A VISZONTLÁTÁS ÖRÖME

- Hát akkor… - kérdezte megszeppentsen, és szinte egy szégyellős kisfiú makacsságával a púfok férfi -, holnap eljössz?

A Kálvin-téri fővárosi könyvtár előtt várakoztak, mint akik tétovaságuk folytán valamit még elfelejtettek, és most mindketten töprengenek, hogy a hogyan is tölthetnék meg a köztük támadt érzelmi űrt, vagy szakadékot? A még ifjú hölgy kissé feszélyezetten lesütötte gyönyörű, és szinte babonázó éjbarna szemét. Nem lehetett tudni pontosan, hogy vajon az ünnepélyes pillanat-e, avagy a pillanat okozta könnyelmű, és jelentéktelen feszültség okozta, de lehajtott fejjel, mélyen elpirult, mint egy nagyon finom, és törékeny ne bánts virág! A fiatalember felajánlotta, hogy degeszre tömött túrazsákját kitartón, és elszántan még cipeli – hisz a hölgy alig volt ötven kiló, és sovány, szinte kórosan deszkatestű.

- Igazad lehet – bökte ki, mint akiből egy csapásra harapófogóval húzzák ki a kikívánkozó mondatfoszlányok törmelékeit, mert a hölgy most is mélyen, elpirultan hallgatott. – Holnap sem lehet, mert de buta is vagyok! – csapott hirtelen jött megvilágosodása jeleként kobakjára -, holnap utazol haza, igaz?!  Mondd csak? Mit szólnál a Hétfőhöz? – ajánlkozott.

Mindent tréfálkozását, és mosolygását félretéve ennyire komolyan, és felelősségteljesen beszélni még ritkán hallotta a hölgy. Talán ezért is volt minden igyekezetére ellen, hogy kipirulva így – először meghökkent, aztán bizony jócskán meglepődött.

A férfi most egyszerre mindent megértett. Megértette, hogy haza kellett utaznia vidékre a szülővárosába a szüleihez kimosni, és rendbe tenni kissé elhanyagolttá tett kollégiumi dolgait, és kicsinyített ruhatárát. Igyekező, és türelmetlen emberkék ideges csoportja tartott, és rohant el mellettük a nagy forgatagban, bizonyára csak azért, mert ebben a jelentős percben mindketten a metrólejárat előtt álltak közvetlenül egymás mellett a lépcsők felett.

A nap bíborszínű naplementéje vékony sugárkévékben fölsebezte a horizontot; a felhők alázattal tűrték a vörös színek szimfóniát.

A Kálvin- téri sürgés-forgás egyszerre mintha maga is kilépett volna a társadalomból megérintette; amikor első alkalommal járt erre, még maga is tapasztalatlan, és tanulatlan kezdők szerencséjével közelített a párkapcsolatokhoz: gondolta volna-e bárki is, akivel eddig is közelebbi ismeretséget kötött, hogy még soha életében nem csókolt meg a varázslatos, és mindent eldöntő, megpecsételő ,,első csók” izgalmával egy hölgyet!

- Hát nézd csak! Én tökéletesen megértem, ha…vissza kell most menned, de azért még találkozhatnánk! Te biztosan tudod, hogy mennyire megértem, és tiszteletben tartom döntésedet! – szögezte le.

A hölgynek mosolyoghatnékja támadt, mert most a fiatalember inkább félszeg bájosságával vette le a lábáról, mint túlzott, erőltetettségnek látszó komolyságával.

Reszkető kezekkel elővette fekete, kitömött válltáskájából – mely főleg irodalomtörténeti jegyzeteinek sokaságával volt tele, lévén mindketten pedagógusoknak készültek -, kis, műbőrkötéses határidőnaplóját, melyben saját gyártmányú verseket alkotgatott szerelmének, és most egyszerre megmásíthatatlan, szinte ösztönszerű elhatározást érzett, hogy megmutassa szerzeményeit, és ezzel választás elé állítsa álmai hölgyét.

A hölgy ekkor, mint egy pajkos, és túlzottan kíváncsi kis tündér mohón, és türelmetlen kedvvel kiragadta a határidőnaplót a fiatalember praclijából, és magában megszeppenten, és meglepetten a sorok gyönyörűséges, és zengzetes értelmén olvasni kezdte összefüggőn az adott versszakok értelmét.

