MAJD A BUKOVICS

Bukovics Tibor látszólag semmit sem sejtett – pedig az érzékszervei, mint valami titkos diódák, vagy mágneses kapcsolók szinte mindig előre engedték jelezni, s sejtetni vele a bejósolható veszélyt! Most mégis kicsit minden másképp történt!

Az osztályfőnök – az a boszorka, akit a tantestület csupán azért helyezett az osztálya élére, mert a régi osztályfőnöknek mindenképpen tanácsos volt már nyugdíjba mennie, és persze az sem lehetett eléggé hangsúlyozni, hogy Feri bácsi (az osztályfőnök), már igen idős, és nemrég esett át egy komolyabb műtéten, amit a gyerekekre való tekintettel – akik ekkor már kamaszodtak, és gyakorlatilag mindent megértettek el kell titkolni! Ami viszont csak szította osztályon belül az ún. negatív elégedetlenség aprócska, fullánk tüzeit!

Az új osztályfőnök Dr. Zembaranszky Józsefné, aki csupán kivételes alkalmakkor engedte meg az osztályközösségnek azt a luxust, és kivételt, hogy egészen egyszerűen Éva néninek szólíthassák; szigorúan mindenkinek utasításba adta, hogy Bukovics Tiborral lehetőleg most ne szúrjanak ki; ne tegyenek rajzszöget a feneke alá, és ne alázzák agyba-főbe az iskolai WC korántsem komfortos, és lakályos helységeiben, ha egy mód van rá!

Az osztály kellemetlenül ugyan, és nagy nehézségek árán, de végül belement; egy árva szó, annyi sem jött ki egész nap egyik gyerkőc torkán sem. Aztán ahogyan az szinte kötelezően eljön minden iskola életében eljött a híres nagyszünet! A lelkes gyereksereg, mint szorgos sirálycsapat rögvest kiszabadult hangyabolyként a teremből, és azonnal megostromolták az iskolaudvart, amit erre az alkalomra valamelyik jólelkű, és kedélyes portás hideg vízzel locsolt fel, és a mínuszok jótékony hatásainak hála azonnal jéggé dermedt a sportpálya is! Így már aztán megkezdődhetett a kiadós hó csata! A két Weinstein ikerfiúcska kapott karácsonyra a szüleiktől egy-egy korcsolyát, és most alig lehetett őket leparancsolni a kellemetlen vörös salakot befutó jégfelületről. Ennek meg is lett a kellemetlen következménye; Weinstein Bálint ugyanis egy óvatlan, és forrófejű pillanatában akkorát esett a jeges pályára, ráadásul szabad felületet hagyva bokájának, hogy el is törte azonmód a bal lábát, úgyhogy a többi órára – magától értetődően már nem is kellett beülnie, mert végre kipróbálhatott egy igazi ninós autót, ami sürgetően kórházba vitte. Kapott egy hófehér betonvastagságú gipszet, amit, a későbbiek folyamán is úgy hordozott magával vonszolva, akár egy többszörösen kitüntetett, háborús veterán!

- Na, ezt nézzétek meg! Mi van nekem nagyokosok? – dicsekedett. S ezekben a percekben lehetett talán a legboldogabb, mert a bandavezérek társasága – ki tudhatná megmondani mi okból, de végre-valahára leszállt róla!

De abban a pillanatban, amikor már Bukovics Tibort is baleset érte – igaz ő egy kisebbfajta autóbaleset áldozata lett, ha lehet ilyet mondani -, már korántsem voltak vele ennyire elnézőek, az adott bandafőnökök.

- Nézzétek a kis rohadék! Még neki áll feljebb! Emeld meg azokat az elefántos csülkeidet, te kis féreg, vagy beletemetünk a betonba! – élcelődtek vele, bár az új osztályfőnök szigorún megtiltotta, hogy bárki is akárcsak egy újjal is hozzányúljon szegény gyerekhez, aki most a kórházban töltött hosszú napok után először lépte át az iskola kapuiját; egyik gyehennából a másikba! Arról már nem is beszélve, hogy mint egy pufók bicebóca szegény jelentősen, és fájdalmában szinte könyörgő tekintetet fölöltve húzta jobb, műtött lábát.

