SZÖSSZENET-HIÁNY

 
Az Időnek, mint megjártnak, az eleve elrendelt szösszenet-Hiánynak,

az éltető jelenlétnek megmásíthatatlan tényét

az arcomba vágja – magával sodorva a Bizonytalan!

Mikor a biztonság ajtójából kilépve ordas-erejű

fogyantyú-szél végtagjaim ócska,

zörgő szerkezetére belemar!

Nem önző önmegadásom tompít,

sokkal inkább felkínálható lehetőségek újbóli elmaradása!

Naponta átélhető esti kérdéseket foglalatoskodtam!

Rég elfogyott, majd újra felbukkanó félelmeim

között kétes tapasztalás dereng,

tornáztatja végtagjait akár a koloncra leső vad!

Fojtó ébredés is egyre mélyül az elvetélt pillanatokban,

mikor már mindent sikeresen elhalasztottam!

A nappali időszak félálmokat osztogat kegyesen,

s alig várja amint az ember ásítva bele ne haraphasson!

Éjbe illőn lázas töprengésbe kezd számító s virrasztó árnyék egyaránt!

Lassan, sunyítva bújik át szívembe a megzabolázott akarat is!

Régi, fojtott mozdulat inkább már önzőn mndenkinek csak terhére van!

Árnyékaink, ha önmagunk se vigyázunk

átpártolnak szó nélkül másokhoz!

A test emlékein túl viharok kontinensei tombolnak!

Tekergőző vágyak mikor préseltek minket Hűség bélyegeként?!

Galádkodó s sunnyogva egyik sem mert csúcsokra törni;

meggyűlölt múltak galád kifogásai között

valahogy serénykedve mind átsiettünk!

– Silány naivsággal fizet a kiróható büntetés!

Megtervezett éjszakába is sokadszor előfordul,

hogy geller esik egy-egy számításba!

Az életet elszámoló, fogyó holdakat mindenki saját bőrén érezheti!

Tegnapok cérnaszála – meglehet -,

csupán emlékeink között foszlik-szakadoz!

Hány, hiányzó-gyógyító öltés

szükségeltetik sebek beforradásához?!

X. Fejezet 

Az ifjú egyetemista 

A magyar irodalomtörténeti előadások alkalmával, amik rendszeresen Keddenként tartott meg a Múzeum Körúton, és amik általában félnyolckor kezdődtek, mindig az volt a mondása, és egyúttal a szavajárása, hogy:

 - Hölgyeim, Uraim! A pontosság királyi erény! - feltételezhető, hogy én ezt olyan komolyan vehettem, mint az életet, vagy az elmúlás gondolatát, mert olyannyira pontosan érkeztem, és igyekeztem megjelenni mindig, ahogyan az csak tőlem telt, már jó két órácskával azelőtt, hogy egyáltalán az adott foglalkozás elkezdődhetett volna! 

 Később amikor már mindenki mindenkit ismert, és megismert az évfolyamon Csallai tanár úr annyira figyelmes volt, és nyugodtan elmondhatom, hogy meglehetősen bőkezű, kulturális téren, hogy a jellegzetesen nagymonstrumú, és koromfekete utazóbőröndjében, amely, szerintünk is maga volt a kimeríthetetlen kultúra kútforrása, és kútfője, becipelt meglehetősen nagy sietséggel töménytelen értékesebbnél értékesebb szakirodalmat, és szépirodalmat, amit az egyik kedves már idősebb tanítványa úgy gondolt, hogy a következő nemzedék fiataljaira hagyományozza.

 A töménytelen sok könyv között, számos ismerős, és ismeretlen szerző, és külföldi remekíró is akadt, ám ami sokak számára ennél talán meglepőbb az az volt, hogy én nem mentem le a többi csoporttársam közé válogatni a kulturális értékek közül, mert sajnos hitvallásom lett a sorban állás, és mindek utána nem volt ildomos egynehány csoporttársam idegrendszerének tehertételét letesztelnem, már azon kaptam magam hirtelen feleszmélkedvén, hogy az összes könyvet elvitték, mindenki akár két-három darabot is esetleg. A tanár úr furcsa meglepetéssel a hangja dallamai között érdeklődte meg tőlem:

 - Ön nem választ magának könyvet, és kulturális értékeket? – mire én csak azt tudtam meglehetősen halkuló suttogással felelni, - amely szinte már annyira szokásommá lett, hogy egyes emberek óhatatlanul is azt gondolták ez a fiatalember néma! Azt feleltem:

 - Elnézését kérem, de nem szeretném elvenni az örömteli kíváncsiság érzetét senkitől! Majd ha mindenki végzett akkor én is válogatok, amennyiben ez még lehetséges! - Tudom sokan azt gondolják, hogy butaságokat, és sületlenségeket beszél ez a még oly pallérozatlan és ifjú elme, de kérem a tisztelt olvasókat, hogy higgyék el nekem, én csak megpróbáltam emberségemből a jó döntéssel cselekedni, és ezzel kisebbfajta példát adni azok, hogy szépen, és nyugodtan is lehet szemlélve, szinte csak cseppekként magunkba az-az áldott adományt, amellyel hozzájárultak értelmi, és gondolati gazdagodásunkhoz.

 Azt bizonyára már szerintem a tisztelt olvasó is kitalálta, hogy mire véget ért a lajstromozás, és a kulturális szemlélő mustra addigra, sajnos szinte az összes könyv elfogyott, és annak ellenére, hogy a zsivajgósan nyűgős ifjúsági környezet szépen lassan, mint az akácillat elpárolgott az előadást jelző óracsengő tekintélyt parancsoló szavára, az számomra is azt jelezte, hogy a számomra kedves könyvek világát, és kulturális kíváncsiságom szomjúságát sajnos esetleg, majd egy másik alkalomra kell halasztanom!

 Ettől eltekintve annyira nem sajnáltam a dolgot, legföljebb csak annyira, hogy én is szerettem volna megnézni, mint akármelyik gyerek kíváncsiságával, hogy mi is lapulhat a varázsbőröndben, amit a tanár úr minden utazása alkalmával magával vitt.

 Csallai tanár úr többször is elmesélte, hogy mennyire határtalan örömöt, és nagyra becsült megelégedést, és boldogságot érez, amikor egy-egy régebbi tanítványát, mint hitvest, és vőlegényt üdvözölheti, hiszen számára is nagyon fontos volt a házasság emberséges köteléke, és szerelmemből jövő földi beteljesülése. Engem többször is kifaggatott, és nagyon is szorgalmasan arról érdeklődött, hogy:

 - Tomás úr mikor nősül? Mikor lesz hitvese? – kérdezgette szorgalmasan, mint aki túlságosan is rohan valahova.

Erre a kérdésre sajnos nem tudtam mit is feleljek, de megpróbáltam a megnyugtató hangomat elővéve egy kis nyugodalommal élni, ami lecsillapíthatja a szívek kívánságait. Azt feleltem erre, hogy:

- Nem tudom! - De ha elérkezik a nagy nap, és mind a ketten elvégre egy tisztességes kapcsolathoz két emberre van szükség, a tanár úr lesz szüleimen, és kisebb családi körömön kívül az első személy akinek elmondom a jókívánságként ható hírt.

 Egyébiránt, megtanultam, és sokszor figyelmeztetett rá édesanyám, és édesanyai nagyanyám bölcs tanácsként, hogy:

- Fiam ha jót akarsz magadnak egyetlen dolgot jegyez meg! Minden esetben a nő választ! A többi olcsó frázis csupán: A széptevés különösen! – e meglehetősen nyers, de ugyanakkor talpig a rideg valóságot tükröző mondat után az ember elgondolkozik, hogy hogyan is lehetne azt megcselekedni, ha két szív az őszinteség igazszavú lélektükreivel valóban egymásra találna, és nem lennének megszépítő, és idillikusnak tűnő titkok, csak a valóság, és az igazság. Később volt szerencsém megtapasztalni, hogy bizony az embernek ha törik ha szakad, de vállalnia kell az igazságot, ha tetszik nagyon kegyetlenül, szinte már véres könyörtelenséggel, és egyszerűséggel, ami a köntörfalazást el nem ismerheti, mert csak így van annak értelme, hogy szíveink titkos, és elrejtett szelencéit felnyitottuk, mint a tavirózsa szirmait egymás előtt!

 Én is elhatároztam magamban, hogy az ember, ha kimondja, vagy levélformában megírja az igazságot, akkor megkímélhetjük kölcsönösen egymást: A szenvedésektől, a bánattól, mely összetöri a belső tér érzékeny tükreit és a szívet, és egyúttal mindentől ami után csak kétségbeesés, lemondás, és fájdalmas önsajnálat következne. Attól is félek, hogyha a másiknak fájdalmat okozok, a XXI. században, is egyre közkedveltebb lételdobási forma lett az öngyilkosság, és ha miattam dobná el valaki az értékes életet, örökkön marcangolhatna a teljes lelkiismeret furdalás, és a könyörtelen magam emésztés!