- Ezt mind nekem írtad, te csacsi? – kérdezte meghatódva. – Annyira édes, és figyelmes vagy! – aztán könnyű csókot lehelt a félszegen álldogáló fiatalember pufók arcára.

- Nemcsak, hogy neked írtam, de halálosan komolyan gondoltam, és szerettem volna megkérdezni tőled…hogy elfogadnál-e engem… - itt hirtelen megakadt saját nyelve nyegleségébe.

Átvette súlyos túrazsákját, amit eddig hagyott, hogy a férfi cigöljön helyette is. Hattyúvállaira pakolta, miközben a férfi átérezte hogyan ropog, szinte hogyan törik apró, érezhető darabokra finom, és törékeny csontjainak széles dinamikája.

A hölgy bizalmasan megfogta mind a két tölgyfakezét, melyek, mint a harapófogók szerették volna a belső érzelmi hőt még fogságban tartani. Majd a férfi – úriember lévén mélyen meghajolt, és kezet csókolt neki.

A hölgy, félénken csak hebegni tudott:

- Ez biztos…Egészen biztos? – mert maga is alig akarta elhinni.

- Szeretném, ha ez a kettőnk megvalósult álma lehetne, de csak akkor, ha te is úgy akarod! – suttogta a férfi borostyánhajával takargatott füleibe.

Aztán mindketten előbb csak arcra, majd fokozatosan, és türelmesen egymás ajkai felé közelítettek szájukkal, míg végül az a bizonyos hamisíthatatlan, és jellegzetes első csók megtörtént kettejük között.

- Huhh! Ez aztán szupi volt! – lelkendezett a hölgy. – Most ideje már mennem, különben nélkülem zár be a könyvtár, és te is tudod, mindig szeretem idejében visszavinni a könyveket! – azzal, mint a frissítő tavaszi áramlat, és csábos kis szellő rögtön elsuhant a Baross utca irányába. A nap haldokló alkonyatba szállt, amikor ezúttal a ,,felavatott” fiatalember első csókja igézetétől hazament.

A fiatalember most határozottan kiegyensúlyozottnak, és bátornak érezte magát. És sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint azelőtt, hogy bármit is nyíltan, és tisztán megvallhatott az imádott hölgy előtt.

,,Legjobb a dolgokat vallomásra kényszeríteni! Nyílt, és sok esetben gyilkos őszinteséggel!” – gondolta most, hogy fölkászálódott az esti busz valamelyikére.

Eddig is minden egyes alkalommal – bármelyik pillanatban csak a kezdeményezőkészséget szerette volna kamatoztatni -, tökéletes kudarcot szenvedett, mert az önsajnálatával, és az ún. Adonisz-jellegű magabiztosságával mindig is voltak kisebb-nagyobb gondjai. ,,Most már minden egyszerűen fog haladni, a nyugodt és megszokott mederben! Elvégre alig várta, hogy elolvassa az összes versemet, amiket egyedül csak neki írtam! Nem?! És ez aztán mégiscsak jelent valamit!” – okoskodott, de csak úgy magában.

Otthon még csupán az apja volt egyedül, mert édesanyjának, mint mindig, most is sokáig kellett dolgoznia, amennyiben azt szerette volna, hogy keressen is! Sokszor mondogatta ezért egyetlen fiának, hogy ez mind érte van, és majd ha már önálló keresettel, és családdal rendelkezik, csak megérti egyszer! De a fiatalembert különösebben nem kellett ilyesmiről akárcsak győzködni is, mert lévén elsősorban a szépirodalomban érdekelt, és a történettudományok ismerője lévén mindent azonnal megértett, és át is látott!

Otthon hangosan szólt a tévé, miközben a családfő békésen elbóbiskolt kedvenc szófájának ölében; olyan volt ez a kis heverőágy, mely a bútorzat tökéletes kiegészítésének számított, mint egy meghitt, otthonos, kísérleti pszichoanalízisre is használható ülő, és alvó alkalmatosság, melyben az ember könnyűszerrel, és kisebb gátlástalansággal szinte bármikor megvallhatta nagyobb, vagy pitiánerebb, elkövetett bűneit!

