RÓZSATÖVIS

Anna éjjel kapta a hírt, hogy imádott férje édesanyánál kórházi komplikációk léptek fel, és elaltatták. Álmából verte fel a nyugtalanító, ideges csörrenés. ,,Istenem, most hogy mondjam meg neki? Amikor kettejük között így is annyira szoros volt a kötelék! Majdnem eltéphetetlen!” Igen… érti! Hogyan? Hogy a mama már képtelen volt ellátni saját magát? Ezt nehezen tudta egy olyan mindig is filigráns s stramm asszonyságról elképzelni, mint az anyósa. Méghogy képtelen az önellátásra? Volt ebben valami véglegesen leegyszerűsített negatív hozzáálás; mint amikor valaki csak azért, mert idős, szándékosan megszabadulna a többi embertől, aki szerinte csak felesleges kolonc a nyakán.

Éjjel vol még, erősen havazott odakint.  Sötétség baljóslatú burokba vonta az egész hálószobát, ahol most egyedül feküdt, mert férje éjszakai műszakot teljesített. Mit mondtak ezek az ügyeletes orvosok? Hiszen valamelyik csak azért van a betegek mellett, hogy önszántából bátran elfogadja a gondozásért járó hálapénzeket! Kicsit megviselte idegeit az örökös szolgálat, és anyósának ápolása, míg velük lakott. Kevésbé mint a férjét, aki világ életében anyuci pici fia maradt, és ez kicsit az utóbbi időben Annának egy kicsit már túlságosan is sok volt egyszerre. Szinte úgy nem tudott elmenni hazulról, hogy majdnem percre pontosan minden félórában ne telefonált volna haza, hogy megkérdezze szeretett anyósát: - Anyuka, nincsen szüksége valamire? Nem történt baja? De, ha az orvosok is tudták, hogy egy idős, megviselt, sokat tűrt szervezettel állnak szemben, miért nem szóltak előbb?!

Anna még akkor is képtelen volt elhinni, hogy anyósát elaltatták, amikor a halotti bizonyítványt kellett szemrevételezni, és a férjével együtt megnézték utoljára a mamát a kórházi ágyon. Minden úgy tűnt neki, mintha egyszerre összesküdnének ellene az összefüggések, és nem tudna még idejében megálljt parancsolni nekik! Mert valahányszor csak férje kért valamit tőle azt rendszerint imádott édesanya miatt tette meg; ördögi kör volt ez a hármas beosztás. Mintha férje összes döntését, lépéseit az élet sakkjásztmájában egyedül édesnya ellenőrizte volna kategórikusan, és ebbe hitvesének vajmi kevés belszólást engedne. Ezen alig lehet csodálkozni elvégre, amikor a családfő hirtelen elhunyt, és rájuk szakadt az egymásért való felelősség, már mintha anya és fia nem egyszerű családtagok – de bajtársak lettek volna, akik vérre menően védelmezik saját birtok jogaikat. Férje egyedül édesanyjában bízott, neki mert csak hinni. Aztán amikor lecsupaszítva a sallangszövegtől végre isten igazában megismerhette Annát ezt a talpraesett, és vonzóan csinos hölgyet, mintha az eddig burokban tengetett lét is azonnal kinyílt volna előtte. Meghökkent, és el is csodálkozott, elvégre élete során összesen, ha egyetlen valamirevaló randevút sikeredett nagy üggyel-bajjal összehoznia – méghozzá édesanyja beleegyezésével, hiszen ő szorgalmazta, hogy a fia harmincéves elmúlt, és fogjon már magának egy valamirevaló, rendesebb lányt!

Anna lánykorában két testvérével, és egy kiskutyával éldegélt egy városkában, ami a fővárostól kicsit kívül esett, és csupán a színházi előadások, és a könyvtár gazdag felszereltsége hozhatott némi izgalmat az életébe; míg korabeli barátnőinek már voltak pasijai, és már probálgatták egymás között a nemek szexiális ,,kíváncsiságát” addig a szerénykedő, de csöppet sem bátortalan Anna úgy gondolta, hogy vannak bizony a viláon fontosabb dolgok is, mint mondjuk az, hogy az embernek milyen is az ún. kielégített közérzete. Mígnem egy verőfényes októberi napon új tanár ember érkezett a gimnázium ódon falai közé, és szerelem volt első látásra: ő már a negyediket koptatta serényen, és alig várta, hogy leérettségizzen, de amit meglátta ezt a kissé pufók, mackós termetű, mindig talpig udvarias és nagyon is előzékeny, magas férfit, szíve mélyén megérezte, hogy kapcsolatuk feltétlenül többnek ígérkezik, mint azt egyesek előre gondolták!