 Az öngyilkosság csak menekülés a problémák elöl, de a valódi utat nem ez jelenti, szembenézni a problémákkal kevésbé fájdalmas, és sebesülésekkel járó vállalkozás, mint elfutni előlük, és gyötrődni egy életen át, ez is egy nehéz és viszontagságos emberi feladat többek között!

 Egyik alkalommal amikor éppen Erdész Iván nyelvész tanár úrra várakoztam egy másik ismerősömmel a 730/a csoportból, már jócskán elmúlt este fél hét. Amint várakoztunk a Múzeum körúti F épületben a magyar nyelv és irodalomtudományi tanszék ajtaja mögött a folyósón, hogy ne unatkozzunk olyannyira, és hogy ne ragassza még jobban le üres, és megdolgozott értelmünket az unalom, és nehogy elaludjunk, miközben várakozunk, kitaláltam, hogy szavaljunk egymásnak verseket.

 Már nem emlékszem a másik ismerősöm nevére, csak a keresztnevére Andrásnak hívták, és fekete hajú, és szeplős arcú ember volt, aki feltételezhető, hogy pusztán csak azért, mert nem szeretett egyetlen kihalt, és nagyon is elhagyatott folyóson szerepelni, és kiállni, ezért, én belekezdtem, amennyire csak emlékezetemből fel tudtam idézni egyik kedvenc versemet Arany Jánostól a Családi kört!

 Mire, végeztem elkezdtem egy másikat is Kányádi Sándornak a Kökösi hídon című versét, és abban a pillanatban, hogy az utolsó versszakhoz értem, tárult az egyik iroda ajtaja – ha jól emlékszem a tizenötös számot viselte az ajtó -, és máris nagy örömmel üdvözölt engem, mint nagyon szépen szavaló fiatal versmondót Csallai tanár úr, és máris kezembe nyomott érdeklődő figyelemmel egy nagy köteg paksamétát a csángó népköltészetről, és benne telis-tele Lakatos Demeter számomra még ismeretlen költő verseivel! Rögtön el is olvastam amíg Erdész tanár urat vártuk, és nyomban megfogott a magyar nyelv lenyűgöző egyszerű szókimondása, és éppen ebben rejlő igazsághittétele.

 Közben megérkezett Erdész Iván tanár úr akihez én a nyelvi humorról írtam dolgozatomat, és máris faggatózni kezdett, és nagyon alapos figyelmességgel arról érdeklődött, hogy:

 - Tormás úr! Ön szereti a verseket, és al lírát? - Mire én a világ legtermészetesebb módján azt feleltem, hogy: - Igen, nagyon is. Ezt követően, pedig megtárgyaltuk a magyar nyelvészeti évfolyamdolgozatomat a nyelvi humor témakörével kapcsolatban, és ezt követően, pedig egyfajta meghitt, és mindenképpen családiasnak nevezhető légkört sikerült emberséges emberekkel teremteni.

 A másik nagyon fontos irodalmi újdonság, hogy egyik alkalommal – mintha csak a balszerencse irányította volna -, kezeimet, választottam magamnak hűséges délutáni utazótársammal, és csoporttársnőmmel Ramónával egy olyan nagyon filozófiai, és roppantul megterhelő, és bonyolult témát, amihez a szakkönyveket beszerezni, szinte képtelenségnek tűnt.

 Ezt az irodalomórát egy Kabala Zsuzsanna nevű magyar tanárnő tartotta, akinek meglehetősen merev, és azt is mondhatnám, hogy – legalább is a mi szemünk ezt szűrte ki feltűnően konzervatív, és egy kissé elutasító viselkedéséből -, meglehetősen nem szívlelte, és korántsem kedvelte, és szerintem valami furcsa, és megmagyarázhatatlan jelenségként könyvelte azt el, ha azon a magyar szépirodalmi anyagon, amit feladott mindenkinek kötelező tematika formájában év elején néha-néha óhatatlanul is sokszor megesett, hogy nagyon jókat nevettünk, és múlattunk, - természetesen, és kizáróan -, csak a kulturális szépirodalmon belül az adott műveken.

A tanárnő közepes magasságú, enyhén túlsúlyos kinézetű, hosszú barna sörényzuhatagot viselő, és szemüveges hölgy volt. Az ember amikor két méla és kissé szomorkás barna szemeibe tekintett azt hihette volna ennek a tanárnőnek valami tudatos titka van: nincsen egyensúlyban és kibékülve a világgal. Gyermekkori elfojtott szorongás gyötörheti, lehet, hogy éppen emiatt nem szeret mosolyogni, és nevetni!

 Én különösen kedveltem, és egyfajta szívügyemmé lett Örkény István novelláit, és egyperces groteszk bohózatszerű, kisterjedelmű írásait, amin nagyon jókat lehetett nemcsak kellemes időtöltés gyanánt örülni, és vidulni, de jóízűen, és felszabadultan élvezni egy szépirodalmi megnevetető, és humoros dolgot, azokban a szomorú időkben amikor szinte mindenki tudta, és sajnos tisztában volt vele nemcsak az egyetemen, de még a főiskolán is hogy ha valaki ezekben a felsőoktatási intézményekben – ahol jelképesen, és magától értetődően mindenkit felnőttként, és érett személyként kezeltek, és túlságosan szigorúan elvárták a komolyságot -, akkor bizony engedelmet kell, hogy kérjek az összes ismerősömtől, és tisztelt olvasómtól, hogy ilyesmiket egyáltalán le merek írni, hogy bizony itt mindenkinek meg kellett tanulnia újból, őszintén, szívjóságúan, és önfeledten nevetni, és a humorral viccelődni!

 Nem tudom, hogy milyen lelki konfliktusok, illetve összeütközések játszódhattak le az egyes emberekben, hiszen én csak a külső, felszíni sérüléseket láttam, és nem sok ember engedett be lelkiismeretének legbelsőbb terei közé, és ebből következett, hogy Kabala tanárnő a maga nagyon konzervatív, és szinte mindent az előírásoknak, és szabályok szerint való törvényszerűségeknek alárendelő viselkedésmódjával, bizony néha-néha elrontotta – bár teljesen vétlenül -, azt a kicsiny, ám annál önfeledtem mókát, és kacagást, amit egy-egy szellemes, sor, vagy mondat, tudott okozni az adott hallgatóságnak.

  Szép nagy szemüvegén át aminek segítségével még a legapróbb helyesírási szarvashibákat is észlelni, és nyomban jelenteni tudta az arra illetékes hallgatók számára minden észrevett, és mindenkit kertelés nélkül azonnal figyelmeztetett. A mindent megkérdőjelező kritikus szellemisége azonnal feltűnt mindenkinek.  A hallgatóságának, és tanítványainak véleményét, mintha csak terhes kötelességnek kellett volna helytállnia, ugyan meghallgatta, de jobban szerette azt, ha nem a tanulók egyéni véleménye visszhangzik az amúgy is visszhangtól kongó, hattyúfehér osztályterem falai között, hanem az általa javasolt, és ezáltal mindenkiben gondosan meggyökeresedett szakirodalmi értekezés.

 Így amikor főleg az 1850-1900-ig terjedő magyar irodalmi szemináriumi foglalkozásokon, amikor Vezér Ramóna csoporttársammal együtt elvállaltuk a szerintünk könnyűnek és mindenképpen a lehető legegyszerűbbnek gondolt Madách Imre: ,,Az ember tragédiájának filozófiai rendszerismertetését” bizony magunk is meglepődtünk azon, hogy egyáltalán miért is nyúltunk olyan hamar, és bizonyos tekintetben túlságosan is meggondolatlanul ebben a nagyon kis keserű, és kellemetlen darázsfészekbe? Ami annyira szúrta helyenként lyukacsosan szivacs elménket, hogy a szakirodalmak csak kicsiny, és helyenként korlátozott voltában egyáltalán nagyon nehezünkre esett az, hogy valamilyen – akár érdemi munkát is -, lehessen végeznünk.

 Így aztán, ha egy főiskolai, és egyetemi hallgató minden létező könyvtárat ami csak a főváros kisebb-nagyobb kulturális vonzáskörzetében megtalálható már részletekbe menően felkutatott, akkor ideje, hogy ellátogasson a pedagógiai szakemberek által nagyon sokszor emlegetett Országos Széchenyi Könyvtár olvasótermeibe- ugyanis ott szigorúan csak helyben lehet, az adott köteteket elolvasni, és egyáltalán nem lehet, hogy az ember kölcsönözzön, éppen azért, mert a könyvtár dolgozói sajnos tisztában vannak azzal az elkeserítő, és szégyellnivaló helyezettel, hogy valami oknál fogva, az utóbbi időben drasztikusan, és veszélyesen megnövekedett a könyvlopások, és illetéktelen köteteltulajdonítások számbeli aránya!