- Kérlek szépen titeket! Hagyjatok békén! Semmit nem tettem ellenetek! Miért szurkáltok, mért piszkáltok, miért szemétkedtek velem?! – fakadt ki, de úgy hogy szégyenében már a könnye is megeredt szegénynek!

- Azért mersz élsz te háj tóni! Te hájas, dagadt gyökér! VILÁGOS! – adta meg a kívánt választ, egy pár fejjel magasabb, a velejéig romlott, és ki tudja már hány iskolából kibukott kamasz – aki nem sok nyugodtan mondhatjuk, hogy nagy ívben elkerülte az erkölcsi szabályokat, és tett a maga körüli világra.

- Na, skacok! Kinek van ötlete? mi csináljunk ezzel a kis szeméttel?

- Szerintem most nem lenne bölcs dolog háborgatni! – súgta a fölébe egy másik suhanc a főnöknek -, te is tudod, hogy a szigorú ofő mindenkinek megtiltotta, hogy akárcsak egy ujjal is hozzányúljanak a finom lelkű primadonnához! – vélte.

A bandafőnök vérben forgó, izzó sötét szemgolyója most még táncolni is tudott volna az elfojtott gyűlölettől; hogy egyáltalán akadt még széles e világon valaki, aki megkérdőjelezi az ő parancs-szavát, és ellent mer mondani neki!

- Hogy mondtad haver?! – sandított élesen rá.

- Semmi főnök, tényleg semmi! – vonult vissza megalázottan saját szánalmas vackába a suhanc, aki az imént még bátran fejtegette távolba tekintő terveit.

- Én is úgy gondoltam! Jegyezzétek meg ti pöcsfejek! – engedte szabadjára saját törvényét. – Ha bárki ellent mer nekem mondani a közeljövőben az rohadtul megbánja! Világos, ti seggdarálók! Megtehetem, hogy mindannyiotokat az iskolai budiban húzlak le, és senki még csak nem is titeket keresni! Okés?!

A keménykezű bandatagok, akikre szinte minden élethelyzetben jellemző volt a kíméletlen bosszú, és könyörületet hírből sem igen ismerő agresszió, hirtelen megjuhászodtak, és olyan engedelmes báránykák lettek a bandafőnök szakértő hangja hallatára, mint a kóristalányok!

- Tehát uraim! A következő a terv! Ezt a kis seggfejet, igenis móresre fogjátok tanítani! Beviszitek az eldugott iskolai WC-be, és ráhúzzátok a vizes lepedőt! S ha még kekeckedve, akkor ellopjátok a farmerját, és hagyjátok hogy meztelen seggel rohangáljon egész nap! Megértettétek?!

Itt nem lehetett ellentmondás, se pedig szánalmat kiváltó könyörület; mint a kiéhezett, és most aztán vérre szomjazó farkas falka úgy rontottak rá szegény semmiről sem tehető, és mégis folyvást a bűnbak szerepében tetszelgő Bukovicsra, aki éppen próbálta volna édesanyja által gusztusosan becsomagolt szalámis szendvicsét majszolgatni, mint a tízóraija kötelező bizonyítékát.

- Hé, pöcsfej? Hát te mit csinálsz?! – léptek be az osztályterem ajtaján a bajkeverők. – Csak nem zabálsz, te kövér malac? Nézzétek hapsikáim! Ez a seggdugasz hogy flamol, hisz akkora már a valaga, mint ide Lac háza!

Bukovics Tibort hirtelen elfogta a tartós, és radikális félelem süvöltő lehelete, de bátorságára így sem lehetett semmi panasz, mert úgy tett, mint akiről leperegnek a megaláztatás vakfoltjai, mint az olcsó pingponglabdák!

- Hozzád ugatok, te állat! – emelte fel az egyik bandatag a hangját. – Most pedig te rogyadék nyomorék vámot fogsz fizetni, mert ha nem mindenedet elvesszük, és ráadásul még meg is fingatunk, kiadósan az iskolai retyón!

