AZ ÉJSZAKA TÜNDÉRE

A bárszék előtt gyönyörű, hollófekete, kivágott estélyi ruhában egy ifjú hölgy várakozott. Nem lehetett több huszonöt évesnél. Az ifjúság csábító, őszibarackos hamva még rajta tetszelgett enyhén lebarnult, finom bőrén, és sima alakján. Ideálisan elrendezett karcsú virágszál testét még kivánatosabbá tehette a különös sejtelmesség, mely egész törékenynek mutatott, titokzatos lényét átitatta. Szép volt, finom volt aprócska, szinte gyermeki keze, és karcsú lába, melyet mindig is szeretett volna még karcsúbbnak, még hosszabbnak láttatni. Látszott, hogy halálpontosan, és szinte mániákus kínossággal igyekszik ügyelni arra, hogy rajta minden részlet csábító, kifogástalan, és pontos legyen. Ajkai, mint a vérző cseresznye, szívalakban feküdtek az arcán, és a csipetnyi szőlőzsírtól, mellyel kicsit megfényezte őket most világítottak, akár az alkonyat. És ez a földreszállt, gyönyörű, ismeretlen teremtés kifogástalan eleganciával volt felöltözve, és pontosan tisztában volt azzal, hogy a változó, különleges alkalmakon hogyan illik lehetőséghez képest mutatkozni. Tökéletes volt a ruhája, sminkje, parfümje. Még az is különlegesen kiemelte a többi meghívott vendég közül, hogy alig viselt ékszert; csupán egy elegáns, ezüstözött nyaklánc trónolt hattyúíves nyakán, régi, múltjának talán egyetlen, annál lényegesebb darabkája…

A lány mellett egy afféle kisportolt, latinos temperamentummal megáldott macsó feszítette, és fitogtatta testi erejét, és bicepszei méreteit. Ha az ember ránézett rögtön megfigyelhette, hogy ezt az embert egyedül saját egója érdekli, és izgatja. Aztán az, hogy esetleg a többi emberrel hogy a mint áll a világ berendezkedése – már kevésbé!

Az ifjú hölgy elnyomott egy gyenge sóhajtásnak tűnő nevetést, de így sem kerülette igazán el, hogy zongorabillenytűs, gyöngyszínű fogsora ki ne bukkanhasson cseresznyés ajkai között. Éppen a kis műanyag szívószállal próbált apróbb, akrobatikus körkörös mozgásokat végrehajtani, hogy elkergesse a túlzásba vitt szénsavat üdítőitalából, amikor hirtelen halott fehér sápadság telepedett rá. Olyan mészfehérre változott arca, és aztán fokozatosan teste egyéb színe is, mint akit eddig valamilyen belső, ismeretlen, betegség ostromolt némán. De a latin macsó pasi természetesen – ha akart volna -, se figyelt volna fel ilyen csekélységekre, hiszen az, hogy a bárpulttal szemben lévő kristálytükörben láthatta tökéletesen fess, és minden porcikájában épp tükörképét valami olyasféle biztos elégedettséggel töltötte el, mint egy szobrászt, ha az adott márványanyagról lefejtheti a számára fölösleges sallangot. Most is így nézett elégedett önelégültségében farkasszemet lemásolt képével, és saját és saját magának kacsintgatott. A hölgy elszédült, és látszott rajta, hogy fokozatosan kikényszerített lélekjelenlétre lenne szüksége, míg teste megmaradt tartalékai felett parancsolhasson, és ne mutasson gyengeséget. Kisebb tumultus támadt a bejáratnál, amikor egy különlegesen fontos vendég is – mint utóbb kiderült -, tiszteletét tette ebben a felkapott szórakozóhelyen.

A hölgyet szemlátomást csupán egyetlen, ismeretlen, különc emberke figyelte nagy aggodalommal; úgy tűnt, hogy legszívesebben a segítségére sietett volna, hiszen valósággal lángban égett smaragdtekintetű szeme          

 és már azon volt, hogy készségesen felemelkedik asztalától, amikor a kellemes salonzenét imitáló zenekar is hirtelen elhallgatott. A dobos abbahagyta személyes szólóját, és a szaxszofon rekedtes hangja is pillanatokig abbamaradt. Érdekes módon az adott párok, akik egymással nem felejtettek el sem flörtölni, sem hetyegés illemszabályait betartva a lehető legbájosabban fecserészni észre sem vették, hogy valaki a teremben rosszul lett!

Közönyös nemtörődömséggel viszonyultak a világhoz, és a kölcsönös társalgás kifinomult ösztöneit alkalmazták egymásra is, ami annyit jelentett, hogy kétségtelen minden szóra igyekeztek fülüket kihegyezni – legalább is, amit a másik kimondott -, de kétséges, hogy eljutott-e az adott információ, amit a másik személyével kapcsolatosan megtudtak agyuk legkisebb, befogadó központjáig.

Egyik ,,lelkiismeretesebb” pincér valószínűleg a kinálkozóbb borravaló reményében a félájult lánynak éppen egy pohár hideg vizet készült ügyetlenül tálcáján vinni, amikor kis híja, hogy fel nem bukott az imént még készségesnek, és szolgálatkésznek mutatkozó pofók, és szokatlan emberkében.

- Maga meg mi a nyavalyát csinál tisztelt uram, he?!

A pufók, különös ember mindig is utálta, ha nem tartották be a legalapvető társas érintkezés szabályait, és azt a fajta kifinomult kommunikációt, amit a többi emberrel szemben is nyugodtan, bármikor megkövetelhetett volna. Kimérten, önmagát türelemre tartóztatva felállt, nem rohant most sehova.

- Ha megengedi, talán jobb volna, ha majd én látnám el a kisasszonyt! – olyan hangorgánummal közölte ezt a kijelentését, mint aki nem tűrhet el további ellenszegülést, vagy értetlenkedő kérdezősködést senki mástól. A pincér – látván, hogy komolyan gondolja a mondókáját -, szó nélkül átadta a pohár vizet a pufók kezekbe, persze itt sem lehetett megállni, hogy az ajándékba kapott hasznosság reményében egy kis jatot ne csúsztassanak a zsebébe.

- Amennyiben lesz szíves és hív az ifjú hölgynek egy taxit, csupán akkor beszélhetünk további juttatásokról! Köszönöm türelmét! – azzal időt, és további percet nem veszegetve a kis emberke zokszó nélkül megindult a félig ájult, és rossz bőrben való hölgyhöz, akit most egy selyemszínű diványra fektettek az egyik kevésbé zsúfolt boxban, ahonnét kiküldték a kíváncsiskodó egybegyűlteket.

- Bocsásson meg, drága hölgyem! Ha megengedi! – meg se várta, hogy a félig már eszméletlen hölgy egyáltalán reagál-e majd valamit, óvatosan gyönyörű kontyba kényszerített fejecskéjét az ölébe fektette, és a zakója díszzsebkendőjét enyhén megvizezve szépen törölgetni kezdte a kimerült nő homlokát, mely most úgy égetett, mint egy kisebbfajta vulkán.

- Jaj, bocsásson meg nekem… - próbált alig halhatóan, csupán nagyon halk hangon beszélni -, hogy ekkora felfordulást okoztam, de… nagyon sok kötelezettséget rónak rám a munkahelyemen!

- Nem tesz semmit! Inkább most ne beszéljen, mert mindenképpen szükséges, hogy egy picit visszanyerhesse az erejét, különben nehezebb lesz! – s minközben gyöngéden, és érzőszívű részvéttel törölgette a másik verejtékes homlokát, felbukkant benne a biztos tudat; ő már valahol, mintha találkozott volna ezzel a nagyon intelligens és kifinomult hölggyel, csupán a megfejtés nyitja volt hátra – vajon hol?

De most, hogy szorult helyzetbe került a legkevésbé sem merte megkérdezni, hiszen az illő alkalomat mindig is tisztességesen kivárta egész életében!

A latin, csupaizom macsó amilyen gyorsan csak lehetett – annak ellenére, hogy az este folyamán több sikeres aperitifet, és égetett szeszt is fogyasztott egy vadonatújnak mondható, bőrüléses sportkocsival elmenekült a helyszínről, hogy a még csupán a szívben rejtező felelőssége elől megmenekülhessen, és később már ne tudják azért sem felelősségre vonni, hogy elmulasztotta az önkéntes segítségnyújtást!

Miután a pincérek, és a felszolgálószemélyzet között azonnal beindult a találgatások, és a különböző kisebbfajta anekdoták mesélésének az ideje a bártulajdonos is kikukkantott tágas, és méretes irodája ajtaján:

- Hát itt meg mi az ördög folyik, kérem?! – emelte fel a hangját, mint akit szabályosan megzavarhat az, ha az adott üzletébe belekontárkodnak.

- Főnök úr, kérem! Tessék jönni gyorsan! – szólt a félelem hangjaival az egyik felszolgáló lány. – Az egyik hölgy rosszul lett. Azt hiszem orvost kellene hívni hozzá! – javasolta.

- Ha meg ne sértem magácskát, azt inkább hadd döntsem el én! Elvégre én fizetek maguknak, hogy bevonzzák a vendégeket! Vagy nem?! – lekezelő volt a hangja, ezt most ő is érezte.

A vendégek között csupán egyetlen orvos volt, az is sebész, és bizonyos komplikáltnak mondható operációkon kívül erős lehetett a gyanú és félő is volt, hogy a beteg szakszerű kortünetének felállításából már rég kijött. Mégis hozzáfogott, hogy megvizsgálja a beteget.

- Üdvözlöm! – nyújtotta volna ormótlanná sikeredett, nagy kezét a pufók, kis emberke felé, aki még mindig a hölgy fejét tartotta ölében. – Dr. Bergek Artúr vagyok!

- Jó magának! – így a másik. – Mit óhajt, kérem?!

- Nos! Szeretnék egy pillantást vetni a betegre, ha szabad, mert úgy értesítettek, hogy nagyon rosszul van!

- Enyhe hidegvizes borogatást tettem a fejére, ami nagyon verejtékezik! Erős a gyanúm, hogy influenzás, vagy belázasodott. – próbálta megfejteni betegségének titkait.

- Ugyan, ugyan! – legyintett a sebész. – Hát hova gondol maga?! – úgy mondta ezt a mondatot, mint aki tudatallatijában már rég elkönyvelte az átlagemberek egy egyszerű diagnózishoz sem értenek, hát még akkor máshoz! – Előbb tetőtől talpig szükséges, hogy megvizsgáljam!

- Legyen nagyon kíméletes, és tapintatos, azt javasolom! – óvatosan kiemelte a gyenge, alélt fejet az öle mélyedéséből, és lehajtotta a diványra, meg ne sérüljön.

- Csak nem a barátnője? – puhatolózott tovább az orvos, mert úgy tűnt ez is fontos részét képezi a begyűjthető információk széles skálájának.

- Mi köze hozzá! – majdnem elvesztette a türelmét, de tartotta magát. -

Lesz szíves! És a feladatára koncentráljon, ha szabad kérnem!

A sebész elővette táskájából egy kisebbfajta mokkástanalat, melyet higéniai szempontokból kötelezően szinte mindig magánál tartott, majd óvatosan kinyitotta a hölgy száját, hogy belenézhessen. Megfogta a mokkástanalat, és gyengéden lefeszítve nyelvét a torkába bámult. Lévén ott lehet a betegség igazi forrása.

- Áhá! Azt hiszem meg is van az örömhír! A kisasszony állapotos!

- Csak így? Egyszerűen?! – most a pufók emberke kezdte a hezitálást, és értetlenkedést. – De az meg hogy lehet?

- Egészen egyszerű a tény tisztelt uram! – az orvos kivette az aprócska, jó szolgáltatott tett mokkáskanalat a hölgy kis szájából, majd letörölgette róla a felesleges váladékot, és berakta a táskájába. – Ön is tudja, hogy a gyerekek nem jönnek maguktól! bizonyos szerelmi előjátékok szükségesek hozzá, hogy megtörténhessen a földi csoda! Azért tanult biológiát ugye?! – ironiája egyszerre gúnyos volt, és kicsit élesebben is, mint a szokásos – a lényegre világított.

- Akkor hát? Most mi legyen?! – töprengett hangosan.

- Kedves barátom! Hát azt már magának kell tudnia! – összecsomagolt, és felvette levetett szmokingját. – De ha elfogad egy baráti jótanácsot, most ne hagyja magára, mert minden lelki támogatásra szüksége lehet, ha értesül a jóhírről!

- Köszönöm doktor úr! – aztán egy megfontolt perc múltán – Mivel tartozom?!

- Emberséggel és felelősséggel! – így a másik. –A bár tulaja volt szíves és rendezte már előzőleg a számlát.

- Meg egyszer nagyon köszönöm!

- Ugyan! – azzal a sebész fogta magát és amilyen villámgyorsan a diványuknál termett, olyan gyorsan a másik pillanatban már el is tűnt a látóterükből.

Később kiderült, hogy a kis hölgy egy kozmetikai cégnél dolgozik, mint manőken, ahol megkövetelik a karcsúságot, hiszen akkor jobban eladható a portéka, és mivel a hölgy nem szokott vacsorázni, hogy ily módon csökkentse a testsúlyát nem csoda, hogy a mardosó éhségtől szabályosan lefordult a székéről.

- Högyem! Hölgyem! – a kisember óvatosan simogatni kezdte a haját, hogy kicsit magához térítse. – Fel tud állni, vagy hívjak segítséget?! – félután mindig is a legrosszabbra gondolt, mint javíthatatlan pesszimista.

A hölgy kinyitotta gyönyörű, éjsötét szemét, ami olyan volt, mint két meghízott gesztenyeszem; de most a világ leggyönyörűbb, legbájosabb őzikeszemére hasonlított.

- Köszönöm a kedvességét kedves… - kezdte kicsit még mindig félénken, és halkan -, kedves… uram!

- Bocsásson meg a kérdésem miatt… - érezte, hogy habozik -, találkoztunk már valahol?

A hölgy mintha felismerte volna a másikban az ismerősség személyiségjegyeit. Egy pillanatra kitágult a pupillája, és repdesővé lett hosszú, hollófekete szempillája:

- Azt hiszem, hogy nem… de nagyon hálás vagyok, amit értem tett!

- Kisasszony, kérem! Engedje meg, hogy segíthessek, mert az imént egy sebész is megvizsgálta kegyedet, és ő úgy tájékoztatott, hogy most minden segítség jól jöhet önnek!

- És… mit mondott?! – hangja baljóslatúvá változott, és eltűnt belőle minden félelem.

- Állítólag kis kegyed terhes! – Az igazság persze az volt, hogy a kis embernek fogalma sem lehetett, hogy örömtelin, vagy búskomoran közölje a nem megkerülhető, és látszólag nagyon fontos, szinte zsigeri információt.

Az ifjú hölgy gyönyörűen ívelt, aprócska szája sírás felé görbült most; érezte, hogy kis híja és ott helyben elfogja a sírógörcs. Meseszép szembogara kitágult, és fátyolos vízesések kezdtek, mint üveggolyók rajta visszatükröződni.

- Bocsásson meg drága kisasszony… én nem… akartam megsérteni! – igenesítő szokása volt, hogy amikor feszült helyzetbe kényerült notórius kényszerűséggel mindig tördelni kezdte ujjperceit.

Az ifjú hölgy hattyúfehér, és törékeny, finom kezét kinyújtva igyekezett megfogni a másik szőrös kezét:

- Nem ön tehet róla! De nagyon megható kedves hogy ennyire aggódik! – vékony, sebezhető, kis kezeivel párszor megsimoga feketetta a szőrcsomókat a kézfejen, amit eddig nem ismerhetett, mégis ami percről percre egyre ismerősebbnek tűnt fel előtte.

