Számadás a múlt időknek
VI.Fejezet
Egy gyerek-ember a felnőttkori nagyvilágban
Minden emberre érvényes az a mondat, hogy álmainak él, és magában, a belső terében hordozza azokat az ötleteket, gondolatokat, és vágyakat, amiket szeretne önmaga számára is teljesíteni. Saját magunknak vagyunk a rabjai, abból az igen bonyolult, és mindenképp komplikált szempontból, hogy az ember, ha az álmainak él, és minden nap úgy, és akként ébred, hogy ma célja, és értelme az életemnek, hogy valami fontos dolgot teremtsek, és alkossak, akkor már megérte felébredni, és tettekkel is bizonyítani a cselekedeteket.
Én is így voltam, amikor, miután befejezvén a gimnázium sokszor idegőrlő, és idegesítő tanulmányait egy a napsugaraktól részeg-levegőjű második emeleti tanteremben átvehettem a már jól megérdemelt négy éves munkámnak gyümölcsét, ami ha egy kicsit figyelmesebben megnézzük, csak egy díszes okmány volt az érettségi tantárgyak neveivel, és a hozzá tartozó kellemes, vagy éppen kellemetlen érdemjegyekkel, de mindenképpen bizonysága annak a szerintem egy kicsit tévhitnek, hogy valamire megérett önmaga az Ember!
Magyar tanárnőm büszkeségtől áthatott arccal felém pillantott, és csak annyit mondott kissé bocsánatkérőn, és megszeppenten:
- Nézd Róbi, ha nem lett volna az a fránya nyelvtan, még jelest is kaphattál volna! Kérlek ne búsulj. Rendben? – mondta úgy, mint amikor az embernek ugyan gratulálnak, de ez inkább egyfajta titkos, és belsőséges lelki útravalót, vigasztalást jelent.
Sajnos e díszes, barna okmányhoz nem járt semmiféle szakmát bizonyító végzettség, így az ember szabadon mehetett, - persze csak ha jól, és kellő alapossággal meggondolta továbbtanulni, - és csak rajta múlott, hogy mit is kezd az életével, elvégre az érettségi, már bizonyos tekintetben egyben a felnőttkor beköszöntét, vagy legalább is előszelét jelenti!
Mégis a még nem felnőtt, de már a gyerekkor komiszságát is a hátunk mögött hagyva igazán ebben az életkorban lenne döntő fontosságú, hogy az ember valóban kikre is számíthatna elkövetkezendő élete során?
Én azt terveztem, hogy a már gimnáziumban olyan nagyon megkedvelt, és mondhatni mániámmá lett magyar, és világirodalom mellett, a magyar, és a világtörténelmet is tovább kívántam folytatni, hiszen ezek a tantárgyak voltak azok amelyeket rendkívülien szerettem, és tiszteltem! Ha naiv és egyúttal gyermeki hittemmel tudtam volna – amit sokan akik megvették a felvételi tájékoztató könyvet -, már szakmailag is sejtettek: tudniillik, hogy a magyar nyelv nemcsak az irodalmi művek élvezetes boncolgatásából áll, sokkal inkább a magyar nyelvtani rendszer csontvázának mészárosok módjára a kicsontozásából, akkor talán könyvtár szakra, vagy valamilyen olyan szakra íratom át magam, amihez a feltétlen nyelvtani alapok mélyebb szintű ismeretéből egyáltalán nincs szakvizsga, sem szigorlat.
Én is valamit szerettem volna elérni ezeknek a tantárgyaknak a segítségével, bár fenyegető árnyékként leselkedett rám az ambíciók, és saját magam elhihető önbizalmának hiányossága! Talán a legnagyobb baj mégis az volt, hogy nem érezhettem a tiszteltnek azt a fajta kölcsönös alapokon nyugvó, és egyúttal kölcsönös támogatottságérzését, ami minden hasznos tanár-hallgató kapcsolatra igaz lehet – esetenként legfeljebb csak nyomokban.
A felemelő érzésnek mégis azt tartottam, hogy a többhetes lótás-futás, ilyen felvételiről, amolyan jellegű felvételi komoly szamáriskoláját megjárva, hova is szándékozik engem felvenni a nagyérdemű vizsgabizottság? – természetesen, mint azt az esetek igen túlnyomó többségében lenni szokott, nekem sem volta semmi emberfia hajlandó akár csak megemlíteni is, hogy egyáltalán felvételt nyertem-e valahova?!
A legtöbb helyen a szánalomnak, és a lesütött tekintetének kereszttűzében ostrom alá fogták nagyon is sebezhető céltudatosságomat.
Így történhetett, hogy édesanyámmal Piliscsabán is voltunk elsőként felvételizni. Az ottani konzervatív szelleműnek mondott, és csak a polgárosult elit társadalmi réteg által, - akkor még kizárólag csak ők látogathattak oda, - felvételizni a Károlyi Gáspár Katolikus Egyetemre magyar-történelem szakra!
Majd ezt követte főleg Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen való felvételizés, annak is a Kazinczy Ferenc utcában lévő Tanárképző Főiskolai Karán.
Ide, mivel meglehet, hogy éppen e jeles intézmény nevét írtam – közös elhatározásból, - a felvételi jelentkezési lapom legtetejére felvettek, - igaz ugyan, hogy a hetvenkét pontommal, csak költségtérítéses képzési formára kerültem be, de legalább már benn lehettem, hogy szép szóval megemlegessem a főiskola platinás falain belül.
Nagyon borongós, és a szürke bárányos felhők által rendkívül eltakart, őszies égbolt alkalmával bementem, hogy a személyi adatokat, a fekete halálkönyvet: amit a diáknyelv a könnyebb kimondhatóság kedvéért nem leckekönyvként emleget, csak annyit felel, hogy index, - felvegyem, és, hogy a túlzottan felfokozott állapotomból következően felvegyem a diákigazolványomat, arról a négyszer elrontott diákigazolványt igénylő nyomtatványi lapról, ami miatt, - mert ilyen jelentősen sokat hibáztam, és rontottam, - fizettem összesen ezer forintnak megfelelő, igen kellemesen az ember markai között sült csirkeként ropogós papírpénzt! Amit az ügyintéző a legtermészetesebb lelkiismeret furdalás nélkül szó nélkül elegánsan, és diszkrét intelligenciával a zsebébe csúsztatott, mintha csak önmagának akarta volna fölszámolni a tetemesnek tűnő kamatokat.
Hál’ istennek sikeresen megoldottam ezt a problémát is, de a leckekönyvemben ( Index) majdnem eltévesztettem azt a rovatot, hogy-hogy is hívhatnak engem?, és sajnos egy betűt a nagy ijedség következtében bizony többször is át kellett javítanom!
Amikor az ember egyetemre, vagy főiskolába kerül, eleinte teljes mértékben megvan arról győződve, valamilyen következetlen, magával ragadó naivsággal, és mindenkiben megbízó optimistasággal, hogy itt mindenki majd kedves, szeretetreméltó, és mindig segítő kész lesz, ha bármire szüksége lesz, vagy csak esetleg tanácsot szeretne valamilyen illetékes ügyben kérni. Mekkorát téved. hiszen ez a fajta fölső fokú oktatási intézmény, már nem dedó – sőt megvan az a fajta különös, és nagyon is riasztó ítéletillatú pikantériája: hogyha az ember ide a lábát betette, annak legalább jelesre kellett a gimnáziumban vizsgáznia mindenből.
Hiszen nem kellene több hozzá, mint egy-egy barátságos, megértő, és támogató Igaz, és őszinte szó, és tanács: egyszóval, maga az emberség! De sajnos mind a Kazinczy utcában lévő főiskolán, mind pedig később az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán lévő történelem szakon sajnos mindegyikünk alig-alig talált rá egy-egy emberséges emberre, akik önzetlenül segíthették volna, a már amúgy is rendkívül stresszes, feszült, és izgulós gólyákat, mint például jómagam!
Elég a történetemhez, hogy amikor majd mindannyian abban reménykedtünk, hogy lehet ismételten egy osztályfőnökünk, hatalmasat tévedtünk, az emberi naivság nevében is. Tudniillik kiderült, hogy a tanárképző főiskolai karon is maximum csoportfelelősöket lehet kisebb-nagyobb, esetleg bagatellizált dolgokkal megbízni. (Tudniillik a csoportfelelős az a személy akihez a hallgató személyes problémáin kívül, a tanügyi problémájával fordulhat, ám minekután, tulajdonképpen itt már mindenkinek önállónak kellett lennie, szinte minden területen, így a csoportfelelős, az első tanévben természetes jellegénél fogva igen-igen hatékonyan, és hamar érvényét vesztette, hiszen a tisztelt, és nagyon illetékes adminisztrációs adatbázis: a tanulmányi osztály tisztelten, kedves munkatársai sem tudtak, szinte megszégyenítő hatásként, semmiről, semmit!)
