FOGYATKOZÁS

Összekötözött a Tudat, hogy e földön aligha lehetek,

találhatok megoldással is kiutat.

Nagyobb – nem-tudom, hogyan zűrzavarba,

lét-felfordulásba:

Emlékezetem szép aranycsempéit tán jobb lett volna

végleg tisztító Léthe-habok közé vetnem;

Undorodva, tisztátalan-mocskosan ártatlanság

könnyeiben szeretnék tocsogva – míg még lehet – megfürdeni!

A megoldás kiúttalansága az mely sötétséggel megfenyeget:

Talán nem merek már magamra nézni se,

hogy fölpofozva fölrázhatnám a kisembert, ki legbelül Én vagyok?

Az Idő fojtogató hurkáit nem tudtam kibogozni

– Gordiuszi-csomós problémák elefánttá nagyított

bagetell-kérdések válaszokat kuncsorognak,

követelnek tőlem!

S naponta partoktól messzi,

legfeljebb Atlantisz-kegyelmekbe kapaszkodva vagyok

kénytelen Holnapok kiszámíthatatlanságával szembe szegülni:

harcok, küzdelmek teljes joga nélkül:

Talán békét szándékozó pacifizmusom kényszerít,

hogy mint a tudatos gyávák önmagamban is bújtassam az Egészet,

az Igazság lényegét:

Létsodródásban bezárt kagylóhéj.

– Milyen átható, túlvilági szavak

lennének rá képesek lelkem igazgyöngyeit héjból óvatosan

kiemelve a Nap megbocsátó kegyelme felé fordítani:

Fölszikráztatva sebezhető értékeket? –

Megpróbáltam józan gondokkal terhelten pánik hangulat-mentesen

kimerészkedni veszélyes emberforgatagokba:

Űzött tudást szomjazó értelmem!

Talán a boldogtalanság gyógyszere az,

mely óvja s nem ereszti az embert megvesztegetett illúziók,

kiábrándító csalódások határmezsgyéjére!

– Csöndben kell világvégig maradnom,

hogy mint finom porszem-sűrű szivárvány

s napfény lelkiismeretemen keresztül őszintébben,

megbocsátóbban s törékenyebben átvilágolhasson!

A borzongató, terebélyes félelem-érzet:

A tudat, hogy bármikor könnyűszerrel fenyegethetnek,

eltaposnak, agyonlőnek mindennapok

lehetséges elképzelhetőségével körbekerített,

mint tudatos épelméjűt a bérgyilkosok között!

HARMINCHARMADIK FEJEZET

- A kurva Istenit! Az istenit… - roppant ideges, és halhatóan remegő hanggal szólt bele Annamari a kagylóba és közölte Szilvivel, hogy az állítólagos Nagyfőnök a szervezet feje miközben megpróbálta megmenteni az ő hitványnak, és semmirekellőnek bélyegzett életét a zsarukkal éppen tűzpárbajt vívhat ezekben a zaklatottá fajult percekben.

- Te hogy érzed… magad…? – hirtelen feltámadt ijedtségében először ezt kérdezte, majd amikor kicsivel lecsillapodott még hozzátette: - Most azonnal gyere haza! Megértetted!

- Ne hülyéskedj itt a kurva életbe, mert felnégyellek! – annyira érezte, hogy egész testében valósággal tombol az eddig lappangó idegesség, a stressz, és a felfokozott adrenalin atombomba-koktélja, úgy hogy most legszívesebben az egész berendezést, és a bútorok megmaradt törmelékeit is bátran összetörte volna, és utána lelécel. De mégsem volt ennyire könnyű a helyzet, mert ha a zsaruk bármit is kiszimatolnak, és esetleg megsejtik akárcsak a gyanú legkisebb árnyékával, hogy, hogy ő is ennek a Nagyfőnöknek a ,,vendégszeretetét” élvezhette akár még az is lehet, hogy jó mélyen elsüllyesztik a sitten legalább húsz, ha nem több évre is!

- Annamari… halló… ott vagy?! – Szilvi megpróbálta amennyire csak a fennálló, nagyon komoly helyzetben tudta megőrizni a hidegvérét, hogy egyáltalán még gondolkodni tudjon, mert tudta, ha most kiveri a balhét, vagy csak még jobban letorkolja egyik legjobb barátnőjét azzal – meglehet -, megint elijeszti, és akkor volt-nincs kölcsönös bizalom, és hűség!

- Figyelj ide! Most azonnal menj be a mosdóba, és tedd rendbe magad! – próbált nyugalmat, higgadtságot erőltetni magára Szilvi.  

- De, mi lesz… ha a zsaruk észreveszik, hogy a ruhámon is van… vérfolt?! Te jó Isten! – csak most vette észre, amint apró részletekig végigsöpört éber, ám nagyon nyughatatlan tekintettel egész aznap estés fellépő ruciján, hogy a kis miniszoknya – bár bíborvörös árnyalatban pompázott az kétségtelen, ha a diszkószerű fények rávetültek, mégis imitt-amott a kíváncsi szemek rögtön kiszúrhatták, hogy vérnyomokkal van megpikkelyezve.

- Te most ne azzal foglalkozz, hogy a zsaruk, mit mondanak? Ha bárki kérdezi, te semmiről nem tudsz semmit, és azért mentél be a mosdóba, mert hirtelen rád jött a hányinger! VILÁGOS?! – érezte maga is, hogy a hangja nem egy modern, minden élethelyzetben erősakaratú, és magabiztos nőről árulkodott – de sokkal inkább egy olyan nőnek a hezitálása, és tétlensége volt, aki még a süllyedő hajóról is nagyon szívesen kimenekítené feleslegessé vált értéktárgyait.

Annamari most mintha megértette volna a bonyolult dolgok egyszerű összefüggéseit; agyán villámként hasított át a felismert gondolat, mely szabályos szamuráj pengeként vágta le a felesleges kérdés-válaszok minden további tétovaságát: most azonnal berohan akár még a zsaruk gyűrűjén is át kell magát verekednie, hogy célba érhessen a mosdóig, és ott igenis felfrissül, és rendbe hozza magát. És talán, ha még elegendő ideje marad, akkor üzleti szintű kéjelgésen, és üzleti szintű szexuális szolgáltatásokon kívül nem vádolhatják meg semmivel! Már ha szerencséje van, és kifog egy emberségesebb bírót, vagy emberjogi ügyvédet! De ehhez pokoli nagy szerencsére lenne most szüksége!

- …Annamari? …Még ott vagy?! – kérdezte a vonal túlsó felén.

- …Azt hiszem! Miért? Mi az ördög van már megint?! – nyerte vissza, persze csak átmenetileg törékeny egyensúlyát, ha már az önbizalma romokba hevert.

- Azt akartam mondani, hogy ha a zsaruk kérdezősködnének csak azt mond el, ami feltétlenül rájuk tartozik! Oké?!

- Te most komolyan beszélsz??? Alig öt tíz perce még a fülem mellett golyózáporok süvítettek és borzalmas hangzavar uralkodott! És akkor most meg jössz ilyen egetverő baromsággal, hogy vigyázzak mit is pofázok! Tudod, mit? Húzd le magad bazdmeg! – fortyant fel, pedig Szilvi csak a legnagyobb jóindulattal megpróbált segíteni, ahogy eddig is már vagy számtalan alkalommal tette!

A vonal vége néma dermedtségbe burkolózott. Érezte ezt Annamari is, akinek mindig kicsit előbb járt a szája, és a szíve, mint az esze, így még ha nem is akarhatta volna – szándékosan, előbb-utóbb önkéntelenül is hamar sikeredett maga körül vagy felhergelnie, vagy megbántania az embereket! Érezte, hogy igazságtalan, és ebben a percben tényleg szemét volt Szilvivel, akinek egész szánalmas, és sokszor nyomorult egy életét köszönhette. Gyakorlatilag ő volt az, aki egy rendezett családi otthonhoz hozzásegítette, ahova késő éjjel mindig visszatérhetett, és ahol még akkor is ujjongó és életvidám szeretettel fogadták, ha rossz fát tett a tűzre! És akkor még neki álljon feljebb, hogy lövöldözés volt?! Bár ha kicsit jobban utána gondolt hamar rájöhetett, hogy ennek a kínos, és tragikus esemény előbb-utóbb úgy is bekövetkezett volna, ha csak a valódi Nagyfőnök, aki harcsaszerű, termetes testével éppen őt próbálta sikeresen védeni, és megmenteni más foglalkozás után néz! Csak hát az élet egyik legnagyobb tanúsága: hogy a valóban rossz dolgokból az esendő, és gyarló ember, még ha nagyon akarná sem biztos, hogy maradéktalanul, megúszva a dolgokat ki tud kecmeregni!

És most itt volt ez az összevissza kutyult istentelen helyzet, hogy mit is kezdhetne! Elhatározta, hogy hallgatni fog mindig jó fej, és segítőkész legjobb, és legbölcsebb barátnőjére:

- Figyelj csajszi! Bocsesz, ha goromba tuskó, és egy idióta voltam veled, csak tudod ez az átkozott harctéri sokk, meg minden istennyila! Akkor én… azonnal bemegyek a mosdóba, és igyekszem magam rendbe hozni, majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle! Figyelj csak… - itt vett egy mély, jelentős lélegzetet, mintha egyenesen kivégzésre menne -, még azt akartam, hogyha a zsernyákok lekapcsolnálak akkor… kérlek titeket vigyázzatok Milánkámra… - nem is várta meg, hogy barátnője bármit is reagálhasson az elhangzottakra; fogta magát és azonnal a lehető legkevesebb, felesleges hangoskodást, vagy neszt csapva lerakta a kagylót, és mintha mocsári szalamandra, vagy kétéltű volna kúszó hasalással megpróbálta magát láthatatlan állapotba helyezni; tudta, hogy a hátsó ajtót is most már bizonyára ellepték a zsaruk, így nem maradt más választása mint hogy – lehetőleg -, feltűnés nélkül felkeljen, és mintha csak egy átlagos hétköznap lenne, megközelítse a női mosdót, ami szerencséjére a Nagyfőnök irodájából is könnyen elérhetővé vált, mióta az öreg harcsának vizelettartási panaszai keletkeztek pár évvel ezelőtt.

A maró füsttől mely jóformán az egész helyet behálózta nem látott semmit, még mindig csak tapogathatott, és igyekezett megbecsülni minden egyes négyzetcentit.

Óvatosan apró kattanó hanggal kinyitotta az ajtót. Érezte, ahogy a nedves veríték egész testét, mintha stigma-sebek lennének elborítják, és kicsi szíve úgy dörömböl, és kattog, mintha ott helyben ki akarna szakadni! Már vagy tíz-tizenkét órája egész biztosan talpon volt, és a folyamatos maximális erőbedobás mind idegeit, mind törékeny testét jelentősen megviselte.

,,Nyugodj meg! Nem lesz semmi gáz! Csak lazán, lezseren, mint egy tökös, és vagány csajszi!” – igyekezett átmenetileg a lehető legkevésbé bátor módon megnyugtatni magát. Ha a Nagyfőnök az italbárban tartott volna legalább még egy kis tequilát, vagy wiskyt, akkor talán könnyebben ment volna, hogy tompíthassa azt az átkozott szőrszálhasogató, agyat zsibbasztó fejfájást, mely most – érezte -, valóságos tengert ostromló hullámokban tör rá de úgy, hogy valósággal majd szétszakadt a feje!

,,Ne feledd! Ha meg akarod úszni a dolgokat akkor vedd fel a halál nyugodtság álarcát, és képzeld azt, hogy nem történt az ég világon semmi, csak egészen egyszerűen bejöttél ma is dolgozni!” – s míg agyában átrágta ezeket a fontos kérdéseket, érezte, hogy valósággal úgy kellett maga után vonszolni a magassarkús lépteit, mert aprócska, egészen tipegő lábai a rettegő félelemben – bár sose mutatta ki -, tökéletesen élettelennek tűntek, és ebben az átkozott percben meg is gyökeresedtek; mint akiket szabályosan odaszögeztek a padlóhoz, hogy mozdulni is alig bírt!

,,A kurva életbe! Már régen felnőtt csaj vagy, és több farkat láttál életedben, mint azt valaha is gondoltad volna! Sőt! Már lenne egy jófej barátod is, és akkor éppen most akarsz végleg kiszállni, és abbahagyni! Na, rajta! Csak bátran! Egyik lábadat emeled a másik után!” – hallotta lelkiismeretének tétova, mégis nagyon elszánt és határázott, szinte anyatigrises hangjait, aztán megindult a női mosdó felé. Még mindig a lehető legóvatosabban cselekedett, és igyekezett úgy tüsténkedni, és rendeznie dolgait, apróbb matatásait, hogy semmi se utalhasson rá, hogy a Nagyfőnök kegyeit élvezte…

Kinyitotta a mosdó mindig makulátlan ragyogású, patyolattiszta rézgombos ajtaját – hiszen a Nagyfőnök megkövetelte, hogyha másutt nem is, vagy csupán csak alig létezett a tulajdonképpen vett higiénia -, legalább az ő irodájában és személyes budiján minden ragyoghasson a tükörtisztaságtól, és ezt olyannyira komolyan is gondolta, hogy, mint a yakuzák ujjlevágással büntette, mint az egyik legszigorúbb távol-keleti büntetési forma azt, ha csak egyetlen kisebb, hitvány, vagy egészen jelentéktelen szennyfoltot megpillantott mindig borotvaéles tekintete!

- A tiszta üzlet sikeres üzlet! – de sokszor hallotta ezt Annamari is, még mint kezdő, aztán egyre gyakrabban, ahogy fokozatosan beépült alvilági kegyeibe.

,,Semmi vész! Még alig pár lépés! Csak bírd ki! Megértetted?! Ki kell bírnod!” – úgy érezte magát, mint aki nem pár lépést tett meg – de aki legalább is -, már egy örökkévalóságnyi időt gyalogolt étlen-szomjan.

Miért nem lehetett neki is normális gyerekkora, mint a legtöbb semmirekellő, léhűtő embernek, akiknek mindig akad valami flinci-flanci kifogásuk, csak dolgozni ne kelljen?!

Soha sem értette igazán meg, hogy bár valamivel szegényesebb életkörülmények között voltak, mint a többiek, de anyának miért kellett őt alig ötéves korában beadnia az árvaházba? Amikor valahogy csak meglettek volna, és ha minden kötél szakad legfeljebb akkor is ott lehettek volna egymásnak, és bátoríthatták volna, vigasztalhatták volna egymást! Ebben a percben pusztító haragot, és egyenesen gyilkos dühöt érzett, mert most nagyon szeretett volna valakit hibáztatni, és maradék tartalékon pislákoló lelki energiáival valakinek istenesen megmondani, hogy tönkrement az élete a felelőtlenség miatt! De ha eddig nem sikerült még jobban összetörnie, és az életnek még jobban kifacsarnia, mint egy átkozott, szánalmas citromot, akkor csak azért is megmutatja, hogy erős lesz, karakán, és határozott.

,,Már csak pár lépést bírjál már ki!” – vigasztalta magát, miközben már mindene valósággal sajgott és fájt. Rájött, hogy már több órája is lehet, hogy nem evett, és apróbb, fehér foszlányokat kezdett látni a szeme előtt; mintha a tárgyakat leöntötték volna sűrű, tejfehér, tejfölös jellegű masszával! Szinte már csak botorkálni mert, miközben bizonytalan, kissé ingatag léptekkel egyelőre csak tapogatott. Biztosan leeshetett a vércukra… - gondolta.

Nagy nehezen betámolygott a mosdóba, és amilyen gyorsan csak tudta lemosta magáról az árulkodó, és mindent leleplező vércseppeket, hogy még a gyanú, és a további lehetőséges bizonyítékok leghalványabb árnyékát is biztosan elterelhesse magáról. De mi lesz akkor, ha a zsaruk majd ebbe a helységbe is bejönnek, és esetleg felfedezik, hogy valaki már járt itt mielőtt megérkeztek?!

Most pillanatnyilag nem foglalkozott ezzel; aki szerencsésen túlélt egy ilyen gyilkos, halál közeli menetet, ahol az életével flörtölt a jeges halál, és perceken múlott, hogy egy jól irányzott sebészi pontosságú lövés szíven ne találja, az inkább adjon hálát a magasságosnak, vagy akárkinek, hogy épp bőrrel megúszhatta ezt a véresen komoly kalamajkát!