 Így aztán csoporttársammal fogtuk magunkat, és végső, megfeszített, kétségbeesett próbálkozásaink egyik állomásaként tervbe vettük, hogy felmegyünk a budai várbeli könyvtárba, ahol naivul abban reménykedtünk – teljesen magabiztosan -, hogy ott minden lehetséges könyvet meg fogunk kapni, amire csak szükségük lehet, hogy a nagyon is alapos, és tüntetően precíz Kabala tanárnőt, és igazán jól megkomponált kiselőadással megörvendezhessük, és végre begyűjthessünk egy maréknyi töredék dicséretet – ami őszintén megvallva, sajnos, csak egy két embertől kapott meg kicsiny csoportközösségünk!

 Amikor eljött a várva várt kielőadás napja, annyira izgultunk, hogy majdnem az egészet elrontottuk, így minden mondatot a kelleténél lassabban, azt is mondhatnánk, hogy egy csiga is élelmesebben lekörözött volna minket ahogyan felváltva megbeszéltük, és filozófiai szempontból próbáltunk értekezni Madách Imre egyik legfontosabb irodalmi munkájáról, amihez, csak hangsúlyozni tudom, hogy mennyire kevés volt az adott nyersanyagunk!

 A kiselőadást azért megpróbáltuk a lehető legösszeszedettebben, és a vázlatunkban koncentráltan jelenvaló összefüggéseken, és főbb pontokon keresztül felépíteni, és bemutatni, és azt gondolom, hogy meglehetősen kitettünk magunkért, ami képességeinket illette. A tanárnő becsületére legyen mondva, hogy a kritikai szellemmel, ha az ember pedagógiai szakember, és nagyon is érti a bizonyosan, csak szakembereknek, és tudósoknak világos, sajnos helyenként túlontúl bonyolult szakkifejezéseket, akkor bizony nagyon jó, ha egy ilyen formátumú embertől kapunk az irodalommal kapcsolatos szakmai tanácsokat. Mi ismételten naivságunkban, és túlzott bizalmunkat is latba vetve azt gondoltuk, hogy bár a tanárnő jelentős kritikai él mondatokat tanúsított a kiselőadásunkkal kapcsolatba, azért legalább annyit fog majd közölni, nagyon kihangsúlyozott, kellemesen szép, és szájbarágós hangján:

 - Ramóna és Róbert! Bár a kiselőadásuk tartalmazott néminemű szakmai hiányosságot, megkérem önöket, hogy a közeljövőben óvakodjanak a pongyola, és szakmailag etikátlan megfogalmazásoktól! Összességében azonban nem végeztek olyan rossz munkát! - Ezek a nagyon kritikus, ám mégis egyfajta gerincességet támogató szavak elmaradtak füleink mellett, hiszen nem hangzott el, és már csak a kollokviumra tudtunk koncentrálni, hogy legalább azon valahogy átmenjük, ha Kabala tanárnőnek szinte semmi nem volt úgy megfelelő, ahogyan az el lett mondva, illetve – ami mindenki számára kitüntetett fontosságú -, szakirodalmi szempontból jelentősen megtámogatva.

A tanárnő azért becsületesen kiosztotta az év elején a tematikákat, és kötelező irodalomjegyzékeket, úgyhogy az ember, ha jót akart magának, és ami nagyon fontos volt a felsőoktatási tanulmányokat folytató ifjúság körében – nevezetesen, hogy minél több idő maradjon, a nagyon fontos szigorlatokra, és vizsgákra is -, akkor idejében a lehető leggyorsabban el kellett kezdeni olvasgatni, nagyon aprólékosan, megfigyelve, és megemésztve minden mondat értelmét, és szellemi táplálékát, - és itt főleg a nagyobb ötszáz oldalas művekre gondoltam -, hogy valahogyan majd ha sorra kerülnek a szemináriumi foglakozásokon, akkor mindenki tudja, és mindenki értse, hogy miről beszélünk, mert aki nem mutatott kellő aktivitást, az meglehetősen hamar azt vette észre koromfekete leckekönyvén, hogy abban ismételten a tanegységet újra felvevő felirat, és figyelmeztetés világít, piros lámpaként, mint egy valóságos kiáltó szó figyelmeztetés!

 Én máris el kezdetem olvasni, amit csak tudtam, és természetesen, hacsak időm engedte, még hétvégén is irodalommal foglalkoztam, és nem létezett a magyar irodalom, és történettudományon senki, és semmit, ha valóban szólított a megkeményített kötelesség, és kollokviumi vizsga volt, vagy még embert próbálóbb követelmény: A szigorlat!

 Így aztán az év végi számon kérő kollokvium, ahol megtudtuk, hogy Kabala Zsuzsanna tanárnő egyik kedvenc olvasmánya Kertész Imrének a Sorstalanság, már nem is volt annyira veszedelmesen veszélyes vállalkozás, mint a legelső találkozásunk lakalmával észleltük.

 Bementünk, és mindenki hozott – természetesen -, egy tételt, és máris elkezdünk mesélni, nem is annyira ahogyan már szokásunkká lett, az egyes költők, és írók életrajzával elkezdeni a mondandónkat, és feleletünket, sokkal inkább az adott művekről folytattunk, az adott szakirodalmat felhasználva irodalomtörténeti vitákat. Ez az én esetemben valószínű, hogy azért nem sikerült valami oknál fogva, mert a tanárnő amellett, hogy meglehetősen szigorúan kritikus szemmel itta – véleménye szerint -, pongyola mondataimat -, meglehetősen eltérő véleménye volt azokról a témákkal kapcsolatban, amiket megkérdezett keresztkérdések formájában, szinte nekem szegezve az éles kritikusi hangvételt, hogy:

- Az bizony nem igazán úgy volt! Róbert az ön véleményével sajnos nem értek egyet! - Én azt gondolom, hogyha az ember valami oknál fogva nem ért egyet az adott véleménnyel, illetve az egyes emberek véleménye különbözik, azt nem kellene feltétlen szükséges módon elítélni, csak azért, mert a megfogalmazás nem volt eléggé szakkifejezésszerű, és meggondoltan alapos, és részletekbe menő, hanem arra kellene közösen törekedni, hogyha az ember az egyes vélemények különbségét egymás mellé illesztve megkaphatja a vélemények különbségét, és összefüggéseinek lényegét, akkor inkább a negatív kritikai szellemet egy időre félrerakva, és kímélve, arra kellene, hogy törekedjen, hogy az egyéni véleménnyel összepárosítva kialakíthasson egy végső megoldást, a végső összegzést, és epilógust!

 Valahogy mindig is bennem volt az, hogy ha nem egyezett a véleményem más emberekkel, akkor rögvest meg kellett de azon nyomban hunyászkodnom, és menedéket találnom, mint az üldözött vadnak, aki valamilyen súlyos törvénytelenséget követhetett el, hogy a nemes, és korholó kritikai szellem, és értelmi gondolkodás így megrótta, és elmarasztalta. Így hát most amikor tanév fordulóján, amikor gyakorlatilag már negyedikesek lettünk, úgy vélekedtem, hogy éppen eleget hallgattam, és most ha törik, ha szakad, de azért is elmondom a véleményemet!

 Ez nem okozott különösebb meglepetést, hiszen már kitapasztalhattam, hogy sajnos vannak emberek, akik különös, azt gondolom, hogy helyenként túlságosan is különleges jelentőséget tulajdonítanak azoknak a szavaknak, és észrevételeknek melyeket kimondanak. Ez nem lenne feltétlenül baj, és probléma, a gond ott kezdődik, ha ezek a nagyon is véleményükben meggyőződéses, és egyszersmind tántoríthatatlan emberek azt gondolják, hogy joguk van pusztán csak egymaguk, mindenkit kizárva ítéletet mondani, a másik ember feje fölött, méghozzá úgy hogy látszik a szembogaruk merev, és korántsem érdeklődő kontaktusaiból, hogy egyáltalán nem érdeklődnek az éppen esedékes téma iránt.

 Így aztán maradt a keserű tény, hogy nem én leszek az utolsó ember, akinek a véleményére egyáltalán nem kíváncsi az éppen esedékes vizsgáztató tanár! Kabala tanárnő ugyanis rendkívül el volt foglalva azzal az irodalomtörténeti tétellé nemesedett kijelentéssel, hogy vajon, hogyan is tetszett az egyik kedvenc regénye Kertész Imrének Sortalansága hallgatóinak?

 Én megmondom őszintén, hogy az erről készült filmet, csak később tekintettem, meg mert egyesek hajlamosak pusztán csak a megfilmesített képek, és forgatókönyvek alapján véleményt mondani valamiről, aminek nem látták a puszta nyersanyagát, és egyúttal a forrását: az anyanyelvi környezetet! Így aztán azt is mondhatnám, hogy szándékosan nem néztem meg az erről készült filmet, hanem leültem kopottas íróasztalomhoz, és elkezdtem boncolgatni, mondatról mondatra haladva, és aztán lapról lapra az irodalmi szövegösszefüggéseket!