Egyébiránt a csoportfelelősi tisztséget, természetesen amíg csak létezett Veréb Eszter látta el, aki sajnos mivel napjában Székesfehérvárról kellett neki ha esett, ha fújt feljutnia, valamilyen úton-módon Pestre, aligha lehetett sokadszor megszólítani, annál is inkább, mert szegénynek több igen-igen komoly műtéte is volt, melynek során, ha - jól értettem amit mondott -, jó egynehány csontot, és kisebb terjedelmű porcdarabokat is hol eltávolítottak, hol pedig visszaillesztettek főleg a térdeiben, és azok kalácsai részére.
Szegény Eszter ennek folytán, bizony-bizony jócskán megesett, hogy nem sikerülhetett neki maradéktalanul teljesíteni ezt, vagy azt a feladatot, de ez már igazán nem is az ő hibája volt, véleményem szerint inkább a meg nem értettség tudattalan, ősi állapota! S persze a tolerancia maradéktalan hiányossága.
Vessünk most néhány igen kellemetes, és figyelmemmel teljes pillantást a 730/b-s jelvényű, egészen pontosabban rangjelzésű csoportra (ami nekem mellesleg rendkívül kellemetlen volt, mert már mindenki úgy hozzászokott a tantermi osztály megnevezéshez).
A legelső igen-igen meglepő fordulat, talán az lehetett, hogy amikor megismerkedtem, legelső benyomásomra a leendő csoporttársaim társaságával, rögtön elém tárult a tudásvágy minél tökéletesebb megismerésére, pallérozására, és hogy úgy fejezzem ki magamat ,,beszippantásra” létrejött emberfők barátságos fogadtatása.
A legelső benyomás amely engem ért az az volt, hogy ebben a csoportban, természetes jellegénél fogva, mintha csak a gimnáziumi osztályom egy kisebb jellegű töredékét kaptam volna vissza feltűnően sok volt az ifjú hölgy. A csoportban körülbelül tizenheten voltunk. Azért fejeztem úgy ki magam, hogy körülbelül, - ami hozzávetőleges fogalompárral is rokonítható lenne, mert bizony eléggé sokszor előfordult, hogy attól függött, hogy ki hogyan haladt, a tanulmányi előmenetelére nézve, (tudniillik bevezették a legelső tanévben az úgynevezett kredít rendszert, ami abból állt, hogy az ember egy adott tanulmányi egység, és tantárgy elvégzése után csak jó pontokkal lehetett ellátva, amennyiben az adott követelményeknek megfelelni látszott, ha pedig nem érte el a tanulmányi skálán a megállapított értéket, félő volt, és várható, hogy évet kellett ismételnie, amit főleg a nyelvtan típusú tantárgyakból nekem is szerencsém volt közelebbről megismerni.)
A mi 730/b csoportunkba, mert az igazsághoz, természetesen az is hozzátartozik, hogy volt egy ugyanilyen nevű 730/a csoportosulás is, pontosan tizenhat hölgy járt, és két ifjú hévvel, és vérmérséklettel megáldott gavallér.
Utóbb természetesen megjegyzendő, hogy jómagamat is főleg a kezdeti stádiumi időkben félre diagnosztizáltak, és félreismertek, ami miatt kalandok sorába keveredtem.
A legelső egyénisége eme kis társaságnak, aki velem futott, loholt, és mendegélt napjában, akár többször is mint lelkes, és hűséges jó barát, és útitárs Vezér Ramóna volt.
Egy határozott, egyenes jellemű, és nagyon is érett hölgy, aki már ekkor - két évvel volt idősebb nálam -, meglehetősen határozott elképzelésekkel rendelkezett, természetesen körülmények között, ami a jövőjét illette.
Ramóna volt már stuardess, cukrász-szakács szakképesítéssel rendelkezett, - ami különös tekintettel volt rám nézve igen-igen hatékony, mert ha egymással igen fondorlatos oknál fogna éppen megéhezett valamelyikünk, - úgy nagy általánosságban-, általában minden esetben óhatatlan kedélyességgel, és gusztusos modorban minden esetben különféle ételek elkészítési módjáról kezdtünk el társalogni egymással, - ami megjegyzem kiváltképpen igencsak ingerlő, és borzalmas hatással van arra az illetőre, aki a napszak bizonyos hányadában, sajnos még egyetlen falathoz hozzá nem juthatott, ilyen-olyan okoknál fogva!
Ramóna természetesen minden pillanatban vevő volt egy kis ilyen-olyan tréfára, vagy csak egy-egy jópofa mulatságra, és ezért örökké hálás lehetek neki, mert olyan lebilincselő lélekjelenléttel volt megáldva, aki minden élethelyzetben kellő biztonsággal, és nagyadag optimista hozzáállással felismeri a reménység bármilyen nemű, vagy jellegű kicsiny szikráit, és az ebből feltörekvő lángocskákat!
Közepes testalkata volt, és vállai alatt még leérő, a lapockájáig terjedő, dús, vöröses haja, ami kellemes hullámokban göndörödött ahogyan egyszer-egyszer akárcsak egyetlen pillanatában meglebbentette a szellő ide-oda. Szemeinek élénk világos kékég színeivel azonnal elárulta, hogy egyik legjellegzetesebb jellemvonása a mindent tudni vágyó, és mindent a lehető legtisztábban megismerni szerető nyíltság, és az őszinteség, - néha bizony sokszor előfordult, később főleg a szigorlati, és a kollokviumi eredményekkel kapcsolatban, hogy nem lehetett őt eltántorítani, attól a gondolattól, hogy megismerje, és ki ne harcolhassa a szerinte jogos, és megérdemelt érdemjegyet. Erre én persze minden esetben azt a tanácsot adtam bájos útitársamnak, és egyben sokszor padtársamnak (mert sok esetben mellé ülhettem a hátsó padsorok valamelyikében) -, hogy:
- Kedves Ramóna, nem a jegy számít, hanem hogy mögötte mennyire használható, és egyúttal hasznosítható a megszerzett tudás!
Természetesen néha neki is igaza volt, például nagyon is abban a kérdésben, hogy nem kell konkrétan minden élethelyzetben, csak a baljós, negatív, vagy ne adj’Isten rossz dolgokat, és burkolt elméleteket gyártanom, és így egyfajta optimistaságot is igyekezett belém nevelni, ahogyan ez a vérbeli pedagógusoktól elvárható, és követendő példa lenne!
ilyenkor minden esetben igyekezett a tőle telhető legkreatívabb módon elhessegetni fejem felől a kisebb-nagyobb jellegű, fölöttébb kellemetlen és rémisztgető pesszimizmusom viharfelhőit:
- Robikám légy már olyan jó és inkább mesél vidámabb dolgokat, mert morcos leszek ha még egyszer siránkozni látlak! Te még fiatalember vagy éld az életed! – adta minden egyes kellemetlen, és korántsem szívderítő nap után elválásunkkor útravalóul nekem, akár hányszor csak elköszöntem tőle.
Arcának gyönyörű, telt, cseresznyepiros ajkai minden esetben csak az Igaz Szó szentségét vélték hirdetni akár merre is ment, vagy csak fordult meg. Tehát, ha esetünkben, és általában nagyon rossz jegyet kapott, - ami többször megesett velem is -, akkor addig nem hagyta békén az illetékes tanárurat, vagy nőt, amíg az illető az érdemben neki megfelelő jegyet meg nem adta.
Ilyen volt többek között amikor egy nagyon fiatal, és nagy vérmérséklettel megáldott tanársegéd Acél Ferenc tanár úr egy afféle bemelegítős zárthelyi dolgozattal indította valamelyik XX. századdal foglalkozó órát. (A zárthelyi dolgozat azt jelentette, hogy ildomos volt a dolgozatot zárt helyen megírni, tulajdonképpen elzárva a zajos, és nyüzsgő külvilágtól!).
