VIII. fejezet

A nebuló végre barátságos és szellemi emberek táraságába kerül

 Azt szokták mondani, hogy mindig az első év a legnehezebb az ember új munkahelyén, vagy egy új társadalmi közösségben, és az emberek között. Nos ez velem is így esett meg, az első erőltetett, és kimerítően hosszú év után már is rohamléptekkel elrepültek azok a kedves, és főleg az idegrendszerünket pihentető, és megnyugtató napok, amik arra szolgáltak volna, mintegy jelképes felfrissítőként, hogy az ember – különös szóhasználattal -, feltöltődjön!

  Első évfolyamos főiskolás korom második félévben, hiszen az elsőt már teljesítettnek véltem hajszál híján, a szokásos regisztrációs, és bevezető, esős szeptember első napjaival!

  Itt a megszokott régi, és jól bevált ismerősökön kívül a tisztelt hallgató ifjúság új, és meglepőbb tanárokkal is találkozhatott, akiknek a személyisége ismételten újabbnál újabb kalandokba csöppentette az illető főiskolai nebulóságot!

  A legelső személy akit azért említek az első helyen (félreértés ne essék, hogy ezzel meg szeretnék valakiket bántani, csak éppen a leckekönyven végzetes bejegyzései között az ő neve, és tanegysége áll a legelső rublikában), egy rendkívül, - több mint két méter húsz centi magasságú, hullám-zúzmarás hajú, a negyvenes éveinek a közepén járó (ami természetesen nem jelenti azt, hogy az illető a korára való tekintettel idős lenne, csak vannak emberek akik hamar őszülnek, közöttük én is!), vékony testalkatú, és szilárd tekintetet viselő szemöldökkel rendelkező Valkó Béla tanár úr volt, aki nagyon komolyan foglalkozott a színházzal, és ha jók az értesüléseim behatóbban tanulmányozhatta és górcső alá vehette a Thália Színház működési elvét, hiszen mindig felhívta a hallgatóság figyelmét arra mennyire remek darabok mennek most éppen a Színházban, és hogy ő bármikor hajlandó volt jegyeket, sőt színházbérletet is szerezni, ha valaki nagyon érdeklődött valamelyik darab után, természetesen a lehető legjobb szándékból, és készségesen!

 Mindamellett, hogy a tanár úrnak a szívügye volt a színházi kultúra, emellett másik szívügyének tekintette kedvenc költőinek, elsősorban a híres nyugatos nemzedék első tagjairól van szó Babits Mihály, és Kosztolányi Dezső, illetve egyik nagy kedvence Füst Milán színházi, és dramaturgiai módszereit, és működését!

  Az ember a kivételes alkalmakra emlékezik, talán a legjobb emlékezőképességgel, ezért sohasem felejthető pillanatok egyik volt, amikor sovány, és rendkívül magas termetével belépett a Kazinczy utca első emelet 115-ös nagyelőadójába, mint kiderült ő fogja tartani a Bevezetés az Irodalomtudományba nevezetű magyar órát, mindenkin úrrá lett a hatalmas érdeklődés, és a meglepetés varázslatos szelleme, hogy hátha egy jól összekomponált előadást hallunk, tavaly óta most először.

  Egy tankönyvet azért minden érdeklődő figyelmébe ajánlott Valkó tanár úr, nevezetesen amit ő írt, az irodalomtudomány provokációja című tankönyvet, amiben tanulmányok segítettek az irodalom iránt érdeklődőket abban, hogy a jeles, és híres irodalomtörténészek, nyelvészek, és költők, és írók, hogyan vélekednek a művészetekről, és magában az irodalomról. Nagyon hasznos, és érdekes olvasmány volt, de egy kissé túlontúl szakmainak, és nagyon szakszavasítottak érezte szinte mindenki a hatását, de hál’ istennek, hogy legalább a tanár úr személyében egy olyan tanárt kaphattunk aki nemcsak hogy elvárta, és nagyon becsülte azt aki kérdésekkel ostromolja, és bombázza, de nagyon türelmesen mindent elmagyarázott, a tőle telhető egyszerű, emberséges nyelvezeten, és emellett nála is lehetett kérdezni, és ha volt alkalom, és idő rá ( hiszen az egyetemisták, és a főiskolásoknak az egyik legnagyobb kincsük az idő), akkor mindenkinek nagyon szívesen a rendelkezésére állt.

  Érdekesek voltak ezek az órák több szempontból is, de talán ami engem magával ragadott, az egyfajta belső, túlfűtött életszenvedély volt, ahogyan Valkó tanár úr szinte mélységes alázattal viseltetett az irodalomtudomány iránt, és talán ami a legfontosabb, hogy nem utasította el mereven, és meglehetősen konzervatívan, mint egyesek, a legújabb kutatások, ötleteket, és gondolatokat, hanem meg tudta érteni, és a lehető legtermészetesebben el is fogadta őket!

  Ennek a tantárgynak nem volt számottevően nagy, és egeket is megengedő tétje, és jutalma, legfeljebb csak nem éreztük magunkat teljesen egyedül a tudományok sűrűjében, főleg a baljóslatú magyar szakon, és volt valaki aki tökéletesen együtt tudott rezegni nemcsak a szellemi rezdülésekkel, hanem a főiskolás fiatalsággal is. Valkó tanár úr többször is megemlítette, hogy kitüntetett boldogság, és minden tekintetben nagyra becsült érzés fogja el, amikor azt látja, hogy a Kazinczy utcában, mint mondta:

,, Zajlik az élet és burjánzik a szellemi pezsgés” és így az ember belekerülhetett alkotó emberek társadalmi közegébe, akik újítók voltak a maguk szakterületein!

  Az ember mindig örömmel gondol vissza rá, amikor meg kellett fogalmazni egy nagyon fontos házi dolgozat formájában a Nép írók mozgalmát, és ezen belül egy szabadon kiválasztott népi író regényét kellett elemezni, és ebből lett nekem összesen, kereken nyolcvan megszenvedett, és kemény intenzitású oldalam, a legnagyobb csodálkozást váltottam ki a tanár úrból aki annyit mondott szinte már bizalmába fogadva, hogy:

 - Tormás úr, ha ki szeretné adatni, mindenképpen konzultáljon velem a közel jövőben, ami az életművét illeti!

  Én azt nem felejtettem el, és nagyon megköszöntem neki, hogy volt valaki akit ténylegesen érdekelt az irodalom és a hallgatóság sorsa.

Az első évfolyam második félévében egy fejlődés pszichológus volt Pólya Klára tanárnő akit feltehetően azért nem kedveltek annyian, és meglehetősen későn, az estébe belenyúlóan kezdődtek mindig az órái általában keddenként, - lehet, hogy éppen ezért nem volt túl népszerű a szemináriumi foglalkozás -, roppant magabiztossággal, és hitvallásszerűen hirdette, hogy a gyermeknek aki világra jön mindenképpen gondolkodó édesanyára van szüksége, hogy az anyai kötődés, és egyfajta hospitálási folyamat beinduljon az újszülött lelkiismeretében!

  Minket ez az óra is érdekelt volna, mint minden lelki működés, ami az ember belső terében, és lelkiismerete körül általában történi szokott, de amikor már az ember nagyon elcsigázottan, és összeesetten, és fáradtan, tulajdonképpen egy nehéz nap után még mindig egyhelyben aszalódik, mint az aszalt datolya, vagy a mazsola a Kaziczy utcai aula termében, és az órája már este fél nyolc felé jár, amikor egy normális háztartásban ekkor az emberek már felfrissültek a zuhanyrózsák pezsdítő sugarai által, és az adott teendőjüket – ami megjegyzendő főiskolások, és egyetemisták esetében az aznapi tanult anyag aláhúzásából, és hangos elolvasásából áll -, akkor az emberi koncentráció, és figyelem központúsága már nem túlságosan friss, és mindenki arra gondol, és feltételezhető, hogy minden egyes szenvedő alanynak az járhat a fejében, hogy: ,, De jó is lenne, csak egy pár órácskára, ha lefeküdhetne egy kicsit szundítani!”

  Úgyhogy, én és a csoporttársaim igyekeztünk a lehető legjobb jóindulattal, és figyelem központúságával viseltetni ami a fejlődés-lélektani szemináriumok foglalkozását illeti, de túlzott aktív alkotó munkáról, már ilyen késői időpontban, amikor aznap minden felgyülemlett már sajnos, bármennyire is hallatlan, és kellemetlen az eset, de nem lehetett szó, hiszen már az értelmi képességeinknek is jóformán csukódni vágyott a szempillája!

  Pólya tanárnő, egy közepes testalkatú, vöröses hajú, és a középkorúságának a végén járó ahogyan ő fogalmazott kísérleti jellegű szakpszichológus volt, és azt hiszem pszichiáter, aki ahhoz ragaszkodott, hogy mindenki odafigyeljen amit mond, és még este fél nyolckor is nem volt rest, és nem sajnálta a kitartó fáradságot arra, hogy zárthelyi dolgozatot írasson néha a legbonyolultabb témaköröket is felvonultatva a fejlődéslélektan tárgyköréből, úgyhogy az ember kénytelen volt bele törődni, és hozzászokni, hogy a tudását – főleg a keddi esti napszakokon -, minden esetbe, ha törik, ha szakad, de ébren kellett tartania, így amikor mindenki hazament olyanok lettünk, mint a jól kifacsart citromok, nyersek, savanyúak, és meglehetősen nyomott lelkivilágunk, és szinte már megváltásként hatott, ha megpillanthattuk a számunkra idillikus álmokat dédelgető otthoni ágy nyugodalmas harmóniáját!

  A tanárnőben volt valami nagyon jól kompenzálható, és féltve dédelgetett maximalizmus arról, hogy ő szerette volna minden általa oktatott csoportból kihozni a lehető legtöbbet amit csak tartogatott az eltitkolt értelmi képességük, és ennek érdekében minden eszközt bevetett, de azt gondolom, hogy a lehető legjobb megkönnyebbülés az volt amikor ezt a tantárgyat is egyetlen jelentős kollokviumi vizsgával sikeresen el tudtuk intézni!

 A gyermekkori egyedfejlődésben a firkák, a rajzok, és a játékok szerepét húztam tételként, és akkor el kellett szépen tővirül, hegyire azt mesélnem, hogy mit is jelentenek a gyermek számára a mesék, és a játékok, az azonosulás: intendifikáció, és a belsővé tétel: interorizáció stb.

  Tetszhetett Pólya tanárnőnek a megszeppent, és szerénylelkületű magabiztosságom ,mert mosolyogva csak annyit mondott, hogy:

- Róbert! Ön kiérdemelte a négyest! - és ezzel nagy kő eshetett le a szívemről.

  Amellett, hogy ezt a fejlődéslélektan tantárgyat egy mindent tétet eldöntő vizsgával el lehetett intézni, volt egy kalandosabb változata is ennek a pszichológiai beállítottságú tantárgynak, nevezetesen az, hogy minden jelenvaló, kedves hallgatónak fejlődés-lélektani, házi dolgozatot illett készítenie. Ami abból állt, hogy feltéve, ha még az ember jóban volt, és kapcsolatban maradt a régi iskolájával, akkor oda, vagy esetleg választott magának egy tetszőleges iskolát akkor oda ment, és ott egy kiválasztott gyereken tulajdonképpen pszichológiai analízist kellett végezni, (ami abból állt, hogy a gyereket kérdésekkel kellett, és illett bombázni, arról, hogy milyen az iskola, hogy érzi magát, milyen a környezete, és hogy milyenek a társas jellegű, baráti kapcsolatai, egyszóval: a lelki fejlődéséről kellett egy dolgozati naplóféleségét készíteni minden hallgatónak, amiből Pólya tanárnő pontosan el tudta dönteni, és fel tudta mérni, hogy milyen lelki konfliktusokkal is küszködik, és belső lélekcsatákkal vív az adott gyerek!

  Mint említette:

- Azt szeretném, ha olyan dolgozatot olvashatnék, ahol lelki szemeim előtt látom, azt a gyereket, akit önök kiválasztottak, és minden tudatos és tudat alatti lelki működését ábrázolnák a szakirodalom bemutatásával – természetesen -, egyénileg!

  Sajnos, mint említettem, hogy egy főiskolás hallgatónak a legdrágább kincse: az ideje, amely rohamléptekkel, mint megvadult gőzparipa, szinte állandóan fogyatkozik, mint a fogyó hold, ezért az embernek jól meg kellett azt gondolnia, hogy lehetőleg, még a nyári vizsgaidőszak előtt szépen, tartalmasan, és nyugodt körülmények között elkészíthesse az adott házi dolgozatot.

  Én tulajdonképpen önmagamról készítettem egy dolgozatot Dani álnév alatt. Ebben a dolgozatról, egészen pontosan, és tulajdonképpen a saját életem kisebb-nagyobb baklövéseit, és általános iskolai megpróbáltatásait próbáltam meg természetesen külső szemlélő látcsövén keresztül, érzékletesen, és nagyon meggyőzően ábrázolni, és ez annyira jól sikerült, - hál’ istennek, hogy velem volt az őrangyalom -, hogy egy jó négyessel honorálta a tanárnő erőfeszítéseimet.

  Sajnos nem tudtam mást tenni, az adott időhiányos, és nagyon szoros vizsgaidőszakban, hiszen voltak fontosabb dolgok is amiket a lehetőségekhez képes végre kellett hajtanom, lehetőleg tartalmasan, és precízen, hogy a minden hallgatót fenyegető Damoklész-buktatást elkerüljem, ezért volt hasznos, hogy ezt a vizsgát ennyire felgyorsult ütemben el lehetett könnyűszerrel végezni, hiszen más tantárgyakból, véleményem szerint még nagyobb volt a rajtunk levő, könyörtelen nyomás!

  Minden előadásnak a legelementárisabb, és legegyszerűbb, komoly tétje az volt, hogy az illető tantárgyat vezető tanár ha törik, ha szakad, de kézjegyével szentesítse azt, hogy az illető, esetleg feledékeny hallgató hajlandónak mutatkozott arra, hogy végighallgassa az óráját, mert ha nem írta alá az adott pedagógus félő volt, hogy a következő félévben ismételten fel kellett vennie ezt a tantárgyat a sötétéjű leckekönyvébe!

  Ami általában meg szokott történni a pszichológiai karon, ami az enyhe monotóniát, és az egyhangúságot illeti, nem volt ez másként a magyar szakon sem, ahol tömegével lehetne idézni, és számon tartani felsorolásszerűen, és számadással azokat a kimeríthetetlenek látszó se szeri, se száma nyelvészeti jellegű, komolyabb vitákat, amit a laikus, és az egyszerű hallgatók nemhogy megértettek volna, de szaknyelvi kifejezésük már-már annyira egyhangúan, és unalmasan telepedett végletekig megterhelt koponyájukra, hogy mindenki nagyon unalmasnak találta!

  Egy érdekes személyiséggel folytatom, aki kivételesen nem irodalmár szempontból vettem látcsőm alá, hanem, mint nyelvészeti szakembert: Telkes Etelka tanárnő. Amellett, hogy azért mindenkitől megkövetelte azokat a dolgokat, és nyelvészeti jellegű összefüggéseket melyeket megpróbált a koponyánkba erőltetni, azt nem tagadhatjuk hogy az igazmondását becsülni illett, szinte mindenkinek. Ugyanis, ha Telkes tanárnő valamit kimondott, ami az adott hallgatóra, vagy egy-egy emberre vonatkozott személyesen, és neki, akkor az illető biztos lehetett benne, hogy teljes mértékben igaza van, és nemcsak azért, mert az illető hallgató megsértve érezte az önmaga becsületességét, és önérzetét, hanem, mert végre volt valaki az egyetemen, (minekutána a Tanárképző Főiskolai Kart megszűntették 2003-végén a Kazinczy utcában, és most ott Pedagógiai, és Pszichológiai Kar működik), aki kertelés, és minden fölösleges szépítés nélkül kimondta, a sokszor őszintén kegyetlen igazságot, és magát az őszinteséget.

  Telkes tanárnő alacsony magasságú, a középkorúságának a vége felé járó, barnásvörös hajú, nagy tengerkék szemekkel rendelkező, - amely folyton kutatta az embert -, és feltűnően oktató, magas hangszínnel, rendelkezett.

  Kezdetben csak a jelentéstant, és a szókészlettant oktatta, ami egyet jelentett az alárendelő, és a mellérendelő szóösszetételekkel, és egyúttal azzal az úgynevezett ,,szóképző tudománnyal” aminek a segítségével új szavakat voltunk képesek létrehozni a képző, jel, és rag segítségével, tehát egyfajta alkotó tudománynak is minősülhetett bizonyos formában, és egyúttal tekintetben.

  Már az első alkalommal bizonyos tekintetben lehetséges, hogy elvetettem egy kissé a már régóta merülő sulykot, illetve kihúzhattam a gyufát a házikójából, mert amint fel kellett írni szokásosan, egy kis asztali névjegykártyára azt, hogy hívnak? Természetesen keresztnévvel együtt már látszott a tanárnőn, hogy elolvasva az általam, még a gimnáziumban használatos becéző Róbus névre bizony-bizony korántsem nézett olyan jó szemmel, mint azt sokan képzeltük, pedig meglepetésében az ember mosolygó szájáról arra engedett következtetni, hogy tetszhetett neki ez a kis tréfa, de mint már később kiderült ez nem volt egy megnyerő pillanat!

  Később például amikor szavakat kellett nagy üggyel, és kellő gondossággal faragni, és merő véletlenségből bedobtam a mélyvízbe a nálunk használatos bolognai spagetti ,,trutymákos tészta” nevezetű nagyon szokatlan, és furcsálló elnevezését, akkor bizony már sejthettem, és meggondolatlanságomban gondolhattam volna arra, hogy a tanárnő, ezt a kis csínytevésemet, majd a vizsgák alkalmával egyébiránt is számon kéri rajtam!

  Nem is tévedtem sokat, hiszen a legjobb jegy amit a szemináriumi foglalkozásokon, és a vizsgákon is szereztem (már ami a jelentéstant, és a szókészlettant illeti az elégtelen volt, így hát magam alatt az utolsó menedékgallyat is elfűrészeltem, hiszen ezt a tantárgyat kénytelen voltam felvenni a legközelebbi második évfolyamon is!

 Emellett, amit azért becsülni illett Telkes tanárnőben az az volt, hogy minden őszinte emberségességét felhasználva kijelentette, hogy:

,, Róbert! Nézze, jobban jár, ha leadja a magának már annyira terhes magyar szakot, mert a maga tudása sajnos nem elegendő ehhez! attól tartok, hogy meg fogja szenvedni az egyéb jellegű nyelvészeti tantárgyakat is!

 Hát ez a nagyon megfontolt, és előre látott sorsszerű ítélet lehetett az, amit jelképesen, jó tanács módjára megfogadtam, és végleg leadtam a magyar szakomat, amiből ugyan a magyar irodalom, és világirodalomi részek teljesítve lettek, ám a nyelvészeti kurzusokkal még mindig a frontvonalak mögött rostokoltam, mintha csak valamilyen megmagyarázhatatlan, és egyszersmind furcsa állóháborúba keveredtem volna.

Kristó Gyula professzor úr könyvéből tanultunk végig a félév során, és a következő évfolyamban is. Azok közé a kevesek közé tartozhattunk, akik Szalkai Péter tanár úr szerint abban a megtiszteltetésben részesülhettek, hogy ha kérdésekkel nem is ostromolhatják annyira számottevően Kristó professzor urat, de legalább láthatják, és élvezhetik korabeli kabar eredetű forrásanyagait felhasználva az úgynevezett izgalmas történészvitákat is eredményező, és elindító kettős honfoglalás elméletet!

