HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Időközben az éjszakai klubban már Annamari is javában készülődött, hogy fogadja azokat a szánalmas embereket, akik valamiért a kielégített boldogság átmeneti, röpke illúzióját, és tiszavirág-életű felüdülését egyedül az ő pátyolgató babusgatásától várhatták; persze busás haszonért cserébe! Elvégre szolgáltatásból éldegélt majdnem az egész Kupec-ország!

Annamarit mintha kicserélték volna; valahogy különösen, jótékonyan hatott rá az a felemelő gondolat, hogy immáron ő is kipróbálhatja saját magán a kismamaszerepet, és egy kis növekvőfélben lévő, angyali kis életről gondoskodhat; dobbanó szívét azonnal átjárta valami jóleső, fantasztikus érzés, és már nem úgy gondolt továbbra is a mindennapjaira, hogy na, tessék! Már megint egy szánalmasan elcseszett nap! De valami olyan dédelgető melegség járta át, és kerítette hatalmába, amit legfeljebb csak azon szerencsések érezhetnek, akik a szívükkel képesek látni!

Kivételesen valamivel kevesebb sminket használt, és rendesebb, de csinoska ruhát vett fel; ha az ember nem ismerhette volna, rögtön rávágja, hogy biztosan egy intelligens egyetemista hölgy, akit a csúnya férfiak felültettek, mert itt hagyták tökéletesen kiszolgáltatva és ráadásul egymagában! Ebben a pillanatban ténylegesen úgy festett a kinézete, mint aki nem is a szexualitást szolgáltató iparban dolgozik, de legalább is egy nagyon fiatal tanárnőfélére emlékeztetett, akinek ez az újjászületése, és az első munkanapja!

Pedig, ha végigpörgette szánalmasra sikeredett élete emlékképeit egy örökkévalóságnak tűnhetett számára a gondolat is: már vagy tizenegy nehány éve biztos itt gyűrte az ipart, és életében még elképzelni sem tudott annyi kiöltözött, makulátlanságról árulkodó szemétládát, akik egy kis alkalmi flörtért, vagy ingyen menetért mennyi mindent nem tettek volna meg csupán csak azért, hogy végre biztosan tudhassák: Maradéktalanul elnyerhették megvásárolható kegyeit!

Undorral gondolt rá, ha kimondták előtte azt a szót, hogy hölgyek kegye! Egy nőt nem lehet se birtokolni, sem pedig úgy kezelni, mintha egy több milliót is megérő, értékes vagyontárgy volna, amit kedvére csereberélhetnek valamelyik aukció keretében a Nagyhalak! Mégis sokszor úgy érezte magát, mint aki tökéletesen belefáradt, megcsömörlött, és belülről is mocskos, és nemcsak azért mert akkor abban a veszélyes szituációban megalkudott saját magával és elfogadta a hallgatásáért járó Júdás-pénzt!

Érezte, hogy mindenáron meg kellene legalább próbálnia a váltást, az elszakadást, mert ha sokáig még itt hagyja továbbra is nyüstölni magát, és az önpusztítással sem hagy fel Milánka számára már csak két hóbortos barátnője marad, és egy halom kifizetetlen számlakupac!

,,Valamit tennem kellene! De mi van, ha a stricim már mindent tud?!” – feltételezése és megérzése csöppet sem volt alaptalan, mert amikor az egyik lányról kiderült, hogy az egyik üzletemberrel szeretne menni az Egyesült Államok partvidékére, ahol természetesen királynői elbánásban részesült volna, a rohadék kisebbik főnöke előbb összeverette az arcát, majd azokra a húgyagyú gorilláira bízta a sorsát, akik bunkó tuskók egytől-egyig, de egy hulla eltüntetése még nekik sem okoz feltétlenül gondot!

,,Mi van, ha valakinek eljárt a szája, és engem is be akar mártani...? Az nem lehet! Teljes képtelenség! És különben is te csak maradj mindig nyugodt, és kiegyensúlyzott! Ne hagyd, hogy megfélemlítsen az a tetves gazember!” – így morfondírozott, miközben az öltözőjében üldögélt, és várta, hogy az aznapra beosztott Madamme néhány újabb vállalkozó kedvű, jól tejelő kuncsafttal megörvendeztesse!