- Szájatok már le rólam ti gennyládák! – bukott ki belőle. Nem kis bátorságra vallott ez a hozzáállás sem; ő egymaga, és vagy heten ellene! Most jól jöttek volna azok a pár hónappal ezelőtt szülei által felkínált önvédelmi tanfolyam titkos cselei, apróbb trükkjei, és fogásai.

- Mit merészeltél mondani nekem, te genyó hernyó?!

- Azt, hogy szálljatok már le rólam ti gennyládák! Világos?!

- De fölvágták a kis csórónak a nyelvét! Na, megállj most kapsz a pofádra te kis genya! – azzal az alig két méteres suhanc szabályosan odaügetett a középső padsor legelső székéhez (ahol Bukovics Tibi üldögélt), szabályosan föltépte a széket, megragadta és egy akkora gyomorütést vitt be a bordáira, hogy Bukovics már csillagokat látott maga körül, mint az a részeg ember, aki botladozik, és tántorog, mert minden megmaradt realitásérzékét kamatostul elvesztette!

- Na hogy tetszik a műsor? Te kis szarházi surmó? – azzal még egy jókora ütést mért egyenesen az arcába, amitől szegény Bukovics, aki most úgy festett, mint fuldoklón partra vetett hal, aki az életért küzd nem is tudott felélni, vagy azonnal kitérni az ütés suhintása elől!

- Kelj fel, te szemétláda! – üvöltötte feje fölött a kétméteres, beidomított háziállat, szolgai pincsikutya.

- Auu! Ez nagyon fájt! Hagyd abba! – köhögte, és látszott, hogy egy bordája megrepedhetett, vagy belső sérülése lehettek, mert szája szegletében habos vér bugyogott fel, aminek már bizony a fele sem volt tréfadolog!

- No, hogy álldogál a megleckéztetés? – kukucskált be az ajtón a bandafőnök. – Látom, hogy a puhítási alapműveleteket gyakorlatilag már jócskán átugortuk, épp ezért nyugodtan áttérhetünk a retyózási fázisra!

Most vele együtt még két nagy öklű suhanc lépett a látszólag teljesen elhagyatott terembe; megragadták két oldalánál fogva az úgyszólván tökéletesen magatehetetlen, és jelentős fájdalmakkal küszködő Bukovicsot, majd szabályosan az iskola folyosóin keresztül vonszolták a földön fekve egészen az iskolai mellék helységekig!

- Hát akkor meg is érkeztünk kis kalandtúránk újabb állomásához! Végállomás: A retyó! Gyerünk fiúk! – adta ki újabb pokoli ítéletét. – Mutassátok meg ennek a kis gennygombócnak mit érdemelnek azok akik nem hajlandóak vámot fizetni, és a tetejében, még vissza mernek pofázni nekem!

A két vasöklű suhanc, aki harapófogó öleléssel szorította most az eszméletlenséggel vergődő áldozatát, Bukovics Tibor sajgó fejét szabályosan belenyomta az iskolai WC egyik komfortosnak ritkán nevezhető, és felettébb vizeletszagtól bűzlő mocsarába, méghozzá fejjel lefelé!

- Na, hogy ízlik a víz, te kis genya?! – érdeklődött a bandafőnök.

Sokáig egyetlen árva hang – annyi sem hagyta el Bukovics torkát -, nem is lehet ezen csodálkozni, hogy elkerülje a fertőzésveszélyt, szinte mindent bezárt maga körül: a szemeit behunyta, és a száját is becsukta nehogy belemenjen valami ismeretlen eredetű, elsősorban emberből származott folyadék!

Amikor kihúzták hajánál jól megragadva szinte már élettel fejjel a WC kagylóból, és látták, hogy ennek bizony a fele se lehet tréfa, mert ez a szerencsétlen mulya srác olyan élettel, mint valami hulla, a bandafőnök úgy határozott, hogy olajra képnek – legalább is ő személyesen, a többiek pedig azt csinálnak ezzel a a puha gombóccal, amit csak akarnak.

