RENDELŐI GYILKOS

Az orvos szinte gyilkosokra jellemző pontossággal, és természetes keretek között az adott határidők meglétével érkezett a Budaörsön székelő rendelőjébe. Már közvetlenül az előszobában – ebben a közkórházaktól szinte teljes mértékben különböző, és roppantul eltérő kis, komfortos helységben -, szemügyre vett egy látszólag meglehetősen ideges, és nagyon is frusztrált, középkorú embert, aki zavarodottságát talán csak azzal kívánta minél jobban láthatóvá tenni, hogy erőteljesen rágcsálta a körmeit.

Gyorsan – mert a tétlenséget sohasem kedvelte egész szakmai praxisán keresztül -, levette a könnyű, szinte légiesnek is mondható, nyárias öltözékét; bermudanadrágot, és stílusosnak is beillő halszálkákra bevonalazott inget, majd bement a rendelőbe, és azonnal, mint első gondolata is ez lett volna, mert másra már aligha lett volna ideje abban a jellegzetesen kora reggeli órában kezet mosott, és mintegy lelki megtisztulást hajtott végre azáltal, hogy a tömegközlekedésben megfogott különféle buszfogantyúkat, és egyéb segédeszközöket: melyek tudvalevőn minél inkább segítik az adott utast, hogy lehetőleg ne törhesse ki a nyakát – szinte sterilizáltan, alapos megfontoltsággal fertőtlenítette mind a két kezét!

A titokzatos, középkora végén járó, idegességében kissé labilis férfi sunyin, és szinte megalkuvón csak hallgatni tudott, látszólag tehetetlenül. ,,Késő délutánra már biztos kihúzza a fogamat ez a jómódú sintér!” – gondolta.

A névtelenségbe burkolózó látogatók – kik közkedvelten mindig a rendelő ülőhelyein ücsörögtek -, most alig-alig voltak egypáran.

A rendelőt segédje egy nagyon fiatal, látszólag virágjában lévő, fiatal, laboráns hölgy készítette elő. A fogorvosi széket nem kellett túlzottan ide-oda hurcolászni, mert hála a rögzítő emelőrúdnak; melyen tudvalevőn maga a szék is nyugodott, már jó előre be lehetett, ha az adott páciens beleült a kívánt magassági állapotokba beállítani.

A különböző fogászati hentes, és hóhér, illetve kivégzőeszközök széles választéka szépen az orvos keze alá volt már rakva. A baktériumokat eltüntető átlagos mikrohullámú sütőre emlékeztető szerkezetet is beüzemelték – elvégre a higiénia az első számú kritikai szempont, amennyiben egy idegen ember szájában egy másik jobb nevű, és hírhedt ember turkál, és matat.

Az orvost szinte napi rendszerességgel keresték; annyira jó és megbízható neve volt a szakmában. Néha korán rendelt, és néha délután, de mivel jó nevű magán maszek fogtechnikus, és fogspecialistának számított, így sohasem engedhette meg magának a könnyelműséget, hogy késő estig is akár rendeljen; annál sokkal fontosabb volt számára a család, és persze saját személyének tudatos, jogosan megalapozott védelme!

Csupán egyetlen doktori fokozattal beérte, bár már számos jobb nevű iskolát elvégzett itthon, és külhonban is, hogy főként a fogak ,,darabolási, csiszolási” és egyéb műveleteit a lehető legsikeresebben végre tudja hajtani. Egy ideig ő is a szokásos állami beállítottságú rendelők, és intézetek karrierjét járta, míg aztán eszébe nem jutott – hogy főleg a mai fölgyorsult világunkban -, kisebb-nagyobb hangsúlyozottan legalizált ügyeskedésekkel szépen megszedje magát, és elegendő haszonra tehessen szert, amiből nemcsak ő, de családja utódja is ,,elvegetálhatnak”. – Nem árt, ha az ember több lábon álldogál a mai világban! – volt gyakori, és kissé már az unalomig ismételt megjegyzése.

De aztán már ötvenéves is elmúlt mire hirtelen rászakadhatott az ismeretlenség homályából rohamszerűen rátörő elismertség.