- Tudja a volt barátom, össz-vissz egyetlen éjszaka után otthagyott… - kezdte sírásra görbülő szájjal, és a másikban csak most született meg az ismerős, és bizonyos felismerés, hogy talán éppen ő volt az aki megsértette érzékeny lelkiismeretét, olyasmivel, mely egyáltalán nem tartozott rá.

- Jaj, kérem, bocsásson meg nekem! Nem akartam felizgatni! – elővett egy papír zsebkendőt, majd óvatosan, mintha egy törékeny virágsziromra szeretett volna vigyázni átadta, hogy törölje meg vele elmaszatolódott szemfestékét, mely most vastag, tömény, mély árkokat vésett szemeiből, mint egy fokozatosan megáradó, hömpölygő, fekete folyam.

- Jaj! Még nem ismerem tisztelt uram, de máris nagyon kedvelem! – sűrű, tartalmas szipogása között megpróbált mosolyt erőltetni ajkaira, de talán maga is megérezte, hogy még nem sikerült. Kiderült, hogy a barátja csak kihasználta, mert előnyösebb előbbrejutást várt volna el ettől a párkapcsolatától, és miután nagynehezen tudatosodott benne, hogy a hölgy pedig már meg szeretne végre állapodni, és gyereket is tervez, - a macsó férfi, se szó, se beszéd eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és már legalább öt hónapja egy kanyi üzenetet sem küldött magáról. A hölgy pedig most úgy érezte magát, mint akit nagyfokú méltánytalan aljasság ért; mintha hitelét vesztette volna eddigi régi, jó ismerőseinél, összeszokott barátainál, akiktől szorult lelkiismereti sokkjaiban bölcs tanácsokat, és tartalmas beszélgetéseket szokott folytatni. Viszont bizonyos fokig büszke volt rá, hogy – vagy így, vagy úgy -, de már tizennyolc éves korától szinte teljesen ölellátó életmódra igyekezett berendezkedni: önmaga vasalt, mosótt, főzött, nagyobbrészt igaz saját magára – mégis a felnőtt élet apróbb-cseprőbb kihívásait sikerekkel vette, és a kudarcokra is úgy gondolt mint fennálló és megragadható, újabb és előnyösebb lehetőségekre. És ami talán még ennél is fontosabb! Soha egyetlen perccel sem késett el sem a munkahelyéről, sem pedig egyéb találkaidőpontról; a volt kollegái fogadást kötöttek, hogy olyan halálpontossággal rendelkezett, mint egy vérbeli bérgyilkosnő, akihez bizony órát lehetne igazítani!

Kulcsáros úr az elegáns esti szóraozóhely üzletvezető tulaja egyetlen szóban foglalta össze a kissé félresikeredett éjszaka törénéseit:

- Hülye kis kurva lehetett! – emelte fel a hangját, mert ha valamit a többi alkalmazott már a legelső nap megtanulhatott róla, hát akkor az az volt, hogy Kulcsáros úrnak valóban az idő: Pénz! A finom kis hölgy unagyakkor tökéletesen tisztában volt vele, hogy saját maágnak köszönheti a dolgot, hogy kisebbfajta bonyodalomba keveredett, és ezért szinte mennyire neheztelnek rá – egyesek!

Ha csak lett volna az irodában olyan melegszívű, és emberséges kidobóember, akibe szorulhatott volna némi nemű tisztesség, és bizonyos, előnyösebb erkölcsi arányérzék, akkor a gyönyörű, koktélruhába felöltözött fiatal hölgyet nem kitessékelnie kellett volna az ezer veszélyekkel fenyegető pesti éjszakába, de illő lett volna támaszt, és segítséget nyújtania számára, mégha főnöke gátlástalanul viselkedett akkor is!

Igen! Kétségtelen, hogy a finom, kis nő olyannyira patyolatiszta volt, és makulátlan intelligenciával, és kifinomult eleganciával rendelkezett, ami a többi ember robosztus durvaságával szemben messzemenően ellenétben állt. És ami a legfontosabb: soha nem vette volna a bátorságot arra, hogy könnyelmű meggondolatlansággal bármikor szabad prédaként eladja magát egy-egy szerelmi légyott-vásáron. Viszont az esti szórakozóhelyen kifejezetten jól megfizették a testi gyönyörök rabság-bűneit! Az ártatlannak látszó, kis hölgy viszont, már ki tudja mióta nem volt annyira ártatlan, és önmaga köntösében felöltözött makulátlan tisztaságú, mint azt el szerette volna magáról minden szabad eszközével hitetni. Hamvasbarna hajától, és éjfekete szempilláitól semmi áron sem lett volna hajlandó megválni; önmagában titokban azt vallotta, hogy nincsen olyan ember aki valamilyen szempontból el ne adná magát bizonyos előnyösebb kompromisszumokért, viszont itt a kérdés az, hogy még meddig hajlandó elmenni? Viszont azt sem tagadta, hogy a szerelmi kalandok, és a női csábítás területén meglehetősen széleskörű, és minden tekintetben felkészült tapasztalattal rendelkezik. Okos volt, kissé huncutmosolyú, és ha kellett nagyon, és tudatosan is számító! Sajnos pontosan tudta, hogy mennyit nyom a latban az emberek adott olcsójános, vagy éppen ócska rizsaszagú szava, és minden eszközzel saját érdekeit igyekezett megvédeni, hogy azon lehetőleg további szégyenfolt már ne essék. Igyekezett is, hogy pénzes kuncsaftokat, és elégedett ügyfeleket szerezzen, mert bár anyagi problémái mindezidáig nem akadtak, látott már éppen elég szerencsétlenül járt tengődő ember-roncsot, aki meggondolatlanságában öngyilkosságot is elkövetett, mert nem tudta fizetni lakásának fennálló törlesztőrészleteit, ami miatt megromlott a házassága, és gyerekei is rég elköltöztek tőle.

,,Az embereknek igenis nem szabadna ennyire könnyedén feladniuk! Helyette miért nem kellnek fel a padlóról, és folytatják tovább, bármibe is kerüljön?!” – szokszor eltöprengett ezen a lényeges kérdésen.

,,Én sem adtam el feltétlenül magamat!” – mondta magának. Hiszen valamiből mindenkinek boldogulnia illik a világon; ki hogy? Az egyik legcsinosabb, és legravaszabb ,,gésa” volt a szakmájában, és mégis valósággal ódzkodást, és félelmet éreztett, ha valóban őszinte érzelmeit ki kellett mutatni: nagyon félt igazán, és teljesen szerelembe esni, mert ez azt bizonyította volna számára, mint valami keserű, és megfellebbezhetetlen ítélet, hogy ő se jobb, se külömb, mint a nagy átlag, ha ennyire hamar leleplezi lelkiismeretét ráadásul teljesen váratlan sponteneitással mások előtt! Csöpett sem szerette magát, már a legelső néhány alkalom után kiszolgáltatni, hiszen akkor gyakorlatilg sokkalta védtelenebbé vált emberi valója.

Most gyorsan odafordult a kedves fiatalemberhez, aki valósággal tördelte a kezeit attól való félelmében, hogy a hölgynek további kellemetlensége, vagy baja már neszármazzék, és ne sérülhessen meg!

- Mondja kedves uram? Lenne-e kedve esetleg elbeszélgetni egy kicsit? – hallotta saját magát, viszont azt is könnyen megértette, és felfogta, hogy itt már nem pusztán csak üzletszerű széptevés mesterségének gyakorlásáról lehet szó; a titkos vonzalom, hangtalan szikrája fellobbani látszott kettejük fényesen csillogó szemeiben…                 

SEBEZHETŐBBEN

Jégkönnyektől borzolt városon szél csörömpöl dühödten.

kántál, hogy ideje lenne melegedő szveter-pulóver helyett biztos pufajkát,

irhabundát rántani, s védelmezni az önző meleget,

míg fogzománcát csikorgatja élesen a tél!

Most már kiüresedett kráter csupán a Feneketlen-tó.

Kosztolányi délceg frizurájú,

gavalléros csokornyakkendőben sziklába vájt asztalkán

fogadja tanítványai kézirat szárnypróbálgatásait,

egyetlen könyv díszeleg csupán pusztán hagyott íróasztalán!

Macdonald-os zacskók,

olcsó chipes-dobozok kimustrált szemetébe bele-belekap a szél:

Cibálva ráncigálja még egyre s nem ereszti.

Arcomba csapja kegyetlen tüske-záporát az évszak.

Az elmúlás is egyre fenyegetőbben közelít!

Végignézek sovány krematóriumi-arcok árkain,

szívem fojtottan megremeg, s elszorul:

,,Ki az ki most lapít, s az Egy-sorsban ővelük sem osztozik?!”

– Cipőm maradványaival hajdanán együtt indultam a Világnak,

s mégis a pillanatnyi halhatatlanság igézete gyöngéden vállamon

menedék-árkaiba borul finom türelemmel – balga, ostoba módon túl korán volt még,

hogy elmenni hagytam: megbicsaklott hamarjában az átélt folytonosság,

s minden maradandó összefüggés összetört!

Az Idő majd lassan maga alá gyűr, megsemmisít:

Panaszom uszályos dagály-áradata csak fölhangzik még egyre hozzád,

de te már talán hiábavalósággal, fölösleggel meg se hallgatod.

Roncsolt hajó-lélek úszkál még egyre a létezés avittos felszínén,

közelükben a nagyhalak is zsákmányra várakoznak!

Magad is tudod!

Ha én nem vigyázok Sebezhetőségünk egyre tágabb s végtelen-nagyobb!

                II. Fejezet

                     A kisded családja

Furcsa volt számomra, hogy édesanyám Borkos Edit nem járt óvodába, mint a többi falusi gyerek, hanem vagy a nagymamája Kemenes Terézia, vagy a keresztapja Beke Gyula bácsi a keresztapja vigyázott rá.

 Sokáig képtelen voltam elfogadni, hogy ha az emberek többsége megteheti, hogy nem jár az óvodai foglalkozásokra, miért kell nekem is részt vállalni ebben? Elvégre ha az ember jobban meggondolja az óvodai foglalkozások alkalmával a gyerek a társadalomba való tulajdonképpen alakvető beilleszkedési szabályokat sajátítaná el, és tanulná meg, mégis mint gyerek később egyáltalán nem fűlött a fogam az óvodai légkör otthonos hangulatához, sokkalta inkább mentem volna édesanyám munkahelyére, mintsem már megint félelmet gerjesztő óvodába!

 Aztán, hogy kezdet bennem kifejlődni a gondolkozás, és az értelem úgy megtanultam, és elfogadtam, hogy akkor még más időket élt az emberi világ.

 Nagymamám mindig kitörő örömmel mesélt arról, hogy édesanyám volt a legszófogadóbb, és egyben a legdolgosabb ifjú hölgy a vidéken, csak nem igazán kedvelte és szerette az unalmasnak, és véleménye szerint száraznak tartott biológia tudományát, ezzel a tudománnyal sajnos a Kállai Ilona Szakközépiskolában ahova járt elég sűrűn, mondhatom bátran napi rendszerességgel meggyűlt a baja, amikor természetesen volt biológia óra.

 Később azt mondta anya, amikor megkérdeztem, hogy mi volt a kedvenc tárgya, hogy az egészségügyi szakmódszertant és amikor a betegekkel kellett személyesen foglalkozni azt rendkívül élvezte.

 Érettségi tantárgyként különös és meglepő módon nagyon érdekelte az orosz nyelv minél szakszerűbb elsajátítása, és ebből is tette le a vizsgát, mert a történettudományokért egyáltalán nem rajongott, ellentétben velem.    

 Nevetve mesélte el sokszor, hogy amikor a magyar érettségi vizsgáján véletlenségből kihúzta Ady Endre költői képeit, hogyan segítettek leleményes ügyességgel egymáson a jó barátnők. Lehet hogy Ady különleges jelképekben gondolkodó nyelvezete lehetett az ami különösen negatív hatást gyakorolt anyára.

Amikor megvolt az érettségi vizsgája és betöltötte a legendás tizennyolcadik évét, még azon a nyáron frissen bizonyított végzősként, és bátran mondhatom talpraesett felnőttként, aki kész minden élethelyzetben feltalálni magát, és kivédeni az élet csapdáit, munkába állt, és a fővárosban Budapesten az egyik nagy jövővel kecsegtető vállalatánál a Budapesti Közlekedési Vállalatnál kapott állást, mint üzemgazdasági előadó, mely névnek a hangzása, amikor már értelemmel voltam képes szemlélni a dolgok bonyolult hálózatát, nagyon rokonszenvesnek hangzott, és egyben fel is kelltette az érdeklődésemet.

 Édesanya munkaköri leírásában, - elnézést, hogy ezt a csúnya és szakszerűnek vélt szakkifejezést vagyok kénytelen alkalmazni -, bennfoglaltatott a bérfejlesztés, amit gyermekoromban úgy gondoltam, hogy ha a béreket fejleszteni is lehet, akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy úgy fejlődhetnek osztódással, mint az egysejtű élőlények, vagy a szorgos döngicsélő méhecskék.

 Úgy gondolom, hogy ezt a fajta munkakört sikerült is neki elvégeznie, mert a példaértékű munkavégzést, és a szorgalmat, mellyel, minden szürke és egykedvű munkanapon elvégezte feladatait, szépen hozott a konyhára recsegő, és frissességükben már-már kicsattanó bankjegyeket, ami megvallom sokat számított hogy a létszükségletek maradéktalanul teljesüljenek.

 Az egyetlen előnye ennek a fajta munkának az volt, hogy minden nap tizennégy óra harminc perckor anya beleírta az üzemi portán a nevét, és a ledolgozott óraszámát, egy hatalmas A-4-es nagyságú fekete, hamuszínű könyvbe, és utána hazajött.

  Apám Tormás Mihály István (érdekes hogy a keresztnevei közül az Istvánt sosem használta) születésem pillanatában éppen huszonhét éves volt, és sajnos ami a jellemét nagymértékben befolyásolta és nagyon is sokszor meglehetősen kedvezőtlen színben tüntette, hogy hangulatember volt! Ez azt jelentette, hogy mint az áldott anyatermészet változásai, egyik percről a másikra tomboló vihar, és orkán erejű szél kísérik minden pillantását, máskor pedig vajra lehetett kenni, mert annyira jószívű, és szerethető ember volt. Sokszor megesett, hogy én nagyon is féltem tőle, mert ha kijött valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a jó, és kellőképpen nélkülözhetetlen béketűrésből, az embernek nem volt ildomos a közelében tartózkodni, nehogy esetleg merő vétlenség folytán rajta csattanjon a sokszor kellemetlen ostor haragja!

 Szegény apai nagyapám az idősebb Tormás Mihály is ilyen kaliberű személyiség volt, aki képtelen a szúrós, és persze mindenre kiterjedő, negatív kritikai szellemét lehűteni, és ebből adódott, hogy még a vasárnapi ünnepi ebédek sem lehettek kivételek, hogy szinte az utolsó kanál, és lenyelt falat után egyfajta kellemesen gunyoros, mégis a külvilág szemében kellemetlenül kötekedő megjegyzéseket tett, főleg azokban a jellegzetes és meghatározott pillanatokban, amikor kellőképpen felöntött a garatra, és ilyenkor kibújt belőle a kellemetlen, és nagyon is kötekedő ördög!