Még szerencse, hogy a bandában az alávetettek között is akadtak azért emberi megértés szikrái, mert az egyik csenevész suhanc, megfogta és bevonszolta valamelyik szabadon tátongó osztályterembe, hogy legalább ott térhessen magához egy kicsit, ha tud; viszont gondolhatott volna arra is, hogyha valakit csak pár napja engedtek ki a kórházból súlyos autóbaleset következtében, akkor annak tartós pihenésre lenne a legnagyobb szüksége, és nem pedig terrorizáló harcokra, és pokoli csaták küzdelmeire…

S miután Bukovics Tibornak meglehet, hogy belső sérülései is akadtak a gyomrozó ütések következtében, vagy az is lehet, hogy tartósan, és kiadósan megrepedhetett pár darab bordája, ami most gyötrelmesen szúrta a tüdejét, és ezáltal a lélegzetvétel olyan volt, mintha tüskékkel szurkálnák folyvást az ember belső szerveit, ezért mindig csak bizonyos időközökben próbálta rászorítani magát arra, hogy megmaradt lélegzetet vegyen, bármennyire is fájdalmas volt számára ez!

Pista bácsi még szerencse, hogy összebarátkozott egy kedves, kissé mogorva, mormogó hangú portással szinte mindig végigjárta a termeket, hogy ellenőrizze a szivacsok, és a kréták állapotát – mert azért hetesnek lenne sem mindig volt fenékig tejfel itt -, egyszer csak nyüszítő hangra lett figyelmes, ami az egyik tanári asztal alól hallatszott.

- Ki az? Ki van ott? – kérdezte.

-…Jaj Pista bácsi….Jaj…Csak…csak…Én! – nyögte mert most már a beszéd is kiadós fájdalommal járt.

- Te jó isten! Hát veled meg mi a csoda történhetett?! – kapta fel az öreg az asztalt, és segített a megvert, megalázott gyereknek egy kicsit magához térni, azáltal, hogy eltámogatta egy asztalig. – Ki művelte ezt veled, mi?!

- Jaj…Pista bácsi! Fulladok, fulladok! Kaphatok egy pohár vizet, és mindent megmagyarázok! – de ezzel már el is ájult, fájdalmában.

Az öreg, most megértőnek mutatkozott portás, aki öregkorát sem úgy tervezte, hogy özvegységre jut, hogy megemberelte magát, és hona alá kapta az leájult kamasz fiút, és azonnal fellépegetett vele – persze a lehető legnagyobb körültekintéssel, és elővigyázatossággal, hogy nagyobb kárt már ne tegyen benne -, az igazgatói irodába.

- Hát ez meg mi a szösz?! – lepődött meg a szokatlan jelenségen, és portáson az igazgatónő, aki vastagkeretes szemüvege mögül, most pontosabban, és részletesebben szemügyre vehette az elé táruló fejleményeket! – Hát ennek meg mi baja van?! – csodálkozott.

- Mélyen tisztelt Igazgató asszony! Szerintem ezt a gyereket már több alkalommal is megverték! – felelte becsülettel a portás.

- No, igen! De mondja csak, ki tehetett ilyet?

- Mélyen tisztelt Igazgató asszonynak éppen úgy kellene tudnia, hogy szinte mindig ugyanazok kezdik a háborúskodásokat is, akik sohasem lehetnek megelégedettek talán még önmagukkal sem! Ön is jól tudja, hogy az emberi gonoszság mindenütt gyökeret ver, ahol azt gondolja, hogy az elesettek, és a gyávák már rettegnek cselekedni! – adta meg a választ.

- Hát ebben igaza lehet Pista bácsi! Bizony nagyon is! De fektessük le a gyereket a kanapéra azonnal! Kérem, mondja meg az iskolaorvosnak, hogy hívatom, de azonnal!

- Azonnal Igazgató asszony! – azzal az öreg portás elgaloppozott amilyen gyorsan csak tudott az orvosért!