Most jutott csak el tudatáig, hogy fogta a Nagyfőnök zihált, hízott ellipszisre hasonlító fejét, míg csak ki nem szállt belőle az utolsó lehelet! Hogy volt azért még valaki, aki a döntő pillanatban azt tette, amit meg kellett tennie, és bár tudta, nagyon is jól tudta, hogy egy sötétlelkű számító gazember volt a Nagyfőnök – mégis, ha ő nem lett volna akkor mellette, talán együtt feküdnének most valami huszadrangú, és a többi hullával egyetemben veszteglő jéghideg boncasztalon, miközben fejük felett azon töprengenének a törvényszékiek vajon ki húzhatta meg elsőként a ravaszt?

Megigazította kis miniruhácskáját, és kibotorkált a mosdóból, miután már sikeresen eltűntette az árulkodó vérfoltokat a ruhájáról; annyira nem volt nehéz dolga, mint első benyomásra tűnt, mert bíborszínű csillogó ruhácskája a vér színével beleolvadt az adott környezetbe, így legfeljebb csak egy buzgómócsing hatósági közeg, vagy egy sasszemű törvényszéki szakértő lehetett volna csupán az, aki felfedezi rajta a vér bizonyíték-nyomait! Egy percre kifújta ismét a levegőt, és igyekezett ezzel is időt nyerni, és még elszántabban, bármi áron megnyugodni.

De mit tegyen, hogy a zsaruk ne kérdezzék meg tőle: mit keresett itt? Nem! Szépen megpróbál a legnagyobb kavarodás közepette kislasszézni a dzsumbujból, és ha szerencséje van egyetlen hülye, és idióta kérdezősködés nélkül megúszhatja! Bár lelki szemeitől még így sem állt távol a börtön kaotikus rácsa.

Óvatosan, mégis átlagos, magabiztosságról tanúskodó léptekkel lépett ki a folyósóra, ahol valósággal, mint a felvert méhkaptár már mindent elleptek a nyomrögzítő fényképeszek éles vaku kattogásai, és a rendőrök minél intenzívebb, szinte vallató kérdezősködései.

- Hé, hölgyem! Jól van?! – kérdezte meg valaki, amikor meglátta még gyönyörűen felöltözve, bár már jócskán elmosódott szempillafestékkel, és sminkkel. – Kérem, fáradjon ide, megvizsgálom!

,,A rohadt életbe! Ilyen is csak velem történt meg! Miért szúrtak ki? Talán az utcai ruhámra van tetoválva, hogy utcalány vagyok, aki bárkivel elmegy egy rohadék menetre!” – csak önmagában mormogott még valamit, amit a másik nem érthetett.

- Oh! Máris! Bocsásson meg! Tudja… én a pasimat várom, és… - jobb már nem is juthatott eszébe, hiszen az még gyanúsabbá tette volna -, de mi történhetett?! – kérdezte, mint akinek gőze nincs arról, hogy mi folyt le körülötte.

- Ezt eléggé nehezemre esik elhinni! – válaszolta még mindig kimért pontossággal, ám most látván Annamari zaklatott, és kimerült állapotát aggódó bociszemekkel a nyomrögzítő fényképész.

 – Kérem, fáradjon ide, megvizsgálom! – azért ez már valamivel kedvesebben hangzott.

- Jól van! Ennyire kedves kérésnek ugyan ki tudna ellenállni?! – s már megint úrrá lett rajta a megrögzött szakmai rutin amilyen hangnemben az egyes kuncsaftjai igényeit, szükségleteit maradéktalanul kiszolgálta.

- Üljön le arra a székre, kérem! Várjon egy pillanatot, majd segítek! – azzal felemelkedett meggörnyedt, félig térdeplő állásából, lerakta a digitális fényképezőgépet, hogy megfoghassa, és eléje húzhassa a széket, és segítőkészen leültette, miközben Annamari agya valósággal azon zakatolt, hogy most azonnal le kéne lépnie, mielőtt beviszik majd kihallgatásra a rendőrőrsre, és úgy kezelik majd mint egy tetves bűnözőt!

- Semmi bajom köszönöm! Nagyon jól érzem magam! – olyan fáradt hanglejtéssel mondta ezt, hogy csak az egyszerű laikus nem szúrta ki, hogy több mint valószínű, hogy más állhat még a háttérben!

- Ha megengedi drága Hölgyem, azt majd én eldöntöm!

Ezért inkább úgy határozott, hogy átmenetileg egyelőre befogja a csicsergő száját, mielőtt még rábizonyítanának valamit.

A fényképész maga mellé vette az egyik elsősegély dobozt, melyet – valami miatt -, a biztonsági előírások folytán kivétel nélkül mindig magánál kellett tartania -, kinyitotta, és kivett egy mullpólyát, és némi orvosi alkohollal benedvesítette a gézt, hogy steril legyen, és óvatosan elkezdte letörölni Annamari behorzsolt, még mindig erősen izzó ajkairól a szájára rászáradt vért, amit valószínűleg valamelyik szokásos munkahelyi baleste közben szerzett, amiről persze meg is feledkezett.

,,De mi a jó francot kellene mondania ennek a kedves embernek, arról, ami ma este ebben a klubban történt? Mi van, ha csak azért ültette le segítséget álcázva, hogy szépen majd egyenesen a székhez bilincselhesse, és a zsaruk majd kihallgathassák?” – Tudta, hogy a gyanúsított legkönnyebb becsalogatása, ha a másik biztosítja megbízható bizalmasságáról, és átmenetig elhiteti vele, hogy őszintén a barátja! De kit érdekel ez! Egy szemenszedett baromság az egész! Inkább essenek most rögtön túl rajta és kész! De most mogyoróbarna szemébe nézett, és meglepte a közvetlenség.

A helyzetet újdonsült barátja mentette meg, aki igazat szólt akkor, amikor azt mondta, hogy megvárja majd, mikor este végez, és szépen együtt majd hazamennek!

Feri keveset aludt egyébként is, mert éjszakai műszakban volt, és hanyag, semmivel sem törődő főnöke különben is az összes ügyeit mindig szerette vele elintéztetni; csicskáztatni, ha úgy jobban kényelmesebb!

De most hirtelen felriadt éber kómájából; a szirénázó rendőrautók apokaliptikus vijjogása, mintha egy rossz sci-fit, vagy horrorfilmet jutatott volna eszébe, ami iszonytatóan rosszul sikerült csak azért, mert nem voltak meg a történet alapvető, szépen kidolgozott szálai; vajon mit akarhatnak egy olyan éjszakai lebujban a zsaruk, ahol mindenki bizonyos szempontból a bűnösök táborát erősíti – ha úgy vesszük -, csak nem mindegy hogy hogyan!

Hirtelen fel-le száguldó pulzusszáma érezte drasztikusan megemelkedett az idegesség és a félelem koktélkombinációjaként; tudta, hogy azonnal barátnőjéhez kell rohannia! Ha bármi történne vele – igaz még csupán a randizgatások legelején tartottak, és tiszteletből nem feküdtek le egymással -, soha sem bocsátaná meg magának!

Szabályosan átvágtatott a rendőrkordonok gusztustalan sárgaszalagos keresztmetszetén, mely arra volt hivatott, hogy – lehetőleg -, a kíváncsiskodni vágyó tekintetek elől hermetikusan elszigetelhesse a még fennálló, szabadon hagyott területeket.

Komolyan az egész bűnügyi helyszín máris úgy festett, mint egy kész csatatér. Az éjjeli szórakozóhely vörösszínű, és éppen most a világítás hiánya miatt golyó ütötte sebektől vérző, és szándékosan megvakított ablakai úgy ásítottak bele a kora reggeli órákba, mintha azt üzennék: ,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

,,Te jó Isten! Csak nem történt Annamarival is valami? Az nem lehet! Ő sokkal erősebb és stramm karakán csaj, sehogy kifogjon rajta egy kisebb csetepaté!” – futott végig agyán a negatív elképzelés. De most érezte, hogy szíve majd kiszakad a helyéből és szabályosan a rosszullét kerülgeti, ha nem láthatja, hogy újdonsült barátnője épp és egészséges a lelki megrázkódtatások ellenére is!

Átszakította a sárgafeliratú rendőrségi szalagot, mire máris egy fontoskodó, amolyan buzgómócsing, hivataloskodó és szabályzatot szigorúan betartó ügyelő rendőr máris faggatni kezdte:

- Ho, ho! Csigavér pajtás! Hova? Hova? Nem tudta, hogy a sárga szalag szigorú biztonságot szavatol, de csak akkor, ha átlépik?! Megkérném, hogy fáradjon át a szalag kevésbé veszélyes oldalára ellenkező esetben sajnos meglehet hogy le kell tartóztatnom! – még enyhe, mondhatni barátinak hangzott a figyelmeztetés a fontoskodó, kissé elhízott hatósági közeg szájából, de villanó szemében látni lehetett, hogy csöppet sem tréfának szánta a kinyilatkoztatást.

- Bocsásson meg, de a barátnőm itt melózik… és most azonnal látni akarom… mert… aggódom érte! – annyira ideges volt, hogy legszívesebben félrelökte volna, mint egy levakarható, kellemetlen tollpihét, ezt a fontoskodó ipsét az útból, aztán rájött, ha agresszív durvasággal semmire se menne, hiszen már egyébként is hemzsegő bagolyvárrá vált tulajdonképpen az egész elhagyatott kelenföldi gyárnegyed környéke.

- Hogy hívják a barátnőjét kedves uram? – kérdezte, miközben már egyik keze biztonságos távolságban az övén matatott, ahol a bilincs éppen úgy helyet kapott, mint a pisztoly. – csak a biztonság kedvéért.  

- Annamari… Annamari a neve…

- Értem! Itt várjon, és próbáljon megnyugodni! – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn, majd átlépett az utca másik oldalára és bement az éjszakai szórakozóhelyre, a többi fontoskodó kollegái közé.

A kétségbeesett és most tökéletesen megijedt fiatalember még toporgott egy ideig, majd tudva hogy úgysem parancsolhat már a tomboló adrenalinnak, mely a véráramában egyre veszettebbül lüktetett minden ellentétét, és elveit félretéve azonnal a rendőr után loholt, mintha ő is egy lenne közülük.

A bejáratnál megint csak nyomrögzítők vakuvillogása fogadta, és többen két megtermett izompacsirta hullájánál térdeltek, hogy adatokat rögzíthessenek. Az egyik hivatalos közeg megint csak megállította:

- Hát maga meg mit akar?! Nem látja, hogy ez egy átkozott gyilkossági helyszín? He?! Megkérném, hogy az utcán várakozzon!

- Tudom! Igen! De az egyik kollegája küldött, hogy megnézhetem mi történt a barátnőmmel, aki szintén itt dolgozott…

- Türelmét kérem… - válaszolta fontoskodó, mégis rideg távolságtartással.

Annamari még mindig azon a már eléggé kényelmetlen, krómszínű kis széken csücsült, ahova a nyomrögzítő fényképész ültette, hogy elláthassa felszíni sérüléseit, és még látszó, enyhén felpüffedt arcát.

Most vette csak észre, hogy barátja a bejárat mellett, mint aki egyszerre karót nyelt, és valósággal majd felrobban a tétlen idegességtől egyedül csak rá várakozik. Semmivel sem törődve azonnal felpattant, és odarohant hozzá, amikor bal kis kezét bekötötte a bejódozott, és ezzel fertőtlenített gézzel a fényképész.

- Szia… szívem! Annyira örülök, hogy láthatlak még ebben a rohadt életben! – olyan szorosan bújt oda hozzá, mint egy valósággal megriadt kis állatka, aki a biztos védelem után kutat.

- De hát itt meg mi az istennyila történt?! – kapkodta a fejét hitetlenül a másik.  

- Majd később megígérem, hogy mindent részletesen elmagyarázok, most csak szoríts kérlek erősen magadhoz, jó?! – erősen odabújt a férfi mellkasához, és most a legkevésbé sem törődött vele, ha mások gyengének, vagy gyávának fogják tartani, hogy egy férfinél keres menedéket a világ gonoszságai elől…

- Kicsim… kicsim, de ugye semmi bajod?! – végignézte, ahogy aprócska, kecses teste valósággal reszket az átélt borzalmak remegésétől, bárhogyan is igyekszik még önmagában tartani, és tartalékolni a lelkierőt! – Hadd nézzelek! – elmosódott szemfestéke alól most fedezte fel a szivárgó könnyek fohászát; a mindig magabiztosnak látszó, határozott és erős hölgy ebben a pillanatban mintha teljesen átvedlett volna egy megrémült kislánnyá, aki legszívesebben örökké az édesanyja vigasztaló, és védelmet kínáló karjai között maradt volna, hogy ne kelljen semmivel se szembesülnie az életben, de a sors nem így akarta!

- Jól vagyok! Már minden rendben vagy, ha téged láthatlak! – észrevette, hogy ezzel a nagydarab mamlasz hapsival, mintha tényleg sokkal megértőbben, szemlátomást sokkalta kedvesebben viselkedne, mert kettejük között máris kialakult valami megfogalmazhatatlan, nagyon őszinte vallomásféle, hogy akármit elmondhatnak a másiknak, attól még ugyanúgy fogják egymást tisztelni, és szeretni!

- Ahogy én látom kicsim itt valószínűleg nagy ramazúri lehetett! – kutatón végigszáguldott aggódó tekintete a hely üvegszilánkosra tört romjain.

- El se hinnéd! – mindig gyönyörűséges, most kislányosan sebzett őzikeszemével felnézett rá, hogy erőt meríthessen, mert úgy érezte valósággal majd összeesik a fáradtságtól, és csupán tartalékaira hagyatkozhatott. – Hazamehetünk?! Kérlek… - s görcsösen a férfi karjába karolt, aki senki mással nem foglalkozva kivezette őt a szórakozóhely betört üvegű, tökéletesen romos állapotban lévő, lepusztult ajtaján…

ÖNZETLEN ODAADÁS

Amíg életben volt jóságos ura ketten éltek harmóniaszintű egyetértében a tágas házban, amit valamikor a férje szülei építettek. Mégcsak apróbb, bagatell szóváltás sem történt soha közöttük. Rutkó úr reggel ágyba vitte a reggelit, majd felöltözött, és elindult munkába, míg a bejárati ajtóban szenvedélyesen ifjú asszonya meg nem csókolta mikor elment, és szintén romantikus csókban forrtak össze, mikor csak hazajött. Sokat beszélgettek – főként a szépiordalom gyöngyszemeiről, és elfeledetett szépségeiről; szenvedélyes megszállottai lettek főként azon rég feledésbe merült, illetve ismeretlen, anonymus szerzőknek, akik valamiért vagy az irodalom peremvidékére vonultak önkéntes száműzetésbe, vagy pedig csupán olyan jelentéktelennek gondolta a hivatásos kritika a velük való foglalatoskodást, hogy kikopotak hamar az emberi emlékezet kútfőjéből.

Rutkó úr el nem feledkezett, hogy a fontosabb ünnepnapokat, ilyenek voltak többek között, minden születés – és névnap, házassági évforduló, illetve a többi ünnep valamilyen apró csekélységgel ne örvendeztesse meg Klárika pedig mindent elkövetett, sőt, még annál többet is, hogy férje átmenti pesszimista, és búskomor lelkét lehetősleg mindig szivárványszínbe öltöztesse, és boldogítsa.

Sokszor elfigyelte, hogy bár valójában alig értett valamit a konyhakerti növénytermesztéshez, mégis Rutkó úrból vált a legfigyelmesebb, és leggondoskodóbb kertész, akit csak eddig megismerhetett.

- Édesem! Talán jobb volna, ha fölvennéd magadra a szalmakalapodat, mert a végén még napszúrást kapsz! – sokszor megesett, hogy hattyúkezecskéit úgy tördelte, mintha egyenesen szét akrná roppantani azt idegeskedéseiben. – Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – s addig el nem mozdult a konyhakert mellől, amíg ura be nem fejezte az aznapra betervezett palánták, és egyéb növények gondozását, ültetését, vagy akár permetezését.

A Rutkó portán bizony aligha látszhatott volna meg, hogy nincsen férfi a háznál; mégha kicsit esetlenül, és tapogatózva halladhatott is Rutkó úr a maga sokat olvasott gondolkodásával, és pallérozott, folyamatosan új dolgokban készenlétbe állított elméjével azért szépen kicsinosítgatta háza tájékát, hogy nyugodtan kiírhatta volna a háza elejére is: ,,Tiszta udvar, rendes ház!”

Klárika sem félt a munkától; egy kis falusi közösségből vetődött a fővárosba, ahol az emberek számára szentségnek számított a jól elvégzett munka, és mindennap úgy térhettek nyugvóra, hogy aznap is cselekedhettek valami lényegretörőt és fontosat. Ha csirkét kellett végni, vagy tehenet megfejni azt is könnyedén elvégezte volna, mint olyan hétköznapinak számító, rutin feladatokat, melyeket, ha vidéken cseperedik az ember könnyen megtanul.