Ennek eredménye lett az, hogy általában minden ember ismeri a csalásnak, pontosabban a tanulmány, és a tanulási módszereknek egy olyan jellegű, könnyítettebb változatát, ami jelen esetünkben puskának nevez a köznyelv, és ami arra szolgált, hogy a megtanulandó tananyag miniatűr, szinte hangya, vagy esetleg bolha nagyságú kis vázlata mindenhol ott volt a tisztelt hallgató kezében, ahol a tanár azt nem vehette észre, és ily módon észrevétlenül a lebukás fenyegetettségével az illetőnek elég sok fogalma lehetett az éppen nem megtanult tananyagról. Ha azonban, a konkrét tudást nem is segítette elő a puska, az illető egyén, aki a puskázás szigorú bűntényébe keveredett legalább annyit megtett, hogy utánanézett, vagy olvasott az adott témának, hogy pontos csalós-papírját elkészíthesse!
Ezzel kapcsolatban a tanáremberekről általában az volt a diákság általános előítélet véleménye, hogyha meglátták, hogy valamelyik hallgató puskázik, akkor azonnal elvették a dolgozatát, és elégtelen érdemjeggyel távozásra bocsátották az osztályteremből.
Nos éppen fordítva történtek meg ezek a fontos dolgok itt az egyetem szilárdnak hitt berkeiben, mert Acél tanár úr nemhogy nem vette el bizonyos emberek dolgozatát, de azoknál akinél puskát vélt felfedezni jobb eredményt mint akik tisztességgel, és mi főbb becsülettel megtanulták a kiadott tananyagot. Ami tegyem hozzá: meglehetősen szokatlan, különös, és furcsaság egyvelegével bírt minden egyes alkalommal.
Én, és Ramóna értetlenül hintáztattuk kicsiny kis koponyánkat a megtörtént dolgokon zsörtölődve, és örülhettünk, hogy egy-egy kettes alávall távozhattunk a tanár úr szobájából, csak azért, mert mi valóban megtanultunk bizonyos dolgokat, és kimondtuk az Igazságot! (Amit egyesek nem néztek jó szemmel, jelen események tanúságát illetően.)
Ramóna szemüveges lány volt. Ez azonban őt egyáltalán nem is zavarta. Annál inkább, hiszen akik szemüveget viselnek azok számára megtörténik, egyfajta titkos varázslat, aminek a folytán olyan elbűvölő, és egyszersmind lélegzetelállító megvilágításba kerülhet gyönyörű szemeik csillagzatai, hogy nincsen férfi, akire ne hatna ez a megmagyarázhatatlan, és ugyanakkor különös érzésű romantika.
Ramónában éppen az volt a fantasztikus, hogy a lencséken keresztül az ember, ha egy kicsit jobban odafigyelt a szemmel nem látható, megbabonázó, és édeni pillanatokra, pontosan láthatta, hogy Ramóna szinte tágas, világos, és tengerkék szembogarai elárulják, hogy az ifjú, de éretten tapasztalt hölgy, az emberi lélek szakavatott ismerője!
Egyébiránt a kinézete minden esetben előnyösen csinos volt, annál is inkább, hiszen nagyon is kedvelte a különféle pulóvereket, kötött, vagy kézi hímzéssel készült ruhadarabokat, és ez bizony kivételes egyediséget, és nagyvonalú előnyösséget biztosított a számára. Emellett, minden alkalommal ahányszor csak az ember találkozott vele, minden pillanatban volt nála egy nagyméretű reklámszatyor, amikben rendszerint irattartónak használt mappák, íróeszközök, és legalább két liter ásványvíz volt elkülönítve, hogy főleg a nyári időszakban gondoskodva legyen a szükséges folyadékmennyiségről, amelyet a szervezet természetesen lead.
Mindenki eleinte megmosolyogta, aztán, ahogyan kezdtük egymást jobban megismerni, és mindenkiről sikerült szobrászok precizitásával lefejteni alapos gondossággal az őszinteséget, és a valódi jellemvonásokat lassacskán az emberek egyéniséget tükröző jellemvonásai mellett, úgy véltem egyre fontosabbá vált számomra kezdetben a főiskola, aztán a bölcsészettudományi kar nyomasztó, és rendületlenül terhes, és feszültségtől vulkáni hamut lövellő levegője. Ahol szerintem mindenki megküzdötte a maga kálvária-harcát, és kellő gondossággal cipelte is mindenki a magára szabott keresztet, de amit egyáltalán senki sem kedvelt különösebben, csak éppen senki nem kerített akkora ,, hű de nagy dolgot”, illetve feneket, és nem nagyította elefánt nagyságura az egérméretű dolgokat, mint jómagam.
Ramónával az embernek az volt a nagy szerencséje, hogy az élet minden területéről képes volt a leghatározottabb jártassággal, és ismeretekkel ellátni az embert, és mindenkit szó nélkül meghallgatott, és ami fontosabb, mindenkihez volt egy-egy jó, és kimondhatatlanul kedves, és jóságos szava. A hazugságot meg sem volt hajlandó hallani, ő csak az őszinteségre fülelt, és ha még ráadásul valakinek jó humorral is megáldotta elméjét, és gondolatait a sors, akkor máris könnyűszerrel szert tehetett egy barátra – ami meg kell, hogy jegyezzem, azokban az időkben, amikor mindenkin mély, és patkóégetéses nyomot hagyott a könyörtelen, és kíméletlen pesszimizmus, bizony-bizony nem volt éppen rossz.
Amellett, hogy kinevezhettem magamban az első barátomat, aki egyáltalán azon túl, hogy bemutatkozott, hogy így, és így hívják, még szoba is állt velem, egy kicsit ,,kiváltságos zöldfülűnek érezhettem magamat, mert Ramóna is szeretett jó sokat, akár a semmi témájáról is beszélgetni, így amellett, hogy órákon át pletykálgattunk, és rendes alapossággal kiveséztük a napi témákat, mindenkiről, és mindenről elmondtuk a magunk egyénre szabott véleményét, és ami talán fontosabb volt, hogy minden percben meghallgattuk egymást.
Szerencsésnek kellene mondanom magam azért, hogy ugyanazok a dolgok megtörténtek velem, csak éppen ifjú felnőttes köntösben, mint a gimnáziumban, mert itt az egyetem széles, és nagyon tisztelt berkeiben is megfigyeltem klub-társasághoz illő csoportosulásokat. (ami annyit jelentett, hogy minden hölgynek volt egy kicsit amolyan ,,vezéri illetékességű” megbízottja, aki az igazgatója volt az adott hölgyek társaságának, természetesen abszolúte jogosan, és legális, törvényes szempontból, akihez lehetett az embernek önakaratából csatlakoznia, és így alkottak valamiféle baráti szövetséget, - ami eléggé furcsa, mert csak én hívtam őket baráti kluboknak, nem tudhatom, hogy ők egyáltalán barátok voltak-e benne, vagy esetleg más érdek vezérelte-e őket?)
Felállítottam magamban, egy kicsit önfejűen, és kellő konoksággal egy afféle, ,,barátsági rendszert” ami ezeket a társasági hölgyeket illette, így neveztem el később a Vezér csoportnak, például Ramóna társaságát.
A Vezér, ,,baráti csoportosuláshoz, és társasághoz” tartozott többek között: Orsó Gizella (becenevén: Gizus), Nemere Katalin (becenevén: Kata), Lepke Katalin (becenevén: Kata, Kati) – akit és remélem hogy nem veszi zokon tőlem elneveztem az Érsekvadkerti Szűznek, és Takács Tímea Katalin (becenevén Timi), aki egy kollégiumban lakott többek között Lepke Katival is. és Hermi Eszter, aki egy ,,számítógépes géniusz” volt a maga nemében, hiszen ami elektrotechnika, és ami villanyárammal üzemelt azokhoz a műszaki eszközökhöz ő, legyen az akár a legmodernebb – idegen szóval -, ketyere, masinológia”, mindenhez kiváltképp nagy szakértelemmel értett.
S természetesen, ha valaki esetlegesen valami furcsaságnak is beillő primitívséggel bombázta sziporkázó intelligenciáját, annak kedvesen csak ennyit felelt:
- Légyszi, most ne zavarj, majd dumcsizunk! Oké?
Ramóna egyik barátja Orsó Gizellának hívták. Gizusnak – ahogyan szinte mindenki szegről-végről emlegette egymás között bájos csoporttársát hatalmas, és tágrányílt éjcsokoládé szembogara volt, ami glóriában tudott ragyogni, ha az ember kifejezte hódolatát akár bohókás, akár tréfás állapotban, ám ezek a csodálatos, és egyszersmind le is nyűgöző szemek mindig el-elgondolkoztak valamin, ahová nem volt érdemes avatatlanoknak belépni.