- Anya! Hova az ördögbe tetted a demizsont? – kérdezte kötekedni vágyó hangján sokszor. Erre persze a nagyanyámnak meg volt a maga nagyon is jól bevált módszere, előkapta a sodrófát, és istenesen móresre tanította férje urát – amennyiben az megszegte az előírt alkoholmértéket!

- Ejnye, ejnye, apa! Hát már megint felöntöttél a garatra? – így próbálta korholni több-kevesebb sikerrel meglehetősen bepaprikázott urát idősebb Tormásné apai nagyanyám. Ami egyáltalán nem ért célba, hiszen amikor csak éppen kedve szottyant rá az idősebb Tormás Mihály mindig megtalálta a módját hogy imitt-amott egy kis eltévedt gyomorkeserűvel, konyakkal, vagy demizsonok kábító tartalmával vigasztalja önmagát! Ilyenkor mindig a sodrófa árnyékában járta a maga kis kockázatos kötéltáncát, és örülhetett, ha a fején nem látszottak nagyanyám dühös kirohanásának maradandó jelvényei.

 Apám sokáig nem igazán tudta eldönteni, hogy mi szeretne lenni?

Apám, mint a zűrzavaros XX. század második felében született generációjának minden tagja, inkább szakmát tanult, és nem végzettséget választott. Ő úgy vélekedett, hogy a karosszéria-lakatosi szakmát fogja elsajátítani, mert nagyon is szimpatikus volt neki ennek a nagyon összetetten hangzó, mégis ideális szónak a hosszúsága.

Később önmaga mesélt arról, hogy az anyag, a fémek, a vas és az acél megmunkálása, és olvasztása, hegesztése tette őt igazán boldoggá, és elégedetté, mert szerinte két kezével tudta újjáalkotni a természet erőforrásait.

 Mégis az ember azt érezhette, hogy mintha nem lett volna teljes mértékben elégedett az életével. Sokszor emlegette, hogyha csak lett volna egy másik reptér a közelükben (Édesapám Rákoscsabán született, és ott élt 1980-as évekig), akkor talán inkább repülő-géppilóta szeretett volna lenni.

- Tudod, fiacskám, amikor én a te korodban voltam – kezdte mindig, ha megszállta a mesélhetnék -, én mindent kipróbáltam, és nagy kalandornak számítottam, a nőket is kettesével szedtem össze! – mondta.

Boldogságának egyik titka lehetett, az alkotó, és a valamilyen egyedi, megismételhetetlen dolgokat létrehozó ember szorgalmával kitűnve remekelhetett.

Egyszer elmesélte, hogy már gyermekként diáktársaival együtt csapágyakból, és fémhuzalokból készítettek gördeszkát, olyan módszerrel, hogy a csapágyakat összefogták a fémhuzalokkal, rátettek egy fadeszkát, és összekötözték a fát a fémmel, és már lehetett is a vaskerekeken gördülő deszkával gurulni lefelé a lejtőn.

Később apám azt is elmesélte, hogy az autóbuszok (ami főleg a hatvanas évek idején szenzációnak, és látványosságnak számított, ha valaki abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy láthatott, egy ilyen csodamasinát.)  Hátsó sárvédőjére kapaszkodva, csak úgy játékból, mulatságból húzatták magukat a vas gördeszkájukkal az autóbusz után.

 Később apám – főleg a varázslatos hetvenes években -, karosszérialakatosként a Budapesti Közlekedési Vállalatnál autóbuszokat szerelt, és karosszériákat hegesztett, illetve a Rákoshegyi vasúttöltésen túl elhelyezkedő hatalmas méreteivel tekintélyt parancsoló Ikarus gyárban és különleges tehetsége volt az acéllemezek, és a vasrudak forradási hiba nélküli összeillesztése, amire nagyon büszke volt.

 Rendelkezett azzal a különleges képességgel, ami sajnálatos módon (tisztelet a kivételnek) a mai XXI századi kor emberében nincs meg: emberséget és gerincességet tudott önzetlenül, és segítségképpen adni, és cserében nem is várt egyebet az embertől, mint feltétlen őszinteséget, és igazságot, az igazi, és tiszta szó emberségét!

Ekkor sokszor megemlítette:

- Fiam, tanuld csak meg, hogy ne illik hazudni, mert aki hazudik előbb-utóbb önmagát is elárulja, és akkor oda az odaadott becsülete, ezt jól jegyezd meg! – mondogatta.

 Túlságosan is pedáns, és már-már gyilkosan precíz ember volt, aki mindig rendben, és tisztaságban tartotta néha ütött, kopott, és tarka autóbuszát, az öregedő négyszáztizenkettes típust csutakolta néha a folyóvíz jéghideg és máskor forró vízzel lemosta, suvickolta, és kenegette igen gyakorta a gép kedvencét.

 Ennek az lett a következménye, hogy az édes otthon tiszta, és idilli környezetéből kifogyott minden fajta tisztítószer, amivel takarítani, és port törölgetni, vagy csak a tükörszínű csempének a felmosását el lehetett volna végezni.

Ilyenkor édesanyám szegény sokszor nem győzte kérdőre vonni apámat:

 - Te api, nem láttad a tisztítószereket? Mindenből kifogytunk! És ebben az esetben apám mindig azzal próbálta meglágyítani felesége áldott aranyszívét, hogy: - Anyukám én tudod rendkívül fontos, és nagyon is komoly hivatást töltök be, ami sajnos egész embert kíván! Néha egészen nyugodtan te is hozhatnál keményebb áldozatokat! – mondta. 

 Apám ma talán úgy mondanánk, hogy afféle hangulatok és érzelmek alapján cselekvő személyiség volt, akinek az utolsó szava a mindig döntő, és aki ha nem úgy mentek a dolgok kerekei ahogyan azt ő eltervezte akkor szinte, mint a vulkán hirtelen hévvel, és vöröses szemekkel kezdett el hangosan szavalni, olyan dolgokat, amiket az illemet, és etikettekben jártas emberi fül jobb, ha meg sem hallott. Idősebb korára példának okáért egyre válogatósabb lett a finomabbnál finomabb ételek között. Nem szerette az öregedő kor érettségét, hanem kitüntetett büszkeséggel megpróbálta a lehető legtöbbet megőrizni egykori fiatalságából.

- Én inkább felkötöm magam, de nem hagyom, hogy legyőzzön az öregség! Ha jót akarsz magadnak fiacskám nem hagyod, hogy apádat betegyék az öregek otthonába, mert azt nem élném túl!

Ezért is féltem tőle később mániákus elszántsággal, kivált akkor, amikor végleg nyugdíjazták.

 A töltött káposztát, a paradicsomos levest, a félig átsült ropogós és finom sertéshátszínt jóboldogasszony módjára, illetve a grízes tésztát, a goffrit, és a töltött hortobágyi ínycsiklandozó húsos palacsintát is csak úgy ímmel-ámmal, nagy akaraterővel volt képes megízelni. A legkedvesebb étele a sültburgonya, és a rántott hús volt, szinte minden mennyiségben, ami egy idő után kissé már terhessé vált, hogy folyton az ünnepi vasárnapi asztalon krumpli és hús tett ki édesanyám, de erről nem szóltunk neki, ráhagytuk, később nemcsak hogy emiatt lett csömörünk és meglehetősen elegünk a krumpliból, de a legalább is a rántott húsokból is elegünk lett.

 Vasárnapokként amikor a menyboltot szinte rendszeres varázsigével megrengették a templomokból jövő tekintetes, mégis szelíd óriásharangok legtöbbször anyával mindig elkészítettük, és fel is tálaltuk az ebédre való fő fogásokat, és ételeket.

 A legeslegjobban talán azt szerettük, ha már-már magunkba gyömöszöltük a félénk nevetésünket, és halkan jóleső együttérzéssel órákig képesek voltunk azon hahotázni, ha például általában a borsólevesek alkalmával (ami a nyári idény idején gyakorta megfordult az ünnepi asztalon) és amit apám nem nagyon kedvelt, ilyenkor mindig rendszeres óvatossággal félretolta a borsószemeket a tányérja szélére és felajánlotta, hogy ,,ki kéri?” – mert a borsó gusztusosan megtálalt smaragdszínű gyöngyszemeit apám a tányérja szélére szolgálta fel, egyáltalán nem szerette!

Ilyenkor általában mindig rájött a toporzékoló gyerek stílusa és elkezdte a maga zsörtölődő megjegyzéseit, és sok esetben kellemetlenkedő kritikai észrevételeit:

- Szívem, nem tudtál volna krumplit csinálni sült hússal, meg akarsz engem ölni? – kérdezgette morgó medvehanggal folyamatosan, ha éppen olyan kedve volt.

- Majd adok én neked krumplit! Mindig csak az a nyavalyás sült krumpli, na meg a rántott hús! Meddig akarsz még egyfélét enni? Nem unod? – vagdalkozott csatazajra emlékeztető ítélkezésekkel áldott anyám. S igaza volt, hiszen az ember nem ehet az idők végtelenségéig egyféle kosztot, így hát titokban mindig is igyekezett törekedni a változatosságra.

Apám rajongásig imádta az Erős Pista névre elkeresztelt vulkáni intenzitású paprika őrleményt, amiből – feltéve persze, ha leves került az asztalra -, mindenképpen kötelező volt tenni az adott levesbe belőle, hogy még levegőt se vehessen, és kiváltképpen vörös lufiként elszíneződjön, már amúgy is feszültségekkel terhes feje, mert csak ebben az esetben lehetett tökéletesen kijelenteni, hogy kiegyensúlyozottságnak örvendett.

 Áldott és jószívű édesanyámnak két, három alkalommal hátba kellett ütögetni apámat, ami azért volt rendkívül praktikus, mert előfordulhatott, hogy néhány cigányútra tévedt falatocska a nyelőcső mellé csúszott, és ilyenkor hasznos volt, ha a falatocskáknak megmutatták a kivezető útvonalat a test börtönéből.

Persze apám a családfőkhöz méltó udvariassággal várta, hogy kedves édesanya mikor szolgálja fel neki a kellemes otthoni hangulatokat teremtő ebédet. Néha amikor egy tartalmas ebéd után a gyomorban még maradt egy ki talpalatnyi hely, akkor a finom és felséges desszerteknek szinte senki sem tudott ellenállni. Szerette ha szolgálták. Legtöbbször ez lehetett franciakrémes, tiramisu, vagy andalító marcipánszelet, engem személyesen az édesség mindig is a kísértés bűne felé csábított.

 Édesanya szinte bármit képes volt kellemes, és meghitt hangulatot teremtve elfogyasztani, lehetett az húsleves, vagy akár sütőtök krémleves (ami az egyik kedvence volt) akár egres és kelbimbó: egyetlen szóval szinte minden. A kivételek sorát a sült krumpli, és a rántott húsok sorozata nyitotta meg.

   A fejtörést egyetlen szinte semmiségnek tűnő probléma okozta, tudniillik, ha apám már századszorra is sült krumplit, és rántott húst kért a vasárnapi ebédek fő fogásaiként, és ilyen alkalmakkor bizony szegény édesanyámnak meggyült a baja apámmal, ami teljesen érthető mert különleges, és változatos ételeket szeretett volna elkészíteni, és felszolgálni nem mindig ugyan azokat a megszokott fogásokat.

 Alapvetően igaz volt a Tormás családra a mottóvá vált finom mondás, hogy a Tormásék szinte mindent hússal esznek, és hússal tesznek. Ami igaz az tökéletesen helyénvalónak is látszik minden féle rendű, és rangú sült húsokat fel lehetett a számunkra szolgálni, és szívesen is fogyasztottunk inkább húsételeket, mint zöldséget.

 Ugyanakkor édesanyám és én valami titokzatos, és egyedi okból imádtuk a tészta ételeket. A gusztusosan sok, és kiváló szalonnával megtálalt túrós csuszákat, már szinte finom porcukortól deres szakállat nővesztő ínyenc grízes tésztákat, amit még megöntözünk termékeny barack, vagy málnalekvárral. A sonkás és a sajtos tésztákat, a milánói, vagy bolognai tésztakülönlegességeket.

 A tésztás édességek közül azt hiszem egybehangzó véleményünk szerint, minden tekintetben a totyogós, és az aranyszínű méz nektárjaival gazdagon megöntözött ropogós vargabéles vitte el a fődíjat, egynéhány vasárnap alkalmával, amikor csak kedvünk szottyant rá.

 Apa, ha tehette akkor szinte minden ételhez tett egy kis sót ( lehet ez a szokása édesapjától idősebb Tormás Mihálytól maradt rá, mert ő is sósan ette az ételeket)

  Apámnak, ahogyan később megfogalmazta minden egyes nap meg volt a maga szertartása. Ami nem állt másból mint lassú, kopogó léptekkel bekéredzkedett a bejárati ajtón, amit legtöbbször én nyitottam ki neki, majd az étkezőben letette a munkatáskáját, amely a napi felszerelését tartalmazta, úgy mint: Üléshuzatot a buszszékre, slusszkulcsot (ami egy igen bonyolultan kiejthető szó így nem is vállalkozom rá) továbbá a napi rendszerességgel megjelent friss sajtót a Metró hírújságot, az ÚJ BUDA lapját, és a buszos magazint, amit sajnálatosan csak a buszosoknak járt.

 A napi időrendi sorrendet édesapa úgy gondolom mindig pontossággal betartotta, hiszen általában mindig alaposan megszerkesztve, és kellő figyelemmel, és gondossággal beírta a falinaptárba, hogy a munkanapokon hol teljesít buszos szolgálatokat (általában a nyolcas és a százötvenhármas busz útvonalán szolgált), ott általában tizenkettő harminc perc, vagy egy óra volt megadva, természetesen attól függően, hogy mikor, hogyan sikerült leváltani őt? (ami annyit jelentett, hogy a munkaidő leteltével egy másik kollégája átvette tőle a busz irányítását, és az aznapi szakszolgálatot.)

 Amikor beköszöntöttek a dermesztő, és fogakat vacogtató hideg téli hónapok kiváltképpen nagyra értékelte, és élvezte is, ha amikor hazajött a fárasztó, és idegrendszert jócskán megterhelő robotolásból, mindig töltöttem neki egy kis lélekmelengető pálinkát, vagy egy kis kupica konyakot. Ekkor természetesen – ahogyan ő mondta teketória, és egyéb kóstolgatás, és az illatok, és zamatos aromák felfedezése nélkül bátran mondhatom, hogy egy hajtásra legurított, ezt követte a rituális szertartásának a második fejezete, mert elővette a jól megérdemelt jéghideg sörét (amit sokáig nem voltam képes megérteni, hogy télvíz idején a fagylaltok jeges kockáira emlékeztető, folyékony sört apám könnyedén, mintha nyári forróság volna megitta.)

 Legkedvesebb sörmárkái közé tartozott a Dreher Antal-féle sör, a Kozel, a Pilsen, a Borsodi, az Amstel, és a Stella Artois, néha ha nagyon muszáj volt, és nem volt más a közelben – mint sokszor emlegette a túlélés elősegítése véget megitta az Arany Ászok fedőnevű nedűt is.

Ki kell ábrándítanom sajnos azokat, akik úgy képzelték el, hogy én is nagyon is szeretem, és majd megőrlök egy korty hideg, íz képzeleteket is beindító sörért. Sajnos egyáltalán nem szeretem sem a szeszes italokat, sem a dohányt, sem a kávét!

 Biztos vagyok benne, hogy minden családtagom úgy gondolta, hogy mikor kezdek el édesdeden gagyogni a szavak, és a betűk kiejtését, de a beszéd létrehozásához szükséges mechanizmusokat sajnos még nem sikerült elsajátítanom, így hozzávetőlegesen hároméves lehettem, amikor ténylegesen kezdtem tanulgatni, és érzékelni a magyar anyanyelvi kommunikáció, és szókincsünk szépségeit.