Aztán hirtelen elcsöndesedett minden; a szirupos valóságot most fölcserélte a fiatalember lelkiismeretében a kőkemény realitás. Leült íróasztalához, tenyerébe hajtotta fejét és sokat töprengett azon, hogy minden ember életében meglehet – csupán egyszer toppanhat be az igazi, és az egyetlen: egy első pillantásban, a babonázó tekintetek kereszttüzében, vagy a legelső csókban, amiről szinte se szeri, se száma szinte mindenki álmodik!

Később bejött az anya. szótlanul lépegetett, mint aki éppen egy különleges, és alkalomhoz illő ajándékot rejteget, és most azt készülne éppen bemutatni.

- Hát itt vagy egyetlen fiam?! – lepődött meg maga is a hirtelen felismeréstől. – No, mesélj! Hogy s mint sikeredett a híres randevú? – s mint akit majd megöl a kíváncsiság, rögvest lekuporodott a priccsszerű, hosszú téglalap kinézetű ágy szélére.

- Hát megtettem, amit vártál tőlem! Csupán azt nem tudom, hogy a hölgy hogy fog dönteni! – vallotta szinte suttogva, bizalmasan. Mintha csak attól rettegett volna jogos elszántsággal, hogy az apja a nappaliból átszól hozzájuk, és át is jön az ő személyes, és szinte sérthetetlenségével tisztelt belső terébe, és kérdőre vonja, hogy hát ők meg mi a csudát pusmognak itt?

De erre hál’ istennek eddig nem került sor.

A fiatalember mosolyogni kezdett a hirtelen felismerésben, hogy megtette, amit egy férfitól elvártak a szülők; vallomásra késztetni, de csupán rejtetten és finoman, akit igazán szeret, és most ebben a köztes, szinte fennálló, légüres és hermetikusan elzárt helyzetben nem tudott mi is kezdeni!

- Ne aggodalmaskodj, kicsi fiam! Meglásd, ha a kis hölgy igazán szeret, akkor gondolkodás nélkül veled akar majd élni is! – próbálta biztatással elhessegetni a baljóslatú viharfellegeket az anyja.

A fiatalember hirtelen összehúzta grafit fekete szemöldökét, és nagyon szótlanná vált: - Remélem, hogy igazad van! – csak ennyit tudott még kipréselni magából, miközben érezte, hogy gyomra görcsbe rándul.

Később a családtagok együtt vacsoráztak. Csupán egyetlen ember trónolt, mint egy koronás fejedelem az asztalfőn, maga a családfő, akit azért nem lehetett részletekbe menően az események sodrába beavatni, mert a titkokat nem neki találták ki, és sajnos bármit is hallott, azt rögtön tovább adta.

A fiatalember félt, hogy csupán anyja értheti egyedül félszeg reagálásait, ezért egész vacsoraidő alatt mélyen, és magába szálltan hallgatott!

Kis idő múlva ismét itt volt a próbatétel: A jellegzetes Hétfői nap. Hát most mihez is kezdjen? nem volt egy szabad zúg, vagy békességgel kecsegető hely széles a főiskola berkeiben, ahova nyugodtan el lehetett volna vonulni, és mindenkit és mindent a gyilkos őszinteség címén kivallatni!

Folyton jobb kezén viselt karórájára tekintett – erre a kissé viseletes, és megkopott jószágára, ami minden egyes, sorsfordító élethelyzetben vele volt, és soha nem hagyta magára, még akkor sem, ha digitális kijelzője csupán halvány, töredékeket mutatott piszkafa számok helyett. Lázasan mérte a perceket, miközben kedvesére várakozott, és csak remélni tudta, hogy lehetőleg idejében fog jönni, és csak pár percet késik.

Valami történhetett. Mint amikor egy már összetörténnek, és fölsebzettnek gondolt szív ismét új reményekkel gazdagodik, és másvalaki karjaiban nyílik ki, hogy megvigasztalja háborgó lelkiismeretét.

A fiatal hölgy a lehető legszebb, és legelegánsabb ruhácskáját vette fel erre az alkalomra; Hosszított, mégis kényelmes hattyúfehér szoknyácskát, hozzávaló fehér kistáskát.

- Hát te itt vagy?! – lepődött meg, mint akit teljesen elfeledte akárcsak pillanatokra is, hogy hogyan is szólt még egyszer megbeszélt alkujuk. Egy talpig öltönyben feszítő, Adonisz-típusú fiatalember állt mellette. Kikészítve, és kipomádézva. Látszólag ünnepélyesen.