 Kissé szokatlan volt azok a rendkívül tömör, és rövid mondatok amilyen módon Kertész Imre a regényét megírta, hiszen valamilyen oknál fogva az ember füle óhatatlanul is megszokta a Mikszáthos, Jókais, és Móriczos történetmesélési technikákat, és történetek vonalvezetési technikáit, így aztán egyszerre volt megdöbbentően újszerű, és az adott korban valamilyen posztmodernitást sugalló, és mégis az E/1-személyi elbeszélési mód is kiábrándította az embereket az éppen adott társadalomból.

 Azt szokták mondani, hogy a jó regény alapismérve az, hogy az adott kor egész társadalmát az adott olvasó szemüvegen keresztül láthatja, és gyakorlatilag bepillanthat bárhová és egyúttal mindenhova ahova csak kíván, hogy része legyen azoknak az úgynevezett életmód-történeti sajátosságoknak amiket az adott korban tettek, vagy éreztek az emberek. A legtöbb ember arra a kérdésre keresi a választ, hogy az éppen olvasót regény, vagy történet mennyire adta vissza azt a korszakot amelyben megtörtént, és az ember rájön arra, hogy nem sokkal különböztek az emberek az adott korszakokban, de megvolt az-az elrejtett technikájuk, hogy hogyan is leplezzék az egyes fájdalmakat, és szenvedéseket, vagy éppen a kitüntető boldogságot a másik ember elől. Az egyik legnehezebb feladatnak azt érzem, hogy hogyan ragadjuk, és aztán tartsuk egészen éberen az örökké felfedező figyelemét az olvasónak, hogy a történet cselekményeinek részese lehessen, és megtartsuk a figyelme középpontjában magát az élményt, és az olvasás el nem múló varázshatalmát! Bár sajnos a mai világhálók világában, amikor egy egészen egyszerű önéletrajz elküldései ideje is alig pár pillanatot vesz igénybe a szokásos hivatalos, vagy magánjellegű levélforma helyett, az ember önkéntelenül is megdöbben, hogy mennyire felgyorsult a világ melyben él, és hogy az emberek egyre erőszakosabban követelik, mintha csak joguk lenne hozzá: a Szenzációt!

 Az egyetlen remény, hogyha a jövő generáció megtanulja talán, hogy a múlt értekeit tisztelettel, és bizonyos fokú alázattal kezelje, és hogy a megtörtént életpofonokat minden embernek meg kellene tanulnia kivédenie, és egyúttal tanulva, és tapasztalva a maga hasznára fordítania!

 A tanárnő kollokviumi vizsgája meglehetősen tágtémájú beszélgetéssé változott, és szinte mindent megkérdezett, hogy olvasottságukat tesztelje, és a lehető legalaposabban megismerje, hiszen annyit már eddig is tudtunk, hogy az érdemjegyeket nem adják valami olcsó tarifával – legalább is a főiskolákon, és az egyetemeken -, valahol hallottuk, több helyről is, hogyha valaki példának okáért kapott egy kitüntető elégségest valamelyik szigorlati vizsgájára – ami természetszerűleg nehezebb volt, mint a sima vizsga -, akkor az már felért egy hármas jeggyel. Főleg ha az illető legalább is úgy kiöltözik, mintha hivatalos fogadáson venne részt államfők jelenlétében. Ahol a ruha valami miatt több súllyal esik a megmérettetés tárgykörébe, mintsem a mesterségbeli tudás.

 Így történt, hogy a tanárnő sokáig morfondírozott, és töprengett önmagában, hogy vajon a pedagógiai emberre, hallgasson vagy az erkölcsös, és emberséges belátásra, de minekután itt csak az számíthatott, hogy az illető hallgató tudja-e a tananyagot, hamarjában megtudtuk, hogy a pedagógus sokszor felülemelkedik önkéntelen példaadó szigorával az emberséges ember kegyelmességén!

 Így aztán adott nekem, egy hármas alát, pedig véleménye alapján akár még egy halvány négyes is lehetett volna, hiszen minden művet idejében sikerült megszereznem, és elolvasnom, illetve az egész félév során csak egyetlen egyszer hiányoztam, amikor leesett a legelső hó novemberben, és hatalmas orkánerejű pehelyvihar söpört végig az utcánkon, és akkora volt a hó, hogy lakótelepi házunkat szinte teljesen belepte, így esett, hogy nem mentem.

 Kabala tanárnőn látszott, hogy sokat őrlődött, és vívódott, hogy vajon milyen jegyet is adjon nekem, amikor szinte majdnem mindenre tudok válaszolni, természetesen a magam pongyola, és – egyesek véleménye szerint -, helytelen nyelvhasználatával -, így gyakorlatilag nem is bántam azt a közepes jegyet, mert Acél Ferenc tanár úr már égő tekintettel, csak azt várta, hogy a második emeleti folyosói szobában, hogyan írasson mindenre kiterjedő, és rendkívül alapos zárthelyi dolgozatot a XX.  század második felének történelméből. Így hát Ramóna, és Páncél illetve Bátor Katival  már szinte kuncsorognunk, és nagyokat sóhajtozva, meglehetősen bűnbánó tekintettel kellett közölnünk Kabala tanárnővel, hogy elnézését kérjük, de menük kell, hogy máshol is helyt állhassunk.

 Ennél furcsább, és szokatlanabb volt, főleg csoporttársaimtól az a kérés, hogy főleg amikor a tanárnő órája következik, én lehetőleg egyáltalán nem próbáljak meg nevetni, mosolyogni, illetve a boldogsághoz szükséges mindenfajta törvény nem tiltotta eszközzel, és gesztussal élni, mert mint később mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Kabala tanárnő felettébb ideges, és nagyon is izgatott lesz, ha nevető arcot lát maga körül, amiből az következik, hogy vagy egyáltalán nem szereti a nevető embereket, vagy azt gondolja hamis illúziók képeiként, hogy esetleg rajta nevetnek, vagy már a pedagógiai pályán eltöltött kisebb idő elvette volna a mindenki számára nélkülözhetetlen reménykedést, és az egyfajta szárnyaló optimizmust? Nem tudhatjuk.

 Mindenesetre megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jó hangulatomat, és vicces, és nevetető állapotomat valamilyen formában igyekezzek állandó jelleggel mérsékelt állapotban tartani, és meglehetősen komoly ábrázatot felvenni még azokban a roppant mulatságos pillanatokban, amikor éppen például elemezni kellett egy Örkény István novelláit!

Annál is inkább hiszen a csoporttársaimtól rendszeresen hidegzuhany kezelést kaptam, többek között: hogy tartsam a számat, és el ne merjem vihogni az órát, mert lehet, hogy emiatt esetleg rosszabb jegyet ad Kabala Zsuzsa tanárnő.

- Robi kérlek tedd meg a kedvünkért – sóhajtozott egy-egy különösen kedves, és már-már igéző szempár, nehéz volt nem tenni eleget a követelésüknek. Bár nem is állt szándékomban.

 Azt hiszem, hogy itt a felsőoktatási intézmény berkeiben az emberek valami miatt sajnos elfelejtettek önfeledten megadni önmaguk lelkiismeretét az önfeledt gyermekségnek, a nevetésnek, és kiszabadulni a komoly komorság búsképű falai, és ketrecei közül. Itt az volt az egyik probléma, hogy annyira komolyan, és túlzottan felnőttek módjára kezelték az embereket, hogy szinte már azon vettük észre magunkat, hogy majdnem elfelejtettük magunkban a gyermeket. Pedig az embernek, ha bizonyos tekintetben előnyösen kiegyensúlyozott szeretne lenni, meg kellene próbálnia önmagába nézve megőrizni azt a kis embert ott legbelül, lelkének legbelsőbb terében: a Gyereket!

   KÜLÖNÖS ISMERETETŐJELE: BÓKOL!

- Mit eszel rajtam? – kérdezte a kifinomult, mindig gyönyörűséges ifjú hölgy. – Nem értem mit eszel rajtam? – megint egy elejtett kérdés, de ezúttal valamivel dühösebb, érthetetlenebb hangsúllyal mondva. Napsugár volt a neve, és mint minden egzotikus névre hallgató hölgy nagyon is tudatában volt nőies csábításának trükkjeivel.

- Szemed Gioconda-lángja mint felkelő rózsaujjú hajnali láng azonnal megigézett! – a pufók kis emberke egyre inkább kezdett úgy udvarolni, mintha egy másik idegen bolygóról véletlenül idetévedt földönkívüli lett volna, aki csak véletlenségből kötött ki a föld nevű bolygón, mert hirtelen elfogyott az űrhajójából az üzemanyag. Látszódott rajta mégis valami kisfiús félszeg nyegleség, mely sebzett lelkiismeretéből tört fel, és egyre nyilvánvalóbb lett, amint az ember azokba a vakító zöld macskaszemeibe egyenesen belenézett; rögtön elfogta a szánalom és részvét. Ugyanakkor az élesebb szemüket társasága azt is rögtön megfigyelhette arcával kapcsolatban, hogy mintha pokoli fájdalmába kerülne mosolyogni is, és nagy szemei inkább valami csöndes mélabút, empátiára hajlamos szomorúságot fejeztek volna ki, amitől a másik embernek rögtön olyan érzése támadt, hogy megsérthette, ami miatt azonnali vigasztalásra, vagy bocsánatkérésre lett volna szükség.