- Bocsásson meg, hogy a sarkára léptem, de tudja ebben a nagy dzsumbujban sajnos az ilyesmi gyakorta előfordul! – hajolt meg, amikor az iskola folyósóján összefutott vele.

- Ne… ne… nem történt semmi! – mint a vadalma hirtelen, kislányos hiúsággal pirult el, mint akinek bármiféle szégyenkeznivalója támad, és csak dadogva tudta megtalálni a további szavakat – igazán nem történt semmi drága tanár úr! – már mosolygott bizalmasan.

- Bocsásson meg kedves, ifjú hölgyem! A nevem Bogas Kornél, és én fogom tanítani a történelmet!

- Részemről a szerencse! – érezte, amikor kinyújtotta karcsúsított hattyúkezét, és a másik megfogta, mintha egy fölfokozott, elektromos kisülést élt volna át, ami a maga intezív hatásában robbanásig fokozható. – Hát a további viszontlátásra tanár úr! – azonnal elsietett, mert érezte, ha tovább marad tovább tombolnak szervezetében a hormonok, amiket fogalma sincs, hogy ugyan mi is indíthatott be.

Maga sem tudta, hogy történhetett meg, hogy egy ismeretlen férfit így egyszerűen rögtön a bizalmába fogadott; pedig, amikor még általánosba járt nagyon sok fiú meghúzta a coffos, gyönyörű mézszínű haját, és rágógumit nyomtak a fejére. Abban a pillanatban, amikor kézhez kapta az érettségi bizonyítványát egy hét múlva már meg is tartották nagyon szűk családi körben az esküvőt. Gyakran támadt az az érzése, hogy nem ismerheti meg talán sohasem teljes valójában a férjét, akinek mintha két személyisége lett volna: egy amelyik a tulajdonképpeni hivatalos dolgokat, és a munkát intézte, és egy amelyik a magánélettel foglalkozott.

Végül is el kellett hinnie: A tanár urat megbabonázta vibráló, eredeti személyiségével, és azonnal le is nyűgözte.

Ahogy később – ha társaságba mentek főként esténként, ha más dolguk már nem akadt: üdítő, kisfiús gyámoltalanságáért szeretett bele, az egyszerre megható, és bájos sebezhetőségért.

- Drága Anna… megkérhetlek, hogy akkor ezt is kis bevezető fejezet inkább te meséld el az egybegyűlteknek?

- Persze szívem! Bízd csak rám! – ellenálhatatlan mosolyban tűntek ki gyönyörű, szikrázó, hófehér fogacskái, ami sohasem akadályozták meg abban, hogy forró csókváltások alkalmával bíborlángú nyelvjátékát is kamatoztassa.

És Anna minden elmondott; persze csak azokat a lényeges mozzanatokat, melyek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy roppant csinos, vérbeli hölgy véglegesen, és bolondosan magához tudjon láncolni egy kissé tutyimutyiskodó, és nyámnyila férfit. Ezt később természetesen megismételte, és annyiszor gazdagította a saját kis történetét, hogy egy idő után már kész regényt lehetett volna belüle megírni: annyi volt benne a kitalált szenzáció. A férfi üdítő gyámoltalansága aztán később kivirágzott, és mindig megingó önbizalma is új értelmezést nyert, megható sebezhetősége olykor gyerekesen elidegenítette a valódi, komolyabb emberek kiszámítható, sablonos világától.

Ha történetesen Bogas Kornél tolószékbe kényszerült volna nem lett volna tettrekészebb, és önzetlenszívűbb, csodálatosan adakozó teremtés mellette, mint Anna, aki lélekerőt sugárzott volna szinte minden hétköznapi megnyílvánulásával belé. De Bogas Kornél összetett személyiség volt, és Annának ehhez az összetett személyiségnek is megszokottan alkalmazkodnia kellett, ha kompromisszumok terén is szerette volna főntartani az adott kapcsolatukat. Eltökélt határozottsággal, é karakán elszántsággal intézte a számlabefizetéseket, és azokat a sok esetben áttekinthetetlen és érthetetlen ,,felnőttes dolgokt”, melyek hivatali bonyuloltságukban sok esetben egy kiúttalan labirintusra emlékeztettek, ahonnét nem lehet megszökni, és mégis az emberi mindennapok részét kell, hogy képezze. Minden amit tett Kornélka kedvét, és érdekeit szolgálta. De mindig szakított időt magára is mint mindig. Az is gyakorta megesett, ha látott egy új ruhát, vagy egy kicsit elegánsabb cípőt lelkiismeret-furdalás nélkül meg is vette – bár jól tudta, hogy önmagával elsősorban úgy egyezett meg, hogy fizetésig nem nyúl bele a közösbe.