Erős kopogtatás hallatszott…

- Mit akarsz már megint?! – csattant a hangja, mert kibillentették a meghitt álmokból, és azt meg különösen utálta, ha zavarják.

- Hát, szervusz tündér gyönyörűségem! – toppant be hozzá a stricije, szájában gusztustalanul inkább rágcsálva, semmint szívva a büdös szivart.

- Főnököm? Te itt? Mi szél hozott erre?! – nagyon meglepettnek tűnt, annál is inkább, mert a strici sohasem szokott leereszkedni annyira, hogy elvegyüljön az egyszerű alkalmazottak között; Ő csupán kiadta a melót, amit végre illett hajtani!

- …Már bizonyára te is értesültél arról a tragikus balesetről, mely közszájon forog itt a klubban! – folytatta a mondatot, mintha természetes lenne irritáló, gennyes jelenléte.

- Te Jóisten! Csak nem…? Mondd, hogy nem Annáról van szó?! – annyira felment a vérnyomása, és annyira ideges lett, hogy legszívesebb azonnal megfojtotta volna ezt a tetves szemétládát!

- …De Tündérem! Attól tartok, hogy ő az! De az élet megy tovább! Nem igaz?! – annyira gyilkos közönyösséggel, felszínes flegmasággal közölte szavait, mintha csak egy árva gyertyalángot akarna elfújni, mely éppen az útjába akadt!  

- De hát! Hogy történhetett??? Annának sosem járt el a szája! Inkább lett volna öngyilkos, vagy vágta volna el a saját torkát, minthogy akárcsak egyetlen percre is bemószeroljon valakit! Érthetetlen! – könnyek szöktek a szemébe; látszott nagyon érzékenyen érinti az eset. Nem mellesleg az egyik kedves öltözőpartnere volt a felfordított üvegtál számban is!

- Látod-látod! Kis virágom! Nem szeretnék felesleges szentbeszédekhez folyamodni, de meg kell még egyszer kérdeznem… neked ugye nem csicsergett el a szád?! – ahogy kifújta karikaként a füstöt, érezni lehetett Annamari egész testében, hogy terjed fokról-fokra a tartós rettegés és borzalom…

- Drága főnököm! Hisz tudod… én a világért se… - nem akarta, de most először vette észre hangjában, hogy könyörög az életben maradásért, mint egy ócska, kis szánalomra méltó lotyó!

A kis kövérkés Buddha-szerű emberke közelebb lépett és kicsit durván megfogta Annamari mindig igényesen és csinosan gondozott kontyban végződő sötétbarna frizuráját:

- Mit csinálsz te állat??? AUU!

- De kicsikém! Hiszen még hozzád sem értem! Jól tanuld meg azzal a kis fejecskéddel, hogy ez csak egy nagyon egyszerű ízelítő volt ahhoz képest, amit az a két idióta művelhet veled! Lehet, hogy az eszük híg, és mogyoró nagyságú, de ha kell, bárkit eltesznek az útból, ha az veszélyezteti ,,egyesek” jó hírét! – kicsit enyhített a fürtök szorításán.

- Megkínozhatsz egész nyugodtan te geci! De akkor mit fogsz majd mondani a Nagyfőnöknek személyesen?! Azt hogy engem is kisebb baleset ért, és ezért nem tudom hajtani a szennyes lóvét?! – Azt meg kell hagyni, hogyha forró, és veszélyes volt a helyzet Annamari akkor volt a legkarakánabb csajos Amazon!

A kis galád strici szájából kivette a még mindig jócskán izzó szivarcsutkát, melynek parazsa legalább annyira égetett, mint az izzó vas, és egyenesen Annamari arca elé tartotta, olyannyira, hogy a védtelen fiatal, szinte még gyereklány érezze, egyetlen hajszálon függhet az élete, ha a stricije úgy akarja! Gyönyörű, mély-sötét szemeiben apró félelemszikrákat vetített a szivar izzó parazsa.  

- Ugye nem akarsz magadnak még több fájdalmat kis bogár?!