Gizus gyönyörű, szinte vérző ajkai elárulták, hogy ez a kedves, és áldott hölgy, bizony sok csalódást, és sok megpróbáltatást állt ki néhány ifjú fiatalember oldalán, és ha párkapcsolatra került volna a sor én biztos lettem volna benne, hogy a kellő elegancia, és a lehető legmesszebbre mutató komolyság volt az amely a nagyon korai érettséggel kapcsolatban első pillantásra megfogott Gizus jellemén.
Amellett, hogy matematikából kitűnő volt, - bár az érettségi bizonyítványról nem beszéltünk -, az élet minden területén igyekezett kellő precizitással, és tudatos szakértelemmel eljárni, és mindent tökéleten végrehajtani. Szegény, mint minden ember, úgy ő is beleesett abba a kényelmetlen, és elkerülhetetlen csapdába, hogy azt hitte, hogy ha csak jó, és kitűnő jegyeket kap, azzal megoldódhatik minden égető problémája.
Sajnos maximalista volt a szó legszorosabb értelmében: ami egyáltalán nem hasznos kivált egy olyan helyen, ahol az intelligenciát szimpátia alapján mérik.
Sajnos ez nem így történt, mert az egyetemen, és a főiskolán nem az számít, hogy hányas érdemjeggyel zárod a tanévet, vagy hogy mennyire vagy képes a lehető legszupertitkosabb puskás módszerek segítségével győzelmeket elkönyvelhetni az adott kollokviumokon, illetve vizsgákon, hanem itt az számítana, hogy megkapd, ha kell akár az elégséges érdemjegyet is, de ami főbb, tudd hajszálpontosan, és halálbizonyossággal azt az adott tananyagot amit meg kellett értve tanulnod!
Én már korábban igyekeztem mindenkit arra figyelmeztetni, hogy itt már nem az érdemjegy számít, hanem a tudás, de ugyanakkor a tudásnak csak egyetlen negatívuma, ha a vizsga első őt perce arról folyik, hogy az adott illő hova járt iskolába? Vagy megfelelő csengésű, vagy hangzású középiskolába járt-e? – akkor ez a vizsga már régen nem arról szól, hogy bebizonyítsuk-e, azt hogy a tudásunk megáll-e a talpán vagy sem?
Sajnos erre mindenkinek magának kellett rájönnie, de ahogyan ezt is átvészelte mindenki más, ez idő után aki hármasnál jobb jegyet kapott, azt az ember hajlama volt vagy ,,szerencsés mázlistának”, vagy ügyeskedő puskázónak elkönyvelni. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az illető vagy megadta magát a kényszerítő hatalmasságoknak, és ezáltal egyúttal el is árulta saját lelkiismeretét, vagy pedig, csak jó helyen volt jó időben!
Visszatérve történetem fonalához Gizus mindent megtett mindenkinek amit csak kért. Lehetett az könyvtári könyv, vagy nehezen kölcsönözhető, és ezért hozzáférhető könyvritkaság, - ilyen esetekben volt nagyon jó például a Széchenyi könyvtár, mert ott minden példány megtalálható volt, csak éppen nem lehetett kölcsönözni, hogy a lopások, és bizonyos jellegű eltulajdonítások esetleges kárait megelőzhessék! Amellett, hogy egy valóságos könyvbirodalomban egy nap is kevés lett volna, hogy az ember megtaláljon egyetlen tűt is a szénakazalban, és mindent elolvasson, a kölcsönzési jegy, illetve a napi jegy közötti költség kvóta is elég nagy különbséget eredményezett.
Viszont amire roppantul ügyelnem kellett Gizussal azaz volt, hogy ne fecsegjek akár semmiségekről, és mások számára fölösleges, és kellőképpen bagatell dolgokról túlságosan sokat! (Mert ez Gizus néha már szinte őrületesen tudta idegesíteni.)
- Befoghatnád egy kicsit, amíg haza nem érünk – mondta gyakorta, legalább is azokban a jellegzetes pillanatokban amikor Ramónával együtt mentünk a déli pályaudvarig.
A következő szerencsés ,,kiválasztott” aki a Vezér baráti társasághoz tartozhatott Hermi Eszter kisasszony volt.
Egy szenvedélyes megszállottja a különféle számítástechnikai, elektronikai cikkeknek, és természetesen megvolt a kellő szakértelme, és roppant nagymérvű intelligenciája ahhoz, hogy ezekhez a számomra is igen-igen bonyolult dolgokhoz értsen, (szerintem az intelligenciahányadosa meghaladhatta a legnagyobb határértékeket is) -. Itt mégis az volt a lényeg, hogy rendkívül hatékony, szorgalmas, előzékeny, és segítőkész precizitással dolgozott.
Példának okáért olyan gyorsan olvasott ki egy könyvet, mintha az ember a televízió képernyőjén csatornát szeretne váltani, és úgy tudott írni, hogy azt a legmodernebb eszközökkel ellátott titkár hölgyek, és gyorsírók is megirigyelhették volna, és elámultak volna azon, hogy mi mindenre nem képes, egy kreatívsággal, és alkotói képességekkel megáldott ifjú, roppant intelligens elme.
Eszter is szemüveget viselt, de szemeinek mély, és roppantul őszinte barnagyémánt fénye arra engedett következtetni, hogy egy végtelenül türelmes, aranyos, és nagyon kedves emberrel hozott össze a sors.
Ugyanakkor pedig szép, kávészínű, selymes hajkoronája valami oknál fogva minden egyes alkalommal, ahányszor csak az ember találkozott vele, fel volt cofozva, vagy befőttes gumi alá rejtette hajtincseinek egyediségeit. Igazán nem tudom miért, mert bizonyára egy ilyen rendkívüli hajviselettel minden tekintetben illendőbben kellett volna bánni. Valahol olvastam, hogy a haj előbb utóbb meghálálja, akárcsak az ember a vele való türelmes, és ugyanakkor kitartó gondoskodást.
Eszter egyetlen rossz szokása volt, ami természetes következményként elüt más emberek hóbortjaitól, nevezetesen az, hogy szerette inkább használni bármelyik tenyerét a kettő hattyúfehér kezein, hogy arra roppantul sürgős megjegyeznivalóját egyszersmind rögzíthesse is! Gyakorta firkálta tele a legalapvető információkkal, avagy bevásárolnivalói listájával egy fekete filctoll segítségével a kezeit.
Pedig erre semmi szüksége nem lett volna egy annyira jó emlékezőtehetséggel megáldott hölgynek, mint Eszter, ha esetlegesen valamelyik kitartó udvarlója esetleg kézcsókkal illetné szerény fáradozásait, az minden egyes esetben balul ütött volna ki! Ha jól értettem a szavait, akkor ő a matematika, fizika, kémia, és tulajdonképpen a reál néven ismert tantárgyak kivalló ismerője volt, és számos tanulmányi, és tudományközi versenyt megnyerhetett, amíg eme főiskola, később aztán egyetem berkeibe el nem vetődött.
Hermi Eszter talán legislegjobb barátnője volt Gizus volt, akivel nemcsak hogy – a mai szóhasználattal élve -, rendkívüli egyminőségű hullámhosszon voltak, de szinte mindent együtt csináltak, amit, és ahol csak lehetett.
A baráti társaság következő tagja Nemere Katalin volt. Egy végtelenül aranyos dióbélszínnel az embert elkápráztató, kedves őzike szemmel megáldott angyal, akihez rendkívüli mértékben passzolt a hosszú, egyenes, és bársonysimaságú barnacsokoládé fürtjei.
Annál érékesebb volt, az, hogy kedves Kati mert az emberi értékek: Becsület, tisztesség, és az összes többi erényt őneki is sikerült mindenhol, és mindenki lelkében keresztülvinnie.
A furcsább dolog, amely engem minden pillanatban Kati tulajdonságai között az első tekintetváltásnál meglepett az-az volt, hogy a bájos ifjú hölgy úgy érezte jól magát, ha a férfiak számára kedvelt öltözeteket, és ruhadarabokat hordhatott. (Egyébiránt a XXI. századi divat szerint a hölgyek korszakalkotó stílust teremtettek az által, hogy bizonyos férfiasnak gondolt, vagy képzelt ruhadarabokat, mint például egy farmernadrágot, vagy egy kordbársony kis kabátkát, ami egyúttal hasonlított a férfias bőrdzsekikhez, meglepően modern, és új stílusban alkalmazták, ami természetesen az öltözködésüket illette.)
