nem ismerhetem sem a kérdések, sem pedig a válaszok összefüggéseit! S nagyon jó volna egy barát, aki kicsit meghallgathatná panaszomat.

- Nézze kérem, ezt én mind megértem, és higgye el együttérzek önnel, de mondja meg kérem, hogy miben tudnék én segíteni önnek?! – kissé meghökkent a válaszon.

- Kérem szépen én nem kérek sokat, csupán annyit, ha számtalan elfoglaltsága mellett akadna legalább fölösleges pár órácskája, amikor kicsit bővebben is tudnánk bezélgetni, az fölszabadító lenne!

- Értem! Nézze kérem… - gondolkozott egy pillanatig, mert a kagylóból töprengések, és körömkopogások zajaira lett figyelmes a fiatal tanár -, most tényleg vissza kell mennem dolgozni, de kérem fáradjon be a Magyar Dráma napján a Pesti színházba, és Erzsike nénit keresse, és mondja meg a nevemben, hogy már várom önt, és be fogja engedni az öltözőmbe! Ott majd nyugodtan beszélhetnük, amennyiben ez megfelel önnek!

- Hát ez óriási segítség lenne drága művésznő! Nagyon sokat segített! Mincsey Edmund voltam! – nyögte ki majd meglepően hamar letette a kagylót, hogy felesleges mondandókkal tovább már ne terhelje a művésznőt.

Amikor eljött szept 20-a, és a jeles szombati délután öt óra, amikor – már lévén ősz van -, és korábban sötétedett Mincsey úrnak erősen görcsbe rándult érzékeny gyomra, és sebezhető idegrendszere: ,,Mi lesz, ha ezt a találkát is lemondja, vagy egészen egyszerűen visszautasít? Megteheti! Saját joga hogy kit fogad, és ki az, akivel nem hajlandó szóba állni! Ezért okosan használd a fejedet, és válogasd meg a szavaidat, ha kérhetem!” – hallotta fejében belső, megbízható lelkiismerete szilárd szavát.

Belépett a színházba, ahol két kedveskedőn tessékelő jegyszedő idősődő hölgy már azon tüsténkedett, hogy a jegypénzt lehetőség szerint minden kedves látogatótól beszedje. Mincsey, mint aki valósággal kardot nyelt, és vészesen érezte, hogy feje fölött nyomban lesújthat Damoklész megélezett kardja, és csupán a végzetes csapásra készült, reszkető nyárfalevél módján, remegő kezekkel adta oda a már kissé verejtékező tenyerében tajtékosra kiizzadott jegyét, mint egy olyan valutát, ami a kultúra nemes szolgálatában áldozta fel fecni életét.

- Parancsoljon tisztelt uram! – mosolygott rá a két füligérő szájú hölgy. Ekkor maga is megdöbbent azon, hogy a pénznek milyen bűvös, varázsló hatalma lehet, mert amíg nem fizetett mindenki, mintha legalább is hajótörött, vagy menekült lett volna ellenséges, árgus szemekkel vizslatta személyét, és cselekedeteit.

- Elnézést kérek, kezét csókolom a drága Művésznőhöz jöttem, telefonon már megbeszéltük! – tétova léptekkel közelítette meg a művészbejáró aprócska üvegkalitkáját.

- Igen, igen, maga az a törtető ugye? – csillant fel a szeme az idősebb portás hölgynek.

- Törtető? Kissé szokatlan én kérem, de azért én vagyok az! – helyeselt.

- A művésznő már nagyon várja magát! – s mint aki különleges titkok birtokába jutott különösen csillogott az idős asszonyság szeme. – Menjen csak végig a folyóson, és aztán a végén jobbra ki lesz írva az ajtón a neve.

- Köszönöm a segítséget! – azzal úgy lötte ki lábait, mint a türelmetlen puskagolyó, mely már alig várja, hogy célba érhessen.

Bekopogott háromszor. Csak több, mintha csupán egyszer probálta volna meg a halvány kopogtatást, nem igaz?!

- Igen, tessék! – hangzott a válasz. – Bejöhet.

,,Mégiscsak le kellett volna térdelned előbb te kelekótya!” – fordult meg fejében az udvarias gesztus.

- Szeretettel üdvözlöm dárga művésznő! Már biztosan nem emlékszik rám, de telefonon beszéltünk, és azt tetszett mondani, hogy jöhetek a megadott időpontban.

- Á! Hát ön az a kis törtető, aki már nem is tudom, hány levelet, és kisebb-nagyobb ajándékokat hagyott nekem! Nagyon szépen megköszönöm kedvességét! És most engedje meg, hogy én kérdezzek: Mit is szeretne tulajdonképpen tőlem? – húzta fel gyönyörű, koromfekete szemöldökét, amin itt-ott már a kezdeti smink jelei mutatkoztak, lévén nemsokára színpadra kell állnia.

