HIÁBA?

Mert esel, zuhansz,

s hiába is akarnád a biztos lehetetlent,

- nem tudsz megkapaszkodni sem:

Hattyú-kezek, sem kegyelmet osztó tekintetek,

se önként felkínált, segítő szándékokba!

Bizonyíthatón megremegsz,

s mint gyenge talpazaton álló kártyavár meginogsz:

Sorsod vékony hajszálon,

Kharübdisz-szakadék felett függ miközben tehetségtelen

kötéltánccal lehetőségeid mikéntjeit egyensúlyozod!

Lásd! Sorsod emberöltők halhatatlanságán áll s bukik

– fölismerik-e a szükséges akaratot,

vagy hagynak szabadon még zuhanni egy darabig is?

A mélységet magad bőrén már tapasztalod,

miközben a Semmi kiábrándulása közvetítve fenyeget!

– S jó lenne ölelő karok közt óvó menedékre rátalálnod,

hogy magad is elhidd:

Nem lehetsz egyedül! – Szíved kétségbeesett fohászok zengő

harangszavaival félelmeidre felelget.

Kétséged lánglobbanásait próbálná

fabatkás önbizalmaddal oltani!

Hétköznapok vége-hossza nincs lélekölő örökkévalóságán,

mint egyszerre dicsért,

s megbélyegzett elátkozott,

lejjebb adott létigényeddel egyre tűrsz még,

miközben lelkiismereted helyén egy időzítő számlál

egyre elszántabban,

gyilkos-vehemensen! Mint kitagadott tékozló,

lesújtott angyal magavesztetten téblábolsz utcák pöcegödrein:

nem tudsz dönteni – hisz a mérlegelhető kockázatok

válaszait sem ismered:

Átléphetek-e pocsolyák mocskain,

vagy essek egyenest megvesztegethetőségek közepébe? –

Véred örökké nyughatatlan szándéka füledbe dobol egyre lüktetőbben.

S táltos tamtamok közt fölzúg a hitetlen sérelem ítélkezőn:

Miért kell akkor is mélységek örvény-torkát választanunk,

ha az kendőzetlen befogad,

magához ölel a részvét kegyeleteként?!

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Valami miatt a Nagyfőnök most látszólag morcosabb medve imázsát öltötte, mint egyébként; nagy általánosságban soha nem volt ennyire morgós, kibírhatatlan szőrszálhasogató seggfej, de amikor fülébe jutott, hogy az egyik gyönyörűséges alkalmazottját eltette a szemétláda beosztottja láb alól, szinte azonnal felment benne a pumpa! Megsértette az egyik maffia törvényt, mely ebben a szakmában is kötelező érvénnyel bírt: Megkérdezése nélkül cselekedett, és ez előbb-utóbb lázadással szokott fenyegetni, amit záros határidőn belül el kell majd törölni.

,,Mihez kezdjek? – töprengett fekete, nagyobb méretű, és tökéletesen golyóálló, és páncélozott Hammer-terepjárójának hátsó ülésén ücsörögve, míg személyes testőre úgy szelte a közúti kanyarokat, akár egy jobb zsonglőr a kuglibábukat.

- Minden rendben főnök? – a testőr most belepislantott a visszapillantó tükörbe, és szeme egyenesen farkasszemet nézett a Nagyfőnök kialvatlan, és vérben forgó barna szemeivel.

- Te csak figyeld azt a kibaszott utat! Világos?! – ordított rá, amit később jócskán megbánt, elvégre miért is kell neki levezetni a haragját egy egyszerű alkalmazotton?  

- Értettem! – a testőr még valószínűleg újhal lehetett, de annyit már eddig is tudott, hogy egy merően határozott és markáns egyéniséggel nem szabad fölöslegesen feleselgetni, mert még porul járhat!

A Nagyfőnök elővette hordozható mobilját kifogástalanul álló, méregdrága halszálkás öltönykollekciójából és benyomva a gyorshívó gombot máris tárcsázta szemétláda beosztottját:

- Én vagyok drága! Tudnád adni a stricidet? Köszi kicsim, tünemény vagy! – a sofőr csupán annyit hallott ki a rejtélyes beszélgetésből, hogy valószínűleg a Nagyfőnök éppen az egyik hölgyikével beszélhetett üzleti ügyben, mert nagyon kifinomultan fogalmazott.

- Halló… mit akarsz már megint?! – ordított bele egy másik hang a telefonba.

- Miért is nem vagyok meglepve? – sóhajtott egy nagyot a Nagyfőnök.

- Főnök? Te… vagy az?! – megremegett a hangja, mint akit egyenesen akasztásra szántak.

- Mégis kit gondoltál, te kisstílű fasz??? – markáns, erőteljes hangját csak még jobban eltorzította a mobil kisméretű mikrofonja az adott mérges hangfrekvencia szerint.

- Hidd el… én igazán nem… tehettem mást… - a szemét kis tetű máris úgy viselkedett, mint egy olcsó patkány a süllyedő hajón, aki saját tetves életét akarná menteni – persze mások testi épségéért cserébe!

- POFA BE HA ÉN BESZÉLEK! A KURVA ANYÁDAT! – tajtékzott a méregtől, és ekkor volt a legkegyetlenebb; dühöngő bika egy porcelánboltban.

A vonal végén visszafojtott recsegő remegés hallatszott…

- Itt vagy még te szánalmas pöcs?!

- I-i-igen…

- Hát akkor nyisd csak ki jól a füledet, mind a kettőt, mert szükséged lesz rá! Nem szeretnék mindent kétszer elismételni, elvégre már nem az iskolában vagyunk! A nagybetűs életben egyedül én hozom a döntéseket, így a törvényeket is! És te megsértetted a törvényeimet!

A vonal végén hallani lehetett, hogy a strici hatalmas kortyokban igyekszik visszanyelni feszült, és dörömbölő szívdobbanásait, nehogy meg kelljen szólalnia!

- Hallod, amit mondok neked, te kis féreg?!

- Igen…

- Az még hagyján, hogy megsértettél azzal, hogy önként cselekedtél, amikor nem adtam neked erre engedélyt, de hogy kinyíratod azzal a két húgyagyú gorillával az egyik leggyönyörűbb alkalmazottamat! Most túllőttél a célon! Ugye tisztában vagy vele?! Attól tartok meg kell, hogy büntesselek, és remélem tudod, hogy ez számodra mit jelent?!

A vonal túlsó végén a strici lelki szemei előtt máris megjelent a halántéklövés egy nagyméretű betonkoporsóval fűszerezve, amit egyenesen a Dunába, vagy a Tisza sebesebb sodrású ágánál süllyesztenek el örök időkre!

- Bármit megteszek, csakhogy életben hagyj! – könyörgött nyögve, mintha a fogát húznák. Érezte, hogy ennél kisstílűbb lúzer talán már nem is lehet valaki, aki ennyire nyüszít, és rimánkodik, mint egy ócska ribanc!

- Ohó! Nem fogod azért ennyire könnyedén megúszni! Ha azt hitted, hogy a kegyes halál megszabadít a szenvedéstől elárulhatom, hogy a sok aljas húzásodért téged inkább az aligátorokkal vagy a piranhákkal kellene széttépetni, nehogy egyszerűen elásni!

- Jaj, Uram irgalmazz! Esküszöm a nem létező anyám életére, hogy többet nem fog előfordulni!

- Hát arra mérget vehetsz, mert ha csak a fülembe jut a csicsergők rimánkodása, hogy hogy kicseszett velük a szemétláda stricijük te már alulról fogod figyelni milyen nevet írok a vizeletemmel a sírodra! MEGÉRTETTED?!

- I-i-gen!

- Ez világos beszéd volt remélem! De mivel eddig náladnál jobb ,,szakembert” nem találhattam az üzleti ügyeim intézésére kénytelen leszek még egy olcsó lehetőséget adni annak az idióta fejednek!

- Drága főnököm! Te vagy a legjobb!

- KUSS! Ha megtudom, hogy valami nem stimmel, vagy csak valamelyik ifjú hölgy próbálgat rád panaszkodni személyesen elátkozott a napot is, amikor összehozott velem a sors! – lecsapta a kis mobiltelefont, hogy a készülék csak úgy reccsent. Majdnem széttört a hátsó bőr ülésen.

A kisstílű stricinek pedig erősen törnie kellett a fejét, hogy egy majdnem eltussolt gyilkosságot, és főként Annamari kisebb megfélemlítését hogyan is tehetné jóvá?!

- A kurva Istenit neki! A rohadt életbe! – fogta a fejét, hogy marcangolja idegességében hajszálait. – Most mihez is tudnék kezdeni?!

Kopogtak az irodája ajtaján.

- Mi a jó kurva Istent akarsz? – eszmélt föl az íróasztal védelméből.

- Csak én vagyok az főnököm! – Annamari volt az, mint mindig, mert az egyik szex-ketrecben (maguk között csak így nevezték az erotikus fantáziákat is kielégítő kisebb, kalitkaszerű helységeket), vélhetőleg kifogyott a síkosító, meg még jó pár W.C. papír!

- Szerinted én jós is vagyok te kis hülye picsa! – förmedt rá, hiszen idegességének, és pokoli indulatosságának nem tudott parancsolni. – Old meg a kurva problémádat! Világos?! Nem érdekel! Vannak fontosabb dolgaim is!

- Akkor utólagos jóváhagyásod nélkül kénytelen leszek beküldeni a városba valakit, hogy megvegye a szükséges dolgokat, hogy a szolgáltatásaink minél… hogy is mondjam csak… gördülékenyebben mehessenek… - fölszállt az íróasztalra és föl-le tornáztatni kezdte észbontóan karcsú lábacskáit, amit az adott szexis tűsarkú csak még inkább kihangsúlyozott.

- Mit képzelsz te lotyó??? Hát hol vagy?! – érezte, hogy most azonnal közel van hozzá, hogy elveszíthesse maradék türelmét is, és fölpofozza ezt a kislányt, aki felnőttnek szeretett volna látszani, de az adott pillanatban több, mint bátran viselkedett!

- Oh! Ezer bocsi! Akkor már megyek is! – fölmarkolt egy kisebb köteg pénzt az asztalról, és már el is viharzott.

A strici érdekes módon – azokban az esetekben, ha egy utcalány csak úgy semmi kérdezés nélkül elvette volna az asztalán heverő általában ,,véres pénzt” a legkevesebb, hogy ott helyben megleckézteti, de rosszabbik esetben agyon is lövi!

- A kurva életbe! Még ez a kis cserfes ribanc is engem baszogat! – mérgelődött jelentősen morogva fogai között.

Annamari még éppen idejében tudta elcsípni az éppen randira igyekvő észbontóan csinos, és mindig roppant elegáns Szilvit, hogy a cserfes és minden aprócska titkot kifecsegő Myreát ne kelljen beavatniuk bizalmas beszélgetéseikbe:

- Na, szia! – köszönt rá a gangos bérház lépcsőjén felfelé igyekezve, és mikor meglátta, hogy Szilvi éppen lefelé üget – mert valószínű, hogy enyhén késésben lehet -, azonnal csatlakozott hozzá az ,,éjszakai öltözékében!”

- Szia! Hogy vagy? Hogy nézel már megint ki?! – aprólékosan igyekezett minden négyzetcentit felmérni tüzetesen a másik csipkés, kombinés ruháján, és azonnal felfedezte a szivarnyomot az egyik melltartópánton:

- Hát ez a kis sérülés meg kitől van?! – rémült meg, hiszen azonnal felismerte a helyezet kockázatát.  

- Semmi közöd hozzá! Különben is nem nagy ügy! – legyintett Annamari könnyelműen, mintha katonadolog lenne. 

- Hogy mondhatod, hogy nem nagy ügy? Igenis az a fene vigye el! Ha egy nő élete veszélyben forog az igenis nagy ügy! Világos?!  

- Az attól függ, hogy az illető nőnek milyen a foglalkozása van!

- Na de akkor is! Foglalkozástól függetlenül csajszikám! Jegyezed csak meg, hogy a nőket mindenekelőtt tisztelet illetné meg!

- Mondd csak? Még a kurvákat is?! – emelte rá egyenesen koromszínű szemöldökét, mint aki kérdőre von.  

- Igen! Még őket is! Elvégre mindnyájan emberek vagyunk, vagy nem?!

- Hát tudod… ez egy roppant tág körű fogalom!

- Mi történt? Bökd már csak ki! Úgy kell belőled is mindent harapófogóval kihúzni! Az ég szerelmére!

- Figyelj csak! Látom, hogy te most rohansz! Elkísérlek egy darabon oké? Aztán közben majd dumálunk! – azzal máris ügető lépésekre váltott, mint legjobb barátnője.

- …Fiú van a dologban! Eltaláltam? – kuncogott kis pisze orrocskája alatt.

- Hát… ami azt illeti… már a látványától is azonnal elfog valami ismeretlen jellegű bizsergés! – kinyitotta a kocsija ajtaját.

- Ezt nevezik kölcsönös vonzalomnak! Vagy te még nem tudtad? – Annamari is kinyitotta az anyósülés felüli oldalt, és azonnal lehuppant az ülésre.  

- Dehogy is nem, csak a szalagavató után valahogy… nem próbáltam már ki! 

- Szóval – ha jól értem -, visszakuncsorogtál a csigaházadba, hogy többé soha ne indulj kíváncsi felfedezőutadra!

- Hát… valahogy úgy… - hitetlenkedett Szilvi, és azonnal elpirult, mintha valami gorombaságot, vagy illetlenséget mondott volna.

- Rá se ránts! Gyönyörűszép vagy, ezzel a kis dögös kis rucival együtt! Szerintem mázlista egy krapek lehet, aki téged vár!

- Úgy gondolod?! – még mindig enyhe bizalmatlanság keveredett a hangjában miközben elfordította a slusszkulcsot, és valamivel nagyobbacska gázt adott.

- Csak ne görcsölj oké? És ami a legfontosabb! Teljesen és függetlenül légy önmagad, és érezed magad nagyon jól! Szerintem több nem is kell egy összeröffenéshez!

- Jó persze! Ez lökött rizsaszöveg! De mi van akkor, ha Tomi még mást is akar?! – nézett rá miközben az utat is figyelte.

- Egy olyan csaj, mint te nem könnyen adja magát, és erre valószínűleg ő is számít, és számol! Én azt mondom, ha van nála óvszer, akkor miért is ne! Nincs is jobb, mint egy kis biztonságos szexuális együttlét! Attól valahogy… hogy is mondják csak… felszabadul az ember, és egy füst alatt oldódnak a gátlásait is!

- Egyre jobban kedvelem azt a nyers szabadszájúságodat! Az a gyilkos őszinteséged engem is figyelmezet, hogy mindig legyek résen, és hogy az igazság talán a legfontosabb! – nagyívben nagy svunggal bevette a kanyart, és még hallhatta, ahogy csikorognak a kocsikerekek. Mintha egy kaland, vagy éppen akciófilm közepén tartottak volna, ahol a dögös hősnő éppen arra készül, hogy levakarja magáról – persze autósüldözés keretében a rosszfiúkat!

- Azért nem kell mindjárt kitörni a nyakamat hékás! – adott véleményt szavának Annamari.

- …De mond már el, hogy mi az ördög történt a kombinéddal?! Csak nem belefutottál egy égő cigaretta csíkbe?

- Hát, ami azt illeti… mondjuk úgy csajszi, hogy azzal a szemétláda kisfőnökömmel volt egy kisebb üzleti tárgyalásom!

- Miért nem tudod otthagyni azt a rakás szemétláda, hitvány bandát?! Nem értelek!

- Igen?! És mondd csak kicsi szívem? Érettségi és egyéb papírok nélkül hova kellenék? Kíváncsi vagyok! – a gyilkos cinikusság és fekete önirónia most jobban marta a lelkét, mint eddig valaha.

- Nem kell ebből akkora feneket keríteni! Megmondod, hogy kilépsz a buliból, és beiratkozol valami menő esti tanfolyamra, hogy kicsit tovább képezed magadat! Mindig lesz valaki, aki gondját viselje a kisbabánknak!

- Ez most nagyon jólesik hallani! Néha úgy érzem, tudod, hogy piszok egy mázlista vagyok, hogy ennyire vagány csajos barátnőim vannak, mint te és az a butuska fruska!

- Hát mire valók a barátok?

Azonnal másra szerette volna terelni a szót, így hát belefogott:

- …Mondd csak? Mennyit kóstálna egy folyószámla Milánkának, hogy ne legyenek a későbbiekben anyagi gondjai?

Szilvi felhúzta a szemöldökét; talán Annamari még mindig gyereknek látszott, de kimondottan nagyra értékelte felnőttes, gondolkodó beszólásait.

- Hú! Ez igen! Végre egy tökös csaj, aki tudja is, hogy mit akar! Hát nézzük csak! -–egy pillanatig gondolkodott, míg állt a forgalom a piros lámpánál. – Én annak idején bementem a bankba a személyimmel és alig tizenöt perces intenzív ügyintézés keretében már készen is voltak a vadiúj számlámmal!

- Igen, ez mind csúcs-szuper meg minden de… mi a helyzet akkor, ha a személyid is hiányzik? Nem lehetne esetleg ezt az egészet megkerülve másként nyitni egy számlát? – próbálkozott, de érezte, hogy a másik nem biztos, hogy megértheti, mire gondol valójában!

- Bocsáss meg Annamari, de mire is gondoltál?! Mert nem egészen értem! – nézett rá fejcsóválva és kissé értetlenkedve, mint egy kisiskolás.

- Ha nem tudsz segíteni, akkor nyugodtan el is felejtheted!

- Hé, hé! Várjunk csak egy percet! Ezt nem mondtam! De azt akarod nekem mondani, hogy neked nincsen személyid sem??? – kerekedett ki gyönyörűen kisminkelt Kleopátra-szeme.

- Ezt eltaláltad! – hangjában szegyen bujkált, mint aki ott helyben legszívesebben azonnal elsüllyedne.

- Hát akkor ezen könnyen lehet segíteni! El kell menni az anyakönyvi hivatalba és csak tudnak a születési bizonyítványodról valamit!

- Nem is gondoltam volna, hogy egy nyomorult pénzügyi számla ekkora galibát tud okozni! – lepődött meg. – Látod szerintem még mindig sokkal jobb megoldás a KP!

- De hát kézpénzzel sem lehet megváltani a világot!

- Hát az már igaz! De hidd el nekem, hogy az emberek sokkalta közlékenyebbek, barátságosabbak lesznek tőle, amint pénzszagot éreznek a levegőben, vagy az ujjaik tapintásában…

Szilvi Peugeot-ja valamivel este hat óra után kicsivel érkezett meg a megbeszélt randi helyszínére, ahol Tomi – valljuk be -, már kissé türelmetlenül toporogni kezdett, hiszen látszólag fogalma sem lehetet róla, hogy mit tarthat egy nőnek annyi ideig, míg egy egyszerű vacsorára elkészül! De aztán hamarább, mint várhatta volna – fordult a kocka, amikor észbontóan dögös, feketecsipkés ruhájában szinte belibegett a tűsarkú cipőjében az étterem ajtaján álmai hölgye!  

,,A franc egye meg! – mérgelődött magában a nyurga fiatalember -, mekkora egy barom vagyok, amikor nekem kellett volna kinyitnom az ajtót előtte! Begyűjtöttem az első rossz pontomat ma estére!” – önmagában zsörtölődve és elátkozva az egész ostoba világot, hogy ennyire meggondolatlan volt.

- Egészen nyugodtan csatlakozhatsz hozzánk, ha gondolod? Én örülnék neki! – állt meg egy pillanatra az ajtóban.

- Köszi, de nem gondolod, hogy egy romantikus estéhez két ember untig elég? Kissé cikis egy szitú lenne, ha két nőcire jutna egyetlen pasi! Az szerintem nem volna fair! Addig megvárlak kint a kocsidnál! Legalább lesz egy őrangyal, aki őrködik a verdád felett!

- Ahogy gondolod, de még mindig nagyon aggódom miattad! – egész arcán érzékelhető volt, hogy nagyon komolyan gondolja, amit mondd.

- Igen, anyuci! Te csak érzed magad nagyon jól, és tojjál, ha kedved tartja az egész rohadt világra!

- Oké! Belecsapok a lecsóba! – megpróbált mosolyogni, de az izgalomtól valahogy csak egy jelentős szájmozgásféle futott át mélyen elpirult igéző arcán.

Tomi jellegzetesen lezser, és sportos tornacipőjében azonnal eléje ügetett; be kell vallani, hogy kissé szürreálisan festett a fekete zakójában, és kissé csálén álló, idétlenségig vicces csokornyakkendőjében, és ráadásul ez az igencsak megviselt és agyonstrapált idétlenül álló tornacipő is a legtöbb emberből inkább könnyfakasztó nevetést generált, semmint egyetértő elismeréseket. Meghajolt Szilvi előtt, és azonnal kezet csókolt, mint valaki, aki még jártas a középkori etikettben:

- Szia, Szilvim! Egyszerűen észbontóan dögös vagy! Akarom mondani… nagyon csinos!

