MEGSZÖKÖTT ÉRDEKEK

Mint meglökött vakok, köd borította reggelek inogni kezdtek,

s vén hegy-aggastyánok göcsört-markából kiengedték – hadd menjen – az újszülött napszakot.

Ereszek szakálla alig várja,

hogy lapuló gyilkosok titkos jelszavára hegyes jégtőreivel ledöfhesse áldozatait,

s akkor átléphetetlennek tetszhet az adott Idő,

is akár a Sziget, s a megsebzett égbolt narancsok gerezd-szeleteit,

rózsák sziromváltozatait bontja ketté,

míg felhők mögül kutatón figyel, s vigyáz a vizslató hegygerinc!

Most még tán magad is sejted, tudhatod;

még megfontolt s szaporán pulzáló szívverésed hallgatod:

Béke van, s bármibe kerülne,

hogy megmaradj kedvesed dédelgető, óvó gondoskodó karjaiban,

- ha megtehetnéd, napsugarak éles szike-kardokkal

szurkálnának egymás után többször homlokon.

Lassan foszló köd-gomolyagokból átszivárog retinámon a sunyi s megalkuvó Világ:

Lehet, hogy többed magam is vagyok – hisz halhatatlan Mindenség-ösztön nevében,

ábrándok kacérkodásainak kitettem s eladtam magamat?

Meglehet! Köztem s a nagyvilág közt most áttörhetetlen fal terpeszkedik,

feszül, de mióta! Süppesztett, ingatag színpadon álldogálunk mi kárbejelentők:

a létezés megsértett kísértetei!

Az örökös menekülő, Én-központú belső folyás menedéket keres,

s városokat remegtet a kordivatként elkönyvelt ócska szitokszó.

Hét-mérföldes perc-emberkék fölsebzett ajkai ordítanák,

öklendeznék önmagukból ki a meg nem született Rendet:

Romba dőlt olcsó Jánosok hazárdjátékát melyben maga a vesztes a legnagyobb pofára eső,

arcra bukó, - s már rég letűntek emberi bogárszemekben hajdanán

tréfálkozó, hintázó, glóriás-csillagok, üstökösök, kik egykor tudták s ismerték:

Az el nem adható Eskü s Hűség fogadalmát

mely fogadalommal megkötözött volna a földhöz melyre megszülettünk!