Egész nap emberek jöttek-mentek egymásnak adták a verejtékező kilincset. Anna figyelmesen hallgatta, hogy mit is beszélnek körülötte: mintha egy hatalmas hangzavarban lett volna, ahol az egyedi, tiszta hangok többsége is rendezetlen zűrzavarrá rendeződött. Többen a látták, amint férje éjszaka végestelen végig átvirraszt több álmatlan napot is, hogy imádott, és rajongásig tisztelt édesnya mellett lehessen; párja az utóbbi pár, lélekpróbáló hetet számítva teljesen kifordult magából, és megváltozott: példa volt rá, hogy amikor egyik közelebbi, kedves ismerősüknél vendégeskedtek és a fiatal asszonyka bejelentette az örömteli hírt, hogy nemsokára kopogtat majd náluk is a gólya, minden ok nélkül elbőgte magát, hogy aztán rázkódhasson a sírástól, mely már egész labilissá vedlett idegrendszerét fojtogatta.

Valaki a a kórházi családitagok közül megjegyezte, hogy Anna annyira érett gondolkodású, és lelkierősen viseli a hirtelen rájuk tört megpróbáltatásokat, hogy igazán irigylére méltó lehet az olyan ember, akinek ennyire talpraesett felesége van! Meg volt róla győződve, hogy szerető anyósa – aki mindig is jóegészségnek örvendett, és még túl a nyolcvanadik életévén is ragaszkodott a reggeli tornagyakorlatokhoz, biztos volt benne, hogy valami komolyabb lelki megviseltség álhat a kritikus kórházi állapota mögött. Tudta, ha egyetlen szerelmét megzavarná azzal, hogy palástolja gyanúját – miszerint idős édesanya már egy ideje nincs formában -, csak az olajra öntené a tüzet.

-… És mikor látogatjuk meg legközelebb?

Férje mindjárt lement és a jeges, csúszos parkolóban veszteglő, hóval betemetett, és látszólag a külvilágtól tökéletesen elszigetelt autóról lehányta a havat. A kórházban mint rendszerint doktorok, és nőbvérek népes hangyaboly gyülekezete zsibongott, és sürgölődött össze-vissza, mintha csak egy hatalmas kaptárban lettek volna mind a ketten, ahol maguk is még idegenek, de azért már jól megismerhették a határokat, és a többség korlatjait.

Egy ezüstösen csillogó termoszt megtöltött csurig forró teával – ha már választani kell az éjszakázáshoz, inkább a tea legyen, semmint a kávé, ami egyébként is kiugrassza előbb-utóbb a szívet -, és megindultak karonfogva a másikat, mintha csak egymásból szerettek volna minnél intenzívebben lelkierőt, és vigasztalást nyerni!

Amikor megpillantották a kórterem ajtaját első pillanatban azt sem tudták, hogy mit gondoljanak az adott helyezetről: a kis hófehér, kórházi emlémával letakart ágyacskán, ahol egykor az imádott mama feküdt, hogy teljesen üresen tátongott, mintha messziről még várt volna valakit, akiről már mindenki tudhatta, hogy többet ide vissza nem jön…

Óvatosan, mint a lopakodó vadászok közelítették meg az ágyát, ahol egykor soványra fogyott, aprócska madárteste még utolsókat reszketett.

- Édes istenem! Rosszkor jöttünk! – szakadt ki a fiatalsszonyból a nagyon szomorú felismerés.

- Apa temetését is lekéstük, és akkor még édesanyámtól sem búcsúzhattam el tiszteségesen! Legalább az utolsó pillanatokban foghattam volna mindig megbocsátó, szép kezét. – önmagát vádolón hangoztak a szavak.

Anna gyorsan belekarolt, mert férje most valóban úgy festett, mint akiből azonnal elszáll a lélek, és megfagyott bensejében a tátongó üresség lapul.

- Csss! Szívem! Egyetlenem! Nem lesz semmi baj! Egyetük majd átvészeljük a dolgokat! – rutin reflexszerűek voltak ezek a kijelentések, de mégis lényegesek ebben a pillanatban. Úgy érezte, ha mellette áll, akkor nemcsak, hogy kölcsönös önbizalmat nyerhetnek egymásból, de sebezhető lelkiismeretüket is kölcsönösen begyógyíthatják.

- Drágám! Ne haragudj, de mérges vagyok nagyon magamra! mellette kellett volna lennem az utolsó percekben…

Szívem! Kérlek, ne emészd magad! Te mindent megtettél ami emberileg lehetséges volt! – mégis most olyan üresek, és semmitmondóak voltak az elhangzott kijelentések.