Nem így Rutkó! Amikor valamelyik szomszédja nem volt rest és elkezdte neki pedzegetni, hogy szívesen látná valamelyik közelgő disznótoros mulatságán, akkor kellő, udvarias visszautasítással Rutkó mindig elhárította magától a kitüntető tisztet, hogy elsőként márthassa böllérkését a fiatal, és mázsás malac nyaki vénéjába. Márha csak meghallotta szegény malac halálsikolyát a hátán is borsodzni kezdett az isten hidege.

- De szívecském! Ne izgasd feleslegesen magadat! – estefelé bebújtak az ágyba, és ekkor a fiatalasszony nem győzött ura kedvére beszélni -, te is tudod drágám, hogy a többi szomszéd nem ismer úgy téged, mint én! Szerintem egy aranyember vagy, felbecsülhetetlen kincs! – Rutkó lelke mélyén nem különösebben szerette azt, ha nagyon sokat fényezik, és csinosítgatják képességeit, és egoját, mert így magánakvalónak, és arrogánsnak tetszhetett, de kétségtelen, hogy imádott feleségének mindig sikerült sikeresen felrántania benne a gyenge lábakon álldogáló önbizalmat, amire szüntelen szinte mindennap szüksége is volt!

- Jaj drágám, drága vagy, mint mindig! De felettébb nem kedvelem, ha a hátam mögött összesúgnak-búgnak az emberek, hogy: ,,Nézzétek csak! Már megint itt van az értelmiségis bájgúnár!” – kicsit megtörté vált ilyenkor a hangja, mint aki szándékosan sajnáltatni szerette volna magát, és ezt a nemes tulajdonságát szinte már olyan briliáns tökélyre fejlesztette, hogy kiélvezni minden önbizalomhiányos előnyét.

-Szerintem meg ne foglalkozz velük! Jobban jársz, mert így csupán önmagadat emészted! – Klárikának mindig volt egy-egy elmés, és bölcs tanácsa, amivel nem csupán megnyugtatta a fölborzolt, nem ritkán pattanásig feszült idegeket, de el is tudta altatni a másik félben a további kételkedő kételyeket, ami különösen jót tett az házasságuk szenvedélyének további megőrzésében.

A nyár csak nem akart elmúlni; pedig már jócskán bennejártak az őszben, és erősen közeldtek a tengerifosztó októberhez, és még mindig olyan párásak, fülletegek voltak sokszor az éjszakák, hogy aludni is alig lehetett. Szinte gőzt köpült az egész világ.

Rutkó úr egy műszaki szakkönyv segítségével próbálta meg elsajátítani a kerítésfestés minden csinját-bínját; előbb rozsdakefével, melyen nem fekete, pamutszőrök borzolódtak, de sűrű, vashúzalok gondosan letisztogatta a kerítés egész felületéről a rozsdát, és az oxidáció kellemetlen melléktermékeit, valamint a megmaradt, régi festéktörmelékeket, majd ezt követte az alapozás. Előbb csak egy réteggel operált, majd amikor azt is szépen, egyenletes felvitte következhetett a többi festékréteg egyenletes ütemben való felvitele a vasból készült kerítésre. A fiatalasszony pedig ott állt mellette, és szó nélkül abban segített amiben csak tudott. Ha például vonalról túlra ment a festék nem győzte biztatni, hogy neki már így is nagyon tetszik az adott színösszeállítást, és hogy nagyon büszke rá, ha pedig az alapok nem stimmeltek azt felelte, hogyha megszárad a festék legfeljebb majd mégegyszer átkenik, meg hogy nem olyan nagy dolog!

Ahogy Rutkó a kerítésen ügyeskedett észre se vette, hogy a fiatalasszony mintha lépre menne, orvul hátulról átfogja uszógumis derekát. Olyan gyöngéden, és megértő óvatossággal ért hozzá, hogy Rutkó először csak azt hitte, hogy rászállt valamilyen aprócska bogár a derekára, és az most ott jól érzi magát:

- Hogy az én kis mackóm, már most milyen ügyes! Nahát! Elismerésem! Nagyon büszke vagyok rád! – s megadóan megcsókolta férje enyhén festékpöttyös orrát, majd száját.

- Köszönöm kincsem! Ez igazán nagyon jólesik! – folytatta a megkezdett munkáját, mert az aznapi meterológiai előrejelzés sem kecsegtetett semmi jóval; tekintettel estefelére erős, heves zivatarokat jósoltak, és most legalább előnyösen tesztelhették a gyorsan száradó festék garanciáját.

- Szívem, mindig aranyos vagy, de ezt minél előbb be kéne fejezni, mert gyülekeznek a fellegek!

A fiatalsszonynak mindig imponált, ha egy férfi tudja mi a dolga, és helyén van a szíve. Megfogta ő is a számára kikészített ecsetet és továbbra is dolgozott; gyönyörű, szalmaláng haját előnyös kontyba fonta, és egy helyes kis kendő alá rejtette, amit bátran összefestékezhetett.

A kellemetlenkedő viharra sem kellett olyan sokat várakozni; hirtelen, és váratlan orvgyilkos mozdulatokkal cserkészte be védtelenül hagyott áldozatait, és bőséges jégáldást is ígért. Az ég egyszerre csak elkomorult, és olyan sötét lett hirtelen, mintha az ember egy végtelen, fekete lyukmederbe zuhant volna teljesen vakon, és láthatatlanul. Úgy recsegett, ropogott a horizont alja, mintha haraguvék a magasságból valaki, akit az emberek megsértettek…

- Talán jobb lesz, ha sietünk drágám, mert már a nyakunkon van a vihar! – azzal olyan gyorsan kezdte bemázolni a megmaradt kerítés vasoszlopait amilyen gyorsan csak tudta; ő is tudta, hogy most már kevésbé számíthat előnyös esztétikára, és szépségre munkáját illetően, mert itt már mindketten a túlélésre játszanak.

- Drágám! Szerintem hagyjuk a fenébe, míg elvonul a vihar! – így az asszony -, ezzel csak saját magunknak ártunk! Rutkó úrnak viszont megvolt az az megint csak imponáló, és előnyös tulajdonsága, hogy sohasem szeretet félbehagyott dolgokat maga után hagyni. Így hát tovább folytatta a munkát.

Az ég pedig egyre kellemetlenkedőbb villámpörölyöggel bombázta őket, és amikor végleg bemérgesedett már jégesőt is zudított rájuk.

Már csak az utolsó simítás volt hátra: mindketten tudták és megérezték a pillanat ünnepi súlyát, melyben létrehozhatnak valamit egyedit, és talán kivételeset is, mely egyedül csak rájuk jellemző!

- Végre kész! – adta ki a parancsot a férj. – Most aztán futás be a házba, mielőtt még komolyabb bajunk történik.

A komolyabb bajra nem kellett sokáig várakozniuk; másnap Rutkó heves hányingerre, és fojtogató szívszorításra ébred, már kora hajnalban; úgy érezte magát, mintha egy egész megvadult elefántcsorda döngetne végig mellkasán, és heves légszomj is környékezte, de ifjú feleségének már nem mert róla szólni, hiszen olyan édesdeden aludta békés álmait.

Még szerencse, hogy a fiatalasszony éber alvó volt, és azt is meghalotta, ha egy tű leesik valahonnét.

- Szívem… drágám… mi a baj?! – félelem költözött a hangjába, de tudta azt, hogy ebben a pillanatban főleg muszáj erősnek, és szilárdnak maradnia. – Mi a baj, életem???

- Jaj… drága… nem… nem kapok… levegőt! – fején szabályosan megdagadtak az erek, és előbb fullasztóan vörös, majd mély lila színárnyalatot öltött a feje, amiből arra lehetett következtetni, hogy ennek az embernek fájdalma van, és mélyen szenved.

- Máris hívom az orvost! – amilyen gyorsan csak tudott kikelt az ágyból. Most még az sem különösebben érdekelte, hogy jóformán csak egy fehér pongyola takarta gyönyörű testét, hiszen olyan füllleteg volt az idő. Berohant a nappaliba, fölkapta a kagylót és riasztotta a mentőket, akik fél óra után tudtak csak megérkezni. Már nem emlékezett, hogy autóvezetési tanfolyamon-e, vagy másut tanulhatta az elsősegélynyújtás módszereit, és az újraélesztési praktikákat, de most egyszerre agya kitisztult, és világosan látta maga előtt a rá váró feladatokat, összefüggéseket.

Lefektette férjét a padlóra; nehezen ment, mert az ő alig hatvankét kilójához egy száz kilós embert mozgatni, és vonszolni, még mindig nagyon nehezen ment, mintha egy sirálynak kellett volna egy vizilovat istápolnia. Mégis az a fajta emberi gerinces tartás, ami ebbe a törékenységre szabott, gyönyörű, és karcsú asszonyban ezekben a sorsdöntő percekben megszületett igazán dícsértet érdemel. Egymaga fektette fel a díványra, és igyekezett mesterséges légzésben részesíteni az orrán keresztül, amíg a mentők meg nem érkeznek.

A legnagyobb csúcsforgalommal rendszerint mindig az a baj, hogy az ember sohasem tud megfelelő időpontot mondani arra vonatkozólag, hogy mikor érkezik meg pontosan az adott helyszínre, a körülbelüli időpontokat pedig rendszerint senki sem tartja be.

SÁRGAFÖLD KÖZELBEN

Mégis milyen jó, felemelő érzés, hogy sárgaföld-közelben maradhattam

s ott üthettem szelíd tanyát! Föld s kráter-göröngyökkel,

az ős-humusz termékeny vázlat-anyagával gazdagon.

A teremtő víz s oxigén kicsit mindig megszellőzteti önmagát

mielőtt hasznos anyaggá idomul a föld alatt!

Már biztos könyörtelen despota s automata-Türannosz lettem volna,

ha karrierem szamárlétráján feljebb török, merészkedek siker-csillagokig!

Felemelt porából a független érzés, hogy lent maradtam:

Bozontos bokor-szemöldökű kisemberek árnyékvilágában,

kenyérkereset megkövesedett Tantalosz-lápvidékein:

Két kézzel verejtékező, megkeseredett embereket látok,

kik nem voltak becsmérlőn se restek, s ha kellett árnyékos ötvenfok

katlanában becsülettel szedték a markot, kapáltak tarackos kukoricaföldeket!

Jó emberek, gerinces erkölcsök, mindent tudó telepatikus arcok,

élet rostalyukain porszemként elbukó ember-áldozatok itt

múltak fölfedezett csarnokaiban még az emlékezet is frissebb, rugalmasabb!

- Felemelt magához az érzés, hogy lent maradhattam sárgaföld közelben,

életem valódi kristálytiszta értelmét megtöretett alázatból merítettem!

Vonzott s mindig is szeretett engem a kozmosz-magány,

szerelmes örökkévalóság, földi árnyékok sokaságában magát megmutató emberség,

önsajnálat mocsárvidékén is sírva vigasztaló gyermeki értelem!

- Tenni kellett volna hogy vergődő pesszimizmusból kilábalhassak,

evickélve csak elértem volna emberi csillag-partokat,

nyugalmat sugárzó anyai ölöket!

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A Nagyfőnök, mint minden igazi, vérbeli sötétlelkű gazember szerette a kifinomult, és elegáns holmikat; bizonyos megkülönböztetett figyelemben részesítette azokat, akik nemcsak minden csip-csup óhaját, és hóbortját teljesítették, de akik messzemenően szó nélkül, mint lelkes öngyilkos merénylők azonnal, ellentmondást nem tűrve végre is hajtották amivel először csak jelentéktelenül megkérte őket, majd parancsolta, hogy tegyék meg számára ezt, vagy azt a kisebb szívességet!

Az irodája a hosszú évek alatt is valósággal a ,,finomkodók” bűntanyájává változott, ahol különféle piszkos kis üzletekből aztán busásan tejelő, Kánaánszerű hasznokra lehetett könnyűszerrel szert tenni, és ami a legfontosabb volt, hogy a folyamatosan szőrszálhasogató, és helyenként már egészen elviselhetetlenül buzgómócsingos adóhivatal egyetlen egy megjegyzést, vagy aprócska hibát sem tudhatott a – sok esetben -, tökéletesen legalitást élvező üzletekről -, mert azok legfeljebb, ha elégethető papírokon léteztek, és ha bármi fennakadás támadt volna akkor az iratok, és a Nagyfőnökre vonatkozó kompromittáló részleteket természetesen azonnal megsemmisítették, azokkal a kisebb személyekkel együtt, akik tudtak, vagy tudhattak a Vezér üzelmeiről! Akiket pedig jelentéktelen szánalmas figuráknak bélyegeztek elég volt kiverni pár fogukat, eltörni az állkapcsukat, és egy-két bordájukat ahhoz, hogy tartsák, és be is fogják a szájukat, és így a tökéletes megfélemlítettség posványos levegője éltette a még legálisan működtetett bűnszövetkezet mozgatórúgóit…

Mindig a lehető legjobban megvesztegethető emberkéket vásárolta meg, akikről tudta, hogy könnyedén még a saját anyukat is bátran elárulnák, és feladnák a haszon reményében, és mint valami középkori várúr elég volt, hogy a megfelelő bábúival csak körbebástyázza saját magát! Aztán, hogy még mennyi megvesztegethető bírót, korrupt zsarut és hasonló igazságszolgáltatásban dolgozó ,,mozgatható bábút” vett meg csak tőle függött; korlátlan összegeket mindig tudott kölcsönbe adni! Csupán egyetlen megszeghetetlen feltételnek kellett minden kisstílű, vagy alakoskodó jelentkezőnek megfelelnie: Hűség mindenek felett! S amennyiben valakiről tudomást szerzett, hogy akárcsak ezt az egyszerű, fikarcnyi kis alapszabályt bármikor is megszegte – valami miatt, akár bizonytalan, lepaktáló alkuk keretében -, az adott illető betonbörtönben végezte valamelyik kisebb sodrású folyó, vagy nehezen észrevehető, lenyomozhatatlan pöcegödör alján nyakig hullámsírban, vagy a humuszos földi üregekben, ahol a temetőbogarak – előbb-utóbb -, úgy is elvégzik majd a piszkos munkát! Nem szükséges, hogy a tisztán tartott, makulátlan kezét bepiszkítsa!

S ebben a pillanatban, ahogy kényelmes, és minden luxus igényeket is kielégítő hivatali irodájában Annamari lélegzetelállító, erotikus táncát, és párducszerű gazellamozdulatait figyelte mintha hirtelen dörzsölt vénróka-szíve nagyokat dobbant volna, úgy hogy a ,,kislány” még véletlenül se vehesse észre, amit a Nagyfőnök elérzékenyedik, és fátyolossá lesz a szeme. Annamari mindig is szerette valóban Nagyfőnökét hiszen nem tett fel ostoba, és idióta kérdéseket, és mindig tőle telhetően készséges gavallérsággal előnyösen rá is duplázott a megkereshető egyéjszakás flört-borravalók összegére, amiért mindig nagyon hálás tudott lenni. De most megsejtette, hogy valódi főnöke mintha most más volna; nem ugyanaz a körmönfont, veleéig piszkos-véreskezű gazember, mint aki egyébként szokott. Ez elgondolkodtatta.

,,A Nagyfőnök bizonyára rejteget előle is valamit, amihez – meglehet, hogy semmi köze az égvilágon -, de azért mégiscsak jó volna tudni, hogy mi az, ami miatt megváltozott a viselkedése?” – morfondírozott magában, miközben igyekezett még mindig szinte gyerekes, egészen aprócska rövid, ám karcsú lábaival valamivel előnyösebb, és szexis pozícióban átfogni az aktuális acélszínű rudat, hogy beindíthassa az éhező férfiszíveket!

- Figyelj csak kisvirágom! Kicsit fejezd ezt most be! Beszélni szeretnék veled! – mindig markáns, határozott hangja egyszerre árult el félelmet, és aggodalmat vegyesen. Arcára pedig valami megmagyarázhatatlan, emlékező szomorúság borult.  

- Ajjaj! Ez biztosan rosszat jelent! – kapta fel hátrafordított, fejtetőre állított fejét az ifjú hölgy. – Drága Főnököm! Kezdjek aggódni?! – remegett a hangja. Azok után nem csoda, amiket egy ilyen rovott múltú, kellően befolyásos ember bosszújáról hallani vélt.

Óvatosan lejött a rúdról, és toporogva egyetlen, mindig selymes, csábosan csinos kis bordószínű fehérneműjében maga volt a szakmai tökély!

