ÖNVALLOMÁS

- Tessék engem meghallgatni kérem szépen tanár úr, mert az lesz a vége higgye el nekem, hogy teljesen meg fogok háborodni, és be is fogok azon nyomban golyósodni! Az unokámmal van baj, tetszik tudni a Dezsővel, a történésszel. Igaz, és őszinte ember az kérem szépen, s már vagy nyolc éve rója egymás után a sorait nap nap után, és semmire nem ment, nem mehetett! Azzal kezdődött az egész, hogy körbejárta a főváros tulajdonképpeni összes, valamirevaló szerkesztőségét, hátha adnának neki valami szerkesztői, fogalmazói állást, hogy addig is energiáit egyetlen pontra koncentrálva megfelelően pénzhez, és kisebb jellegű anyagi forrásokhoz jusson, és kelő időben, jó helyen a könyvkiadásba invesztálhassa a fennmaradt tőkéjét. Nagyon bántotta a lelkiismeretét, hogy őt mint pedagógust diplomájával együtt szinte sehova sem akarták alkalmazásba venni, és hát ilyen munkanélküli komoruló időkben, hát ugye nem sok választása van az embernek, igaz-e? Oda kell menni, ahol lehetőségekhez mérten valaamcsikét meg is fizetik az embert, tisztelt tanár úr! Alig múlt már harminc éves, és egy rendes lakása, felesége, gyermeke – annyi se, szinte mondom, a kéziratain és az összeirkált dolgain alig van neki! És még emellett természetesen egyetlen, jóságos lányom jóindulatát is élvezi, mert sajnos munkásember apjával időnként keményen össze szokott szólalkozni! Egy kicsit félek attól, hogy ebben a megbízhatatlan, és nagyon is tudottan bizonytalan világban olcsón hagyja magát kihasználtatni, és a vége az lesz, hogy ne adj’ isten majd mehet csőlakónak valamelyik belvárosi híd alá! Ezt mindenképpen szeretném megakadályozni, és lehetőséghez mérten elkerülni! Kétségtelen különc, és hóbortos egy ember az én unokám, de talpig udvarias, és azt hiszem, hogy a mostani fiatalságnak is nyugodtan lenne mit tanulnia tőle!

Persze a többi ember – rendszerint akinek valami egyéni ötlete, meglátása támad -, úgy kiröhögik, és gúnyolódnak vele, mint az olcsó, vásári kofák, vagy cirkuszi mutatványosok. Néha az egészsége sínyli károsan meg, mert sok esetben – főként a nyári kánikulák alkalmával ez a jellemző, úgy fújtat, és szinte hevesen, és hirtelen kapkodja magába a levegőt, és hatalmasat nyeldekel, mint egy gőzmozdony, attól félek a végén még tényleg valami komolyabb baja lesz!

Tanulhatott volna valami hasznosabb elfoglaltságot is, mint mondjuk autó, vagy villamossági szerelő, mert azt hallottam, és már a rádió is folyton ezt mondogatja, hogy kicsi hazánkban, most jelenleg a valódi szakemberekből van a legnagyobb fokozott hiány – csak hát nem akaródzott a lelkemnek ,,bepiszkítani a kezét”. Beszélhettem én neki, hogy legalább, ha már mindenáron írogatni akar, hát akkor tegye le legalább azt a fránya úrvezetői jogosítványt: hisz ez manapság alapvető követelmény, egyenértékű az egészségügyi alkalmassággal, de mintha a falnak beszéltem volna. Mindent szót megértett az én drágám, szentem, de rendszerint ennek a kissé kínos beszédnek az volt a vége, hogy elfojtott düh, és indulat termelődött benne, és otthagyott, hadd beszélgessek csak magamban. Persze több mint valószínű, ha az apja nem rágta volna gyilkos megjegyzésekkel, meg krikitai észrevételekkel szegénykét, akkor valószínű, hogy sokkal inkább hajlott volna a jó, és engedelmes szóra. A jövőre legfeljebb csak annyiban gondolt, hogy a zsebpénzét igyekszik gondosan, mérlegelve beosztani, és nem ám tohonyaságokat, és kidobnivaló szemeteket vesz, hanem édesanyát, és apját is mindig fel – és megköszönti, illetve, ahogy az már lenni szokott; jelesebb ünnepek alkalmával mindig egy kis aprósággal készülget a családtagoknak. Tetszik tudni tanár úr, a Dezső azt szerette volna szerintem saját magával elhitetni, hogy az irományaiból is lehetséges színvonalának, és igényeinek minél hatékonyabb fenntartása, és most, hogy jóformán már minden dugába dőlt, úgy érzi megbukott, kudarcot vallott mindenben, és sokkal inkább az aljasuló világ volt az, mely ellene vétkezett, és el is árulta! Persze ezzel nem azt szeretném reklámozni, hogy szükségképpen megvetette a munkát, mert nem volt olyan nyári vakáció, hogy öreganyával el nem jött volna takarítani a vállalathoz, és akkor aztán úgy járt a keze, és a felmosórongya, akár a villám, de azért jó esett volna egy-egy biztató szó, és elismerés, és nemcsak tőlem, sokkal inkább talán még azoktól is, akik hasznot remélek, és hasznot is húztak a munkájából.