- Olyan kíméletes sintér, egyszemélyes, könyörületes kivégző! Tetszik érteni! – beszélték róla az időközben városi rangra emelt falu tagjai.

Ő bölcs belenyugvással és halálos nyugalommal végezte amiért fizettek neki busás haszonnal mint mindig az emberek, és nem kérdezett sokkal többet sem, mint amit orvos-páciens kapcsolatában egyáltalán megemlíthet az ún. becsületkódex. Csupán azt ígérhette mindennel megelégedett betegeinek, amit a többi jó nevű fogorvos is megígért, mint egy szokásos, és szükséges hazugságot, ami elkerülhetetlen, ha az ember egyszer és mindenkorra le szeretne számolni a sajgón szurkáló, és őrületbe kergető fájdalommal. Mintha csak egy nagyon is lelkiismeretes ítélt végrehajtó lett volna, aki már-már baráti kontaktust igyekezett megvalósítani az éppen kivégzésükre készülő elítéltekkel, és mint bölcs barát szól hozzájuk a végső, utolsó pillanatokban.

Talán csak a megbocsátó szánalmat érezhették nála betegei: a figyelmességet, és a bizalmat mellyel az adott fogbetegséget tulajdonképpen mindig is igyekezett kezelni.

- A legfontosabb dolog a beteg bizalmát elnyerni, és minden körülmények között megnyugtatni! – mondogatta mindig doktoranduszainak, ha azok a kötelezően előírt tananyag után ellátogattak hozzá – akkor már rendelővel rendelkező tanárukhoz.

- Ne feledjék! Elnyerni mindenáron a bizalmat, mintha a barátaik lennének és nem csupán egyszemélyes orvosaik!

S annak ellenére, hogy már bizony jó néhány éve réges régen betöltötte a hatvanat is valamilyen öntudatos, talpraesett filigránságot, és furcsa fürgeséget örökölt szülői génjeitől.

Bizony már harminc éve megvan, legalább hogy nősülésre adta a fejét, és összehozott két tündérien aranyos gyereket. Az első szűkösen eltéblábolt évek után szépen lassan kezdett egyenesbe jönni saját vállalkozása, és a sikernek nem is kellett hosszan váratnia magára.

Szerelmi házasságot kötöttek kedvesével, akit, mit ad isten – éppen a fogtechnikusi iskolában ismert meg; előszeretet, és közkedvelt passziójuk az volt, hogy egymás szájában forgolódva – persze a lehető legtisztességesebb szándékok mellett, és alattomos hátsó szándékok nélkül -, az adott fogcsoportok latin eredetű szavait, és szinonimáit gyakorolták! A filigrán, és roppant csinos asszonyka – akiről az ember meg sem mondta volna, hogy már kétgyerekes anyuka -, egyedül a családjának élt, azzal a fölmagasztosult, már-már istenségeket ajnározó, abajgató hittel, mely férje bűvöletében tartotta őt fogva, talán igazán maga sem tudott sohase róla. Mikor kezdett már a vállalkozásuk szekere szépen jövedelmezni és mozogni eldöntötték, hogy szépen rendbe hozatnak egy alig használt, kisebbfajta kertes házat, és a szokásos nagy, monumentális, műemlék jellegű villák szomszédsága, és sok esetben sajnos felszínes érdekkapcsolatai helyett a természet paradicsomában fogják a gyereknevelés szükséges velejáróit lebonyolítani! Az orvossal sok esetben előfordult, hogy egy nap annyi vendég paciense akadt a környező településekről és természetesen a fővárosból is, hogy kis magánrendelőjébe röpke percek alatt hatalmas, zsibvásárszerű hangyaboly telepedett, mert mindenki a már tekintélyre és hírnévre szert tett neves fogdoktorral szeretet volna vadonatúj protézist csináltatni magának.