Mire az orvos megérkezett – mondanunk sem kell -, Bukovics már majdnem kilehelte a lelkét is; nagyon rosszul volt, és kutyabőrben tengődött, mert lázas álmaiban félrebeszélt: folyton valami likvidáló listát emlegetett, és azt, hogy ő lesz a következő…

- Igazgató asszony kérem! Ennek a fiatalembernek bizony belső vérzése van, és több bordája is kicsit megrepedt!

Az igazgató asszony – vélhetően azért, mert neki is volt már három lurkója – igencsak megsajnálta szegény pórul járt diákját, épp ezért azonnal rendelkezett, hogy az orvos tegyen meg mindent, ami módjában áll, annál is inkább, mert erős, megvesztegethetetlen lelkiismeret-furdalás kezdte el gyötörni avégett, hogy elvégre őrá volt egyedül bízva a kis beteg, és csak most nemrég jött ki a kórházból! Ha ez egyszer a szülők fülébe jut, hát akkor több mint valószínű, hogy lesz majd nemulass!

- Kérem doktor úr, azonnal szállítsa be a gyereket a kórházba, mert nemrég történt vele egy autóbaleset, és ez most rosszul jött neki is! – próbálta menteni mindenáron a menthetőt. – Kérem, gyógyítsa meg! - esdekelt.

- Kérem Igazgató asszony! Tudja én mindent megteszek, ami szaktudásomból következik. – azzal fogta az orvosi táskáját, és telefonált egy rohamkocsiért, hogy szállítsák be, a sérült gyereket amilyen gyorsan csak tudják a kórházba! Szegény Bukovics Tibor rosszabbul, talán már nem is járhatott volna – egyik cseberből a másik galibába esett bele: alig élvezhette szegény a szabadságát.

A bandavezérek sem úszták meg egykönnyen! Azonnal hívatták a bandák fejét – mert hát szinte mindenki tisztában volt vele, hogy mindig a fejtől büdösödik a láb, és ezért mindig az adott terv értelmi szerzőjét kell megtalálni az észt a tuskók között! Így nem csoda, hogy Bányász Zoltánra aztán úgy ráhúzták a vizes lepedőt, ahogy annak fegyelmi eljárás, majd nem sokkal később teljes kicsapatás lett a következménye, amit a bandatagok bosszúállása követett olyan szinten, hogy elmentek mindannyian szegény Bukovics házához, ami egy panelsziget szegletében feküdt, és mindenfajta trágárságokat, mocskolódó kifejezéseket, és kompromittáló, szarkasztikus mondatokkal szennyezték be a frissen mázolt, hófehér falat! s ha ez nem lett volna elég, akkor ráadásul, - vélhetően, hogy haragjukat valamilyen szinten egyetemesen is kitölthessék agyba-főbe püfölték a sötétzöldre lefestett postaládájuk karimáját, ahova a leveleket szokták bedobni, majd a felismerhetetlenségig összefirkálták a Bukovics nevet, hogy még akár nyoma se maradhasson!

Amikor aztán – mint mindig, ha tragédia, vagy személyi sérülés történik, és nehezebben megy a gyógyulás általános folyamata -, kiengedték szegény Bukovics Tibort a kórházból újfent, egy idő után, elvégre a szüleinek dolgozni kellett menni, és ezért sokszor volt teljesen egyedül, fenyegető üzenetek százait, és zaklató telefonok ezreit kapta; miszerint, ha még egyszer az iskola területére dugja a képét, akkor kinyírják! És sajnos ehhez hasonló, meglehetősen felettébb kellemetlen dolgokat!

Ennek az lett a kissé megkésett következménye, amit még idejében meg kellett volna tenni, de aztán valahogy mindig megfeledkeztek róla, hogy Bukovics Tibor a nyolcadik osztály második felét szinte teljes egészében odahaza, mint magántanuló fejezte meg kitűnő eredménnyel, és csupán csak akkor kellett vigyáznia, ha az iskola folyosóin, mint megtévedt árnyék lopakodva végigosont, hogy nehogy még egyszer istenigazában ellássák a baját, és megleckéztessék a bandába verődött aljas gonoszkodók!