  Amint megláthattuk Kristó Gyula professzor úr is éppen annyira hétköznapi ember volt, mint mi, vagy éppenséggel a többi pedagógus, csak voltak pedagógiai szakemberek akik sajnos hajlamosak voltak felnagyítani apróbb, és korántsem nagyjelentőségű dolgokat, és személyiségeket, amitől az embernek már az az érzése támadt, hogy a híres emberek közelében sem szabad egyáltalán tartózkodni, hiszen annyira híresek, hogy az már valamiféle súlyos bűncselekménynek számított, ha az egyszerű átlagos polgár valamilyen kellőképpen, és a végletekig is nagyon egyszerű kérdést tett fel az illető nagyon is híres embernek, jelen esetünkben éppen egy professzornak.

  Azokban a pillanatokban, amikor a Kazinczy utcai aulai nagyelőadó termében szólásra, és előadásra emelkedett egy zúzmarás üstökű ember Kristó Gyula professzor úr mindenki, még a legelső kitüntetetteknek járó sorokban ülő, többségükben történelem tanárok többsége, is lélegzet visszafojtva, kellő mohósággal, és tudományos csemegének számító éles kíváncsisággal itta, mint a mézes nektárt Kristó professzor úr mélyen, és bölcsen elgondolkodtató tételszerű megállapításait, és igeként hangzó, megingathatatlan, és megfellebbezhetetlen mondatait!

 Egyetlen afféle heves vérmérsékletű, nagyon fiatalember, akkor még földrajz-történelem szakos, - később a földrajz szakot leadva, és a történelem szakja mellé azt hiszem, hogy a művelődésszervező szakot vette fel -, emelkedett kérdező állásba Varjú Sándor, aki komoly, céltudatos, és sokak szemében imponáló karakánsággal megkérdezte Kristó professzor urat arról, hogy mi a véleménye a jelenlegi honfoglalás teóriákkal, és megállapításokkal kapcsolatban. Mire a professzor úr nagyon udvariasan, és készségesen, ám meglepő diplomatikussággal csak annyit válaszolt, hogy kollegáival most éppen azon fáradozik, hogy összeállítsák, és bebizonyítsák az egyes történelmet formáló honfoglaló elképzelések közül a legjobbat, és az összefüggéseket mérlegelve a lehető legjobb okfejtéssel zárhassák le, az el nem csituló, kulturális vitát!

  Aztán, ahogyan az ember már megszokhatta, másnap főleg tisztelt Szaklai Péter tanár úr a lehető legmélyebb tisztelettel, és nagyrabecsüléssel nyilatkozott Kristó professzor úr konferenciáról, illetve most készülő könyveiről! Ekképpen végződött a beilleszkedő gólyakorszakom.

 Az első évfolyam rendkívül nagy érzelmi sokként ért, annál is inkább, hiszen azok az álom, és elképzelések, melyeket az ember eltervezett, és melyeknek kivitelezésénél egy kis szakmai együttműködést remélt, és várt el egynehány pedagógustól csaknem füstbe ment tervnek tűntek, és meglehetősen befészkelték magukat a kezdő hallgatók lelkiismeretébe, akik mindenben úgy gondolkodtak, és teljes mértékben meg voltak arról győződve, hogy egyedül ők lehetnek a felelősek azért, mert valamelyik kollokviumuk, vagy szigorlati jellegű vizsgájuk nem sikerült. Ez az érzelmi élmény bizony a későbbiek folyamán is döntő érzelmi hatással lesz egyes hallgatókra nézve, közöttük jómagamra is!

BÖLCS TANÁCS

- Ne feledjék el! – figyelmeztette az idősödő, színházért a végtelen rajongás tiszteletével viszonyuló professzor diákjait -, csak akkor lesznek a nevelő mesterséghez méltó pedagógusok, ha megtartják magukat az erkölcsi emberség feljebbvalóságában! -–ezt annyira komoly öntudattal, és zúzmarás szemöldökeinek homlokráncolásával adta tudtára az egybegyűltek kicsiny seregének, hogy attól kellett tartani, hogy ódon templomi orgonához hasonlító, oroszlán hangszalagjaival még a lélegzetet és a levegőt is megállásra kényszerítheti.

Búbos Ákos, aki maga is belekóstolt már ebbe a mesterségbe – elvégre már több mint három hónapja, hogy sikeresen elvégezte próbatanítását; igaz csupán csak a szűkebben vett iskola falai között, maga is eltöprengett azoknak az ősi, varázslatos szavak értelmén melyeket füleivel most hallott, mert hát, hogy a mennykőbe létezhet az: ,,Ha én becsülettel minden órára készültem, és minden dolgozatomat megírtam, akkor miért nem mondták meg amióta itt vagyok egyszer is mik is voltak azok az ún. súlyos, már-már függelemsértő szarvashibák, melyeket elkövettem?”

A nyári kánikula tüskesugarai hirtelen széjjel szaggatták az ódon várkastélyszerű épület békességét és csendjét, ahol az irodalomtörténeti foglalkozásokat tartották. ,,Ez igen! Miért is nem kaphattunk több emberséget a többi tanárból?!” – bukott ki önkéntelen belőle a felismerés – igaz csupán csak magában, motyogva.

Az volt minden baj forrása: megtanulta ideje korán kamatoztatni; ha téged üldöznek, és küzdelemre késztetnek hiénatorkú gazok, ordas kezek két választásod maradt: Vagy behódolsz, és vereted magad, meghunyászkodva, vagy pedig életed végéig páncélkesztyűt viselve kénytelen-kelletlen hadakozol.

Ugyanakkor emberséges megértés, egy kedveskedő, bizalmat keltő, jó szó nélkül minden ember talán kevesebbet ér a lelkiismerete törvénye szerint, ha még nem tanulta meg magát tisztelni, de úgy, hogy ez ne vezethessen az elbizakodottság ösvényei felé.

Minden ablak, beleértve a sötétbarnára lakozott spalettákat is tárva nyitva hirdette: ,,Itt kérem szépen kimunkált emberfők okítása folyik!”

Hosszú, véget nem érő kulturális vitákról álmodozott. Nem pusztán olyanokról, amikor kivételes kedvvel saját maga mondja meg a helyes válaszokat, és mint valami monoton malom őrlőhengere ledarálja a helyes válaszokat – de mint aki tökéletes, és ugyanakkor egyenjogú partnere is lehet az őt messzemenőkig tisztelő professzor tanárnak: elvégre maguk között vannak, és mert kollegalitási viszonyban állnak! S ahogyan kezdett beletanulni, mint valami szándékos keserves kenyérkereset az egyetemi, főiskolai élet sűrű dzsungeltörvényeibe egyetlen pillanatra maga is úgy érezte, hogy a harmónia csupán egyetlen, jól kiszámított karnyújtásnyira mosolyog mennyország-mosollyal tőle. Talán csak nem volt elég rátarti, makacs, és karakán hogy ezt az elszalasztott, és ugyanakkor felbecsülhetetlen lehetőséget megragadhassa.

Fiatal korában pedig, mint valami romantikusabb kedvű, ártatlan lovagiasságban hűséggel bizakodó hős Don Quijote merte elhinni, hogy szépséges Dulcineája csak őt várja egyedül, és ezért nem rest feláldozni álmommal csalogató éjszakái, megszentelt szentségét! Szép romantikával, és még több szerelmes verssel bókolva kívánta az időtlen halhatatlanságot közvetíteni a szavak üzeneteivel. Bár több mint valószínű, hogy az adott korszak volt méltatlan befogadni az el nem múló, örökkévaló szenvedélyeket, melyek majd megteremthetik a megváltást!

Mert Búbos erre várt: Megfogva csordultig szerelmeskedő kedvese hevülő, és izzó hattyúkezét, és együtt átbarangolni az élet sikátorain, mint két sokat szenvedett, s tűrt emberi csillag, melyek attól annyira gyémántfényesek, hogy meghallják egymás szívdobbanásait!

Most, hogy egyre csak az idős próféta szavai zengtek bele a nappalok egyhangúságába öntudatlanul is megérezte, hogy itt valami többről lehet szó, mint az átlagos; ez a termetes, őszeminenciás ember igenis tudja az emberi létezés összes titkait, és ha jók vagyunk hozzá, és türelmesen nagyvonalúak megvallja majd nekünk ősi titkait!

- Jó napot! Hát maga, már ideje korán felkelt! Csak nem rám várakozott?! – lepődött meg egyszeriben az öreg professzor, amikor meglátta ifjú, mindig szerény és a tudás alázatáról közismert tanítványát.

-Elnézést kell kérnem professzor úr, de… csak a szigorlat miatt… - bátortalan szavait azonnal megértette az öreg.

- Hát persze, persze! Ildikó kedves, ha ráér akkor hozzon be két kávét! Egyet tejjel, és ha akadna esetleg valami süteményféleség azt megköszönném!

Titkárnője aki a hátsó szobában ugrásra készen várta parancsait zokszó nélkül már készítette is a kávéfőzőt, és igyekezett előkeríteni valami teasüteményféleséget.

Az idős tanár ember mintha csak a legjobb barátja, vagy kollegája lett volna a nagyon meglepődött fiatalember kedvesen betessékelte a nagy, komor szigorúságról árulkodó tölgyfaajtón belülre.

Ami rögtön feltűnt a fiatalembernek az a mérhetetlenül sok kódex, és könyv volt, melyek ábécé sorrendben sorakoztak, pedáns rendben a szintén plafonig terjedelmes, vaskos könyvespolcokon.

- Feltételezem arra kíváncsi, hogy olvastam-e ezeket a könyveket? – sandított fél szemmel a tétova fiatalra.

Búbos csak bólogatni mert, nehogy bármivel is magára vonja a figyelmet!

- …Mielőtt kimondja! Igen! Sajnos olvasnom kellett, de ma már ez a kultúra szerves része lett, és sokkal inkább hálás szívvel gondolok vissza a rég szép időkre semmint haraggal a szívemben! – annyira szépen, precízen fűzte szavait, és mondatait, hogy érződött, hogy egy valóságos tudástárral van dolga a megszeppent fiatalnak! De vajon hogy fog minden vizsgakérdésre felelni úgy, hogy – remélhetőleg -, biztosan átmehessen a vizsgán, mert semmi kedve sem volt február első felében megint pót vizsgázni menni.

- Akkor kérem, húzzon bátran egy tételt, és ha nincs ellenvetése, akkor lássunk is munkához, mert szórít az idő! – gyorsan helyet foglalt nagyobb méretű, tölgyfaborítású, öblös karosszékében, melyek meglátszott az antik jelleg.

- A nyolcas tétel kérem szépen! – hebegte Búbos.

- Máris… a nyolcas tétel! Hoppá! Önnek ma nagy szerencséje van fiatalember! – jelentette ki, mint aki meglepődött, és rokonszenvesen elégedettebb, mint valaha. – Gárdonyi Géza: az én falum című novelláskötetét kellene ától-cettig szépen bemutatnia tanulmányokkal miegyebekkel! Remélem nem okoz majd fejtörést! – kacsintott az öreg professzor, és hangjában volt valami bölcs előrelátás, mi azonnal képes volt megnyugtatni a zaklatott, nyughatatlan lelkeket.

- Nem szükséges elkapkodni semmit! Észrevettem, hogy gondjai vannak a helyesírással! Még szerencse, hogy irodalmárként engem csakis a tartalom érdekel! – hangjában egy aggódó apa felelőssége csendült ki. – Van rá kerek tizenöt perce!

- Köszönöm szépen tanár úr! – felelte Búbos, majd rohamléptekkel elfoglalta a nagyméretű irodában a hátsó kis dolgozószobát, ahol két fekete fotel, és egy nagyobb, mahagóni asztal árulkodott a finom eleganciáról. Azonnal leült, és mintha megszűnt volna körülötte a világ; hozzálátott, és már körmölt is végestelen kusza sorokat szántva össze-vissza a hófehér papíron. Persze jobb lett volna, ha mindent pontokba szedve, mint egy vázlatszerűséget tüzetesen átgondol, és csak utána lát hozzá az íráshoz, de miután össz-vissz volt neki tizenöt perce az idő így sem lehetett elég mindenre.

Csoporttársa – akivel mindig együtt utaztak hazafelé az egyetemről -, nem győzött álmélkodni rajta, hogy Búbosnak úgy vághat az esze, akár a borotva, mert sort-sor alá szántott a papíron. S kisebb féltékenységet is érzett amiatt, hogy ő fogott ki ennyire mázlista-könnyű tételt.

- Légyszi! Ha tudsz súghatnál egy kicsit! Mit lehet még Vajda János költészetéről írni?!

- Jaj! Csak halkan Ramikám! Nehogy az öreg észrevegye, hogy egymást segítjük, mert akkor mindketten lakolunk! – jogosan rettegett az ellégtelentől, mert aki nem olvasta a professzor úr kedvenceit, úgy mint: a Toldit, Arany János összesét, vagy Vajda Jánost és nem tudott egyszerű kérdésekre sem felelni az szó nélkül azonnal repült a szigorlatról! Ezért a harmincnyolc tételből igyekeztek annyira felkészülni, amennyire csak tudtak! S átkozták a pillanatot akkor, ha az adott kötetet egyedül a Széchényi Könyvtárban találhatták meg, mert onnét nem lehetett kikölcsönözni, és sokan voltak kollégiásták!

Alig telt bele hat perc, és az idős professzor máris szólította az első felelőjelöltet:

- Akkor ki szeretne lenni az első vállalkozószellemű?! – mérte végig őket megfontoltan, türelmesen.

Búbos azonnal felállt, és zokszó nélkül felemelt fejjel kilépett.

- Szimpatikus a hozzáállása kedves kolléga! Csak így tovább! – tetszett az öregnek ez a kissé félszeg bátorság. – Foglaljon helyet! Hallgatom! – figyelmesen hátradőlt a nagy székben, és szúrós, mégis barátságos sötétbarnás szemeivel, és bozontos őszes szemöldökével vizslatni kezdte az időközben csatakosra megizzadt felelőt.

- Gárdonyi Géza még fiatal tanárként írta szabadidejében első és legfontosabb novelláskötét! – ,,eddig jó! Nem fogott gyanút! – gondolta. – Amint a gyerekek a téli csikorgó fagyokban a rorátéra mentek, Gárdonyi szociográfus pontossággal igyekezett bemutatni az egész kisebb falu szerkezetét! Hogyan is éltek ott az emberek?

- Álljunk meg egy szóra kedves barátom! – húzta fel kíváncsian kutató szemöldökét az öreg. – Tanult latint az iskolában?

Mint aki valami nagyon súlyos és megbocsáthatatlan vétséget követett el Búbos nagyon megszeppent, és szemlátomást azt sem igen tudta, hogy köpjön, vagy nyeljen?

- Elnézést kérek tanár úr! Sajnos nem! – vetette oda motyogva.

- Tudja mit jelent a roráté?

-Talán… amikor a gyerekek hajnalban templomba mentek… - próbálkozott a megfejtéssel Búbos, és mindeközben végig az öreg prof tekintetét vizsgálta, hogy vajon jót mondd el, és nem sületlenséget?

- Na, majdnem jó! Hát miért mentek a gyerekek a templomba?

Búbos érezte, hogy azonnal elbizonytalanodik; megremegett alsó, valamivel teltebb ajka, mint akibe szabályosan belefagyott a szó:

- Imádkozni…?

- Ezt most kérdezi kedves kollegám, vagy mondja?!

- Mondom… - még mindig hallotta saját magán, hogy eléggé bizonytalan, és az ilyesmit nem szokták jó szemmel nézni! Így hát magában már elkönyvelte, hogy épp bőrrel is megúszhatja ezt a nagyon sok időt és energiát felemésztő vizsgát!

- Ne idegeskedjen! Menni fog ez! Tehát a gyerekek azért mentek a templomba, hogy imádkozzanak! Akkor a roráté az?

- Valamilyen hálaadó ima!

- Gratulálok tisztelt tanár uram! Megvan a megfejtés! – félig fölállt, és kezet fogott a megszeppent hallgatóval, ki természetesen viszonozta a kézfogást!

Valósággal megkönnyebbült; érezte nagy kő esett le a szívéről. Végre nem kapott elégtelent, de a valódi érdemjegye még így is bizonytalanságra adott okot.

- Akkor kérdezem, hogy folytatja-e tovább a megkezdett vizsgát, vagy itt fejezzük be? – kíváncsian tekintett rá az öreg professzor a szék biztonságot jelentő öbléből.

- Tessék parancsolni! – szabadkozott a félszeg fiatalember, és nyakkendőjét kezdte igazgatni, gyűrögetni, mert időközben fojtogató érzés tört rá!

- …Tehát akkor bátor ember duplán ad! Tetszik az olvasottsága kedves Búbos! Akkor egy utolsó kérdést, ha megenged nekem, és máris végeztünk!

A fiatalember, mint akit egy villamosszékhez szegeztek halálfélelemmel kezdett szorongani a ,,vallatószékben” hogy vajon milyen furmányos dolgot találhatott ki ellene az öreg?

- Hány éves volt Arany János unokája, mikor Aranyékhoz került?

,,Ennél nehezebb kérdés már nem is létezhet a földkerekségen!” – jelentette ki magában, és most minden idegrendszerével azon volt, hogy ne mutassa ki, hogy fogalma sincs bizonyos maguktól értető dolgokról!

Az öreg professzor huncutmódon elmosolyodott, hiszen ezen a reggeli napon egyelőre Búbos volt az egyetlen becsületes hallgatója, akinek – kivételesen -, még a széleskörű olvasottsága is tetszett!

- Ne kapkodjon! Csak lassan, türelmesen! – rengő, érces, tenor hangja barátságos volt nagyon, és megtisztelően megértő. –Tehát, hány éves lehetett az a kicsi lányka, amikor a költő Aranyhoz kerülhetett?

,,Már megint úgy tette fel a furfangos kérdést, hogy az kétértelműséget hordozott! – gondolta. De akkor sem adom meg magam!” – döntötte el magában.

- Három-négy éves ha lehetett! – vágta rá. De még mindig elengedő bizonytalansággal rendelkezett, hogy az öregben a gyanú árnyéka fennmaradjon.

- Hát egy négy éves gyerekkel még semmi baj se lenne! – mosolyodott el megint a gyerekes, naiv válasz hallatán, de úgy döntött, hogy Búbos Ákos minden tiszteletet megérdemel, hiszen nem tudott tőle olyat kérdezni, amire így, vagy úgy, de nem tudott volna válaszolni!

- No, hát! Csecsemőkorról tetszett hallani?

- Oh! – esett le rögvest a tantusz! – Hát persze!

- Akkor jó! – huncut barnás szemeiben cinkos láng parázslott. – Lássuk a leckekönyvét!

Hórihorgas, bütykös kezeivel egy szép aranyvégű tollat vett a kezébe, és művészi, dőlt írásképpen a hátsó részbe körmölt valamit; beletelt jó pár percbe mire visszaadta Búbos indexét!

,,Most jött el a végítélet órája! Biztos, hogy ez már a közelgő bukás előszele!” – s biztosan megvolt róla győződve, hogy a professzor azért fogja megbuktatni, mert nem volt eléggé talpraesett, és határozott! Igen is! Kivált a mai világban rámenősnek, és karakánnak kell lenni! Különben bárki emberfia eltaposhatja!

