PÁRBESZÉDBE FOGVA 

Felebarátom! Ha jó pár évvel később majd megkérdik:

Hatvan vagy elegendő húsz év után mit tettél Tettel?

Vagy cselekedtél asztalodra? Mit felelsz?

Hisz nem mondhatod: Dolgoztam, gürcöltem,

tikkadtam napi tizenkettőt ráment családom, mindenségem egyetlen darabja.

– Panaszkodok, de félő kedvem sem pesszimistább még.

Tudom! Amit ma megtehettem könnyelműen elszalasztottam másnap!

Felejteni kellene? Igazad lehet:

Sebes-sodrú Léthe-folyamként fennkölt fejjel

elhagyni emlékezéseink egykori, büszke partjait

– s mint radírgumi kisatíroznám, kitisztíttatnám fejemből negatív,

oda nem illő, eleget szenvedett dolgaim.

Így tán még rám köszönthetne háboríthatatlan békém,

örömkönnyező nyugalmam,

- nem hiányozhatna tiltott pecsét-

ként belőlem az önbizalom se a maradék szikra-mersz.

– Látod: Harmincévnyi számkivetett magány,

lélek-önkéntes emigrációja, tutyimutyis mafla,

melasz-mulyaság kifacsart egészben; földbe taposott!

Nem találhattam meg rég áhított, fölfedezhető boldogságom!

– Mégis, balgán s ostobán még elmertem hinni én,

hogy tiszavirág-életű ismerkedésekből,

futó flört-pillantásokból lehet még valami:

Tán jobb lett volna fájdalmak,

megpróbáltatások szögesdrót-bokra

nélkül mint közönyös állat s kietlen

Semmi-malmában felőrlődni?

– Jobb lett volna örökkévalón,

egyetlen igaz anyám teremtés-virágölében

egyetlen álmot szunnyadni, mint

tréfáskedvű dzsinn, dundi-szellem?

Akkor nem hangoztatnám, mint ki folyton a véggel néz farkasszemet,

tiltólistára lökné,

ha tudná a biztos elmúlást:

 ,,Nem vagyok eléggé talpraesett! Se merszes, fickós legény!”

– ha befogadó szülői otthonok melegéből kivetnek,

- csupán sebezhetőn, vérkönnyekkel mosolygón,

sokat próbált bohóc!