 Szinte rettegéssel, és bizonyos félelmekkel fordultam meglehetősen bizalmatlanul az engemet körülvevő világegyetem felé, ami az embert, ha még egészen kicsike, és védtelen a külső környezeti hatásokkal szemben bizony gyanakvással gondol a külső világra. Ilyen élményem volt többek között az állatok, és az élőlények egyszerre különleges, és varázslatos, de korántsem veszélytelen világa.

 Négy éves voltam, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan módon (mert erre az időszakra már nehezebben megy az emlékezés) apám, aki feltehetőleg mindig is a legjobbat szerette volna adni, és nyújtani egyetlen fiának, úgy gondolta itt az ideje, hogy összebarátkozzam az ember egyik legjobb barátjával, egy szerinte végtelenül pajkos, és embereket igen-igen kedvelő németjuhász kutyussal, aki már alig várta, ha emberek társaságába keveredett, hogy megnyalja a kezüket, és az arcukat, (ami természetesen a játékosabb kutyáknál elő is fordul), apámnak ez az elképzelése sajnos nem egészen olyanra sikeredett, ahogyan ő azt már előre eltervezte, és már sebtiben iszkolt is édesanyám vaskezétől, amivel emberségesen móresre akarta tanítani, hogy még egyszer ilyen elő ne forduljon.

- Hogy voltál képes ilyen felelőtlenségre apa? – kérdezte kikelve önmagából anya. – És ha azt a szegény gyereket megharapta volna, és örökre nyomorék marad, isten mentsen attól? Belegondoltál, egyáltalán a tetteid következményeibe? – fakadt ki nagyon is dühösen.

- Ugyan már anyus! Ha igazi férfi, és az apa vére akkor nem ijedhet meg csak úgy egy nyamvadt kutyától! Nem igaz? – próbálta bizonygatni túlzottan erőltetett hidegvérrel apám az igazát. S mint később ő is tapasztalhatta ez igazán nem volt éppen valami jól eltervezett gondolat, mert később már annyira rettegtem minden négylábú kedvenctől, hogy óhatatlanul is inkább ki sem tettem a lábam biztonságot jelentő odúm négy falai közül. Létezik az úgynevezett abszolút, és a tudatos félelem!

Én az utóbit választottam ki! Én elhatároztam magamban, hogy tudatosan fogok félni, szinte mindentől, és vélhetően ez nem igazán nyerhette el apám Tormás Mihály tetszését. Ő ugyanis akként vélekedett, hogy egy férfi: sosem sír, hisztériázik, és nyivákol mint egy hölgy, hanem acélosan tűri az élet ádáz megpróbáltatásait.  

 A farkas kutyussal sajnos sikerült engem úgy megijesztenie, hogy lelkemben ugrásszerűen meg növekedett az adrenalin, és le is adta harsogó riadójelzésekkel az utasításait, hogy ezentúl óvakodjak, minden nemű élőlénytől legyen az kutyus, macska, vagy akármiféle, a saját biztonságom érdekében.

 A mai napig megesik velem, hacsak az utcán látok egy békésen rohangáló, és szaladó kutyust, önkéntelenül is börtönébe zár a félszeg félelem és reszketés, egy olyan élőlénytől akinek bizonyára már rendkívülien kifejlődött az intelligenciája, de állati beszédét az ember csak riasztó, és harsány ugatásokban ordibálásokban képes érzékelni.

 Már legalább százszor elmesélték nekem a szüleim, hogy télen, amikor december már havas szakállával bekopogtatott az ajtónkon, és rezegő zúzmarák, mint angyalok gyémánt varázspálcái csüngtek vigyázban tisztelegve a háztetőkről akkor a szüleim mindig jól bebugyoláltak tetőtől talpig, a melegséget hosszú ideig megtartani képes holmikba, és kivittek szánkózni a határba, ami valószínűleg lakodalomra készült, mert gyönyörűen a porcukor finomságával lepte be a hó, és úgy nézett ki mint a menyasszonyi fátyolba öltözött menyecske aki már alig várja, hogy élete párja meglássa, és összekössék a szíveiket.

 A határban még társaságunk is akadt, a sötét éj károgó, és vészt jósló gavallérjai, a vetési varjak kíváncsian és halotti türelemmel figyeltek bennünket, hogy hová megyünk ilyen időben, amikor a madár sem jár erre.

 Később rendszerességgel kilátogattunk a határba, ami szomszédos volt az évszázados fa aggastyánok birodalmával, a háborítatlan, és harmóniában lélegző természeti környezettel, ahol minden állatot, és élőlényt szívesen, családiasan látnak kivéve talán az embert.

 Az erdő védelmező katonái, ezek a hatalmas égig erő tornyok bütykös, és recsegő karjaikkal biztonságot, és védelmet hirdettek az erdő kisebb lakóinak a gombáknak, akik kalpagjukat mindig megemelték félszegen, és óvatos udvariassággal mások előtt, hogy így mutassák ki tiszteletüket. Az erők királya a hét égtáj felé tekintő, és agancskoronás szarvas, és úrnője az őz előtt a fák égbolt koronái néma fegyelemmel tisztelegtek.            

  Később aztán amikor úgy nyolc, vagy talán kilencéves lehettem, és édesanyám édesapja, az anyai nagyapám Borkos Gyula papa egy piciny, de annál értékesebb miniatűr, kicsinyített repülőgép modellel lepett meg fából, amit egymaga fabrikált kedvenc földalatti pincéjébe és aminek én a rajongásig örültem, és nagyon büszke vagyok még évek multával is, hogy egy olyan emberséges és nyílt emberrel ismerkedhettem meg mint amilyen a nagyapám volt. Meg tudta az embert bölcs, és mesélő kedvével nevelni, nyílt, és egyenes gerincességével példa volt előttem.

 Később amikor óvodába írattak a szüleim igencsak sokáig féltem, ami abban az időben igen gyakran és sikertelenül gyermeki félelemmel kitöltötte a hétköznapjaimat. Általában minden reggel nagyon mélabús, és szomorkás hangulatban voltam, mert az esetek nagyobb részeiben, mindig édesanyámmal mentünk az óvodába, ami a Fogócska utca tizenhatos szám alatt ágaskodott Budapesten, akár egy óriási üvegpalota égig érő ablakszemeivel, és vasrácsos szempilláival, ami szerintem egy félénk gyermek képzeletvilágában nem túlságosan biztonságos hely, és környezet, inkább igencsak ijesztő és barátságtalan menedék a gonosz szellemeknek, koboldoknak.

 Azokban a számomra meglehetősen kemény, és korántsem egy gyereknek való időkben, nagyon is hisztizős, nyafogós, és mindenen sírva fakadó gyerek voltam, aki ha valamit nem akart, lehetőséghez képest igyekezett addig toporzékolni, és hepciálni, amíg kívánsága, vagy saját egyéni akarata nem teljesült.

 Keserűségemnek talán egyetlen oka volt, ami a velem egykorú gyerkőcökre is éppen úgy igaz volt, mint rám, (csak ők a lelkük belső terének történéseit hatékonyabban voltak képesek kezelni) – így aztán gyermekként én sem érthettem, és sokáig nem is foglalkoztam mélyebben a felnőttek mindennapos, kemény, s fáradságos világával, így tulajdonképpen azt szerettem volna, ha a szüleim egyedül velem foglalkoznak, hiszen nagyon bensőséges érzelmi szálakkal tudtam már gyermekkoromban a szeretteimhez kötődni, és ragaszkodni.

 A gyerkőcök és ez vonatkozott a rosszcsontokra is általában kisautókat, és robotokat vittek az óvodába magukkal kedvenc játékszerükként a leánykák pedig szépen felöltöztetett kisbabákat. Az én egyik legkedvesebb játékaim közé tartoztak a színváltásra alkalmas autócsodák (amik egészen egyszerűen úgy működtek akár a kaméleon aki képes lopakodó, és sejtelmes színek fölvételére, és akinek általában zöld a színe, de ha valamilyen színű faágra felkapaszkodik, akkor megváltoztathatja a bőre színét.) Éppen ilyen tulajdonsággal rendelkeztek ezek a kis autók, amikor például az ember meleg vízbe rakta őket egy csapásra megváltozott a karosszériájuk fénye, és színe.

 Az óvodában általában ünnepségek alkalmával, (ami gyakorta előfordult) farsangi mulatságot rendeztek, ami abból állt, hogy mindenkinek jelmezt, és egyúttal jellemet is kellett cserélnie, hogy minél hitelesebb legyen a figura akinek a bőrébe szeretett volna bújni.

 A nyolcvanas évek legvégén jött divatba a denevérember című nagysikerű amerikai film hatására az úgynevezett denevér-kultusz aminek lenyűgöző, és bámulatos hatására a csoportban majdnem mindenki denevérnek öltözött. Én pedig kicsattanó örömmel, és boldogsággal fogadtam azt a kialakult tényt, hogy egy piros, kék pöttyös, és smaragdzöld bohóc kosztümöt szánt nekem édesanyám. Még az arcomat is borvirágos pirospozsgák díszítették, és úgy nézhettem ki mint aki náthás lett, vagy akinek megfázott a nózia egy kicsit.

 Akadtak bizony szomorkás, és keserédes pillanatok is, amikor például tisztességes magyarázatban, és letorkolásban részesültem pusztán azért, mert néhány (utólag felnyílt a szemem igencsak suhanc huligánnak), visszaadtam a szabad természet szabadságát.

 A történet úgy kezdődött, hogy két akkori ismerősömmel (akikről úgy hittem igazi barátaim), valójában két igazi bandavezér volt Bulka Gergely, és Veréb Ádám rábeszéltek szelíd és szép szavakkal, hogy ha érezni kívánom a szabadság mámoros, és felfrissítő világát, akkor az udvarón található fontosabb játékszerekkel (nem szükséges technikai találmányokra gondolni), pusztán csak egy kemény műanyagból készült lapátra, és ásóra kell gondolni, hogy azok segítségével valósíthassuk meg a szökési kísérletünket. A szökésre azért lett volna eget rengetően szükséges, mert az óvodát kerítéssel kerítették körbe, hogy megóvják a csemetéket.

 A két nyurga, és egészen cingár fenegyerek Bulka, és Veréb igazi gengszterek feladatmegoldó, és gondelhárító egyéniségek voltak, aki kiadták a munkát, mint belevaló, és karizmatikus vezetők, és a siker érdekében kellő gondossággal megdolgoztatták a beosztottjaikat (mármint szerény személyemet.)

 A feladatomnak a technikai célja tulajdonképp az lett volna, hogy ások a műanyag ásóval a puha, és homokos földbe egy üreget, akár a foglyok a börtönben szabadulásuk előtt, és ezen a keskeny, és kényelmetlen járaton keresztül egérutat nyerhetünk a nagyvilágba. A két alvilági főnök figurák természetesen megvoltak az ösztönző módszereik, és eszközeik. A legjobb minőségi csokoládét kínálták fel nekem, ha elfogadom az állást, és nekik dolgozom.

- Gyerünk Tormás, fogad el a csokit, és ígérjük kapsz még belőle akár többet is – hitegettek sokszor. S én amilyen kis hiszékeny, s naiv butácska tökfilkó voltam ezt sajnos a lehető legegyszerűbben el is hittem, mintha csak szín igazat próbálták volna elhitetni velem!

  Ennek segítségével vásárolták meg az önzetlen segítségnyújtásomat, és a hallgatásomat, ami talán a legfontosabb volt, hiszen ha esetleg Marika néni az óvoda igazgatónője kérdőre von, hogy tegyem le bizonyíték gyanánt az igazság szilárd köveit az asztalra, akkor én bátran kifüllenthetem magamat, hisz ez lenne a lényege a betyárbecsületnek.

 A későbbiekben amikor is Bulka, és Veréb is ,, szabadlábra kerültek” tehát sikerült megszökniük engem kivéve, (pácban maradtam, és benne hagytak a vajban.), akkor bizony kizökkentem a számomra olyannyira fontos álomvilágból, és a képzeletem határaiból, mert rá kellett döbbennem, hogy az eddig barátaimnak hitt emberek, nem egyebek, mint érdekkereső élősködők, és ezek után már képtelenségnek hangzott volna, ha mégis hallgatnak a lelkiismeretük legbölcsebb szavaira, és kiszabadítják öreg barátjukat a kutyaszorítók kemény és ellenséges fogságából.

 Később természetesen kiderült, hogy Bulka, és Veréb is kölcsönösen megtagadták a tanúvallomást, és ígértek ők fűt-fát mindenkinek csak, hogy menthessék önmagukat, de azt hiszem, hogy igazán a saját lelkiismeretüknek képtelenek lettek volna felfedni az igazságot, mert a hazugságok szakadékába estek.

 Az igazság sajnos az, hogy én megpróbáltam mindenkit úgy elfogadni, és tisztelni, ahogyan megismerkedtem vele, tehát önálló, és egyéni személyiségekként közeledtem, és igyekeztem megbarátkozni az emberekkel.          

 Néha édesanyám gyakran megengedte, hogy elmenjek vele a munkahelyére, a híres helyre ahova csak felnőttek járhatnak, és ami az én egyéni, és sajátos nyelvezetemben a ,, dolgozó” nevet kapta.

 Ilyenkor általában mindig vettünk valami szerény, ám annál finomabb harapnivalót az egyik péknél, ami nagyon közel volt a munkahelyhez. A munkahely épülete az amerikai filmekre nagyon jellemző felhőkarcolók típusaihoz hasonlított az égbolt felhő párnázatát, szinte szikeként hasította ketté az ég kapuja felé kapaszkodó, hatalmas óriásméretű torony, és egyben irodaház.

 Ebben az égi meszelő kinézetű, nagy épületben, ha jól emlékszem akkor éppen a negyedik emeleten a négyszázhuszonnyolcas szobában dolgozott minden egyes munkanapon édesanyám, mint üzemgazdasági előadó.

 Amikor az ember belépett a szobába úgy hiszem, hogy annál tágasabb, és családiasabb irodai helység aligha létezhet a mai sürgő, és forgó fővárosban.

 Egészen fantasztikus, és mesébe illő kirándulás volt ez a számomra, hiszen nem kellett az óvodák néha nagyon unalmas, és túlontúl parancsoló világában részt vállalni. Mégis azt hiszem ezek voltak az önfeledt gyermekkorom legszabadabb pillanatai. S mégis az önfeledtnek tünő gyermeki létből léptem később át a gondterhes felelősség nyomasztó tudatába.

                                                                      MARÜSZÁSZ BŰNBEESÉSE

(XXI. századi mese)

A kívül-belül szőrős Sziszifusz – aki tudvalevőleg egész álló nap föl-le görgette a maga hiábavalóságának súlyosbodó szikláit le-föl a hegyre -, egyszerre csak a magasságos istenek azzal büntették, hogy teljesen lekopaszították, és ha ez nem lett volna elég, akkor itt kell még megjegyezni, hogy a megmaradt – karakánnak éppenséggel nem nevezhető -, akaraterejét is teljesen elvették! S mint a bivalyerős Sámsonnak a bibliából szerencsétlen Sziszifusznak is elszállt minden talpalatnyi ereje, ahhoz, hogy továbbra is képes legyen megtenni, és megcselekednie a gondolatait, amiket legkivált józan értelme diktált!