Szabályosan szégyellte magát, és hogy valamicske szikra bátorságot kaphasson a ,,nagyoktól” megnézett még egyszer sorrendben a gondolkodó Rippl-Rónai képet Babitsról, és az idős Arany-portrét közvetlenül az öreg feje fölött!

Alig nyolc perc múlva percre pontosan az öreg tanárember átnyújtotta a becsukott indexet, és nagy örömmel csak annyit jegyzett meg:

- Önből remek pedagógus lesz, mert becsületes! Kérem az indexét csak odakint nézze meg! Viszont látásra! – fölállt, és kimérten mint egy különös eminenciás kezet rázott a megilletődött fiatalemberrel.    

SEBZETT CSÖND

Most ébred csupán a bebábozódott hajnal:

A földsebzett égből kihűlt pelyhek esnek,

s szállingóznak a változó Idővel:

Vakfoltos pehelybundát veszen a természet még,

miközben elárulta magát s rég vétkezett!

A szüntelen marcangoló, törve nyúzva s szitkozódó seb-jelent – nincs már ember -,

aki befogadja!

Öröknyúzó katasztrófák kicsinyes irigykedése,

egymásra mutogatása zajlik:

Csak mert égből jött váratlanul a gyilkos-egyszerű áldás!

A szív: megsebzett tűpárnaként még tűri kénytelen a lét viszontagságait,

- s a nagyképzeletű Rend maga is elhiszi:

Mindent megtett amit hajdanán

elképzelt s amit jó mókaként vidor-elégedetten eltervezett!

Nyüszít most még szenvedéseivel a Valóság,

- hiábavaló küzdelmekben sokan részt se vesznek:

fennhangokon s ércesülő prédikációkkal

ál-szónokok nyugtatják a nem-létezőt:

,,Megtettünk emberi lehetőségekkel mindent!”

– Csupán a reményt adó lehetőség késett végleg!

Toborzó szavakban megszűnt rég a bizalom!

Az agy kényszerülten hallgatni kényszerül,

s görcsösen elfelejti a maradandóság gyehenna-lángjait!

Az emberi méltóság kidobható kacattá aljasult

– csupán az örök hűség s bizalom hiányzott – mert féltünk.

Mániákusan rettegni tudtuk a bizonytalan Holnapot,

melyben szándékosan össze súgtak-búgtak a torzsalkodók:

Hogy nem segítünk? –

megkaptuk ezer ígérettel a pernyében maradt bizalmat,

kézfogó összefogásokat: Szívek mélyén a fényeskedő őrtűz bizony ritkán parázslott:

Szurkáló,

gyilkos tőrök dúlnak hóbucka-csataterekkel – az ember nem tudhat,

nem bírhat egymaga!

Kiveszett volna a napfogyatkozás kanóca?

Hová lett a hűség,

az egymásért valóság biztos látszata? –

A távolban még egyre halkulóbb echózás hallatszik szenvedőn s segélykérőn,

- talán már senki se hallgatja!

Az utolsó renegátok is visszatértek a hegyekre

s sebzett csöndességgel tűntetnek csupán…

ELMARASZTALÁS


Mert minden marasztaló Ítéletet mondat feletted a Világ!

Kisstílű tojásai szúrkálodó kritikáknak! Mindig van lealázás s ráadás!

A Szerelem egyszerre nukleáris reaktor-robbanás a szív katakombáiban

s önpusztító öngyilkosság,

ha nem viszonozzák!

S a Mindenség-kapui is megsemmisülnek önző halhatatlanságukban!

– Részegítő szóoperák ádáz macska-egér harcát vívja

monumentálisra hízlalt hiú majmokkal Majomország!

Megkülönböztethető, penetráns szagok között felüti fejét

s burjánzik az egyformaság!

Lehányt, csillogó koktélruhákban csicsergő hangú madárkák

s kanárik énekelnek!

A megrekedt Idő is sírva vánszorog s atomjaira bomlik!

Kieszközölnének az értő szellemek szövetségével

egy audencia-féleséget – méltatlan évek ütköztek

szándékosan a semmi fogságába;

mint aki egyszerre bent van,

s mégis a koncentrikus körön kívül született!

Az árvaságot adoptálni illene!

Összeesküvők egymás közötti hadititkával önmagukat

is legintő-könnyedén elárulják!

Fülbemászó szelíd zsongás azonnal eltemet!

– Partalanná foszlik a szembesítés!

Tetlegességben fürdeti áldozatait a felesleges félelem-keltés;

riogatások sikolya!

– Elboruló perceiben szándékosan

ezért pimaszkodik különcködőn az Őrző!

Moráljában meggyökeredzik a pöffeszkedő arrogancia!

– A félsötét már csak jobbesetben lehet bizalmasa

annak ki önző rettegései börtönében eltévedt!

Nem lehet több érv,

hogy elcsítitsa a sunnyadókban az Akaratot!

Újból erőt vett a cenzúra mindenen:

ki nem sportol, s nem eléggé vonzó

hozzá hogy kockahasak kidolgozott

s egzotikus guláit fitogtassa árulóvá lesz!

Akit kötnek Emberi szabályai a Létnek

s aki éppen ezért nem adhatja fel önmagát!

             VII. fejezet

   A nebuló próbál baráti szövetségeseket találni

  Én nagyon hálás, boldog, és szerencsés embernek mondhattam magam, hogy egy olyan angyaltekintetű, kedves, és nem utolsósorban szívből sugárzó jóság, türelem, alázat, és kegyelmes idős hölgy vett a gondos szárnyai alá, és pártfogásába, mint Halas Ildikó tanárnő! Ha az ember élete során nem találkozik legalább egyetlen ilyen kaliberű becsületes emberrel, ami segít neki, teljes mértékű önzetlenséggel, és bátorítással az élet buktató jellegű iránytűit nehezebb egymaga átvészelnie.

  Ilyen engedelmesen, és türelmesen bölcs, és jóságos emberekből, sajnos a mostani XXI. századi korszak csak imitt-amott bővelkedik, azt is mondhatnánk, hogy kiveszőben van az erkölcs, és meg kellett élnünk szívet szaggatóan bizonyos erkölcsök, és igenis rendkívül fontos értékek elvesztését!

  Miután megírtam Halas tanárnőhöz a szakdolgozatomat, amit kellő rendszerességgel a Múzeum körúton az A épület harmadik emeleti irodájában nézett át, többé már sajnos nem találkoztam vele. Az ő személyisége nélkül azt hiszem, hogy nemcsak bennem, de csoporttársaim jelentős részében is maradt egy kibogozhatatlan, és légüres tükörtér, ahol az ember elmagányosodhatott, ha valaki ismét fel nem karolta!

 A legelső év őszi félévében mindig is voltak sajnos olyan kaliberű személyiségek akiktől óvakodni illett, és tanácsos volt, ha az ember távol tartotta magát a kérdésektől, és az ezzel együtt járó bajoktól is. Ezek az emberek általában mindenhez savanyú arccal, és kíméletlen, és egyhangú szigorúsággal álltak hozzá, és ha valamit tudni szeretett volna az ember, látszott a szemeik párbeszédélő, hogy a villámok, és az összes kendőzetlen indulat, és szenvedélyes bosszús megszállottság ott világít, mint valamiféle nagyon is tudatos, ám korántsem kellemes gyilkos petróleumlámpa szembogaraik mélyén!

 Én, ha ez idáig jók a számításaim (ám a matematika nemi gazán állt közel a szívemhez), összesen hét alkalommal mentem a bűvös, és elvarázsolt című Nyelvtörténet szigorlat pótvizsgájára!

Nem vitás! Összesen hét alkalommal! Ez a bizonyos számomra igencsak kellemetlen, és egyúttal kétségbeesetten lesújtó erkölcsi ítélete volt az embertelenségnek! Tudniillik, a nyelvtörténet című tantárgy arra keresi az elmúlt idők szövetén át az elrejtett, vagy éppenséggel tudatosan eltitkolt válaszokat, hogy kik lehettek az őseink, és milyen kapcsolatban is voltak a többi feltételezett rokonnyelvű népcsoportokkal. Továbbá az összes hangtani törvény alapján, vizsgálja magyar szavaink finnugor gyökereit, és eredet-meghatározásait!

 A legnagyobb gond, ha valaki megvette az összes erre vonatokozó szakirodalmat a Kazinczy utcai jegyzetboltban: nevezetesen Bárczi Géza- Benkő Loránd-Berrár Jolán-féle a Magyar nyelv története című nyelvészeti könyvre, amely meg kell, hogy mondjam elsősorban az adott tantárgyban már nagyon otthonosan mozgó tudósoknak, és nyelvészkollegáknak készült, és a csoporttársakkal együtt bizony okozott néhány hajmeresztő mutatványt, mire úgy nagyjából sikerült egyáltalán azt kideríteni, hogy mit is jelenthet az adott szakzsargon (szakszöveggel megfogalmazott) rész, és hogy ez miért fontos, és hogyan kapcsolódik az adott tananyaghoz!

  Ez az igen-igen vaskos magyar nyelv történetét összefoglaló igen szaktudományos munka sajnos mellőzte a közértetőség nyelvezetét, és amellett, hogy mint említettem léteztek olyan jellemű emberek a pedagógusok között akinél a kérdések feltétele egyenlő volt az azonnali buktatással az adott vizsgákon, ha valaki egyáltalán megpróbálkozott azzal hogy kérdezzen, még ha a legegyszerűbb kérdésekről is volt szó eléggé alaposan össze kellett gyűjtögetni az adott tantárgyi tudományát, hogy ne sérthesse meg, túlontúli közérthetőségével az adott pedagógusokat!

  Boglyas Zoltán tanár úr is olyan jellemű ember volt, aki mindig elérte, hogy bizonyos tekintetben félelemmel, és rettegéssel vegyes tisztelettel hallgassa érdekes orgánumú, kicsit mélyülő zöngés, és nagyon szigor-kemény szavait az éppen adott osztálycsoport!

  Boglyas tanár úr a harmincas éveinek közepén járó, magas, vékony testalkatú, nagyon fekete göndör hajú, szemüveges, és hatalmas kutató tekintettel rendelkező kissé magának való ember volt. Az ember azt hitte, hogy ott helyben elég akár egyetlen toldalék, vagy jelző, és rag pontatlanul, és helytelenül való megfogalmazása, és máris a legjobb esetben is röpül a toll, mint az újra repülni tudó elégtelen a végzetes leckekönyvbe.

  A tanár úrhoz azt gondolom, hogy hozzá lehetett volna igazítani bármelyik pontos időt mutató toronyórát, vagy legalább is a másodpercre pontosan kiszámított svájci óraműszerkezeteket is, hiszen akár mikor volt vele órán, minden egyes alkalommal percre pontosan megjelent. Az ember, ha dermedt néha csend harmóniája lebegte be az osztály, de csak akkor, ha tökéletes csend uralkodott, és megfagyott az éltető lélegzet is megfigyelhette fekete boka cipőjének pattogó, és kopogó járását, ami annyira gyilkosan irritálta egyesek fülét, hogy önkéntelenül is inkább könnyezve hazament volna, semmint beüljön egy ilyen formátumú, villámtekintetű ember órájára!

  Boglyas tanár úr járása igen-igen figyelemre méltó volt. Képzeljük el azt, hogy az emberek többsége úgy jár, és sétál, hogy a két lábával, egyszer bal, másszor pedig jobbal kilép, de a nagy általánosságban az emberek többsége bal lábbal szokott kilépni, és az a domináns, és a meghatározó láb amivel az ember a lépését megkezdi. A tanár úr ellenben azt gondolom, hogy tökéletesítette a légben való szabad járkálás, mondhatni a lebegő tánc stílusát, hiszen amikor az adott lábunkkal amelyek megkezdtük a lépést felemeljük automatikusan az következne, hogy letesszük a sarkunkat is a földre, de a tanár úr ehelyett pipiskedve, és lábujjhegyen járt, mintha táncolt volna a levegőben, kissé peckesen!

  Nagy ritkán megesett, hogy valami furcsa, és lenéző dolgon, amit az intelligenciája furcsált gúnyos, fintorított mosollyal nyugtázta magában nevetését, ám ez nagyon is nagy szónak számított, hogy egy nyelvészeti szakember elnevesse magát, ráadásul olyan valaki, aki sajnos túlontúl szigorúságával, és könyörtelen keménységével nem örvendett közkedveltségnek a hallgatóság köreiben, bizony eléggé furcsa volt.

  Egy-egy ilyen alkalommal, amikor láttuk, hogy a tanár úr szájszeglete, akár a csigafonal görbülésre hajladozik, meglepődtünk, és szinte már automatikusan készítettük a leckekönyvünket, hogy bevezessük az elégtelent, amiért egyáltalán meglepődhettünk!

  Mint minden szemináriumi (kiscsoportos foglalkozás) alkalmával nyelvtörténeti szemináriumon is kiselőadásokkal kellett cselekvőképessé tennünk gondolati műhelyeinkben a felszabadult értelmünk energiáit! A kiselőadás tartalmát Boglyas tanár úr mindig előre meghatározta, és kifejtette, hogy az adott illetőnek mit kell, és hogyan elmondania, és megszabta az időt is, általában egy-egy kiselőadás időbeli határa nem lehetett több mint tíz, esetleg tizenöt percnél. Ha valaki merő véletlenségből, esetleg hajlamos volt megszegni az időkorlátot, azt a tanár úr leállítatta a beszédben, és elkérte a vázlatát – hiszen minden órára köteles volt mindenki A4-es lapon vázlatot gépelni, hogy csoporttársai tudják miről is van szó!

  Az én egyik kiselőadás témám – hiszen itt mindenkinek egyszerre akár még több feladata is lehetett-, éppen az volt, hogy a XV-XVIII. század közötti grammatikusok, és nyelvészeti szakemberek, és főleg a magyar nyelv rendszerével behatóbban foglalkozó tudósoknak, és bibliakészítő embereknek az élettörténetét kellett röviden vázolnom, és be kellett mutatni, ami a lényeg volt, hogy milyen új nyelvtani rendszereket dolgoztak ki ezek az emberek, hogy a magyar nyelv írásban is közérthető legyen, továbbá, hogy milyen vitákat robbantott ki az adott mássalhangzók helyesírása stb.

  A tanár úrnak tetszhetett a kiselőadásom, mert eléggé figyelmesen hallgatta, és csak ritkán szólt közbe – ami gyakorlati szempontokat figyelembe véve azért nagy szó, és egyúttal megállapítás, mert Boglyas tanár úr, ha neki más volt a véleménye azt nem rejtette véka alá, és kíméletlen ítélettel közölte az adott hallgatóval, hogy sajnos az előadásának bizonyos részei kívánnivalót hagynak maguk után! Ami diáknyelven egyet jelentett azzal, hogy az illető imádkozhatott, hogy egyáltalán megkapja az elégséges jegyet, majd utóbb a vizsgán. Egyébként a kiselőadásoknak ténylegesen legfeljebb csak az a tétjük lehetett, hogy ha valaki nem felet meg, az legfeljebb felmondta még egyszer, tehát akkora tragédia nem történt belőle, hogy összedőlt volna egy gondosan fölépített, értelmi kártyavár.

 A nyelvtörténet zárthelyen történő dolgozatok megírása viszont annál nagyobb fejtőrést, és kétségbeesést okozott kiváltképpen nekem, aki tudtam magamról, hogy egyáltalán nem rendelkezem, és sajnos nem vagyok megáldva az adott szakismereti trükkökkel, mint az óvatlan pillanatban előkukucskáló puskák, és cetlizős felíratok tárházával, és a kellő időben közétett súgó üzenetek (ami abból állt, ha valaki tudta a helyes megfejtést a dolgozatban, az továbbadta, de nagyon halkan, és akkor mindenki tudta, és valakinek ez a sugdolózás mentette meg a jegyét, hogy el ne süllyedjen az elégtelenek véghetetlennek látszó, sötét jövőjű tengerében.)

  A zárthelyi dolgozatokat (közismertebb nevükön Zh-kat), általában a szemináriumi foglalkozásokon írtuk meg, amikor éppen lezárult egy-egy fontosabb anyagrész a nyelvtörténet köréből, vagy a középkorból átmentünk szemvillanás alatt a kora újkorba! A megírására attól függően, hogy mini zh-t, vagy rendes nagy zh-t írtunk, általában tíz-és tizenöt perc állt rendelkezésre, ha kicsi volt a zh. Ha nagy akkor egy teljes negyvenöt per is belefért azt, gondolom, hogy bőven!

  Sokan megvádoltak, illetve olyan kijelentéseket tettek az irányomban, hogy egyáltalán nem is készültem fel, mert ha forgattam volna az adott tankönyveket, akkor az, hogy sorozatosan csak elégtelenek díszítik a végzet könyveként elhíresült leckekönyvemet nem fordultak volna elő!

  Megnyugtatok minden tisztelt ismerőst, erről szó sem volt. Én mindig igyekeztem becsületesen, otthon leülve, magam mellé véve a vonalzómat, és általában a grafit ceruzáimat, segítségükkel aláhúzva a legfontosabb részeket a tankönyvből, illetve egyesek azt mondanák hogy szinte sztahanovista jelleggel, túlontúl alapos és precíz vagyok, mert részletes vázlatokat faragtam az adott témákkal kapcsolatban, hogy lemérjem a saját zárthelyi dolgozatom idejét, minden egyes alkalommal, hogy még min kellene javítanom, amit éppen elrontottam!

 Az egyik legnagyobb felelőtlenségnek azt hogy az erkölcsi kötelességük az lenne, hogyha az illető diák, vagy hallgató hibákat követ el, akkor elsősorban segítő szándékú kritikákkal, és nem romboló jellegű megjegyzések tenger árjával kellene szerény hallgatóság koponyáját bombáznia egyes okosnak mondott embereknek. Hanem azt kellene megtanulni, hogy igen, még a felsőoktatásban is szükséges, hogy a hallgatónak elmagyarázzák még a nagyon nyilvánvaló dolgokat is, és a legegyszerűbb kérdésekre megadják a válaszokat, hiszen nem tudhatjuk, hogy ki milyen jellegű szociális környezetből jött!

  Ez a fajta hibákat elemző felhívás, és segítő szándék sajnos hiányzott Boglyas tanár úrhoz hasonló személyiséggel megáldott emberekből.

  A tanár úrnak a világoskéken világító szemei villámokat szórtak amikor az ember csak rájuk nézett, és nem volt ez másként azokon a jellegzetes nyelvtörténet szigorlatokon, amikor is a porul járt, és nagyon is elcsigázott lelkiismeretű hallgatóknak arra az egészen egyszerű kérdésre kellett megfelelniük, hogy a mohácsi vész vajon 1526-ban, vagy éppen 1711-ben volt? – Hát azt hiszem, hogy az emberek többsége, - aki legalább is nem hiányzott a mohácsi vész történelmi tárgyalásánál valószínűleg azt mondaná, hogy 1526 augusztus 29-én volt, rekkenő hőségben. Viszont, ha az ember egy főiskolai docens véleményét kénytelen-kelletlen, és nagyon kellemetlenül elfogadni, bizonyára szükséges, hogy meggondolja magát, kiváltképp, ha ezen a kellemetlen történelmi adaton múlhat a jegye!