Kati az ajkai egyenes vonalban, mondhatni merőlegesen zárták közre gyönyörű kristályok gyémántjaival villogó fogait. Haj! - szegény szívem minden percben megremegett, ahogyan e mélységesen őszinte, és tiszta lélek minden hazugságtól, és csalafintaságtól mentesen, csak úgy tisztán, az egész szívdobbanásával is csak felnevetett, ha hallhatott valami mókásat, vagy mulatságosat.
Nem kívánok önzőnek mutatkozni, de nekem személy szerint kiálltképpen csak használt, ha e kedves hölgy egy-egy szóra is csak méltatott, és leült egy túlontúl félszegecske, és két ballábasan esetlen emberrel beszélgetni, és mi több érdeklődve figyelte, mint a mézcseppeket, szavaimnak áradó zuhatagjait!
Karcsú termetén meglátszott, hogy mindenből a mértékletesség szent szabályait betartva fogyasztott, ám az emberek kinézeténél nálam minden tekintetben fontosabb volt a jellemvonásuk, és az hogy kinek a lelkében ki is lakhatott?
Katinak az egyik legjobb barátnője volt – én mindig csak úgy hívta magamban, meglehetős ragaszkodással, és masszív, egyesek számára kicsit terhes konoksággal az: ,,érsekvadkerti Szűz” -, mert Érsekvadkerten született, Nógrád megye gyönyörű, kalandregénybe is beleillő vidékén, közel a csesztvei vadásztanyához, ahol Madách Imre megírta talán egyik legjelentősebb alkotását Az ember tragédiáját! A balassagyarmati Általános Iskola, és aztán az itteni jelentős műveltséganyagot, és szakmai tudást is megalapozó Gimnáziumi intézményben végezte Lepke Kata a tanulmányait, meglehetősen figyelemreméltó eredményekkel!
Ez a földre szállt, őzike-szembogarú, és édeni mennyország olyan volt az ember számára azokban az egész személyiséget próbáló időkben, minta csak az embert megszánta volna a kegyelem, és megbocsátás és titkos, és szent ajándékot küldött volna le a fellegek birodalmából, hogy felvidítsa, és reményt, és bátorságot önthessen az emberek búskomor, és túlontúl is elcsigázott szívébe.
Amikor áldott Kata tudatta velem egy rövidke, ám annál szívet szorongató mobiltelefon SMS-ben, hogy tartózkodjam rá nézve a számára annyira nem kedvelt, sőt meglehetősen kompromittáló versidézeteimtől, és ezek után közölte, hogy férjhez ment, és ezáltal letette a hűségesküt a szerelem oltárán, egy kicsit összetört a szívem, a megcsalatás keserű méregpohara által. Bár talán fontosabb volt az számomra is, hogy ő a szívére hallgatott, és ezt illett tiszteletben tartani.
Úgy éreztem magam azokban a zivataros, és egyszersmind zimankós időkben, mint akin átment egy jól megtermett elefánt, vagy belepasszírozták kiszolgáltatott testét a forró aszfaltba egy túlsúlyosnak mondott úthengerrel.
Én azt sajnáltam talán a legisleginkább, hogy amíg én Katával beszélhettem, a meghittnek gondolt, és hitt pillanatok sorozataiban, végig azt érezhettem, hogy neki bármit elmondhatok, talán szívem legféltettebb titkait is, mert ő mindenben partner, és a lehető legmegértőbben viselte magát, én pedig hogy viszonozzam kedvességét, és önzetlen jóságosságát önként felajánlottam szívemet, és barátságomról próbáltam őt meggyőzni, és sokat beszélgethettünk olyan dolgokról is amit az ember a magánterület hatáskörébe sorol.
Azt hiszem, hogy nagyon is kedvelte, és szerette a verseket amiket először neki írtam, és ezek után többször is nagy előszeretettel kértem ki a véleményét. Továbbá minden pillanatban, mint valamiféle titkos ügynök azon mesterkedtem, és azon morfondíroztam, hogy milyen jellegű, vagy fajta ,,haditervvel” tehetném, őt boldoggá!
Sajnos mint utóbb kiderült teljességgel reménytelen volt minden próbálkozásom, mert Kata szívét Cupido istenség, már réges-régen elrabolta valaki más számára.
Én abban reménykedtem, és gyermeteg hittel elhitettem azt magammal, hogy legalább a barátság örökké összefűző fonalait sikeresen megmenthettük volna, de ez sajnos nem tudom miért nem sikerült.
Talán már hallani sem akar rólam, én pedig tiszteletben tartom a döntését, és elfogadom, hogy el kellett, hogy távolodjunk egymástól, hiszen a sors bizonyára más élet-ösvényt jelölt ki a számunkra!
Eszter, aki Székesfehérvárról járt be kicsiny csoporttársi közösségünkbe nap-nap után, és így meglehetősen kellemetlen gondja támadt a vasúti közlekedéssel!
Esztinek az átlagosnál jóval alacsonyabb, sovány, de annál csodálatosabb lélekkel, és szemekkel megáldott teremtés volt. Szemeinek átütő, mély barnaékköve azt sugallta, hogy olyan ártatlan, és tiszta, szinte már gyermeki érzelmek, és gondolatok lobognak benne, hogy képtelen a hazugság minden formájának, még az elviselésére is.
Rövid, tüskésre megkomponált, sötétbarna frizurája rendkívül érzékeltette, hogy azért, ha kellett tudott ízig-vérig kemény, és határozott is lenni, de a sorozatos kórházi, és kontrollvizsgálatok – amikkel mélységesen együtt tudtam érezni -, rendkívüli mértékben felőrölték azt a valamit amit a szakirodalom plusz ,,töltésenergiaként” emleget, így történhetett, hogy az indokoltan sorozatos hiányzásokkal, amit - hangsúlyozom a kényszeredett helyzetben a lehető legjogosabban követett el Eszti -, egynéhány pedagógusnak nemcsak, hogy nagyon tüskésen szórta a szemét, de több tanár is határozottan kijelentette, hogyha a hölgy ennyit hiányzik, mert annyira rosszul érzi magát, illetve gyenge fizikumára való tekintettel beteges, akkor miért nem iratkozott át levelező, vagy legalább is esti szakra? , mert akkor elég lenne egy hónapban csupán három, esetleg négy alkalmakként benéznie az intézménybe.
Szegény Eszter talán én voltam az egyetlen ember aki úgy gondolta, hogy az a két gyönyörű, és hatalmas sziget, amely a homloka alatt helyezkedett el, és amely úgy tudott ragyogni, akár a csillagok folyvást bánatos, és könny-gyöngyöket ont.
Elárvult kis hercegnőként naphosszat csak azon igyekezett, buzgólkodott hogy, gyűjtögette a Szabó Ervin fővárosi könyvtárban a Kálvin térhez közel a középkori pápaságról szóló anyagokat, és mennyire türelmes tudott lenni, és önzetlenül mindenkihez volt egy-egy kedves szava, nekem nagyon fájt amikor egy jó negyvenes éveiben járó középkort tanító egyetemi docens a Múzeum körútról egy bizonyos Csordás Csaba tanár úr, akit természetesen meg lehetett érteni, hogy rengeteget dolgozott akár éjt-nappallá téve is, és sokszor bizony megesett nem is egyszer, - erre legalább harminc ember a szemtanúm -, hogy el-elbóbiskolt egy-egy szemináriumi óra alkalmával (ami a annyit jelentett, hogy ezeken az órákon minden hallgatónak szabadon választható kiselőadást kellett készítenie, illetve mindenkinek köteles volt az előadása anyagának rövidített vázlatát (amit az egyetemi nyelvezet ,,handout”-nak – nevezett köteles volt mindenki számára kiosztania, és egyes tanárok kikötötték, hogy az előadás nem vehetett több időt igénybe, mindösszesen csupán alig negyedórát, vagy valamivel többet, attól függően, hogy az illető pedagógus mennyire élvezte, avagy tolerálta az adott hallgató előadását!)