- Nézze kérem őszinte leszek most is! Azért kértem öntől ezt a beszélgetést, mert sajnos nagyon sok személyes jellegű problémám van, de emellett segítséget is szeretnék öntől drága művésznő kérni, mert lassan már kilenc éve vagyok munkanélküli, és még nem tudtam egyetlen állsát sem találni, és az adott szépirodalmi munkáimat sem tudtam eladni!

A fiatal éles szemű hölgy most érdeklődő, és kíváncsiskodó pillantásokat vetett arra a kitömött, szürkés iskolatáskára, amit a félszeg tanár a hóna alatt szorongatott, és akkor sem tett le, amikor mondták neki.

- Kérem, mondjon el mindent! Nagyon szívesen meghallgatom a történetét! Bátran foglaljon helyet! Várjon csak, csinálok önnek egy kis helyet! – azzal néhány elhasznált chipseszacskót dobott egy kicsinyített szemeteskosárba, majd gondos háziasszony lévén gondosan letörölgette a megmaradt széket.

- Köszönöm szépen! – úgy lehuppant, hogy több mint százkilós súlya alatt a stabilnak mondott, acélvázas szék is kicsit begörnyedt. Mégis érezte, hogy lelke bilincsei pillantokon belül megnyílhatnak, amiért ilyen jóságos tündért vezérelt útjába az élet.

- Oh, bocsásson meg, hogy én milyen buta vagyok! – azzal kihúzta a művésznő előtt a széket, mint az illem úgy kívánta. – Parancsoljon kérem!

A fiatal, intelligens hölgy bizony jócskán meglepődött, mert mindezidáig abban a tudatban élt, hogy a lovagok kora teljesen lejárt, de most kellemesen csalódott. – Igazán megköszönöm ezt a figyelmességét! – s egy kicsit el is pirult.

- Hol is kezdjem? – töprengett fejhangon. – Kérem tekintse meg a borítóterveimet, és mondja el a véleményét, hogy én mint egy alapvetően humán beállítottságú tanár ember, hol tudnék elfogadható állást találni? – azzal szót nem vesztegetve máris gondosan kipakolta táskája tartalmát: egy vastag paksamétába fűzött színes lapokat; könyveinek a borítómásolatait, továbbá első néhány szépirodalmi munkáinak testes köteteit.

- Hm, hm! Figyelemre méltó! Ezt mind egyedül ön csinálta? – lepődött meg kellemesen.

- Igen kérem!

- Nézze, én nagyon becsülöm az erőfeszítéseit, de nem szeretném megbántani… a mostani kulrurális beállítottság sajnos nem teszi lehetővé, hogy az ismeretlen szerzőkre is figyelmet és gondot fordítsanak! – Észrevette, hogy Mincsey szemeiből sűrűn, szivárogva megindulni látszanak szomorúságának, és letörtségének folyékony jelei. – Ugyan kérem ne itassa az egereket, csöppet sem az volt a szándékom, hogy megsértsem, vagy fájdalmat okozzak önnek, csak tudja kedves Mincsey én is realistaként próbálom az élet pofonjait szemlélni. De lássuk, csak mi az amit tehetek! Körbetelefonálok, és megpróbálok pár emberrel beszélni, és hátha össze tudunk dobi valamit! Mit szól hozzá? Szerintem ez azért mégiscsak biztatóbb fejlemény.

A fiatal tanár hálás szívvel legszívesebben ott helyben csókokkal árasztotta volna el ezt a drága, felbecsülhetetlen hölgyet, de most mégis megtartóztatta önmagát, mert odament hozzá, letérdelt, és kézcsókkal köszöntötte, amin a hölgy valósággal meghökkent, és perceig azt sem igazán tudta, hogy vajon mit is kellene rögtönözve mondania, pedig ez volt tulajdonképpeni foglalkozása…

- Oh! Milyen figyelmes úriember ön drága Mencsey! – lepődött meg, és ajkán szinte fönnakadtak a tétova szavak, mert még sosem tapasztal ennyi figyelmességet.

A fiatalember látszólag, mint akibe jóformán torkán akadt a szó sokáig megszólalni sem tudott. Bágyadó némásággal reagált a fiatal, csinos hölgy szempillarebegtetéseire, ami már szinte nyíltszini flörtnek is nyugodtan is beillett volna.