- Hát, szervusztok! – üdvözölte őket, most a félszeg fiatalember is. – Megbocsáss az őszinteségemért, de nekünk nem kellett volna találkoznunk itt négy szem között? – bukott ki belőle, és ez már egyenesen a hölgy felé intézett ítélet volt: a szív törvényeinek érthetetlen, s mégis jogosan számon kérő ítélete. Tekintetéből egyenesen sütött az elszánt tudat, hogy egy másik ember elrabolta az egyetlent, az Igazinak tekintett kedvest, és most kifosztotta őt, maradék kincseivel együtt.

-  Úgy tűnik, ti már találkoztatok! – szögezte le véleményét a másik fiatalember. – Ha zavarok, akkor odakint leszek! – azzal megfogta a hölgy finom, bársonyos karját és egy kimustrált, és szakadozott fotelhez vezette.

- Beszélhetnék veled néhány percet? – kérdezte most kijózanodva az első felismerés sokkhatása alól a férfi.

- Hát persze, természetesen! – próbált mosolyogni a hölgy.

A fiatalember most elvezette a férfimosdó felé, és kicsit betessékelte nem durván, de nem is finoman a mellékhelységbe, ahol három ember is nehezen fért meg, de valahogy elfértek.

- Ne, hülyéskedj itt nekem! Meg vagy őrülve a férfimosdó! Mit fognak gondolni, ha itt látnak veled! – kelt ki magából az ifjú hölgy.

- Légy kedves, de hallgass végig! – azzal fel-alá sétálni kezdett szinte körkörös köröket leírva saját lába nyomában a padlón, amíg összeszedte kötéltáncot járó gondolatai tisztaságát.

- Mondd csak, lelkem! Az a legújabb hobbid, hogy elárulod a szeretteidet? – vonta kertelés nélkül felelősségre.

A hölgy felhúzta finom, egyiptomias szemöldökét, majd éles hangon megszólalt: - Á, szóval már tárgy lettem, és megszűntem személyiség lenni! Nem is tudtam, hogy így állunk!

- És mondd csak az, hogy te és ez a kis Rómeó itt enyelegtetek egymásba gabalyodva, azt minek véljem?!

- Ahhoz neked semmi közöd! Nekem is lehet egy kis magánéletem, vagy nem!

- Oh! Már megbocsáss! Én azt hittem, hogy amikor valaki szerelmes versekkel, és vallomásokkal bombázza a másikat, akkor az jelenthet valakit a másik félnek is! De úgy látom, téged már meghódítottak! – egy vastag üveggyöngyszerű könnycseppet halászott most ki szemgödréből, hogy öklei között, mint aki jelképesen ütni készül, szétmorzsolja.

- Nézd aranyos srác vagy, de nem érzem veled a bizsergést! Megérted?! – próbálta mentegetni saját maga meggyőződéseit a hölgy.

- Igen! – vonta le a megkeseredett lényeget a férfi. – Mind a ketten ugyan úgy hazug cinkosok, és bűnösök is vagyunk! Én abban, hogy elhittem mindent veled kapcsolatban, te pedig abban, hogy magad sem tudtad mit is akartál!

Most már a hölgy is vastagon, mint a vízesés elkezdett könnyezni, és felhevült arcán meglátszottak a fájdalom lángrózsái. – Igen, azt hiszem, hogy tökéletesen igazad van! Ne haragudj rám!

A fiatalember most odalépett hozzá. Lehajolt, és átnyújtott neki egy finom selyemből készült zsebkendőt, hogy azzal itassa szűnni nem akaró könnyzáporát.

- Miért vagy hozzám ilyen kedves, azok után, hogy elárultalak?!  - lepődött meg a kedvesség láttán.

- Azért mert úriembernek neveltek, és mert tisztelem a nőket! Talán még egyszer lehetünk barátok is! 

Egy darabig, míg mindkettejükben lecsöndesedtek az érzelmi viharok vártak még, majd a fiatalember kilépett a férfimosdó összerugdosott, faajtaján, kezében, mint titkos szerelmi jelképet, vagy zálogot tartogatva a halhatatlannak hitt szerelme utolsó könnyeivel!