Amikor Esztire került a sor, hogy a középkori pápaságról beszéljen tanúsíthatom, hogy a lehető legalaposabban megpróbálta helytállani azon követelményeknek, melyeket Csordás tanár úr még a legelső órán ismertetett! Annál is inkább, hiszen Eszti kiselőadása nemcsak, hogy vázlatos, és igen-igen gondosan, és aprólékosan megkomponált egésznek volt mondható, de rendkívül élvezetessé, és egyszersmind érdekessé, és izgalmassá tudta tenni a pápák magánéleti titkaival, az olyan sok, és néha nekünk fáradságosnak tűnő évszámokat!
Nekem nagyon tetszett, és ha Csordás tanár úr helyében lettem volna, bizonyára egy jó érdemjeggyel honoráltam volna az ifjú hölgy erőfeszítéseit, annál is inkább mert tisztában voltam vele, hogy Eszter csak kivételes alkalmakkor tud a fővárosba utazni, minekután folyamatos kórházi kezelését, csak ritkán szakíthatja félbe. Többször látta mindenki, hogy a lépcsőzés, - ami megjegyzendő, hogy a Kazinczy utcai épületben rengeteg, tenger-szirtfokú lépcső tornyosult minden egyes látogató elő -, meglehetősen megterhelő még azon ifjú, ám tetterős emberek számára is akik jó fizikai kondíciónak örvendenek, nemhogy egy sokszor térdműtéten átesett bájos hölgynek. És, ha ez nem lenne mentség, elárulhatom, hogy a Kazinczy utca negyedik emeletére, tehát a legtetejére az épületnek kellett felsétálni, - bár megjegyzendő, hogy a hallgatok is használhattak volna egy körülbelül négyszemélyes személyi felvonót -, de úgy éreztük, hogy a lifttel egészen nyugodtan közlekedjenek csak a pedagógusok, hiszen mindig is ők propagálták kitüntetett figyelemmel az efféle szolgáltatást.
S ami talán nagyon is furcsa, és egyúttal különleges kiváltságszámba ment – legalább is a hallgatóság kicsinyke részéről -, az volt, hogyha esetleg feltörekvő igazságérzetünktől vezérelve arra törekedtünk, hogy be mertünk szállni a liftbe, akkor az éppen esedékesen bent tartózkodó tanárok meglehetősen furcsa, és egyszersmind sanda tekintetekkel vizslattak bennünket: hogy vajon mit keresünk ott ahova legfeljebb csak ők a hivatalosan jogosultak? Ezen nagyon is meglepődtünk, bár később szinte föl sem tűnt. Sőt egynehány tanár ember – aki volt olyan szíves, és kitüntetett minket az emberség egy-egy részvételével -, az még föl is vitt minket az órarendben megjelölt emeletre. Nem is neheztelt, sőt a lehető legkészségesebben állt helyet ebben a kérdésben.
Eszti bizonyára abban reménykedett, hogy a markáns, és éles hangú Csordás tanár úr majd kellően értékelni fogja fáradozásait, ehelyett azonban, azt válaszolta neki kellően kimért már-már túlontúl dühös, és agresszív hidegvérével, hogy ezt az előadást, melyet prezentált nem haladja meg azt a színvonalat, amelyet egyes magas helyen álló személy képvisel!
Ha jól emlékszem, mert ez első ősziesnek mondható félévében volt, és az óta azért már több víz is lefolyhatott a Dunán, Veréb Eszti lélekemelő bátorságról tett tanúbizonyságot, akár a kis, ám annál hősiesebb Nemecsek, amikor igenis megvédte az őszinteségét, és kiállt becsülettel minden egyes elhangzott mondatáért!
Ami valljuk csak be egyáltalán nem tetszett a tanár úrnak, sőt annyira felbőszíthette, és felszíthatta magában a már így is parázsló lángokat, hogy elkezdett ordibálni teljes erejéből, hogy az igazságának hitele lehessen a hallgatóság szemében. Meglehet, hogy úgy gondolhatta, hogy csak úgy őrizheti meg az éppen elveszteni készült hitelességet, ha feltétel nélkül úgy ordibál, és nyomdafestéket nem tűrő szavakat használ, hogy csak úgy zeng a padlásfeljárói épületszárny (ahol nagy általánosságban a társaság összeült, hogy végighallgassa a töri szemináriumokat).
Azt elmondhatom, hogy egy pedagógusnak ha már a legfőbb és egyetlen személyes gondjává bonyolódott a kioktatás kérdésköre talán más véleménye is éppen ugyanolyan hasznos lehet, mint esetleg ha ne adj’ Isten kikéri a hallgatóság véleményét. Túlságosan meglódult a lábunk alól az a ló, melyre biztonsággal felültettek minket. Szerintem annak több haszna, és egyúttal értelme lett volna, ha értelmesen, civilizáltan, mint az emberek szoktak, leültek volna békésen, akár Csordás Csaba tanár úr kicsiny irodájában az akkori Múzeum körúti F betűt viselő középkori toronyra emlékeztető épületben, az irodájában, és megbeszélhették volna, hogy mi az ami stimmelt, és mi az amin változtatni kell, nem pedig azonnal csak a negatív kritikákat, mint a feketeleveset egyből rázúdítani szegény másodéves Veréb Esztire.
Ellenszer volt azonban a bajra, hogy bár a tanár úr néha elvesztette a dolgok fölötti kontrolálást, ám a középkori egyetemes történelem szigorlaton januárban, szerintem a vajra lehetett volna kenni, azt sem vette volna észre, hiszen minden egyes alkalommal amikor a túlontúl frusztrált, és rendkívül ideges hallgató úgy ment be az imént ismertetett irodába, hogy úgy érezte, hogy egyáltalán nem tanult, és nem készült fel semmi fajta anyagrészből, bátran mondhatott akármit ami csak a képzeletében összerendezetlenül, és meglehetősen összekuszálódva eszébe jutott, hiszen a tanár úr, amint elkezdte hallgatni azt, hogy rohamozták meg, és aztán hogyan foglalták el a keresztes hadak a tizenharmadik század első felében Konstantinápolyt, szépen, kellemes, és nyugodt körülmények között, mintha nem is ebben a feszült, és nagyon ideges teremben lett volna elbóbiskolt, és lehet, hogy még el is aludt, hiszen, mint ő mondta megesett meglehetősen sok alkalommal, hogy éjt nappallá téve, rendületlen gőzerővel írta tankönyveit, és tengernyi tanulmányait.
Így történhetett, hogy a tisztelt hallgató, ha nagyon jól forogta képzeletének kerekei, akkor mondhatott bármit, ami csak eszébe jutott, csak az évszámokra kellett nagyon odafigyelnie, és így amikor végzett a jól kigondolt, és erőteljesen biztonságosan megszerkesztett feleletével, akkor egy hangos:
,, Tanár úr kérem végeztem – illedelmes megszólítással tudtára adta Csordás tanár úrnak, hogy készen van a mondandója ismertetésével. Mire Csordás tanár úr hirtelenségében, mintha csak egy nem túl érdekes, és meglehetősen unalmas futballmeccsen aludt volna el, felriadt álmaiból, és azt kérdezte:
,, Milyen jegyben is állapodtunk meg magával kapcsolatban? Mondja csak?” – és ha az ember azt felelte erre, hogy hármas alá, könnyűszerrel meg lehetett a lehetősége, és reménye arra, hogy megszerzi a kívánt érdemjegyet, pusztán csupán a képzeletére hagyatkozva!
Mindent egybevéve, talán lehet, hogy a sors akarhatta azt, hogy nem sikerült az őszinte barátságot megtartani Veréb Esztivel, hiszen ő folyton úton volt, Székesfehérvár-Budapest között, és szegény nagyon sokat betegeskedett, és többször is kénytelen volt megjárni a kórházak korántsem kellemes környezeteit!
A második szemeszter után többször összefutottunk vele, imitt-amott, hiszen nekem a későbbiek folyamán bizony jócskán meggyűlt a bajom a nyelvtörténeti szigorlatokkal, (de ezt, majd ismertetem), és ennek folytán hallatlan és meglehetősen önzetlen volt az, hogy Eszti hajlandó volt felajánlani a nyelvtörténet dolgozatát, hogy megnézhessem azt mit is rontottam el, illetve okuljak azokból a hibáimból, amiket – ha egy kicsit emberségesebbek, és segítőkészek lettek volna a nyelvészeti pedagógusok -, akkor talán még a sorozatos elégtelen érdemjegyeken is lehetett volna változtatni, legalább egy görbülő elégségesre.