A rendelőben ebédelt sok esetben mert szinte egész nap megállás nélkül szólt, csörömpölt a mobilja, és vezetékes telefonja is; ebben a sok esetben kiismerhetetlen hangzavarban, a legönfeledtebb, belefeledkező boldogsága az lehetett, ha két imádott gyerekét elvihette az iskolába kezdetben autóval, vagy a feleségével közös megegyezés alapján a tömegközlekedés sok esetben bosszúságra indokot adó eszközein.

Az orvos a rendelőjéből meglehetősen ritkán mozdult ki, de amennyiben hívták valahova, sürgős fogfájós esethez riasztották, kertelés nélkül ment, és a betegek talán legnagyobb megelégedésére soha nem kért se kiszállási – se pedig vizitdíjat! A legnagyobb problémája szinte vége-hossza nincs mindig is az idő múlásával volt; ezt a kis szerkezetet, amit hol a jobb csuklóján viselt, mint egy skarlát-bélyeget, mely sok esetben könyörtelenül égetett, vagy pedig odahaza kongott a gyilkos csöndben az adott, perceket kordában tartó, és beállított falióra tulajdonképpen soha nem tudta sem nem megszokni, sem nem hozzáedződni a tudathoz, hogy előbb-utóbb az évek rohamával a halandóság ítélete fenyeget! Mindenki az orvost akarta magának szinte az örökkévalóság tudatával megszerezni; ebből is látszott, hogy nagyon ritka volt a felelősségteljes, és jó szakember!

De annak ellenére, hogy ez a fajta kíméletlenségig vitt, és hajszolt robotmunka egy idő után kissé felőrölte idegrendszerét felesége hajthatatlan odaadással, és ragaszkodással kitartott mellette; mintha csak olyan megfontolt összeesküvők, vagy legalább is cinkosok lettek volna, akik a némák között is bátran, bármelyik helyzetben megszegték volna hallgatási fogadalmukat, ha az élet arra kárhoztatja őket személy szerint. Sokszor megesett, hogy késő délutánig ment illett maradnia, hogy legalább a betegkiszolgálással már ne csúszhasson át másnapra, mert az kisebb adminisztrációs bonyodalmat okozott volna, így kiszolgálta még a főben járó, és maradék betegeket és terhes, és ítélkező lelkiismerete csaknem agyonnyomta, amikor fontoskodó munkavégzése miatt jó pár születésnapi zsúrról sikeresen lemaradt. Igaz később felnőtté avanzsált gyermekei mindent megbocsátottak neki, és elnézően megértőek voltak vele, mint akik tudják fontos pozíciót tölt be, de titokban azért önmaga is érezte, hogy sokszor bizony kellően méltatlan, szinte megalázott volt viselkedése, melyet családjával szemben tanúsított, csak hogy ők semmiben se szenvedhessenek hiányt, s ez sok esetben lelkiismeret-furdalással, és kissé megkeseredett, öreguras zsörtölődéssel ruházta fel!

Néha kiruccantak, amikor engedélyezett magának kéthetes, önfeledt szabadságot a családdal a tengerpartra, ahol a heringekként összezsúfolt turistatömegnél csakis egyetlen dolgot szeretett, ha mint javíthatatlan romantikus figyelhették meg családtagjaival, mint bukik alá a tajtékos, vérvörös-színű tenger tajtékaiba az alkonyodó nap. Azonban az orvos kiváló memóriával rendelkezett és sohasem engedhette volna meg magának a könnyelműséget, és léhaságot, ha bármelyik családtagja ünnepnapjairól megfeledkezett volna; ezt mindig pontosan bevezette határidőnaplójába, és ha kellett egy nap többször is úgy emlékeztette magát a megtörtént dolgok eseményeire, hogy jegyzetszerű feljegyzéseket firkálgatott határidőnaplójába.

- Marika kedves, legyen szíves szólítani a következőt! – szólt most ki a rendelőből a titkárnőjének.

A magas, tagbaszakadt, látszólag roppant feszélyezett, és idegeskedő, középkorú férfi, akit még a reggeli órákban látott ide-oda sertepertélni a rendelőfolyosón most belépett hozzá.

Az ideges férfi szinte hangtalanul mozgott, és járkált, akár az örökké forgó körhinta egy jó ideig, míg megtalálta véglegesen beállított helyét.