- De kérlek téged Drágaságom… hát ülj már le az ég szerelmére! Nem harapok! – igyekezett olyan kedvesen, szinte atyai babusgatással kimondani ezt a pár mondatot, mintha ténylegesen komolyan is gondolná.

- Akkor én… leülök… jó! – lábai egyszerre gyökeret eresztettek, és szabályosan megkellett magát erőszakolni ahhoz, hogy egyáltalán elkezdődhessen a kiszámított lépések mozgása.

A Nagyfőnök felállt, és kimért, katonás, nagy lépésekkel odament irodája ajtajához, és bezárta, majd megnyomott egy pánikgombot gyönyörű, és szinte mindig makulátlanul elegáns, és sikkes mahagóni íróasztalába rejtve, és Annamari füle azonnal hallhatta az aprócska kattanást az egyik rejtett fal mögött. Mintha más is lenne a szobában…

De csupán egy újabb, eddig a nagyobb nyilvánosság elől tökéletesen elrejtett rejtekajtó volt az, mely személyes megrendelésre készült, és melyre a Nagyfőnök olyannyira büszke volt, hogy a tartós diszkréció feltétlen megőrzése érdekében – nem szólt róla a világon senkinek, még szépasszony feleségének, az ,,ostobább libuskájának” sem!

- Drága Főnököm! Bocsáss meg érte, de kezdek nagyon megijedni tőled… - annyira beköltözött lelkébe ebben a pillanatban a tartós, visszafordíthatatlan rettegés, hogy legszívesebben nyikkanni se mert.

A Nagyfőnök betessékelte a titkos rejtekajtón, mire az automatikusan önmaguk mögött bezáródott. Annamari ebben a végzetesnek ígérkező percben valóban úgy érezhette magát, mint akit szándékosan már megint magára hagynak, és ebben a pillanatban megint valósággal gyűlölni akarta a könnyelmű anyát, hogy otthagyta az árvaház kapujában, amikor csak öt éves alig múlt:

,,Jól van kicsikém! Anyának most el kell mennie egy rövid időre, de megígérem, hogy amint tudok sietek vissza hozzád! Addig csöngess be ebbe a házba és itt szeretni fognak!”

 Mi az istent akart ezzel mondani?! – még mindig élénken élt az emlékezetében igazgyöngyszerű csilingelő hangja. Egyáltalán felfogta akárcsak valaha is nyomorult további életében hogy mit tett?! Azt már nem! Most ő volt abban a helyzetben, hogy Milánkáról gondoskodni szeretett volna, és ezúttal elhatározta magában, hogyha összedől is ez a nyomoronc kerek egy világ, akkor sem fog megtörni, de minden eszközzel azért fog élni, és harcolni, hogy Milánka ne szenvedhessen hiányt semmiben!

- Drágám! Kérlek, ülj le, mert szeretnék veled komolyabb dolgokról is elbeszélgetni! – Főnöke, aki szinte minden üzleti szintű tárgyalás alkalmával valóságos pókerarcot öltött, és hideg volt, elszánt és félelmet nem ismerő acélos, barázdált tekintete, ebben a percben csupán találgatni tudta a szájára tóduló szavakat.

- Drága Főnököm! Csak nem már megint? Megcsalt a nejed? Jaj, szegénykém! Hát ez borzasztó! – s már azon volt, hogy önmagát is igyekezett megnyugtatni azzal, hogy kötelességszerűen mást vigasztalt!

- Nem, nem kicsi! Most másról lenne szó! – hangjába ismét visszatért – persze csak átmenetileg a parancsoló, határozott jelleg, és mégis volt benne valami egészen új, szinte különös vonás, amit Annamari csak most vett észre; ez a kemény ,,üzletember” akinek parancsától függött élet, és halál ebben a pillanatban leginkább egy ódzkodó nagy gyerekre hasonlított, aki még nem döntötte el, egyáltalán be akar-e menni a cukorkaboltba, vagy csupán kint várakozik?

Annamari helyet foglalt az egyik ízléses bordóvörös bőrfotelbe; keresztbe rakta aprócska, ám annál finomabb, és izgatóbb lábait, két karját keresztbe rakta mellkasa előtt, és igyekezett mélyenszántó, elgondolkodó arckifejezést ölteni:

- Nekem mindent nyugodtan elmondhatsz drága Főnököm! Ugye tudod?

- Igen, hát persze! – megállt a jól felszerelt íróasztala előtt, és szintén keresztbefonta maga előtt hatalmas karját, miközben aggódó arckifejezésével azon morfondírozott, hogy valójában hogyan is kezdhetné el a mondókáját, ügyetlenül játszadozott az egyik ezüstszínű töltőtollal, hogy mondandóját valahogy megfogalmazza:

- Nézd kicsim! Te egy fantasztikus lány vagy… és én nagyon megvagyok elégedve a munkáddal, és az eddig végzett teljesítményeddel… - akkora levegőt vett, és tartotta bent tüdejében, amekkorát csak bírt.

- Most jön ugye a ,,de” kifejezés? – mosolyodott el valamivel kislányosabban.

- Pontosan! De… tudod az életben talán nem is a változásokkal-választásokkal van gond talán… sokkal inkább azzal, hogy az adott egyes ember mit is tud ebből az egész katyvaszból kihámozni? Hogy mit tud a lehetőségeivel kezdeni… Értesz?!

- Hallgatlak! – őzikeszeme egyszerre lett megértőbb, és éberebb, ahogy hallgatta a ,,vallomást!”

- Szóval… igazán örülök, hogy végre te is egyenesbe kerültél, és bizonyára megtaláltad a számításaidat az életben… úgy értesültem róla, hogy kis lakásban laktok a legjobb barátnőiddel és hát ez… igazán dicséretes!

- Honnan tudsz te erről??? – valósággal megdermedt, mint aki az ítéletéről értesült.

- Kérlek kincsem! Ne izgulj semmit! Üzletember vagyok, akinek nagyon sok befolyásos kapcsolata van! Ezt te is nagyon jól tudod! Ha akarom, bármit megtehetek! De most nem ezt szerettem volna elmondani…

- Akkor meg mi a nyavalyáért kell ennyire titkolózni, mi?! Csodálom, hogy nem egy páncélterembe vezettél! Hát megáll az eszem! – zsörtölődött.  

- Egyébként angyalom, építettem egy páncéltermet is, csak a rend kedvéért! –próbálta kicsit oldani a dermedt, szemlátomást igencsak feszült hangulatot, ami valahogy a szobára és rájuk is egy kicsit rátelepedett. Visszarakta a töltőtollat a helyére.  

- Szóval… nem tudom, hogy mennyit sikerült a hosszú éveid során édesanyádról kiderítened…

Annamariban azonnal megállt az ütő; érezte, hogy pulzusa drasztikusan megemelkedik, szíve hevesebben, zakatolóbb üzemmódba kapcsol, és agyában az összekuszált gondolatok egyre zaklatottabb színekkel viaskodnak egymással, hogy felszínre kerülhessenek…

- Mi… mit tudsz te… az anyámról?! – nyögte ki a hosszú csend burka után.

- Nagyon szeretném elérni, hogy ne kapd fel a vizet, mert tisztában vagyok vele, hogy érzékenyen érint, és mindig felhergeled magad! – igyekezett az idegrendszer robbanása előtt, még biztos, ami biztos alapon valamivel lecsendesíteni, és talán meggyőzni, bár maga se hitte, hogy akár sikerrel is járhat.

- Na, gyerünk már Főnököm! Mondd ki! – ütött felette az ítélet órája! Most vagy soha! Érezte, ha nem mondja ki azt, amit ez előtt a fiatal lány előtt gyakorlatilag egész életében szándékosan eltitkoltak; megfosztva őt az igazság jogától, akkor talán még ennél is helyrehozhatatlanabb galibákat okozhat vele.

- Ismertem édesanyádat… - hangja sokkal megértőbben, szemlátomást múltjába révedőbb lett.

- Hogy micsoda??? Hát a kurva jó egy életbe már! Ez nem volt fair! Ez szemétség volt, még egy olyan nagyágyútól is, mint amilyen te vagy! Tudd meg!

- Drágám! Én csak a javadat akartam! Megszerettelek volna kímélni a további csalódásoktól… - próbálta minden részvétét és szeretetét bevetni hasztalan.  

- Akkor meg mi a francért kellett ezt tenni?! – most úgy érezte magát, mint aki legszívesebben jól felpofozta volna ott helyben főnökét, még akkor is, ha történetesen lehet, hogy elteszik láb alól. De meggondolta magát, mert nőies megérzése csillapított fegyelemre parancsolta; inkább valamivel higgadtabban kivárt, és hogy megnézhesse vajon mi sül majd ki a dologból?

- Fiatal, ostoba kölyök voltam, amikor találkoztam édesanyáddal… az érettségi utáni bankettre szándékosan nem mentem el, mert nem különösebben kedveltem az osztálytársaimat, akik már jól berúgtak, és egymás között azon versenyeztek, hogy ki tud jobban tajtékos részeg lenni másodpercek alatt… és akkor gondoltam járok egyet a városban… és megláttam azt az istennőt! Az egyik kapualjban kuporgott és meglátszott rajta, hogy nagyon sovány, de egy földre szállt angyali szépség! Szóba elegyedtünk, és szóval… felvittem a szüleimhez…

- I-igen?!

- Hidd el nekem kicsim… nekem fogalmam se volt róla, hogy lett egy lányom! – végre kimondta. Nehéz szülés volt, de most megtette, mert úgy érezte Annamarinak semmiképpen sem hazudhat!

- Hát ez nem lehet igaz! – toppantott aprócska lábaival, majd valósággal fölugrott és már ott tartott, hogy kikaparja Főnöke szemét, de inkább csak összetörte a felbecsülhetetlennek látszó, antikvázát, ami műkincsként az egyik gesztenyebarna asztalon fejedelmi trófeaként díszelgett.

- Te rohadék! – ebben a pillanatban röpült a gyönyörű, virágmintás váza egyenesen a főnök fejét véve célba, de mivel a reflexek adott esetben még mindig gyorsabban, és hatékonyabban működnek, mint a kéz mozdulatai főnöke még ideje korán kitérhetett a rá váró záporozó porcelánszilánkok ostroma elől.

- Kérlek… szívem… fejezd be!

- Te engem ne csitítgass te szemét! Hogy tehetted?! – elszánt haragja nem ismert tajtékokat, és valóságos dührohamokat vetett! – És anyával mi történt?!

- Kicsim! Hidd el nekem… – próbálta összekaparni az alig menthető kötéltánc-helyzetet. – Én megtettem mindent annak érdekében, hogy te ne sérüljél fölöslegesen, de tudod édesanyád már jó ideje betegeskedett és…

- Akkor miért kellett otthagynod?! MIÉRT?! MONDD MEG!

- Nézd… anyád, amikor rosszabbra kezdtek fordulni a dolgai kábítószerekhez folyamodott, hogy tompítsa a lelkiismeret-furdalását, amit veled kapcsolatban folyamatosan érzett! És hát… egy kis idő múltán már azt sem tudta, hogy mi a józan reális valóság, és mi az álomközi állapot!

- De te akkor… miért nem segítettél rajta???

Most a Nagyfőnökön volt, hogy elöntse a méltatlan káromkodás és düh bizonyos indokolatlan sorozata.

- Oh! Te ostoba kölyök! Hát azt gondolod, hogy nem gondoltam mindenre, amikor megláttam, hogy micsoda szakadt kriptahulladékokkal lóg, csakhogy az ,,anyagra” pénzt szerezzen magának! Azt hiszed, nem próbáltam elégszer a lelkére beszélni, hogyha erős lesz, és kitartó, egy szép napon láthatja majd a lányát! De azt hiszem… ő már feladott minden további elszánt ellenállást…

Annamariból – maga se tudhatta hogyan és miként történhetett -, azonnal szivárogni kezdtek a mélyen együtt érző, sajnálkozó könnyek, olyasvalakiért, akit – bár személyesen sohase ismerhetett meg -, mégis mély részvéttel és nosztalgiával időzött el elhalványuló emléke felett:

- Képtelen vagyok elhinni! Egyszerűen nem lehet igaz! Az anyám kokós volt, a senkiházi apámról meg kiderült, hogy maga a Nagyfőnök! Hát szép kis családom lett mondhatom! – önmagát vádolta. Érezte, hogy a dühöngéssel vegyes bosszú, és elégtétele talán ebben a helyzetben nem biztos, hogy elég lesz, vagy megoldhat akárcsak bármit is. Megpróbálta tisztába tenni fejében az összekutyult gondolatait.

- Minden okod megvan rá kicsim, hogy gyűlölj ezért, de ha a szívedre hallgatsz, amit nem kétlek, akkor magad is be fogod később látni, hogy ez volt az egyetlen esélyem! Sőt! A mi közös, és kölcsönös esélyünk! Megérted ezt?!

- Nekem, ha még egyszer kicsimnek szólítasz, ezentúl, akkor nem fog izgatni, hogy egy gazember vagy azonnal kitöröm a nyakadat! MEGÉRTETTED?! Neked én Annamari vagyok! VILÁGOS? Sőt! Még ehhez sem lenne igazán jogod! – azzal, valamivel távolabb megállt előtte és egyenesen a két szeme közé köpött.

A Nagyfőnök ebben a pillanatban elegáns módon elővette az összehajtogatott selyem zsebkendőt mindig kifogástalanul álló, méregdrága halszálkás öltenye hajtókájából, és letörölte vele a kisebb, alig pöttynek látszó turhát.

- Hát azt hiszem ezt megérdemeltem!

- …És akkor még finoman fejeztem ki magamat! – őzikeszeme vad szikrázásokban továbbra is izzott, amikor hirtelen ideges dulakodásszerű hangokra lettek mindketten figyelmesek!

- No, most hogy végre te is tudod az igazat, megnézem, hogy mi folyik odakint! Te addig itt maradsz, mert valami rosszat sejtek! – és ha volt valami, amire mindig hallgatott immáron legalább negyven éve akkor az a jól bevált megérzései, melyek aprócska vészjelzéseket küldtek sötétlelkű bensejébe, hogy ezzel is figyelmeztessék!

- De én veled akarok menni… Főnököm!

- Azt teszed, amit mondok neked! Érted meg… aggódom érted!

Ebben a percben Annamarit hallatlan bensőséges érzések kerítették hatalmukba; úgy érezte magát, mint akivel alig röpke öt perc alatt megfordult az egész világ, csupán csak azért, mert tudatosult benne minden, és mert ennél józanabb tisztasággal már nem is gondolkodhatott volna! Csöndben duzzogni kezdett, akár egy elkényeztetett csinibabának öltöztetett kislány, és toporogva, aprókat dobbantva lábacskáival várta, hogy mikor nézheti meg ő is az éppen zajló eseményeket!

Hallotta, amint előbb megrázkódik talpacskái alatt a műanyagszőnyeggel leborított padló, majd éktelen hangzavarral valami eltörik…

,,Biztosan valami betörhette a klub bejárati üvegezet ajtaját! – gondolta. De ki lehetett az?!”

Odatelepedett az íróasztalon veszteglő legalább ezer nyomógombos telefonhoz, és kitartó, magára erőltetett elszántsággal számba vette, hogy legjobb barátnőit hívja-e, vagy a zsarukat?

,,A legjobb lenne, ha felhívnám Szilvit! Igen! Ő mindig tudja mi a teendő!” – pillanatnyilag ez volt az egyetlen okos döntése, amit a mai nap sűrű, tartalmas történései után még egyáltalán tehetett.

De abban a pillanatban, amikor füléhez emelte volna a kagylót és bepötyögte volna kezecskéivel a hívószámot, hirtelen kivágódott szabályosan a rejtekajtó titkos ajtaja és szinte eszméletlenség határán álló, fején erősen vérző kisstílű stricije támolygott be.

- Szia… szépségem… remélem zavarok! – elfulladó, hörgő volt a hangja, mint akit műtét után egyből mélyvízbe dobtak. Valósággal alig élt.  

- Hát… te meg… hogy…? hogy kerülsz ide?! – annyira meglepődött, hogy ez az alattomos, mégis valahogy a szívéhez nőtt féreg-emberke rátalált erre a rejtett helységre, hogy kis híján újból sikeredett valamit felborítania.