Azt azonban mindenki figyelmen kívül hagyta, és egyáltalán szinte nem is foglalkozott vele, hogy bizony egy-egy hallgatónak, így nekem is többek között igencsak sok, és nagyon lefárasztó lelkiismeret furdalásomba került, míg sikeredett önmagamat meggyőznöm afelől, hogy amit elrontottam nem azért történt mert nem készültem, vagy egyáltalán elő sem vettem az adott tananyagot, hanem pusztán azért, mert egynehány pedagógus teljes mértékben romboló hatással volt arra a belső akaraterőre amit úgy hívnak: Önbizalom!
Én Esztitől a lehető legtöbbet kaphattam, azt hogy meg kell tanulnom megbízni önmagamban, és mindig felállni ha úgy tetszik a sárból is, és egyfajta gerincességet csepegtetett belém, és megpróbálta a helyes irányba billenteni a már amúgy is a sorozatos negatív kritikákat kapott optimizmusomat, illetve magát az önbizalmamat!
Mikor nem láttuk már őt, én biztosra vettem, hogy átiratkozhatott levelező szakra, és nem tévedtem akkorát, hiszen átment – a nevét sajnos már nem tudom -, egy másik intézménybe, ahol a humán érdekeltségű tárgyakkal foglakozhatott! Mindannyian sajnáltuk, hiszen, bár csupán az első két küzdelmes esztendőt tudhattuk magunk mögött vele, mégis úgy éreztük, hogy elment belőlünk egy ,,lelkiismereti barát”.
Nem tudom, hogy valóban a főiskolán, vagy az egyetemen is megmaradnak-e, avagy széjjelhullnak a már megkezdett, de be nem fejezett baráti szövetségek, de azt mindenesetre már most tudom, hogy történetem következő szereplői minden percben kiálltak egymásért, ám másokért nem tudom, hogy megtették volna-e azt amit úgy is nevezhetnénk, hogy bajtársi szövetség!
Minden pillanatban ott üldögéltünk az első padsorban főleg a Bölcsészettudományi kar Múzeum körútján, ott is a jellegzetes középkori F betűt viselő épületben, és annak is az úgynevezett Buzágh Aladár termében a félemeleten.
Egy hatalmas minden szótól csak egyre visszhangosabbá váló, dohos, és régmúlt illatotokat idéző teremben, ahol a meglehetősen megkopott egy elhasználódott fapadok, és az elhasznált kifakult zöld tábla sok megélt vizsga csatáról tanúskodott.
Kiváltképpen élveztük Szalay Péter főiskolai művészettörténész, és egyben történész előadásait a borongós decemberei, és havas napokon – egyetlen szóval az őszi szemeszterben -, Szalay tanár úrról azért érdemes megjegyezni, hogy amellett, hogy rendkívül hitt, és minden szempontból igyekezett a hallgatóságot arról meggyőzni, hogy ő az, aki minden évszámot, - akár percre pontosan, milliméterek pontosságával meg tudta mondani, hogy mi mi után következik, - és ezt bizonyos tekintetben ki is igyekezett főleg a későbbi kollokviumok, és szigorlatok alkalmával használni, a negyvenes éveiben járt, és már erősen megritkultak hajtincsei – ami nem vitás a tanár úrról hallottuk, hogy kiváltképpen amikor ő katona volt olyan jelentős, és büszke oroszlánsörénnyel rendelkezett, hogy azt bátran meg is dicsérhette akárki.
Termetét tekintve jó vállas, és testi fizikummal megáldott ember volt, aki bár első benyomásra az embernek óhatatlanul az az érzése támadt, hogy rendkívül mondhatni könyörtelen szigorsággal szerez érvényt, és egyben törvényt is is mindenki felett – kivált, ha az ember nem megfelelő módszerekkel sajátította el az Árpád házi királyok pontos, és rendkívül precíz évszámait -, (erre különösen igerlékeny, és nagyon is precíz volt) és ha valaki képtelen volt arról meggyőzni, hogy olvasta azokat a jeles, és minden tekintetben nagyra becsült történeti munkákat, és tanulmányokat, melyeket Szalay tanár úr vetett a papírra, akkor biztosra vehette, hogy érdemjegyeit elégségessel kezdte.
Amellett, hogy sajnos gyakorta megesett az, hogy Szalay tanár úr érvényre jutatta meglehetősen túlcsorduló önbizalommal, hogy ki ő, és hogy mi egyszerű hallgatók ki is vagyunk, kiváltképpen lerombolta a már róla kialakított pozitív képet.
Hiszen, ha az ember megfontolja, tulajdonképpen minden pedagógus amellett, hogy ellátja a maga nevelői, és egyben szaktárgy szerinti szaktudása átadását, egyszersmind ember is aki ugyanazokkal a gondokkal, és problémákkal küzd, és vív a hétköznapok szürkésnek látszó dzsungelében, akár a fiatalság.
Ezzel természetesen senkit nem kívánok megvádolni, vagy kényelmetlen, illetve félreérthető helyzetbe hozni, de azt gondolom, hogy Szabó tanár úr túlságosan elbizakodott, és hatalmas önbizalomi energiáktól, és egyben tettvágyairól volt híres, ami lehet, hogy ő azon a véleményen volt, hogy ez számára egyfajta tekintélyt kölcsönzött, és egyebek mellett tiszteletet parancsolt, ám szerintem csak rontotta a róla kialakult képet, és ennek következtében elkönyvelhette mindenki olyannak amilyen.
Egyébiránt példásnak, és minden tekintetben becsületre méltó édesapai teendőkről tett akkor tanúbizonyságot, amikor azt állította, hogy gondja, és egyszersmind feladata is kell, hogy legyen a megfelelő pedagógiai szakismerettel rendelkező leendő tanárok kiművelése, hiszen mint minden szülő ő is többször meggondolná, hogy egyfajta minőségi igényességet biztosítson a tananyagon kívül a lányának.
Ettől eltekintve az utolsó újkori magyar történelem vizsgám óta, nem találkoztam Szalay Péter tanár úrral, de mindenki érezte, hogy a levegőben van ijesztő, és néha nagyon is valóságosnak ható kifinomult szellemisége.
Erről jut eszembe, amikor az utolsó szigorlaton gróf Eszterházi Pált húztam, felső Magyarország volt nádorát a XVII. században, akkor mindig az volt Szalay tanár úr kedvenc szava járása, és egyúttal úgy is biztatta az éppen megmérettetés alatt álló hallgatóit, hogy a férfiakat engedte előre, hogy először ők essenek át a jelképes utolsó ítéleten, aztán következtek a hölgyek.
Máig is emlékszem, kissé erősen hangsúlyozott s-betűinek fület kopogtató hangjaira, és arra:
,, Remélem, Róbert gavallér jellem lesz, és előre engedi magát a hölgyek előtt, bátorságának feltétlen jeleként.” – ami ha jobban meggondoljuk, nekem kiváltképpen rosszul esett, hiszen az én nevelődési környezetemben általában mindig a hölgyeknek, és egyúttal az asszonyoknak volt elsőbbségi kötelezettségük, így furcsa volt ez a sokadjára megejtett, ám egy kissé tévedtek szituáció, természetesen még akként is, ha tanár úr sasszeműen, és nagyon gondosan önmagában kikémlelhette, hogy ki az aki tudja az adott tananyagot, és ki az aki csak puskák, illetve nem megbízható, kútfők nélküli erőforrásokból képes csak információkat, és ismereteket meríteni.
Erdész Iván tanár úr hál’ istennek nem mondható a mindennapi, és szinte már unalmasan hagyományosnak, és sablonosnak mondható nyelvész szakembernek, hiszen – erre csak később jöttem rá, de hála a sorsnak -, hogy bámulatos emberségről,és valami olyan varázslatos emberismeretről, és emberszeretetről tett számunkra, egyszerű hallgatóságának tanúbizonyságot, amit amíg a Tanárképző Főiskolán, illetve később folytattam tanulmányaimat, sajnos rendkívül kevés, és a legelszomorítóbb dolog az, hogy szinte alig-alig leltem, és találtam meg.
Erdész tanár úr kinézete is már kölcsönzött egyfajta nagyon belülről jövő, nem tolakodó, vagy kötekedő, de egyfajta kellemes szeretnivalóságot, és egyben földöntúli nyugodtságot, harmóniát. Mindennel meg volt áldva, hogy az erő, a nagyság, és a hatalom bizonyos látszatát fenntarthassa. Magas termetű volt, és erős szervezettel, illetve rendkívül hatalmas, és termetes csontozattal rendelkezett.