- De ugye csak a legjobb értelemben? – kérdezett vissza, mert nem igazán volt módja sem lehetősége kamaszkora óta hozzászokni a férfiak széptevéseihez.

- Hát persze drága! Éhes vagy? Rendeljünk?!

- Kopog a szemem! – bökte ki, mert valóban egész álló napi hajtás után végre jólesett volna valami tartalmas étek még akkor is, ha elhízik, és könnyen lehet, hogy felszed magára egy kisebbfajta ,,versenysúlyt!” Az igazság persze ennél jóval egyszerűebben hangzott; nem tudta eldönteni, hogy enyhén félhivatalos minőségben adja-e önmagát, vagy – ahogyan azt Annamari tanácsolta -, végre igazán, és szabadon lehessen végre saját maga? Ez az este hátralévő részében okozott számára néminemű kisebbfajta sóvárgó fejtörést.

- Kérlek… akkor… foglalj nyugodtan helyet... – illedelmesen kihúzta előtte a széket, és Szilvi rögtön érezte, hogy elönti az önmagát beteljesítő forróság; pedig csak jócskán elpirult, és kimondottan jólesett neki, és kicsit hízelgett is a nőies hiúságának, hogy végre egy pasi, aki igazi Nőként kezeli, és nem is mintha egy értéktárgy volna!

- Igazán figyelmes vagy! Köszönöm szépen! – gusztusosan testéhez simuló, roppant egzotikusan álló csipkekölteményét felhúzta, hogy tovább feleslegesen már ne gyűrődjön, ha nem muszáj, és helyet foglalt. – Te választottál már?

- Igen! Bár őszintén szólva még vacillálok, hogy helyesen döntöttem-e?

- Hát válaszd nyugodtan azt, amit szeretnél enni! A legfontosabb dolog, hogy jól érezzük magunkat ma este! – bár az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy fogalma sem volt, hogy személy szerint ahhoz, hogy az ember jól érezze magát nem biztos, hogy hozzátartozott az ember szexuális energiáinak maradéktalan és ugyanakkor teljes körű levezetése.

- Biztos egy idiótának tartasz, de… - nagy levegőt vett, mint aki kimondottan fontos bejelentésre készül -, valahogy nemesebb, érettebb felnőttnek érzem magam, amikor veled lehetek! Nagy örökség, nem igaz?! – belekortyolt az asztalukon árválkodó pohár szobahőmérsékletű vízbe, ami ebben a bombasztikus balzsamos nyári estében nem feltétlenül volt célszerű választás!

- Hát ezt nem hiszem el! Nem mondhatod, hogy te is így vagy vele! Mert én is! Pedig az már jó régen volt, amikor utoljára megnyitottam valakinek kiégett, és összetört szívemet! – enyhe fokú neheztelés csengett a sorok mögött, amit Tomi úgy vett, hogy talán véletlenül megbánthatta, ezért rögtön elnézést kért:

- Annyira sajnálom, ami veled akkor… történt! Én nem is tudom, hogy a férfiaknak gyakorta miért kell komplett seggfejekként viselkedniük?! – megpróbált szigorú, és komoly arckifejezést ölteni magára, amivel csupán azt érte el, hogy Szilvi végre kicsit kiengedhette az egész napos gőzt, és végre szabadon tudott mosolyogni.

- Látod-látod! Ezek az Univerzum megfejthetetlen titkai!

- Akkor? Mit szólnál egy kis… fehér, vagy talán vörös borhoz? És hozzá valami halfiléhez, vagy micsodához…? – hangja egyszerre volt bájos, és kisfiús a maga esetlenségében, és ügyetlenségségre mégis valami titkos szexepil vetült, ami most nagyon bejött Szilvinek, akinek viszont illett lepleznie érzelmeit, mert még nem döntötte el magában, hogy a hangulatos vacsora után lefekszik-e udvarlójával, vagy egy szenvedélyes első csókkal búcsúznak – egyelőre el -, egymástól?

- Szerintem ez a halas dolog istenien hangzik, de ha nem okoz gondot… én inkább valami jeges üdítőt kérnék!

- Ugyan ne butáskodj! Azonnal intézkedem! – hanyagul fölpattant, mint egy jampecos figura és hátracsattogott a hátsó italos pulthoz, ahol éppen egy életunt pincér igyekezett feltölteni a kifogyófélben leledző italkészleteket.

- Elnézést, de látja ott azt az észbontóan csinos fiatal hölgyet? – mutatott titokban Szilvire.

- És? – a pincéres ürgén meglátszott, hogy legszívesebben, ha volna nála egy pisztoly, vagy fegyver az összes szánalmas vendéget azonnal kivégezné, csakhogy végre szabaduljon a ma esti ócska és szánalmas melójából. Mi közöm van hozzá?!

- Nagyon szeretném, hogy kedvesen szolgálják ki, mert ez az első randink, és számunkra ez nagyon fontos lenne, és megtisztelve éreznénk magunkat! – mondta ki az igazságot, és nem is volt ebben semmi szégyellni való, mert ez volt az őszinteség netovábbja!

- Mennyi pénzed van öcskös? – hajolt a pultra, miközben eltörölgetni igyekezett a poharakat.

- Bocsánat, de… nem értem mire célozgat? – emelte meg szemöldökeit, mint akit meghökkentett és kibillentettek az egyensúlyából.

- Azt akartam mondani öcsi, hogyha tejelsz, akkor fejedelmi bánásmódban lehet részed, ha nem akkor talán jobban tennéd, ha a kis barátnőddel elhúznád a beled innen! – szarkasztikus beszólásával sokkal inkább önmagának gratulált, semmint Tominak, aki kissé megilletődötten és furcsán nézett rá.

- Nagyon szerettem volna, ha itt rendes kiszolgálást kaphatunk, de ha Önnek ez a személyes véleménye… akkor azt hiszem jobb, ha máris elmegyünk! – azzal már indult volna is, de a pincér azonnal átlátta a negatívvá sikeredett helyzetet és megpróbálta kiengesztelni:

- Hé, hé, hé! Kis csóka! Nem kell mindjárt tűzbe jönni! Csak kóstolgattalak! Meglásd olyan kiszolgálásban lesz részed, amilyet még nem láttál, és a csajod is maradéktalanul elégedett lehet!

- Egy valag pénzért az ilyesmit az ember el is várja! – szánalmasan végignézett a pincér koszos körmein, amikkel még mindig azokat az átkozott vizes poharakat törölgette, és hirtelen felrémlett az agyában, ha neki kellene ilyen poharakból elfogyasztania az italát a minimum, hogy azonnal kiugrana egy betört ablakon! Azzal máris visszatért Szilvihez, aki élénken érdeklődve nézte a kis jelenetet és el nem mulasztotta volna megkérdezni, hogy vajon mi a fene volt ez?

- Mondd csak? Miben sántikálsz? – kíváncsiskodó, gyönyörű szeme, és huncut mosolya azonnal felfedte a másik előtt a lényeget: Tökéletes totálisággal belehabarodott. Csak fogalma sem volt, hogy közölje-e egyáltalán, vagy hallgassa el?  

- Már hogy én? Semmi, tényleg semmi, csak szeretnélek meglepni!

- Inkább együnk valamit! Valósággal kopog a szemem!

Tomi nem tudta, hogy ilyenkor vajon az illik-e, hogy kinyújtják egymásnak vacogó, tétova, szerelmes kezeiket, hogy megérinthessék a másikat, vagy elég a mélyről jövő, és szemlátomást halál-komoly szemkontaktus? Ezért óvatos félszegséggel előbb kinyújtóztatta ujjperceit, mintha lazítani akarna és bizony kivételesen Szilvinek is egy kis időre volt szüksége, hogy leeshessen számára a kantusz; ő is kinyújtotta mindig makulátlanul ápolt, hófehér körmeit, és igyekezett, mint egy félszeg kislány belecsimpaszkodni Tomi cingár, és csontvázszerű kezeibe.

- Te is érezted? – félénken kezdte.

- Én mindent megérezek, mert ha még nem említettem volna hetedik típusú érzékem van felmérni, és megítélni az embereket! – jelentette bohókásan, és csalafintán ki.

- Á! Vagy úgy! És velem kapcsolatban… engem milyen surmónak tartasz?

- … már úgy értve, hogy ez tízes fokozatú skálán, vagy hogy? – kíváncsiskodásában kedvére kóstolgatta a másik jellemét.

- Hát… nem is tudom… talán ehhez a nők jobban értenek…

- Akkor hapsikám neked szerencséd van! Én tizenegyesre kóstállak! – Hoppá! Máris érezte, hogy talán hibát követett el, és Annamaritól örökölt szabadszájúságával – meglehet -, hogy a kellemes este hátralévő részét is könnyedén elronthatta. Gyorsan megpróbálta még megmenteni a menthetőt:

- …Úgy értettem, hogy nekem nagyon bejössz!

- Hát… ez kurva jó! – rikkantotta el magát, miközben megfeledkezett róla, hogy nyilvános, és már bizony kissé zsúfolt, közkedveltségnek örvendő helyen vannak!

- Akkor ezt vehetem… igennek?! – még mindig habozott a hangjában, és utálta, hogy nem lehet még magabiztos.

- Látod! Annyira kiismertük már egymást, hogy szinte teljesen megegyező rúgóra jár az agyunk is! Ez hipiszuper! Nem gondolod?!

- De szerintem is!

Azzal mindketten kutató tudományossággal mélyedtek bele az étlapok minél szakszerűbb tanulmányozásába miközben egyszer-egyszer óhajtatlanul is felnéztek és egymásra kacsintottak.  

RÓZSATÖVIS

Anna éjjel kapta a hírt, hogy imádott férje édesanyánál kórházi komplikációk léptek fel, és elaltatták. Álmából verte fel a nyugtalanító, ideges csörrenés. ,,Istenem, most hogy mondjam meg neki? Amikor kettejük között így is annyira szoros volt a kötelék! Majdnem eltéphetetlen!” Igen… érti! Hogyan? Hogy a mama már képtelen volt ellátni saját magát? Ezt nehezen tudta egy olyan mindig is filigráns s stramm asszonyságról elképzelni, mint az anyósa. Méghogy képtelen az önellátásra? Volt ebben valami véglegesen leegyszerűsített negatív hozzáálás; mint amikor valaki csak azért, mert idős, szándékosan megszabadulna a többi embertől, aki szerinte csak felesleges kolonc a nyakán.

Éjjel vol még, erősen havazott odakint.  Sötétség baljóslatú burokba vonta az egész hálószobát, ahol most egyedül feküdt, mert férje éjszakai műszakot teljesített. Mit mondtak ezek az ügyeletes orvosok? Hiszen valamelyik csak azért van a betegek mellett, hogy önszántából bátran elfogadja a gondozásért járó hálapénzeket! Kicsit megviselte idegeit az örökös szolgálat, és anyósának ápolása, míg velük lakott. Kevésbé mint a férjét, aki világ életében anyuci pici fia maradt, és ez kicsit az utóbbi időben Annának egy kicsit már túlságosan is sok volt egyszerre. Szinte úgy nem tudott elmenni hazulról, hogy majdnem percre pontosan minden félórában ne telefonált volna haza, hogy megkérdezze szeretett anyósát: - Anyuka, nincsen szüksége valamire? Nem történt baja? De, ha az orvosok is tudták, hogy egy idős, megviselt, sokat tűrt szervezettel állnak szemben, miért nem szóltak előbb?!

Anna még akkor is képtelen volt elhinni, hogy anyósát elaltatták, amikor a halotti bizonyítványt kellett szemrevételezni, és a férjével együtt megnézték utoljára a mamát a kórházi ágyon. Minden úgy tűnt neki, mintha egyszerre összesküdnének ellene az összefüggések, és nem tudna még idejében megálljt parancsolni nekik! Mert valahányszor csak férje kért valamit tőle azt rendszerint imádott édesanya miatt tette meg; ördögi kör volt ez a hármas beosztás. Mintha férje összes döntését, lépéseit az élet sakkjásztmájában egyedül édesnya ellenőrizte volna kategórikusan, és ebbe hitvesének vajmi kevés belszólást engedne. Ezen alig lehet csodálkozni elvégre, amikor a családfő hirtelen elhunyt, és rájuk szakadt az egymásért való felelősség, már mintha anya és fia nem egyszerű családtagok – de bajtársak lettek volna, akik vérre menően védelmezik saját birtok jogaikat. Férje egyedül édesanyjában bízott, neki mert csak hinni. Aztán amikor lecsupaszítva a sallangszövegtől végre isten igazában megismerhette Annát ezt a talpraesett, és vonzóan csinos hölgyet, mintha az eddig burokban tengetett lét is azonnal kinyílt volna előtte. Meghökkent, és el is csodálkozott, elvégre élete során összesen, ha egyetlen valamirevaló randevút sikeredett nagy üggyel-bajjal összehoznia – méghozzá édesanyja beleegyezésével, hiszen ő szorgalmazta, hogy a fia harmincéves elmúlt, és fogjon már magának egy valamirevaló, rendesebb lányt!

Anna lánykorában két testvérével, és egy kiskutyával éldegélt egy városkában, ami a fővárostól kicsit kívül esett, és csupán a színházi előadások, és a könyvtár gazdag felszereltsége hozhatott némi izgalmat az életébe; míg korabeli barátnőinek már voltak pasijai, és már probálgatták egymás között a nemek szexiális ,,kíváncsiságát” addig a szerénykedő, de csöppet sem bátortalan Anna úgy gondolta, hogy vannak bizony a viláon fontosabb dolgok is, mint mondjuk az, hogy az embernek milyen is az ún. kielégített közérzete. Mígnem egy verőfényes októberi napon új tanár ember érkezett a gimnázium ódon falai közé, és szerelem volt első látásra: ő már a negyediket koptatta serényen, és alig várta, hogy leérettségizzen, de amit meglátta ezt a kissé pufók, mackós termetű, mindig talpig udvarias és nagyon is előzékeny, magas férfit, szíve mélyén megérezte, hogy kapcsolatuk feltétlenül többnek ígérkezik, mint azt egyesek előre gondolták!

- Bocsásson meg, hogy a sarkára léptem, de tudja ebben a nagy dzsumbujban sajnos az ilyesmi gyakorta előfordul! – hajolt meg, amikor az iskola folyósóján összefutott vele.

- Ne… ne… nem történt semmi! – mint a vadalma hirtelen, kislányos hiúsággal pirult el, mint akinek bármiféle szégyenkeznivalója támad, és csak dadogva tudta megtalálni a további szavakat – igazán nem történt semmi drága tanár úr! – már mosolygott bizalmasan.

- Bocsásson meg kedves, ifjú hölgyem! A nevem Bogas Kornél, és én fogom tanítani a történelmet!

- Részemről a szerencse! – érezte, amikor kinyújtotta karcsúsított hattyúkezét, és a másik megfogta, mintha egy fölfokozott, elektromos kisülést élt volna át, ami a maga intezív hatásában robbanásig fokozható. – Hát a további viszontlátásra tanár úr! – azonnal elsietett, mert érezte, ha tovább marad tovább tombolnak szervezetében a hormonok, amiket fogalma sincs, hogy ugyan mi is indíthatott be.

Maga sem tudta, hogy történhetett meg, hogy egy ismeretlen férfit így egyszerűen rögtön a bizalmába fogadott; pedig, amikor még általánosba járt nagyon sok fiú meghúzta a coffos, gyönyörű mézszínű haját, és rágógumit nyomtak a fejére. Abban a pillanatban, amikor kézhez kapta az érettségi bizonyítványát egy hét múlva már meg is tartották nagyon szűk családi körben az esküvőt. Gyakran támadt az az érzése, hogy nem ismerheti meg talán sohasem teljes valójában a férjét, akinek mintha két személyisége lett volna: egy amelyik a tulajdonképpeni hivatalos dolgokat, és a munkát intézte, és egy amelyik a magánélettel foglalkozott.

Végül is el kellett hinnie: A tanár urat megbabonázta vibráló, eredeti személyiségével, és azonnal le is nyűgözte.

Ahogy később – ha társaságba mentek főként esténként, ha más dolguk már nem akadt: üdítő, kisfiús gyámoltalanságáért szeretett bele, az egyszerre megható, és bájos sebezhetőségért.

- Drága Anna… megkérhetlek, hogy akkor ezt is kis bevezető fejezet inkább te meséld el az egybegyűlteknek?

- Persze szívem! Bízd csak rám! – ellenálhatatlan mosolyban tűntek ki gyönyörű, szikrázó, hófehér fogacskái, ami sohasem akadályozták meg abban, hogy forró csókváltások alkalmával bíborlángú nyelvjátékát is kamatoztassa.

És Anna minden elmondott; persze csak azokat a lényeges mozzanatokat, melyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy roppant csinos, vérbeli hölgy véglegesen, és bolondosan magához tudjon láncolni egy kissé tutyimutyiskodó, és nyámnyila férfit. Ezt később természetesen megismételte, és annyiszor gazdagította a saját kis történetét, hogy egy idő után már kész regényt lehetett volna belüle megírni: annyi volt benne a kitalált szenzáció. A férfi üdítő gyámoltalansága aztán később kivirágzott, és mindig megingó önbizalma is új értelmezést nyert, megható sebezhetősége olykor gyerekesen elidegenítette a valódi, komolyabb emberek kiszámítható, sablonos világától.

Ha történetesen Bogas Kornél tolószékbe kényszerült volna nem lett volna tettrekészebb, és önzetlenszívűbb, csodálatosan adakozó teremtés mellette, mint Anna, aki lélekerőt sugárzott volna szinte minden hétköznapi megnyílvánulásával belé. De Bogas Kornél összetett személyiség volt, és Annának ehhez az összetett személyiségnek is megszokottan alkalmazkodnia kellett, ha kompromisszumok terén is szerette volna főntartani az adott kapcsolatukat. Eltökélt határozottsággal, é karakán elszántsággal intézte a számlabefizetéseket, és azokat a sok esetben áttekinthetetlen és érthetetlen ,,felnőttes dolgokt”, melyek hivatali bonyuloltságukban sok esetben egy kiúttalan labirintusra emlékeztettek, ahonnét nem lehet megszökni, és mégis az emberi mindennapok részét kell, hogy képezze. Minden amit tett Kornélka kedvét, és érdekeit szolgálta. De mindig szakított időt magára is mint mindig. Az is gyakorta megesett, ha látott egy új ruhát, vagy egy kicsit elegánsabb cípőt lelkiismeret-furdalás nélkül meg is vette – bár jól tudta, hogy önmagával elsősorban úgy egyezett meg, hogy fizetésig nem nyúl bele a közösbe.

Egész nap emberek jöttek-mentek egymásnak adták a verejtékező kilincset. Anna figyelmesen hallgatta, hogy mit is beszélnek körülötte: mintha egy hatalmas hangzavarban lett volna, ahol az egyedi, tiszta hangok többsége is rendezetlen zűrzavarrá rendeződött. Többen a látták, amint férje éjszaka végestelen végig átvirraszt több álmatlan napot is, hogy imádott, és rajongásig tisztelt édesnya mellett lehessen; párja az utóbbi pár, lélekpróbáló hetet számítva teljesen kifordult magából, és megváltozott: példa volt rá, hogy amikor egyik közelebbi, kedves ismerősüknél vendégeskedtek és a fiatal asszonyka bejelentette az örömteli hírt, hogy nemsokára kopogtat majd náluk is a gólya, minden ok nélkül elbőgte magát, hogy aztán rázkódhasson a sírástól, mely már egész labilissá vedlett idegrendszerét fojtogatta.

Valaki a a kórházi családitagok közül megjegyezte, hogy Anna annyira érett gondolkodású, és lelkierősen viseli a hirtelen rájuk tört megpróbáltatásokat, hogy igazán irigylére méltó lehet az olyan ember, akinek ennyire talpraesett felesége van! Meg volt róla győződve, hogy szerető anyósa – aki mindig is jóegészségnek örvendett, és még túl a nyolcvanadik életévén is ragaszkodott a reggeli tornagyakorlatokhoz, biztos volt benne, hogy valami komolyabb lelki megviseltség álhat a kritikus kórházi állapota mögött. Tudta, ha egyetlen szerelmét megzavarná azzal, hogy palástolja gyanúját – miszerint idős édesanya már egy ideje nincs formában -, csak az olajra öntené a tüzet.

-… És mikor látogatjuk meg legközelebb?