,,Mennyire ideges egy ember!” – gondolta az orvos. – Ez a megállapítás egy alig negyvenéves emberre bizony kissé furcsán, és több mint különösen hatott.

- Üdvözlöm! Jó napot kívánok! – törte gyorsan meg a gyilkoló, látszólag fullasztó csöndet az orvos, mert látta, hogy a férfi szemügyre veszi komoly, aggodalomra okot adó, éles, szikeszerű műszereit, és hirtelen a pánik egyetemes hatása kerülgeti.

Bűntudatosan, pillanatnyi részvéttel öregedő, szemüveges szemében figyelmesen szemügyre vette az előtte álló tétlenkedő, tétova, és látszólag tökéletesen elveszett arcot. Mintha az arc egy eltévedt kisfiúnak látszott volna, aki nem tudta kikövetelni magának a cukorkaboltban a nyalánkságot, mert a többi gyerekek elhappolták előle a kínálkozó lehetőséget, és ezzel mintegy titkosan, és még önsajnálóbban, és kétségbeesetten rejtetten megsértették – most úgy állt a fogorvossal szemközt, mint az a beletörődött elítélt, kinek a bitófák elrettentő büntető árnyékában nem a büntetés jogosságával van gondja, talán sokkal inkább az azt végrehajtók visszataszító személyiségével!

Az orvos tökéletesen tisztában volt vele, hogy csak a megnyugtató bizalmaskodás, és az egyetemes harmónia az, mely segíthet talán egy nyughatatlan, emberi elme, forrongó világát pillanatokra lelohasztani ezért, amilyen gyorsan csak tudta igyekezett eltüntetni komolykodó, és túlzottan negatív műszereit, egy hófehér lepedő átmeneti segítségével.  De aztán, látva a férfi beleegyező bólintását; mely talán a félelem általánosan elfogadott állatias ösztöneiből táplálkozott, mégis az acélasztalon hagyta rendezett, rozsdamentes fúróit, és eszközeit.

,,Csak nem rémisztettem a szegény ördögöt halálra?!” – töprengett. S maga sem vette észre, de elegáns kötéltáncszerű mozdulatokkal körbe sétálta a tágas rendelőt.

A negyvenéves férfinak most hirtelen, fájdalmai lehettek, egyenesen a pokolból törtét volna elő a kezdetben szúró, aztán égető fájdalom. Hosszan, és bölcsen hallgatott, mielőtt bármifajta könnyelmű meggondolatlanságot ki, mert volna ejteni a száján.

- Kérem, nyugodtan foglaljon helyet! – invitálta a kivégzőszékbe illedelmesen, és olyan kedvesen, ami egyenesen már túlzott tolakodásnak látszott.

A férfi most hirtelen megszólalt ezáltal bepillantást engedve fogainak nem éppen mai, kissé múzeumértékű, porcelánvázas szerkezetébe.

- Kérem szépen főorvos úr! Nyugtasson meg kérem, hogy nem lesz semmi baj! – esdekelt, és ez már utolsó könyörgése volt.

- Tényleg ne izgassa magát! Nem lesz semmi baj! De amennyiben önt ez megnyugtatja, adhatok egy enyhe klorofil injekciót az majd szépen ellazítja mindenét.

- Bocsásson meg az őszinteségemért doktor úr, de az injekciókat sem igazán kedvelem! – buktak ki belőle az igaz szavak.

Az orvos most fölfigyelt erre a hamísíthatatlan, vergődő, már-már szánalmas hangra; már éppen elégszer volt alkalma több mint negyvenéves pályafutása során ehhez hasonlatos, főleg siránkozó hangokat hallgatni folyamatos, és állandó készenlétben, de ez most mégis más volt: valami tudatalatti elveszettség, és az egyetemes árvaság általános, és menedék érzelme vegyült a kibuktatott hangok közé. Gondosan lerakta az előre bekészített, és aztán sterilizált fecskendőt az egészségügyi pultra, majd egy jó nagy levegővel türelmesen várakozott.