Megismerkedésük körülménye sem voltak hétköznapiak, viszont annál rendhagyóbbak. A pufók emberke, aki majdnem két méterre megnőtt gyerekkora óta szenvedélyesen rajongott a színházért, viszont ki nem állhatta, ha a koromsötét éjszakában kell hazamennie előadások után. Ezért előszeretettel részesítette előnyben azokat a próbafolyamatokat, melyek segítségével az adott kíváncsiskodó néző kisebb, alig három-négy személyes rajokban csöndes némasággal valósággal elbújt a sötétített nézőtéren, hogy semmi se zavarhassa, vagy befolyásolhassa fölöslegesen az adott színészek munkáját.

Amikor végre ott lehetett – persze tohonya, és meglehetősen molett testével jószerivel alig tudta bepréselni, beszuszakolni magát az adott roppant szűkősre kialakított támlás, és dönthető székek fogságába -, úgy érezhette, mint aki megérkezett valahova, és révbe ért! Amit már biztosan sejthetett az az volt, hogy a hölgyek ritkán cselekszenek egyértelműen. Ahogy a tökéletes, bujkáló sötétség körbe vette pufók alakját, melyben remekül meglehetett lapulni – ha az embernek úgy hozta konkrét kedve -, az adott ifjú hölgy, mintha kiszúrt volna addig aligha látható ovális feje fölött egy lényeget tartogató pontot, amihez beszélhetett, és aminek gyakorlatilag fölmondhatta az adott monológot! Nedves volt, enyhén telt alsó ajka, és koromsötét szempilláit rebegtetve annyira megnyerő hatást tett rá, hogy rögtön elveszett és azt érezhette, hogy veszettül kalapálni kezd leginkább egy ócska mosógép üstdobjára hasonlító szíve. A sugárzó, eddig ismeretlen vágyak úgy töltötték be benseje biológiai, meghatározható rendszerét, mintha azt suttogták volna folyamatosan hazudozó ördögökként fülébe: ,,Ne izgulj semmit! Bírja a tutyimutyi palikat!”

Most úgy érezte magát, mint egy légy, aki a jótékony fekete özvegy hálójában vergődik, miközben az adott halálos pókfajta – meglehet -, egyáltalán nem éhes, csupán elszeretne vele szórakozni egy kicsit! ,,Valami igenis muszáj lenne megpróbálnia, vagy kitalálnia, mielőtt úgy kelljen távoznia, hogy a tulajdonképpeni ismerkedés jóformán meg sem történt!” – gondolta.

Úgy festett, hogy a színpad kellős közepén az adott nevettető, franciás stíluselemeket ötvöző vígjátékban mind a nyolc nő egyedül csakis neki drukkol! De vajon mit gondolhat, mit érezhet Ő? A többi művésznő szentül megvolt győződve róla, hogy a kis emberke éber, és mindenben érdeklődő tekintete olyasmiket is megláthat, amit talán az egyszerű emberi szemek figyelmen kívül szoktak hagyni szándékosan, vagy elszoktak felejteni! Amit nem tudott, csupáncsak az adott próbafolyamat közepén kezdett kapizsgáltan észrevenni, az az volt, hogy az adott ifjú hölgy egész idő alatt folyamatosan figyelt, és mindig bájosan türelmes, érdeklődő tekintetét valósággal rabul ejtette az adott gondolat varázslata, hogy vajon ki is lehet az a molett emberke, aki legalább annyi alázattal van az adott művészetek iránt, mint ő, és kedves kolleginái? Hogy meglepődött azokkal a hamisíthatatlan őzike-nagy szemekkel, mikor a királyt alakító cingárabb fiatalember bókként letérdelt elé, hogy kézcsókkal üdvözölhesse; s valahol ő is érezte, hogy azt a kézcsókkal teli üdvözlést igazából a pufók emberkének kellett volna megejtenie!

A hölgy arca a vakító reflektorok tűzkeresztségében szinte mennyei volt; kecses hattyúálla előre állt, az alsó, teltebb ajka ráfeszült mindig makulátlannak látszó zongoraszerű fogsoraira. Enyhén napsütötte, hamvas bronzbőrén kiütköztek a nyári szeplők, mintha csak egy megérett gazdagságú, gyönyörűséges évszakot búcsúztatnának. A hollófekete haja most nagyon barnának, hatalmas, léleklátó szeme még babonázóbbnak látszott. Azonnal meg kellett volna ott nyíltan kérnie vagy letérdelve, és a bocsánatáért esdekelve, vagy más eszközökkel, hogy feltétlenül, legalább egy pár mondat erejéig szóba elegyedhessenek, és ha minden stimmelt volna kölcsönös elérhetőségek cseréje után szabadon távozhattak volna, anélkül, hogy bármelyiküket is mérgezetten tovább táplálta volna a furdaló kíváncsiság a másik titokzatosabb személyét illetően!

Végül is a hölgy volt, aki mintha megsejtett volna valamit a félszeg, és tétova fiatalember gesztusai mögött, mert egy idő után tökéletes átlényegülést hajtott végre a színpadon, és teljesen magánénak mondhatta az adott királylány szerepét, és úgy tűnt, hogy egyedül csak a pufók emberke smaragdzöld szemének játszik, mely már enyhén fátyolossá lett, akármelyik pillanatban csak nagyobb érzelmi kataklizmát sikerült maximalista teljesítménnyel megjeleníteni a színen. Hiába volt nyolc nő egyszerre a színpadon én őt választotta, hogy legféltettebb titkaiba méltán beavathassa, és ezt most nyilvánvalóan ő is megérezhette. Mintha egyszerre teljesen lefegyverezte volna az olcsó, mégis roppant rokonszenves tény, hogy egy olyan szinte jelentéktelen, és ugyanakkor nagyon is kisstílűnek látszó figura, mint a csetlő-botló fiatalember sajátságosan vonzerőt gyakorolhasson bármire is.

A színpad egyszerre infravörös fényekbe borult, és az egyik főszereplő hölgy a másikkal – történetesen azzal, amelyikbe a fiatalember fülig belezúgott -, lekuporodott a szín közepére, és az egész jelent arról a megható pillanatról, érzelmi töltet-hatásról szólt, hogy az egyik hölgynek el kellett hitetnie a közönséggel, és persze mindenki mással, hogy egyetlen lánya; aki most jelképesen ölébe hajtja engedékenyen és önmagát megadón a fejét, hogy összetörte őket a fájdalom, és annak ellenére mégis tudnak egymás közelségének is önfeledten, bizakodva örülni!

A fiatalember hirtelen nagyot nyelt, és bár valósággal titkolni igyekezett minden rokonszenvesnek látszó lélekjelenlétével saját gyáva könnyeit takargatni a fiatal hölgy rögtön észrevette, hogy a másik nyughatatlan lelkében is megrezdült rezonanciáival az érett szomorúság belső érzete…

Amint ezt felismerte szokatlanul éles, és meghitt bizsergés járta át; úgy érezte menten vérezni kezd a szíve, ha a próba után nem mehet majd oda ahhoz a különös, molett fiatalemberhez és nem ölelheti át vigasztalón, és mindent elfogadón pufók, mégis kellemes úszógumis testét!

A próba nagyszerűen sikeredett, és a roppant tehetséges, ifjú rendező persze a maga szakmai maximalizmusával aligha lehetett volna büszkébb, mint esetünkben éppen a legifjabb növendékére; aki már osztályában is jeleskedett – elvégre a hónap közepén aranymedál-díjat vehetett át az egyik belvárosi, nagy múltra visszavezethető színház jóvoltából!

- Köszönöm minden kedves kollegának, kolleganőnek, hogy mindig a maximalizmusra törekedett! Akkor ennyi lett volna, és ha kérhetem a főpróbán, és az azt követő előadáson már minden lehetőleg gördülékenyen, és profin mehessen! – mondta, mint egy utolsó szakmai ítéletet a rendező a csoportjának, és az ifjú hölgy, aki még mindig valamifajta belső türelmet próbált meg magára erőszakolni – bár nagyon is hallotta a figyelmeztető, bölcs szavak tanácsait, gondolatait, és szívét teljesen átjárta az őszinte, empatikus részvét, hogy vajon a sötét nézőtér soraiban most feltehetőleg még mindig javában szorongó pufók ember hogyan érez? Mit érezhet ezekben a jelentős pillanatokban?

- Akkor további jó készülődést kívánok mindenkinek! Kedves közönségünknek pedig megköszönöm, hogy megtiszteltek bennünket szívélyes jelenlétükkel! A viszont látásra, további szép napot! – elköszönt, és egyúttal azonnal el is viharzott.