  Nos, ha az ember egy tipikusan előkészített nyelvtörténeti szigorlaton vesz rész, a legelső dolog amit a vizsgáztató szakmabeli pedagógusok megkérdeznek tőle – feltéve, ha eddig már több alkalommal, mint én is voltam pótvizsgán, hogy: az illető hallgató befizette-e az esedékes csekket, ami akkor 1500 forint volt! Örömmel jelenthetem, hogy mi minden egyes alkalommal befizettük az adott összeget, tehát hét alkalommal, és mind a hét alkalommal azt üzenték kongó fülembe, hogy:

 ,, Az ön tudása nem megfelelő! Egyáltalán önnek mi keresnivalója van a magyar szakon!”

  Ha az ember ehhez hasonló nagyon szívet marcangoló, és szívfájdító kijelentéseket hall, ráadásul olyan emberekről akiknek inkább bátorítaniuk, és biztatniuk kellene a kezdőket, és a tapasztalatokra szomjazó ifjúságot, bizony az ember már ideje korán kiábrándul az egyetemi létből!

Az a fajta ellenszenvesen fagyos, és dermesztően negatív légkör ami akkor fogadta az embert amikor belépett a nyelvészeti tanszék irodáján, szinte már magáért beszélt. A tekintetek szétbontó, és villámló kereszttüzében az ember itt aligha szerezhetett volna magának, akár a pedagógusok, akár a diákok között ütőképes védelmet, esetleg barátságos szövetségeseket!

  Az ember itt húzott egy tételt – általában harminc tétel volt egy-egy nagyobb terjedelmű szigorlaton -, és hozzá egy ismert nyelvemlékből lehetett az: az Ómagyar Mária siralom, vagy a Tihanyi apátság alapító levele, vagy a Halotti Beszéd, a lényeg, hogy ezekből a korabeli nyelvemlékekből – természetesen a korabeli helyesírással írva -, részletek voltak kiemelve, és az adott hallgatónak egészen pontosan, és a mai korszak nyelvezetére kellett lefordítania az adott szöveget, illetve elemeznie illett tudni az adott korszak hangzóváltozásait, illetve a helyesírását is!

  Aki már ezen a vélhetően nem is olyan egyszerű bevezető próbatételen elbukott számíthatott rá, hogy egy-két jeggyel bizonyára rosszabbat kapott a végeredményt illetően, mint esetleg az aki ezzel a nyelvemlékekkel tisztában volt.

  Az ember összességében tizenöt percet kapott, hogy vázlatában önmagának fölvázolja, hogy gondolati könyvtárai között melyek azok a szakszavak, és szakkifejezések, amelyeket, majd beleépít a feleletébe, és használni fog tudni, hogy ez által minél rokonszenvesebben meggyőzhesse a szigorlatoztatókat arról, hogy ő valóban mindent tud, még a jelentéktelennek is gondolt részlet adatokat is.

  Ha a tétel elmondásával, és kifejtésével nem voltak problémák – amihez természetesen hozzá illett fűzni, hogy Boglyas tanár úr, és az éppen esedékes vizsgáztató tanárnő bizony eléggé alaposan lényeges, és tudásunkat kiszűrő kérdésekkel bombázott minket folyamatosan -, még akkor is meg kellett, hogy az illető felelő feleljen az úgynevezett záró kérdéseknek, amiket a szigorlat záró részénél tettek fel!

  Ha erre már nehezebben ment a válasz az illető örülhetett, ha megadják neki az elégségest – de ne feledkezzünk meg arról, hogy aki már egy elégségest kapott az megfelelt átszámítva egy jeles, vagy legalább is két közepes teljesítménynek!

  Én is minden részletes adatot elmondtam, szinte már annyira tudósi méretű szakszavakkal, és kifejezésekkel tarkítva, hogy bizony sokszor azt sem tudtam, hogy egészen egyszerűen miről is beszélek, és milyen tételeket bizonyítok, cáfolók, vagy ítélek meg?!

  Elég az hozzá, hogy a hét nyelvtörténeti szigorlati pótvizsga alkalmával, általában a konkurens tanárnő kijelentette meglehetősen mérgező, szigorhangon, és fagyos, és éles tekintettel, hogy:

,, Nézze Róbert, én látom, hogy tud valamit, de maga nem hiteles és meggyőző és ezért kérnem kel, hogy próbálkozzon újra a következő alkalommal!” – ezzel a kijelentéssel kapcsolatban azért illik azt megjegyezni, ha az ember már legalább hússzor hallja egymás után mind a hét pótvizsgáján, hogy valami nem stimmel a szaktudása körül, és az adott pedagógusok sem hajlandóak egyáltalán még azt sem elárulni, hogy titkukat felfedjék, hogy mi volt az éppen szarvashibája az embernek, akkor az embernek egyetlen választása van, erről a vizsgáról addig kell lemondania, amíg a többit sikerrel nem teljesítette, vagyis ezek után én úgy gondoltam, hogy még egyetlen sikertelen nyelvtörténeti pótvizsga, és ismételten elutasító választ kapok! Éppen ezért úgy gondoltam, hogy a többi nyelvészeti vizsgámat, ha egyszer senki sem volt egyáltalában hajlandó közölni a hibáimat akkor csak a lehető legutolsó alkalomra szerettem volna halasztani ezt az egyetlen vizsgát.

Talán a legmeghökkentőbb az egész vizsgáztatási processzusban annyi, hogy igenis az adott tanárnak – aki tanította számunkra a nyelvtörténetet -, ki kellett volna állnia a hallgatói mellett, és vállalni bizonyos kellemetlennek ható következményeket: mint azt, hogy valakinek nem szimpatikus a fizimiskája, vagy esetleg más tulajdonságokkal rendelkezik: legalább is erkölcsi tekintetben!

  Időközben azonban annyira felgyülemlett, és megszaporodott, főleg a nyelvészeti tantárgyakból a pótvizsgák számadása, hogy egy idő után, már azt sem tudtam, hogy milyen nyelvészeti órára járok, csak kötelezően kívántam művelődni, és új ismeretekkel gazdagodni egy kicsit!

  Amikor éppen szintagmatan órára szerettem volna menni később a harmadéves félévben Fecske Erzsébet tanárnő illedelmesen felszólította azokat az embereket akiknek nem volt meg a szükséges egyetemes, összefoglaló nyelvészeti szigorlatuk, hogy legyenek kedvesek távozzanak az osztályteremből, és amikor az ember a legtiszteletteljesebb udvariassággal azért megpróbálta megkérdezni, hogy miért nem hallgathatják meg az órát azok akiknek valami nyelvészeti vizsgájuk nem sikerült a válasz az volt, hogy:

,, önöknek nincs meg a kellő elméleti szaktudásuk ahhoz, hogy ezen a foglalkozáson eredményesen szerepeljenek, és elméleti vizsga nélkül nem is fogják megérteni ennek az órának a téma tartalmát.”

  Úgy hogy engem a szó lehető legegyszerűbb jelentésével elegánsan, és kellő intelligenciával kitettek a szintagmatan óráról, és később látni fogja a tisztelt olvasó, hogy máshonnan is!

  Lelkiekben engem roppant mértékben megviselt, és azt hiszem mást is a nyelvtörténeti szigorlat körüli huzavona, egy idő után jogos megállapítással, már mindenki érezte, hiszen benne volt a fagyosan kellemetlenkedő levegőben, hogy itt már nem a szaktudás számított, hanem az, ki mennyire szimpatikus az adott pedagógusoknak, éppen ezért folyamatos kötéltáncot kellett hogy vívjak a remény és a kétségbeesés között, hogy vajon én vagyok az egyedüli felelős, és én rontottam-e el mindent, vagy esetleg más?

  Egy kis idő elteltével szépen lassan, megfontoltan, és kellő tartalmassággal kialakult az bennem, hogy én minden órára, és minden foglalkozásra: legyen az szakmai, később tanítási gyakorlat, vagy vizsga, és szigorlat mindig igyekeztem minden szakirodalmat végigolvasni, és felhasználva beépíteni tudásom könyvtárpolcaiba, és ha valakinek ez nem volt éppenséggel elegendő, vagy megfelelő azzal sajnos én már semmit sem tehettem, mert ahhoz a másik fél aktív közreműködése, és önzetlen segítségadására is szükség lett volna!

  Úgy hogy ezek után azon vitázni, hogy ki lehetett az a rejtélyes személy aki hibázott, és erre nem figyelmeztetett, vagy hívta fel kellő időben a figyelmet, már nem is érdekelt, sajnos egyetemi tanulmányaim alatt úgyis jöttek még legalább tízesével olyan személyiségű emberek, akiknél valami bagatellnek tűnő, apró-cseprő probléma miatt elszakadt a cérna!

  A végzetes leckekönyvbe éppen ezért nyelvtörténetből volt a lehető legtöbb elégtelen érdemjegyem, de már nem is foglalkoztam vele, mert úgy éreztem, hogy fontosabb dolgaim is vannak, mint folyamatosan azon morfondírozni, rágódni, és emészteni egész éjszaka a saját összetört lelkiismeretemet, hogy mik lehettek a hibáim, és hogy valóban én vagyok-e a bűnös? Már teljesen fölösleges felhajtásnak tűnt.

  A legelső főiskolai tanulmányi évemben volt egy igen érdekes ember, aki bizonyára nagy Beatles rajongó lehetett, mert több cikke is foglakozott John Lenonnal, és többek között ő volt az aki az úgynevezett popkultúra című speciális kollégiumokat tartotta, - amik azért voltak nemcsak izgalmasak, de egyúttal nagyon élvezhetően is érdekesek, mert itt az ember még ha hibás, vagy rossz gondolatokat is közölt, nem volt semmi tétje, legfeljebb az év végi vizsgán kicsit a koponyájára pirítottak, hogy:

,, Nahát, nahát, meg ejnye, ejnye” – így aztán ezeket a kiscsoportos jellegű szemináriumi foglakozásokat mindenki szerette, és élvezte!

  Azt az embert aki nagy Beatles rajongó lehetett egykoron, Kosztos Tibor tanár úrnak hívták, és nagyon türelmesen kezelte a diákság – úgynevezett -, kamaszkori lázadó életvitelét, és stílusát, mert bizony tanúságjelét adta több alkalommal is, hogy ö is egyfajta örök lázadó típusát képviselte bizonyos formai keretek között!

  Ha az ember a külsőt megpillantotta rájöhetett, hogy egy amolyan könyvtáros forma, szemüveges kutató-tudós személyiséggel lehet dolga. A tanár úr úgy a harmincas éveinek közepén járó koponyáján kopasz, kétoldalt vörös hajú, körlencsés szemüveget viselő, bal arcán jellegzetesen sötétbarna anyajegy bélyeget viselő, roppant jó humorérzékkel, és nevetőképességgel megáldott irodalomtanár volt, aki mindig elérte, hogyha az illető osztálycsoport nem figyelt rá, egy-egy jófa viccel, netán élcelődő tréfával meg ne nevettessen szinte mindenkit, azt hiszem, hogy ritkán találkozik az ember élete során ennyire laza, mosolygós, és vicces emberrel, és ráadásul éppen egy pedagógussal!

  Az ember nehéz képes hinni a szemének, amikor azt kell, hogy lássa, hogy néha bizony a vicces emberek is komoly gondokat okozhatnak az embereknek, kivált, ha éppen például a verstani ismeretek hiányosságaiban kellene, hogy segítségére legyenek a tapasztalatlan gólyáknak!

  Már a legelső évben verstani szemináriumon, - ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy vers szöveggyűjtemény segítségével próbáltuk elemezni, és analizálni a versek szerkezeti felépítését ütemhangsúlyos, és az időmértékes formák minél hatékonyabb betartásával.

 Ez sajnos annak, aki a gimnáziumban csak a tartalmi szempontokat vette figyelembe – hiszen, a negyvenöt perc alatt, sajnos haladni kellett a tananyaggal -, annak az, hogy mi az időmértékes verselésben a rövid, illetve a hosszú szótag jelzése, sajnos nagy bonyodalmat, és feladatokat okozott! Még szerencse, hogy groteszk, és tengernyi sok unszolásra Kosztos tanár úr végre-valahára megmutatta nemcsak az ütemhangsúlyos, de az időmértékes verselés csínyját-binyját, ám amikor mindezekből vizsgára került a sor, türelmesen, kiszámítottan, nagyon komolyan – ennyire komolynak az ember ritkán lát egy mosolygós személyiséget -, felhívta türelmes figyelmemet arra, hogy ez sajnos nem éppen elégséges, de benne volt minden szavában, a megbocsátó könyörület, amiért képességeimhez mérten figyeltem az óráin, és később a harmadik félév magyar irodalmi szigorlatain, és világirodalmi kollokviumain kellemes meglepetéseket okoztam neki Arany János balladáinak elemzésével, és egyúttal Bertold Brecht-nek a Koldusoperájával.

 Azt hiszem minden emberséges pedagógus feltette önmagának azt a különösen furcsa, és meglepetésszerű kérdést, hogyha ez a fiatalember ennyire érti az irodalomtörténetet, és világirodalmat, sőt kiismeri magát a történelmi összefüggések labirintusaiban hogy létezik, hogy nem boldogul a szerencse kegyelmével sem a magyar grammatika könyörtelen rendszereivel, szabályaival, illetve törvényszerűségeivel?

  Erre sajnos nem tudok válaszolni, hiszen talán én tudhatom a legjobban, hogy a töménytelen mennyiségű, és minőségű szakmódszertani tanulmányok, és nyelvészeti kézi, és szakkönyvek átkutatása, és bemagolását követően sem voltak bizonyos személyiségek megelégedve a tudásommal akkor hogyan és miképpen lehetett volna egyáltalán azt elérni, hogy elhiggyék azt, hogy a becsület, szorgalom, és az igaz szó szentsége megesik, hogy párban s együtt járnak!

  Mindenesetre a tanár úr igyekezett azért, akin látta, és tapasztalta azt, hogy a lehető legmaximálisabban partnerként állt ahhoz, hogy nemcsak megtanulja a tananyagot, hanem el is gondolkozott róla, - tehát önálló véleménnyel rendelkezett -, azt igyekezett a lehető legjobb eredményhirdetésben részesíteni. A sors kiszámíthatatlan, és egyúttal különös iróniája sajnos az volt, hogy a tanárok között is voltak rangidős emberek, és mint utóbb megtudtuk mindig a tudományokban rangidős emberek szava dönt, így a magyar irodalom szigorlat meglehetősen méltánytalan, és a szokott módon nem éppen kellemes eredménnyel zárult, de kóborló, és állandó jelleggel nyugtalan lelkem végre valahára megnyugodhatott, hiszen legalább a szerencse percéből kitelt, hogy nem kellett pótvizsgára mennem!

  Azt hiszem, hogy Kosztos tanár úrban is megvolt egyfajta emberséges hozzáállás ami a közös célok, és megfontolt követelmények megszentelt ügyét illeti, csak ő valamikor szerencsésen kimutatta, valamikor pedig rejtegette, de ettől függetlenül nagy szerencsénk volt vele, hogy éppen ő volt az aki a verstani igen bonyolult foglalkozásokat vezette, és egyúttal megkezdhette a bevezetés az irodalomtudományba című tantárgyat!

 Mindenesetre azt, már a vizsgák alkalmával igen alaposan kitapasztalhattam, és meg is tanulhattam, hogy az ember, ha ténylegesen hófehér, és patyolattiszt inget, és sötétnadrágot vesz, és ha ráadásul létezik a szobai szekrényében egy fölösleges zakó, vagy öltöny, akkor máris egy jeggyel kedvezőbb hatást, és egyben előnyős benyomást tehet az illetékes, feletető tanárnál! És még mondják, hogy nem a ruha teszi az embert! Dehogynem!

  Igen ám, de mivel az évszakok váltakozása diktálná, az embernél azt, hogy mi az amit felvegyen, és a vizsgaidőszak nagy általánosságban, mindig januárra esett, szüleim támogató segítségével, és kegyelmességével úgy gondolkodtunk, hogy egy szolid, minden cicomát, és csinadratát nélkülöző egyszerű kötött pulóvert veszek fel a hattyúfehér ingem fölé, és természetesen a hozzá való sötétszínű nadrágot.

Volt egy igen érdekes személyiség, aki egyben a pszichológiai tanszéket is vezette, és aki afféle hippis külsejével, szinte úgy tűnt, hogy visszarepített volna minket azokba a legendás hetvenes, és nyolcvanas évekbe, amikor még a lázadás, és a rendszerek ellen való agitálás egyfajta kitüntetésszámba ment, és nagyon jó, és rendkívüli mókának számított.

  Ezt az embert Hegyes László tanár úrnak hívták, aki mint utóbb kiderült egyben gyermek pszichológus, és a lelki működések szakértője is volt egyben. Első benyomásra az ember nem is hitte, és nem is gondolta volna, hogy tanárszakemberrel áll szemben, hiszen állandó jelleggel göndör sötétbarna, és roppant kócos haja, illetve a hozzá illő jellegzetes barnás fekete szakáll adott a  tanár úr megjelenésének, valamiféle profetikus megjelenést, és egyúttal ihletet, hogy lám ki lehet ez az érdekesen kinéző, és roppant intelligens, és szellemes ember?

  Vékony volt, és egy kicsit kicsi testalkatú, de aki elkezdett vele beszélgetni akár a mindennapok problémáiról, vagy lelki eredetű konfliktusainak megoldási stratégiáiról annak megnyílt a lelkiismerete, és nagyon jól el lehetett vele beszélgetni. Hallottam a másik osztályokat csicseregni, arról, hogy mennyire oda kell, és oda is illett figyelni a tanár úr főleg a pszichológiai szigorlatain, hiszen aki ezt nem tette meg, azt sajnos minden teketóriázás, és könyörület nélkül, - igaz nem jószántából -, de meg kellett, hogy buktassa!

  Éppen ezért volt szükséges, hogy a tanár úr óráira, és főleg, ha ő vizsgáztatott mindenkinek a lehető legmaximálisabban tisztába kellett lennie azzal, hogy miről is van szó, illetve a tananyagban szerepelt összes összefüggést illett megtanulni, és tudni!

 Én azt hiszem nem kiabálva, és nem túlságosan nagy fennhangon, de kijelenthetem, hogy nagy szerencsém volt, amikor később nem Hegyes tanár úr, hanem Sás István tanár úr szigorlatoztatott később gyermeklélektanból, és fejlődéspszichológiából, mert ő egy kicsit mindent higgadtabban – néha bizony, megesett, hogy valamit túlságosan is higgadtan kezelt!

- Szóval, Tormás! hogyan jellemezné a serdülőkori kríziseket? – kezdte meglepően magas hangján Sás tanár úr. – Mi jut eszébe, ha a serdülőkorra gondol? – folytatta.

Majdnem rávágtam rögvest, hogy: - Nekem elsősorban a pattanások, és a mutáló hang jut eszembe! – de aztán meggondoltam magamat, és maradtam az eredetileg megállapított tananyagnál, és végül szépen folyamatosan beszélgetve – ahogyan természetesen vizsgához illett -, elmeséltem a serdülőkor ,, döccenőit”, aminek nagyon megörült Sás tanár úr, mert ennyire egyéni nyelvezettel, és mi fontosabb volt talán: egyéni meglátással még valószínűleg pályafutása során nem találkozott, bár az ember biztosra vehette, hogy élete során látott már éppen elég csodabogarat!

Végül adott egy jeles alát, és ezzel az ő részéről minden el is volt intézve.