Ez a sóhajszerű, aztán később már szinte veszélyesen őszinte, megbántott, ugyanakkor sebezhető hang annyira elfonta minden mással kapcsolatosan eredeti tevékenységétől, hogy sokáig éber állapotában sem tért ténylegesen magához. Mintha csak egy hibernáltságban szendergő bábú lett volna, akit csupán az ösztöne vezényel, semmi mást!

Ez az általános halálfélelem ösztöne lehetett, s mint már tapasztalt szakember az ilyesmihez igencsak nagy érzéke volt.

Kicsivel előrébb hajolt most. Szinte fejével egy magasságba került betegével, és rettegéssel vegyes szemeibe bámult:

- Kérhetném kedves uram, hogy nagyra tátsa száját? – kérdezte.

A beteg most még engedelmeskedett, bár a forráspontig hevített pillanatban az orvosnak bármikor illett volna felkészülnie arra az esetre, ha a beteg – több, mint valószínű esetleg meggondolja magát!

- Kérem! Meg is van a hiba! – kiáltott fel, szinte ujjongva, és most ebben a meglepetésszerű felismerésben volt valami sorsszerű. Mintha egy tudós, aki vége-hossza nincs napszakjait azzal töltötte volna, hogy tökéletesen megfeledkezvén magánéletéről, mely egyúttal szent és sérthetetlen is a periódusos rendszer számára fedezett volna el egy új vegyjelet, amelyet később majd – ha ténylegesen megérdemelte -, róla nevezzenek el!

Az idegen most lehető leghalkabban felelt, de pont azt mondta, amitől az orvos is tartott:

- Kérem doktor úr! Csak akkor fáj, ha hideget kapok! – mondta szinte már mentegetőzve. Igyekezvén meggyőzni az orvost az általánosan elfogadott igazságáról.

Az orvos megfogott egy kis fényből készült, mini kalapácsot, és módszeresen, alapos serénykedés mellett végigkocogtatta a beteg zongoraszerű, billentyűs fogsorát.

Minden alkalommal készségesen igyekezett figyelmeztetni a beteget, hogy abban a pillanatban, ha fáj jelezzen, vagy szóljon neki valahogy!

A férfi most legszívesebben gyilkosságot követett volna el, ki tudhatja ki ellen; felkötötte volna önmagát, ha azon múlt volna, hogy az ideget is ölő, mérgező, és egész testében eluralkodott fájdalommal szemben végleg leszámol. De nem tette.

- Kérem, doktor úr! Annyira nem fáj, csak tudja… - hirtelen mintha maga is megbánta volna, aztán gyorsan elbizonytalanodott -, az az igazság, hogy kellőképpen még nem volt alkalmam hozzá, hogy hozzászokjak a fájdalomhoz!

Az orvos hirtelen felállt, mint aki azonnali beavatkozást javasolt, és ítélete egyszerű, vagy közönséges okokból egyáltalán nem tűr halasztást. Odalépett a fehérre kimeszelt, visszataszító illatokat árasztó gyógyszeres szekrényhez, majd hogy a páciens ne lássa mi történik egy üvegcsének látszó tárgyat emelt le a polcról, és gondosan, mintha csak törölgetné fölszippantotta belőle a szükséges érzéstelenítő folyadékot egy alig pár centiméteres tűbe.

Szigorú, és határozott léptekkel aztán visszasomfordált a beteghez. Kezébe fogta óvatosan fölpüffedt arcát, s aztán alaposan szemügyre vette.

- Kérem doktor úr! Lehetne finoman? – ez már egyelőnek számított a halálraítélt utolsó, végleges kívánságával.

- Kérem, uram! Legyen egészen megnyugodva! Az én kezeim alatt, meglátja újjá születik, és meglehetősen boldogan távozik! – jelentette tökéletes önbizalommal ki. Akkor mégis, hogyan fordulhatott elő, hogy annak ellenére, hogy már jócskán benne jártak a XXI. századi technológiák fellegvárában; ahol mellesleg szinte naponta találták fel a legújabbnak számító technikai szenzációkat az ideges férfi nyugalma nemhogy növekedett volna, de egyenesen erőteljesen lecsökkent, és mint körhinta lenne szervezete: föl-le liftezni kezdett ingatag lábakon álló vérnyomása.