És ha ez nem lenne elég, akkor a tragédiák sorozatát tetéznünk kell még azzal, hogy egyik nap, megfáradva a naponta újabb, és újabb verejtékgolyókat fialó munkavégzésben gyönyörű, csilingelő nimfahangra lett figyelmes; a hegy lábánál, egy szelíd, kis völgyben forrás járta a maga bújócskáját a szelíden a kövek között, és egy halk, fátyolhangú vízesés csörgedezett, mint zuhanyrózsa le a sziklák peremén, ahol egy egzotikus szépségű nimfa Éva-kosztümben kedvére fürdőzött.

A mindig féltékenykedő, és szinte az irigységig hiú, és gőgős isten Apollón már távolról figyelte zsákmányát, mert senkinek sem engedhette meg, hogy szemét szabadon, és felelőtlen könnyelműséggel legeltesse a nimfáját, akit egyes egyedül ő maga szeretett volna nyoszolyára csábítani.

Azonban tévedett ebben az igyekezetében a lelkesülő, és szinte mindenre kíváncsi Marszüász éppen arra sétálgatott, miközben a fák zöldpikkelyes leveleiről gyűjtögette a harmatok édeskés gyöngycseppjeit, - mert tudvalevő, hogy mivel Marszüász meglehetősen torzon-borzon alak volt, és kívül-belül szőrös is, ezért szigorúan tiltva volt neki a tisztító hatású vízesés közelébe menni, nehogy még megmártózni benne.

A törékeny liliomszál-testű nimfát éppen ezért csupán távolról figyelhette, hogy Apollón gyanút ne foghasson, és ne történhessen baja!

Amint egyre közelebb, és közelebb merészkedett az elbűvölő, bájos hang irányába, észre se vette, hogy beleütközött Sziszufuszba, aki már reggel óta azon törte szerencsétlen fejét, hogy vajon még hány adag termetes kősziklát kell felcigölnie a hegyoldalon keresztül, míg végül leveszik vállairól a terhet?

- Hát te meg mit csinálsz kedves barátom?  - érdeklődött Marszüász – itt lopod a drága idődet, amelyet, hogy élveznéd, amit e könnyű halandó élet még neked tartogatni tud?

- Már megbocsáss, de bizonyára már téged is értesítettek a kegyes istenek, hogy mivel engem arra szemelt ki a végzet, hogy örökké tartón kősziklákat cipeljek föl-le a hegyen ezért engem a halandóság átka csöppet sem érinthet! – vágott vissza, kissé cinikusan Sziszifusz.

- Hát, kedves barátom…Te tudod! Mindenesetre csak nem lehet belőle akkora nagy baj, ha egy csöppet megfeledkezel a munkádról, és egy kicsit hódolsz az élvezetek bohém oltárán! Gyere csak velem - csalogatta a könnyedén befolyásolható Sziszifuszt. – Hadd mutassak csak valakit neked! – azzal huncut, és csalafinta módon, rejtélyes mosoly jelent meg Marszüász szája szögletében.

- Kedves barátom! Megtisztelő a hívogatásod, de én egyszer már eljátszottam a kegyelmes Istenek előtt a szerencsémet, így hát a magam részéről sokkal vonzóbb lehetőség, hogy fölgörgetem a hegyre még ezt a pár sziklatömböt, hátha egyszer végre kitartó szorgalmamnak eredménye is lészen! – azzal meg se várva, hogy Marszüász tovább csábítgassa a rosszra, fogta magát, és nekiállt, hogy napestig tovább szikláit is fölcipelje.

Marszüász pedig, mint valami makacs, és túlzottan engedetlen, forrófejű kamasz megfogadta magának, hogy történjen bármi ő aztán nem lesz rest, és csak meglesi az egzotikus szépségű nimfát, kerül amibe kerül!

Csöndesen lelopakodott előbb a hegyről, majd elrejtőzött az egyik terebélyes tölgyfa sudár, és óriás törzse mellé, abban reménykedve, hogy ezt a titkos rejtekhelyet egyedül ő ismeri. Azonban ebbe az erdőbe érkezett az erdők, és vadállatok fenséges istennője Artemisz is. Amint íjjal, és tegezzel éppen kedvenc foglalatosságának a vadászatnak hódolt; kissé morcos is volt, mert a vadak másik királyát, a szarvast ő sem merte lelőni bármennyire is kecsegtette a kínálkozó ajánlat egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az egyik fa mögött halkan lapul valaki…

Észrevétlen, és nesztelen odalopakodott a háta mögé, és megragadta szőrös, és kissé piszkos füleit, amik ki tudja már mióta nem láttak tisztességes fürdővizet!

- No lám csak, vak tyúk is találhat szemet! – rikkantotta el magát az istennő, és ettől aztán csuda jó kedve kerekedett!

- Hát kérem fogadja bocsánatkérésemet, ami miatt kíváncsiskodni méltóztattam, csupán odatévedt valamelyest egyetlen pillanatra tekintetem! Testszik tudni, hogy megy ez! – mentegetőzött nem sok sikerrel a kívül-belül szőrős szatír.

- Tudod te, mit szoktam én az ilyen elkószált kis szatírokkal tenni, akik ráadásul ahelyett, hogy az egyszerű furulyázó flótázásnak hódolnának, csak úgy fogják magukat és büntetlenül az erdei nimfákat bámulják leesett álakkal?

Marszüász most alázatosan meghajtotta magát, letérdelt, mint aki valóban méltatlan, és jóvátehetetlen bűnt, és alávalóságot követett el, és onnan a földről nézett könyörögve, és nagyon szomorú szemekkel farkasszemet Artemisszel.

- Hát akkor most mihez is kezdjek veled, te pufók, szőrős szatír?! Mondd csak?! – föl-le kezdett el járkálni előtte, és látszott, hogy erősen gondolataiba merül. – Megvan! Heuréka! – pattant ki kis idő múltán agyából az ötlet. – Szólítom az én nagy és erős bátyámat, Apollónt, majd ő eldönti, hogy mi legyen a büntetésed!

Azzal fogta és bőrszíjából egy kis sípot húzott elő, és egy hatalmasat fújt bele!

Nem telt bele kis idő, és az isten Apollón aki hárfával közlekedett megjelent:

- Ki az ki szólított, amikor tudhatná, hogy így is rengeteg dolgom van! – s úgy szárnyalt szárnyak nélkül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az istenek repülni is tudnak! Amint megpillantotta ikerhúgát enyhén grimaszolt, és jócskán meg is lepődött, mert sehogyan sem tudta mire vélje ezt, hogy a húgának, aki mindig is jeleskedett a vadászat területén bármikor is segítségre lenne szüksége.

- Hát szervusz, hugicám! – üdvözölte. –Hát te meg, mondd csak miért kerestél?

- Szervusz, szentséges bátyám! – hajolt meg üdvözleteként liliomos fejét meghajtva előtte. – Azért kérettelek ide fölöttébb zsúfolt hétköznapodon, mert lenne itt egy kisebb probléma. Amint bizonyára már te is észrevetted, az egyik csalafinta és fölöttébb kíváncsiskodó szatír volt annyira bátor, és felelőtlen, és hogy az egyik erdei nimfát egy tölgyfa mellett meglesse, miközben az tisztálkodási szertartásának hódolt.

- Így történt ez?! – nézett farkasszemet az isten Marszüásszal, aki viszont köpni, nyelni alig tudott általános rémületében.

- Mondd csak te szatír? Elvitte a cica a nyelvedet?! Hozzád beszélek! válaszolj!

- I-igen! Magasságos, szentséges Apollón! én voltam bátor megpillantani ragyás képemmel a nimfát! De mentségemre legyen mondva csupán csak egyetlen pillanatot szemléltem meg őt, és biztosítom fenségedet, hogy semmi rossz szándék, avagy alávaló tett nem vezetett!

- Vagy úgy! – reszkírozott meg nem létező bajsza alatt egy mosolyt az isten. – És mondd csak…Tetszett a látvány?! – vonta fel érdeklődve szőke szemöldökét.

- Kérem ne vegye tolakodásnak az őszinteségemet, de én még soha sem láttam ennyire annyira lenyűgöző, és megbabonázó szempárt, mint ennek a nimfának volt! Megkérdezhetem a nevét? – bátorkodott egy kicsit közelebb férkőzni Apollón tógás lábaihoz.

- Hogy merészelsz? Még pimaszkodni mersz velem?! – s azzal rettentő haragra gerjedt, és mintha csak egy gyenge falevél lett volna úgy emelte fel keze segítsége nélkül, pusztán csak az akaratával Marszüászt a föld felszíne fölé.

A szőrös szatír úgy meglepődött ezen, hogy általános hányingere támadt, és attól tartott, ha még sokáig folytatódik a levegőben kibontakozó, kisebbfajta hullámvasút, akkor bizony nagy a valószínűsége, hogy gyomortartalmával be fogja teríteni az alatta állókat; elsősorban Artemiszt, és Apollónt.

- Fenség! Bocsásson meg, de már nem sokig bírom idefent, és nem haragudjék meg nagyon, de elkezdett liftezni a gyomrom!

Az istenség látván a szánalmas, és kissé szerencsétlen szatírt leeresztette a földre, de súlyos büntetést eszelt ki a számára! Azonban észre se vette, hogy odafönt a messzelátó hegy tetejéről – ahova tudvalevően száműzték Sziszifuszt, a hangyaszorgalmú, és éppen átka miatt halhatatlan sziklagörgető, mindent látott, ami a kis békés völgyben ez idáig történt.

- Szatír! Huncut kíváncsiságodért most kamatostul lakolni fogsz! – azzal meg se várva, hogy a halottsápadttá vált Marszüász bármit is felelhetett volna maga mentségére, pontosan annak a tölgyfának az ágára húzta fel, ahol megfigyelte néhány perccel ezelőtt az erdei nimfát! Fölhúzta, mint a nyársat, és ha ez sem lett volna elég bárkinek is, akkor szépen kezdte szőrös bundáját pengeéles késével lefejteni!

Úgy visított szerencsétlenül járt szőrös szatír, mint a kismalac, akit éppen ölni visznek! S éktelen ricsajt csapott maga körül!

- Hát te aztán megizzasztod az istent is! – fújt egy nagy levegőt Apollón. – Még nekem is bőséges munkát adsz!

Az éktelen ricsajra azonban a szelíd kék tó tükréből a bűbájos erdei nimfa kiemelkedett, és gyorsan magára öltötte leheletfinom hófehér köntösének ujjasát, majd a tett színhelyére sietett.

- Jóságos, és szentséges Apollón! – térdelt eléje, és ahogyan azt az etikett diktálja mélyen meghajtotta még vízcseppek millió gyöngyeitől verejtékező, hollófekete hajzuhatagját.

- Hogy mersz a színem elé kerülni Leukoteia! – csattant föl mérgében az isten. – Vagy téged is büntesselek meg, és szépséged elvéve ragasszalak fel az égre, mint fivérem Poszeidón tette Cassiopeiával?

- Bocsáss meg nekem nagyúr! De a legmélyebb tisztelettel kérdezem, mit vétett ez a szőrős Enkidu, hogy ily szigorú, és könyörtelen bosszúd haragja máris lesújt rá?

- Elhallgass, ha mondom, te csalafinta nimfa, mert rögvest felnégyellek, ha csak még egy árva szót is szólsz! – dörgött mennydörgésként a hangja.

- Tisztelt bátyám! Kérlek csitítsd haragodnak ádáz tüzeit, elvégre nem lenne szerencsés, ha a fürge röptű Hermész erre röpülne, és mindent Zeusz szent fülébe súgna! Nemde?!

Apollón egy ideig töprengett, miközben szegény Marszüász jócskán megkínzott, és megcsonkított, erősen vérző teste még mindig a tölgyfa erős karjaira volt fölfüggesztve, és több sebből is vérzett…

KORKÉP ALÁ

(Prof. Druzsin Ferenc tanár úrnak)

Tekintélyes íróasztala fölött mint két éltes, túlvilági fejedelem:

Babits s Arany őrködött. Két próféta-hírmondó megfáradt,

kivesézett kultúr-hegyen, a komolykodó,

mégis emberség humanizmusát féltve

dédelgető Babits ahogy Rippl-Rónai értette,

s látta s a már ősz-tekintetes Arany,

ahogy kedvenc Margitszigetén üldögélt:

Oda nem illőn, szakállasan

várta s fogadta kora elhamarkodott rendelkezéseit,

mint a mindig szerény! – Ideges töprengéseimre – na,

vajon mit mondhatok még? – hirtelen busman-szemöldökét előttem összerántja

az irodalomtörténet színházért is rajongó, csillagszemű,

s büszkearcú eminenciása, mutató ujját töprengve arcába

mélyeszti, gondolataiban mereng:

,,No, ez idáig négyes amit mondott! Akarja-e folytatni?”

Mire én: ,,Tessék csak nyugodtan kérdezni!”

– s már mosolyog s vidulgat a zengő harang-torkú,

s tovább vallat, mint az ügye vizsgálóbíró:

,,Mondana egy költeményt?” – De hát oly

szép sok halhatatlan átlényegült sorok között hogy választanám ki az épp ideálisat,

én a szerencsétlen tébolyodott a legmegfelelőbbet?

,,Csak azt mondja előttem, ami az eszébe jut!”

– S magam sem veszem hirtelen észbe, de már regélek, mesélek:

Strófák törvénye szerint ezer furcsa, különös dolgot!

S az öreg eminenciás már

láthatatlan bajsza alatt büszkén mosolyog:

,,Teszik a maga olvasottsága! Az indexét csak odakint tekintse meg!”

– Azzal gyorsan elbocsát a tudás Pantheon-otthonából!

– Aznap így esett, hogy enyém lehetett az ötös jegy,

- s bár a kétkedő alázat marcangolt egyre,

mint aki bűnös s hibázott – egyre szorongatott!

Így a boldog szégyen tudatában

hogy szándékosan aznap magamat nem buktattam,

mégis sikeresnek tudhattam önmagam!

I. FEJEZET

Egy kisded világot lát

Gyönyörű, csillagok mosolyaitól ékes novemberi napra ébredt a családomban szinte mindenki. Már régesrég lehullott a fák fázós karjairól a színűket váltó levél rengeteg, akár a szivárványos országút, hogy aranyló kincseiket kegyeletként az emberek kopogó lábai elé helyezzék, ezen a szép, ám hideg napon!

 Szokatlan időjárásnak nevezném, mert láttam én olyan novemberi napszakot is, amikor a debreceni fagyos szellő is fagyos gyöngyvirágok szirmaival reszketett az ablakon, és a mennyek országának könnyeit pelyhek gombócaiként vitte magával az alkonyati varázslat. S mégis ezen a napon feltűnően napos an mosolygós volt az idő.

 Egy eltévedt, s mégis meglehetősen – feltételezhetően -, a boldogságtól dülöngélő fiatal, alig huszonhat éves ember rohant a tágasnak nevezhető XVII. kerület egyik hangulatos kis kertvárosának egyik telefonfülkéjéhez: tulajdonképpen a nyolcvanas évek első felében ez volt az egyetlen nyilvános telefonfülke, amit használni lehetett, mert ez idáig nem ért ide a közművesedési hullám.

 - Halló, halló, itt Tormás úr beszél! mi van azzal a vonallal? – türelmetlenkedett szinte felindult, és nagyon is dühös hangnemben az apám Tormás Mihály, hogy vajon megszülettem - már vagy csak éppen készülődöm, hogy a biztonságot jelentő anyai öl melegét otthagyva elinduljak kicsiny, és meglehetősen törékeny életemmel, hogy felfedezzem a körülettem lévő veszélyes, de ugyanakkor nagyon is ismeretlen világot.