Az ember onnan is felismerhette, ha csak az utcán, vagy valamerre – főleg a Múzeum körút felé -, járkált, hogy járása mindenkit megtudott vigasztalni, és nyugtatni. leginkább a komótos, és barátságos mackók ide-oda dülöngélő, s kissé kacsázó járása volt az övé.
Úgy járt, mint egy jól beolajozott, és minden fogaskerekében működő svájci óraszámláló. Pontosan, megfontolva szinte minden egyes lépést ami az ő lába és az utcakő kövezete, vagy aszfaltja között létrejött, abban a leheletszer töredéknyi másodpercben, amíg fekete bokacipője talpával meg nem érintette a következő útszakaszt.
Sokan csak a ,,gavallér” gúnynévvel illették, feltehetőleg abból kifolyólag, hogy sűrű, mégis mindig ápolt, és rendesen karbantartott gesztenyeszínű szakállt, és bajuszt viselt, és emellett, gondosan ápolt előnyösen rövidre vágott sötétbarna hajat.
A kimunkált, és mesterien kiművelt magyar nyelvű beszéde viszont a hallgatóság számára annál érdekesebben hatott. Minden kis hangot, minden egyes szót, és mondatszerkezetet ami csak elhagyta száját tisztességesen, artikulálva ( ami egyszersmind szinte minden tekintetben a kiejtést, és a megértést segítette), a szó legkonkrétabb, és legkifejezőbb formájában: ,,meg volt rágva”.
Tehát úgy ejtette ki a magyar nyelvű mondatok, lírai, vagy prózai nyelvezetek minden, egyes sorait, hogy azok a lehető legtökéletesebben hangozzanak. És mindenkit arra igyekezett nevelni, hogy a szépen csengő magyar nyelvet, mind hangzásában, mint pedig értelmében föl lehessen fogni, és meg lehessen érteni.
Sosem felejtem el, amikor – a legelső találkozásunk valamelyikén lehetett az első tanév őszi időszakában -, hogy éppen Kányádi Sándornak a Kőkősi-hídon című versét másolgattam bőszen, és nagy ügybuzgalmamat elővéve a legelső, és egyben a bemutatkozó órák valamelyikén, ami egyesek szerint nagyon kényelmetlen, és unalmas, mert azontúl, hogy az illető tanár ismerteti a hallgatósággal a követelményeket, illetve az adott órai foglalkozás egy-egy szigorúbb szabályát, az embernek olyasfajta érzése van, hogy egész egyszerűen elbóbiskol a kikívánkozó, és nagyon is helytálló unalmasság miatt, illetve mert nem tudja mivel lekötni tengernyinek tűnő szabadidejét. Lehet, hogy a túlzott, és zsongítólag ható levegőhiány okozza, vagy csak egészen egyszerűen a túlzásba vitt tanári beszéd hangszínének egyhangúsága, nem tudom, de annyi már akkor bizonyos volt, hogyha a tanár úr nem mesél, ha az életéből, vagy máshonnan vett, de ugyanakkor megtapasztalt dolgokat, akkor bizonyára az egész csoport nagy valószínűséggel elszundít.
Elég annyi hozzá, hogy ne bóbiskoljak el, és hogy meggyőzzem arról az illető pedagógust, hogy úgy ittam minden szavát, mint az édeni nektárt: a mézet, nem kellett mást cselekednem, mint elővennem egy papírlapot, vagy vonalas füzetet – és általában inkább szerettem vonalas, és spirálokkal ellátott fűzetekbe dolgozni, hiszen ezeknek a fűzeteknek a fő sajátossága az, hogy rendkívül sok bennük a hely, és itt minden egy helyen van -, így minden óra alkalmával, ha a téma túlontúl unalmasnak, vagy nagyon is lehangolóan egyhangúnak tűnt elővettem valamelyik nagyalakú füzetemet, és elkezdtem vagy értelmetlen, szinte ákom-bákomoknak tűnő, és látszó szamárságokat, írni, mint azt hogy mennyibe kerülhet a tej, ha tavaly kétszáz forint volt egy dobozzal? Stb.
De a nagy általánosságban írók, költők, és gondolkodók híres mondásait, szállóigévé lett megjegyzéseit vetettem füzeteim papírjára, és ezekből alakulhatott – feltételezem -, lassan ki, hogy önálló gondolataim lettek.
Amint írtam – színlelve, hogy azokat a követelményeket írom, melyeket Erdész tanár úr megemlített -, a magam kis versidézetét Kányádi Sándortól, egyszer csak nagyon finoman mellém lépett, - mint aki halkan jár a meg rezgő, és zizegő avarban, hogy a vadat el ne ijessze -, mellém lépett, és barnakeretes, nagylencsés szemüvegén át, ami stílusának egyik jellegzetes jelképévé lett – feltételezem -, az élete során elkezdte előbb csak soronként, később strófák ( versszakokként) nézni az éppen esedékes Kányádi verset. Aminek az egyik kellemetlen, ám véletlenségből nagyon is szerencsés következménye az lett, hogy kezdtem – bár lehet, hogy a kezdeti időkben a tanár úr számára ez egyáltalán nem volt túlontúl rokonszenves húzás -, barátkozni, egy nálamnál legalább harminc évvel idősebb, ráadásul pedagógus emberrel!
Tehát, amint megnézte nagy hirtelenséggel azonnal el is vette az én egyénileg megírt Kányádi versemet, és nagyon kimért, ám korántsem tolakodó udvariassággal azt mondta:
,, Fiatalember, ez a költeménye benne lesz a holnapi napilapokban!” – hát aztán erre végleg – ahogyan a mai köznyelv fogalmaz -, kiborult a színültig megtelt veder, és kitört az általános vihorászás, nevetés, mosolygás természetesen az adott helyzetből jövő ütközések, és kisebb fajta súrlódások következtében, és nem utolsósorban végre én is láthattam – a sok marcona, és nagyon komor nevelésügyi szakembertől körülvéve -, egy olyan embert aki szeret, és egyszersmind imád is nevetni, és töretlen elszántsággal küzd, és harcol azért, hogy a jó hangulat, és a jókedv meglegyen.
Aztán később már annyira megkedveltük, és kölcsönösen el is fogadtuk egymást, hogy én sokszor elkísértem Erdész tanárurat az F épület toronyszobájából, egészen az A épület nyelvészeti tanszékéig. Közben olyan dolgokról beszélgettem vele, minthogy:
Hány éves lehet Lóci? – a Szabó Lőrinc versek kedvelt gyermekszereplője, illetve, hogy milyen is lehetett az 1960-70-es évek színházi élete? – hiszen a tanár úr amellett, hogy nyelvész, és helyes kiejtés tanár is volt, egyúttal színházbeszédet, és vélhetően dramaturgiát is oktatott a Színház, és Filmművészeti akkori főiskolán. ( Ma már ez egyetem).
Talán a legislegnagyobb érdeme a tanár úrnak, hogy amikor végzősségem felé közeledtem csak két darab tantárgyat vehettem fel: nevezetesen a tartozásomként számon tartott: szófajtant, illetve a pszhicholingvisztikát, hiszen a szintagma, és a mondattanhoz sajnos egyetemes nyelvészeti szigorlatra lett volna szükség, egyesek egybehangzó vélekedése szerint. Éppen itt tudta a tanár úr kamatoztatni ,,emberséges, rábeszélő tehetségét”, ugyanis, amikor odajött hozzám, és szinte magaskás, kimért, és roppant udvarias hangján azt kérdezte:
,, Mit óhajt fiatalember? Miért szomorkodik?” – akkor az ember a lehető legszabadabb elszántsággal megvallhatta, hogy a pszicholingvisztika előadásait szeretné figyelemmel kísérni, nevezetesen azt, hogy a tanár úr nem tudom, hogy tudhatta-e, hogy nem rendelkezem a szükséges nyelvészeti szigorlattal ahhoz, hogy egyáltalán részt vehessek az óráján, de elég annyit megemlítenem, hogy ő a lehető legszívmelengetőbb emberségről tett tanúbizonyságot, míg mások, (főleg a nyelvészeti tanszéken dolgozó többségi munkatárs), nagyon is hideg kimértséggel közölték, hogy amíg nem lesz meg a szükséges szófajtan, szintagmatan, és egyszersmind a mondattant összefoglaló egyetemes jellegű, nyelvészeti szigorlatom, addig Szezám ajtói, mint a mesében zárva maradnak, hiszen képtelen voltam igyis-úgy is megfejteni az adott varázsszót.