  A másik fontos esemény amiről azért illik megemlékezni az Csóka Erzsébet tanárnővel az első iskolai blokkgyakorlat volt. Ami nem állt másból, mint el kellett látogatnunk egy általános iskolába, és ott gyakorlati szempontokat is figyelembe véve fel kellett térképeznünk, pedagógiai szakmódszertani szempontból, hogy hogyan is zajlik egy iskola belső élete!

 A mi esetünkben ez a kertész utcai Általános Iskola, és Művészeti iskola volt, ami hál’ istennek nem volt annyira messze a híres Kazinczy utcától, így ha valaki elkésett, még az is kényelmesen oda tudott érni, hiszen Csóka Erzsébet tanárnő ellentétben a kisebb többséggel, akik rendszeresen a hallgatók orra alá mondták azt, hogy bizony ,,Maguk elkéstek!”- annyira jó érzékkel rendelkezett, hogy mindenkivel együtt tudott érezni, aki merő véletlenségből esetlegesen lekéste a buszt, vagy éppen egy nagyon kellemetlen, és szívet megviselő szakítási procedúra előtt áll!

  Csóka Erzsébet tanárnő idősödő, középmagas, hollófekete hajkoronáját az ezüstszínű zúzmarák, és dér-erek már imitt-amott megcsipkedték, és egy végtelenül szimpatikus nagymamának látszott, aki kellőképpen melegszívű volt mindenkivel, de akitől azért amellett jelentősen tartani illett, főleg ha közeledtek az év végi esedékes szigorlati megmérettetések!

  Egy kiváló könyvet kellett szinte rendszerességgel az embernek kellő összefüggésekkel megértenie, hogy hogyan is működik a pedagógia: Falusi Iván: Didaktika című elemző tankönyve, ami részletesen foglalkozott a tanóra szerkezeti felépítése mellett a bizonyos pedagógiai módszerek, és trükkök minél hatásosabb bevethetőségével, és értelmezésükkel, így hát hasznos segítőtársa volt a leendő tanárjelölt nebulóknak. Ám mint minden könyv, ez sem volt kellőképpen tökéletes, elvégre ha számításba vesszük egyetlen tankönyvön keresztül mégsem lehet megismerni egy gyereket, nemhogy egy egész osztály felügyeleti jógát rendszabályokhoz, és bizonyos korrekten megszabott törvényszerűségekhez lehetett volna alkalmaztatni, így hát gyakorlati szempontokat mérlegelve az embernek egymagának kellett arra rájönnie, hogy hogyan is lehetséges úgy lekötni a nyüzsizős gyerekek figyelmét legalább annyira, hogy emellett a tananyagot normális ütemezés szerint, és számolva a végítéletszerűen elrendelt negyvenöt percet mindent meg lehessen valósítani amit az adott tanóra megkövetel, és megkíván!

  Meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult ez a célkitűzés, hiszen hallottunk mi is bizonyos történeteket, és elbeszéléseket leendő, és kezdő tanárjelöltektől akiknek a legfontosabb problémájuk a fegyelmezés volt. Képtelenek voltak fegyelmezni egy osztályközösséget. Ha számításba vesszük azt az igen-igen fontos tényt, hogy tanítani tisztességesen, és értelmes keretek között is csak fegyelemmel lehet – hiszen, ha ne csal az értelmem egy gyerek legfeljebb, úgy körülbelül ha tíz percig tud figyelmesen a tanárra nézni, és inni annak nektáros szavait -, akkor már csak azt kell nagyon megfontoltan, és nagyon okosan eldönteni, hogy mihez is kezdhetnénk a maradék közel fél órával?

  Hát bizony ennek még ennek lesz a maga elhibázottnak vélt következménye, ami engem illett is, de ettől függetlenül bepillanthattunk abba, hogy mennyire kimerítő is tud az lenni, mikor az ember letanít egy bizonyos óraszámot akár egyetlen nap leforgása után, és akkor utána még meg kell írnia az aznapi naplót, bejegyzéseket, esetleg még szülői értekezletet is kell tartania – amihez mellékesen azt hiszem senkinek sem füllik a foga -, és mire áldozattá vált pedagógusunk hazaér, úgy körülbelül este fél nyolcra már teljesen megsemmisülni látszik belső biológiai órája, és se személyisége se magánélete, és egyáltalán annak örülhet, hogy nagyon elcsigázottan, és élettelenül fáradtan aludhat pár órácskát, hogy a hét öt napján minden kezdődjön, a körforgás szerint minden elölről!

  Mi mindent szorgalmasan, és túlságosan kellő precizitással lejegyzeteltünk, és igyekeztünk eleget tenni a kérdések véget nem érő szakadatlan ostromának, és záporainak, minekutána a nap végén, szinte már természetes volt az, hogy mi is úgy néztünk ki mint a tisztességesen kifacsart narancsdarabok, vagy legalábbis ruhadarabok, amiket a tisztes feleség éppen most vett ki kedvenc mosómasinájából és éppen kiteríteni készül. Így aztán itt az iskolai blokkgyakorlaton, - hogy az eredeti szakmai megjelölést is használjam -, tulajdonképpen az összes létező órát végiglátogattuk, és az óralátogatási kérdőíveket az éppen órákat tartó pedagógusok szemei elé tettük, természetesen a lehető legkorrektebb udvariassági formákat betartva ezzel, és nekik az volt a feladatuk, hogy kézjegyeik sziporkázó mozdulataival ellássák a jelenléti íveinket!

  Ez volt a legelső blokkgyakorlatom, és biztosra vette, hogyha már az elsőnél is voltak kisebb-nagyobb fennakadások – tudniillik, hogy az adott tanórán mire, és hogyan figyeljünk, és hogyan kell hatékonyan, és csak a legszükségesebben jegyzetelni? -, akkor biztosra vettük, hogy nem ez volt az utolsó kutató, és módszereket elsajátító találkozásunk az iskolákkal.

  Szerencsésnek mondható, hogy a pedagógiai képesítő szakdolgozatomat Csóka Erzsébet tanárnőnél írhatta meg, hiszen máshova már korántsem férhettem volna be, hiszen mire, mi egynehány csoporttársammal odáig jutottunk, hogy beférhettünk volna valahova, szinte már az összes hely foglaltat jelzett, éppen ezért tartottuk a szerencsés véletlen különös egybeesésének, és megtréfálható játékának, hogy még itt Csóka tanárnőnél egyáltalán akad szabad hely.

 Elég annyi ehhez a történethez, hogy amikor azt kellett gyorsan, másodpercek töredéke alatt eldönteni – tudniillik nekünk arról aztán végképpen nem szóltak, hogy mikor kell leadni az adott témabejelentő papírokat az illetékes pedagógiai szakcsoportoknál -, én a hátrányos helyzetű gyermekek oktatása és nevelését választottam! Lehet, hogy azért, mert ezt még mindig nem sikerült kellőképpen orvosolnia bizonyos embereknek, de szerintem a legkézenfekvőbb ténynek az látszott, hogy az összes valamirevaló, s jó témát elhappolták az orrom elől. Persze, mint jószívű diák természetesen hagytam magamat, hiszen a pedagógiából is sokszor elkelt, a mások kreatív, és egyedi ötlete, és segítsége, de ennek ellenére esetleg hagyhattak volna valami kevésbé a napi élethez hozzátartozó jelentéktelennek tűnő témát is.

  Az egyik rigolyámnak könyvelték el, hogy nem szeretek kockáztatni! Ami nagyon is igaz, hiszen kisgyermekkoromtól kezdve mindig is kerültem az összeütközéseket, és magát a versengési élményt másokkal, elvégre a versenyeken sem az számítana ki győz, és ki veszít, hiszen a lényeg az, hogy minden verseny egyben csapatmunka is: hiszen az adott versenyző, és az edző gyümölcsöző és erőfeszítést próbáló kapcsolatából születik majd meg a végeredmény, így tehát akik mindent beleadtak, azok számára szinte már a felesleges mindegységgel bír, hogy győz-e az illető vagy veszít, mert önmagának bizonyította azt be, hogy megmutatta mivel, és hogyan bír, így tehát végeredményben mindenki győztes bizonyos formában, azzal a tárgyi bizonysággal, hogy valakit tárgyi trófeákkal tüntetnek ki, valaki pedig szóbeli becsülést érdemel, de így is úgyis mindenki győz, aki csak elindul egy versenyen.

  Így aztán meglehetősen nehéz dolgom volt, hiszen a fellelhető összes szakirodalmi könyvet, és pedagógiai tanulmányt ami ezzel az igen kényes, és meglehetősen bonyolult témával bonyolult foglalkozik elolvastam, és kijegyzeteltem a fontosabb részeket, de egyáltalán nem volt könnyű azt eldöntenem, hogy hogyan, és mi módon állítsam össze a szakdolgozatom tulajdonképpeni szerkezeti vázlatát, így történt, hogy csoporttársaim egy kisebb közösségével – akik természetesen mindannyian a tanárnőnél írták a szakdolgozatukat gyakorlati módszereket, és adalékokat szereztünk arra vonatkozólag, hogy hogyan kell hivatalos formába önteni egy készülő szakdolgozatot, hogy az a felsőbb vezetés tetszését, és érdemesítését is elnyerje, és így alakult ki aztán szépen lassan alig három és fél hét alatt majd az a pedagógiai, képesítő szakdolgozat, amit végérvényesen legelőször is 2006-ban írtam meg, de amit csak 2008-ban védhettem meg eredményesen, mert 2007-legelsején az éppen vizsgáztató docens asszonyok, és egyetlen úr is azt állították, - itt azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy meglehetősen furcsa, és kicsit cinikus módon -, hogy:

 - Ön semmivel sem tudja bebizonyítani azt, hogy egyáltalán készült érdemben erre a sorsát meghatározó vizsgára! Ön teljesen valótlanságokat állít! – hát ehhez hasonló képtelenségeket vágtak intellektuálisan, és kellő fennhéjázó modorban szegény koponyámhoz, pedig a kellő tapintat, és kellő objektív hangnem azt gondolom, hogy mindenkinek kijárt volna, de nem baj, éreztem miatta egy nagyon kellemetlen feszültséget a lelkiismeretben, hogy vajon mindent jól csináltam-e, de emberségem meggyőzött, és megerősített egész addigi kitartott hitemben, hogy én mindent megtettem ami mentális képességemből futotta. Megnyugtathatom a tisztelt olvasókat, hogy később ez a tanári képesítővizsga sikerült 2009 januárjában, igaz pusztán csak egyetlen erős, és vasbetontermetű elégséges érdemjegyre futotta, de azért hál’istennek létrejött, amiben magam sem hittem, hogy megkaphatom a diplomát. Akik vizsgáztattak érdekes módon az összes vizsgáztató hölgy, és asszony volt, így nagyon meglepő volt, hogy bár a vizsgaelnök igyekezett a lehető legjobb arcát mutatni a szegény, verejtékekkel, és idegrendszerével küszködő hallgatóságnak, és mosolygott kitüntető örömleplezéssel, és meglehetősen leplezett őszinteséggel, titokban lehet, hogy annak örült a leginkább, amikor azt bátorkodott mondani:

- Tormás úr nézze kérem, átnéztük a maga vázlatát (mert a pedagógiai értékelésnek a típusait, és módszereit ismertettem, mint kiválasztott témámat amit ismertetni szerettem volna), és őszintén megmondjuk a felkészültségi idő az ön számára egy kicsit kevésnek volt mondható nem érezzük azt a felelete alapján hogy eléggé felkészült a felelete alapján, így hát önnek egy elégségest tudunk megajánlani! – Ezt mondta szinte leplezett jóindulattal a hangjában az éppen adott vizsgaelnök, és utána meglepő kíváncsisággal az iránt érdeklődött, hogy akinek meglepően sok a helyesírási hibája, nemcsak a vázlatában, de még a képesítő szakdolgozatában is az milyen jellegű munkahelyet fog találni?

 Mire én diplomatikus, és szinte kissé magabiztosnak álcázott hangnemben, mintha fel sem vettem volna a vizsgabizottsági elnök morzsákként elém szórt töredékszavait, azt feledtem, hogy:

 - Kérem szépen, állásinterjúra járok különböző könyvkiadók szerkesztésébe, ahol könyvkiadással is foglalkoznak! – mondtam, mire a vizsgaelnökasszony csak annyit kérdezett, végre teljesen leplezetlen őszinteséggel:

- Tormás úr mondja csak kérem, menni fog ez magának? – mire én azt mondtam kissé ismételten visszakuporodva szerény félszegségemben:

 - Remélem, hogy biztosan! Ezzel vettem búcsút mindannak a kételynek ami mindig is bennem élt.              

REMÉNYTELEN MEGSZÁLLOTTSÁG

Este hét óra felé – végre a meghajszolt, és kivéreztetett napszak után -, amikor az embernek sokkal inkább jólesik egy melengető, pihe-puha ágy, és hozzávaló párnák völgyei, nagy nehezen, vánszorogva egy hórihorgas pincér kihozta a vacsoratálat. Csak futólag ismerhette a nagyon félszeg fiatalember azt a hölgyet, amivel ezt a különlegesre megtervezett, és tán minden ízében és terveiben a tökéletesség fogalmával megáldott pillanatot eltervezte. Mivel a világháló áldásos éterhullámainak hatására ismerkedtek össze – egy alig ötszázas látogatottsági számot elérő randi oldalon, hát akkor az a legkevesebb dolog, hogy az ember valóságosan is megismerje legalább azt, kivel egész eddigi, hányatott, és megkeseredett kis életét megosztotta bizalmasan.

Mielőtt nekiláttak volna a minden sejtjében ínycsiklandó vacsorának, mely szinte valami kimondhatatlan, és ugyanakkor, rejtetten egzotikus izgalommal szinte párosával bizsergette jólesőn, mind a férfi, mindig pedig az ifjú hölgy ízlelőbimbóit, előbb a több vendég kissé neheztelő, és érthetetlen bámulatára teljes négy órát beszélgettek szinte felváltott párbeszédekben az élet különféle bölcselkedő, és költői kérdéseiről vegyesen.

Az ember azt hihette volna, hogy ez a tipikusan bölcselkedő, és szinte egymás szavaiban is ellopott gondolatokat dédelgető párocska nem is éhes annyira, csak és kizárólag azért maradtak a hangulatos étterem meghittséget, és bizalmat árasztó falai között, és rendeltek egy füst alatt, hogy a folytonosság, és az állandóság érzetét – melybe szándékosan keveredtek -, nem kelljen semmilyen körülmények hatására szüneteltetniük!

- Na, ne mondja! – kacsintott a másik oldalon ülő hölgy az izgalmak tökéletes átváltozásában a fiatalemberre, aki sohasem tett sem baklövésnek számító, sem semmiféle elvetélt kísérletet arra nézve, hogy egy valódi, földöntúli tüneményt becserkésszen, avagy behálózzon. Mostani témaválasztásába is kis híján belesült, majdhogynem belefáradt.

- …És mondd csak Tibi? Tényleg soha az életedben nem csókoltál meg egyetlen lányt sem? – kérdezett vissza a hölgy, akinek fel-leugráló hitetlenkedő szemöldökei tulajdonképpen sejteni engedték, hogy jó előre a válaszokat is bőségesen kigondolták. Gyöngyházfényű fogait kellemesen, nem idegeskedésből, de fűtött izgalmából egymáshoz kocogtatta kellemesen.

- Hát… Kérlek, Igen!

Mert hát egész tökéletlen életben gyakorlatilag sohasem volt szerencsém a hölgyek kicsiny, ám annál népesebb táborával – s ezt már az elején elmondtam neki. De, ha esetleg meghívták egy társasabb jellegű összejövetelre szó nélkül mindig ő volt az első, aki egy csapásra hárított, és azon nyomban visszautasította a gáláns felkérést!

A hölgy kinyújtotta finom, és hosszú hattyúkezecskéit, és megsimogatta vele együtt érzőn a megszeppent fiatalember kézfejét. Elektromos szikra pattant a balzsamos, nyárias levegőben; s mindketten tudták, hogy szívük szándékosan eltitkol valamit!

- Mit szólsz a vacsihoz? Ízlik? – kérdezte csakhogy a beszélgetést megpróbálja egy másik vágányra terelni.

- Nagyon finom! És neked? – nem volt hozzászokva, hogy mindig párbeszédekben felelgessen, mert a legtöbb esetben vagy ő volt az, aki mindig hallgatásra kényszerült, vagy a legközlékenyebb! Sokszor nagyon is bőbeszédűséggel mindent elmondott kicsiny, és szánalmas életéről, és ezt a legtöbb hölgy az önsajnálat képleteként értékelte, és zokszó nélkül már a legelső tíz percet sem várták meg, és azonnal faképnél hagyták, mondván, majd elhívják!

- Tudod az a baj velem, hogy én mindent szeretnék egyszerre! Talán azért, mert a nőkben működhet valami titkos biológiai ösztön! Például a legtöbb barátnőm már huszonkilenc évesen azonnal teherbe esett, és én majd megpukkadtam a sárga irigységtől, hogy mikor lesz végre már nekem is egy kis bébim, hogy kiélvezhessem az anyaság minden szenzációját!

- Szerintem minden édesanya, aki valóban az, és nem csupán a levegőbe beszél igazi Hős! Annyi mindent köszönhetük nekik kezdve az életünkkel, és aztán mindenfélét, hogy egy egész élet kevésnek bizonyul, hogy hűséggel adózhassunk nekik!

- Látod! Most gyorsan el kellett volna hoznom a diktafonomat, hogy rögzíthessem ezt az izgalmas beszélgetést! Gyönyörűen fogalmazol!

Tibi annyira meglepődött, hogy bíborvörösen elpirult, mint akinek egy pohárka is megárt:

- Nos… hát igazán köszönöm! Még senki se jegyezte meg!

- Az maradjon csak az ő bajuk! Biztosan sokan mondták már neked, de úgy érzem mintha már vagy egy milliárd éve ismernénk egymást, és neked mindent elmondhatnék, mert rendes vagy, és mindig lehet rád számítani!

- Megint csak hálás köszönetem! – a villájára tűzött ínycsiklandozó tésztát addig nem merte a szájába venni, amíg a gyönyörű hölgy sem evett! Gyerekes félszegségnek tűnt, mégis az ifjú hölgynek nagyon sokat jelenthetett, mert titkon a lábacskáival megérintette a fiatalember lábát.

- Neked hány igazán komoly párkapcsolatod volt már az életedben? – nem finomkodott, azonnal a lényegre tért!

- Hu! Biztosan nem fogsz nekem hinni, mert sajnos a messziről jött ember azt mondd amit akar, de eddig te vagy az első helyen a listán, akivel az első randevú is nagyon jól alakul!

- Micsoda gáláns lovagiasság! Tudod te annyira.. más vagy, mint a legtöbb macsós pasim, akikkel összehozott a végzet!

Tibi kicsit szerencsétlennek érezte magát, amint az ex barátok, és kapcsolatok előtérbe kerültek; látszott mennyire feszélyezi a gondolat, hogy valami erre is felelnie kell majd. Máris jelentősen megizzadt!

- Hé! Kis mackóm! Nyugi! Nem akartalak ennyire zavarba hozni! – kedvesen kinyújtotta kezét, és erősen megszorította Tibi mancsát, hogy biztassa és bátorítsa. – Azért szeretnék veled nagyon őszinte lenni, mert érzem azt, hogy ennek a randinak folytatása lehet, és közelebb is tudunk egymáshoz kerülni! Mit gondolsz?! – megremegtette éjsötét seprűszerű szempilláit, és a leggyönyörűbb csillogó őzikeszemekkel nézett egyenesen farkasszemet vele!