- Hát persze hogy nem te idióta!

- Hogy minek neveztél?! – csattant haragja.  

- Egy tetves idiótának, aki mindig csak nyálas talpsimogatásként másokhoz törleszkedik, és keresi a Nagyhalak kegyét miközben mindig is örök vesztes marad!

Ha volt valami, amit ez a tetves rohadék ki nem állhatott, hát akkor az a minél szakszerűbb, leckeszintű leckéztetés és persze a kioktatás: ki nem állhatta, ha megmondják neki a tényállást!

- Kicsim! Azt hiszem még mindig nem jutott el a kis fejedig, hogy kivel állsz szemben?! – szivarcsutkájával csak finoman elkezdte égetni Annamari fekete csipkés kombinéjának vállpántjait. Szinte érezni lehetett, ha csak egyetlen miliméterrel közelebb ér enyhén bronzszínű hamvas bőréhez talán még a húst is porhanyóssá teheti!  

- Hú! De sült macska szagot érzek! Ugye nem szeretnéd te se, hogy folytassam?!

- Nem, nem! Kérlek… - észre se vette és máris könyörgővé változott pacsirtás hangja.  

- Mit kell akkor mondani, ha csúnya dolgot csináltál? – kezdte oktatni, mint egy tanár.

- Drága főnököm! Bocsánatot kérek! – a félelem megdermesztette hangját is.

- Na, látod! Hát megy ez neked, mint a pinty! – elvette a parázsló szivarcsutkát, és parasztos, két gyűrűs kezeivel összedörzsölte, hogy ne égjen. Annamari nem is akart hinni a saját szemének, hogy ez a kis tenyérbemászó, aljas gennyláda ennyire jól bírta a fájdalmat, amit kivételesen saját magának okozott!

- Látod kicsim! Bennem még a fájdalom sem tehet kárt! – mint egy felvágós macsó mondta ki ezeket a szavakat, miközben Annamari egész biztosra vette, hogy belül ez a szemétláda is érez valami pokoli fájdalmat, de ha valakinek akadt arra bőséges ideje, hogy hozzászokjon a poklok kínjához előbb-utóbb egész otthonosan fogja magát ott érezni!

- Drága főnököm! Az anyám életére esküszöm, hogyha eddig egy mukkot se szóltam, ezután is hallgatni fogok, mint a sír! – érezte, hogy torkát szabályosan megdermeszti a jeges félelem egyetemes érzete.  

- Hát az melegen ajánlom Tündérkém, mert kisebb gondod is nagyobb lesz annál, mint amit veled művelhetek, ha itt valaki még hibázik! - amint bejelentésének vége lett fogta magát és kiviharzott az ajtón.

Annamari még sokáig töprengett saját önző és ebben a percben valódi igazgyöngyöket könnyező fájdalmával a kis öltözőtükör előtt, melyben most ugyanazt az elhagyatott, árva és tökéletesen védtelen kislányt fedezte újra fel, mint aki egykoron ebbe a káosz-tépázta, elátkozott helyre betette a lábát!

Ha lehet azt mondani, hogy Vojtek Feri abban a pillanatban munkába állt, amint kézhez kaphatta érettségi bizonyítványát, akkor ez így volt igaz! Persze azelőtt is belekóstolt már a ,,munka világába” mert nagyanyával együtt takarítói állást kapott egy hatalmas méretekkel bíró irodaépületben, amiben csak úgy nyüzsögtek a befolyásosabbnál befolyásosabb, és gyönyörű és egzotikus, saját magukon is nyugodt szívvel elcsicsergő, bájolgó szépségek!

- Édes fiam! Tanuld meg, hogyha bemész kiüríteni valamelyik irodába a szemetes ládát előzékenyen meghajolsz, és megkérdezed, hogy szabad-e kiürítened a szemetet? Ha azt mondják csak nyugodtan, vagy egyszerűen csak legyintenek akkor nyert ügyed van! Értetted?! – oktatta mindig nagyanya az illem és a tulajdonképpeni jó modor szabályaira. Mintha az angolos úriember lehetett volna egyedüli példaképe, amit viszont egyáltalán nem ismerhetett, lévén életének hetvenvalahány éve alatt még egyszer nem hagyta el az országot!