Az ifjú művésznő pedig szinte azonnal leugrott kecses gazellaszökkenéssel az adott színpadról, és valósággal rohant, és szaladt, hogy végre kideríthesse, hogyan érzi magát a fiatalember, aki tetemes fehér zsebkendőtengerbe igyekezett elrejteni féltőn dédelgetett érzelmeit…

Úgy rohant oda hozzá, mint a nagy súlyos betegekhez, vagy komoly sérültekhez szoktak; szinte suhogott kecses lábikrája a levegőben, és alig érintette a padlót. A pufók emberke mint tehetett volna – rábízta magát a sorsra, és olyan tétova félszegséggel állt fel, hogy aztán kezet csókolhasson, hogy abba még talán a legvakmerőbb lovagok is mind belepirultak volna.

- Ön igazán figyelmes úriember kedves uram! – köszönte meg teljesen letaglózva a döbbenettől, hogy ilyen formátumú emberek is még létezhetnek manapság a szívélyes kedvességét. – Mondja meg nekem kedves uram? Ugye tetszett  játékom? – őziketekintete egyszerre mutatott magabiztos, kissé talán túlzottan is elszánt akaratot, és ugyanakkor kislányos esengést afölött a dolgok fölött, melyekben még mindig kellő bizonytalanságban mozgott.

- Én-én szerintem… - alig jöttek ajkára a drága szavak, mint aki szándékosan pocsékolta őket.

- Igen? Hallgatom! – kérdő tekintete abban a pillanatban többet mondott minden szónál.

- Sz-sze-szerintem bámulatos volt drága Művésznő! – úgy hajtotta meg magát, mint aki szándékosan ebben a pózban igyekszik megmaradni még legalább ötven évig.

- Hát ez igazán kedves Öntől, és ha nem haragszik… valami megütötte a szememet, míg Önt megfigyeltem!

A pufók emberkét nagyon kezdte furdalni az izgatottság, hogy vajon egy ilyen földre szállt istennő mit eszik az olyan szánalmas, és megmosolyogni való embereken, mint mondjuk ő? Fel nem foghatta, hogy mit vehetett észre, míg a színpadon a másik produkálta magát, és minden rendezői utasítást szorul-szóra végrehajtott.

- …Kedves uram nekem feltűnt, hogy Önt nagyon nyomaszthatja valami… elvégre, akkor miért szorongatott volna egyfolytában zsebkendőket a szeméhez, nem igaz?!

,,Most rátapintott a lényegre” – érezte, mert a másik kissé nyúzott, és szomorkás tekintetét valahogy megint sikeresen elérte a fásultság általános korszaka.

- Na-nagyon szerettem volna Öntől egy el-elérhetőséget… - csak ennyire tellett már tőle, mert addigra az egyetemes stressz, és túlzásba vitt idegeskedés már teljesen lefárasztotta és ki is merítette.

A művésznő ekkor döbbent rá a tulajdonképpeni dolgok nyitjára:

- Csak nem Ön volt az aki… - majd, mint aki neheztel, vagy szemlátomást azonnal mérgelődni fog -, jaj, ne szégyenkezzen már! Nagyon szimpatikusak kedves rajongói levelei, és mindig nagyra értékelem, ha megtisztel… - nem tudta, vagy nem merte tovább folytatni, és a pufók emberke, mintha megsértődött volna, vagy mint akit megbántottak elpityeredett, és érezte, hogy ebben a mégiscsak ünnepire sikeredett percben egy ilyen bájos, tüneményes angyali jelenséggel szemben ez mennyire méltánytalan. Szokásához híven megint elővett egy zsebkendőt, és erről az ifjú művésznőnek kapásból beugrott a sokat emlegetett és már unalomig ismételt hangzatos Sztanyiszlavszkij-módszer; ami annyit tesz, hogy a tárgyaknak is megvan a maguk kórtörténete. Tehát, ha valaki sokat használja a zsebkendőjét az vagy beteg, vagy pedig egy roppant érzékeny-érzelmes ember!

Kedvesen odalépett hozzá, és megsimogatta arcát:

- Jaj, hogy Ön mennyire jópofa! Csak nem fog pityeregni, mert akkor nekem is sírnom kell! – s titokban a meghatottságtól, mikor két érzelmes szív egymásra talál -, már ő is azon mesterkedett, hogy egy sírós alakítással fog eloszlatni személyével kapcsolatban minden előítéletet.

A pufók emberke pár pillanaton belül megint megnyugodott és újból a régi volt; az efféle érzelmes hangulatingadozások mindig is szerves részét képezték bonyolult és összetett személyiségének, amit nagyon kevesen érthettek csak meg igazán, illetve, ha mások megismerkedhettek a pszichológia alapjaival – legfeljebb csupán akkor döbbentek rá, hogy ez a roppant érdekes és furcsa, már-már különc ember saját magában is igyekszik minél inkább megőrizni gyermeki, játékosabb adottságait, és ezért illett rá vigyázni!

A bájos művésznő azonnal készségesen adott egy elérhetőséget, és ettől kezdve a pufók emberke önmaga számára is valamivel magabiztosabban kijelenthette, hogy ez lehet egy hosszú, és bizonyára tartalmas barátság alapja és megérdemelt kezdete.   

PROSTITUÁLT SZŰZ


Sokszor szereti önmagát tán éppen azért nem tanulhatott meg igazán hasonlítani!

Izgatják szaftos, rendhagyó avantgarde-estek;

mikor Papagénó tótágast egyensúlyozik s Papagéna szerszámjáról ábrándozik!

A porcelánarc már mind véletlen, de kiküszöbölhető,

feljavítható hibái a recsegő deszkák fedélzetén éppúgy vonzzák,

mint önimádatának mindennapos műfajhatárai!

Akkor lehet csupán még önmaga elemében, ha mindenáron különbözik!

Könnyelmű, lefizethető karrierek sugallatával hamar elindult

fényüző rendhagyó külsőségek követik talpsimogató vakon

bizton kikövezett útját a milliónyi seggnyaló-kórus sokaság

még nagyobb baki-tüsszentéseire is aszisztálva gratulál!

Mint elragadó, megváltó örömhír olcsó rózsaszín cukormáza jár e földön,

tűsarkú lábacskáival pipicskedőn önmagát is majd elgázolja!

Megkóstolható gyönyt kínál babonázó vérvörös ajkán,

de csupán csak a színpadon!

Mint új, zamatos, fényes csillag a siker pillanatnyi,

üstökös-fényeiben lubickolgat;

s ha mindenütt megszépítő hazugsággal találkozik önmagát

is nyugodtan tehetségesnek képzelheti!

Még folyamatosan elvárják tőle, hogy önző exibicionistasággal

Éva bombázó testét mutogassa estéről-estére – megtalálható,

valódi boldogságról ezért szándékosan lemond;

bűntudatra már marcangoló-vastag sminkjét simítja hamvas babapofivá,

hallgatva öntömjénező kedvel, hogy fröcsögi hírnevét

a bulvármédia felesleges hajtóvadászata!

Már önmagától is

legszívesebben megcsömörlene!

Tervezgetése most még karrierje csúcsán egyre felkapottabb lendületbe

repítik léghajó-érvényesülését;

élvezi, hogy mindenkit kedvére kihasználhat!

– A valóságra mindennap így adja el magát prostituált-szűzként!

 IX. Fejezet

Az ifjú egyetemista feláll a padlóról 

 A következő tanárember aki valóban az emberséges magaviselet, és egyúttal a bölcs erkölcsiséggel volt megáldva nagy szerencsénkre, és megkegyelmező volt hozzánk, Drozsák Ferenc tanár úrnak hívták, és Kaposvárhoz közeli Taranyban született, ám nagyon közel állt hozzá a kaposvári színművészeti világ, és egyúttal maga a dráma műfaja, és a színházi világ.

 Aki megismerte úgy teljességében a tanár urat, bizonyára egyet ért majd velem abban, hogy mennyire jellemformáló, és egyúttal személyiségformáló erővel, és erkölcsi gerinces tartást sugárzott ez a zúzmarás üstökű, kemény, és acélos ezüstösen ősz szemöldökű, mindig kősziklaként az emberek szemiben kutató, és mindig csak az őszinteséget elváró ember, akinek az őszinte, igaz szó többet ért, mint az, ha az ember hallgatott, itt mindenkinek meg kellett nyílnia, és lelke legmélyebb gondolati értelmét is érdemes volt megosztania Drozsák tanár úrral, hiszen ebből tudta, hogy ki az aki igazat szólt, és ki az aki füllentett, vagy nem akarta megmondani, a mindig kötélidegeken táncoló igazságot.