 Elbeszélésem ezen kis fejezetét, mégis másoktól: ismerősöktől, rokonoktól, és közeli hozzátartozóktól, leginkább drága és egyetlen szüleimtől halottam, rájuk támaszkodhattam történetemben, és persze félszeg képzeletvilágomra.

 A szülésre kiírt időbeosztásomat, hogy ilyen csúnya, és sokak számára képtelen szót használjak, bizony-bizony jócskán meghaladtattam, mert ezerkilencszáznyolcvanhárom november tizennyolcadikára kellett volna megérkeznem, de e helyett András szent napjára érkeztem meg (Azt mesélik, hogy ha András megrázza üstökét, akkor szép lesz a karácsony).

- Szerbusz drágám, kérlek egészen nyugodtan nyugodj csak meg – szólalt meg a telefon másik végén Tormásné Edit asszony az édesanyám, és megpróbálta apámat több-kevesebb sikerrel úgy-ahogy megnyugtatni!

- Éppen most szólt az orvos, hogy a baba valami miatt nem szándékozik kijönni, és így kénytelen egy injekciót beadni, hogy elősegítse a megszületést, de ne izgulj bogaram, ha megvan a trónörökös azonnal hívlak, rendben?! – Kérdezte nagyon is mesterkélt megnyugtatással Tormásné a férjét, talán sokkal inkább az volt a célja ezzel, hogy túlságosan is pattanásig feszült idegrendszerrel megáldott, és mindig állandó stresszben lévő férjét valahogyan lecsillapítsa, de önmaga lelkiismeretében biztosra vette, hogy talán nem is neki lenne szüksége fájdalomcsillapító injekciókra, sokkal inkább hitvestársának.

- Úgy látom, hogy nemsokára minden rendben lesz, kedves kismama! – nyugtatgatta ilyenkor szokásos rutin eljárással az kezelő orvos a betegét, és már készítették is a műtőt, hogy a beavatkozás a lehető legsikeresebben történjen meg, és lehetőség szerint nem legyen semmi fennakadó komplikáció.

 Édesanyám szerint pontosan egy szerdai napon tizenegy óra harminc perckor jöttem egymagam erre a tágas, és kényelmes világra, hogy törékeny létemmel felfedezzem a körülöttem élő mindennapok csodáit, és varázslatát.

A Szent Margit kórházban Óbudán kellett Tormásné Edit asszonynak befáradni, mert ide volt kiírva. Őszinte lélekkel megvallhatom, hogy nagyon sokáig abban a tudatban voltam, hogy a kórházat, melyben világra segítettek az egyik árpád házi királyunknak IV. Béla magyar király lányáról kapta a nevét, de később derült csak ki, hogy egy másik szent Katalinról van szó, aki történetesen éppen abban a században élt és tevékenykedett, mint a magyarországi Margit királylány.  

 Miközben a kezelő orvos lehetőség szerint abban reménykedett, hogy minden a konkrét rutinszerű eljárással sikerüljön, eközben otthon a XVII. kerület egyik kertvárosi hangulatos fehérre meszelt kertes házában talán nem is aggodalmas családtagok figyelték a telefon minden percben megcsörrenő csöngetését, meglehetősen feszült figyelemmel, sokkal inkább az  összegyűlt családtagok többsége úgy érezhette magát, itt bizony egy időzített bomba készül felrobbanni – legalább is ami Tormás Mihály agyi alagútjainak idegrendszereit illette.

- Na, mi van már azzal a kölökkel – szólalt meg a leendő, és szerencsés nagymama Tormásné édesanyja Borkosné Terézia asszony, aki már meglehetősen tülkön ült, mert mint mondta ezerkilencszázhatvanban, amikor ő tizenkilenc éves még szinte gyermeki fővel világra segítette önerejéből édesanyámat minden úgy ment és működött akárcsak egy jól olajozott óraműszerkezet.

- Bezzeg, amikor én még fiatal voltam – kezdett anekdotázó kedvel Borkosné Terka asszony – Én nem nyafogtam, nem siránkoztam, és nem is toporzékoltam mint a mostani fürdős, kicicomázott kiscicák, tűrtem férfiasan mert ez volt a családom érdeke, ha az én lányom – folytatta mindinkább valósággal szinte már eltorzult, meglehetősen izzó tűzhányóra jellemző vöröses arccal és nagyon is egyre hangosabban – valóban egy vérbeli Borkos fajta lány, akkor nem hagy cserben és egy huzamba kipottyantja azt a kis pondrót!

- Na, de mama, hogy mondhatsz ilyet egy tüneményes csöppségre, kicsit fegyelmezd magad, és inkább készítsd elő légy oly drága a pörköltet, mert biztosra veszem, hogy szegény lányodat nem kényeztetik el a kórházban! – kérte meg szelíd, és nagyon is udvarias gavallérok módjára Borkos Gyula a nagyapám feleségét, hogy azért a kismamának a lehető legjobban is figyelni illenék az egészségügyi fejlődésére. Ön maga egyébként segédmunkás ember volt, aki szinte mindent megcsinált amit a ház körül meg kellett javítani, vagy csak érdemes volt kicserélni!     

 Édesanyám még nagyon fiatal volt, hamvas és üde akár a virágszirmok illata, és áldott állapotban a legszebb volt, amikor megpillanthatta töpörödött töpörtyű fejem.

Azt hiszem senki nem gondoltam volna rólam, amikor megszülettem, hogy félni fogok túlságos magabiztossággal is a nagyvilágtól, és egy végtelen, és ártatlan csecsemő toporzékoló, és időnként kisebb-nagyobb dühkitöréseket produkáló hisztériás bömbölésével, és jajveszékelésével adom tudtára az idegen világnak:

- Itt vagyok, de nem tetszel nekem! Rettegek tőled! – Ami sajnos a későbbiek folyamán is egyre mélyebbre ivódott bennem, olyannyira, hogy egy idő után életem meghatározó és egyben nagyon is szerves része lett. Amikor kivettek a nővérek az inkubátor fogságából, és elhelyeztek anyám óvó karjai között, Borkosné anyai nagyanyám felkiáltott:

- Te Gyula! Nézd csak! Hogy ennek a kölöknek milyen egy elefántfülei vannak! mintha két szárnya lenne, amivel el akarna repülni innét! – lepődött meg nem kis megdöbbenésére a nővérkéknek, hiszen ha meglepődött annak általában mindig is a lehető legnagyobb nagyhangon adott számot.

- Ugyan, ugyan mama! Miket beszélsz? Majd meglátjuk milyen legény lesz, ha megnő? Nem csoda, hogy nem akart kibújni túlságosan is félhet a világtól ami körbefogja – vélekedett titkos filozófiai magabiztossággal Borkos nagyapám.

                                           FURCSA ÁLLAPOTOK

Alighogy megszületett hosszú végesttelenek ható négyórás kemény, és túlságosan is fejfájásokat és migrénes elváltozásokat eredményező vajúdás után, és az orvos nagy nehézen elvágta a fölsebzett, és éppen ezért túltengő köldökzsinórt a boldog és madarat fogó, újdonsült anyuka mennyország pillanataiban egyesülhetett az a mindent meghatározó, és minden bizonnyal örök és halhatatlan pillanat, hogy van még miért élnie, elvégre egy újabb generációról szükséges, és muszáj gondoskodnia.

Zsurka Albert a maga három kiló nyolcvanöt dekájával, a világba kiszakadt első újszülött volt, aki kezdetben nem szándékozott fölsírni, éppen ezért az orvosok kezdetben arra gyanakodtak, hogy a méhlepény, és a magzatvíz visszamarad váladéka valószínűleg akadályozhatja a légutak szabad, és rendszerezett alagútjait ami miatt a kisfiú nem juthat elegendő oxigénhez.

- Mi a mennykű történhetett ezzel a kölökkel?! Csak nem megfulladt a köldökzsinórtól?! – volt közel a teljes bepánikolás hangulatához a sebész.

- Doktor úr! Ha szabadna egy apó észrevételt tennem! – szabadkozott készségesen az egyik renitens, kicsit közelebb merészkedve a magának való sebész látóterébe, akin most is teljes orvosi, világoszöld maszk terpeszkedett. – Szerintem foguk meg a két aprócska lábacskáit és lógassuk a levegőbe, mert a többi kollega is úgy vélte, hogy ezt így kell!

A magának való, és kissé arrogáns megjegyzéseiről elhíresült sebész, most kissé értetlen, és ostoba kifejezéssel kolleginájára sandított, s mivel az helyeslően bólongatott, rögtön odafordult az újonc orvostanhallgatóhoz:

- Feltételezem, hogy szeretné még megérni, hogy a kis szánalmas karrierjében valami lökés mutatkozzék! Igazam van?!

- Jaj, doktor úr! Én igazán… Nem úgy gondoltam… Kérem, bocsásson meg! – sütötte le, már síráshoz közeli, gyönyörűen megejtő, és bájos őzikeszemeit a növendék.

- Akkor megkérném a közeljövőben kedves kollegina, hogy az értelmi gondolkodás folyamatát kérem, minden tekintetben bízza csak egészen nyugodtan rám! – felelte diplomatikusan, s hogy bizonyos kisebb fokú hitelességet biztosíthasson a még ki nem próbált, és ezáltal meg nem valósult módszernek azonnal fejjel lefelé fordította az újszülöttet, és kicsit rázogatni kezdte!  S mit ad Isten! A placenta váladékban még jelentősen ragacsos, és ismeretlen, mégis imádnivaló emberi lény egyszerre elkezdett sírni, torkaszakadtából üvölteni, de úgy, hogy még a másik szülészeti szobából – a vastag, és tömör falak ellenére is mindenki jól hallhatta, hogy vajon mi is történhet a másik oldalon.

Ez egyet jelentett a teljes értékű győzelemmel, ami az adott arrogáns, és önreklámozó sebész rögvest a maga számlájára írt fel; ti. hogy ez a kisebbfajta procedúra egyedül az ő érdeme! Azt már mondanunk sem kell, hogy a lelkes orvostanhallgatótól még aznap valamilyen különös, megmagyarázhatatlan, és ismeretlen áthelyezési procedúra keretében meg is váltak: állítólag áthelyezték valahová egy eldugott, kis Zala menti faluba, ahol a lakósság alig harminc főből áll, és szinte csak a tátongó üresség és a semmi veszi körbe az embert, a szokásos embert próbáló pezsgős nyüzsgés helyett!

Gondolhatták sokan, akik a szülészet-nőgyógyászat osztályán megfordultak napjában többször is: úgy kellett neki, mi a csudáért nyitotta ki folyton kérdező, és felfedezni szándékozó, csicsergő száját? – Erre azonban szokásos módon az esetek nagy többségében tulajdonképpen sohasem érkezett kielégítő válasz!

Amikor aztán átmeneti jelleggel – persze azt hangoztatták, hogy pusztán, csak orvosi megfigyelési célzattal -, inkubátorok fogságára ítélték csupán pár napig, hogy minden apró, kis porcikáját megfigyelhessék, akkor már Zsurkáné is egyre-egyre kezdett bizony követelőzni, hogy hová tették már egyetlen kisbabját, mert már nagyon szeretné látni, s minek utána anyatejjel sem a szülés előtt, sem pedig azt követően egyáltalán nem rendelkezett bele kellett fogcsikorgató kényszerűséggel nyugodnia, hogy a kis Albertet egyelőre mesterséges tápszerekkel fogják táplálni, aztán majd odahaza csak esznek közösen valami finomat!

- Hát adják már ide áldott gyermekemet! – követelőzött egyre serénykedőbben.

- Azonnal kedves asszonyom, csak arra kérném, hogy nyugodjon meg, amennyiben ez lehetséges! – próbálta nem sok sikeresség mellett megnyugtatni az éppen ott posztoló fiatal ápoló. – Várjon, kérem egy kis türelemmel, azonnal utánanézek! – már fogta is sósoldatos infúziós tasakokat, amik színtelen-szagtalan színű táskákra emlékeztették az avatatlan szemeket, és máris dolga után eredt!

,,Hát ez kész vicc, ami itt folyik! Mikor mehetek már el innét?!” – futott át a gondolat az agyán.

Nem sokkal később már hozta is egy másik ápoló az újszülöttet, aki – miután látszólag tökéletesen semmit sem érthetett az adott eseményekből -, úgy bömbölgetett, és kezdte el vége-hossza nincs toporzékoló oázásait, hogy egy idő után meglehetősen kellemetlen perceket szerzett a hallójáratoknak!

- Jól van, nyugszik a baba, cssss! – igyekezett nyugtatgatni a kissé tapasztalatlan ápoló, majd amikor fiatal édesanyja karjaiba tette a kisdednek sem kellett sok hozzá, hogy megérezze édesanyja egyenletesen verő szívhangjait – s máris, mint kicserélték volna kellemesen gőgicsélt csupán, és a kezdeti ördögfiókás jellemét levetkezve egy angyali kisfiú nézhetett egyetemesen farkasszemet édesanyjával.

- Hát szia, te angyal, te kis édes, kis pocaklakóm! – s abban a felejthetetlen, és örökérvényű percben, a kismama körül szinte megszűnt minden; már nem hallotta a sok esetben rikácsoló ápolók, és orvosok néhol fület süketítő utasításait, és hangosabb mormogásait, és megszűnt végtelennek tetsző pillanatokra a városias forgalom dudáló, és tülkölő óbégatása.

Az orvos is előkerült nemsokára – hát persze, hogy azt a spanyolviasz gyárost küldték már megint – aki azt hitte, hogy akár egymaga tökéletesen kordában tarthatja az osztálydolgait, és egymaga is elvezetgetné a kórházat is akár!

- Na, hát hogy vagyunk, hogy vagyunk! – kellemetlenkedett pökhendieskedő hangjával, s máris szó szerint kiragadta az éppen jókat szundizó kisdedet a kismama karjai közül. – Csupán néhány rutin jellegű, egészségügyi vizsgálatról lenne szó kedves hölgyem!

- Már megint??? – értetlenkedett az ifjú hölgy. – Hisz nem ön említette, hogy már mindent megcsináltak, és mindent rendben találtak?! – kérdezősködött nagyon is idegesen. – Mikor mehetünk már végre haza?!

- Türelem kedves asszonyom! Türelem! Meg kell kérnem, hogy várakozzék itt nyugodtan, és ne stresszeljen, mert az komolyan megárthat az egészségének a továbbiakban! Nemsokára megjövök, és akkor majd többet megtudhatunk! – a kisded az erősen szorító, görcsös karomszerű ujjak hatására fölébredt, és megint elkezdte a véget nem érő, sorozatokban fenyegetésekkel fenyegető hisztijét, ami érthető is volt, hiszen nem érezte édesanyát.

- Megkérném kollegina, ha volna olyan szíves, és persze csak átmeneti jelleggel, de elhallgatatná ezt a rimánkodó csöppséget, mert már most százhúsz a vérnyomásom, és attól tartok, ha ez így megy tovább, akkor a továbbiakban széthasad a fejem!

- Hát, hogyne főorvos úr! Ez csak természetes! – s már gondoskodó, kicsit húsosabb ölelgető karjaiba vette, és olyan megértő türelemmel, és szerény alázattal ringatta, és közeledett feléje, mintha csak a sajátja volna.

- Lekötelezett! Most pedig – mutatott az irodája irányba -, volna szíves és követni!

- Persze azonnal megyek! – miközben követte a főorvost maga is érezte, hogy torkát hatalmas, gombócszerű idegesség fojtogatja. Mintha érezte volna belsejéig lehatolón, hogy ez lesz talán végzetes egyszerűséggel és kiszámíthatósággal utolsó munkanapja… 

ROSSZKEDVŰ BESZÉD

Most még egyre komorló, tejfeles labdapamacsokat,

vattacukros felhőket dédelget önmagán az égbolt.