- Igen mama! Értettem mama! – Mintha a hadseregben lettek volna, és nem családtagokként egy cipőben a tulajdonképpeni munkahelyükön. De Feri azt tette, amire a nagymamája megkérte, és alig pár hónap alatt a flörtölgetni szándékozó csinosabb hölgyek többsége már bizony népes táborral figyelte, hogy mikor tűnik majd fel – általában a délutáni órák folyamán -, az a kedves, szendés srác, aki mindig úgy viselkedik mindenkivel, mint valami XVIII. századból itt ragadt kóbor lovag kisebb súlyfelesleggel!

- Magdikám! Te is láttad azt a félszeg fiúcskát! Hát nem zabálnivaló segge van! – áradozott róla az egyik felsőbb körökben is bejáratos igazgatóhelyettesi női munkatárs.

- Na de Ilcsikém! Ezt nevezik liliomtiprásnak! Különben is! Nem nézem többre a srácot, mint tizennyolc, és te már most kikezdenél vele?! Szégyelld magad! – pirította le a másik.  

- Nem bírom megállni, hogy ne kezdjek el azonnal bizseregni, amikor azzal a tétova ügyetlenkedésével maga után cipeli a szemeteszsákját! Az egész fiúban van valami különös és egyszerre izgató!

- Mondd csak? Ugye még véletlenül sem fordult meg a fejedben, hogy kavarj vele? Ugye?!

- Bevallom! Jó párszor elképzeltem már hogy milyen érzés lenne egy fiatalabb hapsival a szex!

- De kérlek! Ez gusztustalan!

- Már miért volna az?! Felnőtt, normális emberek vagyunk, akik igenis igénylik a változatosságot! Vagy talán te ugyanahhoz a henteshez mész, ha friss húsika érkezik? – érdeklődött figyelmesebben, miközben kinyújtóztatta balerinahosszúságú, kecses lábait.  

- Már megbocsáss, de elég morbid ötleteid vannak! Ekkora egy eszement örökséget, hogy valakit egy nyers húshoz hasonlítani!

- Mondd csak a magadét! De ha ismét bejön az irodába, ez a kisfiú én bizony megfogom a seggét! – s érezte máris belülről, hogy bizsergeti felcsigázott fantáziáját a vér.

Végül az általa kívánt és óhajtott kisebb tapizási hadműveletből végül nem lehetett semmi, mert Feri nagymamája is ott loholt a sarkában, hogy minél hatékonyabban készen lehessenek, és ne kelljen feleslegesen a szemetelés miatt újrakezdeni potyára ugyanazt az emeletet. S az adott irodában dolgozó, szexis titkárnőcske hoppon maradt, de figyelemfelkeltéssel a névjegykártyáját szándékosan az íróasztalán hagyta úgy, ha esetleg a fiatalember arrafelé téved célzottan is eltudja olvasni, de Feri figyelmét akkor sokkal inkább a felmosó mopp szakszerű használata kötötte le, és különben sem értett ezekhez a női, hurokkerítő praktikákhoz!

Így telt jóformán az egész átkozott trópusi kánikulával megfertőzött nyári vakációs korszaka, amikor is egy utolsó előtti augusztusi délutánon beállított a takarítók főnökasszonya, és átadott egy hófehér borítékot névre szólóan a szemlátomást megilletődött fiatalembernek, és közölte, hogy nagyon megvannak elégedve eddigi elvégzett munkájával, és ha bármikor szüksége lenne egy kis zsebpénzre akkor szeretettel visszavárják, és hogy még jobban kiélvezze a helyzet adta erotikus kéjelgéseit két rúzsfoltos puszit is nyomott mind a két pufók orcájára, ahogy felkelthesse érdeklődését!