Semmi sem idegesítette szegénykémet jobban, mint amikor jöttem az erkölcsnemesítő, és szent prédikációimmal, hogy a munka nemesebbé, és becsületesebbé tesz, meg hogy csak az az igaz ember, aki munkával együtt keresi meg a saját kenyerét, és soha nem szorul mások segítségére! De hát mit is mondhattam volna neki? Ha valóban irodalommal szeretett foglalatoskodik, hát akkor az ember minden szükséges tapasztalatot igyekszik hozzá begyűjteni, és magáévá tenni a látott dolgokat, vagy nem?! Persze minden nap benne fortyogott láthatatlanul, talán csak a felszín alatt a bizonyítási vágy ösztöne: hogy majd ti. ő megmutatja másoknak, és ezáltal tesz szert az emberek körében elismert, és széles megbecsülésre. Teszik tudni, hogy mit akarhatott megmutatni? Szerintem a kisemberek sebezhetőségét, mert ő aztán valóban – bár megpróbálta titkosan leplezni, de valóban egy mélyen érző, mégis tudatosan is roppant érzékeny emberi lélek volt. Csak éppen egy kicsit, amikor lejárt a műszakja, és tisztességgel le kellett volna tussolnia, akkor egy kicsit kellemetlenkedő hangnemet ütött meg, velem szemben, hogy: na, ő most látja a munkás perspektívát, és hogy inkább így kellene értékelnie azt, amilye van!

Drága Annamarit magammal hoztam, tetszik tudni az a mi kettőnké! Azt tőlünk emberfia el nem veheti! Dezső mindig úgy emlegeti, hogy őt mi közösen gyártottuk, és abban a pillanatban, ahogyan a gyártás szót ideges, és gyors zaklatásként elhadarja mindig annyira ellenállhatatlan! még most is szereti a kicsi lánykát, de már csak egyre kevesebbet foglalkozik vele, mert nem ér rá! Állandóan csak gyűri, és megint csak gyürkőzi az ipart!

- Anyukám, kis mucikám! – mindig így kezdi a hízelkedését. – Adjál már egy pár ezret az ég szerelmére! – s aztán a könyörgő kérelemből átfordul hirtelen követelőzésbe, de csak finoman, tetszik tudni, hogy senkit meg ne bántson, mert ő nem az a fajta.

Jómagam úgy teszek, mintha már rég elaludtam volna, amikor hajnalok hajnalán beállít kissé sörszagúan, és enyhe illumináltsággal, de sohasem venném a merszet, hogy csakis egyetlen szóval is felhánytorgassam. Kérdem magamat: Akkor hova lenne a közös, és kölcsönös bizalom? No meg, a szeretet eltéphetetlen köteléke? Nem igaz?!

