Új Novella

 

 

 

SÜNIKE

 

 

Betegségének nyolcadik napján néhány perccel este öt óra előtt már azzal áltatta magát, és be is beszélte magának minden létező eszközzel Sünike a harmincéves jelenlegi, nem éppen partiképes agglegény, hogy abban a cudar-cifra, sebtében elkapott és gyilkos limfocitákat is maximálisan terjesztő influenzás megbetegsedésében már nagyon rövid időn belül, de sajnos meg kell halnia. Megpróbált lepihenni volt gyerekszobájában, melyet most ideiglenes körülmények között azonnal átalakított a maga komfortsan berendezkedett kényelmére, és mint egy kiterített halott, akihez a pap is csupán csak azért mehet, hogy végleg föladhassa számára az utolsó kenetet, tökéletesen hibernált állapotban, hosszanti keresztmetszettel feküdt, és nyakig be volt takarózva. Mint egy félig élő, és félig a halál tudatában vergődő, teljesen hitehagyott lény lebegett a betegség szülte kóma, és a megváltó ébrenlét kínzó, és fájdalommal teljes határán. A szoba vak üvegablakain le volt húzva a reluxa, ami különös, mondhatni hangulatos, túlvilági fényt kölcsönzött a helységnek. Panaszosan, és nyöszörögve jöttek elő torkából a krahácsoló kögögések, és a szamárhangú, ugatószavú torokköszörülések, melyek kínzó, nyelési akadályokat képeztek nyelőcsövében. Ezekben a napokban maga is tisztában volt vele, mintha sokkal jobban szeretgették volna a szülei, mert szinte majdnem minden kívánságát szó nélkül lesték: ,,Még egy kis csipkebogyóteát életem? Teszek rád egy kis hidegvizes borogatást aranyom, hogy lemenjen a lázad! Jó?!” – ehhez hasonló, alapvetően babusgató becézgetések roppant fölkeltették már így is elcsigázott, és fáradékony kíváncsiságát, és fölkeltették benne az érdeklődés ösztöneit: ,,Ha így szeretnek ilyen állapotomban engem, akkor mi lehet annak az oka, hogy amikor egészséges vagyok a napok visszasilányodnak eredeti kerékvágásukba?” – s míg ezen töprengett, hiszen gondolkozni volt ideje bőséggel, édesanya jött be volt gyerekszobájába, amit most betegággyá alakítottak át. Nyitott szájjal kellett, hogy egyáltalán levegőt, lélegzetet vehessen, és Sünike az álom és az ébrenlét képzeletet gazdagító határán, lázas állapotában még jólesően halucinált. Háromszor is angyalnak nevezte édesanyát, aki a kölcsönös rokoszenv, és a megértő szüli gondoskodás mellett majdnem megengedte magának a könnyelműséget, hogy sírva fakadhasson, de egyébként mindig igyekezett minden lelkierejével élete során az erős, és határozott asszony benyomását kelteni. Sünike most nagyon tétova állapotba került, és a szemét sem bírta volna nyitvatartani, mert nagyon legyengült szervezete szinte mindennél jobban igényelte az alvást, és a pihentető szuszogást; hiszen már több éjszakát is jóformán éber állapotban kellett eltöltenie miután levegőt így is nehezen vett. Mint egy kiterített halott türelmével megpróbálta fölfogni a történések, és az apróbb dolgok menetét, hogy vajon mi is folyik tulajdonképpen körülötte, majd ismét lecsukta a sok, és fájdalmas köhögéseben vérerekkel szabadalt, elcsigázott, és csenevész szemeit, és hagyta, hogy beszippantsa az álom. A vastag dunyhaszerű takarót vastagon maga köré tekerte, hogy legalább az elviselhetetlen légszomjjal, és orrdugulással járó náthát tisztességgel ki tudja izzadni. Most nehéz, sokatszenvedett szívvel, mint aki számadást készít eddigi megtett, és talán elhibázott életéről az elmúlás pillanatáról kezdett csukott szemei alatt elmélkedni: illetve pontsan az érdekelte, ha valaki sajnos meghal, mert ez is mint egyfajta megkerülhetetlen igazságtalanság hozzátartozik a szervesülve az élethez mi lesz azokkal a fontos – elsősorban kézirattípusú produktumaival, melyeknek a gondját elsősorban a sok esetben szándékosan könnyelmű, és felelőtlen utókornak kellene viselni? Megpróbálta gondolataival felismerni, és körüljárni a szomorú tényt, hogy őt is, mint már annyi sorstársát, akit sok minden értékes, és hasznos papírlapokkal járultak volna hozzá a kultúra felvirágoztatásához olyan hamar, és közönyös kedvvel elfelejtik, mintha nem is igazán léteztek volna életük során. Anya kezét érezte izzó, és hevülő homlokán.

- Hogy érzed magad, kincsem? – aggodalmasabb volt a hangja, mint egyébként bármikor.

- Anyám! Mi lesz a kézirataim sorsa?

Tágra nyitott szemekkel próbálta szemügyre venni, és közben kitalálni, hogy ezekben a meghatározó pillanatokban drága édesanyja fejében vajon mi járhat, de csupán a megértő, és együttérző, őszinte beletörődés ígézetét láthatta gyönyörű ibolyakék szemeiben, melyek most olyan elevenek, és kristálytisztán ragyogtak, mint az azúrkék égbolt.