Aztán következett egy kisebb gyorséttermi meló, ahol Feri azonnal átlátta a helyzetet, ha nem akar ítéletnapig is örökkévalóságban a fáradt étolajszagban pácolódva sült krumplit sütögetni, akkor vagy elkel végeznie valami önkéntes alakú, gyorstalpaló főnöktanfolyamot, hogy parancsolgathasson, és kedvére beszólhasson az alatta lévő beosztottjainak, vagy pedig azonnal, és sürgősen állást kell váltania! De hova mehetne még el egy egyszerű érettségivel, amikor a balatoni – kicsivel jobban fizető állások -, már mind telítve vannak?!

Végül aztán rájött arra, hogy ad magának egy bőséges hónap haladékot, amíg állandóan megerőltető fejtörések, és kölcsönös agypuhítások mellett megpróbálja kitalálni, hogy milyen elfoglaltság az, amit szívből és őszintén csinálna. Persze hiába is próbálta volna megkérdezni sótlan, kissé önmagát reklámozó apját, hogy vajon milyen szakma állna neki jól, mert az örege rendszerint szokásos szertartásai, és rituálé bástyái mögé vackolta el magát, és ilyenkor nincs az az isten, aki megzavarhatja!

Apjával nem sűrűn szeretett komoly dolgokról beszélgetni, vagy vitatkozni, mert sajnos az öreg, ha előbb-utóbb fölidegesítette saját magát valami idióta, bagatell dolgon, akkor jobb volt, ha egy árva szót nem szólt hozzá senki a nap hátralévő részében – legalább is addig a pillanatig, amíg önkéntes keretek között meg nem nyugodott!

Édesanyával ellentétben egészen klasszul, és remekül kijött; a még mindig nagyon csinos, és filigrán középkorú hölgy mindenben támogatta egy szem fiacskáját, és igyekezett mindent megbeszélni vele! Főleg olyan dolgokat is, melyeket talán illő lett volna, ha egy másik férfival beszél meg, de ez nem zavarta a kettejük közötti eltéphetetlen harmóniát.

- Most mondd meg nekem anyu, hogy miért kell pont nekem kezdeményeznem a lányoknál! Hát ezek annyira korlátolt csajszik! Mindegyiknek csak a pénz kell, meg az anyagi jólét, én meg dolgozhatok majd szakadásig! – morgolódott, amikor rendszerint valamit a szívére vett.   

Ekkor rendszerint anya egyből elkezdett fia jópofiságán kuncogni, mert imádta azt a fajta cinikusággal megfűszerezett vaskosan kiábrándult humort, amit fia egy-egy odamondogatós beszólásával meg tudott mondani!

- Már ne haragudj anyu, de ezt te nevetségesnek találod?! – fakadt ki.

- Hihihi! De szívem! Hát ez annyira jópofa! – Nem lehet pontosan tudni, hogy az anya vajon mire érthette azt, hogy jópofa? A mondatra, vagy az adott hangsúlyra, ahogy fia egymáshoz kapcsolta az adakozó szavakat? Nem is ez volt a lényeg, mégis sokszor volt úgy, hogy jó lett volna neki egy állandó báty, vagy örök barát, akivel ától-cetig mindenről és mindenkiről szándékosan, és könyörtelenül, ha kell lehántották volna a fölösleges sallangokat és kérget!

- Szerinted megpróbáljam a Bölcsészetet, vagy húzzak melózni a Balaton partra?! – kérdése látszott, hogy nagyon komoly, és nem tűrhet halasztást.

- Drága kisfiam! Felnőtt, érettségizett ember vagy, vagy nem?! Ideje lenne végre eldöntened, hogy mit is akarsz? Én nem dönthetek helyetted, legfeljebb csak támogathatom a megfontolt döntésedet! – s ezt mindig is utálta, hogy anya egyből nekifogott a kioktatásnak, ami szelídített prédikációk formájában folyt le, de azért mégis oktatás maradt!

- Tehát, ha jól értettem kedves szavaidat anyu! Mindent saját magamnak kell megoldanom! Te pedig mindenbe belemész, amit csak mondok neked! Hát ez frenetikus! – eltéphetetlenül érződött minden mondatán a megsavanyodott cinizmus.  

- Pontosan! – s hogy egy kicsit ösztönözze lelkiekben megrendült, és idegeskedésben majdnem tökéletesen kimerült és elfáradt fiát, azért még hozzátette: - Apáddal mi nagyon büszkék vagyunk ám rád!