A pufók angyalkák – akárcsak a napsugár e létezhetetlen időtől megfutnak,

elmenekülnek.

Műveltséganyagomat,

mint hangyaszorgalmú autodidakta magam kutatom

s fedezem fel,

beosztástól, sóvárgó fillérkuporgatásoktól

sokszor kiütést kapok – mert amit szeretnék

s amit megkaphatnék sok esetben elveszett,

vagy elfogyott már!

Túlélhető! Szám – ha ugyan még tud – csupán levegőt vesz

megrekedt mondatok előtt gagyog

s dadog.

Hazug vagyok, ha szívemet árulom el!

A létezés most szűkös kenyérkeresettel felesel

– magamban visszatérő,

túlélhető sündisznó vagyok megint,

s ha számla, vagy csupán csekk ha jön – az értelem nem tehet mást:

Oszt-szoroz, s ha szükség törvényt bont,

átkozódva s perelve elmémet visz még félretett pénzen

s nem kedvenc kortársak gyanúsan

vékonyka versfüzeteit – hisz a könyvtári jegy is

csupán a diákoknak s nyugdíjasoknak kedvezményes:

Halandó életünkkel így napról-napra fölzaklatott,

nyughatatlan idegekkel fogyatkozunk!

Bár más alakban más is bújócskázik a megalkuvás

s a bepalizás – a Lényeg nem változik, s az ugyanaz!

Húsunkat csontig-hatolón felőrli

s fölzabálja kevéske éhbérekért,

ingyen konyhák rágós mócsingjaiért,

cafatokért folytatott hiábavaló munka:

Hisz a tisztes bérezés egyedül az ügyeskedőknek dukál,

- fölszabadító, szép reményeknek szép sírokat ástunk,

hogy tán végleg eltemessük megmaradt álmainkat,

eltékozolt lehetőségeinket!

A pirkadat sok esetben a dolgozóban talál:

Széken ülve, megkeseredetten

álmodik még a Jelenről az alvó…

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Időközben Myrea is megpróbált gondolkodni, bár tisztában volt a gondolattal, hogy sajnos az emberek felszínes és szándékosan számító ,,többsége” még mindig egy ostoba, kis idióta fruskát lát benne csupán csak azért, mert semmi pénzért nem volt hajlandó megválni természetes mézszőke színű, észbontóan álló hajfürtjeitől; ugyanis, ha történetesen napjában már legalább vagy ezer, ha nem milliószor hallotta az ostobácska szőke nős vicceket azonnal hányinger fogta el, és valósággal ott helyben a legszívesebben kiugrott volna az ablakon.

,,Micsoda egy ostobaság, hogy minden szőke nőt egy kalap alá vesznek a butuska, hülye libákkal!” – gondolta ilyenkor, és mindig volt valami megfogható, és lenyomozható, belső logika kiszámított mondatai mögött.

- Szerinted étterembe menjünk, vagy jó lesz a sarki büfé? – annyira izgult, hogy a gyönyörű, kisestélyijét majdnem sikerült teljesen elszaggatnia, és ilyenkor valósággal utálta magát, és mindenkit, akivel a nap folyamán akárcsak összefutott.

- Én nem választhatok helyetted! Különben is… nem egyezik a méretünk! Én legalább jó egy fejjel magasabb vagyok mint te gyönyörűségem! – Szilvi mindig józaneszű, és kimért szava most valahogy lecsillapították. ,,Különben is mi az istennyilát izgul már ennyire – faggatta magát -, ha nem jönne össze azzal a jófej hapsival akkor sem fogja az egereket érte itatni! Majd jön a következő! Ki hallott még olyat, hogy egy szuper szexis, igazi bombázó csajszi Adonisz macsókért hullassa drága könnyeit?!” – ebben a percben, ahogy közös hálószobájuk nagy, a barnalakkozás miatt kicsit ódivatú, és nagyméretű tükre előtt állt gyönyörűen felöltözve valahogy mintha nem tudta volna megállapítani, hogy az az ,,idegen hölgyemény” akit történetesen a tükör másik oldalán lát, valóban az-e, mint aki most éppen a szemceruzával igyekszik aprólékosan megkomponált fecskefarkat sminkelni a szempilláira?

- Na, szerinted? Hogy festek?! – hangja enyhén remegő volt, és bizonytalan! - tehát még most se hajlandó megbízni önmagában aztán a legkevésbé.

- Drága barátnőm! Felnőtt, ambiciózus igazi nő vagy! Légy végre valahára önálló! – Szilvitől mindig is kitelt egy-egy jókora odamondogatás, főként, ha érezte, hogy valami nincs rendben mások háborgó, nyughatatlan lelkében. Most is, mint mindig lehetett rá számítani!

- De légyszi most komolyan! Ne hülyéskedj már! Szeretném, ha őszintén elmondanád, mit gondolsz?! – ez már több volt, mint egyszerű izgulós félelem. Valahogy, mintha egy elítélt fohásza, vagy segítségkérése lett volna a többi ember felé, hogy: ,,Hé én is itt vagyok! Figyeljetek végre rám!”

- Hát nézzük csak! Mit is tehetünk a siker érdekében! Bár szerintem a kevesebb néha sokkal több! De ha ennyire ragaszkodsz hozzá! – végigmérte női érzékeit latba vetve, míg a másik kísérleti alanyként szándékosan körbe fordult, hogy aprólékosan megnézhesse előnyösebb oldalait.

- Nos?!

- Igen! Szívecském! Szerintem az alapozó púdert és a vastagító rúzst el is hagyhatod, persze hacsak nem csókálló! De, ha előnyösen szeretnél kinézni én azt javaslom, hogy egy kis eperízű szájfénnyel tuti befutó lehetsz a pasid szemében!

- Hát akkor mire vársz még?! – szándékosan felidegesítette magát feleslegesen, kicsit hisztiskedve. – Láss hozzám végre!

Szilvinek sem kellett kétszer mondani; elővett egy eldobható újrafelhasználható, beillatosított babakendőt, és úgy ahogy volt igyekezett letörölgetni a feleslegesen túlzásba vitt sminket Myrea arcáról. Majd fogta a saját sminkkészletét; kihúzott egy vékony szemceruzát és valamivel kisebb fecskefarkat varázsolt a babonázó mogyoróbarna szemek alá, majd ezt követte a szájfény, amivel finoman végigfutott az ajkak párnázatán.

- Így ni! Készen is vagyunk! Most nézd csak meg magad! Ugye, hogy egészen más, mint amilyen volt! – fordította szembe teljesen meglepődött barátnőjét, aki szemlátomást nagyon örült, és el sem hitte a végeredményt.

- Ez igen! Micsoda dögös egy pipi vagyok! Nem igaz bébi?! – fordult körbe, és szemlátomást megvolt nagyon elégedve a végeredménnyel.

- Ide hallgass kicsi szívem! Te nem pipi, és nem bébi vagy, de egy roppant kifinomult hölgy! És bárki mást gondol, vagy odamondogat, azt nyugodtan tökön rúghatod! Megszorongatva a puha mogyoróit!

Szilvi azon kapta magát, ha kicsivel felizgatta idegrendszerét helyenként meglepően sok töltelék, és szlengszerű káromkodást tanulhatott el Annamaritól.

- Ez a te nagy napod! Semmivel se foglalkozz, csak érezd nagyon jól magad! – kívánt neki szerencsét, amint könnyű nyárias szellőként, tökéletes izgalomban lelépkedett a magassarkúban a gangos házuk márványlépcsőin. A falak még mindig visszhangot vertek, amikor sóhajként belemondta a levegőbe:

- Remélem, hogy így lesz…

Szinte minden évben elkövetkezik az a felemelő, és magához emelő pillanat, amikor az emberek többsége – főként akkor, ha hosszabb idejű szabadságot vett ki, vagy elutazott valahova, hogy egy kicsit önmagában lehessen, és talán tudatosabban átgondolhassa még fennálló, vagy megvalósításra váró teendőit.

Úgy volt, hogy a három legjobb barátnő immáron Milánkával az oldalukon szakavatott édesanyai szerepbe léptek, és elhatározták, hogy elmennek valami meghitt harmóniát árasztó helyre nyaralni.

Annamari kivételesen teljesen belehabarodott abba a folyamatosan csetlő-botló, állandóan bocsánatot kérő, tétovásodó mackós srácba, akinél úgy nem múlhatott el nap, hogy egy-egy figyelmes gesztussal ne küldött volna a számára egy kis édességet, vagy egy hosszabb, körülményesebb, és épp ezért tekervényesebb, és cikornyásabb szabad verset, amiről – igaz ugyan -, hogy Annamarinak fogalma sem lehetett, de valahogy gerincesebb, talán nemesebb tartást kölcsönzött a számára, hogy végre még akadnak olyan emberek a földön, akik nem csupán egyéjszakás kalandokat, és a jó szexuális ösztönök kiélvezésére gondolnak csupán, ha őt meglátják, - de megláthatták a kibontakozó virágszirmokból az igazi Nőt is, melyre minden esetben illik tisztelettel bánni, és vigyázni!

Mindhárom tisztában volt a kecsegtető gondolattal, hogy Milánka – immáron törvényesen örökbefogadott ,,nagyfiúk” is már jócskán elmúlt nyolc hónapos, és amit mindhárman nagyon szerettek volna megvalósítani az az, hogy Milánka bármilyen kellemetlen, vagy szomorú élmény is érhesse, a későbbi életében valahogy talpraesett vagánysággal állhasson ki bármiféle veszélyt!

- Csajok! Kérdezhetek tőletek valamit? – faggatózott szokásához hűen Myrea.

- Csak tessék! Parancsolj! – engedte át furfangos, amolyan jó hugica módjára a válaszadás elsőbbségi jogát Annamari.

Myrea most mindkettejüket Szilvit, és őt is karon fogta és hármasban sétáltak, miközben előttük már legalább jó utcahosszal Milánka pedálozott legújabb kis háromkerekűjével a lehető legsugárzóbb önfeledtséggel és megérdemelt boldogsággal:

- Mondjátok meg nekem, de őszintén! Semmi suskuss, meg ilyen-olyan szlenges hanta, jó?! Mi a mi közös titkunk?

- Kicsit talán kifejthetnéd bővebben is drága barátnőm, hogy mire gondolsz?

- Tudod te is! Hogy hogy a fenébe sikerült megúsznunk ezt az egész zagyvalékos, cifra életet? Majd megöl a marcangoló kíváncsiság!

- Szerintem drága barátnőnk arra gondolhatott – vette át a szót mindig bölcs előrelátással Szilvi, aki immáron párkapcsolattal rendelkező, még mindig ambiciózus, és karakán városi, modern nőként éles előrelátási képességgel rendelkezett. – …Hogy hogyan sikerült berendezkednünk a zavaros életbe, ahol minden bizonytalan, és napról-napra kénytelenek élni az emberek?

- Pontosan szívem! A számból vetted ki a szót!

- Hát kérlek, drága Mirám! Ez pofon egyszerű! Vegyünk három igazán őszinte és nagyon jófej csajszit, majd adjunk hozzájuk kellő őszinteséget, csajos vagányságot, és karakánságot, és voá la! Máris kész a titkos elixír, amitől csak úgy gerjednek a pasi szívek, és irigykedővé válhatnak a nők! – szögezte le Szilvi. Majd odakiáltott a havában futkározó, és vidáman viháncoló, már öt éves Milánkának:

- Drága Milánka! Csak óvatosan nekem!

- Azt hiszem én megfejtettem a dolgok titkát! – Annamari személyisége, amint megismerkedhetett végre egy hozzá való kedves és roppant udvarias félszeg sráccal valahogy a másik két barátnője számára különös változáson ment keresztül; mintha egyszerre csak önmaga is megnyílt volna, nyitottabbá válhatott volna, azáltal, hogy érzékenyebb, és tapintatosabb lett, hála az új fiújának, aki beavatta őt a költészet, és az irodalom rejtettebb, felszín alatti titkaiba. Sokszor előfordult, mintha telepatikus, rejtett útvonalak megközelítésével önmaguk között beszélgetnének, és úgy ízlelgetnék az egymásnak mondott szerelmes vallomásértékű szavakat, mint a mézet, vagy a betölthető Mindenség-nektárjait. Ha ehhez hasonló szépműves dumát nyomatott Annamari két barátnője tutti biztos, hogy fejét kezdte vakarni, és értetlen kifejezést vágott, mint akik azt sem tudhatják, a harmadikuk mit is beszél!

- Ne kímélj drágám! Hallgatlak! – karolt bele lezser könnyedséggel másik oldaláról Myrea.

- …Szerintem az életnek egy titka van! Minden embernek saját magának kell rájönnie arra az egyszerű törvényre, ha tetszik útmutatásra, hogy hogyan is boldoguljon benne! Tudjátok a rejtettebb módszer, amit nem lehet az iskolában is ellesni, mert azt talán a tapasztalat diktálja!

- Bölcs gondolat! Hasznos tanács! – helyeselt Szilvi.

Myrea sokkal megfontoltabb, és komolyabb lett mióta kiderült, hogy tanára azért van vele, hogy családot alapíthasson, és gyerekeket is szeretne valakitől. Megvásárolt ecsetjeit, temperáit, és hófehér vásznait mindig pedáns precízséggel igyekezett maga körül gondoskodón rendbe tenni, és kínosan ügyelt arra, hogy amíg egy-egy portrén, vagy festményen dolgozott a házilag átalakított műtermében, amit Szilvivel, és Annamarival közösen csak neki hoztak létre a lakás bizonyos lebontott, és újrarakott szobáiból örömét, és kreativitását szárnyaló szabadsággal, és valamivel elszántabb bátorsággal kiélhesse.

- Képzeljétek csak csajszikák! El sem fogjátok hinni! – már megint ebbe a kissé idiótáknak tűnő, csicsergő, kislányos lelkendezés lett rajta úrrá, valahányszor számára kedvező híreket kapott.

- Szívem! Ugye megbeszéltük, hogy nem kezded el pacsirtákként danolászni, mert a hangfekvésed egy elefántot is elijesztene! – jegyezte meg elmésen Szilvi.

- Óh! Bocsi! Ezer bocs! Csak nem fogjátok elhinni! – pirult és ujjongott egyszerre a határtalan boldogságtól.   

- Hát, ha máris így kezded, akkor azonnal kitágul számunkra is a hihetetlen képtelenség fogalma! – csipkelődött virgoncan Szilvi.

- Jól van már! Na! Tehát! – vett egy nagyobbacska, komoly lélegzetet, majd pár pillanatig szándékosan bent tartotta a levegőt, és csak aztán fújta ki fokozatosan:

- Meg nem erősített tény, de akarnak egy kisebb kiállítást rendezni a képeimből! Ja, és nem mellesleg a terhességi teszem is elszíneződött! Na, mit szóltok? – mosolygott huncutkás vigyorral.

- Hát ez nagyszerű, fantasztikus mennyire ügyesen megcsináltad! És ráadásul önerőből! Elismerésem! – ölelte melegen magához elsőként Szilvi, majd mindketten kíváncsi kritikus szemekkel Annamarit kezdték vizslatni, hisz rajta volt a jókívánságok sora:

- Jól van! Vettem az adást lányok! Leesett a tantusz! Én is gratulálok, de arra aztán várhattok, hogy mindjárt örömtáncot járok a tiszteletetekre! – őt is magukhoz ölelték, és annyira boldogok, és függetlenek voltak, akiket még a szürke, és unalmasnak ígérkező robotoló hétköznapok közönyössége sem képes eltántorítani, meghátrálásra kényszeríteni kitűzött céljaik elérése elől…

- Hölgyeim, ha megengeditek… - próbálkozott a fenntartott véleménynyilvánítás ősi jogával ezúttal Szilvi.