Gyorsan behunyta a szemét, mintha éppen álmodott volna valami nagyon kellemeset, valami nagyon megnyugtatót, és az alatt a rövidke – alig pár pillanat alatt, míg szemei csukva voltak sokszor megkérdezte magában a rejtetten lelke mélyén lappangó, kis lelkiismereti hangot: ,,Most mondd meg nekem drága barátom! Mit csináljak?” – Ez sokkal inkább szánalmas esdeklés volt, semmint egyszerű kérdelem, de a hölgy fineszességét dicséri, hogy amint észrevette tétováskodó hezitálását kicsit közelebb húzódott székével a másik székéhez, és finom, gyöngéd, és törékeny hattyúkezeivel megfogta a göcsörtös tölgyfa kezeket, amik könnyedén összeroppanthatták volna egy ártatlan virág szirmait is akár, és amik – bármennyire is hihehetetlennek, és különösnek hatott -, még sohasem érintettek hölgykezeket!

- Drága Mencsey! Nem is tudja, mennyit jelentenek nekem az ön levelei, melyekből elém tárul egy különös emberi elme teljes kálváriája, és sebezhetősége! S ezt nagyon köszönöm, mert tudja az én szakmám gyakorlatilag az emberi esendő lelkek minél több, és mélyebb rétegekben történő elméjedését követeli meg, és úgy érzem, hogy rengeteg mindent kaphattam, és nyerhettem az ön szépséges vallomás leveleiből. – gyengéden, mégis ujjperceinek finom roppantásával megszorította a tétova kezet, melynek belsejében már üveggolyókká formálódtak az idegesség vízcseppjei.

- Bocsásson meg kérem nekem mindenért! – tört ki belőle a vallomás -, de meglehet velem éppen az a baj, hogy nem rejtegetem véka alá a sebezhetőségemet, és ezt bizony túlzottan sokan ki is használják.

- És ön szerint ez megmérgezi, és kihatással van az életére? Igaz?!

- Azt hiszem, hogy igen! Bennem egy különös, néha toporzékoló, kicsit mindig hisztiző gyermek ugrándozik, viccelődik, és játszik, és könnyezik, és néha már magam sem tudom, így harmincon túl, hogy kihez tudnék fordulni, kihez tudnék menekülni, aki megérteni, és utat mutathatna! – hangjában, ha valaki kicsit jobban odafigyelt egy-egy eltévedt, és félszeg megbocsátható dac, ugyanakkor reszketeg, jövőtől jócskán rettegő remegés volt hallható.

- Drága Mencsey az sohasem baj, ha valaki mindig őszinte, és meg meri tenni, meg meri mutatni saját kínzó érzelmeit. A gond a világ azon részében mutatkozik, melyik fele egészen egyszerűen nem hajlandó elfogadni, tudomásul venni, és ugyanakkor együttérzéssel rokonszenvezni az adott kicsit érzékenyebben, és sebezhetőbben viselkedő embertársa iránt. – megsimogatta kézfejét, mint egy kedveskedni szándékozó anya a rosszul sikeredett nap után csemetéjét.

- Nem tessék rám haragudni, én csak egyszerűen már azt sem tudom, hogy merre kellene tovább folytatnom az életemet, pedig tisztában vagyok felelősségem nyomasztó súlyaival, és azzal a ténnyel is, hogy számítanom kellene valakire, aki minden nap hazavár, és meghallgatja elcsigázott panaszaim.

- Nézze kérem! Én semmivel sem szeretném önt megbántani, de nekem jelenleg van egy párkapcsolatom! – szögezte el. – De ugyanakkor, amennyiben azt szeretné, hogy bármiben is segítsek önnek abban az esetben nem zárkózom el semmitől sem!

Mencsey egyszerre tisztán és világosan kezdte meglátni a körötte körvonalazodó helyzetet, és rájött arra, hogy egy ilyen isten áldotta angyali teremtésnek, akinek ennyire mindent kifejező szembogara va sohasem hazudhat, - bár nem is szándékozott.

A föltornyosodott órák hátralevő részét azzal töltötték, hogy amíg a dárga művésznőnek nem kellett próbákra, illetve előadásokra loholnia kutyafuttában a személyi öltözőjéből, addig egy tartalmas, különös beszélgetésben gyakorlatilag megismerték egymás apróbb-cseprőbb rigolyáit, gyarlóságuk közösködő titkait, s ezáltal életük minden fontos kulcspontját, illetve történetét. S mire a tartalmasan eltöltött napnak vége lett talán mindketten úgy érezték, hogy nemcsak lelkiismeretükben lettek sokkalta érzelmesebbek, mint eddig voltak, de olyan örök, megingathatatlan barátság birtokába kerültek, amit egyáltalán nem lehet anyagi érdekekért sem megvenni, sem pedig kiárusítani, mert annál lényegesebben többet jelent!