,,Vajon, ha apja is büszke és elégedett, akkor mi a fészkes fenéért nem tudja legalább egyszer ebben a tetves életben levetkőzni saját gyilkos, fafejű büszkeségét és elmondania egyszerű, józan szavakkal azt, hogy azért nagyon büszke rá, és az is marad?!” – ezt soha nem érette.

Végül hosszas átvirrasztott, önmagát sanyargató, és átrágott éjszakázásokat követően úgy döntött, hogy előbb pénzt fog gyűjteni az egyetemi tanulmányai finanszírozásához és csak utána vág bele tejes szívvel-lélekkel a mindent átölelő bölcsészetbe! Mint minden fiatal poéta-életű lélek ő is tökéletesen illúziókat dédelgetett arról, hogy hogyan fogja teljesen átformálni, megváltoztatni a modern költészetét, méghozzá szabad versekkel, amikben az adott szótagszámok a sorok végén nem feltétlenül függnek össze, és nem is mindig rímelnek!

Inkább majd a háttérből irányítja a saját maga alkotói pályáját, és ha az egyetemi folyóirat két tőle egy cikket, karcolatot, vagy verset akkor készséggel odaadja termését is, de azt, hogy vadidegen, gazsuláló emberek előtt akárcsak egyetlen költeményét is felolvassa, mint aki egy valóban híres ember, akkor semmi pénzért nem lehetett rávenni, még akkor sem, ha a fene fenét eszik!

Egyik délelőtt megvette a vonatjegyet, az egyik helyi érdekű járatra, és az elviselhetetlen kipárolgású pisi és átható fekáliaszagban nekivágott a Balcsinak, hogy legyen egy kis indulótőkéje, ha valóban úgy dönt, hogy később megszeretné próbálni az egyetemet!

Persze azonnal belebotlott a maga kihasználható naivságával együtt az első furcsa és rókaképű emberkébe, aki lángossütőket, és halsütőket is keresett egy füst alatt költséghatékony kis fatákolmányába, amit nem lehetett éppenséggel egy építészeti műremeknek sem nevezni, hiszen kis híján összedőlt; de az ott lebzselő, fürdeni vágyó fiatalos vendégek nem is azért jöttek, hogy szemügyre vegyék az ócska bódé műszaki adottságait, sokkal inkább a jó konyha miatt, mert pár jól csengő forintért olyan ízletes és zamatos halas flekkeneket ehettek, egy nagyadag krumplis, fokhagymás lángos kíséretében, hogy bizony mind a tíz ujjukat is megnyalták utána és meg is hívták a többi ismerősüket, hogyha jó kaját akarnak, ezt a helyet semmi áron ki ne hagyják!

Ferinek ebből természetesen csak annyi jött le, hogy a csóró, és smucig főnöke jó, ha egyetlen napot adott neki, mint szabad kimentőt, és természetesen azért sem fizetett!

Általában ezek a napok kivételek nélkül mind Vasárnapra estek, hiszen akkor az emberek többsége különben is szabad programokat szervez, vagy pedig ki sem mozdul kényelmes és meghitt otthonából! De itt a Balcsi partján, ahol gyakorlatilag minden egyes nap mindent újra és elölről célszerű és érdemes kezdeni valóságos élet-halál küzdelmeket kell folytatni, ha egy kisebb vállalkozó, önfinanszírozó kereskedő rendesen meg akar élni, és nem mellesleg tollasodni az adott csekélyke jövedelemből! S minthogy az emberek többségének általában az a célja, hogy megéljen vagy így, vagy úgy mindent rákentek a dráguló alapanyagokra, ha az étlapon az árak egyetemesen emelkedésnek indultak a korábbiakhoz képest.