A tanár úr már jócskán túl lehetett az ötvenes évein, amikor mint fiatal, és kezdő tanárjelölt hallgatókat kezéhez kapott, hogy emberségesség, és az erkölcsiség műhelyeiben átformálhasson, és pallérozza a még kiforratlan, és nagyon is naiv, és labilis elménket, és értelmi kútfőnket, ám lelkesedését talán akkor értettük meg teljes valójában, amikor egyik kedvenc poétájáról Arany Jánosról, és egyik leghíresebb trilógiájáról a Toldiról mesélt lélegzetelállító mitologikus dolgokat, amiket addig még nem hallottunk. Főleg a magyar nép népi hiedelemvilágát is be kívánta illeszteni gondolkodásunk alapjaiba, és nagyon is következetesen érvényesítette azt az elképzelést, hogy igenis a Toldiban népi hiedelemvilágú titokzatos lények, és táltos garabonciások ólálkodnak, akiknek meg kell vívniuk az önmaguk harcát, mert csak így lehet esélyük arra, hogy önmaguk fölé emelkedve túljussanak a tejúton, vagy az Óperencián, vagy elnyerjék kitartó munkájuk megérett, és kigondolt ajándékait.

 Természetesen amellett, hogy kezdetben főleg az 1850-es évektől egészen a századforduló magyar irodalmáig tanította a szerte ágazó kultúrát Drozsák tanár úr, egy érdekes pedagógiai szempontot vett alapul, amit szerintem minden pedagógiai szakembernek érdemes lenne megfontolnia, és ezt nem pusztán abból a megfontolásból említem, hogy szerettük, kedveltük, és tiszteltük a tanár urat, hanem amiatt is, hogy értelmi tudásunkat nemcsak egyetlen vízszintes síkon – jelen esetünkben pusztán csak Magyarországra kamatoztatva igyekezett bővíteni -, hanem az adott időintervallumban, és időzónában megnézhettük kulturálisan, hogy abban az adott korszakban például a többi Magyarországot körbevevő, és körülölelő régióban, és országban milyen irodalmi jellegű pezsgés, vagy kulturális mozgalom-fele bontakozott ki.

 Sajnos mindamellett, hogy a sűrűn keretezett, és kötelezően előírt tananyagot átbeszéltük, sajnos rendkívül kevés időnk, és már csak jóformán lehelet-perceink maradtak arra, hogy valóban belevessük magunkat az irodalom igazi, és szerteágazó, vérkeringésébe, és pezsgésébe, és igazi irodalommal foglalkozzunk. Ami a tanár urat illeti, ő nagyon szerette a Nyugat első nemzedékének jeles alkotóit, de emellett gyakorta beszélt nekünk az egyik kutatási szakterülete főleg a bolgár irodalmi költészetről elsősorban a XIX.-ban.

 Nagyon meglepődtem, hogy a legelső kérdésére, amikor felelni mentem hozzá irodalmi kollokviumból, első érdeklődő, és nagyon is kíváncsi kérdése hozzám az volt, hogy:

- Vannak-e kedvencei Tormás úr a bolgár irodalomból? - Én annyira meglepődtem, hogy szerény megszeppentségemben legelőször is csak Hristo Botev bolgár költő nevét tudtam elmotyogni, jóformán csak nagyon halkan, és annál is jobban okom volt arra, hogy izgulásra, és kockázatra fogjam már amúgy is igei sokkot kapott koponyám, mert az előttem való felelő a 730/a- csoportból volt, aki közölte, mintha mi sem történt volna, és mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga virágnyelvén, Drozsák tanár úrral, - aki időközben már látszott rajta, hogy villámokat szórt a szeme, hogy ennek nem lesz jó, és minden tekintetben szerencsés a végkimenetele.

 Az adott felelő ugyanis a maga kimért, és mindenre nagyívében semmibe vevő hangján, és kellően – afféle kiváltságos modorban -, közölte a tanár úrral, hogy nem tudta egyetlen könyvtárban, vagy könyvesboltban megszerezni Arany Jánosnak a Toldiját, és ebből az következett, hogyha nem tudta megszerezni, akkor feltételezhető, sőt biztosra vehető, hogy el sem olvasta, ami egy vizsgán alap követelmény, és maga után vonja az automatikus elégtelen érdemjegyet.

 Ám a felelő váltig állította, és megdönthetetlen bizonyítékok álltak a rendelkezésére, hogy ő nem tudta elolvasni ezt a nagyon is fontos művet. Ez azért lett volna célszerű, és roppant hasznos, és praktikus, mert Drozsák tanár úr kedvencei közé tartozott, és tanácsos volt vele nem vigéckedni, és fennhéjázón kacérkodni.

 Ebből következett, hogy a tanár úron már látszott, hogy nyomatékos szándékossággal kitér a hitéből, és az egész tekintete egyetlen ostromállapot, így azt mondta, a lehető legdiplomatikusabb hangnemben igyekezve türtőztetni az indulatait, hogy:

- Akkor fogja magát, és szépen kimegy azon az ajtón, és csak akkor jön vissza, ha már minden kötelező olvasmányt elolvasott! - E parancsszerű kijelentésre, és türelmes felszólításra nem illett, és a félelem miatt nem lehetett nemet rebegni, hiszen ha valaki meghallgatta Drozsák tanár úr orgonaszerű, mély, és roppantul karizmatikus operatenor hangján, a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lába.

 Ez duplán érvényes egy olyan emberre, mint én, akinek a lelkében egy félén kisgyerek reszket, és fél, már az első gongütésre, hogy mint a rossz tanulónak az iskolában feleletet keljen adnia, méghozzá a lehető leghelyesebben, hogy mi is lehet a helyes felelet?

Azon kezdtem morfondírozni, hogyha az előttem tudásával kacérkodó úrnak elégtelen adott, azért, mert nem olvasta el az egyik fő követelményt, és ráadásul nagyon is kedvenc művet, akkor bizonyára engem tüzes ostorral tanít majd engedelmességre, vagy legalább is gyilkosan őszinte barnaláng szemeivel sírásra készteti kóborló lelkem hangjait.

Ahogyan az ember belépett a szerb utcai afféle rektori irodába – ahol szokásos módon éppen Drozsák tanár úr tartózkodott -, rögtön látta, ez az ember nemcsak hogy hívatásának legkonkrétabb, és egyben legelkötelezettebb képviselője, de jómaga szívügyének tekinti az irodalmat, és mindenkitől elvárja, hogy hasonlóképpen szeressék: a könyvek, és a tudás szeretetéért!

Szobájában egy ódon, vaskos sötétbarna színű, hatalmas könyvszekrény állt meglehetősen vigyázban, mintha csak egy vállas terhekkel megáldott katona, lett volna akinek minden tiszteletet meg kell adnia a feljebbvalójának, hogy túlélje az adott napot, és rajta könyvek tonnaszámai sorakoztak: Lexikonok, szótárak, nyelvészeti jellegű tanulmányok, és természetesen a szépirodalom megannyi ez idáig felfedezetlen gyöngyszemei, - meglehet -, csak arra várakoztak égető feszültséggel, hogy valaki lesz majd olyan bátor és elolvassa őket.

A hófehérre meszelt protestáns falakon Babits Mihály Rippl-Rónai-portréja díszelgett, előtte kényelmes fekete bőrfotelek, amik mintha csak arra vártak volna, hogy a költőfejedelem hellyel kínálja az érkező fiatalságot. Ott ahol pedig Drozsák Ferenc professzor ült, falán legkedvesebb költője Arany János idős kori képe volt látható. Aggastyán szakállt viselő Arany akkor csak hatvanéves volt, mégis az évek maradéktalanul összetörték…

 Bevallom, hogy mikor már ott voltam előtte abban a varázslatos pillanatban, amikor az illető felelő hallgató érzi, hogy bele kell ülnie az adott székbe, és várja a feleletéhez szükséges kérdéseket, kissé elgondolkoztam, hogy minden bizonnyal legalább is élve nem úszhatom meg ezt a kalandomat. De hát mi értelme volt igazulnom, amikor minden létező irodalmat, amit csak felkutathattam az összes létező könyvtárakban elolvastam, és próbáltam a magam értelmi képességeire lefordítani, és visszaadni! Nem tudom.

 Mindenesetre, amikor ott voltam, és a félszeg reménységű, és megtört kétségbeesésemmel megragadtam, de csak úgy tört finomsággal a végzetes cetli papírost, amin létemet meghatározó irodalmi tételt rótták, minden eldőlni látszott a kozmikus végtelen hálószövetén.

 Sikerült kihúznom egyik kedvenc tételemet, - és mi talán fontosabb amit sikerült megszereznem, és elolvasnom Gárdonyi Géza: Az én falum című novellásgyűjteményét, amit még falusi tanító korában írt, és arról szólt, többek között hogy egy városi ember hogyan is viszonyul a babonás mítoszokhoz, és falusi néphiedelmek értékeihez? Egy kis miniatűr szociográfia, hogy hogyan éltek, és hogyan gondolkodtak a pusztai, és a falusi emberek, és természetesen bennük is meg volt található a népi kultúra, és a hiedelemvilág, ami nekem személy szerint különösképpen tetszett!

 Ehhez természetesen el kellett olvasni Drozsák tanár úr kötelezően megadott saját szakirodalmi könyveit is a Nevetés, és a Hiedelmek költészetét, amit ő írt, és mindenkitől elvárta, hogy ebből tudjon valamit!