- De hát mi az isten folyik itt?! Miért véres a homlokod? – már azon volt, hogy ösztönös ember, vagy felebaráti szeretetből segít a szerencsétlen, kisstílű alakon, amikor az odatámolygott az íróasztal melletti székre, és szabályosan belevetette magát, mint aki a nagyon hosszú utak alkalmával végleg megpihen:

- Ha nem haragszol… ciccám… kaphatnék… egy kis wiskyt? – köpött egy nagyot; véres volt a szája…

- Azonnal! – fürgén gazellalépésben odarohant a minibárhoz és töltött bőséggel inkább tömény alkoholt semmint jégkockákat az előtte sebeivel küszködő szánalmas alaknak; ebben a pillanatban ez a kis rohadék strici, aki szinte mindig mások kárából igyekezett hasznot húzni nagyon úgy látszott, hogy végérvényesen besétált a saját elfuserált csapdájába, ahonnét már csupán a kegyelemdöfés, vagy a halál válthatja meg.

Annamari visszatáncolt a minibártól és odaadta neki enyhén remegő kezekkel a csurig telitöltött nagyobbméretű poharat.

- Köszi… Gyönyörű… – meg se várta, hogy újabb mondatba belekezdjen azonnal fenékig lehajtotta a torkát bizsergető, maró tiszta szeszt! Ennyi erővel lúgot, vagy akkumulátorsavat is nyugodtan ihatott volna, bizonyára nem talált volna benne számottevő különbséget.

- De hadd kötözzem be a sebeidet… legalább! – makacskodott tovább, mint akinek tényleg megfordult a fejében, hogy ezt a lehetetlen gazfickót kirángatja az elmúlás torkából.

- Kis galambom… attól tartok, hogy… khmmm – elfulladt a hangja a jótékony szesztől, és párat köhögött is -, attól tartok tubicám… itt kell hagyjalak… egyedül…

Annamari ekkor vette észre, hogy egyetlen nagyobb erejű fejsérüléstől azért még agyrázkódáson kívül senkinek nem esik komolyabb baja; de ahogy srégan az öltönye alatti kisebb méretű mellényre tévedt a tekintete a mellkasánál egy éktelen nagy vörös pontot fedezett fel, amelyből mintha még mindig lüktetve bugyborékolna, folydogálni valami… az élet utolsó reménye…

- Ne hülyéskedj, te faszari! Megfogsz gyógyulni, de ha most feladod, akkor ki fogja a gondomat viselni?!

- Hát… szerintem erre már magad is tudod khm… a választ…

- Ne merészelj nekem itt kinyiffni te kurvapecér! MEGÉRTETTED?! – odament hozzá, és vad ütemben döngetni kezdte a mellkasát, hogy térjen végre ismét magához, ébredjen fel. Aztán lehajolt hozzá, és a kioldódott kontyos haját hátravetve az útból próbálta meghallgatni a mellkasát, hogy egyáltalán ver-e még a nyomorultnak a szíve. Megfogta a tömzsi csuklóját és megpróbálta kitapogatni a pulzusát; épp a minap látta az egyik orvosi magazinműsorban, hogy csinálják ezt a vérprofik.

- A kurva életbe már! Ne hülyülj itt nekem! – maga se vette észre, de megsajnálta ezt a gazfickót, mert annyi éven át mégiscsak ő volt a kisebbik szemétláda, akinek a segítsége nélkül lehet, hogy őt is elhallgatatták volna az alvilág berkeiben. Néha azt gondolta, hogy egy kissé durva és arrogáns jóakaró, afféle gondviselő, akinek a marcona külseje egy érző szívet takar.

Soha nem akart hozzá érzelemmel kötődni, mégis ebben a pillanatban mégis megsiratta a halálát.

Megragadta ebben a vészes pillanatban vértől terhes Armani-öltényét, ami meglátszott, hogy a legtehetségesebb szabó egyéni tervezésű munkája lehetett valaha, és legalább egy kisebb vagyonba kerülhetett; gyengéd gyerekes gondoskodással kiguvadt szemeire terítette, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy hogyan is kell a halottak szemét tisztességgel lezárni, akármekkora szemétláda is volt életében!

Ekkor toppant be hirtelen a Nagyfőnök.

- Hát ezt a pimaszságot kincsem! Az én saját külön bejáratú klubomban, miközben kinyírták az egyik legjobb emberemet! A francba! Ezt nem így terveztem! – odament az immáron letakart holttesthez, óvatosan leemelte az megszáradt vérfoltos öltönyét, mint valami furcsa gyászleplet, és az egyik pecsétgyűrűjét a kitekert testű gazfickó ujjára húzta, mint egy újabb megállapodást, vagy néma hűségesküt, ami immáron bevégeztetett…

- Te nem sérültél meg… kincsem! – hangja őszinte aggódást árult el, mint aki hirtelen gondosodni akar másokról.

- Jól vagyok… drága Főnököm… és te?

- Kicsim! Attól tartok, hogy óráink végesre sikeredtek, mert amikor azt az ajtót ránk törik majd megígérem neked, hogy az utolsó erőmig is védeni foglak, hogy ne keljen bilincsben leélned a hátralévő egész életedet! Különben ki gondoskodna a fiadról?! Tudom, hogy nem lehettem ott, azokban a percekben, amikor szükséged lett volna rám! Ezen a tényen nem változtathatok, de megígérem, hogy minden rendben fog menni, és neked soha többet nem kell ebben a sötét, számító lyukba visszatérned!

Ebben a percben éktelen hangrobbanás következett be, és a meghitt, ízlésesen berendezett ,,titkos irodát” hirtelen gyárkémény-vastagságú hófehér füst lepte el. Mintha valaki egy égő cigarettacsikket dobott volna el, ami a végtelenségig ontja magából förtelmes füstjeit.

A zsernyákok voltak azok, akik elterelő hadműveletük szerves részeként máris füstbombákkal rohamozták meg a Nagyfőnök ,,bunkerét” ,,De vajon még mi az ördögöt akarhatnak?!” – futott át néma kétségbeesésként Annamari fején.

Ebben a pillanatban agya egyetlen hangra igyekezett csak koncentrálni; a Nagyfőnök elővette a mellénye zsebében eddig tartogatott krómmarkolatú, acélcsöves, nagyteljesítményű pisztolyt, akivel akár még egy kocsi motorházát is könnyűszerrel kilyukaszthatta volna, majd egyetlen vezényszót parancsolt:

- Bukj le!

S Annamari semmi mással nem törődve máris a műszőnyegre vetette magát, és igyekezett biztos fedezéket keresni. Bár soha nem volt szokása a megfutamodást; ebben a percben árulónak, és kis gyávának tartotta magát, amiért azt hitte ennyire könnyen feladta a küzdelmet, pedig csak azt cselekedte, amit a Nagyfőnök, immáron kicsit az apja tanácsolt neki.

- …Azért vigyázz magadra! – majd azonnal a vastag, tömör íróasztal alá bukott, miközben fülrepesztő dübörgésekkel fültanú volt annak, hogy a rendőrök hogyan hatolnak be ízzé-porrá zúzva az eddig bombabiztosnak hitt biztonsági ajtót, és hogyan dördülnek el az első lövések…

ITT A RENDŐRSÉG! – szólalt meg egy megafonos, enyhén torzított géphang. – KÖRBE VETTÜK AZ EGÉSZ ÉPÜLETET! ELLENÁLLÁSNAK SEMMI ÉRTELME! FEJRE TETT KEZEKKEL AZONNAL JÖJJENEK KI!

Annamari már semmit sem hallott; mintha egész nyárfalevélként reszkető kicsi teste önző módon egyedül a túlélésért imádkozott volna; mintha megsüketült volna csak tompított zajokat, apróbb neszeket volt képes érzékelni. Az egész megmaradt, aprócska szobára zsugorodott világa teljes sötétségbe borult…

Vakon tapogatva pislákolt még benne azért valamennyi karakán életösztön; erőteljesen kúszni kezdett az asztal felé, ahol láthatta a telefont. Még mindig nem látott semmit a nagy adag füstbombáktól, amiket a zsaruk lőttek, ki, amikor megrohamozták az egész kócerájt.

Valami hirtelen a kezébe akadt; egy lelógó kábel, vagy telefonzsinór lehetett; nem tudhatta biztosan, de most minden megmaradt lélekjelenlétével erősen húzni kezdte, és hallotta, hogy valami tárgy a földre esik! Azonnal odakúszott, és megpróbálta gyenge ujjacskáival kitapogatni a nyomógombokat, mintha csak brei írás lenne. Lelki szemei elé próbálta idézni otthoni telefonszámát, és hála némelyik nyomógomb felületét bordásan alakították ki, mert addig-addig próbálgatta a hívást, míg valaki csak fel nem vette!          

                                       SASSZEMŰ BECSÜLET

                                     (Nácsa Gyula emlékének)

Anyai nagyapám Szvedlacsek Gyula közepes teremetű, fölül már teljesen kopasz, barna sasszemű, ember volt. Szinte mindig elgondolkoztató, és szomorú arcvonásait a munkától megkeményedtek, akárcsak vaskos, göcsörtös, paraszti keze, mellyel gyakorlatilag mások helyett is a ,,mindenes” munkákat is bármikor elvégezte. Nagyanyám szinte kivétel nélkül mindig úgy beszélt róla, mint tisztességes, és becsületes emberről, akinek a munka kétkezi becsülete valami olyan megmagyarázhatatlan, belső tartalmat nyert titokban, hogy akicsak ezt bármikor is becsméreli hívatott, akkor az a legkomiszabb, legalattomosabb szentségtörést követte el a munkásemberekkel szemben. Rövidre szabatott élete során csak egyetlen dologra tudott gondolni; ami jóformán egész életmódját, mentalitását is meghatározta, hogy kis alig háromfős családjának a mindennapi kenyeret, és megélhetést, akár a föld alól is előteremtse. Alig pár hónap leforgása alatt – hála gondos, mindig pedáns, és precíz szorgalmának -, röpke idő alatt fölhúzott feleségével egy komplett kertes házat, ahova akár a legkifinomultabb grófi család is beköltözhetett volna, mert annyira rendezetten, és összeszedetten volt megkonstruálva. Azt hiszem, hogy venéjenek az első kocsiját, ami egy aprócska konzervdobozra hasonlított és kanárisárga színével a kis Polszki Fiat becenévre hallgatott valósággal útálta. Nem is volt hajlandó még életében akárcsak egyszer sem beleülni!

Amikor főként még kiskorú gyerek voltam sokszor eljött hozzánk társasházi ingatlanukba, és föl-alá járkálva föl a végállomásra megnézni a buszokat, lemenni a lejtőn sétálva megállás nélkül rótta és csak rótta ismerhetetlen, és titokzatos köreit. Sokszor úgy viselkedett megmagyaárhatatlan módon, mint akit belső, feszítő, küldetéstudat, és nyugtalanság gyötör. Sokszor emlegette azt, hogyha ő meghal, akkor legalább egyszál unokája tisztelje meg azzal, hogy néma, ha ideje megengedi kilátogat hozzá a temetőbe, és virágot helyez a sírjára. Folyton az emberi erkölcsi méltóságról beszélt, mely olyan volt szerinte mint a könnyen elveszíthető bizalom:

- Jegyezd csak meg kisunokám! Ha te a szavadat adod egy másik embernek, és nem tartod be az ígéretedet, akkor mentegetőzhetsz, bocsánatokat kérhetsz akárhányszor az adott bizalmat csak újból kín keservesen szerezheted meg, akárcsak az emberi hűségedet! – mondta ki korához képest szokatlanul élénk, és éles hangján. Ez a hang szinte sohasem használt fölösleges sallangszólalmokat, mindig pontos volt, kimért, és kérelhetetlen. Kínos szigorúsággal, mely már a kérelhetetlen könyörteleséggel határos ügyelt arra, hogy lehetőleg mindennap pontosan fél tizenkettőkor legyen az ebéd, és aki már megette az ételét, és a kenyere legjavát is, annak is csöndesen a fenekén kellett üldögélni, amíg mindenki be nem felyezte az étkezést.

- Mondd csak kisfiam? Hát te meg hová sántikálsz?! – nézett rám élesen, kidüledő, barnalángú szemeivel vallatón, mint egy bíró.

- Otózni megyek! – mondtam, mert még nem ismerhettem hároméves fejjel a betűket.

- De csak azótán kicsifiam, ha már mindenki végzett! – s kötelezte anyámat, hogy a gyereket szépen, óvatosan pakolja csak vissza az asztal mellé a székére. Én főleg akkor féltem tőle, és szinte már föl-alá eőteljesen reszketni kezdett a gyomrom, amikor egyszer véletlenségből eltörtem a cuortartot, amiben mindig lapult egyke unoka lévén jónehány túrórudi, tejkaramella, vagy tutti-frutti cukorka. S amikor már az egetrengető baj megtörtént ráfogtam a kertesházunk környékén szaladgáló, rakoncátlan, komisz csirkékre, hogy azok jöhettek be a konyhába és törték össze, de nem én! Nagyapám hatalmas, akkor még lapát, inas, és vaskos kezeivel odalépett hozzám a kisgyerekhez, aki most össze voltam koporodva, lehajolt, és megcsipkedte az orrom hossszát, hogy valóban nem hazudok-e? Aztán, hogy mit gondolhatott arra már nem kerülhetett sor, mert kifejező szája szegletében különös mosoly bújkált, és amikor hazatévedt nagymamám is, akkor én csak úgy spúriztam a szoknyája alá, mint valami valóban megriadt kis állatka!

- No, hát ezzel a kisgyerekkel meg mi történt Gyula?! – kapta fel hirtelen, göndör fejét a nagymamám. – Hogy így megrémült szegény? Csak nem történt valami baj?

Nagyapám hamar elkomorodott, mert tudta, és tisztában volt vétkeim alapos súlyával, így mereven, kínosan hallgatott, és csupán egyetlen foga között dörmögte azt is csak halkan: - Kérdezd meg tőle!

Nagyanyámat sem ejtették a feje tetejére, mert amint kinyitotta a konyhaszekrényt és meglátta, hogy hiányzik a cukortartó, ami eredetileg mindig is fontos, és szerves részét képezte a háztartásnak, már rögtön tudta miről is hallgat ennyire restelkedve a kisunokája csöndesen.

- Á! Szóval, így állunk! Enyje, enyje! Hát hogy jutott eszedbe, mondd csak? – s odaültetett az ülébe engem az alig ötéves kisgyereket sírásra erősen görbülő ajkakkal.

- No, no! SSS, csicsija! Szentem! Nem köll félned, én soha nem emelek kezet rád! Csak mondd el mi történt!

- Nem látod! – csattant fel egyszerre nagyapám hangja -, félhetően megbotlott és elesett. Nem nagy dolog, majd veszünk egy másikat! – de talán maga is sejthette, hogy a kisebb füllentés is nála főbenjáró bűn volt, mert kínosan feszengve égette száját.

- Gyula! Ezt most rögtön fejezd be! A kisunokámmal van beszédem! – S hogy nagyapám már többet ne beszélhessen kiment kicsit kiszellőztetni fölforrosódott kopasz fejét a nyári konyhánk meghitt, és hangulatos teraszára, ahol a fölakasztott, aztán kaspóba tett muskátlik különleges, földközi-tengeri hangulatot varázsoltak az arra tévedőknek.

Aztán persze hogy bevallottam, hogy én voltam a lúdas, de azt mondtam – ami szintiszta igazság volt -, hogy véletlen volt, mert lekvártól tocsogó kezemmel fogtam meg kissé ügyletlenül, és ezért kicsúszott a kezemből.