- Hát csak bátran, bátran öregem!

- Igen, már megvolt! Köszi! Szóval… Mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy felesége szeretnék lenni annak a kedves nyurga-deszka srácnak, akivel mindig is együtt dolgoztam, és aki a legjobb barátom lett?! – bizakodón, szinte megint csak kislányossá átfedve pillantott a másik két hölgyre.

- Ez igen! Mire vársz még csajszi! Hát lépd meg! Gyorsan esküdjetek csak meg aztán, ha minden jól alakult… ki tudja… - lett hangja mosolygósan egyre rejtélyesebb.

- Neked mi a véleményed Annamari? – fordult feléje.

- Pont a legjobbtól kérsz randizás terén tanácsot! Hisz tudhatod, már valóságos szakértőnek számítok a magam területén, de viccet félretéve! Mi az, amit a szíved súg?

- Hát azt érzem vele kapcsolatban, hogy előbb hevesen dübörögni kezd, majd nem akar csillapodni! És már valósággal hőhullámaim is vannak!

- Az jó! Akkor nem lesz gond! És ha nem úgy alakulnának a dolgok, ne feledd én bármikor tökön, és seggbe rúghatom még helyetted is! Nekem, azt nem tiltja az égvilágon semmi!

- Előre is köszi! Akkor hát megvan a megoldás! Azonnal hozzámegyek!  

- A legjobb döntést csináltad csajszim! – lelkedzett már megint Myrea.

Mivel Annamari furcsán magába merülten hallgatta őket, és valószínűleg most ő volt az egyetlen olyas valaki, aki még egy mukkot sem szólt a két barátnő egyenesen kíváncsiskodva ránézett, mintha kérdezni akarnának tőle valamit.

- Jól van! Igazatok van! Én pedig úgy érzem, hogy megállom majd a helyemet, mint óvónő, vagy valami hasonló, és máris bepasiztam! Inkább élvezzük a kellemes napsütést! – levette hajába feltűzött napszemüvegét, és megpróbált csak a szép, és meghitt dolgokra gondolni. – ezt így is gondolta, miközben jókedvűen igaz, és mindig hűségesen őszinte barátnőibe belekarolt…  

                                                                     VÉGE

LÁBMASSZÁZS

Feri hozzá se mert nyúlni. Még egy ujjal se. Csupán csak érthetetlen boci-szemekkel szemlélni tudta, és figyelni, mint egy ártatlanságra ítélt kisfiú az édesanyját mondjuk fürdés közben, amint kecsesen kilép a mindent átható, perszelően fojtogató, vulkáni gőzök homályából, flotírtörölközőbe csavarja hona alatt szépen ívelt melleinek katedrális boltozatait, hamvazó dombokat, és úgy lép ki, mint egy egységesült, és földi jelenvalóságában megtestesült Dzsokonda-kép a fürdőkád fogságából. A látvány nemcsak hogy rabul ejtette, de az igaz az, hogy nem is volt kedve ettől szabadulni! Itt volt egy hibátlansággal felvértezett felnőttes, és tán épp ezért érett, felnőtt emberi test Éva-kosztümben. Kata érett teltségét átmeneti jelleggel törölközőbe rejtve szépen lehuppant a hálószobai ágyra. Hihetetlennek, és egyszerre megbabonázottnak tűnt fel ez a csodálatos Madonna kép. Katára mindig becsületes meghittséggel, és alázattal gondolt. Úgy gondolt rá, mint egy pajkos kis állatka lett volna, aki kedves apró jelentéktelenségekkel, vagy bagatellnek tetsző hiábavalóságokkal szórakoztatja őt, és soha nem fogy ki a beszédből.

De egyszerűen, és ennyire könnyelműen levetkezni, és ráadásul kissé hanyag, és divatos szexisség mellett rögvest az ágyra ülni. Ez a túlzott, kissé provokatív nyilvánvalóság több mint valószínű, hogy azonnal meglepte. Hatalmas szorongást, és rosszkedvet váltott ki hirtelen belőle. Mintha elítélt lett volna, aki a szabadulása boldog perceit is azzal töltötte volna, hogy titkos tervekkel megkeresse börtöne eddig feltérképezetlen, és egyszersmind nagyon is sebezhető pontjait! Ez volt az egyik véglet; az illúzióba vesző álomlátás, hogy majd Kata egy szép napon vele együtt fog lakni, és fölépítenek valami halhatatlan maradandósággal kecsegetőt. Valami örök érvényűt!

Kata most fürkészőn, mintha személyesen a végezet asszonya lett volna, aki orvgyilkosok módjára lecsapni készül hangtalan türelmemmel figyelte meg őt, majd szépen tagoltan megszólalt:

- Kaphatnék esetleg egy lábmasszázst?

A szék most ijedten megbillent egyensúlyát átmenetileg elvesztve alatta. Ügyetlen módon próbálta visszaállítani testével az elveszített egyensúlyt.

- Hát hogyne! Természetesen! – úgy ügyetlenkedett, mint egy kezdő zsonglőr, vagy légtornász.

- Valami baj van? – fordult oda hozzá kedvesen a másik.

- Ugyan… dehogy csak… kicsit kijöttem a gyakorlatból! – ekkora ostobaságot is ritkán mondott, de leplezni szerette volna a bájos ifjú hölgynél kezdődő, egyetemes zavarát.

- Csak egészen nyugodtan… - javasolta. – Ahogy én látom ez a vizsga is épp annyira lesz kellően unalmas és tortúrás mint az összes ilyen jellegű szigorlat. – áldozatkészen mosolygott; ebben a mosolyban nem a szánakozó, vagy együtt érző részvét fordult meg, de valami ellenállhatatlan mágikus, mágneses erő, mely öntudatlanul is arra kényszerítette a másikat hogy megszeresse ezt a földi istennőt, aki most mellette ült, és karcsún feszes lábikráinak egy kisebb kényeztetést rendelt.

Szándékosan lassan kezdte, hogy még bőven legyen ideje felmérni azokat a kisebb akupunktúrás pontokat, melyeket talán a kínai gyógymód is előszeretettel javasol művelőinek; azzal a különbséggel, hogy Ferinél most egyáltalán nem voltak kéznél tűk, és egyéb segédeszközök!

- Nem túl szoros! – próbálgatta ügyetlenül és esetlenül csak hogy kérdezzen valamit.

- Nem ez most pont jó! Istenien csinálod! Csak így tovább! – lelkendezett a hölgy. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen finom kezed van!

Feri valósággal a mennyekben érezte magát; hiszen eddigi életében még soha nem tudta megtapasztalni az adakozó boldogság szikráját sem, nemhogy még egy bájos, roppant csinos ifjú hölgy arra kérte volna, hogy segítsen neki lazítani! Őszintén szólva, azt sem igen értette, hogy mit jelent a ,,lazítás” fogalma.

- És mondd csak? Te mit szoktál csinálni a szabadidődben?

- Hát… izé… szóval… versekkel, meg regényekkel bíbelődöm!

- Te írsz??? – olyan pacsirtahangú ujjongással sikoltotta ezt a kérdést bele a levegőbe, mint aki most eszmél. – Nahát! Bocsáss meg az őszinteségemért, de egyáltalán nem néztem volna ki belőled!

Feri kedvesen, már érdeklődőbben fordította felé az arcát; mint akit nagyon is izgat, és érdekel egyszerre a véleménye.

- Tudod a barátnőimmel mindig is azon a véleményen voltunk, hogy te saját magaddal szemben szigorú önzőségbe menekülsz, mert képtelen vagy baráti vagy, egyéb irányú kapcsolatokat kialakítani! De most már látom, hogy igazán jólesően félreismertelek! – kedves puszit adott a másik fülig elpirult arcára.

- Tudod… ez nekem se volt mindig könnyű! – szűkszavúsága mögött mélyen megélt emberi érzelmek feszültek, és szomorkás, vizenyős zöld szeme most többet mondott minden szónál.

- Biztosan nagyon felkavart, amit eddigi életedben tapasztaltál! Úgyhogy, ha bármiben segíthetek, vagy csak kiszeretnéd magadat beszélgetni, és kell egy barát, aki szívesen meghallgat, rám mindenben számíthatsz! – megsimogatta fekete, már enyhén őszbevegyülő haját.

- Ez csudajó! Én is már őszülök, és te is őszülsz! A megélhető tapasztalatszerzés egyik konkrét bizonyítéka az öregedés! Ezáltal sokkal eszesebbek lehetünk! Vagy te nem gondolod?! – kissé fruskás megállapításnak tetszett így elsőre, mégis nagyon a lényegre tapintott. Van abban valami, amikor az ember a tartalmasan megélt életén végigtekint, mintha belekerülne egy beszippantott örvénybe, ahol a körforgásban feltárulnak előtte megélt múltjának baljóslatú emlékei, melyeket a megtörtént balszerencsés viszontagságokkal együtt kellene tisztelnie, vagy megbecsülnie!

- Igen… így húszas éveimnek a végén a családom többi tagjánál is ez a tendencia megfigyelhető!

- Szerintem roppant elgondolkodtató komolyságot kölcsönöz! Elvégre író vagy! Ezt akár még előnyösen ki is használhatnád!

- Igen… erre most hogy mondod… még nem is gondoltam, de tervbe van véve! – kissé idiótán sikeredett a bájmosolya, melyet a jótékony siker reményében feléje megeresztett.

- Jaj, ez most olyan isteni! Ez a technika! Biztos, hogy nem voltál nyári munkán a Gellért Szállóban?

- Én inkább azt mondanám, hogy éhbérért kellett egy kis hot dogos büfében melóznom a Balaton partján!

- Az is nagyon jó, mert így legalább jobban megtanuljuk értékelni a pénz fogalmát.

- Szerintem is, és egy nagyadag önállóságot kaphatunk érte cserébe, mellyel illik felelősséggel bánnunk!

- Mondták már neked, hogy veled olyan könnyű és rugalmas beszélgetni?

- Eddig te vagy az első szerencsés kiválasztott!

- Ha veled vagyok, úgy érzem, mintha nem kellene feleslegesen megjátszanom magam mások előtt! Bátran megvallhatok neked mindent szabadon, mert tudom, hogy te nem árulnál el! Annál te áldozatkészebb és nemes szívóbb is vagy!

Erre alig tudott elsőre mit felelni; olyan volt ez a kisebb felállás, mintha egy szerelmi vallomás kellős közepébe csöppentek volna mindketten, és egyikük sem tudta melyik a jobb; leplezni őszinte érzelmeiket egymás iránt, vagy mindent megmutatni de azonnal!

- Tudod… már régóta szeretném fontolgatni, csak eddig nem gyűjtöttem elegendő bátorságot, ha volna, kedved azért alkalmanként egyszer-egyszer beülhetnék egy moziba, vagy színházba? – finom hattyú-gyöngéd kezecskéit tördelte, és pirulva szabadkozott, de ez most halatlanul jól állt neki.

- Igen… szerintem is nagyon jó ötlet lenne! Csak tudod… én kicsit tartok az emberektől akik irigykedők, és gonoszak is, és csak a saját kicsinyes gondjaikkal törődnek!

- Igen, ezzel sajnos én is tisztában vagyok! De meg kellene szerintem tanulnunk felemelkedni a helyzeten nem? Ha csalódunk, vagy összetörik a szívünk egyszerre vagyunk sebezhetőek és kiszolgáltatottak! De talán éppen ez az érzékenység tesz minket emberekké, ez tesz minket elfogadóbakká és erősebbekké! Szerinted?

A fiatalember még soha nem bámulta ennyire a hölgy száját, és azon kiejtett minden mondatait; valósággal megbabonázta ennek a fogékony intelligenciának a vegyülete, melyet az imént hallhatott.

- Teljesen egyetértek veled! De éppen a legszükségesebb pillanat felismerésében kellene megtanulnunk emberekként viselkednünk azzal, hogy emberségesek vagyunk a másikkal és nem dobjuk el mint egy használt rongyot! – hangjában egyszerre vegyült bele a fájdalom, és a szomorú sebzett megbántottság.

- Én… bocsáss meg… nem akartalak felzaklatni! Nagyon sajnálom, ha bántottalak volna! Ne haragudj!

Közben kinyílt a vizsgaterem hófehérre meszelt ajtaja; úgy nyikorgott, mint egy vadnyugati kocsmaajtó, csak éppen ez egy felsőoktatási intézmény ajtaja volt; kilépett rajta egy lelkiekben tökéletesen megnyomorított fölzselézett hajú, öltönybe belebújtatott fiatalember, akit a túlzásba vitt elbizakodott magabiztossága egoista arrogánsságba hurcolt, és amint megtapasztalta a csalódottság konkrét dimenzióit, máris leszállt a földre:

- Hát ez a hapsi gyerekek! Tökre el van tévedve ami a törit illeti!

- Na, ki vele! Halljuk! Mit Húztál? – érdeklődött a többiek, akikből a népes, zsúfolt délutánra már csupán csak lézengtek.

- Hát a Görög-perzsa háborúkat meg azt az istenverte Hérodotoszt kellett elemeznem! Ezt kapjátok ki!

- Mit akarsz? Ha olvastad volna Svetoniust ezzel sem lehetne semmi baj! Tudhatod hogy ez Pityke őrmester heppije, ha az elsőéveseket azonnal megszívatja, de a második próbálkozásra már mindenkit átenged!

- Kösz gyerekek, nagyon kösz! – mérgelődött. –De apám megígérte, hogy megkapom a Peageut 407-es Kabriómat, ha most átmegyek!

- Busszal is ugyanúgy ide lehet érni! – javasolta egy látszólag értelmiségi beállítottságú szemüveges lány a hátsó sorból.

- Igen! Ezt én is nagyon jól tudod cicuka! De nekem csajozásra kell a kocsi bébi!

- Á! Vagy úgy! Hát kérlek az egészen más!

- Na, most már aztán mindegy! Kívánom ennek a szemétládának, hogy fulladjon bele a saját agyvelejébe! Szevasztok és mindenkinek sok sikert! – azzal dühösen, és feldúlt állapotával betette cuccait a fekete aktatáskájába és szomorú lelkiállapotban távozott tőlük. Valaki még utána szólt, hogy ne keseredjen, és hogy fel a fejjel, de már az sem különösen érdekelte!

Az ajtó mögül felhangzott a jellegzetes, könnyed fiatalos tanársegédi hang:

- Szuhács Ferenc és Sterz Lillát kérem!

- Hú! A francba! Ezek mi vagyunk! – a gyönyörű fiatal hölgy látszólag nagyon megijedt, mert kissé megreszketett a hangja.

- Ne félj semmitől! Majd csak lesz valahogy! Ha az esélytelenek nyugalmával lépünk a terembe nem mer bántani minket! És ha meghúz hát legalább elmondhatjuk hogy mi is megpróbáltunk!

- Igazad van! Kérlek fogjuk meg egymás kezét és sétáljunk be a bizonytalanság poklába!

Megfogták egymás kezét; Ferijé tökéletesen át volt izzadva, míg a bájos hölgy ezt is elragadónak találta ezt a kisfiús félszegséget.

Beléptek a terembe és aznap délután már csupán ők ketten voltak azok, akiket a tanársegéd úr is az elrettentést diplomáciájában részesített: így történhetett, hogy legközelebb megint csak közösen jöhetek pótvizsgázni, és örülhettek egymásnak, hogy végre sikerült dobogó szívükben is a valódi megismerés!