Férje mindjárt lement és a jeges, csúszos parkolóban veszteglő, hóval betemetett, és látszólag a külvilágtól tökéletesen elszigetelt autóról lehányta a havat. A kórházban mint rendszerint doktorok, és nőbvérek népes hangyaboly gyülekezete zsibongott, és sürgölődött össze-vissza, mintha csak egy hatalmas kaptárban lettek volna mind a ketten, ahol maguk is még idegenek, de azért már jól megismerhették a határokat, és a többség korlatjait.

Egy ezüstösen csillogó termoszt megtöltött csurig forró teával – ha már választani kell az éjszakázáshoz, inkább a tea legyen, semmint a kávé, ami egyébként is kiugrassza előbb-utóbb a szívet -, és megindultak karonfogva a másikat, mintha csak egymásból szerettek volna minnél intenzívebben lelkierőt, és vigasztalást nyerni!

Amikor megpillantották a kórterem ajtaját első pillanatban azt sem tudták, hogy mit gondoljanak az adott helyezetről: a kis hófehér, kórházi emlémával letakart ágyacskán, ahol egykor az imádott mama feküdt, hogy teljesen üresen tátongott, mintha messziről még várt volna valakit, akiről már mindenki tudhatta, hogy többet ide vissza nem jön…

Óvatosan, mint a lopakodó vadászok közelítették meg az ágyát, ahol egykor soványra fogyott, aprócska madárteste még utolsókat reszketett.

- Édes istenem! Rosszkor jöttünk! – szakadt ki a fiatalsszonyból a nagyon szomorú felismerés.

- Apa temetését is lekéstük, és akkor még édesanyámtól sem búcsúzhattam el tiszteségesen! Legalább az utolsó pillanatokban foghattam volna mindig megbocsátó, szép kezét. – önmagát vádolón hangoztak a szavak.

Anna gyorsan belekarolt, mert férje most valóban úgy festett, mint akiből azonnal elszáll a lélek, és megfagyott bensejében a tátongó üresség lapul.

- Csss! Szívem! Egyetlenem! Nem lesz semmi baj! Egyetük majd átvészeljük a dolgokat! – rutin reflexszerűek voltak ezek a kijelentések, de mégis lényegesek ebben a pillanatban. Úgy érezte, ha mellette áll, akkor nemcsak, hogy kölcsönös önbizalmat nyerhetnek egymásból, de sebezhető lelkiismeretüket is kölcsönösen begyógyíthatják.

- Drágám! Ne haragudj, de mérges vagyok nagyon magamra! mellette kellett volna lennem az utolsó percekben…

Szívem! Kérlek, ne emészd magad! Te mindent megtettél ami emberileg lehetséges volt! – mégis most olyan üresek, és semmitmondóak voltak az elhangzott kijelentések.

Anna megállt a nappaliban és szabályosan beleroskadt a fotelba a temetés után; liliom fejét mélyen egy párnának szorította, hogy más ne hallgassa, amint önmagából kiüvölti az igazságtalan világra rászórt szitkait. Hullámos, napfényszínű haja összekócolódott, mintha csak a világban megtört repedéseket akarná érzékeltetni. Mert most összetört lelkében maga is érezte, hogy igazságtalanság, és könyörtelenség történt egy becsületes, tisztaszívű, és oroszlánhitű jó asszonnyal, aki nem engedte magát legyőzni csupán a mindig öntörvényű szervezete adta fel helyette is végképp a kíméletlen harcot, melyben a győztesek sem mindig éppen nyertesek, de szenvedők!

- Hogy érzed magad drágám? – közelebb lépett férfje volt gyerekszobájához, ahova kiskorában rendszerint mindig akkor bújdosott el, ha valami komolyabb sebezhető sérelem érte, amit képtelen volt gyerekfejjel igazságosan megtorolni. Kettőt-hármat kopogott.

- Szívem, egyetlenem! Bemehetek!

Válasz nem jött, csak elfojtott nyüszörgéseket, és hüppögéseket halott. Óvatosan, kímélettel nyitotta ki az ajtót. Amikor belépett nem is egy magas, szélesvállú embert látott maga előtt, de egy védtelenségre vetkezett, árva kisfiút, akiben csupán csak ebben a pillanatban tudatosodott, hogy már soha többet nem fogja valaki ,,kisfiamnak” szólítani!

- Jaj, kicsim! Ez borzasztó! – leült, és egy védelmi ösztönnel átkarolta, mint anya gyermekét. – Tudod te is, hogy soha nem zavart, ha egy férfi valóban kimutatja őszinte érzéseit! Sírj csak nyugodtan! – Már önmaga is vastagon, akár a záporzuhanás könnyezett, és most az sem érdekelte, hogy a kis gyászgyűlekezet, mely egykor olyan túlbuzgón szándékozott részvétet nyilvánítani kettejüknek hamar távozott, és csupán ketten maradtak; két összetört élek a megüresedett szobában.

- Jaj, édesanyám! Miért hagytál magamra, amikor még annyi mindent szerettem volna veled megbeszélni?! – azt gondolta jogosan vádolja magát, pedig valójában ez csak újabb bűnbakkeresésre vallott, amit a saját személyisége ellen élt ki.

- Ne vádold magad drágám! – letörölte könnyeit azzal a fekete garbó pulóverrel, amit stílusosan magára vett, mert mindig is egyfajta kifinomult elegancia jellemezte öltözködési ízlését!

- Mi lesz most? Hogy tudjuk továbbfolytatni a berendezkedett életünket? Szegény anyám, még az unokáját sem fogja ismerni! Hatalmas veszteség! – Arcába temette két tölgyfa nagy kezét, hogy ne kelljen szégyellnie sebezhető könnyeit és ismét kitört belőle a rázkodó sírás.

- De én mindig itt leszek veled! Ugye ezt te is érzed és tudod? – megszorította ártatlannak tetsző finom hattyús kezével az ormótlan, szőrös kezet, cseresznyeszínű ajkaihoz emelte, és ártatlanul, vigasztalon megpuszilta, miközben üveggolyó alakú könnyei vastagon leperegtek szőrös kezén.

- Pedig még annyi, de annyi tervünk lett volna, amit meg kellett volna valósítanunk!

- Majd együtt tovább valósítjuk őket, miközben soha nem feleltjük el kettőnk édesanyát! Szeretnél valamit vacsizni? Készítsek esetleg egy könnyű szendót, vagy valami mást?

Nemet intett; s ebben a végtelennek tűnő kiszolgáltatottságban lyan fájdalmasan érzékeny volt ez az összetett pillanat, hogy érezték egymásra vannak már utalva egészben!

- Karolj belém édesem! Segítek, segítek! – s önmaga szelíd alig hatvan kilójához mérten férje százkilóját valami olyan hatalmas akarattal, kitartott lelkierővel emelte fel a fotel szándékosan süllyesztett mélységeiből, mint akinek határozott célja a létezés folytatása, és több szeretét már nem szándékozik elveszíteni!

Kornél melle még mindig hevesen rázkodott a sírástól; búsa, nagyon megviselt fejétől egészen testén átjárta az egyetemes veszteség tudata, de mégis mellette maradt végig a remény!

Anna kimondta a megtört felismerést: - Meghalt! Sajnos már csak emlékeink között lehetünk együtt vele! Kiborult belőle a sírás, mintha soha nem akarná abbahagyni, mint eddig makacs erővel tartogatott…   

BEFEJEZETLEN VITA

Akár egy sziget, ahol az Idő is megállt,

s a sokatmondó tekinteted akár a szike vesémbe behatol.

Arcod pirospozsga ragyogásában

huncut mosolyod játszadozik s tétovázik velem!

Sebezhető szívemben az évek

rafinált szálkái ütöttek agresszív tanyát,

s csak finom, ápolgató kezed gyógyíthatja meg!

Öledbe hajtanám meghurcolt fejem:

Egyáltalán végre lehet még valaha is

emberi gonoszkodók sóvárgásainak

naponta? Hogy lehetne titkos bejáratott biológiai útvonalakon

két szívdobbanásunkat összekacsolni, mondd?

S a félszeg, fellengzős akarat nem rejthet mást csupán azt,

hogy mindketten gyávákká silányodtunk a döntő pillanatban?

Én tudtam, hogy hamarabb véget ért a tetszetős,

kis flört,mint azt korábban hittük volna.

Hamarabb véget ért félbehagyott, tétova vallomásunk,

mint hirtelen, kapkodó lélegzetvétel,

a biztos fulladás előtt! Valóban így gondoltad?

Ezt akartad? Kérlek, felelj! Semmi kényszer!

Miért tűnt mindenkori szívvel érezhető

halhatatlanság bosszantóan végesülőnek?

Oly kegyetlenek s alávalók voltunk egymás önzetlen

s balgán nemes érzelmeihez, mint két könyörtelen despota,

akik egyedül vélik rendezetnek a Kérdést:

,,Szeretsz-e még? Vagy csupán eldobható,

olcsó használati tárgyad lehettem,

míg palotapincsiként ide-oda ugrabugráltam helyetted is?!

Tudom, hogy nagyon bosszant, idegesít,

de egyetlen percre nyugodj meg!

Te a biztos tudatlanságig gyötörnéd a kihasználható pillanatot

– most légy csöndedben figyelő:

Figyeld Szíved dobbanásait,

s csak azokra hallgass – ez a legnehezebb s legfájóbb!

– Az irigység s féltékenység mint rejtélyes megbízható

soha nem vezethessen mert rossz ómen!

Bókjaim vissza hangjaira valahol

távolból titkosan most is te remegsz, válaszolsz!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Időközben az éjszakai klubban már Annamari is javában készülődött, hogy fogadja azokat a szánalmas embereket, akik valamiért a kielégített boldogság átmeneti, röpke illúzióját, és tiszavirág-életű felüdülését egyedül az ő pátyolgató babusgatásától várhatták; persze busás haszonért cserébe! Elvégre szolgáltatásból éldegélt majdnem az egész Kupec-ország!

Annamarit mintha kicserélték volna; valahogy különösen, jótékonyan hatott rá az a felemelő gondolat, hogy immáron ő is kipróbálhatja saját magán a kismamaszerepet, és egy kis növekvőfélben lévő, angyali kis életről gondoskodhat; dobbanó szívét azonnal átjárta valami jóleső, fantasztikus érzés, és már nem úgy gondolt továbbra is a mindennapjaira, hogy na, tessék! Már megint egy szánalmasan elcseszett nap! De valami olyan dédelgető melegség járta át, és kerítette hatalmába, amit legfeljebb csak azon szerencsések érezhetnek, akik a szívükkel képesek látni!

Kivételesen valamivel kevesebb sminket használt, és rendesebb, de csinoska ruhát vett fel; ha az ember nem ismerhette volna, rögtön rávágja, hogy biztosan egy intelligens egyetemista hölgy, akit a csúnya férfiak felültettek, mert itt hagyták tökéletesen kiszolgáltatva és ráadásul egymagában! Ebben a pillanatban ténylegesen úgy festett a kinézete, mint aki nem is a szexualitást szolgáltató iparban dolgozik, de legalább is egy nagyon fiatal tanárnőfélére emlékeztetett, akinek ez az újjászületése, és az első munkanapja!

Pedig, ha végigpörgette szánalmasra sikeredett élete emlékképeit egy örökkévalóságnak tűnhetett számára a gondolat is: már vagy tizenegy nehány éve biztos itt gyűrte az ipart, és életében még elképzelni sem tudott annyi kiöltözött, makulátlanságról árulkodó szemétládát, akik egy kis alkalmi flörtért, vagy ingyen menetért mennyi mindent nem tettek volna meg csupán csak azért, hogy végre biztosan tudhassák: Maradéktalanul elnyerhették megvásárolható kegyeit!

Undorral gondolt rá, ha kimondták előtte azt a szót, hogy hölgyek kegye! Egy nőt nem lehet se birtokolni, sem pedig úgy kezelni, mintha egy több milliót is megérő, értékes vagyontárgy volna, amit kedvére csereberélhetnek valamelyik aukció keretében a Nagyhalak! Mégis sokszor úgy érezte magát, mint aki tökéletesen belefáradt, megcsömörlött, és belülről is mocskos, és nemcsak azért mert akkor abban a veszélyes szituációban megalkudott saját magával és elfogadta a hallgatásáért járó Júdás-pénzt!

Érezte, hogy mindenáron meg kellene legalább próbálnia a váltást, az elszakadást, mert ha sokáig még itt hagyja továbbra is nyüstölni magát, és az önpusztítással sem hagy fel Milánka számára már csak két hóbortos barátnője marad, és egy halom kifizetetlen számlakupac!

,,Valamit tennem kellene! De mi van, ha a stricim már mindent tud?!” – feltételezése és megérzése csöppet sem volt alaptalan, mert amikor az egyik lányról kiderült, hogy az egyik üzletemberrel szeretne menni az Egyesült Államok partvidékére, ahol természetesen királynői elbánásban részesült volna, a rohadék kisebbik főnöke előbb összeverette az arcát, majd azokra a húgyagyú gorilláira bízta a sorsát, akik bunkó tuskók egytől-egyig, de egy hulla eltüntetése még nekik sem okoz feltétlenül gondot!

,,Mi van, ha valakinek eljárt a szája, és engem is be akar mártani...? Az nem lehet! Teljes képtelenség! És különben is te csak maradj mindig nyugodt, és kiegyensúlyzott! Ne hagyd, hogy megfélemlítsen az a tetves gazember!” – így morfondírozott, miközben az öltözőjében üldögélt, és várta, hogy az aznapra beosztott Madamme néhány újabb vállalkozó kedvű, jól tejelő kuncsafttal megörvendeztesse!

Erős kopogtatás hallatszott…

- Mit akarsz már megint?! – csattant a hangja, mert kibillentették a meghitt álmokból, és azt meg különösen utálta, ha zavarják.

- Hát, szervusz tündér gyönyörűségem! – toppant be hozzá a stricije, szájában gusztustalanul inkább rágcsálva, semmint szívva a büdös szivart.

- Főnököm? Te itt? Mi szél hozott erre?! – nagyon meglepettnek tűnt, annál is inkább, mert a strici sohasem szokott leereszkedni annyira, hogy elvegyüljön az egyszerű alkalmazottak között; Ő csupán kiadta a melót, amit végre illett hajtani!

- …Már bizonyára te is értesültél arról a tragikus balesetről, mely közszájon forog itt a klubban! – folytatta a mondatot, mintha természetes lenne irritáló, gennyes jelenléte.

- Te Jóisten! Csak nem…? Mondd, hogy nem Annáról van szó?! – annyira felment a vérnyomása, és annyira ideges lett, hogy legszívesebb azonnal megfojtotta volna ezt a tetves szemétládát!

- …De Tündérem! Attól tartok, hogy ő az! De az élet megy tovább! Nem igaz?! – annyira gyilkos közönyösséggel, felszínes flegmasággal közölte szavait, mintha csak egy árva gyertyalángot akarna elfújni, mely éppen az útjába akadt!  

- De hát! Hogy történhetett??? Annának sosem járt el a szája! Inkább lett volna öngyilkos, vagy vágta volna el a saját torkát, minthogy akárcsak egyetlen percre is bemószeroljon valakit! Érthetetlen! – könnyek szöktek a szemébe; látszott nagyon érzékenyen érinti az eset. Nem mellesleg az egyik kedves öltözőpartnere volt a felfordított üvegtál számban is!

- Látod-látod! Kis virágom! Nem szeretnék felesleges szentbeszédekhez folyamodni, de meg kell még egyszer kérdeznem… neked ugye nem csicsergett el a szád?! – ahogy kifújta karikaként a füstöt, érezni lehetett Annamari egész testében, hogy terjed fokról-fokra a tartós rettegés és borzalom…

- Drága főnököm! Hisz tudod… én a világért se… - nem akarta, de most először vette észre hangjában, hogy könyörög az életben maradásért, mint egy ócska, kis szánalomra méltó lotyó!

A kis kövérkés Buddha-szerű emberke közelebb lépett és kicsit durván megfogta Annamari mindig igényesen és csinosan gondozott kontyban végződő sötétbarna frizuráját:

- Mit csinálsz te állat??? AUU!

- De kicsikém! Hiszen még hozzád sem értem! Jól tanuld meg azzal a kis fejecskéddel, hogy ez csak egy nagyon egyszerű ízelítő volt ahhoz képest, amit az a két idióta művelhet veled! Lehet, hogy az eszük híg, és mogyoró nagyságú, de ha kell, bárkit eltesznek az útból, ha az veszélyezteti ,,egyesek” jó hírét! – kicsit enyhített a fürtök szorításán.

- Megkínozhatsz egész nyugodtan te geci! De akkor mit fogsz majd mondani a Nagyfőnöknek személyesen?! Azt hogy engem is kisebb baleset ért, és ezért nem tudom hajtani a szennyes lóvét?! – Azt meg kell hagyni, hogyha forró, és veszélyes volt a helyzet Annamari akkor volt a legkarakánabb csajos Amazon!

A kis galád strici szájából kivette a még mindig jócskán izzó szivarcsutkát, melynek parazsa legalább annyira égetett, mint az izzó vas, és egyenesen Annamari arca elé tartotta, olyannyira, hogy a védtelen fiatal, szinte még gyereklány érezze, egyetlen hajszálon függhet az élete, ha a stricije úgy akarja! Gyönyörű, mély-sötét szemeiben apró félelemszikrákat vetített a szivar izzó parazsa.  

- Ugye nem akarsz magadnak még több fájdalmat kis bogár?!

- Hát persze hogy nem te idióta!

- Hogy minek neveztél?! – csattant haragja.  

- Egy tetves idiótának, aki mindig csak nyálas talpsimogatásként másokhoz törleszkedik, és keresi a Nagyhalak kegyét miközben mindig is örök vesztes marad!

Ha volt valami, amit ez a tetves rohadék ki nem állhatott, hát akkor az a minél szakszerűbb, leckeszintű leckéztetés és persze a kioktatás: ki nem állhatta, ha megmondják neki a tényállást!

- Kicsim! Azt hiszem még mindig nem jutott el a kis fejedig, hogy kivel állsz szemben?! – szivarcsutkájával csak finoman elkezdte égetni Annamari fekete csipkés kombinéjának vállpántjait. Szinte érezni lehetett, ha csak egyetlen miliméterrel közelebb ér enyhén bronzszínű hamvas bőréhez talán még a húst is porhanyóssá teheti!  

- Hú! De sült macska szagot érzek! Ugye nem szeretnéd te se, hogy folytassam?!

- Nem, nem! Kérlek… - észre se vette és máris könyörgővé változott pacsirtás hangja.  

- Mit kell akkor mondani, ha csúnya dolgot csináltál? – kezdte oktatni, mint egy tanár.

- Drága főnököm! Bocsánatot kérek! – a félelem megdermesztette hangját is.

- Na, látod! Hát megy ez neked, mint a pinty! – elvette a parázsló szivarcsutkát, és parasztos, két gyűrűs kezeivel összedörzsölte, hogy ne égjen. Annamari nem is akart hinni a saját szemének, hogy ez a kis tenyérbemászó, aljas gennyláda ennyire jól bírta a fájdalmat, amit kivételesen saját magának okozott!

- Látod kicsim! Bennem még a fájdalom sem tehet kárt! – mint egy felvágós macsó mondta ki ezeket a szavakat, miközben Annamari egész biztosra vette, hogy belül ez a szemétláda is érez valami pokoli fájdalmat, de ha valakinek akadt arra bőséges ideje, hogy hozzászokjon a poklok kínjához előbb-utóbb egész otthonosan fogja magát ott érezni!

- Drága főnököm! Az anyám életére esküszöm, hogyha eddig egy mukkot se szóltam, ezután is hallgatni fogok, mint a sír! – érezte, hogy torkát szabályosan megdermeszti a jeges félelem egyetemes érzete.  

- Hát az melegen ajánlom Tündérkém, mert kisebb gondod is nagyobb lesz annál, mint amit veled művelhetek, ha itt valaki még hibázik! - amint bejelentésének vége lett fogta magát és kiviharzott az ajtón.

Annamari még sokáig töprengett saját önző és ebben a percben valódi igazgyöngyöket könnyező fájdalmával a kis öltözőtükör előtt, melyben most ugyanazt az elhagyatott, árva és tökéletesen védtelen kislányt fedezte újra fel, mint aki egykoron ebbe a káosz-tépázta, elátkozott helyre betette a lábát!

Ha lehet azt mondani, hogy Vojtek Feri abban a pillanatban munkába állt, amint kézhez kaphatta érettségi bizonyítványát, akkor ez így volt igaz! Persze azelőtt is belekóstolt már a ,,munka világába” mert nagyanyával együtt takarítói állást kapott egy hatalmas méretekkel bíró irodaépületben, amiben csak úgy nyüzsögtek a befolyásosabbnál befolyásosabb, és gyönyörű és egzotikus, saját magukon is nyugodt szívvel elcsicsergő, bájolgó szépségek!