Amikor ennek a kis jelenetnek vége lett nagyapám szigorúsága, és átmeneti keménysége is engedhetett, mert busa, torzonborzas szemöldökeibe hirtelen feltétlen, és megbocsátó szelídság lángja költözött. Ritkán láttuk mosolyogni, de amikor valóban mosolygott csupán egyetlen, semmivel sem összehasonlítható, csonka fogával vidoran, és önfeledten tudott nevetni, és pillanatok alatt bármit megbocsátott, ami néhány perccel ezelőtt még a valódi ellenégeskedés tűzét szította nála. Szinte furcsa, gyerekes mosolya volt, amit talán régen fiatalabb korában szokhatott meg: ez a mosoly nem volt sohasem tetetett, avagy hamis, sokkal inkább mint aki megalázkodik, és mindig becsületesen szerény maradt világéletében úgy tudott örvendezni, úgy jelenet meg az arcán az öröm jele mint valami belső görbület, mint ismertető jelzés, vagy stigmabélyeg, jellegzetesen mint egy feledhetetlen emlék, mely mindenki számára fontossá lett, aki csak ezzel a különös, különleges emberrel találkozhatott…

Idegesen: a szájszöglete kicsit grimaszolt, hogy szépmíves görbületben még kifejezőbb legyen, de az is megeshet, hogy fogatlanságát szerette volna eltitkolni, mert nagyon sokat, és kitartón szenvedett. Vacsoránál is – akárcsak az ebédnél történt szertartásoknál -, mindenkitől megkövetelte hangtalan engedelmességgel, hogy lehetőleg pontsan étkezzünk, és ifjúkori történeteket kezdett mesélgetni kicsit ravaszkás, kacsintó nézésével. Szinte átélhetően, és feszülten mondott el egy-egy érdekes emléktördéket; rendszerint ami vele személyesen megesett, és amikor már mindenki nevetett és jól érezte magát, elég volt, ha nagymamámra azzal a bűvölő, nagy gesztenyeszemeivel ránézett, mint egy elvesztett ember, aki támogatást kér, esdekel, és az ember már megsejthette, hogy eltéphetetlen kötelék van kettejük között. Amikor hamar végeztem az étkezéssel bebújtam lopakodva az asztal alá, mert ez volt az egyik kedvenc gyerekkori foglalatosságom – ki tudja miért, és onnan figyeltem ezt a lenyügözően karizmatikus embert, és megpróbáltam kis agyammal elképzelni, hogy mit is érezhet egy ilyen sok időt megélt, hatalmas ember. Nagymama is figyelte férje minden néma, ám annál markánsabb, és ítélszerű tekintetét, és úgy akarta, ha minden az ura kedvére van.

Amikor végeztünk a vacsorával, már mindenki szabadon mehetett amerre csak lát, de nagyapám számára a család kikezdhetetlen szentség volt, amivel kapcsolatban a legkisebb tunyaságot, a legapróbb meg nem értettséget sem volt képes elfogadni, sem tolerálni. Abban a pillanatban, ha az ember csak egyetlen percet is késett szóvá tett nagyon udvariasan, és illedelmesen, hogy az illető lehetőleg legközelebb pontos rendben érkezzék meg!

Már erősen bennejártunk a zimankóssá aljasodott novemberi, homályos, és nyálkásan ködös időben, amikor lesújtó hír érkezett, nagyapám a kórházban van, és látni szeretné az egész családot, mert félő, hogy utolsó, és ezúttal véges búcsújára készülődik. Hatalmas pustoló hóval érkezett meg az első hó, ami szokatlan volt, mert az idő kellő rendszerességgel mindig is Ezsébet napra hozta meg ezt az időt, így autóba vágtuk magunkat, és megindultunk nagy sebességgel a Bajcsi-kórházba, ami a lehangoltság tartós, és egyetemes jeleit mutatva, komoran, gyászba vegyült komorsággal bújkált a benőtt, csontvázkarú fák ágaiba rejtőzötten. A nap már kora délután jócskán lement – lévén téli időszakban hamarább is sötétedik -, így esete hat óra volt, amikor megérkeztünk rendeltetési helyünkre. Egyetlen nap válaszott el a tizenegyedik születésnapomtól, és önmagamban már akkor megérdeztem ezt a valamit, ami másnapra súlyos felelősséggel, és törvény eredetű rendeletettel rám nehezedett; hogy korántsem lesz szép nap a holnapi. Mit később kiderült nagyapám is jelesen készülődött volt erre az igen fontos, és ünnepélyes napra, mert amikor a betegágyon feküdt, miközben különféle póznák, és csövek szolgáltatták neki az életben maradás látszatát, már jó előre ki volt készítve az az akkor még Ady Endre arcképével megpecsételt ötszáz forint, - amit jólehet, szerényen, könnyzuhatagok kíséretében még nagymamám csúsztatott oda az utolsó útjára készülődőnek, és amit sűrű, és tőmondatokra szorítkozó, bocsánatkérések közepette adott át, mint az erkölcsi nagyság, és az emberséges lelkiismeret talán egyetlen, örökérvényű iskolapéldáját:

- Tessék kisunokám… - hallatszott, de már csak szaggatott ütemekben, ahogy a tüdő még utolsó kínjában is küszködve tört volna a szabad lélegzet felé, de valami mindig az útját álta, - ezt neked adom! Nagyapa nagyon lefogyott, és sápadt volt: egyszerre láttam meg csonttá aszott májfoltos kezét, amivel védelmezett, és ítélkezett egyaránt, és aki megpróbált előre mosolyt erőltetni magára, és aki mégis minduntalan beleborzongott az elkövetkező bizonytalanabb időkbe. Óvatosan ejtette aprócska markom kelyhébe a bankjegyet, majd körülnézett és gesztenyeszemének átható, beszédes pillantásából talán én is megérettem, hogy nekem most kegyeleti okokból ki kell mennem.

- Szervusz papa… - mondtam neki akkor még mutálás előtt álló, madárka hangon -, isten veled…

Anyai nagypapámmal az utolsó percekben már csupán felesége volt ott. Első gondolata is engem akart, hogy vajon az ő további támogatása nélkül ez a kislegény hogyan fog a világgal szemben a saját talpán megállni, és mi főbb – helytállni? Erősen köhögött, megszorította kisírt szemű asszonya kezét, majd egy már erősen megkopott olvashatatlan, szakadozott kézírású levelet szánt tenyerébe. Egy pillanatra légzése újra a régi volt, majd amilyen gyorsan rendbejönni látszott, olyan gyorsan csukta be, ezúttal végleg világító, és mindenkit erkölcsi mércéje szerint megítélő szembogarát.

- Fiacskám, Nobert! Sajnos a gondtalan gyermekévek félő már lejárt a számodra! – sóhajtotta elcsukló, hüppögő hangokon a nagymama, s akkor még nem is tudtam igazán vajon mire is gondolhatott akkor?!

S azóta már évtizedek teltek el felettem is; hajam rég ritkulásnak indult, és meg is kopaszodott kicsit, ahogy az öregségtől telt. S mégis minduntalan a fölembe csengett a hangja, akárhányszor csak elmentem egy-egy rendelőintézet, vagy kórház komor, és lehangolón szigorú és fegyelmezett épülete előtt.     

JÖVŐKÉPFÉLESÉG

A bizonytalan s véges körülmények talán éppen azért mostohák

mert csupán alternatívákat kínálnak fel számunkra az emberi ész-tudat,

s nem csupán egyetemes sponteneitást, s összefüggéseket!

Ha egyetlen láncszem, rossz ötlet,

ingadozó eszme egyszer beindul,

bekattan tudattalan tudatalatti gondolat-ingadozások,

visszaállatiasodott cselekedetek határoznak becsületes,

józan ész helyett! – Megtörténik – hisz az Egyén,

- tehát maga az Ember egymaga, - a tömeg szerves,

felszippantott része lesz, s marad!

S így kikerüli szándékosan a személyes gondolatiság határait,

kijelölt s megbízható logikai lépéseit!

S a javíthatatlant rontanák tovább,

a megbonthatatlan Humanizmus következetes törvényeivel:

Mint légy a légypapírra kismilliárd embernyi csillagot taposna el az ostobán sikeredett,

állatias felelőtlenség!

– Miért is létezik még a tudat, hogy mégis félek?

– Kérdezném a Valóságot:

megfontoltan, türelmesen, s tudatosan belátó embereket?

Mit ronthattuk el Mi? Vajon hol lehet, hogy hibáztunk,

s éppen elég sajnálatra méltó, hogy fertőző tunyaságunkban,

az Ok-okozati összefüggésekről már végképp megfeledkeztünk!

Rettenthetetlen barmok, egoista majmok,

Adoniszoknak képzelt Gorillák,

feltörekvő jampecok suhancok kora – félő – már rég beköszöntött,

s csupán az ember önmagába vetett hite,

a megfontoltság az egyetemes Erkölcsi értékek

mellett teszi lehetővé,

hogyha sárba süllyedünk onnét is

a humanizmus érték-mércéjével mérve tudatosan

– felemelt fejjel távozhassunk!

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Napjainkban…

Annamari a zord, és kissé marcona külseje alatt mindig is tisztában volt vele, és tudta magáról, hogy a kelleténél érzékenyebb, és kicsivel talán sebezhetőbb is, mint vele egykorú társai. Bár ha jobban megnézzük gyakorlatilag még mindig meglepően kevés embert ismert a tulajdonképpeni szilárd, ám valójában rendkívül szűkösre szabott környezetéből ahhoz, hogy véleményt tudjon mondani az adott társadalom berendezkedéséről! Ez nem is igazán zavarta. Viszont ami már annál inkább, hogy lassacskán úgy érezhette magát, mint akinek szabadságra vágyó lelkét egyszer csak se szó, se beszéd ketrecbe zárják, vagy korlátok közé kényszerítik; sokszor adódott úgy a munkaköri felállása, hogy legszívesebben már torkig volt az egésszel, és ha személyesen a rettegett Nagyfőnöknek nem is, de a kisstílű stricijének mindenképpen beszámolt az adott dolgok állásáról.

- …Figyelj csak bubuka! – kezdte cirogatott, flörtölgetős beszéddel, mert mindig tudta, hogy ezzel előbb megpuhítja az ellenfelet mielőtt kivesézné. Hiszen mi értelme is volna egyből támadásba lendülnie, amikor nyugodtan akár le is gyengítheti az ellenfelét, és akkor sokkalta könnyebb dolga lesz majd.

A strici, mint mindig most is bent rakott fészket az irodájában, és ha nem akarta, hogy csipp-csupp, bagatell ügyekkel zaklassák egész egyszerűen csak megkérte azt a két idióta izompacsirtát, hogy tartsák az ajtója előtt a frontot, és csak és kizárólag egyedül és személyesen a Nagyfőnöknek nyissanak ajtót!

Annamarit – mondanunk sem kell -, ez a legkevésbé sem érdekelte, mert a két idióta gorillát megkerülve észrevétlen már bent is volt az irodában anélkül, hogy nesztelen, némán surranó, aprócska lépteit bárki is észrevehette volna!

A strici az aznapi könyvelést próbálta bevinni a komputerbe; és ha valami most igazán felidegesítette, akkor az a modern technika hátránya volt az ő múlt századi generációjával szemben!

- Hát te meg mi a pöcsömet keresel itt kisanyám?! Hogy az istenbe jöttél be ide?! – máris felemelte hangját, pedig alig három-négy napja volt az orvosnál, aki szerint koleszterintúltengése van, ami megárthat a szívének; a tartós idegeskedésről már nem is beszélve.

- Jaj, drága bubókám! Hát annyira hiányoztam neked? – elragadó műmosollyal honorálta a kedves, kitüntető gesztust, hogy a kis szemétláda így üdvözölte, és semmi esetre sem akarta hagyni, hogy a jókedvét bárki is elronthassa!

– Hát, hogy s mint vagy öregfiú? Segíthetek valamiben bébi? – erotikusan megnyalta vérpiros ajkait, amitől csak még kívánatosabbá lett az egész helyzet, s az ember a strici elutasító, és merev viselkedéséből azt vehette ki, hogy az illető az erősebbik nem irányába vonzódik, ha egy ilyen egzotikus virágszálat nem méltat figyelemre!

- A kurva életbe már! Szétrobban az agyam! Nem létezik, hogy ekkor idióta legyek, hogy egy egyszerű könyvelést ne tudjak ebbe az átkozott vacakba bepötyögni! De esküszöm, hogy úgy földhöz vágom, hogy nyekken! – mérgében már valóban azon volt, hogy fog a parasztos, törpegyűrűs kezébe egy nagyobbacska piszkavasat, vagy valami fegyvernek látszó tárgyat és istenesen odasújt a még mindig vibráló képernyőre.

- Ha esetleg van valami jó ötleted kis ribancom, akkor most mondd!

- Jaj, szegénykém! Hát… kisbarátom… téged jól elintézett a modern technika! – rögtön igyekezett elfojtani magában a hirtelen torkából kitörni készülődő nevetést, mert lehet, hogy kihúzta volna a gyufát vele. Inkább kedvesen odament az asztalhoz, vetett egy pillantást a vibráló képernyőre, amin egy-egy szám oszlopsor látszott egy nagyméretűbb táblázatba foglalva, és megpróbálta kisakkozni, hogy mi hova is kerülhet!

- Mutasd csak kicsi szívem! Mindjárt megoldjuk! – azzal elvette az e pillanatban még mindig dühtől, és idegeskedésektől fortyogó stricitől a könyvelési adatokat, és megpróbálta az adott számokat úgy összeegyeztetni, és bepötyögni a gépbe, hogy minden stimmeljen.

Alig fél órába telt, mire végzett. Addig a strici, hogy remélhetőleg saját magának már több gondot és felesleges infarktust ne okozhasson kiment a nyílt placcra dohányozni, és addig eregette füstkarikákat a szájából, amíg egy másik kokott ki nem kiáltott neki, hogy most már visszamehet.

- Na? Megcsináltad galambom?! – olyan izgatott volt felékszerezett kezeit tördelve, akár egy kíváncsi gyerek a cukorkaboltban.

Annamari kedveskedőn odafordította a szemei elé a monitort, és várta a hatást:

- Meg vagy elégedve?

A kis dörzsölt emberke figyelmes türelmességgel, és gyilkos, majdhogynem szőrszálhasogató részletességgel bambán bámulta a képernyőt, és megpróbálta az adott könyvelési adatokat kisakkozni magában, hogy melyek azok a feleslegesnek minősülő költségek melyektől vagy meg kell válni, vagy jelentősen még le kellene faragni, hogy a költségvetést, és a büdzsét tartani tudják!

- Ez az! Látod kicsi szívem! – paskolta meg Annamari pofikáját azzal a szándékkal, hogy büszke rá, és jól végezte a munkáját. – Látod, itt van a többlet, amit még az adóhivatal se tudna ránk bizonyítani, mert annyi szigorúan titkos! De ahogy látom… minden klappol! – Még egy utolsó pillantást vetett a képernyőre aztán átvedlett egy hűségesen szolgáló, amolyan talpnyaló pincsikutyává, akár egy alázatos szolga, akibe még nyugodtan bele is rúghatnak, vagy beletörölhetik a hátsójába a lábukat.

- …Mert ma jól dolgoztál kis prüntyőkém kérhetsz tőlem mára akármit! – s látszott rajta, hogy sikerült visszatornáznia magát a népszerű higgadtság és a hidegvérűség gengszter stílusára.

- Hát… nem is tudom… - kecsesen elragadó lábacskáit keresztbe tette egymáson; szokásosan megvillantva ezzel erotikus fehérneműjének a foltjait, majd farkasszemet nézett vele:

- Figyelj csak drága Főnököm! Ha nem lenne tragédia, akkor ma egy kicsit korábban lelépnék, mert holnap kivenném a szabimat!

- Részemről semmi akadálya kisbogaram! De mesélj csak? Csak nem egy újabb udvarló bukkant fel a tyúkóladban? – összedörzsölte törpe kezeit, mint aki most szagolta ki, hogy újabb haszon várható.

- Semmi közöd hozzá Drágaságom! – kecses eleganciával felkelt az irodaszékből, majd kedveskedőn megfogta a kis strici rücskös orrát.

- Tudod drágaságom! Velem mindig lehet beszélni, ha az ember előzékeny marad és lehetőleg udvarias! – mosolyodott el, ami egyáltalán nem volt szokása. – Kérlek, mondd meg annak a két húgyagyú idiótának, hogyha nem akarják, hogy a seggük mikroméretű legyen, akkor azonnal tolják elém a képűket! Most mehetsz!

- Oké drága Főnököm! – azzal kilibbent, de ezúttal az ajtón, ahol a két kigyúrt gorilla elképedve, leesett állal figyelte, hogy hogy a fenébe sikerült ennek a csinos, kis dögnek lazán átjutnia a komoly dagadó bicepszeik elrettentő biztonságán?

- A Főnök úr már szeretettel vár titeket! – suhant át közöttük, mint egy könnyed nyárias szellő, és most kivételesen az sem zavarta, hogy a két gorilla kölcsönös idiótaságukban, és szánalmas figyelmetlenségükben legszívesebben ott helyben szabályosan ,,megagyalták” volna és kitrancsírozták volna egymást!

Még hallotta, ahogy végigment a vöröslámpás folyosón, hogyan szitkozódnak, veszekednek egymás között a széles skálájú utcanyelv minden szitokszavát bevetve és alkalmazva!

- Úgy kell nektek fafejű pupákok! – röppent be az öltözőbe, ahol újabb, nem várt esemény fogadta.

- Hát veled meg mi történt??? – lepődött meg, amikor egyik ,,kolleganője mindig gyönyörű mélybarna szeme alatt egy hatalmas, éktelenkedő, már kezdődő véraláfutásos monoklit pillantott meg. – Hol van az a rohadék, aki ezt tette?! – azonnal elöntötte agyát az idegesség.