Anna megállt a nappaliban és szabályosan beleroskadt a fotelba a temetés után; liliom fejét mélyen egy párnának szorította, hogy más ne hallgassa, amint önmagából kiüvölti az igazságtalan világra rászórt szitkait. Hullámos, napfényszínű haja összekócolódott, mintha csak a világban megtört repedéseket akarná érzékeltetni. Mert most összetört lelkében maga is érezte, hogy igazságtalanság, és könyörtelenség történt egy becsületes, tisztaszívű, és oroszlánhitű jó asszonnyal, aki nem engedte magát legyőzni csupán a mindig öntörvényű szervezete adta fel helyette is végképp a kíméletlen harcot, melyben a győztesek sem mindig éppen nyertesek, de szenvedők!

- Hogy érzed magad drágám? – közelebb lépett férfje volt gyerekszobájához, ahova kiskorában rendszerint mindig akkor bújdosott el, ha valami komolyabb sebezhető sérelem érte, amit képtelen volt gyerekfejjel igazságosan megtorolni. Kettőt-hármat kopogott.

- Szívem, egyetlenem! Bemehetek!

Válasz nem jött, csak elfojtott nyüszörgéseket, és hüppögéseket halott. Óvatosan, kímélettel nyitotta ki az ajtót. Amikor belépett nem is egy magas, szélesvállú embert látott maga előtt, de egy védtelenségre vetkezett, árva kisfiút, akiben csupán csak ebben a pillanatban tudatosodott, hogy már soha többet nem fogja valaki ,,kisfiamnak” szólítani!

- Jaj, kicsim! Ez borzasztó! – leült, és egy védelmi ösztönnel átkarolta, mint anya gyermekét. – Tudod te is, hogy soha nem zavart, ha egy férfi valóban kimutatja őszinte érzéseit! Sírj csak nyugodtan! – Már önmaga is vastagon, akár a záporzuhanás könnyezett, és most az sem érdekelte, hogy a kis gyászgyűlekezet, mely egykor olyan túlbuzgón szándékozott részvétet nyilvánítani kettejüknek hamar távozott, és csupán ketten maradtak; két összetört élek a megüresedett szobában.

- Jaj, édesanyám! Miért hagytál magamra, amikor még annyi mindent szerettem volna veled megbeszélni?! – azt gondolta jogosan vádolja magát, pedig valójában ez csak újabb bűnbakkeresésre vallott, amit a saját személyisége ellen élt ki.

- Ne vádold magad drágám! – letörölte könnyeit azzal a fekete garbó pulóverrel, amit stílusosan magára vett, mert mindig is egyfajta kifinomult elegancia jellemezte öltözködési ízlését!

- Mi lesz most? Hogy tudjuk továbbfolytatni a berendezkedett életünket? Szegény anyám, még az unokáját sem fogja ismerni! Hatalmas veszteség! – Arcába temette két tölgyfa nagy kezét, hogy ne kelljen szégyellnie sebezhető könnyeit és ismét kitört belőle a rázkodó sírás.

- De én mindig itt leszek veled! Ugye ezt te is érzed és tudod? – megszorította ártatlannak tetsző finom hattyús kezével az ormótlan, szőrös kezet, cseresznyeszínű ajkaihoz emelte, és ártatlanul, vigasztalon megpuszilta, miközben üveggolyó alakú könnyei vastagon leperegtek szőrös kezén.

- Pedig még annyi, de annyi tervünk lett volna, amit meg kellett volna valósítanunk!

- Majd együtt tovább valósítjuk őket, miközben soha nem feleltjük el kettőnk édesanyát! Szeretnél valamit vacsizni? Készítsek esetleg egy könnyű szendót, vagy valami mást?

Nemet intett; s ebben a végtelennek tűnő kiszolgáltatottságban lyan fájdalmasan érzékeny volt ez az összetett pillanat, hogy érezték egymásra vannak már utalva egészben!

- Karolj belém édesem! Segítek, segítek! – s önmaga szelíd alig hatvan kilójához mérten férje százkilóját valami olyan hatalmas akarattal, kitartott lelkierővel emelte fel a fotel szándékosan süllyesztett mélységeiből, mint akinek határozott célja a létezés folytatása, és több szeretét már nem szándékozik elveszíteni!

Kornél melle még mindig hevesen rázkodott a sírástól; búsa, nagyon megviselt fejétől egészen testén átjárta az egyetemes veszteség tudata, de mégis mellette maradt végig a remény!

Anna kimondta a megtört felismerést: - Meghalt! Sajnos már csak emlékeink között lehetünk együtt vele! Kiborult belőle a sírás, mintha soha nem akarná abbahagyni, mint eddig makacs erővel tartogatott…