- Kérem tisztelt uram! szíveskedjék nagyra nyitni a száját! – kérte, szinte már parancsolva.

- Á! Meg is van! Hát attól tartok most helyben sajnos négy fogát ki kell húznom, mert akadályozza a technikai műveletet!

- Négyet??? – hűlt meg egyszerre a vér az idegenben.

- Ne rettegjen semmit, kedves uram! Erre való az injekció! Picike szúrást érez majd, és utána semmit nem érez majd az egészből, csupán csak akkor, ha majd elmúlik az érzéstelenítő hatása! – nyugtatgatta. D ahelyett, hogy a beteg megnyugodott volna legszívesebb ott helyben, mint egy védtelenül hagyott, árva gyerek elsírta volna magát szerencsétlenségében, hogy hagyta így kipusztulni megmaradtnak hitt fogsorát.

Az orvos, mintha művészember lett volna vékony sugárban fölspriccelte egészen a plafonig a fecskendőt ellenőrizve ezzel a folyadékot, nehogy levegő, vagy vákuum keletkezzen, aztán mintha takarékos vadász lenne egy jól irányított döféssel beadta a szurit a betegnek.

- Ugye, hogy katonadolog! – dicsérte meg saját magának becézgetve szavait.

A páciens legszívesebb megfojtotta volna, hogy már eddig is hagyta magát ennyire megnyújtani örökösen halhatatlannak tűnő szenvedéseit, most mégis hallgatott.

- Így még várni kell pontosan hét percet, hogy az állkapcsa is tökéletesen elzsibbadhasson, de addig is beszélgethetünk egy kicsit, ha kívánja! – ajánlkozott. A betegnek pedig most kiváltképpen jólesett, hogy találhatott egy beszélgetőpartnert, mert mindig is szerette maga körül a társaságot; illetve, ha az ő véleményén van a főhangsúly, mert mint hangulatember sajnos az esetek többségében ki nem állhatta, és súlyos sérelemként ért meg minden kisebb-nagyobb, gáncsoskodó véleménynyilvánítást azzal kapcsolatosan, ha történetesen nem neki volt igaza!

- Házas? Van gyereke? – kezdett szokásos támadásba az orvos.

- Igen! Mindkettőből van épp elég! – felelte.

- És mondja csak…Szereti őket?

,,Már megint ezzel az ostoba kérdésekkel jönnek!” – morfondírozott magában.

- Hát persze! Hogy kérdezhet ilyet?!

- Bocsásson meg, meglehet kissé elvetettem önnel szemben a sulykot, de kissé cinikusnak vélem a szavait ezzel kapcsolatosan! – adott viselkedésére magyarázatot az orvos.

- Ez külön sem magára tartozik!

- Ebben teljes mértében igaza van! – s rögtön témát cserélt. – Mondja csak? Mit is csinál szívesebben pihenésképpen? – érdeklődött tovább, hogy meg ne bontsa az eredeti beszélgetés fonalát.

- Hát nézze, doktor úr! Ez változó! – de tudat alatt maga sem merte volna közölni ezzel a szimpatikus, jóravaló orvossal, hogy egész nap vagy ül, vagy heverészik kedvenc szójáján, vagy tévét néz! Kétségtelen minden házimunkát, és egyéb dolgokat is megcsinál, amit felesége mondd vagy tanácsol neki, de az, hogy értelmesen elfoglalja magát? Ez mindez idáig eszébe se jutott!

,,Mi a fenét mondhatnék én neki?” – gondolkozott folyamatosan.

Aztán mintegy jelképesen, csak úgy hasból rávágta:

- Tudja doktor úr! Nagyon szeretek olvasni!

Önmagában már meg is bánta a választ, és feltette magának a későbbiek folyamán is: Hogyan is lehetett ennyire ostoba ökör?!

