TÉTOVA MARSZÜÁSZ

Boldog Marszüász-ifjú koromban – hiszen most sem vagyok sokkal szőrtelenebb,

a Szerelem csupán, mint kölcsönös félelem s rettegés létezett!

Önző szeretet volt a Júdás-csók Semmi egyéb!

Lappangott a titkos szakítás a szájakon,

s kínálkozó pillanatokban bizony néma maradt a nyelv,

hogy elkaszálhatta volna könyörtelen téziseit!

Könnycseppeket vérzett a Szem,

s talpunkba gyökeresedett a senkiházi rémület,

hogy percek töredékében is a biztos Mindenség árulói lettünk

– s nem is sajnáltuk, mert jólesett: Az első gyilkosságot akkor tettük!

Fejünk fölött titkokat suttogott a csönd:

Bűnhődésünket stigma-sebekként visszaköszönti napjaink örökkévalósága!

S ahol a szív fahídjait fölperzselte a megalkuvó árulás ott keselyűk tanyáztak le!

S mert a törékeny létezés most nekiállt,

hogy megmaradt szív-csonkokat is elpusztítsa,

- hontalan minden

próbálkozás: A pillanatnyi halhatatlanságnak hamarabb vége lett a Tettel;

Hagytuk önmagunk legyőzni: Emberi agyunkat,

bonyolult s feldúlt érzelmeinket nem irányíthatják.

S hogy az Irgalom s a kegyelmesség valóban Emberszívű?

A kétség, reményvesztettség végestelenül

végzi Prométheusz-bizalmatlanságait:

Nincsen s nem is lehet biztos pont az Életben,

- az ember a láthatatlan döntések törvényszerűségeit nem ismerheti.

Csupán életével vegetálgat tartalmasan létezők között!

- Végül úgy múlunk ki, - ezúttal biztosan a Létezésből,

hogy nem mertünk szavaink igazsága helyett katedrális-szemekben;

Fohász-vallomásokat rebegni: Hiányod biztos öngyilkosság felé kerget,

makacskodó balgasággal hogy mennyire szeretlek!

– Végül maradtam ami voltam:

 Testének nyolcvanöt százalékában szőrös-testű erdőlakó,

akinek egyetlen nimfa-pillantást ajándékozott halhatatlanul a Lét,

s aki mert kissé előnytelen fizimiskája volt csupán versekben

üzenhetett Csókok háborúja helyett!