Amíg a többség azon a véleményen volt, hogy – főként az erősebbik nem képviselői deltás izomzatukkal eleresztve egészen nyugodtan hódolhattak a csajozási mustrálgatásoknak -, addig szegény Ferinek jó volt, ha különösen a déli órák környékén pár percre kijöhetett az átforrósodott kemencévé változó kis konyhából, ahol jó, ha egyetlen ember fért meg! A kisstílű eszközöket alkalmazó főnöke pedig, ha valahonnét szagot fogott és megneszelte, hogy útban van az ÁNTSZ, akkor aztán spuri volt aznap, és az egész kis bódét azonnal átszállították egy amolyan hordozható trélerszerűségen egy mások kevésbé üzletet ,,veszélyeztető” helyre.

Feri ki nem állhatta ezt a fajta kétszínű, és álságos magatartást; egyáltalán már főnöke puszta látványa is undorította! Képzeljenek el egy olyan rókaképű, gizda emberkét, aki megtehetné, hogy akár naponta étterembe menjen, hogy végre rendes, és normálisan tűrhető koszt kerülhessen a bendőjébe, de nem teszi, mert megdöglene, ha nem állíthatná élére a jól csengő forintokat, ezért inkább maga is koplalt!

Alig telt bele négy és fél hónap, és Feri előléptetésként nem hogy valami szerényke fizetésemelést kapott volna, na, azt már nem! De helyette előléptették lángossütővé, és még az esti műszak után a takarítás is egyedül rá várt! Sokszor szarkalábakat vésett, kigúvadt szemeivel sokszor töprengett azon, hogy mi a jó fenét keres itt, amikor érettségivel anya valamelyik ismerőse biztosan tudna neki nézni valami kevésbé mocskos és nem ennyire megalázó melót? Végül rájött, hogy sokkal inkább az olcsósított, békeidőbeli silány nosztalgiázás vonzotta gyermekkora színhelyére semmint a biztosított zsebpénz!

Végül aztán nem sokkal az utolsó munkanapja előtt alig egy nappal levette végleg konyhai gusztustalanul olajjal és zsír vegyülékével jócskán összefröcskölt kötényét, szögre akasztotta a mosogató fáját, majd zárási időben biztonságosan lezárta a kis bódét; megsimogatta már javában szuvasodásnak induló fáját, és odaadta a főnökének a kulcsokat, aki akkor már javában az egyik plázs-szerű kis bisztróban ücsörgött, és éhező szemekkel vette számításba a tizennyolc éven aluliak észbontóan szexisre sikeredett kétrészes fürdőruha és bikinis kínálatát!

- Hát te mi az istent keresel itt, te szánalmas kis pöcs?! – horkantott egyet, ha ideges volt.

- Főnök úr! Visszahoztam a kulcsokat, és bezártam a boltot! Már nem dolgozom itt tovább! – megpróbált halvány bátorságféleséget magára erőltetni, de aztán hamar rájött, hogy ez nem lehetett egyedül csak pusztán az ő kiváltsága. Még most is megremegett időnként a térde, ha félt.

- Hogy micsodaaaa??? – egyszerre elkapta az idegesség gépszíja a másokat. Úgy festett szemlátomást, mint aki most rögtön kést ragad, de legalább is minimum az asztalon heverő hamutartóval jócskán pofon vágja szerencsétlen volt alkalmazottját!

- Viszontlátásra! További kellemes napot! – már indult volna is, amikor ideges, felrobbanni készülő atombomba főnöke utána nem szalad, és megpróbálta maradásra bírni:

- Hé, haver! Figyelj már ide a kurva életbe! Ha fizetésemelést akarsz, beszélhetünk róla, de eszedbe ne jusson most a főszezonban faképnél hagyni! Megéretted?! – erősen megszorította sonkás, enyhén zsíros karját, abban bízva, hogy a fenyegetése majd biztosan célt érhet! De csalódnia kellett, mert bár Feri kissé idióta ügyetlenkedéssel, de csak kiszabadította magát, hogy végérvényesen lezárhassa életének ezt a fejezetét!

- Akkor ott rohadj meg te idióta pöcs, ahonnét jöttél! – szánalmasan előbb még ordított, majd kiáltott utána, mielőtt végleg berekedt.

Az eddig összegyűjtögetett sovány ,,zsebpénzeiből” pedig alig egy bő hónap múlva első útja a Bölcsészettudományi Kar kovácsoltvas kapujához vezetett…