- Á! Kitűnő kollega! És melyik szépirodalmi munka a kedvence, ha szabad érdeklődnöm? – csillant meg az orvos tekintete.

- Fiatalabb koromban nagyon szerettem a Winnetou történeteket May Károlytól!

- Á! Szóval vadnyugati históriák örök szerelmese. S mit szól például Rejtő Jenőhöz? Vagy mondjuk Umberto Eccohoz? Ki a kedvenc költője, írója?

,,Már megint miféle ostoba kérdések ezek?” – tette fel saját magának a kérdést.

- Drága doktor úr! Én csupán csak egy-egy irodalmi munkát olvashattam sajnos egész életemben, mert szüleimet egyedül kellett eltartanom! – adta meg a szerinte megfelelő döntő, és megfellebbezhetetlen érvet az orvosnak.

- Értem! Kérem nézze el nekem, ha megbántottam, és tolakodó voltam!

- Felőlem kérdezhet nyugodtan! – volt a válasz, bár még mindig nem merte a teljes igazságot bevallani, hogy legszívesebben utál olvasni, és ehelyett mindig az enyhébb kifogás kínálkozott, mint egy olyan mentőöv, amit könnyű használni nevezetesen: nincs neki arra ideje, hogy könyvet olvasson, mert roppant elfoglalt ember!

Amint az idős orvos végigütögette finom, rozsdamentes kalapácsával a férfi fogfelületét humorizálni próbált vele.

- Hát ez semmi, kedves uram! Hát miért nem jött hamarább, akkor még az épp fogaival is egészségesebben rághatott volna, mint most! – s egy halk mosollyal nyugtázta kitűnő humorérzékét.

- Kedves doktor úr! Mennyibe is került nekem ez a kis magánkezelés! – jelentőségteljesen az orvosra pillantott, mint az a bíró, akinek feltett szándéka, hogy azonnal elítéli az elítéltet, akit helyébe hozattak, védőbeszéd nélkül! – Azt hiszem, hogy ezt a kérdést már eleget boncolgattuk!

Az orvos, hogy bőbeszédűségét kompenzálni tudni azonnal munkához látott; elvégre ezért fizették már jó pár éve annyira jól. Előbb kisebb lyukakat fúrt ki az épségben megmaradt fogak mellett, hogy könnyedébben eltávolíthassa a sérült, illetve ótvaros fogakat. S amint a négy hibás fog előkészületeivel megvolt, és hatott az alig öt perce beadatott tekintélyes mennyiségi érzéstelenítős injekció rögtön plasztik fogója segítségével szépen sorrendben elkezdte kivégezni fogágyuk biztos, és nyugodalmas krátereiből a hibás fogakat, mint a néma bérgyilkosok, akik lehetőleg fájdalommentesen, és a lehető legcsöndesebben dolgoznak, és csupán csak akkor kérnek munkájukért fizetséget, ha valóban rászolgáltak!

Az ideges férfi, ahogy az orvosi eszközök fénylő, csillogó fényeit meglátta a kábultság, és a hányinger kettőzött érzése kezdte kerülgetni, így inkább fogta magát és behunyta a szemét.

Az orvos hamar végzett. De önmagában rájött arra, hogy a tartósított félelem, és a hosszan tartó idegesség még mindig biztosabb módszerek – főleg a mai technikai vívmányokkal bővelkedő világunkban -, hogy azonnal végezzenek az emberrel, mint szótlan cinkosok.

- Uram! Készen is volnánk! Pénztárnál tessék fizetni! Remélem elégedett!

Az idegen férfinak jelentősen, elefántnagyságúra bedagadt a fogágya, és csupán negyed – félhangokat tudott kiejteni nyelvével. De bőszen igyekezett a feltett kérdésre bólogatni.

- Viszont látásra! És megkérném, hogy mostantól kezdve szigorúan tartsa be, hogy se enni, se inni nem szabad legalább négy órán keresztül.

Bárcsak ne mondta volna ezt az orvos, mert a beteg már éhgyomorral állított be a rendelőbe, és naivul azt hitte, hogy ez csupán egy egyszerű rutin jellegű eljárás lesz…