- Igen, azt én is nagyon szívesen megpróbálnám! 

- Baj van?! – észrevette, hogy Tibi kerülgeti a lényeget, és izeg-mozog székével.

- Semmi, tényleg! Csak tudod… tényleg az a helyzet, hogy a szerelmeskedés és az ágyjelenet terén nagyon kezdő és béna vagyok! – abban a pillanatban, amikor végre elszánta magát, hogy megvallja rejtett érzéseit a hölgy egy hatalmasat, és jólesőt kacagott.

- Jaj de drága vagy! – fölemelkedett székéről Tibor is felállt, mert azt gondolhatta, hogy a hölgynek elege lett, és máris menni készül, de a hölgy gyengéden megfogta arcát és megcsókolta a száját. – Nagyra becsülöm az őszinteségedet!

Mindketten visszaültek, kivéve Tibit, aki azonnal megrészegített és letaglózott a mámorító csók! Még senki sem csókolta meg önként! Igaz, neki sem volt hozzá elegendő mersze, hogy kezdeményezhessen!

A hölgy könnyed, mégis kifinomult elegáns mozdulatokkal kivett a kenyereskosárból egy fokhagymás ízesítésű kenyeret, és bájos huncutsággal, akár egy pajkos kislány máris beleharapott. Tibi, hogy ne kelthessen gyanút szintén megfogott egy kenyeret, és a maga suta ügyetlenségében megpróbálta utánozni a hölgy minden mozdulatát.

- Kérlek, mondd azt, hogy csak azért eszel te is foghagymás kenyeret a frenetikus csók után, mert nagyon megéheztél!

- Egyáltalán nem! Csupán csak nem szerettem volna, ha azt gondolod, hogy lemaradok!

- Milyen édes vagy! Tudod az ember nem éppen egy fokhagymás kenyér mellett tervezte el a legromantikusabb pillanatát, de szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezt most egy nagyon jó, és kellemes pillanat! – beljebb ült; csinos szoknyája enyhén feltűrődött. Közelebb hajolt a félszeg fiatalemberhez, aki még mindig úgy tett, mintha a kenyérszeletet majszolná, majd megcsókolta:

- Így már sokkal jobb ízed van! – egzotikusan megnyalta a csattanósra sikeredett csók után enyhén telt alsó ajkait.

- Ö… hogy… ízlik…?

- Szerintem istenien sikeredett! Én mindig is valósággal rajongtam az olasz konyháért! De ha valaki azt szeretné, hogy főzzek neki egy három fogásos olasz menüt egy kissé megrémisztene a feladat! És neked? – annyira ellenállhatatlan, és roppant bájos volt, ahogy pisze orrocskáját megpróbálta úgy egyensúlyozni, hogy a hosszú spagetti tésztát kellően udvariasan vegye a szájába. Tibi ekkor érezte azt, hogy valósággal beleszeretett, és ezt is, ha valami miatt a hölgy később szakítana vele az nagyon megviselné! Hiszen képes volt mindent a szívére venni!

- Most mire gondolsz?! – azokkal a babonázó őzikeszemeiben egyszerre volt kíváncsi éberség, és kizökkenés. Nem tudhatta, hogy a fiatalember miért bámulja őt olyan furcsán, mintha még sohasem látott volna eddig nőt!

- Hahó! – kis kezecskéit meghimbálta Tibi szemei előtt, és percek teltek el, mire reagált. – Föld hívja a Jupiter bolygót! Veszed az adást?

- Jaj! Hogy? Bocsáss meg! Kicsit elbambultam!

- Ennyire unalmas lennék?!

- Bocsáss meg! Kérlek ne haragudj! Én nem akartam… - nagyon látszott, hogy Tibin valami kisfiús melankólia, valami meggyökeresedett, aggastyánszerű szomorúság vesz erőt, ami kihatással lehet a est további hangulatára.

A hölgy ezt nem bánta! Inkább töltött el érdekes, és kíváncsi perceket egy olyasvalaki mellett, aki mélyen önmagába néz, mint egy olyasvalakivel, aki vagy folyamatosan önmagáról beszél, vagy egész álló este vigyorog, akár a vadalma!

- Semmi baj! Bevallom egy kicsit sikerült rám ijesztened! Általában nem vagyok az ilyen különös srácokhoz szokva! Megkérdezhetem, hogy mire gondoltál?!

A fiatal hölgyön igencsak meglátszott, hogy rebegtetni igyekszik rendkívül feltűnően finom, könnyed hollótollszerű szempilláinak redőzetét, mint a nőies praktikák ősi bevett szokását!

- …Az igazság az tudod, hogy így harminc után az ember átértékel bizonyos dolgokat, és… családot szeretne alapítani meg minden… - minden egyes mondatán hallható volt, hogy nehezére esik elmondania ami háborgatja örökké nyughatatlan lelkiismeretét.

- Én nagyon örülök, ha már a második randinkon ennyire fontos kérdések kerülnek szóba! Én most múltam huszonnyolc! Én már huszonévesen azt képzeltem, hogy babázni fogok! Tudod van egy öcsém, akin kiélhettem kicsit a pótanyai örömöket!

- Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik most az öcséd?

- Hát… tulajdonképpen azt mondanám, hogy mindenes, és tróger egyszemélyben, ha érted mire gondolok?

- Ne haragudj, ha megbántottalak volna!

- Hiszen csak beszélgetünk! Így szokás ismerkedni!

- Hát! Legutóbb a szalagavatón léptem rá nagy véletlenségből az egyik egzotikus virágszál hölgy lábára, és a gorilla pasijától épek hogy megmenekültem!

- Biztosan izgalmas kalandokat élhettél át!

- Tudod! Az lehet a baj velem, hogy nagyon mélyen megélem a világ dolgait, miközben a mindenki számára elérhető boldogságról önként le is mondok!

Annyira őszintén, és szinte költői magaslatokkal formálta meg mondatait, hogy a gyönyörű hölgy egyre jobban érezte, hogy ezzel a fiatalemberrel a közeljövőben még egészen biztosan találkozni fog; mélyen megérintették érzékeny lelkét a történtek!

- …És hogy sikeredett a szalagavatód?

- Ami azt illeti, vegyesen! Legalább négy táncban táncoltam! Voltam cigánybáró, és keringős táncos is!

- Nahát! Gratulálok! Fantasztikus lehetett!

Tibi megint feszélyezve érezte magát; látszott rajta, hogy vastag borsószem nagyságú verejtékcseppek kezdtek megjelenni előbb hófehér inge hátán, majd egyre inkább a mellkasán is! A dicséretekkel, és a gratulációkkal sosem tudott mit kezdeni!

- Ö… igazán köszönöm! Tudod, ha egyszer talán lenne kedved szívesen kölcsönadom a VHS-kazettát!

- Neked még működik a videomagnód? Hát ez tök szuper! A szüleimé már sajnos tönkrement, de rengeteg DVD-nk van, amiket sajnos még nem sikerült megnéznem, mert rengeteget dolgozom! Tudod rádiózok, és alkalmanként reklám fotózásra is megszoktak hívni!

- Oh! Gratulálok! Tehetséges vagy!

- Igen! Köszönöm! Te is! – napsugaras mosolya olyan volt, mint valami belső megváltás, amitől az ember nemcsak biztonságot, és tartást nyer, de menedéket jelenthet számára a nehezebb napokban!

- Kérlek mesélj nekem még magadról? Teljesen bezsonggattál! – kérlelte.

- A legtöbb ember úgy vélekedik a gyerekkorról, hogy az szent, és sérthetetlen, és a legszebb emlékek is onnan jönnek! Az emberek többsége ugyanis képtelen elhinni azt, hogy a gyerekek között is vannak gonoszkodók, és szemétládák!

Ebben a percben látszott rajta a lerakódott fájdalom, és minden sebezhető kiszolgáltatottság; mintha egy árva gyerek lett volna, aki mivel nem tanulhatta meg a túlélés szabályait nagyon nehezen boldogult csak az életben!

A fiatal hölgy megszorította mackós mancsait, hogy Tibi érezze minden részvétje, és megértése egyedül az övé!

- Őszintén sajnálom, ami veled történhetett gyerekkorodban! De muszáj lenne előre nézned nem gondolod? Hogy tovább tud lépni!

- Ebben igazad van! Viszont, ha magunk mögött hagyjuk a múlttat nem lesz majd senki sem, aki emlékezhetne!

A hölgy kinyújtotta bájos kis kacsóit, és erősen megszorította a fiatalember kezét.

- Biztosan te is ismered azt a deja vu-szerű érzést, amikor olyan, mintha már ezer éve ismernéd!

- Azt hiszem…

- Tudod, most annyira jól érzem magam, hogy azt érzem, neked mindent elmondhatok, és egy csöppet sem kell szégyenkeznem! – ragyogó szemekkel nézett rá; ebben a hölgyies nézésben több volt, mint egyszerű érzelem; egy angyali lélek rezdülése volt.

- Nagyon jó ezt tőled hallani!

- Akkor jó! – egy utolsó, tökéletes falatot vett gyönyörű, szájfénnyel megfestett szájába. – Mit szólnál, ha ennénk még egy kis somlói galuskát! Ahogy itt csinálják az az igazi!

- Bocsáss meg, de hogy bírsz még enni? Én valósággal majd kipukkadok! – meg is oldotta egy kicsit derékszíját, mert érezte, hogy püffedtsége feszíti.

- Tudod szerencsés a biológiám, így bármennyit is eszek sohasem hízok el!

Tibi mind a két evőeszközt elfordította, és egymás mellé tette ezzel jelezve, hogy befejezte az étkezést!

- Isteni ez a paradicsomszósz! Egy egész kazallal tudnák megenni!

- Hát… kedves egészségedre!

A finom hölgy kecsesen megtörölte a szájacskáját egy papírszalvétával, majd szó nélkül intett a pincérnek, hogy hozzon nekik egy kis somlói galuskát!

- Valami gond van?! – kérdezte, mert még nem nagyon ismerte ki Tibi rejtett fintorgó grimaszait.

- Semmi csak… tudod attól félek, ha te édességet fogyasztassz akkor nekem is illik ennem egy kicsit, hogy ne mondhasd azt, hogy micsoda pasit fogtál ki!

A hölgy ezt annyira bájos, és kedvesnek találhatta, hogy közelebb húzódott Tibihez, mélyen a szemébe nézett, és romantikusan megcsókolta:

- Fantasztikusan érző, és őszinte szíved van! Nagyon örülök, hogy veled találkozhattam!

A pincér alig tíz perc után már is a két gusztsusosan finom somlói galuskával két nagyobb csokiöntettel leöntve!

- Kérem… lehetne esetleg, hogy az egyik adagot becsomagolják?!

- Hogyne! Természetesen! – felelte a pincér. Letette az egyik somlói kelyhet, és a másikat elvitte, hogy becsomagolják.

- Ne haragudj, ha kellemetlenséget okoznék! – szabadkozott Tibi, és úgy pirult, mint az érett alma.

- Ugyan szívem! Imádom, hogy ennyire önmagad tudsz lenni! – azonnal belekanalazott a somlóiba megteremtve ezzel a kulináris élvezetek újabb csúcspontját.

- Istenien néz ki! Biztos, hogy nem kérsz egy harit?! Kicsit kispórolták belőle a jóminőségű tejszínt, de azért így sem rossz! – annyira egzotikusan tudott enni, hogy Tibinek minden egyes falat után nagyot dobbant a szíve; már nem is tudta milyen régóta nem érezhetett ilyet! Mintha a földre telepedett volna egy megérinthető Mennyország.

- …Tudod odahaza Dabas Sáriban a nagymamám amellett, hogy isteni réteseket tud sütni a Somlóit is eredeti házi tejszín hozzáadásával készíti el! Egészen frenetikus tőle az íze! – egzotikusan megnyalta hegyes, bíbor nyelvével a csokis kanalat, és látszott rajta, hogy ennél boldogabb ritkán lehet!

Tibi még sosem találta ennyire huncut-bájosnak a romantikus helyzetet, hogy egy egzotikus hölgy annyira gyermeki boldogsággal élvezné a csokiszószt, mint a babonázó hölgy; szinte ámulattal figyelt minden aprócska kis részletet.

- Már megint mi van? – újabb csokikrémet lapátolt gyönyörű szájacskájába.

- Tényleg… semmi… csak…

- Igen??? – abbahagyta a kényeztető evést.

- Nagyon mély benyomást tettél rám… - nyögte ki.

- Tudom, és imádni való vagy, de megengeded, hogy megegyem a részedet? – meg se várta, hogy a másik reagáljon valamit kis hattyúfinom kacsóival máris elvette a kisebb kelyhet, és gyönyörűen elkezdett falatozni, míg Tibi továbbra is csak minden egzotikus mozdulatát.  

TÁJKÉP VÁROSRA

A tejfeles köd lassan ráborul a gőzben fürdőző völgyre,

s hegyek aggastyán-veteránjait átkarolja a hajnali pára.

Összezsúfolt házakat látni a táguló horizontról,

s sűrűsödő gondokat.

Az ember most még egyre borotvaeszét élezgeti,

hogy jól fogjon következő esztendőkre,

s egyre idegesebben, gorombábban,

stresszesebben kutatja s keresi,

hogy mit lehetne még megspóroltan beosztani?

Küszöbre ül, ahol már sétabottal látogatná az eljárt idő,

öregség s észre se veszi két üvegszemében

a létbizonytalanság s kétségbeesés hogy s int vert tanyát?

Sárosra sebzett latyakokban vándorolsz még egyre zugodat,

menedékedet kutatón keresve,

- a feltépett égbolt alatt a sötétség

biztos fogságában most még egyedül lépsz!

Dörgő szilánkokkal közelít,

s majdcsak eltalál ha – nem vigyázol egy óvatlan petárda:

Önmagukból is kivetkőzött hirtelen

perc-emberkék diktálják most a Rendet,

s másnapok önjózanító hidegzuhany-reggelén

keserű felismerésként konstatálják:

A megdöbbenést, a pillanatok tört-felismerését:

Megváltoztak az árak,

s a legnagyobb megtorolatlan bűn maradt

hogy az emberek is megváltoztak! – Most ásító némaság,

dermedt zúzmarás rettegés öleli egybe a kicsiny város apraja-népet,

s csak Te reménykedsz megtörhetetlen,

biztos tudattal:

Lelkiismereted el nem tékozolható!

Békességre s harmóniára bíztatnak,

holott odakint vaksi éjben türelmetlen

s acsarkodó tűz-üstökösök, jelző-bombák robbannak!

                VII. fejezet

   A nebuló próbál baráti szövetségeseket találni

  Én nagyon hálás, boldog, és szerencsés embernek mondhattam magam, hogy egy olyan angyaltekintetű, kedves, és nem utolsósorban szívből sugárzó jóság, türelem, alázat, és kegyelmes idős hölgy vett a gondos szárnyai alá, és pártfogásába, mint Halas Ildikó tanárnő! Ha az ember élete során nem találkozik legalább egyetlen ilyen kaliberű becsületes emberrel, ami segít neki, teljes mértékű önzetlenséggel, és bátorítással az élet buktató jellegű iránytűit nehezebb egymaga átvészelnie.

  Ilyen engedelmesen, és türelmesen bölcs, és jóságos emberekből, sajnos a mostani XXI. századi korszak csak imitt-amott bővelkedik, azt is mondhatnánk, hogy kiveszőben van az erkölcs, és meg kellett élnünk szívet szaggatóan bizonyos erkölcsök, és igenis rendkívül fontos értékek elvesztését!

  Miután megírtam Halas tanárnőhöz a szakdolgozatomat, amit kellő rendszerességgel a Múzeum körúton az A épület harmadik emeleti irodájában nézett át, többé már sajnos nem találkoztam vele. Az ő személyisége nélkül azt hiszem, hogy nemcsak bennem, de csoporttársaim jelentős részében is maradt egy kibogozhatatlan, és légüres tükörtér, ahol az ember elmagányosodhatott, ha valaki ismét fel nem karolta!

 A legelső év őszi félévében mindig is voltak sajnos olyan kaliberű személyiségek akiktől óvakodni illett, és tanácsos volt, ha az ember távol tartotta magát a kérdésektől, és az ezzel együtt járó bajoktól is. Ezek az emberek általában mindenhez savanyú arccal, és kíméletlen, és egyhangú szigorúsággal álltak hozzá, és ha valamit tudni szeretett volna az ember, látszott a szemeik párbeszédélő, hogy a villámok, és az összes kendőzetlen indulat, és szenvedélyes bosszús megszállottság ott világít, mint valamiféle nagyon is tudatos, ám korántsem kellemes gyilkos petróleumlámpa szembogaraik mélyén!

 Én, ha ez idáig jók a számításaim (ám a matematika nemi gazán állt közel a szívemhez), összesen hét alkalommal mentem a bűvös, és elvarázsolt című Nyelvtörténet szigorlat pótvizsgájára!

Nem vitás! Összesen hét alkalommal! Ez a bizonyos számomra igencsak kellemetlen, és egyúttal kétségbeesetten lesújtó erkölcsi ítélete volt az embertelenségnek! Tudniillik, a nyelvtörténet című tantárgy arra keresi az elmúlt idők szövetén át az elrejtett, vagy éppenséggel tudatosan eltitkolt válaszokat, hogy kik lehettek az őseink, és milyen kapcsolatban is voltak a többi feltételezett rokonnyelvű népcsoportokkal. Továbbá az összes hangtani törvény alapján, vizsgálja magyar szavaink finnugor gyökereit, és eredet-meghatározásait!

 A legnagyobb gond, ha valaki megvette az összes erre vonatokozó szakirodalmat a Kazinczy utcai jegyzetboltban: nevezetesen Bárczi Géza- Benkő Loránd-Berrár Jolán-féle a Magyar nyelv története című nyelvészeti könyvre, amely meg kell, hogy mondjam elsősorban az adott tantárgyban már nagyon otthonosan mozgó tudósoknak, és nyelvészkollegáknak készült, és a csoporttársakkal együtt bizony okozott néhány hajmeresztő mutatványt, mire úgy nagyjából sikerült egyáltalán azt kideríteni, hogy mit is jelenthet az adott szakzsargon (szakszöveggel megfogalmazott) rész, és hogy ez miért fontos, és hogyan kapcsolódik az adott tananyaghoz!

  Ez az igen-igen vaskos magyar nyelv történetét összefoglaló igen szaktudományos munka sajnos mellőzte a közértetőség nyelvezetét, és amellett, hogy mint említettem léteztek olyan jellemű emberek a pedagógusok között akinél a kérdések feltétele egyenlő volt az azonnali buktatással az adott vizsgákon, ha valaki egyáltalán megpróbálkozott azzal hogy kérdezzen, még ha a legegyszerűbb kérdésekről is volt szó eléggé alaposan össze kellett gyűjtögetni az adott tantárgyi tudományát, hogy ne sérthesse meg, túlontúli közérthetőségével az adott pedagógusokat!

  Boglyas Zoltán tanár úr is olyan jellemű ember volt, aki mindig elérte, hogy bizonyos tekintetben félelemmel, és rettegéssel vegyes tisztelettel hallgassa érdekes orgánumú, kicsit mélyülő zöngés, és nagyon szigor-kemény szavait az éppen adott osztálycsoport!