- Édes fiam! Tanuld meg, hogyha bemész kiüríteni valamelyik irodába a szemetes ládát előzékenyen meghajolsz, és megkérdezed, hogy szabad-e kiürítened a szemetet? Ha azt mondják csak nyugodtan, vagy egyszerűen csak legyintenek akkor nyert ügyed van! Értetted?! – oktatta mindig nagyanya az illem és a tulajdonképpeni jó modor szabályaira. Mintha az angolos úriember lehetett volna egyedüli példaképe, amit viszont egyáltalán nem ismerhetett, lévén életének hetvenvalahány éve alatt még egyszer nem hagyta el az országot!

- Igen mama! Értettem mama! – Mintha a hadseregben lettek volna, és nem családtagokként egy cipőben a tulajdonképpeni munkahelyükön. De Feri azt tette, amire a nagymamája megkérte, és alig pár hónap alatt a flörtölgetni szándékozó csinosabb hölgyek többsége már bizony népes táborral figyelte, hogy mikor tűnik majd fel – általában a délutáni órák folyamán -, az a kedves, szendés srác, aki mindig úgy viselkedik mindenkivel, mint valami XVIII. századból itt ragadt kóbor lovag kisebb súlyfelesleggel!

- Magdikám! Te is láttad azt a félszeg fiúcskát! Hát nem zabálnivaló segge van! – áradozott róla az egyik felsőbb körökben is bejáratos igazgatóhelyettesi női munkatárs.

- Na de Ilcsikém! Ezt nevezik liliomtiprásnak! Különben is! Nem nézem többre a srácot, mint tizennyolc, és te már most kikezdenél vele?! Szégyelld magad! – pirította le a másik.  

- Nem bírom megállni, hogy ne kezdjek el azonnal bizseregni, amikor azzal a tétova ügyetlenkedésével maga után cipeli a szemeteszsákját! Az egész fiúban van valami különös és egyszerre izgató!

- Mondd csak? Ugye még véletlenül sem fordult meg a fejedben, hogy kavarj vele? Ugye?!

- Bevallom! Jó párszor elképzeltem már hogy milyen érzés lenne egy fiatalabb hapsival a szex!

- De kérlek! Ez gusztustalan!

- Már miért volna az?! Felnőtt, normális emberek vagyunk, akik igenis igénylik a változatosságot! Vagy talán te ugyanahhoz a henteshez mész, ha friss húsika érkezik? – érdeklődött figyelmesebben, miközben kinyújtóztatta balerinahosszúságú, kecses lábait.  

- Már megbocsáss, de elég morbid ötleteid vannak! Ekkora egy eszement örökséget, hogy valakit egy nyers húshoz hasonlítani!

- Mondd csak a magadét! De ha ismét bejön az irodába, ez a kisfiú én bizony megfogom a seggét! – s érezte máris belülről, hogy bizsergeti felcsigázott fantáziáját a vér.

Végül az általa kívánt és óhajtott kisebb tapizási hadműveletből végül nem lehetett semmi, mert Feri nagymamája is ott loholt a sarkában, hogy minél hatékonyabban készen lehessenek, és ne kelljen feleslegesen a szemetelés miatt újrakezdeni potyára ugyanazt az emeletet. S az adott irodában dolgozó, szexis titkárnőcske hoppon maradt, de figyelemfelkeltéssel a névjegykártyáját szándékosan az íróasztalán hagyta úgy, ha esetleg a fiatalember arrafelé téved célzottan is eltudja olvasni, de Feri figyelmét akkor sokkal inkább a felmosó mopp szakszerű használata kötötte le, és különben sem értett ezekhez a női, hurokkerítő praktikákhoz!

Így telt jóformán az egész átkozott trópusi kánikulával megfertőzött nyári vakációs korszaka, amikor is egy utolsó előtti augusztusi délutánon beállított a takarítók főnökasszonya, és átadott egy hófehér borítékot névre szólóan a szemlátomást megilletődött fiatalembernek, és közölte, hogy nagyon megvannak elégedve eddigi elvégzett munkájával, és ha bármikor szüksége lenne egy kis zsebpénzre akkor szeretettel visszavárják, és hogy még jobban kiélvezze a helyzet adta erotikus kéjelgéseit két rúzsfoltos puszit is nyomott mind a két pufók orcájára, ahogy felkelthesse érdeklődését!

Aztán következett egy kisebb gyorséttermi meló, ahol Feri azonnal átlátta a helyzetet, ha nem akar ítéletnapig is örökkévalóságban a fáradt étolajszagban pácolódva sült krumplit sütögetni, akkor vagy elkel végeznie valami önkéntes alakú, gyorstalpaló főnöktanfolyamot, hogy parancsolgathasson, és kedvére beszólhasson az alatta lévő beosztottjainak, vagy pedig azonnal, és sürgősen állást kell váltania! De hova mehetne még el egy egyszerű érettségivel, amikor a balatoni – kicsivel jobban fizető állások -, már mind telítve vannak?!

Végül aztán rájött arra, hogy ad magának egy bőséges hónap haladékot, amíg állandóan megerőltető fejtörések, és kölcsönös agypuhítások mellett megpróbálja kitalálni, hogy milyen elfoglaltság az, amit szívből és őszintén csinálna. Persze hiába is próbálta volna megkérdezni sótlan, kissé önmagát reklámozó apját, hogy vajon milyen szakma állna neki jól, mert az örege rendszerint szokásos szertartásai, és rituálé bástyái mögé vackolta el magát, és ilyenkor nincs az az isten, aki megzavarhatja!

Apjával nem sűrűn szeretett komoly dolgokról beszélgetni, vagy vitatkozni, mert sajnos az öreg, ha előbb-utóbb fölidegesítette saját magát valami idióta, bagatell dolgon, akkor jobb volt, ha egy árva szót nem szólt hozzá senki a nap hátralévő részében – legalább is addig a pillanatig, amíg önkéntes keretek között meg nem nyugodott!

Édesanyával ellentétben egészen klasszul, és remekül kijött; a még mindig nagyon csinos, és filigrán középkorú hölgy mindenben támogatta egy szem fiacskáját, és igyekezett mindent megbeszélni vele! Főleg olyan dolgokat is, melyeket talán illő lett volna, ha egy másik férfival beszél meg, de ez nem zavarta a kettejük közötti eltéphetetlen harmóniát.

- Most mondd meg nekem anyu, hogy miért kell pont nekem kezdeményeznem a lányoknál! Hát ezek annyira korlátolt csajszik! Mindegyiknek csak a pénz kell, meg az anyagi jólét, én meg dolgozhatok majd szakadásig! – morgolódott, amikor rendszerint valamit a szívére vett.   

Ekkor rendszerint anya egyből elkezdett fia jópofiságán kuncogni, mert imádta azt a fajta cinikusággal megfűszerezett vaskosan kiábrándult humort, amit fia egy-egy odamondogatós beszólásával meg tudott mondani!

- Már ne haragudj anyu, de ezt te nevetségesnek találod?! – fakadt ki.

- Hihihi! De szívem! Hát ez annyira jópofa! – Nem lehet pontosan tudni, hogy az anya vajon mire érthette azt, hogy jópofa? A mondatra, vagy az adott hangsúlyra, ahogy fia egymáshoz kapcsolta az adakozó szavakat? Nem is ez volt a lényeg, mégis sokszor volt úgy, hogy jó lett volna neki egy állandó báty, vagy örök barát, akivel ától-cetig mindenről és mindenkiről szándékosan, és könyörtelenül, ha kell lehántották volna a fölösleges sallangokat és kérget!

- Szerinted megpróbáljam a Bölcsészetet, vagy húzzak melózni a Balaton partra?! – kérdése látszott, hogy nagyon komoly, és nem tűrhet halasztást.

- Drága kisfiam! Felnőtt, érettségizett ember vagy, vagy nem?! Ideje lenne végre eldöntened, hogy mit is akarsz? Én nem dönthetek helyetted, legfeljebb csak támogathatom a megfontolt döntésedet! – s ezt mindig is utálta, hogy anya egyből nekifogott a kioktatásnak, ami szelídített prédikációk formájában folyt le, de azért mégis oktatás maradt!

- Tehát, ha jól értettem kedves szavaidat anyu! Mindent saját magamnak kell megoldanom! Te pedig mindenbe belemész, amit csak mondok neked! Hát ez frenetikus! – eltéphetetlenül érződött minden mondatán a megsavanyodott cinizmus.  

- Pontosan! – s hogy egy kicsit ösztönözze lelkiekben megrendült, és idegeskedésben majdnem tökéletesen kimerült és elfáradt fiát, azért még hozzátette: - Apáddal mi nagyon büszkék vagyunk ám rád!

,,Vajon, ha apja is büszke és elégedett, akkor mi a fészkes fenéért nem tudja legalább egyszer ebben a tetves életben levetkőzni saját gyilkos, fafejű büszkeségét és elmondania egyszerű, józan szavakkal azt, hogy azért nagyon büszke rá, és az is marad?!” – ezt soha nem érette.

Végül hosszas átvirrasztott, önmagát sanyargató, és átrágott éjszakázásokat követően úgy döntött, hogy előbb pénzt fog gyűjteni az egyetemi tanulmányai finanszírozásához és csak utána vág bele tejes szívvel-lélekkel a mindent átölelő bölcsészetbe! Mint minden fiatal poéta-életű lélek ő is tökéletesen illúziókat dédelgetett arról, hogy hogyan fogja teljesen átformálni, megváltoztatni a modern költészetét, méghozzá szabad versekkel, amikben az adott szótagszámok a sorok végén nem feltétlenül függnek össze, és nem is mindig rímelnek!

Inkább majd a háttérből irányítja a saját maga alkotói pályáját, és ha az egyetemi folyóirat két tőle egy cikket, karcolatot, vagy verset akkor készséggel odaadja termését is, de azt, hogy vadidegen, gazsuláló emberek előtt akárcsak egyetlen költeményét is felolvassa, mint aki egy valóban híres ember, akkor semmi pénzért nem lehetett rávenni, még akkor sem, ha a fene fenét eszik!

Egyik délelőtt megvette a vonatjegyet, az egyik helyi érdekű járatra, és az elviselhetetlen kipárolgású pisi és átható fekáliaszagban nekivágott a Balcsinak, hogy legyen egy kis indulótőkéje, ha valóban úgy dönt, hogy később megszeretné próbálni az egyetemet!

Persze azonnal belebotlott a maga kihasználható naivságával együtt az első furcsa és rókaképű emberkébe, aki lángossütőket, és halsütőket is keresett egy füst alatt költséghatékony kis fatákolmányába, amit nem lehetett éppenséggel egy építészeti műremeknek sem nevezni, hiszen kis híján összedőlt; de az ott lebzselő, fürdeni vágyó fiatalos vendégek nem is azért jöttek, hogy szemügyre vegyék az ócska bódé műszaki adottságait, sokkal inkább a jó konyha miatt, mert pár jól csengő forintért olyan ízletes és zamatos halas flekkeneket ehettek, egy nagyadag krumplis, fokhagymás lángos kíséretében, hogy bizony mind a tíz ujjukat is megnyalták utána és meg is hívták a többi ismerősüket, hogyha jó kaját akarnak, ezt a helyet semmi áron ki ne hagyják!

Ferinek ebből természetesen csak annyi jött le, hogy a csóró, és smucig főnöke jó, ha egyetlen napot adott neki, mint szabad kimentőt, és természetesen azért sem fizetett!

Általában ezek a napok kivételek nélkül mind Vasárnapra estek, hiszen akkor az emberek többsége különben is szabad programokat szervez, vagy pedig ki sem mozdul kényelmes és meghitt otthonából! De itt a Balcsi partján, ahol gyakorlatilag minden egyes nap mindent újra és elölről célszerű és érdemes kezdeni valóságos élet-halál küzdelmeket kell folytatni, ha egy kisebb vállalkozó, önfinanszírozó kereskedő rendesen meg akar élni, és nem mellesleg tollasodni az adott csekélyke jövedelemből! S minthogy az emberek többségének általában az a célja, hogy megéljen vagy így, vagy úgy mindent rákentek a dráguló alapanyagokra, ha az étlapon az árak egyetemesen emelkedésnek indultak a korábbiakhoz képest.

Amíg a többség azon a véleményen volt, hogy – főként az erősebbik nem képviselői deltás izomzatukkal eleresztve egészen nyugodtan hódolhattak a csajozási mustrálgatásoknak -, addig szegény Ferinek jó volt, ha különösen a déli órák környékén pár percre kijöhetett az átforrósodott kemencévé változó kis konyhából, ahol jó, ha egyetlen ember fért meg! A kisstílű eszközöket alkalmazó főnöke pedig, ha valahonnét szagot fogott és megneszelte, hogy útban van az ÁNTSZ, akkor aztán spuri volt aznap, és az egész kis bódét azonnal átszállították egy amolyan hordozható trélerszerűségen egy mások kevésbé üzletet ,,veszélyeztető” helyre.

Feri ki nem állhatta ezt a fajta kétszínű, és álságos magatartást; egyáltalán már főnöke puszta látványa is undorította! Képzeljenek el egy olyan rókaképű, gizda emberkét, aki megtehetné, hogy akár naponta étterembe menjen, hogy végre rendes, és normálisan tűrhető koszt kerülhessen a bendőjébe, de nem teszi, mert megdöglene, ha nem állíthatná élére a jól csengő forintokat, ezért inkább maga is koplalt!

Alig telt bele négy és fél hónap, és Feri előléptetésként nem hogy valami szerényke fizetésemelést kapott volna, na, azt már nem! De helyette előléptették lángossütővé, és még az esti műszak után a takarítás is egyedül rá várt! Sokszor szarkalábakat vésett, kigúvadt szemeivel sokszor töprengett azon, hogy mi a jó fenét keres itt, amikor érettségivel anya valamelyik ismerőse biztosan tudna neki nézni valami kevésbé mocskos és nem ennyire megalázó melót? Végül rájött, hogy sokkal inkább az olcsósított, békeidőbeli silány nosztalgiázás vonzotta gyermekkora színhelyére semmint a biztosított zsebpénz!

Végül aztán nem sokkal az utolsó munkanapja előtt alig egy nappal levette végleg konyhai gusztustalanul olajjal és zsír vegyülékével jócskán összefröcskölt kötényét, szögre akasztotta a mosogató fáját, majd zárási időben biztonságosan lezárta a kis bódét; megsimogatta már javában szuvasodásnak induló fáját, és odaadta a főnökének a kulcsokat, aki akkor már javában az egyik plázs-szerű kis bisztróban ücsörgött, és éhező szemekkel vette számításba a tizennyolc éven aluliak észbontóan szexisre sikeredett kétrészes fürdőruha és bikinis kínálatát!

- Hát te mi az istent keresel itt, te szánalmas kis pöcs?! – horkantott egyet, ha ideges volt.

- Főnök úr! Visszahoztam a kulcsokat, és bezártam a boltot! Már nem dolgozom itt tovább! – megpróbált halvány bátorságféleséget magára erőltetni, de aztán hamar rájött, hogy ez nem lehetett egyedül csak pusztán az ő kiváltsága. Még most is megremegett időnként a térde, ha félt.

- Hogy micsodaaaa??? – egyszerre elkapta az idegesség gépszíja a másokat. Úgy festett szemlátomást, mint aki most rögtön kést ragad, de legalább is minimum az asztalon heverő hamutartóval jócskán pofon vágja szerencsétlen volt alkalmazottját!

- Viszontlátásra! További kellemes napot! – már indult volna is, amikor ideges, felrobbanni készülő atombomba főnöke utána nem szalad, és megpróbálta maradásra bírni:

- Hé, haver! Figyelj már ide a kurva életbe! Ha fizetésemelést akarsz, beszélhetünk róla, de eszedbe ne jusson most a főszezonban faképnél hagyni! Megéretted?! – erősen megszorította sonkás, enyhén zsíros karját, abban bízva, hogy a fenyegetése majd biztosan célt érhet! De csalódnia kellett, mert bár Feri kissé idióta ügyetlenkedéssel, de csak kiszabadította magát, hogy végérvényesen lezárhassa életének ezt a fejezetét!

- Akkor ott rohadj meg te idióta pöcs, ahonnét jöttél! – szánalmasan előbb még ordított, majd kiáltott utána, mielőtt végleg berekedt.

Az eddig összegyűjtögetett sovány ,,zsebpénzeiből” pedig alig egy bő hónap múlva első útja a Bölcsészettudományi Kar kovácsoltvas kapujához vezetett…                                 

                                                       MAJD A BUKOVICS

Bukovics Tibor látszólag semmit sem sejtett – pedig az érzékszervei, mint valami titkos diódák, vagy mágneses kapcsolók szinte mindig előre engedték jelezni, s sejtetni vele a bejósolható veszélyt! Most mégis kicsit minden másképp történt!

Az osztályfőnök – az a boszorka, akit a tantestület csupán azért helyezett az osztálya élére, mert a régi osztályfőnöknek mindenképpen tanácsos volt már nyugdíjba mennie, és persze az sem lehetett eléggé hangsúlyozni, hogy Feri bácsi (az osztályfőnök), már igen idős, és nemrég esett át egy komolyabb műtéten, amit a gyerekekre való tekintettel – akik ekkor már kamaszodtak, és gyakorlatilag mindent megértettek el kell titkolni! Ami viszont csak szította osztályon belül az ún. negatív elégedetlenség aprócska, fullánk tüzeit!

Az új osztályfőnök Dr. Zembaranszky Józsefné, aki csupán kivételes alkalmakkor engedte meg az osztályközösségnek azt a luxust, és kivételt, hogy egészen egyszerűen Éva néninek szólíthassák; szigorúan mindenkinek utasításba adta, hogy Bukovics Tiborral lehetőleg most ne szúrjanak ki; ne tegyenek rajzszöget a feneke alá, és ne alázzák agyba-főbe az iskolai WC korántsem komfortos, és lakályos helységeiben, ha egy mód van rá!

Az osztály kellemetlenül ugyan, és nagy nehézségek árán, de végül belement; egy árva szó, annyi sem jött ki egész nap egyik gyerkőc torkán sem. Aztán ahogyan az szinte kötelezően eljön minden iskola életében eljött a híres nagyszünet! A lelkes gyereksereg, mint szorgos sirálycsapat rögvest kiszabadult hangyabolyként a teremből, és azonnal megostromolták az iskolaudvart, amit erre az alkalomra valamelyik jólelkű, és kedélyes portás hideg vízzel locsolt fel, és a mínuszok jótékony hatásainak hála azonnal jéggé dermedt a sportpálya is! Így már aztán megkezdődhetett a kiadós hó csata! A két Weinstein ikerfiúcska kapott karácsonyra a szüleiktől egy-egy korcsolyát, és most alig lehetett őket leparancsolni a kellemetlen vörös salakot befutó jégfelületről. Ennek meg is lett a kellemetlen következménye; Weinstein Bálint ugyanis egy óvatlan, és forrófejű pillanatában akkorát esett a jeges pályára, ráadásul szabad felületet hagyva bokájának, hogy el is törte azonmód a bal lábát, úgyhogy a többi órára – magától értetődően már nem is kellett beülnie, mert végre kipróbálhatott egy igazi ninós autót, ami sürgetően kórházba vitte. Kapott egy hófehér betonvastagságú gipszet, amit, a későbbiek folyamán is úgy hordozott magával vonszolva, akár egy többszörösen kitüntetett, háborús veterán!

- Na, ezt nézzétek meg! Mi van nekem nagyokosok? – dicsekedett. S ezekben a percekben lehetett talán a legboldogabb, mert a bandavezérek társasága – ki tudhatná megmondani mi okból, de végre-valahára leszállt róla!

De abban a pillanatban, amikor már Bukovics Tibort is baleset érte – igaz ő egy kisebbfajta autóbaleset áldozata lett, ha lehet ilyet mondani -, már korántsem voltak vele ennyire elnézőek, az adott bandafőnökök.

- Nézzétek a kis rohadék! Még neki áll feljebb! Emeld meg azokat az elefántos csülkeidet, te kis féreg, vagy beletemetünk a betonba! – élcelődtek vele, bár az új osztályfőnök szigorún megtiltotta, hogy bárki is akárcsak egy újjal is hozzányúljon szegény gyerekhez, aki most a kórházban töltött hosszú napok után először lépte át az iskola kapuiját; egyik gyehennából a másikba! Arról már nem is beszélve, hogy mint egy pufók bicebóca szegény jelentősen, és fájdalmában szinte könyörgő tekintetet fölöltve húzta jobb, műtött lábát.

- Kérlek szépen titeket! Hagyjatok békén! Semmit nem tettem ellenetek! Miért szurkáltok, mért piszkáltok, miért szemétkedtek velem?! – fakadt ki, de úgy hogy szégyenében már a könnye is megeredt szegénynek!