- Kérlek… nem csinálj semmit, mert a végén mindkettőnket bajba keversz! Nem akarok tovább szenvedni azért, mert jó voltam másokhoz, és ez volt a köszönet! – nagyon fájdalmasan, sóhajszerűen szólt a hangja. Mint egy megrémült kislány olyan volt segítségbe kapaszkodó tekintete.

Annamari gyorsan ledobta cuccait, és megértő részvéttel átölelte, hogy érezze a másik nem elveszett, és nincs egyedül.

- Az a rohadék! Hát ilyen perverz szemétládákkal kell neked hetyegni? Miért nem csíptél ki legalább egy kedves üzletember pacákot?! Nem értelek! – vigasztalta, pedig idősebb is volt legalább hat-hét évvel, mint ő.

- Kösz a biztatást drágám, de ezt nem nekem kellett volna megtenni? – fújta ki erőteljesen az orrocskáját, miközben beszélt a vigasztalásra célozva.

- Már hogy érted?

- Hát csak úgy, hogy ebben az öltözőben jelenleg én vagyok a legidősebb, és csak nem hagyhatom magam annyira el, hogy mások támogatására szoruljak! Nem igaz?! – letörölte telt ajkairól a rájuk száradt vérpöttyöket.  

- Szó, ami szó! De szerintem most a legkevésbé sem vagy abban az állapotban, hogy bármiről is önállóan döntenél! – támadt egy jó ötlete. – Figyelj csak! Tudod mi jutott eszembe?

- Óh, ég! Ha így kezded biztos, hogy valami örült egy ötleted támadt!

- Ne szarj be kisanyám! Pusztán csak arról van szó, hogy mit szólnál hozzá, ha átmenetileg odaköltöznél hozzánk? Van három szenzációs barátnőm még és eggyel több, vagy kevesebb! Na?! Elég eszement ötlet, de szerintem sikerülne!

- Jaj, de tündéri drága vagy csajszim, de… attól tartok, ha elköltöznék, akkor ki etetné a macskámat Cirmit, és ki nézne rá szegény drága anyámra! Te is tudod, hogy nemrég volt kórházban, és még szerencse, hogy fel tudott gyógyulni!

- Az már igaz! Viszont én mondom neked drága barátnőm, hogy egy egész életet nem volna szabad teljes félelemben leélni, mert annak tartós kockázata lehet!

- …Vagy mondd csak ki nyugodtan: Kinyírnak! Ezt akartad hallani ugye?!

- Bocsáss meg, én nem fogalmaztam volna ennyire fejedelmien, de így van! Ha csak nem kapod össze magad, és veszel egy bokszert, vagy valami gázsprayt!

- Azt mondta az a genya, hogy többet nem fog bántani! – bizonytalanodott el tekintete.

- …És gondolom te pedig annyira idióta libuskának tettetted magad, hogy ezt is elhitted? Igaz?!

- Talán tényleg nem fordul elő többet… – feldagadt szeme alatt, kék-lila zúzódások nyoma látszott miközben hangosan töprengett.

- Kérlek csajszi! Ne idegesíts, mert megharagszom! Az isten áldjon már meg! Nézz magadra! Nézz bele abba a kibaszott tükörbe és mondd meg, mit látsz?! Szerinted így néz ki egy viruló nő, akit megbecsülnek, és tisztelnek?! Azt kötve hiszem! – szándékosan szembefordította arcát az öltözködő, nagyobb méretű tükörrel, hogy emberi esendősége jobban megmutatkozzon. Ebben a percben a másik elsírta magát:

- Szerinted a jó kurva életbe! Mit is kezdhetnék a szánalmas életemmel?! Nézz csak rám! Még egy nyomorult érettségim sincs! Régebben űzöm már az ipart, mint azt el tudnád képzelni! – feléje fordult, és ebben a pillanatban mindketten farkasszemet néztek; talán nem is igazán egymással, talán sokkal inkább a bennük lévő rejtőzködő, bujkáló félelemmel.

- Jól van, na! És bocs! Nem úgy értettem! – szállt Annamarinak inába a bátorsága.

- Te se haragudj, csak tudod… annyira jó volna, meg minden, ha végre találhatnék magamnak egy rendes palit! Az se baj, ha van vagy száz kiló, vagy egy mázsa, csak szeressen feltétlenül, és ne zavarja a múltam, hogy honnét, melyik pöcegödör fenekéről jöttem, meg minden! Értesz?! – esdeklő, majdhogynem fohászkodó, árva tekintete Annamarit is elgondolkoztatta. Mi vár majd rá, ha csak kicsit is idősebb lesz, mint most amikor élete virulófélben van? Amikor majd megjelennek rajta is a kikerülhetetlen szem alatti szarkalábak, és tokásodásnak indul most még hamvas, karcsú nyaka? Kinek kellhet egy gusztustalan tehén?

- Eléget szenvedtél már a saját önsajnálatod miatt! Most figyelj rám! De figyelj, mert többször nem fogom elmondani, hisz ismerhetsz! – nagyon komolyan két szeme közé nézett.  

- Hallgatlak… - megint csak nagyobbacskát fújt a zsebkendőbe, és a már így is elmaszatolódott szemfestékét próbálta letörölgetni.

- Ki fogsz jutni ebből a patkányoknak való lyukból! Világos?! Megértetted?! Nem fogjuk hagyni, hogy az a kétszínű, aljas kis seggfej stricink úgy szórakozzon, és játszadozzon velünk, mint azokkal a kibaszott próbababákkal szokás!

- De mi… történik, ha véletlenül… - kétségbeesett, összetört volt most, miközben ránézett.

- Azzal meg ne foglalkozz! Tudatosítsd magadban, hogy itt akarsz-e megrohadni, vagy tenni is akarsz azért, amiben még hiszel! A választás egyedül téged illet!

- …Ígérem, majd megpróbálom… Csak ne izgulj!

- Még sohasem voltam ennyire halál nyugodt! Különben is szoríts kérlek nekem, mert randim lesz egy kissé gátlásos hapsival, aki szerintem még azt se tudja, hogy mi fán terem a testi kapcsolat, meg a jó kiadós szex!

A másik földagadt száján először jelent meg valami bizalomféleség egyetlen halvány mosoly kíséretében.

- Csak nem azt akarod mondani csajszi, hogy máris pettingeltek, meg minden? És mondd csak? Volt már egy kis előjáték… - titokzatosra biggyesztette ajkait.

- Hát tudod… azt hiszem, ezen a randin még minden megtörténhet… majd talizunk jó?!

- Én mindig itt leszek, remélem…

Annamari bekapott egy rágógumit, hogy ne kelljen a nikotinélvezettel számolnia, mert bár sohasem dohányzott, és a cigizést is megvetette, mint valami szörnyűséges ragályt, vagy alattomos betegséget, soha nem tudta kellő mértékben levezetni a hirtelen támadt, és lelkében azonnal felgyülemlett kellemetlen, és túlzottan is felesleges feszültséget. Amilyen gyorsan csak tudta rágni kezdett, hogy legalább az állkapocsmozgása átmenetileg elterelje róla a figyelmet!

Gyorsan kijött az éjszakai klubból, és megrohamozta a lakását, ahol a két legjobb barátnője azon tanakodott, hogy vajon épségben megúszta-e azt a kis kalandot az alattomos munkahelyén…

Feri igyekezett nem lihegni túlságosan, pedig most kiadósan ráfért volna egy hatalmas adag csokifagyi, vagy valami habkönnyű állagú süteményféleség, hogy aggodalmaskodó, és kissé nyámnyila lelke valahogy megtudjon nyugodni. Kollegái és ismerősei többsége még életében nem hallott olyat, hogy egy húszas éveiben járó, fiatal, kicsit molett srác életében ne randizzon; de a helyzet az volt, hogy Feri a saját már-már önző önsajnálatát használta ki, és fel arra, hogy még csak meg se próbáljon a gyönyörűbb hölgyekkel egy kicsit beszélgetni, vagy ne adj’ isten randevúzni.

Még szerencse, hogy annak idején, mikor még kisiskolás volt, és ténylegesen nagyon kevés barátja lehetett csak a tanítási időt követő fölös idejét aztán később már a nyári szünidőt is arra használta fel – nagyon megfontolt takarékossággal, és céltudatos előrelátással -, hogy szépirodalomi élményekre tehessen szert, és megpróbálja magában felépíteni, és elképzelni, hogy hogyan nézne az ki, hogyha egy olyan tutyimutyiskodó magaforma ember megpróbálna a romantikus hódoló szerepében kicsit udvarolgatni, és tetszelegni, tehát ,,normálisabban” ismerkedni!

,,Vajon mit fog ebben az öltönyben hozzá szólni ez a vadító, dögös Istennő? Lehet, hogy azonnal elküldi melegebb éghajlatra, vagy az is lehet, hogy el se jön majd a megbeszélt találkozóra?” – ebben a pillanatban már a lehetséges elképzelések összes változatait kipróbálta, és igyekezett – amennyire csak az adott izgalmi állapota között lehetett -, megőrizni hidegvérű józanságát, és nyugodt higgadtságát.

Mint valami szándékosan nagyon idiótán, és kiszolgáltatottan kinéző kiszolgáltatott, vagy hajótörött tétován álldogált, és egyelőre csak toporogni volt képes az egyik hangulatosabb utcasarkon, ami a Váci utcába vezetett. Bár önmaga vagy ezerszer is átgondolta idejövet, hogy akinek valóban komolyabb, udvarló szándékai lennének az találhatott volna előkelőbb, kifinomultabb helyeket is, mint például a pénztárcáknak meglehetősen drága híres sétálóutca, de nem bánta meg a döntést, ami valójában nem is igazán az ő személyes választása volt, hanem Annamari kedves-bájos csupaszív kérése.

Karórájára nézett, melyről ordított, hogy vacak műanyag szíjjal valószínűleg már nem bírja majd sokáig a gyűrődést; gyorsan ránézett megint, mint ezzel akárcsak egyetlen percre is tudná manipulálni ebben a percben állandósult örökkévalóságnak ható percek hosszait. Még egy utolsó pillantás, aztán végképp lelép, és esze ágában sem lesz nemhogy többet várakozni egy titokzatos, de roppant izgató nőre, de a további életére is szándékosan kitörli egyáltalán a randizás fogalmát.

,,Hogy maradhat ennyi ideig? Kezdek nagyon majrézni érte!” – ütött szöget a fejébe, amikor a megbeszélt, és elképzelt idillikus vacsora kulisszatitkai is füstbe látszottak menni, majd, amikor az esélytelenek nyugalmával már éppen ott tartott, hogy menjen, és hagyja a fenébe az egész újabb sikertelen ,,próbálkozást” amit csak a gyengédebbik nemnél egyáltalán még elérhet, sietve gazellaszökkenéssel azonnal előtte termett Annamari.

- Bocsi, hogy késtem! Tudod ez a francos közlekedés meg minden… ugye nem okoztam nagyobb katasztrófát?! – próbálta egyetlen jópofásodással, és persze bombázó mosolyokkal elütni az egészet, de ahogy jól láthatta Feri kicsit megijedt, mert viszolyogni kezdett.

- Igazán… nem… nem… történt semmi! – vett egy mély lélegzetet és megpróbálta elhessenteni a gondolatot, hogy most azonnal távozzon, miután a hölgy egyébként is megszegte a pontosság kikerülhetetlen fogalmát.

- Mi a baj te kis tündéri dulifuli? Mondták már neked, hogy istenien festesz ebben az öltönyben! Olyan tétova, és kisfiús vagy! Nekem nagyon bejön!

,,Nem köntörfalaz, hanem egyből a lényegre tér! Hát ez óriási!” – állapította meg, de még mindig félt kezdeményezni, mert a legtöbb csekélyke kis alkalommal, ha egyáltalán eljutott az aktuális randiig hamar kiderült, hogy az adott hölgyemény csupán azért ment bele a megállapodásba, mert fogadott a többi barátnőivel, hogy lesz majd egy kellőképpen fafejű idióta, akit mindenre rá lehet venni, és be is lehet palizni! De most – legalább is egyelőre -, cseppet sem így festett a dolog.

- Akkor eszünk egy pár falatot kis barátocskám? – kérdezte ellenállhatatlan, finom eleganciával. Nem tehetett róla, de az évek során elsajátított, titkos csábítási technikája sok esetben inkább az előnyére vált, mint hátráltatta volna; különösen akkor, ha olyan kuncsaftjai akadtak, akikben még ott pislákolt titokban a ,,lovagiasság” intézménye.

- Igen… persze… tudod… éppen rendelni akartam! – a mindenségit neki! Miért kell füllentenie egy egyszerű hazugságot, amikor megbeszélték, hogy mindig őszinték lesznek egymással?

- Talán készültél valahova? – Annamarit sem lehetett átejteni a ló másik oldalára.

- Hát… ami azt illeti… megfordult a fejemben…

- Fölösleges mókuskám! Én akartam kezdeni veled, mert megláttam benned valami nagyon különlegeset! – megfogta két szőrösebbre sikeredett, ormótlan mancsszerű kezeit, és szabályosan bevonszolta az egyik valamivel elhagyatottabb kapualjba és alig bírta türtőztetni kiéhezett szexuális vágyait, hogy ezt a drága nagy balekot le ne teperhesse azonnal. De azért kíváncsiságból csak megízlelte enyhén pufók, és telt ajkait.

- Finom ízed van!

- Ö… Ö… köszi… - alig bírt beszélni, mert élete első csókját is azzal rontotta el, hogy még nem tudta kellő mértékben elsajátítani az csókolózás közbeni orron át való légzés csínyát-bínját.

- Valami baj van szívem? – meglepődött, mert észrevette, hogy Feri folyamatosan igyekszik levegőhöz jutni a maga kissé szánalmasra sikeredett módján, és ez ebben a pillanatban minden – csak nem éppen halhatatlanul romantikus.

- Ö… persze, semmi gond! Ne haragudj! – megpróbálta beszívni az éltető levegőt.  

- Hát tudod-e barátocskám! Pontosan ezt imádom benned, hogy annyira tétova vagy, mondhatni még annál is udvariasabb! Tudod, nem vagyok ilyen mindig rendes és udvarias lovagokhoz szokva, de te mindig tudsz az embernek kellemes meglepetést szerezni! – újabb kényelmes csók következett. Úgy kóstolgatta a fiatalember ajkait, mintha legalább is érett, lédús, izgató gyümölcsök lettek volna, melyeknek még a leve is igazi kincs.

- Mit szólnál hozzá, ha felmennék a kérómba, és ott egy kicsit huncutkodnánk? – érezte, hogy túl gyorsra vette most a tempót, mert a másik arckifejezése hirtelen támadt félelmet árult el. Talán nem kellett volna szükségképpen azonnal letámadnia, de jobb ötlet – egyelőre -, nem jutott eszébe!

- Figyelj csak drága Annamari! Mit szólnál hozzá, ha előbb kényelmesen, hangulatosan megvacsoráznánk, aztán majd csak meglátjuk… Na?! – Istenem! Már megint az az örökösen idegesítő, és szándékosan tutyimutyiskodó mentegetőzés, mellyel mindig tönkrevágja az adott jó hangulat szentségét. De most az ifjú hölgy meglehetősen értetlenkedőn, és meglepetéssel nézett fel rá, amint kibontakozott a csókból:

- Ugye te most hülyéskedsz velem igaz-e kisöreg?! – úgy hangzott ez, mint valami olcsó kifakadás, holott egyáltalán nem annak volt szánva, csak meglepte, hogy ha valaki önként felkínálja magát, azzal legtöbbször vadító gyönyörök, és kielégülések szoktak együtt járni, és akkor itt van ez a nemes ,,lovag” akinek komoly és illő szándékai lehetnek!

Nagyot dobbant aprókat lüktető szíve, és hirtelen érzett valamit; valahogy felfogta és megértette a másik visszafogott, tartózkodó viselkedése alapján, hogy nem kell ahhoz feltétlen letámadni szexuálisan a másikat, hogy kialakulhasson közöttük a jól működő kémiai folyamat képlete; elég hozzá, ha az ember nagyon udvariasan, és mindig kedves, közvetlen figyelmességgel viselkedik. Azonnal imponálni kezdett neki. Mégis már nagyon hosszú ideje nem találkoztak, és Annamari hajlamos volt türelmetlenségében túlzásokba esni!  

- Én tudod… nem akartalak megbántani drága… de én még soha nem jutottam el… szóval… arra a bizonyos szintre… - szinte hallani lehetett, ahogy a meghitt éjszaka csöndjében egymáshoz kocognak enyhén reszkető fogai, pedig az idő évszaktól függetlenül is enyhének ígérkezett.