  Boglyas tanár úr a harmincas éveinek közepén járó, magas, vékony testalkatú, nagyon fekete göndör hajú, szemüveges, és hatalmas kutató tekintettel rendelkező kissé magának való ember volt. Az ember azt hitte, hogy ott helyben elég akár egyetlen toldalék, vagy jelző, és rag pontatlanul, és helytelenül való megfogalmazása, és máris a legjobb esetben is röpül a toll, mint az újra repülni tudó elégtelen a végzetes leckekönyvbe.

  A tanár úrhoz azt gondolom, hogy hozzá lehetett volna igazítani bármelyik pontos időt mutató toronyórát, vagy legalább is a másodpercre pontosan kiszámított svájci óraműszerkezeteket is, hiszen akár mikor volt vele órán, minden egyes alkalommal percre pontosan megjelent. Az ember, ha dermedt néha csend harmóniája lebegte be az osztály, de csak akkor, ha tökéletes csend uralkodott, és megfagyott az éltető lélegzet is megfigyelhette fekete boka cipőjének pattogó, és kopogó járását, ami annyira gyilkosan irritálta egyesek fülét, hogy önkéntelenül is inkább könnyezve hazament volna, semmint beüljön egy ilyen formátumú, villámtekintetű ember órájára!

  Boglyas tanár úr járása igen-igen figyelemre méltó volt. Képzeljük el azt, hogy az emberek többsége úgy jár, és sétál, hogy a két lábával, egyszer bal, másszor pedig jobbal kilép, de a nagy általánosságban az emberek többsége bal lábbal szokott kilépni, és az a domináns, és a meghatározó láb amivel az ember a lépését megkezdi. A tanár úr ellenben azt gondolom, hogy tökéletesítette a légben való szabad járkálás, mondhatni a lebegő tánc stílusát, hiszen amikor az adott lábunkkal amelyek megkezdtük a lépést felemeljük automatikusan az következne, hogy letesszük a sarkunkat is a földre, de a tanár úr ehelyett pipiskedve, és lábujjhegyen járt, mintha táncolt volna a levegőben, kissé peckesen!

  Nagy ritkán megesett, hogy valami furcsa, és lenéző dolgon, amit az intelligenciája furcsált gúnyos, fintorított mosollyal nyugtázta magában nevetését, ám ez nagyon is nagy szónak számított, hogy egy nyelvészeti szakember elnevesse magát, ráadásul olyan valaki, aki sajnos túlontúl szigorúságával, és könyörtelen keménységével nem örvendett közkedveltségnek a hallgatóság köreiben, bizony eléggé furcsa volt.

  Egy-egy ilyen alkalommal, amikor láttuk, hogy a tanár úr szájszeglete, akár a csigafonal görbülésre hajladozik, meglepődtünk, és szinte már automatikusan készítettük a leckekönyvünket, hogy bevezessük az elégtelent, amiért egyáltalán meglepődhettünk!

  Mint minden szemináriumi (kiscsoportos foglalkozás) alkalmával nyelvtörténeti szemináriumon is kiselőadásokkal kellett cselekvőképessé tennünk gondolati műhelyeinkben a felszabadult értelmünk energiáit! A kiselőadás tartalmát Boglyas tanár úr mindig előre meghatározta, és kifejtette, hogy az adott illetőnek mit kell, és hogyan elmondania, és megszabta az időt is, általában egy-egy kiselőadás időbeli határa nem lehetett több mint tíz, esetleg tizenöt percnél. Ha valaki merő véletlenségből, esetleg hajlamos volt megszegni az időkorlátot, azt a tanár úr leállítatta a beszédben, és elkérte a vázlatát – hiszen minden órára köteles volt mindenki A4-es lapon vázlatot gépelni, hogy csoporttársai tudják miről is van szó!

  Az én egyik kiselőadás témám – hiszen itt mindenkinek egyszerre akár még több feladata is lehetett-, éppen az volt, hogy a XV-XVIII. század közötti grammatikusok, és nyelvészeti szakemberek, és főleg a magyar nyelv rendszerével behatóbban foglalkozó tudósoknak, és bibliakészítő embereknek az élettörténetét kellett röviden vázolnom, és be kellett mutatni, ami a lényeg volt, hogy milyen új nyelvtani rendszereket dolgoztak ki ezek az emberek, hogy a magyar nyelv írásban is közérthető legyen, továbbá, hogy milyen vitákat robbantott ki az adott mássalhangzók helyesírása stb.

  A tanár úrnak tetszhetett a kiselőadásom, mert eléggé figyelmesen hallgatta, és csak ritkán szólt közbe – ami gyakorlati szempontokat figyelembe véve azért nagy szó, és egyúttal megállapítás, mert Boglyas tanár úr, ha neki más volt a véleménye azt nem rejtette véka alá, és kíméletlen ítélettel közölte az adott hallgatóval, hogy sajnos az előadásának bizonyos részei kívánnivalót hagynak maguk után! Ami diáknyelven egyet jelentett azzal, hogy az illető imádkozhatott, hogy egyáltalán megkapja az elégséges jegyet, majd utóbb a vizsgán. Egyébként a kiselőadásoknak ténylegesen legfeljebb csak az a tétjük lehetett, hogy ha valaki nem felet meg, az legfeljebb felmondta még egyszer, tehát akkora tragédia nem történt belőle, hogy összedőlt volna egy gondosan fölépített, értelmi kártyavár.

 A nyelvtörténet zárthelyen történő dolgozatok megírása viszont annál nagyobb fejtőrést, és kétségbeesést okozott kiváltképpen nekem, aki tudtam magamról, hogy egyáltalán nem rendelkezem, és sajnos nem vagyok megáldva az adott szakismereti trükkökkel, mint az óvatlan pillanatban előkukucskáló puskák, és cetlizős felíratok tárházával, és a kellő időben közétett súgó üzenetek (ami abból állt, ha valaki tudta a helyes megfejtést a dolgozatban, az továbbadta, de nagyon halkan, és akkor mindenki tudta, és valakinek ez a sugdolózás mentette meg a jegyét, hogy el ne süllyedjen az elégtelenek véghetetlennek látszó, sötét jövőjű tengerében.)

  A zárthelyi dolgozatokat (közismertebb nevükön Zh-kat), általában a szemináriumi foglalkozásokon írtuk meg, amikor éppen lezárult egy-egy fontosabb anyagrész a nyelvtörténet köréből, vagy a középkorból átmentünk szemvillanás alatt a kora újkorba! A megírására attól függően, hogy mini zh-t, vagy rendes nagy zh-t írtunk, általában tíz-és tizenöt perc állt rendelkezésre, ha kicsi volt a zh. Ha nagy akkor egy teljes negyvenöt per is belefért azt, gondolom, hogy bőven!

  Sokan megvádoltak, illetve olyan kijelentéseket tettek az irányomban, hogy egyáltalán nem is készültem fel, mert ha forgattam volna az adott tankönyveket, akkor az, hogy sorozatosan csak elégtelenek díszítik a végzet könyveként elhíresült leckekönyvemet nem fordultak volna elő!

  Megnyugtatok minden tisztelt ismerőst, erről szó sem volt. Én mindig igyekeztem becsületesen, otthon leülve, magam mellé véve a vonalzómat, és általában a grafit ceruzáimat, segítségükkel aláhúzva a legfontosabb részeket a tankönyvből, illetve egyesek azt mondanák hogy szinte sztahanovista jelleggel, túlontúl alapos és precíz vagyok, mert részletes vázlatokat faragtam az adott témákkal kapcsolatban, hogy lemérjem a saját zárthelyi dolgozatom idejét, minden egyes alkalommal, hogy még min kellene javítanom, amit éppen elrontottam!

 Az egyik legnagyobb felelőtlenségnek azt hogy az erkölcsi kötelességük az lenne, hogyha az illető diák, vagy hallgató hibákat követ el, akkor elsősorban segítő szándékú kritikákkal, és nem romboló jellegű megjegyzések tenger árjával kellene szerény hallgatóság koponyáját bombáznia egyes okosnak mondott embereknek. Hanem azt kellene megtanulni, hogy igen, még a felsőoktatásban is szükséges, hogy a hallgatónak elmagyarázzák még a nagyon nyilvánvaló dolgokat is, és a legegyszerűbb kérdésekre megadják a válaszokat, hiszen nem tudhatjuk, hogy ki milyen jellegű szociális környezetből jött!

  Ez a fajta hibákat elemző felhívás, és segítő szándék sajnos hiányzott Boglyas tanár úrhoz hasonló személyiséggel megáldott emberekből.

  A tanár úrnak a világoskéken világító szemei villámokat szórtak amikor az ember csak rájuk nézett, és nem volt ez másként azokon a jellegzetes nyelvtörténet szigorlatokon, amikor is a porul járt, és nagyon is elcsigázott lelkiismeretű hallgatóknak arra az egészen egyszerű kérdésre kellett megfelelniük, hogy a mohácsi vész vajon 1526-ban, vagy éppen 1711-ben volt? – Hát azt hiszem, hogy az emberek többsége, - aki legalább is nem hiányzott a mohácsi vész történelmi tárgyalásánál valószínűleg azt mondaná, hogy 1526 augusztus 29-én volt, rekkenő hőségben. Viszont, ha az ember egy főiskolai docens véleményét kénytelen-kelletlen, és nagyon kellemetlenül elfogadni, bizonyára szükséges, hogy meggondolja magát, kiváltképp, ha ezen a kellemetlen történelmi adaton múlhat a jegye!

  Nos, ha az ember egy tipikusan előkészített nyelvtörténeti szigorlaton vesz rész, a legelső dolog amit a vizsgáztató szakmabeli pedagógusok megkérdeznek tőle – feltéve, ha eddig már több alkalommal, mint én is voltam pótvizsgán, hogy: az illető hallgató befizette-e az esedékes csekket, ami akkor 1500 forint volt! Örömmel jelenthetem, hogy mi minden egyes alkalommal befizettük az adott összeget, tehát hét alkalommal, és mind a hét alkalommal azt üzenték kongó fülembe, hogy:

 ,, Az ön tudása nem megfelelő! Egyáltalán önnek mi keresnivalója van a magyar szakon!”

  Ha az ember ehhez hasonló nagyon szívet marcangoló, és szívfájdító kijelentéseket hall, ráadásul olyan emberekről akiknek inkább bátorítaniuk, és biztatniuk kellene a kezdőket, és a tapasztalatokra szomjazó ifjúságot, bizony az ember már ideje korán kiábrándul az egyetemi létből!

Az a fajta ellenszenvesen fagyos, és dermesztően negatív légkör ami akkor fogadta az embert amikor belépett a nyelvészeti tanszék irodáján, szinte már magáért beszélt. A tekintetek szétbontó, és villámló kereszttüzében az ember itt aligha szerezhetett volna magának, akár a pedagógusok, akár a diákok között ütőképes védelmet, esetleg barátságos szövetségeseket!

  Az ember itt húzott egy tételt – általában harminc tétel volt egy-egy nagyobb terjedelmű szigorlaton -, és hozzá egy ismert nyelvemlékből lehetett az: az Ómagyar Mária siralom, vagy a Tihanyi apátság alapító levele, vagy a Halotti Beszéd, a lényeg, hogy ezekből a korabeli nyelvemlékekből – természetesen a korabeli helyesírással írva -, részletek voltak kiemelve, és az adott hallgatónak egészen pontosan, és a mai korszak nyelvezetére kellett lefordítania az adott szöveget, illetve elemeznie illett tudni az adott korszak hangzóváltozásait, illetve a helyesírását is!

  Aki már ezen a vélhetően nem is olyan egyszerű bevezető próbatételen elbukott számíthatott rá, hogy egy-két jeggyel bizonyára rosszabbat kapott a végeredményt illetően, mint esetleg az aki ezzel a nyelvemlékekkel tisztában volt.

  Az ember összességében tizenöt percet kapott, hogy vázlatában önmagának fölvázolja, hogy gondolati könyvtárai között melyek azok a szakszavak, és szakkifejezések, amelyeket, majd beleépít a feleletébe, és használni fog tudni, hogy ez által minél rokonszenvesebben meggyőzhesse a szigorlatoztatókat arról, hogy ő valóban mindent tud, még a jelentéktelennek is gondolt részlet adatokat is.

  Ha a tétel elmondásával, és kifejtésével nem voltak problémák – amihez természetesen hozzá illett fűzni, hogy Boglyas tanár úr, és az éppen esedékes vizsgáztató tanárnő bizony eléggé alaposan lényeges, és tudásunkat kiszűrő kérdésekkel bombázott minket folyamatosan -, még akkor is meg kellett, hogy az illető felelő feleljen az úgynevezett záró kérdéseknek, amiket a szigorlat záró részénél tettek fel!

  Ha erre már nehezebben ment a válasz az illető örülhetett, ha megadják neki az elégségest – de ne feledkezzünk meg arról, hogy aki már egy elégségest kapott az megfelelt átszámítva egy jeles, vagy legalább is két közepes teljesítménynek!

  Én is minden részletes adatot elmondtam, szinte már annyira tudósi méretű szakszavakkal, és kifejezésekkel tarkítva, hogy bizony sokszor azt sem tudtam, hogy egészen egyszerűen miről is beszélek, és milyen tételeket bizonyítok, cáfolók, vagy ítélek meg?!

  Elég az hozzá, hogy a hét nyelvtörténeti szigorlati pótvizsga alkalmával, általában a konkurens tanárnő kijelentette meglehetősen mérgező, szigorhangon, és fagyos, és éles tekintettel, hogy:

,, Nézze Róbert, én látom, hogy tud valamit, de maga nem hiteles és meggyőző és ezért kérnem kel, hogy próbálkozzon újra a következő alkalommal!” – ezzel a kijelentéssel kapcsolatban azért illik azt megjegyezni, ha az ember már legalább hússzor hallja egymás után mind a hét pótvizsgáján, hogy valami nem stimmel a szaktudása körül, és az adott pedagógusok sem hajlandóak egyáltalán még azt sem elárulni, hogy titkukat felfedjék, hogy mi volt az éppen szarvashibája az embernek, akkor az embernek egyetlen választása van, erről a vizsgáról addig kell lemondania, amíg a többit sikerrel nem teljesítette, vagyis ezek után én úgy gondoltam, hogy még egyetlen sikertelen nyelvtörténeti pótvizsga, és ismételten elutasító választ kapok! Éppen ezért úgy gondoltam, hogy a többi nyelvészeti vizsgámat, ha egyszer senki sem volt egyáltalában hajlandó közölni a hibáimat akkor csak a lehető legutolsó alkalomra szerettem volna halasztani ezt az egyetlen vizsgát.

Talán a legmeghökkentőbb az egész vizsgáztatási processzusban annyi, hogy igenis az adott tanárnak – aki tanította számunkra a nyelvtörténetet -, ki kellett volna állnia a hallgatói mellett, és vállalni bizonyos kellemetlennek ható következményeket: mint azt, hogy valakinek nem szimpatikus a fizimiskája, vagy esetleg más tulajdonságokkal rendelkezik: legalább is erkölcsi tekintetben!

  Időközben azonban annyira felgyülemlett, és megszaporodott, főleg a nyelvészeti tantárgyakból a pótvizsgák számadása, hogy egy idő után, már azt sem tudtam, hogy milyen nyelvészeti órára járok, csak kötelezően kívántam művelődni, és új ismeretekkel gazdagodni egy kicsit!

  Amikor éppen szintagmatan órára szerettem volna menni később a harmadéves félévben Fecske Erzsébet tanárnő illedelmesen felszólította azokat az embereket akiknek nem volt meg a szükséges egyetemes, összefoglaló nyelvészeti szigorlatuk, hogy legyenek kedvesek távozzanak az osztályteremből, és amikor az ember a legtiszteletteljesebb udvariassággal azért megpróbálta megkérdezni, hogy miért nem hallgathatják meg az órát azok akiknek valami nyelvészeti vizsgájuk nem sikerült a válasz az volt, hogy:

,, önöknek nincs meg a kellő elméleti szaktudásuk ahhoz, hogy ezen a foglalkozáson eredményesen szerepeljenek, és elméleti vizsga nélkül nem is fogják megérteni ennek az órának a téma tartalmát.”

  Úgy hogy engem a szó lehető legegyszerűbb jelentésével elegánsan, és kellő intelligenciával kitettek a szintagmatan óráról, és később látni fogja a tisztelt olvasó, hogy máshonnan is!

  Lelkiekben engem roppant mértékben megviselt, és azt hiszem mást is a nyelvtörténeti szigorlat körüli huzavona, egy idő után jogos megállapítással, már mindenki érezte, hiszen benne volt a fagyosan kellemetlenkedő levegőben, hogy itt már nem a szaktudás számított, hanem az, ki mennyire szimpatikus az adott pedagógusoknak, éppen ezért folyamatos kötéltáncot kellett hogy vívjak a remény és a kétségbeesés között, hogy vajon én vagyok az egyedüli felelős, és én rontottam-e el mindent, vagy esetleg más?

  Egy kis idő elteltével szépen lassan, megfontoltan, és kellő tartalmassággal kialakult az bennem, hogy én minden órára, és minden foglalkozásra: legyen az szakmai, később tanítási gyakorlat, vagy vizsga, és szigorlat mindig igyekeztem minden szakirodalmat végigolvasni, és felhasználva beépíteni tudásom könyvtárpolcaiba, és ha valakinek ez nem volt éppenséggel elegendő, vagy megfelelő azzal sajnos én már semmit sem tehettem, mert ahhoz a másik fél aktív közreműködése, és önzetlen segítségadására is szükség lett volna!

  Úgy hogy ezek után azon vitázni, hogy ki lehetett az a rejtélyes személy aki hibázott, és erre nem figyelmeztetett, vagy hívta fel kellő időben a figyelmet, már nem is érdekelt, sajnos egyetemi tanulmányaim alatt úgyis jöttek még legalább tízesével olyan személyiségű emberek, akiknél valami bagatellnek tűnő, apró-cseprő probléma miatt elszakadt a cérna!

  A végzetes leckekönyvbe éppen ezért nyelvtörténetből volt a lehető legtöbb elégtelen érdemjegyem, de már nem is foglalkoztam vele, mert úgy éreztem, hogy fontosabb dolgaim is vannak, mint folyamatosan azon morfondírozni, rágódni, és emészteni egész éjszaka a saját összetört lelkiismeretemet, hogy mik lehettek a hibáim, és hogy valóban én vagyok-e a bűnös? Már teljesen fölösleges felhajtásnak tűnt.

  A legelső főiskolai tanulmányi évemben volt egy igen érdekes ember, aki bizonyára nagy Beatles rajongó lehetett, mert több cikke is foglakozott John Lenonnal, és többek között ő volt az aki az úgynevezett popkultúra című speciális kollégiumokat tartotta, - amik azért voltak nemcsak izgalmasak, de egyúttal nagyon élvezhetően is érdekesek, mert itt az ember még ha hibás, vagy rossz gondolatokat is közölt, nem volt semmi tétje, legfeljebb az év végi vizsgán kicsit a koponyájára pirítottak, hogy:

,, Nahát, nahát, meg ejnye, ejnye” – így aztán ezeket a kiscsoportos jellegű szemináriumi foglakozásokat mindenki szerette, és élvezte!

  Azt az embert aki nagy Beatles rajongó lehetett egykoron, Kosztos Tibor tanár úrnak hívták, és nagyon türelmesen kezelte a diákság – úgynevezett -, kamaszkori lázadó életvitelét, és stílusát, mert bizony tanúságjelét adta több alkalommal is, hogy ö is egyfajta örök lázadó típusát képviselte bizonyos formai keretek között!