- Azért mersz élsz te háj tóni! Te hájas, dagadt gyökér! VILÁGOS! – adta meg a kívánt választ, egy pár fejjel magasabb, a velejéig romlott, és ki tudja már hány iskolából kibukott kamasz – aki nem sok nyugodtan mondhatjuk, hogy nagy ívben elkerülte az erkölcsi szabályokat, és tett a maga körüli világra.

- Na, skacok! Kinek van ötlete? mi csináljunk ezzel a kis szeméttel?

- Szerintem most nem lenne bölcs dolog háborgatni! – súgta a fölébe egy másik suhanc a főnöknek -, te is tudod, hogy a szigorú ofő mindenkinek megtiltotta, hogy akárcsak egy ujjal is hozzányúljanak a finom lelkű primadonnához! – vélte.

A bandafőnök vérben forgó, izzó sötét szemgolyója most még táncolni is tudott volna az elfojtott gyűlölettől; hogy egyáltalán akadt még széles e világon valaki, aki megkérdőjelezi az ő parancs-szavát, és ellent mer mondani neki!

- Hogy mondtad haver?! – sandított élesen rá.

- Semmi főnök, tényleg semmi! – vonult vissza megalázottan saját szánalmas vackába a suhanc, aki az imént még bátran fejtegette távolba tekintő terveit.

- Én is úgy gondoltam! Jegyezzétek meg ti pöcsfejek! – engedte szabadjára saját törvényét. – Ha bárki ellent mer nekem mondani a közeljövőben az rohadtul megbánja! Világos, ti seggdarálók! Megtehetem, hogy mindannyiotokat az iskolai budiban húzlak le, és senki még csak nem is titeket keresni! Okés?!

A keménykezű bandatagok, akikre szinte minden élethelyzetben jellemző volt a kíméletlen bosszú, és könyörületet hírből sem igen ismerő agresszió, hirtelen megjuhászodtak, és olyan engedelmes báránykák lettek a bandafőnök szakértő hangja hallatára, mint a kóristalányok!

- Tehát uraim! A következő a terv! Ezt a kis seggfejet, igenis móresre fogjátok tanítani! Beviszitek az eldugott iskolai WC-be, és ráhúzzátok a vizes lepedőt! S ha még kekeckedve, akkor ellopjátok a farmerját, és hagyjátok hogy meztelen seggel rohangáljon egész nap! Megértettétek?!

Itt nem lehetett ellentmondás, se pedig szánalmat kiváltó könyörület; mint a kiéhezett, és most aztán vérre szomjazó farkas falka úgy rontottak rá szegény semmiről sem tehető, és mégis folyvást a bűnbak szerepében tetszelgő Bukovicsra, aki éppen próbálta volna édesanyja által gusztusosan becsomagolt szalámis szendvicsét majszolgatni, mint a tízóraija kötelező bizonyítékát.

- Hé, pöcsfej? Hát te mit csinálsz?! – léptek be az osztályterem ajtaján a bajkeverők. – Csak nem zabálsz, te kövér malac? Nézzétek hapsikáim! Ez a seggdugasz hogy flamol, hisz akkora már a valaga, mint ide Lac háza!

Bukovics Tibort hirtelen elfogta a tartós, és radikális félelem süvöltő lehelete, de bátorságára így sem lehetett semmi panasz, mert úgy tett, mint akiről leperegnek a megaláztatás vakfoltjai, mint az olcsó pingponglabdák!

- Hozzád ugatok, te állat! – emelte fel az egyik bandatag a hangját. – Most pedig te rogyadék nyomorék vámot fogsz fizetni, mert ha nem mindenedet elvesszük, és ráadásul még meg is fingatunk, kiadósan az iskolai retyón!

- Szájatok már le rólam ti gennyládák! – bukott ki belőle. Nem kis bátorságra vallott ez a hozzáállás sem; ő egymaga, és vagy heten ellene! Most jól jöttek volna azok a pár hónappal ezelőtt szülei által felkínált önvédelmi tanfolyam titkos cselei, apróbb trükkjei, és fogásai.

- Mit merészeltél mondani nekem, te genyó hernyó?!

- Azt, hogy szálljatok már le rólam ti gennyládák! Világos?!

- De fölvágták a kis csórónak a nyelvét! Na, megállj most kapsz a pofádra te kis genya! – azzal az alig két méteres suhanc szabályosan odaügetett a középső padsor legelső székéhez (ahol Bukovics Tibi üldögélt), szabályosan föltépte a széket, megragadta és egy akkora gyomorütést vitt be a bordáira, hogy Bukovics már csillagokat látott maga körül, mint az a részeg ember, aki botladozik, és tántorog, mert minden megmaradt realitásérzékét kamatostul elvesztette!

- Na hogy tetszik a műsor? Te kis szarházi surmó? – azzal még egy jókora ütést mért egyenesen az arcába, amitől szegény Bukovics, aki most úgy festett, mint fuldoklón partra vetett hal, aki az életért küzd nem is tudott felélni, vagy azonnal kitérni az ütés suhintása elől!

- Kelj fel, te szemétláda! – üvöltötte feje fölött a kétméteres, beidomított háziállat, szolgai pincsikutya.

- Auu! Ez nagyon fájt! Hagyd abba! – köhögte, és látszott, hogy egy bordája megrepedhetett, vagy belső sérülése lehettek, mert szája szegletében habos vér bugyogott fel, aminek már bizony a fele sem volt tréfadolog!

- No, hogy álldogál a megleckéztetés? – kukucskált be az ajtón a bandafőnök. – Látom, hogy a puhítási alapműveleteket gyakorlatilag már jócskán átugortuk, épp ezért nyugodtan áttérhetünk a retyózási fázisra!

Most vele együtt még két nagy öklű suhanc lépett a látszólag teljesen elhagyatott terembe; megragadták két oldalánál fogva az úgyszólván tökéletesen magatehetetlen, és jelentős fájdalmakkal küszködő Bukovicsot, majd szabályosan az iskola folyosóin keresztül vonszolták a földön fekve egészen az iskolai mellék helységekig!

- Hát akkor meg is érkeztünk kis kalandtúránk újabb állomásához! Végállomás: A retyó! Gyerünk fiúk! – adta ki újabb pokoli ítéletét. – Mutassátok meg ennek a kis gennygombócnak mit érdemelnek azok akik nem hajlandóak vámot fizetni, és a tetejében, még vissza mernek pofázni nekem!

A két vasöklű suhanc, aki harapófogó öleléssel szorította most az eszméletlenséggel vergődő áldozatát, Bukovics Tibor sajgó fejét szabályosan belenyomta az iskolai WC egyik komfortosnak ritkán nevezhető, és felettébb vizeletszagtól bűzlő mocsarába, méghozzá fejjel lefelé!

- Na, hogy ízlik a víz, te kis genya?! – érdeklődött a bandafőnök.

Sokáig egyetlen árva hang – annyi sem hagyta el Bukovics torkát -, nem is lehet ezen csodálkozni, hogy elkerülje a fertőzésveszélyt, szinte mindent bezárt maga körül: a szemeit behunyta, és a száját is becsukta nehogy belemenjen valami ismeretlen eredetű, elsősorban emberből származott folyadék!

Amikor kihúzták hajánál jól megragadva szinte már élettel fejjel a WC kagylóból, és látták, hogy ennek bizony a fele se lehet tréfa, mert ez a szerencsétlen mulya srác olyan élettel, mint valami hulla, a bandafőnök úgy határozott, hogy olajra képnek – legalább is ő személyesen, a többiek pedig azt csinálnak ezzel a a puha gombóccal, amit csak akarnak.

Még szerencse, hogy a bandában az alávetettek között is akadtak azért emberi megértés szikrái, mert az egyik csenevész suhanc, megfogta és bevonszolta valamelyik szabadon tátongó osztályterembe, hogy legalább ott térhessen magához egy kicsit, ha tud; viszont gondolhatott volna arra is, hogyha valakit csak pár napja engedtek ki a kórházból súlyos autóbaleset következtében, akkor annak tartós pihenésre lenne a legnagyobb szüksége, és nem pedig terrorizáló harcokra, és pokoli csaták küzdelmeire…

S miután Bukovics Tibornak meglehet, hogy belső sérülései is akadtak a gyomrozó ütések következtében, vagy az is lehet, hogy tartósan, és kiadósan megrepedhetett pár darab bordája, ami most gyötrelmesen szúrta a tüdejét, és ezáltal a lélegzetvétel olyan volt, mintha tüskékkel szurkálnák folyvást az ember belső szerveit, ezért mindig csak bizonyos időközökben próbálta rászorítani magát arra, hogy megmaradt lélegzetet vegyen, bármennyire is fájdalmas volt számára ez!

Pista bácsi még szerencse, hogy összebarátkozott egy kedves, kissé mogorva, mormogó hangú portással szinte mindig végigjárta a termeket, hogy ellenőrizze a szivacsok, és a kréták állapotát – mert azért hetesnek lenne sem mindig volt fenékig tejfel itt -, egyszer csak nyüszítő hangra lett figyelmes, ami az egyik tanári asztal alól hallatszott.

- Ki az? Ki van ott? – kérdezte.

-…Jaj Pista bácsi….Jaj…Csak…csak…Én! – nyögte mert most már a beszéd is kiadós fájdalommal járt.

- Te jó isten! Hát veled meg mi a csoda történhetett?! – kapta fel az öreg az asztalt, és segített a megvert, megalázott gyereknek egy kicsit magához térni, azáltal, hogy eltámogatta egy asztalig. – Ki művelte ezt veled, mi?!

- Jaj…Pista bácsi! Fulladok, fulladok! Kaphatok egy pohár vizet, és mindent megmagyarázok! – de ezzel már el is ájult, fájdalmában.

Az öreg, most megértőnek mutatkozott portás, aki öregkorát sem úgy tervezte, hogy özvegységre jut, hogy megemberelte magát, és hona alá kapta az leájult kamasz fiút, és azonnal fellépegetett vele – persze a lehető legnagyobb körültekintéssel, és elővigyázatossággal, hogy nagyobb kárt már ne tegyen benne -, az igazgatói irodába.

- Hát ez meg mi a szösz?! – lepődött meg a szokatlan jelenségen, és portáson az igazgatónő, aki vastagkeretes szemüvege mögül, most pontosabban, és részletesebben szemügyre vehette az elé táruló fejleményeket! – Hát ennek meg mi baja van?! – csodálkozott.

- Mélyen tisztelt Igazgató asszony! Szerintem ezt a gyereket már több alkalommal is megverték! – felelte becsülettel a portás.

- No, igen! De mondja csak, ki tehetett ilyet?

- Mélyen tisztelt Igazgató asszonynak éppen úgy kellene tudnia, hogy szinte mindig ugyanazok kezdik a háborúskodásokat is, akik sohasem lehetnek megelégedettek talán még önmagukkal sem! Ön is jól tudja, hogy az emberi gonoszság mindenütt gyökeret ver, ahol azt gondolja, hogy az elesettek, és a gyávák már rettegnek cselekedni! – adta meg a választ.

- Hát ebben igaza lehet Pista bácsi! Bizony nagyon is! De fektessük le a gyereket a kanapéra azonnal! Kérem, mondja meg az iskolaorvosnak, hogy hívatom, de azonnal!

- Azonnal Igazgató asszony! – azzal az öreg portás elgaloppozott amilyen gyorsan csak tudott az orvosért!

Mire az orvos megérkezett – mondanunk sem kell -, Bukovics már majdnem kilehelte a lelkét is; nagyon rosszul volt, és kutyabőrben tengődött, mert lázas álmaiban félrebeszélt: folyton valami likvidáló listát emlegetett, és azt, hogy ő lesz a következő…

- Igazgató asszony kérem! Ennek a fiatalembernek bizony belső vérzése van, és több bordája is kicsit megrepedt!

Az igazgató asszony – vélhetően azért, mert neki is volt már három lurkója – igencsak megsajnálta szegény pórul járt diákját, épp ezért azonnal rendelkezett, hogy az orvos tegyen meg mindent, ami módjában áll, annál is inkább, mert erős, megvesztegethetetlen lelkiismeret-furdalás kezdte el gyötörni avégett, hogy elvégre őrá volt egyedül bízva a kis beteg, és csak most nemrég jött ki a kórházból! Ha ez egyszer a szülők fülébe jut, hát akkor több mint valószínű, hogy lesz majd nemulass!

- Kérem doktor úr, azonnal szállítsa be a gyereket a kórházba, mert nemrég történt vele egy autóbaleset, és ez most rosszul jött neki is! – próbálta menteni mindenáron a menthetőt. – Kérem, gyógyítsa meg! - esdekelt.

- Kérem Igazgató asszony! Tudja én mindent megteszek, ami szaktudásomból következik. – azzal fogta az orvosi táskáját, és telefonált egy rohamkocsiért, hogy szállítsák be, a sérült gyereket amilyen gyorsan csak tudják a kórházba! Szegény Bukovics Tibor rosszabbul, talán már nem is járhatott volna – egyik cseberből a másik galibába esett bele: alig élvezhette szegény a szabadságát.

A bandavezérek sem úszták meg egykönnyen! Azonnal hívatták a bandák fejét – mert hát szinte mindenki tisztában volt vele, hogy mindig a fejtől büdösödik a láb, és ezért mindig az adott terv értelmi szerzőjét kell megtalálni az észt a tuskók között! Így nem csoda, hogy Bányász Zoltánra aztán úgy ráhúzták a vizes lepedőt, ahogy annak fegyelmi eljárás, majd nem sokkal később teljes kicsapatás lett a következménye, amit a bandatagok bosszúállása követett olyan szinten, hogy elmentek mindannyian szegény Bukovics házához, ami egy panelsziget szegletében feküdt, és mindenfajta trágárságokat, mocskolódó kifejezéseket, és kompromittáló, szarkasztikus mondatokkal szennyezték be a frissen mázolt, hófehér falat! s ha ez nem lett volna elég, akkor ráadásul, - vélhetően, hogy haragjukat valamilyen szinten egyetemesen is kitölthessék agyba-főbe püfölték a sötétzöldre lefestett postaládájuk karimáját, ahova a leveleket szokták bedobni, majd a felismerhetetlenségig összefirkálták a Bukovics nevet, hogy még akár nyoma se maradhasson!

Amikor aztán – mint mindig, ha tragédia, vagy személyi sérülés történik, és nehezebben megy a gyógyulás általános folyamata -, kiengedték szegény Bukovics Tibort a kórházból újfent, egy idő után, elvégre a szüleinek dolgozni kellett menni, és ezért sokszor volt teljesen egyedül, fenyegető üzenetek százait, és zaklató telefonok ezreit kapta; miszerint, ha még egyszer az iskola területére dugja a képét, akkor kinyírják! És sajnos ehhez hasonló, meglehetősen felettébb kellemetlen dolgokat!

Ennek az lett a kissé megkésett következménye, amit még idejében meg kellett volna tenni, de aztán valahogy mindig megfeledkeztek róla, hogy Bukovics Tibor a nyolcadik osztály második felét szinte teljes egészében odahaza, mint magántanuló fejezte meg kitűnő eredménnyel, és csupán csak akkor kellett vigyáznia, ha az iskola folyosóin, mint megtévedt árnyék lopakodva végigosont, hogy nehogy még egyszer istenigazában ellássák a baját, és megleckéztessék a bandába verődött aljas gonoszkodók!

TÉTOVA MARSZÜÁSZ

Boldog Marszüász-ifjú koromban – hiszen most sem vagyok sokkal szőrtelenebb,

a Szerelem csupán, mint kölcsönös félelem s rettegés létezett!

Önző szeretet volt a Júdás-csók Semmi egyéb!

Lappangott a titkos szakítás a szájakon,

s kínálkozó pillanatokban bizony néma maradt a nyelv,

hogy elkaszálhatta volna könyörtelen téziseit!

Könnycseppeket vérzett a Szem,

s talpunkba gyökeresedett a senkiházi rémület,

hogy percek töredékében is a biztos Mindenség árulói lettünk

– s nem is sajnáltuk, mert jólesett: Az első gyilkosságot akkor tettük!

Fejünk fölött titkokat suttogott a csönd:

Bűnhődésünket stigma-sebekként visszaköszönti napjaink örökkévalósága!

S ahol a szív fahídjait fölperzselte a megalkuvó árulás ott keselyűk tanyáztak le!

S mert a törékeny létezés most nekiállt,

hogy megmaradt szív-csonkokat is elpusztítsa,

- hontalan minden

próbálkozás: A pillanatnyi halhatatlanságnak hamarabb vége lett a Tettel;

Hagytuk önmagunk legyőzni: Emberi agyunkat,

bonyolult s feldúlt érzelmeinket nem irányíthatják.

S hogy az Irgalom s a kegyelmesség valóban Emberszívű?

A kétség, reményvesztettség végestelenül

végzi Prométheusz-bizalmatlanságait:

Nincsen s nem is lehet biztos pont az Életben,

- az ember a láthatatlan döntések törvényszerűségeit nem ismerheti.

Csupán életével vegetálgat tartalmasan létezők között!

- Végül úgy múlunk ki, - ezúttal biztosan a Létezésből,

hogy nem mertünk szavaink igazsága helyett katedrális-szemekben;

Fohász-vallomásokat rebegni: Hiányod biztos öngyilkosság felé kerget,

makacskodó balgasággal hogy mennyire szeretlek!

– Végül maradtam ami voltam:

 Testének nyolcvanöt százalékában szőrös-testű erdőlakó,

akinek egyetlen nimfa-pillantást ajándékozott halhatatlanul a Lét,

s aki mert kissé előnytelen fizimiskája volt csupán versekben

üzenhetett Csókok háborúja helyett!

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Önmagában úgy sakkozott, hogy Tomi talán sokkal érzékenyebb egyéniség; elvégre a zenei iparban dolgoztak mindketten, és ezért fejlődhetett ki kettejük között a titkos hullámhossz, melyet nagyon jól átéreztek, és egymás felé nagyon jól tudtak közvetíteni; mégis Szilvinek – bármennyire is hihetetlennek tűnt, de még életében nem volt olyan randija, ahol minden jól sülhetett volna el! Kezdve azzal, hogy a férfi barátai vagy elfelejtettek a megbeszélt időpontban idejében megjelenni az adott helyen, vagy pedig a szóban forgó pacákok már eredetileg is annyira kapatosak, enyhén spiccesek voltak, hogy az alkohol ahelyett, hogy kényelmesen megoldotta volna a nyelvüket és egyéb gátlásaikat egyeseknek ez lehetett a szükséges szenvedélyeket tovább fokozó fűtőanyag ahhoz, hogy Szilvit egyenesen ágyba csábíthassák, és mikor ő azt mondta, hogy az egyéjszakás kalandok sajnos egyáltalán nem tudják lázba hozni a legtöbb pasi vagy azonnal otthagyta, mondván maradjon csak nyugodtan aggszűz, másra úgysem jó, vagy a vehemensebb, erőszakosabb fajtákból valók egyenesen kötözködni kezdtek, hogy mindenképpen azonnal megkaphassák, amit vágyaik akarnak! Ezért volt az, ha már egy-két barátnője ki akart feltétlenül rúgni a hámból, akkor is legtöbb esetben az adott felkapott szórakozóhelyekre csoportosan, társaságban mentek, és így Szilvi remélhette, hogy megússza majd a fizikai konfliktusokat is!

- …Akkor Tomim! El ne felejtsd, hogy este randink van! Csak semmi puccos magamutogatást, ha nem akarsz, ne öltözz ki, de nagyon örülnék, ha elmehetnék kettesben valahova! – jött ki az üvegkalitkából, amikor letette a mikrofonját, és a fejhallgatóját.

- Én is… nagyon remélem… - nyögte ki megszeppenten, mert nyelni nem tudott, ha csak belegondolt, hogy egy ilyen igazi vadmacskaszerű nő milyen ruhakölteményben fog majd pompázni; valósággal máris bizsergésnek indult a vére, persze nagyadag, egészséges férfiösztönnel.

- Akkor találkozunk este! Ne felejtsd el! Szia! – két oldalról gyengéden megpuszilta sovány, kissé beesett arcát, és azonnal bevágta magát a Peugeot-jába, hogy még számtalan ügyes-bajos dolgait elrendezhesse.

Szerencse, hogy valahogy a délutáni csúcsforgalmat szerencsésen el lehet kerülni – feltéve persze -, ha az ember ismeri azokat a trükkösített, kisebb elkerülő, rejtekútvonalakat, melyeket a nagyobb, kényelmesebb, és lustább ,,többség” egyáltalán nem, vagy csöppet sem használ; most is ez volt a helyzet, hogy előnyösen kikerülhesse a vízvezeték bontási munkálatait a hatodik kerület környezetében átvágott egy mellék utcába, és pillanatokon belül máris a Deák-téren találhatta magát, onnét pedig már csak egy kisebbfajta köpés volt a hazafelé vezető út. És hála a kihangosítható mobiljának a vezetés sem okozott számára különösebb gondot:

- Halló… vegyétek fel a telefont! – kérlelte hangosan a készüléket, miközben a szabad zöld jelzésre várakozott.