- Én pedig el nem tudom neked mondani, hogy végre mennyire örülök, hogy találhattam valakit, aki nem akar azonnal megkefélni! - Ajjaj! Talán egy kicsit szókimondóbbra sikeredett a vallomás, mint gondolta, de nem számít, legalább őszinte volt, mint mindig!

- Igen! Ezt én is így gondolom! – Na végre, már egy olyan egyszerű mondat, amit megszakítások, és különösebb érzelmi hatásszünetek beiktatása nélkül is bátran végigtudott egyetlen levegővétellel mondani, miközben nagy kő esett le a szívéről; azt érezte biztonságban lehet emellett a bátor, karakán és csajos nő mellett, és nyugodtan meg is nyugodhat! S talán nem ártana végre elengednie magát, és élvezni az életet!

- Akkor mit fogunk falni édes kis Romeóm? – csimpaszkodott beléje, és ragadta karon újdonsült barátját, miközben kiléptek a kapualjból, hogy megrohamozzák az első éjjel-nappalinak kinéző minibüfészerűséget, mely a gazdagabb, és tehetősebb éttermekkel szemben is – ha az ember gyorsan akart finomat enni -, méltán felvehette a versenyt!

- Együnk máshol? – reszkírozott meg Feri egy kérdést, mert nem tudta eldönteni, hogy mit szól hozzá a hölgyemény, hogy eredetileg étteremről volt szó, de időközben eszébe jutott, hogy nem lesz elég rá a pénze.

- Nekem tök mindegy! A lényeg, hogy végre együtt lehetek egy olyan pasival, akinek a farkán kívül, kivételesen még gondolkodó esze is van! Remélem nem haragszol, mert őszinte vagyok?! – mosolygott végre őszintén, és kötetlenül.  

- Ugyan, dehogy! Sőt! Nagyon örülök neki, hogy nem kell kölcsönösen színlelni egymás előtt!

- Látod! Pontosan a számból vetted ki a szót! Ez tök szupi, hogy befejezzük egymás gondolatait! De bocsi, már nagyon kopog a szemem! Nem ehetnénk gyorsan valamit? – esengett azokkal a halhatatlanul gyönyörű ékkőszerű szempárokkal, melyeknek minduntalan babonázó volt a hatalmuk.

- Oh! Hát persze! Mit szeretnél?

- Valami táplálót! Lehetőleg sok hússal, mert egyáltalán nem zavarnak a kalóriák, és azok az idióta fogyókúrás maszlagok, melyeket folyton a TV-ben nyomatnak!

,,Ez az hapsikám! Na, végre egy olyan csaj, aki se nem vega, se nem harcol azért, hogy ne egyen se húst, se halat! Csak lazán, és nyert ügyed lesz!”

- Akkor én rendelek egy nagy adag átsült steak-et sok rósejbnivel, és neked is valami hasonlót! Így megfelel?!

- Tökéletesen! Kopog a szemem! – végre egy olyan srácot foghatott ki, akivel megegyezett az életkorúk, és ami a legfontosabb szempont volt: aki elviselte, és úgy látszik el is fogadta, azt a fajta gyilkos őszinteséget, mely Annamari lehengerlő, és helyenként magával ragadó stílusát jellemezte.

Az este hátralévő részében szinte mindenről azzal a kellemes, és szálkamentes közvetlenséggel tudtak beszélgetni jóízűen miközben Feri nem győzött álmélkodni, hogy egy ilyen roppant csinos, és halhatatlanul nőies csajba, hogyan férhet el ennyi töménytelen mennyiségű kaja?

Annamari pedig titokzatos pillantásokat vetve a félszeg úriember felé végre azt érezhette: Hazaérkezett a megtalálható boldogságba!    

SÜNIKE

Betegségének nyolcadik napján néhány perccel este öt óra előtt már azzal áltatta magát, és be is beszélte magának minden létező eszközzel Sünike a harmincéves jelenlegi, nem éppen partiképes agglegény, hogy abban a cudar-cifra, sebtében elkapott és gyilkos limfocitákat is maximálisan terjesztő influenzás megbetegsedésében már nagyon rövid időn belül, de sajnos meg kell halnia. Megpróbált lepihenni volt gyerekszobájában, melyet most ideiglenes körülmények között azonnal átalakított a maga komfortsan berendezkedett kényelmére, és mint egy kiterített halott, akihez a pap is csupán csak azért mehet, hogy végleg föladhassa számára az utolsó kenetet, tökéletesen hibernált állapotban, hosszanti keresztmetszettel feküdt, és nyakig be volt takarózva. Mint egy félig élő, és félig a halál tudatában vergődő, teljesen hitehagyott lény lebegett a betegség szülte kóma, és a megváltó ébrenlét kínzó, és fájdalommal teljes határán. A szoba vak üvegablakain le volt húzva a reluxa, ami különös, mondhatni hangulatos, túlvilági fényt kölcsönzött a helységnek. Panaszosan, és nyöszörögve jöttek elő torkából a krahácsoló kögögések, és a szamárhangú, ugatószavú torokköszörülések, melyek kínzó, nyelési akadályokat képeztek nyelőcsövében. Ezekben a napokban maga is tisztában volt vele, mintha sokkal jobban szeretgették volna a szülei, mert szinte majdnem minden kívánságát szó nélkül lesték: ,,Még egy kis csipkebogyóteát életem? Teszek rád egy kis hidegvizes borogatást aranyom, hogy lemenjen a lázad! Jó?!” – ehhez hasonló, alapvetően babusgató becézgetések roppant fölkeltették már így is elcsigázott, és fáradékony kíváncsiságát, és fölkeltették benne az érdeklődés ösztöneit: ,,Ha így szeretnek ilyen állapotomban engem, akkor mi lehet annak az oka, hogy amikor egészséges vagyok a napok visszasilányodnak eredeti kerékvágásukba?” – s míg ezen töprengett, hiszen gondolkozni volt ideje bőséggel, édesanya jött be volt gyerekszobájába, amit most betegággyá alakítottak át. Nyitott szájjal kellett, hogy egyáltalán levegőt, lélegzetet vehessen, és Sünike az álom és az ébrenlét képzeletet gazdagító határán, lázas állapotában még jólesően halucinált. Háromszor is angyalnak nevezte édesanyát, aki a kölcsönös rokoszenv, és a megértő szüli gondoskodás mellett majdnem megengedte magának a könnyelműséget, hogy sírva fakadhasson, de egyébként mindig igyekezett minden lelkierejével élete során az erős, és határozott asszony benyomását kelteni. Sünike most nagyon tétova állapotba került, és a szemét sem bírta volna nyitvatartani, mert nagyon legyengült szervezete szinte mindennél jobban igényelte az alvást, és a pihentető szuszogást; hiszen már több éjszakát is jóformán éber állapotban kellett eltöltenie miután levegőt így is nehezen vett. Mint egy kiterített halott türelmével megpróbálta fölfogni a történések, és az apróbb dolgok menetét, hogy vajon mi is folyik tulajdonképpen körülötte, majd ismét lecsukta a sok, és fájdalmas köhögéseben vérerekkel szabadalt, elcsigázott, és csenevész szemeit, és hagyta, hogy beszippantsa az álom. A vastag dunyhaszerű takarót vastagon maga köré tekerte, hogy legalább az elviselhetetlen légszomjjal, és orrdugulással járó náthát tisztességgel ki tudja izzadni. Most nehéz, sokatszenvedett szívvel, mint aki számadást készít eddigi megtett, és talán elhibázott életéről az elmúlás pillanatáról kezdett csukott szemei alatt elmélkedni: illetve pontsan az érdekelte, ha valaki sajnos meghal, mert ez is mint egyfajta megkerülhetetlen igazságtalanság hozzátartozik a szervesülve az élethez mi lesz azokkal a fontos – elsősorban kézirattípusú produktumaival, melyeknek a gondját elsősorban a sok esetben szándékosan könnyelmű, és felelőtlen utókornak kellene viselni? Megpróbálta gondolataival felismerni, és körüljárni a szomorú tényt, hogy őt is, mint már annyi sorstársát, akit sok minden értékes, és hasznos papírlapokkal járultak volna hozzá a kultúra felvirágoztatásához olyan hamar, és közönyös kedvvel elfelejtik, mintha nem is igazán léteztek volna életük során. Anya kezét érezte izzó, és hevülő homlokán.

- Hogy érzed magad, kincsem? – aggodalmasabb volt a hangja, mint egyébként bármikor.

- Anyám! Mi lesz a kézirataim sorsa?

Tágra nyitott szemekkel próbálta szemügyre venni, és közben kitalálni, hogy ezekben a meghatározó pillanatokban drága édesanyja fejében vajon mi járhat, de csupán a megértő, és együttérző, őszinte beletörődés ígézetét láthatta gyönyörű ibolyakék szemeiben, melyek most olyan elevenek, és kristálytisztán ragyogtak, mint az azúrkék égbolt.

- Drágám! Te most csak azzal foglalkozz kérlek, hogy minél előbb meggyógyulj, a többit meg majd elintézzük! Rendben?!

Ez kicsit rosszul, és kényelmetlenül esett neki, ti. hogy nem magyarázhatja meg a számára oly nélkülözhetetlen, és felbecsülhetetlen papírkupacainak csenevész sorsát, és mint a hiú, és önző embereket szokás hamar meg lehetett bántani ilyen kijelentésekkel, holott Sünike sohasem volt hiú, legfeljebb, csupán egyes kivételes esetekben önző, mert szinte minden lelkierejét, és csökönyös akaratát szépirodalmi foglalatoskodásainak rendelte alá, mégha ez roppant ellenszenves, és érthetetlen is volt egyes családtagjai számára, és itt inkább a kisebb dühkitöréseket pródukáló apukára kellett elsősorban gondolni.

Bárhogy is sajgott, és perzselt legbelül még gyenge szíve, mardosta a kétség. Egészen pontosan a tudatos felelősség kétségbeesése izgatta fantáziáját, mert tökéletesen tisztában volt azzal az egyszerű ténnyel, hogy a kultúrát meg kell, sőt megillik tartani, és őrizni, mégha annyira furcsa, és különös dolgokat, és tárgyakat teremt, mint a hóbortos különcködők műhelyei. S Sünike pontosan ezért volt sok esetben határozatképtelen, és gátlásos, és félszeg, mert talán sohasem tudhatta igazán, és teljesen hogy kitől fogadhatna el érdemben építő jellegű segítségét, és valahányszor azt tapasztalta, hogy szárnypróbálgatásait leminősítik, csupán mert az adott ,,tudósabb” biztossági tagoknak csöppet sem nyerte el tetszését az adott írásbeli munkája melyet beadott szakadékszerű, és egyre mélyebb sérüléseket szenvedett el egy jobb, egy nemesebb ügy érdekében.

Csak zavarosan elmékezett már rá – több, mint valószínű, hogy a gyógyszerek többszörösen összetett, és alapvetően gyógyító hatásáról van szó -, hogy mit mondott feje felett az illetékes felnőtt orvos, holott tudta nagyon jól, hogy hajdan volt gyerekorvosa sokkal jobban ismeri az ő lenyengült szervezetét, mint bárki más, de a törvények értelmében sajnos már elmúlt régen harminc, és így nem minősült már fiatakorúnak, akit gondozhatott egy adakozólelkű gyerekorvos is! A másik felnőttes orvossal pedig épp az volt a probléma, hogy egyszerre túl sok értelmetlen, és jótékony hatóanyaggal tökéletesen ellentétes gyógyszereket írt fel számára, és miután egyik emberi szervezet sem egyforma, tehát ezáltal persze, hogy másként reagál, egy idő után a használati útmutatókat részesítette magával szemben előnyösnek, mint hallgatni egy olyan szaktekintély szavára, aki kétségtelen valamit tud, de talán maga sem igen hiszi el, hogy hogyan is kell igazából gyógyítani. Már többször viccelődött vele, hogy annyi idő alatt, mialatt az orvos párszor megkocogtatta tüzelő mellkasát, már régen kivehette volna akár a veseköveit is helyi érzéstelenítés segítségével.

- Drága főorvos úr! Megkérném, hogy szigorúan csak olyan gyógyszert írjon fel, ami nem túl drága, mert az összes többit nem fogom bevenni! – jelentette határozottságot erőltetve magára.

- Kérem! Ahogy kívánja! De figyelmezetnem kell, hogy ez már a saját felelőssége, ha nem veszi be az adott antibiotikumokat, melyeket előzetesen fölírok önnek, akkor később már ne csodálkozzék, hogy fájdalmas panaszai lehetnek! – figyelmeztette szakmai rutinból az orvos.

- Megértettem, és elismerem személyes felelősségemet! – válaszolta alig halható, már csak hörgő jeladással.

Amikor az orvos magára hagyta, és végre elment, még csöndesen hallgatta zörgő, jajgató szíve kétségbeesett fohászszerű panasz hangjait, mint a fuldokló, aki még utolsó kétségbesesett erőlködésében arra készül, hogy száraz partot érhet valahol. Sünike a maga harminc évével most eltűnődött, és hirtelen boldog megnyugvást érzett; szervei lassulni látszottak, már nem dobogott annyira, legfeljebb csupán visszafogottan ócska mosógépként szíve. A szamár ami még az imént izzó torkában kalimpált most megfutamodott, és nem iázott már többet. Üres tenyerébe pillantott, amit talán sohasem szorongatott halhatatlan Kedves keze. Most valaki megfogta kezét, egy eddig csak vágyaiban, és furcsa képzeletében fölbukkanó, ifjú hölgy és vezetni kezdte… Süni még mohó tudásvággyal még egyre kérdezni szeretett volna valamit, de aztán hagyta megtörténni csak úgy a további dolgokat. Láza lement, és a betegség olyan gyorsan, és komfortsan távozott szervezetéből, hogy mikor fekelt maga is elgondokozott a lehetséges együttélés további szabályairól!                

SZISZIFUSZ-LÁZADÁS

Sokáig a biztos, becsapható tudatban, én is elhittem:

Az ember központi láncszem a gyöngyök udvarában,

s engesztelhetetlen Robinson-ösztöne űzi s hajtja kiismerhetetlenül

s egyre új kalandok lakatlan tartományaiba,

hogy tudatos s fejlődni képes értelme kormányozza vágyott,

beteljesíthető céljai felé,

melynek Atlantisz-partjait halhatatlan ismerős lábnyomok szegélyezik.

– Sokáig idült korszakok, ,,boldog békeidő” honában mikor még

az embernek biztos nyugdíjas állása lehetett s nem kellett naponta hasalni,

lapulni sunyin; bujkálni hogy jönnek kilakoltatásra szakosított végrehajtó hóhérok,

bírái a szenny-pénzeknek.

Agy-robbanással tudományokban is naponta új atommagok burjánzottak,

csíráztak, s ha láng lehettél könnyen feledhető szépmíves lepke helyett

akár a madarat is könnyedén befogadta boldogságod

– de magad is alig sejtetted s tudod,

hogy meddig nyújtózkodhatsz? Meddig érsz el?

– Mert léted is, akárcsak holnapjaid Bizonytalanok!

S a meghurcolt hétköznapok átdöfnek csontig,

érfalak akadályáig hatolón: Rezsik s a számlák

mint megbízott bérgyilkosok várakoznak rád,

megfenyegetnek. – Lemondasz-e még a megtörténhető boldogságról,

amit szándékos biztonságod biztosítása fejében,

mert megfontoltan gyáva s alamuszi voltál:

Feladtál s nem kerestél? Mint elveszett légy vagy te:

Céltalan zümmögsz, berregtetett Kematokssszal átitatott húsos-szárnyaid

míg  végül a légypapír ikrásított gyantaszaga

s a mindenható emberkéz leterít. Pedig föllázadni valahára:

Ne csak tűrd, hogy nem lehetsz egyenrangú fél,

csak emigráns,

s az idegen föltételekbe belenyugvó, - meghunyászkodó

összefüggés – s már régen nem vagy Itt csupán néma,

hangtalan kétségbeesés – Mégis minden nap,

amíg szervezeted enged, hogy üdvözöld az első robbantó sugarakat,

kihúzott derékkal fejed, világító agy-fáklyádat tartsd fel:

Ne törhessen össze vigasztalan gondolat – ha lehullsz,

s eltipornak sokadszorra!

Hitetlenek között is makacsold meg önmagad.

Önfejű Sziszifuszként meg ne torpanj,

s önző bölcsességedben azt se feledd el;

ha hátad mögött fűt-békát kiáltva derékba törik karriered,

új szentjánosbogár-hited!