- Drágám! Te most csak azzal foglalkozz kérlek, hogy minél előbb meggyógyulj, a többit meg majd elintézzük! Rendben?!

Ez kicsit rosszul, és kényelmetlenül esett neki, ti. hogy nem magyarázhatja meg a számára oly nélkülözhetetlen, és felbecsülhetetlen papírkupacainak csenevész sorsát, és mint a hiú, és önző embereket szokás hamar meg lehetett bántani ilyen kijelentésekkel, holott Sünike sohasem volt hiú, legfeljebb, csupán egyes kivételes esetekben önző, mert szinte minden lelkierejét, és csökönyös akaratát szépirodalmi foglalatoskodásainak rendelte alá, mégha ez roppant ellenszenves, és érthetetlen is volt egyes családtagjai számára, és itt inkább a kisebb dühkitöréseket pródukáló apukára kellett elsősorban gondolni.

Bárhogy is sajgott, és perzselt legbelül még gyenge szíve, mardosta a kétség. Egészen pontosan a tudatos felelősség kétségbeesése izgatta fantáziáját, mert tökéletesen tisztában volt azzal az egyszerű ténnyel, hogy a kultúrát meg kell, sőt megillik tartani, és őrizni, mégha annyira furcsa, és különös dolgokat, és tárgyakat teremt, mint a hóbortos különcködők műhelyei. S Sünike pontosan ezért volt sok esetben határozatképtelen, és gátlásos, és félszeg, mert talán sohasem tudhatta igazán, és teljesen hogy kitől fogadhatna el érdemben építő jellegű segítségét, és valahányszor azt tapasztalta, hogy szárnypróbálgatásait leminősítik, csupán mert az adott ,,tudósabb” biztossági tagoknak csöppet sem nyerte el tetszését az adott írásbeli munkája melyet beadott szakadékszerű, és egyre mélyebb sérüléseket szenvedett el egy jobb, egy nemesebb ügy érdekében.

Csak zavarosan elmékezett már rá – több, mint valószínű, hogy a gyógyszerek többszörösen összetett, és alapvetően gyógyító hatásáról van szó -, hogy mit mondott feje felett az illetékes felnőtt orvos, holott tudta nagyon jól, hogy hajdan volt gyerekorvosa sokkal jobban ismeri az ő lenyengült szervezetét, mint bárki más, de a törvények értelmében sajnos már elmúlt régen harminc, és így nem minősült már fiatakorúnak, akit gondozhatott egy adakozólelkű gyerekorvos is! A másik felnőttes orvossal pedig épp az volt a probléma, hogy egyszerre túl sok értelmetlen, és jótékony hatóanyaggal tökéletesen ellentétes gyógyszereket írt fel számára, és miután egyik emberi szervezet sem egyforma, tehát ezáltal persze, hogy másként reagál, egy idő után a használati útmutatókat részesítette magával szemben előnyösnek, mint hallgatni egy olyan szaktekintély szavára, aki kétségtelen valamit tud, de talán maga sem igen hiszi el, hogy hogyan is kell igazából gyógyítani. Már többször viccelődött vele, hogy annyi idő alatt, mialatt az orvos párszor megkocogtatta tüzelő mellkasát, már régen kivehette volna akár a veseköveit is helyi érzéstelenítés segítségével.

- Drága főorvos úr! Megkérném, hogy szigorúan csak olyan gyógyszert írjon fel, ami nem túl drága, mert az összes többit nem fogom bevenni! – jelentette határozottságot erőltetve magára.

- Kérem! Ahogy kívánja! De figyelmezetnem kell, hogy ez már a saját felelőssége, ha nem veszi be az adott antibiotikumokat, melyeket előzetesen fölírok önnek, akkor később már ne csodálkozzék, hogy fájdalmas panaszai lehetnek! – figyelmeztette szakmai rutinból az orvos.

- Megértettem, és elismerem személyes felelősségemet! – válaszolta alig halható, már csak hörgő jeladással.

Amikor az orvos magára hagyta, és végre elment, még csöndesen hallgatta zörgő, jajgató szíve kétségbeesett fohászszerű panasz hangjait, mint a fuldokló, aki még utolsó kétségbesesett erőlködésében arra készül, hogy száraz partot érhet valahol. Sünike a maga harminc évével most eltűnődött, és hirtelen boldog megnyugvást érzett; szervei lassulni látszottak, már nem dobogott annyira, legfeljebb csupán visszafogottan ócska mosógépként szíve. A szamár ami még az imént izzó torkában kalimpált most megfutamodott, és nem iázott már többet. Üres tenyerébe pillantott, amit talán sohasem szorongatott halhatatlan Kedves keze. Most valaki megfogta kezét, egy eddig csak vágyaiban, és furcsa képzeletében fölbukkanó, ifjú hölgy és vezetni kezdte… Süni még mohó tudásvággyal még egyre kérdezni szeretett volna valamit, de aztán hagyta megtörténni csak úgy a további dolgokat. Láza lement, és a betegség olyan gyorsan, és komfortsan távozott szervezetéből, hogy mikor fekelt maga is elgondokozott a lehetséges együttélés további szabályairól!