- Igen! Tessék! – szólt bele Myrea.

- Szia, csajszi! Én úgy tudtam, hogy te suliban vagy! Vagy tévedek?!

- Nem tévedsz csajszim! Csak tudod, az van, hogy végre nem bukok meg egyik rajzos tantárgyból sem, mert megmutattam az elképesztően dögös tanársegédnek a munkáimat a festményekkel együtt, és majd leesett az álla! – Myreára mindig is jellemző volt, hogyha ideges volt, általában mindig nagyon sokat beszélt; most is ez volt a helyzet.

- Mira, hahó! Csak a lényeget oké!

- Oh! Hát persze! Nagy nehezen megetettem Milánkát, Annamarinak el kellett rohannia, mert állítólag valami szaftos balhéra készül a nagyfőnök személyesen, és ehhez kellett nélkülözhetetlen segítsége!

- Már megint nem figyelsz, ugye?! – torkolta le enyhén, mert észrevette, hogy még nem esett szó a lényegről.  

- Bocsika! Hallgatok, mint a sír!

- Inkább arra felelj drága barátnőm, hogy mi az, ami nincs otthon, és venni kell, mert akkor beugrom a boltba éppen hazafele tartok! – izgatott, remegő volt a hangja, és Myreának ez nagy meglepetést okozott. Nem tudta magában tartani, és óhatatlanul is megkérdezte:

- Csak nem találkozol valakivel csajszi?

- A lehetősége fennáll!

- Hát ez kurva jó! Végre már, hogy leporolod a bepókhálósodott vaginádat is egy kicsit, és rögtön a lovak közé csapsz! Addig kell a vasat a tűzben tartani, amíg meleg!

- Mira! Hogy mondhatsz ilyet?! Csak egy meghitt, gyertyafényes vacsora az egész! – igyekezett felnőttes hangnemre váltani, de hamar rájött, hogy ez a hölgyek között hasztalan.

- Annamari se fogja szerintem szó nélkül hagyni, hogy összejöjj akárkivel!

- Nem akárki, és vedd csak tudomásul, hogy nagyon jó fejről van szó! Együtt melózunk!

- Á! Értem! Hát látod az egész más! De azért még napnyugta előtt hazaérsz ugye?!

- Miből gondolod, hogy nem?!

- Csak tippeltem, hogyha most vagy a Deákon, hát akkor… az még bőséges egy órácska, ha nem több!

- …De azért remélem, addig csak tudod tartani a frontot! Igaz?!

- Ez parancs volt, vagy kérés? Tudod drágám, sosem tudom eldönteni, hogy mikor vegyelek komolyan! – hangja kicsit könnyelműen csengett, de nem volt benne semmi rossz szándék.

- Megkérlek rá, hogy egy pár percig még tarts ki! Oké?! Ígérem, hogy amint tudok, sietek haza!

- Oké! Semmi gáz! Szia! – lerakta a kagylót.

- Remélem, hogy így lesz… - kinyomta a hívásgombot és azonnal gázt adott, amint a piros lámpa fénye zöldre vált.

Amikor hazaért a valóságos csatatér enyhén szólva is szolid és tapintatos fogalom volt ahhoz képest, amit egy virgonc, és életvidám fiú csecsemő képes művelni egy kisebb lakással. Mindenütt elszúrt chipses-zacskók, és üdítős dobozok elhullatott maradványai, és néhány színes szalag papírmaradványai hevertek, amit Myrea azonnal fel tudott használni újrahasznosítható alapanyaggént újabb, posztmodern avantgarde-ról árulkodó kompozíciójához, miközben Milánka élvezettel elrágcsálgatta azt a WC-papír gurigát, amit virgonc barátnője készséggel odaadott neki, hogy lecsendesedjen, és legalább ő is némileg koncentrálhasson, hiszen a jobb érdemjegyre most mindennél nagyobb életmentő szüksége volt!

- Hát ez meg micsoda?! – állított be egy kisebb csomag élelemmel, és egy játékautóval (Milánka számára) a lakásba, és amikor meglátta maga körül a pusztító felfordulást legszívesebben ordítani szeretett volna, még akkor is, ha ezzel fölzavarja a folyamatosan kíváncsiskodó szomszédokat.

- Igen, szívem! Itt vagyok a hátsó szobában! – hallatszott a lakás hátsó végéből az ismerős hang, miközben a Hifi-toronyból valami ismerős olasz melódia édeni dallamai csendültek ki, mint ihletői szándék.  

Szilvi ledobta csomagjait a kis konyhában, és átverekedte magát az elhajigált maradványok romjain, míg a hátsó műtermi részbe nem ért.

Illedelmesen kopogtatott az ajtófélfán:

- Kopp-kopp!

- Á! Te vagy az! Na, mesélj már! Milyen az új pasid! Valósággal már én is bizsergek! – úgy ömlött belőle a szó, mintha a lakás többi részével minden a legnagyobb rendbe lenne, és nem kellene kitakarítania a tulajdonképpeni háborús övezetet.  

- Javíts ki, ha tévedek, de nem arról volt szó, hogy felügyelsz a rendre, és Milánkára, míg haza nem keveredek?! – csípőre tett kezeivel maga volt most a bosszúálló angyal. Haragos, összehúzott koromfekete szemöldökéről már nem is beszélve, ami egy erős, és karizmatikus nőt takart – legalább is ezekben a pillanatokban!

- Hé! Csak nyugi, nyugi, bébi! Nyugi van, oké! – próbálta szép szavakkal leszerelni.

- Te engem csak ne nyugtass, amikor majd szétvet az ideg! – éjfekete színű, általában lófarokban viselt haját kiengedte, hogy valahogy lazíthasson kicsit az önkontrollján, mely feszélyezte, és így szabadabbnak érezhesse magát.

- Szívecském! Hát áruld el nekem, hogy mi bánt? – a nyugtatás egyből átfordult pátyolgatás üzemmódba.

- Azon kívül, hogy valóságos csatateret sikerült kotyvasztanod a közös kecónkból?!

- Azért csak nem olyan rémes! Elvégre ez csak néhány fecnis papír! És nézd csak! Milánkának nagyon tetszik a WC. papír! Magunk között szólva szerintem még kis életében nem látott ilyet! – kutató szemeit egyenesen a kisfiúcskára emelte, aki édes könnyelműséggel össze-vissza tekergette az adott széjjelcincált gurigát, és egy hatalmas halom papírt sikeresen le is tekergetett már, és valósággal ujjongott kicsattanó örömében mert roppant büszke volt teljesítményére; ez lehetett az ő személyre szabott hőstette, amit annak érdekében cselekedett így, hogy végre komolyan vegyék őt, mint kis férfit, hogy neki is vannak bizonyos jogai, még talán akkor is, ha egyelőre alig érthető emberi hangokkal értetheti meg magát egyedül!

- Ügyes vagy picim! Annamari nemsokára itthon lesz, és akkor majd kapsz valamit enni! – szólt oda neki félvállról Myrea, miközben folyamatosan sakkban tartotta az idegeskedő Szilvit kérdés-felelet játékaival.

- …Ha már itt tartunk! Akkor miért nem eteted meg te magad?!

- Kérdésedre válaszolva azért, mert legutóbb is kihányta a sütőtökpürét, amit ha jól emlékszem te vettél neki!

- Tényleg! – jött rá a dolgok igazságaira. – Erről kis híján meg is feledkeztem! Hát a tejbepapival mi a helyzet? Azt csak szereti?!

- De, de! Egyenesen imádja! De hát nem lehet minden csecsemőnek tejbepapit adni, amikor csak enni szottyan kedve!

- Igaz, igaz! Hát akkor marad valami megbízható bébikaja, amit azok az idióta reklámok hirdetnek! – Még mindig egész testén érezte Myrea vallató szemeit, és ebben a percben úgy döntött, hogy mára már éppen eleget idegesítette magát felesleges dolgokon; inkább most azonnal kitálal, és egy gonddal kevesebb!

- Oké! Fejezd be!

- Bocsika! De mit is?! – tárta szét tanácstalanul kezeit a másik.

- Nagyon jól tudod, hogy mit! Mindent elmondok, csak ne kínozz tovább, mert attól a falra mászok!

- Oké! Ünnepélyesen megesküszöm, hogy ezentúl majd békén hagylak! Csak kezd már el végre! Megöl a kíváncsiság! – lehuppant az átalakított műteremben az egyik székre, aminek kivételesen a háttámláját kívülre fordította, hogy kényelmesebb legyen rajta az ülés.

Szilvi azt se tudta hogyan kezdje hozzá, és épp ezért, hogy valahogy legyőzze magában a feleslegessé vált alattomos frusztrációt inkább fel-alá kezdett járkálni:

- Randim lesz egy jófej sráccal! – érezte, hogy egész testében azonnal kipirul.  

- Csak nem! – lepődött meg tetetve Myrea, pedig szemlátomást azon mód felvillanyozta az ötlet. - …És ki a szerencsés nyertes?

- Együtt melózok egy sráccal a stúdióban, és őt hívtam meg!

Myrea arca sokáig alig kapott levegőt, és heves fuldoklási vágy kerítette hatalmába: - Megbocsáss csajszi! Hogyan?!

- …Úgy értem, hogy én voltam, aki elsőre próbálkozott, és sikeresen, mert Tomi belement, és ma este együtt fogunk császkálni, meg és vacsorázni is!

- Látod! Ezt soha nem tudtam megérteni! – gondolkodott el, mintha önálló véleménye volna.

- Most meg mit vagy úgy kiakadva, mint aki karót nyelt! Semmi különös nincs ebben!

- Csajszikám! Ha így gondolod, akkor neked tényleg egy kerékkel kevesebbet adtak a berúgott istenek! Hát nem érted? Ki hallott még olyat, hogy egy független, hallatlanul dögös maca megkér egy srácot, hogy randizzon vele?! Ezt általában nem a férfiak szokták megkérdezni tőlünk! – méltatlankodott!

- Változnak az idők! Különben is! A legtöbb pasinak úgy is az kell, amit már az első éjszakán megkaphat, és Tomi pedig egyáltalán nem ilyen!

- Honnan tudod?! – villant meg titokzatosságról árulkodó barna szeme.

- Egyszerűen érzem!

- Nem akarlak fölöslegesen kiábrándítani a nagy alkalom előtt, de azért ugye legalább paprikasprayt viszel magaddal! Vagy egy bokszert esetleg?!

- Drága vagy barátnőm, hogy ennyire féltesz! De boldogulok majd meglásd! Inkább abban segíthetnél, hogy milyen rongyot vehetnék magamra, mert úgy érzem kifosztott az állandó melózás!

- Nem is lehet ezen csodálkozni! Aki már ennyire megrögzött, begyepesedett maximalista! Sosem tudod mennyi az elég, ha a munkáról van szó!

- Sajnos szorít az idő, és ezt az értékes percet nem akarom hiábavaló tököléssel eltölteni! Most segítesz, vagy mi?! – rögtön elkezdett vetkőzni kiviharozva a másik szobába.

- Jól van! Te győztél! – szólt utána. – Mutasd csak magad!

Szilvi megállt barátnője előtt egy szál fekete fehérneműben; nem tudta megmagyarázni a dolgot, de valahogy mindig is a testhezálló fekete ruhadarabok voltak a gyengéi és a kedvencei! De ettől még nem volt pesszimista, sem pedig emós!

- Fordul körbe drágaságom, amíg ki nem találom, mi állna rajtad észbontóan dögösen!

- Szerintem egy fekete bőrdzseki, és hozzá valami testhez feszülő ruci elementáris hatást gyakorol! – ötletelt.

- Hát az lehet bébi! De most életed egyik nagy napjára készülsz! Nem jelenhetsz meg az imádott hapsi előtt úgy, mint egy albán kecskefejő tyúk!

- Köszi, a bókot! Akkor mi a teendő? – pillantott rá kíváncsian.

- Hát… lássuk csak… miből tudunk profitálni? – Felkelt a székről, és átment a másik hálószobába, hogy alig, vagy már egyáltalán nem használt göncei között turkálhasson. Alig tíz percen belül visszajött. Mind a két kezében egy-egy mutatósabb, szexisebb darabbal; elvégre, ha volt valaki, aki a nemcsak a modern divat megszállottja volt, de egyenesen józanabb őrültje, akkor az ő volt!

- Próbáld fel ezeket a vadító rucikat! Szerintem isteni leszel bennük! Aztán jöhet egy laza smink, és már készen is állsz a farokcsóváló csábításra! – úgy ugrabugrált körülötte, mint egy bezsongott újratölthető, elemes Duracell-nyuszi.  

Szilvit kiverte a veríték; kétségtelen, hogy ő sem vetette meg a ,,modern divatot” akárcsak a többség, de azért szerette, ha kifinomult stílusa és összeegyeztethető ízlése nem ficamokról árulkodik – de bizonyos harmóniákat közvetít, ami kellemesebb mind a szemnek, és a léleknek is együttvéve. És ez nem valami olcsó spiritualizmus volt, egyszerűen csak ilyen volt a jelleme.

Beugrott a kikészített spanyolfal mögé, ami bármikor ruhaszalonná alakíthatta át a meghitt közös hálószobájukat, és igyekezett belebújni azokba a kifinomult nőies ruhakollekciókba, melyeket Myrea neki adott.

- Mi tart ilyen sokáig? Te még egy viruló virágszál vagy kisanyám! Mozgasd a virgácsaidat, ha nem akarsz elkésni! – sürgette, de csak azért, mert őt sokkal jobban bizsergette és izgatta a dolgot, mint a folyamatosan idegroncs Szilvit.

Szilvi adott még magának pár röpke percet, mint a fellépések, vagy a stúdiómunkák előtt, hogy egész lényével ráhangolódjon a dologra, aztán hadd szóljon, és mindenki bekaphatja, akinek nem tetszik, vagy ízlésficammal áldotta meg az ég!

Kilépett a spanyolfal mögül, és Myrea jól választhatott, mert azonnal elállt a lélegzete:

- Aszta! De pöpecül nézel ki! Kis anyám! A hapsid aztán tényleg nagyon szerencsésnek mondhatja magát!

- Tényleg tetszik? – kicsit elbizonytalanodott, mert hollófekete szeméhez annyira flottul passzolt a szépen csipkékkel kidíszített, fekete szexis ruha, hogy attól a sóvárgó férfiszívek is azonnal nyálcsorgatásba kezdtek.

- Ennyire nem bízol bennem?! Ha nem hiszed, nézd meg magad! – szembefordította a kis fésülködő tükörrel közvetlenül s spanyolfal szomszédságában!

Szilvinek nagyon imponálhatott saját maga őrülten vonzó, és magabiztos tükörképe, hiszen sokáig szóhoz sem jutott; nagyon szeretett volna könnyekig meghatódni, de most nem az érzelgősségeken volt a sor!

- Még egy kis ultra csinosított smink az útra, és férfi legyen a talpán, akinek ne akadna meg a szeme egy ilyen dögös kis bukszán, amilyen te vagy szivikém! – beletúrt mélyen az egyik ágy melletti éjjeli kis asztalka fiókjába, és kivette a sminkkészletét; leültette Szilvit az egyik székre.

- Most pedig még egy hátra van egy-két utolsó simítás, és azt hiszem készen is vagyunk! – szemceruzával előbb csillogó, és mosolygós nagy barna szemeit húzta előnyösen ki, majd következett egy roppant kényes és – szakmai berkekben kifinomult művelet -, az ú.n. fecskefarok-szem megrajzolása. Azért meg kell hagyni, ha egyszer Myrea tökéletes megszállottságba és valóságos transzba esett a divat, és az adott trendiség őrületében akkor nem ismert sem korlátokat, sem pedig határokat a képzelőtehetsége. Főként a szemeket igyekezett hangsúlyozni; azokat az igéző, minden formájukban gazdag, és értékes léleklátó drágaköveket, melyek valósággal a vesékbe láthattak, és mindenkitől igazságot, és őszinteséget reméltek…

- Na, hogy bírod? Ne izgasd magad, olyan dögös buksza leszel, hogy csak úgy csorogni fog a pasidnak a nyála utánad! – biztatta miközben megpróbálta alapozóval még hangsúlyosabbá tenni a hamvas, enyhén arc finom vonásait.

- Mondták már neked, hogy gyönyörű bőröd van?

- Hát… még nem igazán… de köszi a bókot!

- Remélem az a pacák nagyon figyelmes és kedves lesz hozzád az este folyamán, mert te mindent megérdemelsz!

- Ugye sikerülni fog, és nem szúrok el mindent? – mindig igyekezett barátnői felé különösképp az erős, mindig határozott, és magabiztos nő archetípusát mutatni, miközben zenéje által is hallatlanul érzékeny és mindig együtt érzően csodálatos lélek maradt!

- Ne izgasd magad! És ha nem stimmelnének azok az átkozott dolgok semmi vész! Csak egy telcsi, és azonnal érted megyek!

- Bocsáss meg Mira, de hát neked még kocsid sincs! – ajkán végre felszabadult mosolyféle cikázott át.

- Édesem! Te még nem hallottál a taxi vállalatról, és egyéb fuvarozási szolgáltatásokról?

- De, nagyon is! Csak azt hittem, hogy aki ennyire lazán el van eresztve, annak már régen van jogsija, meg minden!

- Ebbe talán most ne menjünk bele! – hirtelen vetett egy pillantást az órára: Negyed öt volt, és még sehol se voltak!

- Mennyi az idő?

- Még pont időben vagyunk! Egyébként negyed öt múlt! Épp most néztem meg! Mikorra is szól a tali?

- Hát este fél hat-hat körül… – rebegte.

- Annyi baj legyen! Kérsz egy kis púdert az arcodra?

- Mira! Csak egyszerű legyen, és ízléses, ha kérhetem! Azért ez furcsa! Nem gondolod?

- Már mint, micsoda?! – értetlenkedett.  

- Annamarinak már régen itthon kellett volna lennie! Nem?!

- Találkoztál vele mostanában, vagy nem?

- Ha arra gondolsz, hogy mit csinálhat? Fogalmam sincs! Talán bent maradt abban az ócska, lepusztult éjjeli lebujban! Vagy az is lehet, hogy valamelyik ügyeletes szépfiúja éppen most tömködi!

- Jaj, Mira! Már megint hogy beszélhetsz így?! Ne felejtsd el, hogy Annamarinak sokkal nehezebb élete volt, mint nekünk kettőnknek együttvéve! Neki sohase voltak pátyolgató, és jó fej szülei, akik mindent megvettek neki, amit csak kért!

- Ez most valami kioktatás akar lenni?! Mert abból köszönöm de, nem kérek! – enyhe sértődöttség lebegett egy jelentős pillanatig a levegőben.

- Nem szívem! Ugyan már ne csacsiskodj! Csak érzek valami különöset, és tudom, hogy ez furcsa és különös, de általában később mindig beigazolódik! Rossz előérzetem van! – végigsimított ráncba húzódó, aggodalmas homlokán, mint aki előre sejti már a történéseket…

- Te csak ne izgasd magad semmiért! Annamari olyan tökös nagylány, hogy egyedül is szerintem remekül elboldogul! Elvégre ez tette egész életében, vagy nem?!

- Remélem, nem esik baja… - sikeredett a lelkében összegyűjtött félelmeit egy hatalmas gombócszerű kortyban lenyelnie.

                                              RENDELŐI GYILKOS

Az orvos szinte gyilkosokra jellemző pontossággal, és természetes keretek között az adott határidők meglétével érkezett a Budaörsön székelő rendelőjébe. Már közvetlenül az előszobában – ebben a közkórházaktól szinte teljes mértékben különböző, és roppantul eltérő kis, komfortos helységben -, szemügyre vett egy látszólag meglehetősen ideges, és nagyon is frusztrált, középkorú embert, aki zavarodottságát talán csak azzal kívánta minél jobban láthatóvá tenni, hogy erőteljesen rágcsálta a körmeit.

Gyorsan – mert a tétlenséget sohasem kedvelte egész szakmai praxisán keresztül -, levette a könnyű, szinte légiesnek is mondható, nyárias öltözékét; bermudanadrágot, és stílusosnak is beillő halszálkákra bevonalazott inget, majd bement a rendelőbe, és azonnal, mint első gondolata is ez lett volna, mert másra már aligha lett volna ideje abban a jellegzetesen kora reggeli órában kezet mosott, és mintegy lelki megtisztulást hajtott végre azáltal, hogy a tömegközlekedésben megfogott különféle buszfogantyúkat, és egyéb segédeszközöket: melyek tudvalevőn minél inkább segítik az adott utast, hogy lehetőleg ne törhesse ki a nyakát – szinte sterilizáltan, alapos megfontoltsággal fertőtlenítette mind a két kezét!