  Ha az ember a külsőt megpillantotta rájöhetett, hogy egy amolyan könyvtáros forma, szemüveges kutató-tudós személyiséggel lehet dolga. A tanár úr úgy a harmincas éveinek közepén járó koponyáján kopasz, kétoldalt vörös hajú, körlencsés szemüveget viselő, bal arcán jellegzetesen sötétbarna anyajegy bélyeget viselő, roppant jó humorérzékkel, és nevetőképességgel megáldott irodalomtanár volt, aki mindig elérte, hogyha az illető osztálycsoport nem figyelt rá, egy-egy jófa viccel, netán élcelődő tréfával meg ne nevettessen szinte mindenkit, azt hiszem, hogy ritkán találkozik az ember élete során ennyire laza, mosolygós, és vicces emberrel, és ráadásul éppen egy pedagógussal!

  Az ember nehéz képes hinni a szemének, amikor azt kell, hogy lássa, hogy néha bizony a vicces emberek is komoly gondokat okozhatnak az embereknek, kivált, ha éppen például a verstani ismeretek hiányosságaiban kellene, hogy segítségére legyenek a tapasztalatlan gólyáknak!

  Már a legelső évben verstani szemináriumon, - ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy vers szöveggyűjtemény segítségével próbáltuk elemezni, és analizálni a versek szerkezeti felépítését ütemhangsúlyos, és az időmértékes formák minél hatékonyabb betartásával.

 Ez sajnos annak, aki a gimnáziumban csak a tartalmi szempontokat vette figyelembe – hiszen, a negyvenöt perc alatt, sajnos haladni kellett a tananyaggal -, annak az, hogy mi az időmértékes verselésben a rövid, illetve a hosszú szótag jelzése, sajnos nagy bonyodalmat, és feladatokat okozott! Még szerencse, hogy groteszk, és tengernyi sok unszolásra Kosztos tanár úr végre-valahára megmutatta nemcsak az ütemhangsúlyos, de az időmértékes verselés csínyját-binyját, ám amikor mindezekből vizsgára került a sor, türelmesen, kiszámítottan, nagyon komolyan – ennyire komolynak az ember ritkán lát egy mosolygós személyiséget -, felhívta türelmes figyelmemet arra, hogy ez sajnos nem éppen elégséges, de benne volt minden szavában, a megbocsátó könyörület, amiért képességeimhez mérten figyeltem az óráin, és később a harmadik félév magyar irodalmi szigorlatain, és világirodalmi kollokviumain kellemes meglepetéseket okoztam neki Arany János balladáinak elemzésével, és egyúttal Bertold Brecht-nek a Koldusoperájával.

 Azt hiszem minden emberséges pedagógus feltette önmagának azt a különösen furcsa, és meglepetésszerű kérdést, hogyha ez a fiatalember ennyire érti az irodalomtörténetet, és világirodalmat, sőt kiismeri magát a történelmi összefüggések labirintusaiban hogy létezik, hogy nem boldogul a szerencse kegyelmével sem a magyar grammatika könyörtelen rendszereivel, szabályaival, illetve törvényszerűségeivel?

  Erre sajnos nem tudok válaszolni, hiszen talán én tudhatom a legjobban, hogy a töménytelen mennyiségű, és minőségű szakmódszertani tanulmányok, és nyelvészeti kézi, és szakkönyvek átkutatása, és bemagolását követően sem voltak bizonyos személyiségek megelégedve a tudásommal akkor hogyan és miképpen lehetett volna egyáltalán azt elérni, hogy elhiggyék azt, hogy a becsület, szorgalom, és az igaz szó szentsége megesik, hogy párban s együtt járnak!

  Mindenesetre a tanár úr igyekezett azért, akin látta, és tapasztalta azt, hogy a lehető legmaximálisabban partnerként állt ahhoz, hogy nemcsak megtanulja a tananyagot, hanem el is gondolkozott róla, - tehát önálló véleménnyel rendelkezett -, azt igyekezett a lehető legjobb eredményhirdetésben részesíteni. A sors kiszámíthatatlan, és egyúttal különös iróniája sajnos az volt, hogy a tanárok között is voltak rangidős emberek, és mint utóbb megtudtuk mindig a tudományokban rangidős emberek szava dönt, így a magyar irodalom szigorlat meglehetősen méltánytalan, és a szokott módon nem éppen kellemes eredménnyel zárult, de kóborló, és állandó jelleggel nyugtalan lelkem végre valahára megnyugodhatott, hiszen legalább a szerencse percéből kitelt, hogy nem kellett pótvizsgára mennem!

  Azt hiszem, hogy Kosztos tanár úrban is megvolt egyfajta emberséges hozzáállás ami a közös célok, és megfontolt követelmények megszentelt ügyét illeti, csak ő valamikor szerencsésen kimutatta, valamikor pedig rejtegette, de ettől függetlenül nagy szerencsénk volt vele, hogy éppen ő volt az aki a verstani igen bonyolult foglalkozásokat vezette, és egyúttal megkezdhette a bevezetés az irodalomtudományba című tantárgyat!

 Mindenesetre azt, már a vizsgák alkalmával igen alaposan kitapasztalhattam, és meg is tanulhattam, hogy az ember, ha ténylegesen hófehér, és patyolattiszt inget, és sötétnadrágot vesz, és ha ráadásul létezik a szobai szekrényében egy fölösleges zakó, vagy öltöny, akkor máris egy jeggyel kedvezőbb hatást, és egyben előnyős benyomást tehet az illetékes, feletető tanárnál! És még mondják, hogy nem a ruha teszi az embert! Dehogynem!

  Igen ám, de mivel az évszakok váltakozása diktálná, az embernél azt, hogy mi az amit felvegyen, és a vizsgaidőszak nagy általánosságban, mindig januárra esett, szüleim támogató segítségével, és kegyelmességével úgy gondolkodtunk, hogy egy szolid, minden cicomát, és csinadratát nélkülöző egyszerű kötött pulóvert veszek fel a hattyúfehér ingem fölé, és természetesen a hozzá való sötétszínű nadrágot.

Volt egy igen érdekes személyiség, aki egyben a pszichológiai tanszéket is vezette, és aki afféle hippis külsejével, szinte úgy tűnt, hogy visszarepített volna minket azokba a legendás hetvenes, és nyolcvanas évekbe, amikor még a lázadás, és a rendszerek ellen való agitálás egyfajta kitüntetésszámba ment, és nagyon jó, és rendkívüli mókának számított.

  Ezt az embert Hegyes László tanár úrnak hívták, aki mint utóbb kiderült egyben gyermek pszichológus, és a lelki működések szakértője is volt egyben. Első benyomásra az ember nem is hitte, és nem is gondolta volna, hogy tanárszakemberrel áll szemben, hiszen állandó jelleggel göndör sötétbarna, és roppant kócos haja, illetve a hozzá illő jellegzetes barnás fekete szakáll adott a  tanár úr megjelenésének, valamiféle profetikus megjelenést, és egyúttal ihletet, hogy lám ki lehet ez az érdekesen kinéző, és roppant intelligens, és szellemes ember?

  Vékony volt, és egy kicsit kicsi testalkatú, de aki elkezdett vele beszélgetni akár a mindennapok problémáiról, vagy lelki eredetű konfliktusainak megoldási stratégiáiról annak megnyílt a lelkiismerete, és nagyon jól el lehetett vele beszélgetni. Hallottam a másik osztályokat csicseregni, arról, hogy mennyire oda kell, és oda is illett figyelni a tanár úr főleg a pszichológiai szigorlatain, hiszen aki ezt nem tette meg, azt sajnos minden teketóriázás, és könyörület nélkül, - igaz nem jószántából -, de meg kellett, hogy buktassa!

  Éppen ezért volt szükséges, hogy a tanár úr óráira, és főleg, ha ő vizsgáztatott mindenkinek a lehető legmaximálisabban tisztába kellett lennie azzal, hogy miről is van szó, illetve a tananyagban szerepelt összes összefüggést illett megtanulni, és tudni!

 Én azt hiszem nem kiabálva, és nem túlságosan nagy fennhangon, de kijelenthetem, hogy nagy szerencsém volt, amikor később nem Hegyes tanár úr, hanem Sás István tanár úr szigorlatoztatott később gyermeklélektanból, és fejlődéspszichológiából, mert ő egy kicsit mindent higgadtabban – néha bizony, megesett, hogy valamit túlságosan is higgadtan kezelt!

- Szóval, Tormás! hogyan jellemezné a serdülőkori kríziseket? – kezdte meglepően magas hangján Sás tanár úr. – Mi jut eszébe, ha a serdülőkorra gondol? – folytatta.

Majdnem rávágtam rögvest, hogy: - Nekem elsősorban a pattanások, és a mutáló hang jut eszembe! – de aztán meggondoltam magamat, és maradtam az eredetileg megállapított tananyagnál, és végül szépen folyamatosan beszélgetve – ahogyan természetesen vizsgához illett -, elmeséltem a serdülőkor ,, döccenőit”, aminek nagyon megörült Sás tanár úr, mert ennyire egyéni nyelvezettel, és mi fontosabb volt talán: egyéni meglátással még valószínűleg pályafutása során nem találkozott, bár az ember biztosra vehette, hogy élete során látott már éppen elég csodabogarat!

Végül adott egy jeles alát, és ezzel az ő részéről minden el is volt intézve.

                                                        DRÁGA MACKÓM

Áldott angyali érintés túrt előbb hajába, és kellemes búgó, turbékolni vágyó, édeni hangokkal ébresztgette melyben megértés, és szerető aggodalma vibrált. A még üdítő, és pihentető álomkép, mely fogva tartotta hosszú órákig képzeletét egyszerre, mint a ködgomolyag oszladozni kezdett, és tudatában kissé fanyar keserűséggel, és bosszúsággal bámult a még elszalasztott álmai után. Most úgy menekültek előle a gyönyörűséges, ábrándos, zsongító képek, mint a tolvajok, akiket betörésen érnek.

- Drága Mackóm! Szeretnék gyerkőcöket mielőtt testem végleg kiöregedne! – hallotta imádott kedvese lágy, és finoman bájos hangját duruzsolni kedveskedő méhecskeként fülében, s most mégis olyan érzése támadt, mint aki számonkérést kap, és nem dorgálást, valami elmulasztott dologért.

Pillanatokon belül ott találta magát a hálószobájukban az ágyban, és agya összekuszált, bonyolult labirintusai pillanatok alatt helyreigazították a kérdések-válaszok hálószerű összefüggéseit. Kedvese gyermekeket szeretne már, és neki viszont fogalma sem volt arról, hogy honnan is teremthetné elő egy gyerek felneveléséhez a szükséges pénzt?

- Mit akarsz még tőlem, mondd?! – kérdezte ágyára hanyatlón. – Még mennyit dolgozzam értünk, és a felépített közös életérért? – hangjában semmi nyoma nem volt a neheztelésnek, kisebb megbántott komorság viszont annál inkább érződött benne.

- Gyermeket szeretnék te is tudod! Te nem is tudod, mit jelentene végre, ha testemből adhatnék valakinek valami fontosat, és lényegeset, akkor talán úgy érezném, hogy fontos vagyok, és az élet körforgásából én is méltán kivettem a saját részemet! – vallottam reszkető hangokon.

- Az utóbbi időben minden éjjel arra gondolok, hogy boldog család vagyunk, ezt te sem tagadhatod le, de a teljesség igényéhez nagyon is hiányzik egy gyerek! Nézd… - tétovaságában kereste a megfelelő, alkalmasabb szavakat -, én mindent megpróbálok neked előteremteni, és helytállni az unalomig feszített hétköznapokban, de azért te is mutathatnál némi-nemű támogatást, hogy megmenthessük törékeny lábakon ingadozó kapcsolatunkat!

- Nézd, szívem! Te egy fantasztikus pasi vagy! Az én hapsim vagy, s erre naponta mérhetetlenül is büszke vagyok! Már a gondolat is büszkeséggel tölt el, hogy melletted vérbeli hús-vér nőnek érezhetem magam, és te pedig önzetlen engedelmességgel eltörőd az én kislányosságig fokozott hisztizéseimet, és kisebbfajta rigolyáimat! Ezért is míg élek örökké hálás leszek neked! Amit viszont képtelen vagyok megérteni – már megbocsáss – kicsit benedvezte cseresznyepiros ajkait -, az az, hogy miért nem szeretnél végre már egy saját trónörököst? – tapintatosan, és kedveskedőn szeretett volna beszélni, de hangja reszketett, és néhol még el is csuklott, s a vége az lett, hogy a meghatottságtól piszés orrát kezdte törülgetni.

A meg nem értettség ábrázatával térdelt le engedelmesen imádott kedvese lábaihoz; két hattyú kezével megfogta ura ormótlanra kifaragott, göcsörtös, tölgyfakezeit, és gyengéden mellkasára helyezte: a fiatal férfi pedig átható, halhatatlansággal tapasztalhatta milyen is az, ha egy érte dobbanó, rakoncátlan szív türelmetlen, dörömbölő hangokat hallat…

- Te is hallod? Hallgasd csak! – s kezét még mélyebbre vezette már egyenesen a szövet alá, hogy még intenzívebb, talán még magával ragadó lehessen az adott élmény, mely pillanatokon belül talán mindkettejüket magával ragadhatja.

- Édesem te drága vagy! Fölbecsülhetetlen jelenvalóságot képviseled, és ha melletted vagyok úgy érezem magam, mint aki még hibáival, és elcsépelt baklövéseivel is képes számot vetni! Ezt soha nem felejthetem, és örökké hálás leszek érte! De mi a véleményed az anyagi bebiztosításról?

A hölgy mogyoróhéj szembogara bosszúsan, hirtelen kikerekedett. A levegőt a mellkasából kifújta, engedni látatva finom, szülőfürthöz hasonlatos melleinek emelkedő-süllyedő ringatózását.

- Mit értesz az alatt, hogy anyagi bebiztosítás?! – emelte rá kérdező szemeit.

- Hát tudod, kincsem, az állásommal kapcsolatban beszélnék, mert te is tudod, hogy különösen a mai munkaerő piacon nem olyan könnyű a magamfajtának! – busa fejét leszegte, mint aki valaki megbocsáthatatlan törvénytelenséget csinált éppen.

- De egyetlenem! – ragadta meg ismét mackós kezeit az asszony. – Te is nagyon jól tudod, hogy minden csöppet sem számít, hisz az élet kitermeli saját magából a maga pofonjait. Mi majd közös erővel mindent megbeszélünk, és megoldunk! Csak az a fontos, hogy ne verjen le lábunkról a kölcsönös önsajnálat, és a világban betöltött telhetetlenség egyetemes érzete! Nem igaz?! – s megpróbált egy bájos mosolyt szájára erőltetni.

A férfi kiugrott az ágyból, ahol szerelmük örök emléke szinte minden pillanatban fogva tartotta, és fellángoltak érzelmeik, és abban a pillanatban, mikor lába a padlót érintette valami furcsa, kacagó zaj hallatszott háta mögött.

- Mondd csak, drágám? Ez most valami vicc, vagy tényleg komoly, hogy tréfálkozol velem?! – maga se vette észre, de kimondottan imponált neki az asszonyka laza, és ugyanakkor kacér stílusa.

- Szerintem egészen jól meglennék, ha te aranyom nem csinálnál folyamatos aggódásoddal még a szegény bolhából is elefántot! – s bátran nagyokat kuncogott.

- Szóval így állunk! Pimaszkodsz velem! – igyekezett bosszús, és megbántott lenni, pedig az erőltetett grimasz álcája mögött, belső terében talán már jómaga is nevetett. – A saját párom elárul engem!

- Ugyan menj már az örökös kétségbeesett magadat sajnálásoddal! Dehogy is árultalak el téged! Különben gondolod csak meg! Akkor hol lehetnék most, ha annak idején nem kosaraztam volna ki azt a macsó Adoniszt, akiről később kiderült egy és más?

- Ebben tökéletesen igazad van szívem! Kérlek, bocsáss meg! – odament hozzá, letérdelt, és csókokkal halmozta el bronz barnára érett lábikráit. –Nem haragszol nagyon, ugye?!

- Jaj, ugyan menj már, te kis butus! – közelebb emelkedett a fotelből, ahol eddig kényelmesen bevackolta magát -, majd lágyan odahajolt kedveséhez, és belsőséges csókkal köszönte meg kitüntetett figyelmességét.

- Szóval, akkor szent a béke, angyalom?

- Hát persze drágám! Micsoda kérdés ez már megint?!

- Akkor azt javaslom, hogy tegyük át a munkát holnapra, és mindketten vegyünk ki mára egy feledhetetlen, és bizonyára tartalmas szabadnapot! Na, mit szólsz, életem?

- Lebilincselő ajánlataid vannak, édes uram, de sajnos be kell mennem a munkahelyemre, mert tudod, máma én vagyok a soros! Tényleg ne haragudj rám, de megígérem, hogy amint időm engedi közösen felejthetetlen élményekkel bepótoljuk ezt a kis hevenyészett kellemetlenséget! – megvillogtatta lebilincselő mosolyát.

MÉRLEGEN

Nem arról van szó, hogy a mérhetetlen szívet szúró, terhes súlyt,

amit ős-burokból hínárok placenta-mélységeit bejárva,

anyád szívet facsargató görcseiben feloldódva

magad is részeddel teszel, s befogadsz:

Biztosítva halandó sebezhetőségedet ezzel.

– Mérleged forgandó szerencse-serpenyője már készen áll,

s nem tudod akárhogy billegteted, ráncigálod,

s forgatod egyensúlyba hajlítani,

mert kileng, mint megmakacsolt Kelj fel Jancsi!

Nem arról van szó, hogy csupán félig vagy szeretetedben is önző-mohó,

míg a másikon sírva toporzékoló félárva,

rózsaszín-pirospozsgás

ki úgy ragaszkodik, hogy megszaporítja

álmatlansága örökkévalóságait,

szétforgácsolja gerlék meghitt turbékolásait,

vágyat s hitet,

hogy minden jól csináltak,

- s tisztes neveléssel is lehet még belőled

felelős Ember a kozmosz alatt.

Szerelmünk egyetlen, babusgatott szándékosan

kényeztetett éden-gyümölcse

– nem arról van szó,

hogy aprócska, tiszavirág-életedben

a létezés kacifántos törvényeit fokozatosan meg kell tanulnod,

életben maradásod zálogát kifürkészni,

mint mestermunkát sunyin a csempész, s tolvaj

– de vár rád is, mint édes szüleidre kiábrándító hajnalok megpróbáltsága,

kevés reménnyel kecsegtetett túlélhetősége,

mely beárnyékolhatja majd gátlásokkal átitatott gyerekkorod

minden bejárt térkép-szövetét,

hogy csupán iskolás korodig lehetsz teljesjogú gyermek,

mert a többi szánalmas, s kisstílű élethalál harc csupán,

hol mindenki hiéna-torkú harsonákból kék-lila szégyenbélyegekkel

örökkévalóságig vadászik terád – s végül meglehet,

hogy kiábrándult Reménytelenségedbe is

Egyetlen magad zuhansz,

mint a magára hagyott öngyilkos

segítséget könyörgőn,

esedezve ha lehetne még széles itt e földön,

aki az elviselhetetlen Létet,

mint az áldozatot nyert szivárványt beszínezne

s lehetnél teljes szívedből majd valakié, ki nem eltaposs s kisemmiz

– de gazdag lélekfakasztással fölnyitná,

remélhetőre a jobbra szíved berozsdálódott kapuit!