De tudja mit találtam ki, kedves szerkesztő úr? Amikor Dezső éjjel hazaállt, s keresné, erőszakos holdkórossággal már átkutatná az egész lakást, fogom magamat és eldugom előle különböző helyekre a dugipénzünket! Előbb-utóbb aztán belefárad, és leveszik mellé, osztán kora reggel uzsgyi már otthon sincs! A gyereket természetesen a világért sem sajátítanám ki önző, vagy akaratos céljaim elérésére, nemhogy már a nyúl vihesse az elrettentő puskát! Hagyom csak nyugodtan, hadd aludja magát ki jól, reggelig.

- Na, anya én akkor elmentem! Majd estefelé jövök, ha esetleg elszundiznál nem kell megvárnod! – felelte, majd sebtiben maga után behajtotta a nagy tölgyfa bejárati ajtót, és elment, így bőségesen még mindig jutott arra időm, hogy megcsináljam a gyereknek a tízórait, és pakoljak neki egy kis édességet, mert tetszik tudni; él-hal a csokoládéért! Amikor aztán szegény gyerekem a Tóni megjött az oskolából sajnos kék-zöld-lila egyveleggel, amik mint valami stigma-bélyegek körbevették egész pufók testét, és néha be is dagadt a visszafojtott ütlegek miatt az arca, hát tisztelt szerkesztő úr, mondanom sem kell, hogy az volt sorozatosan elkövetett, családi drámánk további folytatása atombomba hangulatban!

- Hát ez a gyerek meg hogy néz ki?! – förmedt rám, amikor délután ötkor beállítottam a vásárcsarnoki bevásárlásból. – Csak nem tudta már megint megvédeni magát ez a kis mitugrász tohonya?! – kerekedett el szikrákat szóró, véreres, smaragdzöld szeme.

- Ugyan már? Miket találsz ki? Biztosan kiállt a maga igazságaiért hisz ismerem, és tudom milyen az én fiam! – próbáltam védeni egyetlen magzatomat.

Tudtam én, nem is tessék megkérdezni – nagyon is jól tudtam, és sejtettem, hogy mit is csinálok. Igen ám! De, ha a férfiember elégedetlen az otthoni dolgaival, akkor szűkség törvényt bonthat, és megpróbálja másuk helyrehozni, és mivel szegény uram szinte az élet minden területére nézve meglehetősen makacs, önfejű, és roppantul hirtelenharagú – így, ha valaki belegázol kényes, és sértődékeny, sebezhető természetébe az adott illető – mondanom sem kell -, hogy porul jár, mert vagy nem szól hozzá, ami a könnyedebbik eset, vagy pedig úgy megharagszik, hogy nem győzi emlegetni sablonos prédikációt, miszerint: ,,Ezt megjegyeztem magamnak Margit!”