A titokzatos, középkora végén járó, idegességében kissé labilis férfi sunyin, és szinte megalkuvón csak hallgatni tudott, látszólag tehetetlenül. ,,Késő délutánra már biztos kihúzza a fogamat ez a jómódú sintér!” – gondolta.

A névtelenségbe burkolózó látogatók – kik közkedvelten mindig a rendelő ülőhelyein ücsörögtek -, most alig-alig voltak egypáran.

A rendelőt segédje egy nagyon fiatal, látszólag virágjában lévő, fiatal, laboráns hölgy készítette elő. A fogorvosi széket nem kellett túlzottan ide-oda hurcolászni, mert hála a rögzítő emelőrúdnak; melyen tudvalevőn maga a szék is nyugodott, már jó előre be lehetett, ha az adott páciens beleült a kívánt magassági állapotokba beállítani.

A különböző fogászati hentes, és hóhér, illetve kivégzőeszközök széles választéka szépen az orvos keze alá volt már rakva. A baktériumokat eltüntető átlagos mikrohullámú sütőre emlékeztető szerkezetet is beüzemelték – elvégre a higiénia az első számú kritikai szempont, amennyiben egy idegen ember szájában egy másik jobb nevű, és hírhedt ember turkál, és matat.

Az orvost szinte napi rendszerességgel keresték; annyira jó és megbízható neve volt a szakmában. Néha korán rendelt, és néha délután, de mivel jó nevű magán maszek fogtechnikus, és fogspecialistának számított, így sohasem engedhette meg magának a könnyelműséget, hogy késő estig is akár rendeljen; annál sokkal fontosabb volt számára a család, és persze saját személyének tudatos, jogosan megalapozott védelme!

Csupán egyetlen doktori fokozattal beérte, bár már számos jobb nevű iskolát elvégzett itthon, és külhonban is, hogy főként a fogak ,,darabolási, csiszolási” és egyéb műveleteit a lehető legsikeresebben végre tudja hajtani. Egy ideig ő is a szokásos állami beállítottságú rendelők, és intézetek karrierjét járta, míg aztán eszébe nem jutott – hogy főleg a mai fölgyorsult világunkban -, kisebb-nagyobb hangsúlyozottan legalizált ügyeskedésekkel szépen megszedje magát, és elegendő haszonra tehessen szert, amiből nemcsak ő, de családja utódja is ,,elvegetálhatnak”. – Nem árt, ha az ember több lábon álldogál a mai világban! – volt gyakori, és kissé már az unalomig ismételt megjegyzése.

De aztán már ötvenéves is elmúlt mire hirtelen rászakadhatott az ismeretlenség homályából rohamszerűen rátörő elismertség.

- Olyan kíméletes sintér, egyszemélyes, könyörületes kivégző! Tetszik érteni! – beszélték róla az időközben városi rangra emelt falu tagjai.

Ő bölcs belenyugvással és halálos nyugalommal végezte amiért fizettek neki busás haszonnal mint mindig az emberek, és nem kérdezett sokkal többet sem, mint amit orvos-páciens kapcsolatában egyáltalán megemlíthet az ún. becsületkódex. Csupán azt ígérhette mindennel megelégedett betegeinek, amit a többi jó nevű fogorvos is megígért, mint egy szokásos, és szükséges hazugságot, ami elkerülhetetlen, ha az ember egyszer és mindenkorra le szeretne számolni a sajgón szurkáló, és őrületbe kergető fájdalommal. Mintha csak egy nagyon is lelkiismeretes ítélt végrehajtó lett volna, aki már-már baráti kontaktust igyekezett megvalósítani az éppen kivégzésükre készülő elítéltekkel, és mint bölcs barát szól hozzájuk a végső, utolsó pillanatokban.

Talán csak a megbocsátó szánalmat érezhették nála betegei: a figyelmességet, és a bizalmat mellyel az adott fogbetegséget tulajdonképpen mindig is igyekezett kezelni.

- A legfontosabb dolog a beteg bizalmát elnyerni, és minden körülmények között megnyugtatni! – mondogatta mindig doktoranduszainak, ha azok a kötelezően előírt tananyag után ellátogattak hozzá – akkor már rendelővel rendelkező tanárukhoz.

- Ne feledjék! Elnyerni mindenáron a bizalmat, mintha a barátaik lennének és nem csupán egyszemélyes orvosaik!

S annak ellenére, hogy már bizony jó néhány éve réges régen betöltötte a hatvanat is valamilyen öntudatos, talpraesett filigránságot, és furcsa fürgeséget örökölt szülői génjeitől.

Bizony már harminc éve megvan, legalább hogy nősülésre adta a fejét, és összehozott két tündérien aranyos gyereket. Az első szűkösen eltéblábolt évek után szépen lassan kezdett egyenesbe jönni saját vállalkozása, és a sikernek nem is kellett hosszan váratnia magára.

Szerelmi házasságot kötöttek kedvesével, akit, mit ad isten – éppen a fogtechnikusi iskolában ismert meg; előszeretet, és közkedvelt passziójuk az volt, hogy egymás szájában forgolódva – persze a lehető legtisztességesebb szándékok mellett, és alattomos hátsó szándékok nélkül -, az adott fogcsoportok latin eredetű szavait, és szinonimáit gyakorolták! A filigrán, és roppant csinos asszonyka – akiről az ember meg sem mondta volna, hogy már kétgyerekes anyuka -, egyedül a családjának élt, azzal a fölmagasztosult, már-már istenségeket ajnározó, abajgató hittel, mely férje bűvöletében tartotta őt fogva, talán igazán maga sem tudott sohase róla. Mikor kezdett már a vállalkozásuk szekere szépen jövedelmezni és mozogni eldöntötték, hogy szépen rendbe hozatnak egy alig használt, kisebbfajta kertes házat, és a szokásos nagy, monumentális, műemlék jellegű villák szomszédsága, és sok esetben sajnos felszínes érdekkapcsolatai helyett a természet paradicsomában fogják a gyereknevelés szükséges velejáróit lebonyolítani! Az orvossal sok esetben előfordult, hogy egy nap annyi vendég paciense akadt a környező településekről és természetesen a fővárosból is, hogy kis magánrendelőjébe röpke percek alatt hatalmas, zsibvásárszerű hangyaboly telepedett, mert mindenki a már tekintélyre és hírnévre szert tett neves fogdoktorral szeretet volna vadonatúj protézist csináltatni magának.

A rendelőben ebédelt sok esetben mert szinte egész nap megállás nélkül szólt, csörömpölt a mobilja, és vezetékes telefonja is; ebben a sok esetben kiismerhetetlen hangzavarban, a legönfeledtebb, belefeledkező boldogsága az lehetett, ha két imádott gyerekét elvihette az iskolába kezdetben autóval, vagy a feleségével közös megegyezés alapján a tömegközlekedés sok esetben bosszúságra indokot adó eszközein.

Az orvos a rendelőjéből meglehetősen ritkán mozdult ki, de amennyiben hívták valahova, sürgős fogfájós esethez riasztották, kertelés nélkül ment, és a betegek talán legnagyobb megelégedésére soha nem kért se kiszállási – se pedig vizitdíjat! A legnagyobb problémája szinte vége-hossza nincs mindig is az idő múlásával volt; ezt a kis szerkezetet, amit hol a jobb csuklóján viselt, mint egy skarlát-bélyeget, mely sok esetben könyörtelenül égetett, vagy pedig odahaza kongott a gyilkos csöndben az adott, perceket kordában tartó, és beállított falióra tulajdonképpen soha nem tudta sem nem megszokni, sem nem hozzáedződni a tudathoz, hogy előbb-utóbb az évek rohamával a halandóság ítélete fenyeget! Mindenki az orvost akarta magának szinte az örökkévalóság tudatával megszerezni; ebből is látszott, hogy nagyon ritka volt a felelősségteljes, és jó szakember!

De annak ellenére, hogy ez a fajta kíméletlenségig vitt, és hajszolt robotmunka egy idő után kissé felőrölte idegrendszerét felesége hajthatatlan odaadással, és ragaszkodással kitartott mellette; mintha csak olyan megfontolt összeesküvők, vagy legalább is cinkosok lettek volna, akik a némák között is bátran, bármelyik helyzetben megszegték volna hallgatási fogadalmukat, ha az élet arra kárhoztatja őket személy szerint. Sokszor megesett, hogy késő délutánig ment illett maradnia, hogy legalább a betegkiszolgálással már ne csúszhasson át másnapra, mert az kisebb adminisztrációs bonyodalmat okozott volna, így kiszolgálta még a főben járó, és maradék betegeket és terhes, és ítélkező lelkiismerete csaknem agyonnyomta, amikor fontoskodó munkavégzése miatt jó pár születésnapi zsúrról sikeresen lemaradt. Igaz később felnőtté avanzsált gyermekei mindent megbocsátottak neki, és elnézően megértőek voltak vele, mint akik tudják fontos pozíciót tölt be, de titokban azért önmaga is érezte, hogy sokszor bizony kellően méltatlan, szinte megalázott volt viselkedése, melyet családjával szemben tanúsított, csak hogy ők semmiben se szenvedhessenek hiányt, s ez sok esetben lelkiismeret-furdalással, és kissé megkeseredett, öreguras zsörtölődéssel ruházta fel!

Néha kiruccantak, amikor engedélyezett magának kéthetes, önfeledt szabadságot a családdal a tengerpartra, ahol a heringekként összezsúfolt turistatömegnél csakis egyetlen dolgot szeretett, ha mint javíthatatlan romantikus figyelhették meg családtagjaival, mint bukik alá a tajtékos, vérvörös-színű tenger tajtékaiba az alkonyodó nap. Azonban az orvos kiváló memóriával rendelkezett és sohasem engedhette volna meg magának a könnyelműséget, és léhaságot, ha bármelyik családtagja ünnepnapjairól megfeledkezett volna; ezt mindig pontosan bevezette határidőnaplójába, és ha kellett egy nap többször is úgy emlékeztette magát a megtörtént dolgok eseményeire, hogy jegyzetszerű feljegyzéseket firkálgatott határidőnaplójába.

- Marika kedves, legyen szíves szólítani a következőt! – szólt most ki a rendelőből a titkárnőjének.

A magas, tagbaszakadt, látszólag roppant feszélyezett, és idegeskedő, középkorú férfi, akit még a reggeli órákban látott ide-oda sertepertélni a rendelőfolyosón most belépett hozzá.

Az ideges férfi szinte hangtalanul mozgott, és járkált, akár az örökké forgó körhinta egy jó ideig, míg megtalálta véglegesen beállított helyét.

,,Mennyire ideges egy ember!” – gondolta az orvos. – Ez a megállapítás egy alig negyvenéves emberre bizony kissé furcsán, és több mint különösen hatott.

- Üdvözlöm! Jó napot kívánok! – törte gyorsan meg a gyilkoló, látszólag fullasztó csöndet az orvos, mert látta, hogy a férfi szemügyre veszi komoly, aggodalomra okot adó, éles, szikeszerű műszereit, és hirtelen a pánik egyetemes hatása kerülgeti.

Bűntudatosan, pillanatnyi részvéttel öregedő, szemüveges szemében figyelmesen szemügyre vette az előtte álló tétlenkedő, tétova, és látszólag tökéletesen elveszett arcot. Mintha az arc egy eltévedt kisfiúnak látszott volna, aki nem tudta kikövetelni magának a cukorkaboltban a nyalánkságot, mert a többi gyerekek elhappolták előle a kínálkozó lehetőséget, és ezzel mintegy titkosan, és még önsajnálóbban, és kétségbeesetten rejtetten megsértették – most úgy állt a fogorvossal szemközt, mint az a beletörődött elítélt, kinek a bitófák elrettentő büntető árnyékában nem a büntetés jogosságával van gondja, talán sokkal inkább az azt végrehajtók visszataszító személyiségével!

Az orvos tökéletesen tisztában volt vele, hogy csak a megnyugtató bizalmaskodás, és az egyetemes harmónia az, mely segíthet talán egy nyughatatlan, emberi elme, forrongó világát pillanatokra lelohasztani ezért, amilyen gyorsan csak tudta igyekezett eltüntetni komolykodó, és túlzottan negatív műszereit, egy hófehér lepedő átmeneti segítségével.  De aztán, látva a férfi beleegyező bólintását; mely talán a félelem általánosan elfogadott állatias ösztöneiből táplálkozott, mégis az acélasztalon hagyta rendezett, rozsdamentes fúróit, és eszközeit.

,,Csak nem rémisztettem a szegény ördögöt halálra?!” – töprengett. S maga sem vette észre, de elegáns kötéltáncszerű mozdulatokkal körbe sétálta a tágas rendelőt.

A negyvenéves férfinak most hirtelen, fájdalmai lehettek, egyenesen a pokolból törtét volna elő a kezdetben szúró, aztán égető fájdalom. Hosszan, és bölcsen hallgatott, mielőtt bármifajta könnyelmű meggondolatlanságot ki, mert volna ejteni a száján.

- Kérem, nyugodtan foglaljon helyet! – invitálta a kivégzőszékbe illedelmesen, és olyan kedvesen, ami egyenesen már túlzott tolakodásnak látszott.

A férfi most hirtelen megszólalt ezáltal bepillantást engedve fogainak nem éppen mai, kissé múzeumértékű, porcelánvázas szerkezetébe.

- Kérem szépen főorvos úr! Nyugtasson meg kérem, hogy nem lesz semmi baj! – esdekelt, és ez már utolsó könyörgése volt.

- Tényleg ne izgassa magát! Nem lesz semmi baj! De amennyiben önt ez megnyugtatja, adhatok egy enyhe klorofil injekciót az majd szépen ellazítja mindenét.

- Bocsásson meg az őszinteségemért doktor úr, de az injekciókat sem igazán kedvelem! – buktak ki belőle az igaz szavak.

Az orvos most fölfigyelt erre a hamísíthatatlan, vergődő, már-már szánalmas hangra; már éppen elégszer volt alkalma több mint negyvenéves pályafutása során ehhez hasonlatos, főleg siránkozó hangokat hallgatni folyamatos, és állandó készenlétben, de ez most mégis más volt: valami tudatalatti elveszettség, és az egyetemes árvaság általános, és menedék érzelme vegyült a kibuktatott hangok közé. Gondosan lerakta az előre bekészített, és aztán sterilizált fecskendőt az egészségügyi pultra, majd egy jó nagy levegővel türelmesen várakozott.

Ez a sóhajszerű, aztán később már szinte veszélyesen őszinte, megbántott, ugyanakkor sebezhető hang annyira elfonta minden mással kapcsolatosan eredeti tevékenységétől, hogy sokáig éber állapotában sem tért ténylegesen magához. Mintha csak egy hibernáltságban szendergő bábú lett volna, akit csupán az ösztöne vezényel, semmi mást!

Ez az általános halálfélelem ösztöne lehetett, s mint már tapasztalt szakember az ilyesmihez igencsak nagy érzéke volt.

Kicsivel előrébb hajolt most. Szinte fejével egy magasságba került betegével, és rettegéssel vegyes szemeibe bámult:

- Kérhetném kedves uram, hogy nagyra tátsa száját? – kérdezte.

A beteg most még engedelmeskedett, bár a forráspontig hevített pillanatban az orvosnak bármikor illett volna felkészülnie arra az esetre, ha a beteg – több, mint valószínű esetleg meggondolja magát!

- Kérem! Meg is van a hiba! – kiáltott fel, szinte ujjongva, és most ebben a meglepetésszerű felismerésben volt valami sorsszerű. Mintha egy tudós, aki vége-hossza nincs napszakjait azzal töltötte volna, hogy tökéletesen megfeledkezvén magánéletéről, mely egyúttal szent és sérthetetlen is a periódusos rendszer számára fedezett volna el egy új vegyjelet, amelyet később majd – ha ténylegesen megérdemelte -, róla nevezzenek el!

Az idegen most lehető leghalkabban felelt, de pont azt mondta, amitől az orvos is tartott:

- Kérem doktor úr! Csak akkor fáj, ha hideget kapok! – mondta szinte már mentegetőzve. Igyekezvén meggyőzni az orvost az általánosan elfogadott igazságáról.

Az orvos megfogott egy kis fényből készült, mini kalapácsot, és módszeresen, alapos serénykedés mellett végigkocogtatta a beteg zongoraszerű, billentyűs fogsorát.

Minden alkalommal készségesen igyekezett figyelmeztetni a beteget, hogy abban a pillanatban, ha fáj jelezzen, vagy szóljon neki valahogy!

A férfi most legszívesebben gyilkosságot követett volna el, ki tudhatja ki ellen; felkötötte volna önmagát, ha azon múlt volna, hogy az ideget is ölő, mérgező, és egész testében eluralkodott fájdalommal szemben végleg leszámol. De nem tette.

- Kérem, doktor úr! Annyira nem fáj, csak tudja… - hirtelen mintha maga is megbánta volna, aztán gyorsan elbizonytalanodott -, az az igazság, hogy kellőképpen még nem volt alkalmam hozzá, hogy hozzászokjak a fájdalomhoz!

Az orvos hirtelen felállt, mint aki azonnali beavatkozást javasolt, és ítélete egyszerű, vagy közönséges okokból egyáltalán nem tűr halasztást. Odalépett a fehérre kimeszelt, visszataszító illatokat árasztó gyógyszeres szekrényhez, majd hogy a páciens ne lássa mi történik egy üvegcsének látszó tárgyat emelt le a polcról, és gondosan, mintha csak törölgetné fölszippantotta belőle a szükséges érzéstelenítő folyadékot egy alig pár centiméteres tűbe.

Szigorú, és határozott léptekkel aztán visszasomfordált a beteghez. Kezébe fogta óvatosan fölpüffedt arcát, s aztán alaposan szemügyre vette.

- Kérem doktor úr! Lehetne finoman? – ez már egyelőnek számított a halálraítélt utolsó, végleges kívánságával.

- Kérem, uram! Legyen egészen megnyugodva! Az én kezeim alatt, meglátja újjá születik, és meglehetősen boldogan távozik! – jelentette tökéletes önbizalommal ki. Akkor mégis, hogyan fordulhatott elő, hogy annak ellenére, hogy már jócskán benne jártak a XXI. századi technológiák fellegvárában; ahol mellesleg szinte naponta találták fel a legújabbnak számító technikai szenzációkat az ideges férfi nyugalma nemhogy növekedett volna, de egyenesen erőteljesen lecsökkent, és mint körhinta lenne szervezete: föl-le liftezni kezdett ingatag lábakon álló vérnyomása.

- Kérem tisztelt uram! szíveskedjék nagyra nyitni a száját! – kérte, szinte már parancsolva.

- Á! Meg is van! Hát attól tartok most helyben sajnos négy fogát ki kell húznom, mert akadályozza a technikai műveletet!

- Négyet??? – hűlt meg egyszerre a vér az idegenben.

- Ne rettegjen semmit, kedves uram! Erre való az injekció! Picike szúrást érez majd, és utána semmit nem érez majd az egészből, csupán csak akkor, ha majd elmúlik az érzéstelenítő hatása! – nyugtatgatta. D ahelyett, hogy a beteg megnyugodott volna legszívesebb ott helyben, mint egy védtelenül hagyott, árva gyerek elsírta volna magát szerencsétlenségében, hogy hagyta így kipusztulni megmaradtnak hitt fogsorát.

Az orvos, mintha művészember lett volna vékony sugárban fölspriccelte egészen a plafonig a fecskendőt ellenőrizve ezzel a folyadékot, nehogy levegő, vagy vákuum keletkezzen, aztán mintha takarékos vadász lenne egy jól irányított döféssel beadta a szurit a betegnek.

- Ugye, hogy katonadolog! – dicsérte meg saját magának becézgetve szavait.

A páciens legszívesebb megfojtotta volna, hogy már eddig is hagyta magát ennyire megnyújtani örökösen halhatatlannak tűnő szenvedéseit, most mégis hallgatott.

- Így még várni kell pontosan hét percet, hogy az állkapcsa is tökéletesen elzsibbadhasson, de addig is beszélgethetünk egy kicsit, ha kívánja! – ajánlkozott. A betegnek pedig most kiváltképpen jólesett, hogy találhatott egy beszélgetőpartnert, mert mindig is szerette maga körül a társaságot; illetve, ha az ő véleményén van a főhangsúly, mert mint hangulatember sajnos az esetek többségében ki nem állhatta, és súlyos sérelemként ért meg minden kisebb-nagyobb, gáncsoskodó véleménynyilvánítást azzal kapcsolatosan, ha történetesen nem neki volt igaza!

- Házas? Van gyereke? – kezdett szokásos támadásba az orvos.

- Igen! Mindkettőből van épp elég! – felelte.

- És mondja csak…Szereti őket?

,,Már megint ezzel az ostoba kérdésekkel jönnek!” – morfondírozott magában.

