Új vers
SEBEZHETŐBBEN
Jégkönnyektől borzolt városon szél csörömpöl dühödten.
kántál, hogy ideje lenne melegedő szveter-pulóver helyett biztos pufajkát,
irhabundát rántani, s védelmezni az önző meleget,
míg fogzománcát csikorgatja élesen a tél!
Most már kiüresedett kráter csupán a Feneketlen-tó.
Kosztolányi délceg frizurájú,
gavalléros csokornyakkendőben sziklába vájt asztalkán
fogadja tanítványai kézirat szárnypróbálgatásait,
egyetlen könyv díszeleg csupán pusztán hagyott íróasztalán!
Macdonald-os zacskók,
olcsó chipes-dobozok kimustrált szemetébe bele-belekap a szél:
Cibálva ráncigálja még egyre s nem ereszti.
Arcomba csapja kegyetlen tüske-záporát az évszak.
Az elmúlás is egyre fenyegetőbben közelít!
Végignézek sovány krematóriumi-arcok árkain,
szívem fojtottan megremeg, s elszorul:
,,Ki az ki most lapít, s az Egy-sorsban ővelük sem osztozik?!”
– Cipőm maradványaival hajdanán együtt indultam a Világnak,
s mégis a pillanatnyi halhatatlanság igézete gyöngéden vállamon
menedék-árkaiba borul finom türelemmel – balga, ostoba módon túl korán volt még,
hogy elmenni hagytam: megbicsaklott hamarjában az átélt folytonosság,
s minden maradandó összefüggés összetört!
Az Idő majd lassan maga alá gyűr, megsemmisít:
Panaszom uszályos dagály-áradata csak fölhangzik még egyre hozzád,
de te már talán hiábavalósággal, fölösleggel meg se hallgatod.
Roncsolt hajó-lélek úszkál még egyre a létezés avittos felszínén,
közelükben a nagyhalak is zsákmányra várakoznak!
Magad is tudod!
Ha én nem vigyázok Sebezhetőségünk egyre tágabb s végtelen-nagyobb!