Bizonyára a szerkesztő úr is tudhatja, vagy legalább is átérezheti, hogy én tulajdonképpen egész életemben gályáztam, és robotoltam, mint a güzü! Látástól-vakulásig, olyannyira, hogy néhol megesett Szombat-Vasárnapi műszakjaimon is mennem kellett hol takarítani, hol pedig adminisztrálni, és akkor egy egyszerű közalkalmazott nem ugrálhat, még kevésbé mondhat nemet! A sok teendő, és munka mellett az embernek az idegei előbb-utóbb felmondják a szolgálatot, hacsak nem veszi, és nem veheti ki a szükséges, és megígért szabadságot, ami az én előrehaladott korom tekintetében is negyven napra rúgott! Igen, de tessék nekem elmondani a titkát annak, hogy hogy engedhessem meg magamnak a pihenést, ha Dezső most már alig a felét, ha megkeresi annak, mint régen az otthoni kasszába beleadott? Itt jött kapóra a Miszkinné ajánlata. Biztosan nem tetszik tudni, hogy kicsoda Miszkinné, mert sajnos a főnök urak, és a magasabb beosztásban lévő személyek hajlamosak megfeledkezni, az egyszerű tényről: hogy a közalkalmazottak is egyszerű, és közvetlenül barátságos emberek. Ez a Miszkinné szólt nekem, hogy közben tudna járni a helyzetem javítása céljából, és hogy lenne egy remek beteggondozói munkaköre a számomra! Egyébként tisztelt szerkesztő úr én anno még a hetvenes évek vége felé mint általános ápolóasszisztens végeztem egy Egészségügyi Szakközépben, így van néminemű fogalmam arról, hogyan kell vért venni egyszeri szúrással a vénából, úgy hogy nyoma se maradjon, illetve, hogy cukorbetegség esetén hogyan adagoljam megfelelő mennyiségben az inzulint úgy, hogy a beteg életképes, és boldog lehessen. Aranyos emberhez kerültem be bizonyos Janák Vilmoshoz a felszabadulás után mint gépészmérnök helyezkedett el, de tetszik tudni fölötteseivel hamar meggyűlt a baja, és mint a vándorfecske megesett, hogy hónaponta újabb, és újabb munkakörökbe jelentkezett be! És ezt az üzemigazgatók nem torelálhatták! Nagyon szeret tréfálkozni, és bolondozni tetszik tudni, legszívesebben el lenne egész nap a gyerkőccel, és nem csinálna az égadta világon semmit sem; csak játszana, és megint csak játszana! S sok esetben kifigurázva – persze csak szigorúan a jó ízlés határain belül -, szidja azt a semmirekellő főnökét, aki megint nem adta ki számára a már előző évben beígért önkéntes szabadságot, holott nagyon jól tudja, hogy az én uram ha kell, akkor szívesen elvállalja az éjszakai műszakot is!  Sokszor Dezső csak nézni tudott, amikor én is megmondtam neki, hogy a szomszédok majd vigyáznak kislányunkra, és elmegyek vele én is dolgozni, mert igen is szerkesztő úr, de nagyon kell a pénz! Azt hittem kérem szépen, hogy egy eltévedt atombombaszerű, hangulatkitörésében eltöri a derekamat, és aztán se ki se be!

- Megbeszéltük ugye, annyus? Már nem is tudom, hogy hányszor kellett rágnom a füledet miattad! A családban én vagyok az eredeti kenyérkereső fél, és ebből egy jottányit sem vagyok hajlandó engedni! Megértetted?! – úgy hangoztatta tessék csak elképzelni ezt a fajta merev, konzervatív elképzelését, mintha egyedül csak a saját mondataiban lehetne halálbiztos, és pontos.

Másnap aztán elővettem a kislányt, hogy lehetőségekhez képest az apja ki tudja pihenni az aznapi fáradalmait, mert tessék csak elképzelni félálmos holdkórosságában reggel fél öt felé majdnem sikeresen elgázolt egy vele szemben értetlenkedő utast, pedig az csak hevesen fölmutogatta a karóráját, mintha csak ezzel szándékozott volna jelezni, hogy ő – mármint az utas egy valóban fontos, és lényeges ember, aki soha nem engedhet meg magának akkora luxus felelőtlenséget, hogy akárcsak egy másodpercet is késsen eredeti munkahelyéről! Tessék elképzelni alig tudtam az én jó élhetetlen, és hiú uramat lebeszélni róla, hogy kiszállván a vezetőfülkéből ott helyben agyon ne verje azt a szerencsétlent, aki kicsit túlságosan is közel merészkedett a még éppen járó buszához.

Csodálom egyáltalán, hogy az én férjem még eddig is kibírta ezt az idegőrlő, és valóban strapás munkát! Amit ez az ember naponta kénytelen elviseli szerkesztő úr drága – az már nem is embernek, de állatnak sem való! Attól tartok, hogy most majd öregségemre, ha egyszem lányom is kikerül a családi fészekből a férjem nyugdíja már – félő – hogy nem lesz elég, s én pedig a végestelen örökkévalóságig gürcölhetem törleszthetem a sivár hétköznapjaink romjait! Megyek szerkesztő úr, isten áldja!

Ezzel a megtört kis öregasszony kilépett a szerkesztőség ajtaján, hogy a most napvilágra került, és kifecsegett hétköznapok elviselhetetlenségével újból számot vessen, és felvegye keresztjét…