- Hát persze! Hogy kérdezhet ilyet?!

- Bocsásson meg, meglehet kissé elvetettem önnel szemben a sulykot, de kissé cinikusnak vélem a szavait ezzel kapcsolatosan! – adott viselkedésére magyarázatot az orvos.

- Ez külön sem magára tartozik!

- Ebben teljes mértében igaza van! – s rögtön témát cserélt. – Mondja csak? Mit is csinál szívesebben pihenésképpen? – érdeklődött tovább, hogy meg ne bontsa az eredeti beszélgetés fonalát.

- Hát nézze, doktor úr! Ez változó! – de tudat alatt maga sem merte volna közölni ezzel a szimpatikus, jóravaló orvossal, hogy egész nap vagy ül, vagy heverészik kedvenc szójáján, vagy tévét néz! Kétségtelen minden házimunkát, és egyéb dolgokat is megcsinál, amit felesége mondd vagy tanácsol neki, de az, hogy értelmesen elfoglalja magát? Ez mindez idáig eszébe se jutott!

,,Mi a fenét mondhatnék én neki?” – gondolkozott folyamatosan.

Aztán mintegy jelképesen, csak úgy hasból rávágta:

- Tudja doktor úr! Nagyon szeretek olvasni!

Önmagában már meg is bánta a választ, és feltette magának a későbbiek folyamán is: Hogyan is lehetett ennyire ostoba ökör?!

- Á! Kitűnő kollega! És melyik szépirodalmi munka a kedvence, ha szabad érdeklődnöm? – csillant meg az orvos tekintete.

- Fiatalabb koromban nagyon szerettem a Winnetou történeteket May Károlytól!

- Á! Szóval vadnyugati históriák örök szerelmese. S mit szól például Rejtő Jenőhöz? Vagy mondjuk Umberto Eccohoz? Ki a kedvenc költője, írója?

,,Már megint miféle ostoba kérdések ezek?” – tette fel saját magának a kérdést.

- Drága doktor úr! Én csupán csak egy-egy irodalmi munkát olvashattam sajnos egész életemben, mert szüleimet egyedül kellett eltartanom! – adta meg a szerinte megfelelő döntő, és megfellebbezhetetlen érvet az orvosnak.

- Értem! Kérem nézze el nekem, ha megbántottam, és tolakodó voltam!

- Felőlem kérdezhet nyugodtan! – volt a válasz, bár még mindig nem merte a teljes igazságot bevallani, hogy legszívesebben utál olvasni, és ehelyett mindig az enyhébb kifogás kínálkozott, mint egy olyan mentőöv, amit könnyű használni nevezetesen: nincs neki arra ideje, hogy könyvet olvasson, mert roppant elfoglalt ember!

Amint az idős orvos végigütögette finom, rozsdamentes kalapácsával a férfi fogfelületét humorizálni próbált vele.

- Hát ez semmi, kedves uram! Hát miért nem jött hamarább, akkor még az épp fogaival is egészségesebben rághatott volna, mint most! – s egy halk mosollyal nyugtázta kitűnő humorérzékét.

- Kedves doktor úr! Mennyibe is került nekem ez a kis magánkezelés! – jelentőségteljesen az orvosra pillantott, mint az a bíró, akinek feltett szándéka, hogy azonnal elítéli az elítéltet, akit helyébe hozattak, védőbeszéd nélkül! – Azt hiszem, hogy ezt a kérdést már eleget boncolgattuk!

Az orvos, hogy bőbeszédűségét kompenzálni tudni azonnal munkához látott; elvégre ezért fizették már jó pár éve annyira jól. Előbb kisebb lyukakat fúrt ki az épségben megmaradt fogak mellett, hogy könnyedébben eltávolíthassa a sérült, illetve ótvaros fogakat. S amint a négy hibás fog előkészületeivel megvolt, és hatott az alig öt perce beadatott tekintélyes mennyiségi érzéstelenítős injekció rögtön plasztik fogója segítségével szépen sorrendben elkezdte kivégezni fogágyuk biztos, és nyugodalmas krátereiből a hibás fogakat, mint a néma bérgyilkosok, akik lehetőleg fájdalommentesen, és a lehető legcsöndesebben dolgoznak, és csupán csak akkor kérnek munkájukért fizetséget, ha valóban rászolgáltak!

Az ideges férfi, ahogy az orvosi eszközök fénylő, csillogó fényeit meglátta a kábultság, és a hányinger kettőzött érzése kezdte kerülgetni, így inkább fogta magát és behunyta a szemét.

Az orvos hamar végzett. De önmagában rájött arra, hogy a tartósított félelem, és a hosszan tartó idegesség még mindig biztosabb módszerek – főleg a mai technikai vívmányokkal bővelkedő világunkban -, hogy azonnal végezzenek az emberrel, mint szótlan cinkosok.

- Uram! Készen is volnánk! Pénztárnál tessék fizetni! Remélem elégedett!

Az idegen férfinak jelentősen, elefántnagyságúra bedagadt a fogágya, és csupán negyed – félhangokat tudott kiejteni nyelvével. De bőszen igyekezett a feltett kérdésre bólogatni.

- Viszont látásra! És megkérném, hogy mostantól kezdve szigorúan tartsa be, hogy se enni, se inni nem szabad legalább négy órán keresztül.

Bárcsak ne mondta volna ezt az orvos, mert a beteg már éhgyomorral állított be a rendelőbe, és naivul azt hitte, hogy ez csupán egy egyszerű rutin jellegű eljárás lesz…             

HUSZADIK FEJEZET

Annamari csalt; a piszkos, gennyes stricijétől elvett ,,Júdás-pénzt” hallgatásának talán biztos és ez idáig egyetlen zálogát maga helyett inkább arra használta fel, hogy Milánkának jó legyen; előbb a párnája huzatába rejtve igyekezett rejtegetni; bár ennek megvolt az a veszélye, hogy két barátnője közül sokkal inkább Szilvi legyen majd a gyanútlan romboló, és kimossa a huzatot benne a sok halom zsózsóval! Ezt azért mégsem engedhette meg!

Inkább gondolt egyet és az egész összeget betette a bankba; természetesen előtte részletesen igyekezett elbeszélgetni – főként tapasztaltabb barátnőjével Szilvivel arról -, hogy hogyan is zajlik le egy folyószámla nyitása, és bizonyos legálisnak nevezhető okos pénzügyi manőverezések hasznos megtétele, hogy az adott összeg továbbra is biztonságban aludhassa álmait, és remélhetőleg még kamatozhasson is, legalább is annyi ideig, míg Milánka el nem éri a törvényes nagykorúságot!

Nem is ez volt igazán az, amiért cidrizőn aggódott, és önmagában is ette a kefét. Sokkal inkább az, hogy valósággal a háta elkezdett borsózi attól a gondolattól, hogy egyáltalán mindig szabadszájú véleménynyilvánítását ennyire aljas és körmönfont eszközökkel bárki is megvásárolhatja! És ez a valaki szemétláda rohadék stricije volt, mint mindig!

,,Te csak ne izgasd magad semmi miatt! Előbb, vagy utóbb de minden szépen megy a maga medrében, és rendeződni fog!” – muszáj volt újra felfedeznie és megtalálnia magában a szikrát, és lelkierőt, mely a félelemmel, és sokszor a bizonytalansággal egy-egy nehezebbre sikeredett munkanapján szabályosan a padlóra küldte, és ha rendelkezett volna még szánalmasabb önsajnálattal – talán azonnal ki is fekteti!

Megivott egy korty tejet a reggeli kávé mellé; ez is jellemző volt rá, hogy míg egyeseknek általában hajnali hat-hét óra körül indul el biológiai életritmusuk, addig Annamarinak – hiszen folyamatosan az éjszakában létezett, mint valami vérszívó -, nagy esetekben délelőtt tizenegy óra körül is reggel volt, amit illett mindenképpen elindítani!

Annak az ismeretlen emberkének szánalmas halála – akit azon az éjszakán -, vélhetőleg a strici előbb megkínzott, majd agyonvert egy pisztolymarkolattal mintha hagyott volna benne valami kitörölhetetlen, megdönthetetlen bizonyítékot, hogy az aljas gazemberek már soha többé nem lehetnek normális fejek, vagy valamicskét jobb emberek! Mintha egész eddigi világa, mely elsősorban a megélhetésre lett felépítve azonnal romba döntötte volna az a tudat, hogy itt már sokkalta többről van szó, mint az egyszerű, könnyen megszerezhető kenyérkeresetről!

De akkor miért érzett egyszerre megsajnáló részvétet, és kiirthatatlan empátiát valaki iránt, akivel még csak nem is találkozott, és aki bizonyára egy újabb szemétláda seggfej volt az összes többi sötét lelkű táborában?

,,Talán jobb volna, ha kivenne pár nap szabadságot, és megpróbálna átmenetileg felszívódni nemcsak a fővárosból, de ebből a tetves, haszonleső országból is! Nehogy a végén még ráhúzzák a vizes lepedőt, és minden balhét egyes egyedül csak az ő nyakába varrjanak!” Elvégre nemsokára lesz a huszadik istenverte szülinapja és azt végképp nem engedheti meg magának, hogy elsinkófálja a karrierjét csupán csak, azért mert felébredt szánalomra méltó lelkiismerete. Egyébként meg azt se tudta, hogy mikor született! Ezt valahogy sosem ünnepelték, mintha kisiklás, vagy elhibázott tény lett volna…

Csak nagyon megrágva minden érzést tudott dönteni! Egy teljes éjszakát végigvirrasztott azon töprengve és belülről rágva saját, önzőségig hevített gondolatait, hogy vajon hogyan számolhatna le prostituált foglalkozásával úgy, mintha eddig nem is ismerték volna kilétét azok, akikkel eddigi pályafutása alatt egyre eltéphetetlenebbre, egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait?

Az lesz a legjobb döntés, ha kussol, befogja a száját, végzi a dolgát, és látszólag tényleg úgy tesz, mintha misem történt volna! Abból csak nem lehet baj!

A meztelencsiga-képű strici kényelmesen elterpeszkedett a bőrfoteljában! ,,Mennyire érdekes” – gondolta. A jó ízlés szinte összes kifinomultságát személyesen volt alkalma eltanulni, és ellesni a gengszterkirálytól személyesen, és mindent megtett azért, hogy ez a jólét, és egyedi luxus tartósan fennmaradjon! Ugyan kinek van szüksége egy olyan mindenes jellegű, dörzsölt, kis rohadék kidobóemberkére, aki jobban ismeri az embereket, mint önmagát, és így nem lehet se lefizetni, se megvesztegetni, mert az adott rendszerét, melynek ő is egyfajta számító sakkfigurája a tartós félelem, és rettegés életeti?

Persze sokszor eltöprengett azon, ha annak idején letette volna legalább az érettségit ezzel jó pontokat szerzett volna anyának, mert az apja négy éves korában lelécelt. De hát egy nyomorult hivatalos papír sem egy teljes körű életbiztosítás, nem igaz?! Ment volna el kirakodó segédnek, vagy árufeltöltőnek valamelyik versenyképesebb bevásárlóközpontba, ahol ítéletnapig elhallgathatta volna mennyi mocskot, meg süket dumát vág a fejéhez újdonsült főnöke, aki csak azért kapta meg a karriert jelentő kinevezését, mert több iskolával, és befolyással rendelkezett mint ő! Na, nem! Ebből köszöni szépen egyáltalán nem kért!

Inkább eldöntötte, mint III. Richárd hogy gazember lesz, s így a körülötte lévő, felépített és jól manipulálható, befolyásolható világának egyeduralkodójává válhat, pláne akkor, ha a Nagyfőnök majd örökre kiszáll a képből! De azt ő sem merte megkockáztatni, hogy eltegye láb alól közúti balesetnek álcázva tettét, mert az mindenki számára gyanús lehetett volna és akkor oda a nehezen megszerezhető bizalom, mely az üzleti élet alapja!

Végignézett vizsgálódva mind a tíz parasztos gyűrűs ujján, és mint egy kisgyerek a cukorkaboltban kedvére konstatálta, hogy egy némelyik gyűrűje úgy csillog, akár egy valóságos értékes drágakő, mert ha valami szép és értékes, akkor az egyúttal pótolhatatlan ritkaság is! – De sokszor hallgathatta Nagyfőnökét, amint valaki számára így érvelt, amikor szánalmas élete volt a legfőbb tét, de eljöhet még az idő, amikor majd ő lesz az egész tetves bűnszervezet egyedüli vezérfeje, és akkor majd megtudják, hogy hol is lakik az Atyaisten! De addig sem árt, ha szigorúan meghúzza a derékszíját elhájasodott pocakján, és türelmesen kivárja a sorát, mert semmit sem szabad könnyelműen elkapkodni! Ennyit már tudott eddig is, és meg is tanulta a számító leckét!

Fölemelte a kagylót, majd sürgősen tárcsázott:

- …Mondd meg annak a szarházi haverodnak, hogy sürgősen tolja ide azt a rusnya képét, ha még épp fogsort szeretne! Világos, te fasz?! – kis híján eltört a kagyló, úgy rakta helyre a helyi vonalú készüléket. Majd odafordult az egyik gorillájához, aki közvetlenül a bőrfotel mellett állt lesben, és látszólag minden apró mondatát leste.

- Te pedig takarodj és kerítsd elő azt a kis szaros besúgót, aki köphetett!

- I-igenis főnök! – felelte a nagy melák háziállat. – De… hol keressem?! – torpant meg az ajtóban tanácstalanságát még csak nem is leplezve. Utólag már ő is nagyon jól érezte, hogy ez a lépés meggondolatlan és idióta volt, mert a kis strici idegei ebben a pillanatban valósággal robbanás közeli állapotba kerültek, és nem volt tanácsos tovább feszíteni érdemtelen a vékony húrt!

- Hogy mit pofázol?! – dörrent rá, egyenesen villogtatva vérbe forgó szemeit, mely az egyetemes bosszúban fortyogott.  

- Semmit… tényleg…. igazán!

- Akkor pofa be! És végezd, amivel megbíztalak! Takarodj!  

- Igen, máris! – olyan gyorsan kapkodta most a lábait, mint egy szorgalmasabb kicsit nagyobb méretű, hordozható úthenger, akibe extra adag benzint tankoltak, hogy gyorsabb lehessen.

- Ezt az idiótát! – vakarta meg erősen kopaszodó üstökét a kis gazember. S végig azon kezdett agyalni, hogy vajon melyik megvesztegethető, sunyin lapító szarházinak lehetett elegendő vér a pucájában, hogy megtegye azt, hogy beáruljon egy szánalmas, ártalmatlannak tetsző gyilkosságot? Most egyenesen furdalta a kíváncsiság!

,,Semmi vész! Fölösleges pánikba esni! Ő vérprofi! – vonta le a következtetést. Különben is, amíg azok az idióta zsaruk, akik a saját seggüket sem találnák meg, nemhogy a hozzá vezető bizonyítékokat munkához látnak addigra már mindent tisztára fog mosni, és olyan tiszta lesz a magánélete, mintha most született volna!” – s míg így töprengett elővett az íróasztalfiókból egy újabb kellemes illatú eredeti kubai szivart, és élvezettel csippentette le a végét; a lecsípett szivarvég felidézte benne a régi szép időket, mikor egyszerű végtagok levágásával a lehető legkönnyedébben kitudta csikarni másokból a legfontosabb bizalmas információkat is akár! Az enyhén maró füst most bizsergetőn előbb megtapadt a szájpadlásán, majd karikákat eregetve élvezettel nézte, ahogy kifújja őket.

,,Vajon ki lehetett a főkolompos, aki hibázott, és ki volt a nagyobbik áruló?”

Mégiscsak beszélnie kellene Annamarival! Pedig még kenőpénzt is adott neki, hogy tartsa azt az édesen csicsergő kis szájacskáját, és akkor ez történik; ördögi fondorlatos elméje egy elképzelést vázolt fel számára, és nagyon úgy tűnt, hogy Annamari az első számú célpont a listáján! Már csak az a kérdés, hogy élve több hasznát veheti-e, mint holtan?!

Az a gusztustalan hájgombóc zenei producer is mikor tud beállítani, amikor a stúdió hangszigetelt, tökéletesen elzárt üvegkalitkáiban éppen egy korszakalkotóan új, és eddig sokkalta modernebb dal felvétele zajlik; az egész helységen érződik a családias hangulat, amióta Szilvi kikunyerálta ettől a sótlan seggfejtől, hogy pár dísz, és szobanövény kellemesebb, valamivel oldottabb, és fesztelenebb hangulatot tudna csiholni a hely szelleméhez.

- Oké! Szilvikém! Még ezt az utolsó szöveget felvesszük, és akkor azt gondolom el is készültünk mára! – szólt bele enyhén félszeg hanghordozással a keverőpulton lévő mikrofonba Tomi.

- …És mondd csak Tomikám? Ki az ördög adott engedélyt neked, hogy csak úgy ukmukfukk rendelkezz?! Ha jól tudom, még én vagyok ennek az egész istenverte kócerájnak az egyedüli főnöke! Nyugodtan javíts ki, ha tévednék! – Ekkor volt a legveszedelmesebb ez a hájbomba. Ez az ember ugyanis úgy nézett ki, mint aki menten elfolyik és a zsírpárnáival szinte mindent és mindenkit beterít; enyhe borostás arcával mindig is azt képzelte, hogy előnyösebb, férfiasabb vonzerőt gyakorol a hölgyek felé. Ebből viszont egy szó sem volt igaz, csupán ő képzelte ezt az egyedülieskedő felállást!

- Bo-bocsánatot kérek főnök! Akkor? Ho-hol folytassuk?

- Mit gondolsz te? Mi?! Azt is az ujjamból szopjam?! – fortyant föl.

- Nem… én igazán… nem úgy… értettem! – hebegett ijedtében.  

Szilvi azonnal átvette a kezdeményezést:

- Ne izgasd magad drága főnököm! Megígértük, hogy befejezzük, csupán arra nem voltunk felkészülve, hogy te ilyen hamar visszajössz ide a stúdióba! De még egy pár órácska és készen is vagyunk! – igyekezett megőrizni a józan hidegvérét, bár most legszívesebben jócskán tökön rúgta volna ezt a hájas pöfeteggombát.

- Attól tartok hercegnőm, hogy sajnos ki kell hogy ábrándítsalak, az üzletfeleimnek azonnal kell az anyag, és tudod milyen türelmetlenek tudnak lenni, amikor követelőzni kezdenek! – szólt bele a mikrofonba. – Úgyhogy tornáztasd ki azt a formás kis fenekedet a kalitkából, de gyorsan, és hadd lám mit sikeredett összehozni!

A keverőpultnál helyet foglaló Tomi most olyan megkukult némaságba dermedt, mintha rettegő kisgyerekké vedlett volna vissza; fülét-farkát behúzta és várta a megsemmisítő ítéletet! ,,Hogy képzelte ez a genya nagyokos, hogy alig pár órácska alatt majd komolyzenei koncertfelvételt fognak improvizálni?! Hát nem egy gennyláda?”

- Tomikám kedves akkor játszd csak le az eddig felvett hanganyagot! Hadd halljam mennyire pocsék!

- Igen, főnök, de előbb kérlek, vedd fel a fejhallgatót, mert úgy jobb mérföldekre jobban hallani a felvételt!

A hájas Michlein-gumiemberke feltette kopasz fejére a fejhallgatót, és mikor meghallotta Szilvi szóhoz se fogható, igazgyöngyház-szerű, valóságos édeni hanghullámait, ahogy legújabb, saját szövegű dalát elénekelte az első bevezető, tétova akkordok után máris leszögezte:

- Hé, gyerekek! Ez isteni! Azonnal meg kell venni, és tovább kell fejleszteni! Remélem Tomika nem volt annyira ostoba, hogy ne készítsen róla másolatot, mert ezt most elviszem a nagykutyáknak! Rá fognak harapni, mint légy a légypapírra! – ravaszkás számítással összedörzsölte velejéig szőrcsomós, tömzsi kezeit, mint aki máris anyagi hasznot remél!  

- Jól van gyerekek! Elégedett vagyok! A délután a tiétek! – azzal fogta magát kivágta a stúdiószoba hangszigetelt ajtaját és elviharzott, mint akit puskából lőttek ki.

- Hát ez meg mi volt Tomi? – kérdezte még mindig az elkerített üvegfal mögül Szilvi.

- Fogalmam sincs! Úgy néz ki a főnök kicsit felkapta a vizet, vagy megjöhetett neki!

- Hihi! Jópofa hapsi vagy! – kuncogott, aztán átfutott az fejében, hogy ma este randijuk lesz Tomival és még el is kell készülnie, és hihetetlenül sok dolgot meg kell még csinálnia a dögös és szexis rucijától kezdve egészen Milánka megetetéséig!