  Én ezeket a tankönyveket részben megvettem a Kazinczy utcai pince jegyzetboltban, és részben pedig amit nem tudtunk megszerezni, azt kölcsönösen lefénymásoltuk, és mint valami titkos szamizdatirodalmat, ami tiltott volt a nyolcvanas években terjesztettük egymás között.

  Így mindennel el voltunk látva, hogy erre a nagyon jelentős irodalmi kollokvium vizsgára, legalább egyetlen elégséges érdemjegyet kaptunk. Szinte nem volt olyan aki ne erre vágyott volna, az illúziónak tűnő ötös érdemjegy helyett.

 Nem is gondoltam arra, hogy feleletemmel, így megörvendeztethetem, és megragadhatom a tanár úr figyelmét, hiszen amikor már jócskán túl voltunk a feleletem felénél odaszólt mosolyra görbítve ajkait bölcs, és tiszteletet érdemlő mély orgonahangján:

- Nagyon megtetszett a maga olvasottsága Róbert! Ez eddig négyes! Megy tovább, vagy jó lesz ez magának? – először nem is akartam hinni a fülem, hogy ki vagyok én, aki csak így bezsebelhet, és begyűjthet egy négyest, és ráadásul ilyen apró kérdések mellett? Ezt el sem tudtam képzelni!

 Így hát a lehető leghalkabb tisztelettel megjegyeztem, mint akinek fogalma sincs mit is csinál tulajdonképpen, hiszen meglehetősen ritkán volt szerencséje, hogy tanulmányi előmenetelét ilyen jóleső gratulációkkal díjazzák, hirtelen közbeszóltam:

 - Igen kérem! Tessék parancsolni! - ami félszegségemben vélhetően azt engedtem a tanár úr tudomására hozni, hogy igen, mehetünk tovább!

 A következő kérdés volt, vélhetően a mindent elhatározó kérdést, a sorsfordító, végzetes csapás, ami vagy kiolthatta az első percben az ember életét, vagy megkegyelmezhetett, és könyörülhetett neki, mert azt kérdezte tőlem nagy, és meglehetősen dörmögő orgánumával Drozsák tanár úr, hogy:

- Mondja csak Róbert. Hány éves volt Arany János Piroska nevű unokája, amikor arra kényszerültek, hogy Arany lányának halála után ők neveljék fel? - azt hiszem elmondhatom, hogy fogalmam sem volt, hogy hány éves lehetett Arany János unokája, amikor nagyszülei magukhoz vették édesanya halála után, de ettől függetlenül, mint valaki, aki éppen készül a lehetetlen megkísérlésére, elhatároztam magában – bár még mindig kételkedtem -, hogy megpróbálok felelni a tanár úr kérdésére, ám úgy látszik ez a fajta sikertelen próbálkozásom feltehetőleg annyira rokonszenvesnek hatott a tanár úr amúgy is folyamatosan komoly, és villámló szemöldökei között, hogy vélhetően, pusztán csak azért, hogy megpróbáljon megnyugtatni – ami be kell, hogy valljam, hogy egyáltalán nem ment valami sok sikerrel -, elmosolyogott (ami valljuk meg igencsak meglepő, ha számításba vesszük, hogy egy olyan emberséges, ám nagyon is határozottan, afféle bölcs komolyságot képviselő tanár, mint Drozsák Ferenc ritka alkalmakkor szokott elmosolyodni).

 Így hát a lehető legrosszabbra gondoltam, mint aki éppen várja, hogy az emberséges ítélet feje felett dönthessen, mint valami Damoklész-kard, én is lélegzetvisszafojtva, és meglehetősen szapora szívóra ritmusokkal vártam, hogy döntsön fölöttem az ítélkező bölcsesség, és csak remélhettem, hogy az a lebilincselő őszinte emberség, és eleve az, hogy mindenkitől elvárta a tanár úr az igaz szó szentségét, valahogy, még meg is nyugtatott, igaz, bárcsak nyomokban imitt-amott!

 Amikor végeztem, meglehetősen hosszúra sikeredett feleletemmel (amihez az is hozzátartozott, hogy egy felelő, általában körülbelül tizenöt percet volt a magunk között csak kivégzőszéknek becézett, hatalmas rektori tanácsadó irodában, akkor érthető, hogy a jómagam harmincperces feleletével, meglehetősen túlhaladtam az én kis beszámolómat, és ez korántsem volt a kollokviumomra élénkítő hatással, legalább is egyesek szerint).

 Amikor végeztem, és végre-valahára ismételten legördült az a jellegzetes, és bizonyos terhes, és igen kellemetlen kőszikla reszketeg vállaimról, Drozsák Ferenc tanár úr mélyen sötét dióbélszínű, és villámló szemével felvette a szemkontaktusomat, és csak annyit mondott:

- Tormás úr! Legyen olyan kedves és csak kint nézze meg az érdemjegyét, ha kiment az ajtón! - de ahogyan megközelítette ezt a mondatot azzal a jellegzetes hanglejtéssel, ami egyszerre árult el barátságot, és egyúttal közvetlen bizalmat, és volt benne valami – bár lehet, hogy ezt csak én éreztem így -, atyai gondoskodás, és mélyen ülő bölcsesség, ebben az egyetlen kiváltképpen egyszerűnek tűnő mondatban.

 Amikor kimentem meg is láttam, hogy kellemesen csalódtam saját ösztönszerű, ám mindig csak az élet árnyékait látó komor pesszimisztikus hitvallásomban, hiszen ahogyan a sötétbarna protestáns rektori hivatali iroda nagy vaskos, tölgyfaszerű ajtóján kiléptem máris megláttam, hogy egy jelest vezetett be érdemjegyként a kollokviumi bejegyzésekhez emberséges tanárom!

 Mindenkit felhívok – akit természetesen érint -, hogy nekem semmi fajta vágyam, és tudomásom nem volt arról, hogy jeles osztályzatot kapok erre a magyar irodalmi kollokviumomra, és ezúton is elnézést kérek azoktól, akitől elhappoltam, vagy elvettem az őket megillető dicsőséget, nekem jó lett volna a kettes is, csak hogy bebizonyíthassam, hogy ezt a vizsgát is teljesítettem, és eszem ágában sem volt, hogy ötösökről, még csak álmodjak is, mert akkor – sajnos ez már bizony korábban megesett életem során -, csoporttársaim esetleg megvádolnak, és más szemmel kezdenek méregetni, ilyen becsmérlő kijelentésekkel illetve:

- Nézzétek csak! Ott megy a kis eminens könyvkukac! Hogy fennhordja az orrát! Kinek képzeli ez a hájas mitugrász magát?

 Én mindenkivel igyekeztem a lehető legjobb kapcsolatomat fenntartani, és ápolni, és igyeztem magamban folyamatosan megőrizni az emberséges embert, és nem változtam meg, és mindenkit elfogadtam olyannak amilyen.

  Amikor Drozsák tanár úr valamelyik világirodalmi előadását hallgattuk nagy ügybuzgalommal, felhívta figyelmünket egy érdekes szerzőre Nikosz Kazancakiszra, aki a Zorba a görög című regényével kellemes baráti légkört teremtett az egyetemi élet meglehetősen szétszórt, és összekuszált  dzsungelében! Sosem felejtem el, hogy amikor éppen róla beszélt, és a görög irodalomról úgy egyetemes összefüggéseket, és horizontális kultúránkat is tágítva, - ahogyan szokta -, rögvest rokonszenvesnek tűnt nekünk az egész XX. századi világirodalom, minden egyes szerzőjével, és híres személyiségével!

 Drozsák Ferenc tanár úr ahogyan megragadta, mintha csak egy lélegző anyag, vagy tárgy lett volna az irodalom, és benne a híres író-művészek, mintha a legközvetlenebb barátai lettek volna, úgy mesélt nekünk, és táplálta az örökkön égő, és parázsló, a mindenkiben meglevő olvasási kedvet, és szenvedélyt! Ezen előadás végeztével legalább húsz-huszonöt fiatal – közöttük én -, rögvest elmentünk és kikölcsönöztük – általában mindent a Szabó Ervin Könyvárból kölcsönöztünk ki, és csak nagyritkán mentük fel, ha már sehol sem találtuk az éppen esedékes könyvet, a Széchenyi Könyvtárat -, azonnal levettük a polcról a tanár úr kedvenc szakkifejezését használva a Zorbászt!

 Ez volt az egyik legélvezetesebb olvasmányom, és azóta is buzgón, és meglehetős kitartással kutatom azt, hogy melyik antikváriumban, vagy olcsó könyvkereskedésben találhatom meg ezt a roppant fontos munkát!

 Az antikváriumok világa mindig vonzott, talán általános iskolában annyira nem, mert görcsös, és meglehetősen tántoríthatatlan konzervatív hittel szinte sulykolták szegény nebulók koponyájába, hogy ez meg az-az olvasmány kötelező jelleggel bír, és ezt mindenképpen el kell olvasni. S ha valaki arra a dacos szemtelenségre vetemedett, hogy csak azért is nem olvassa el, hanem mást olvas helyette, akkor könnyen lehet, hogy addig írogatták az elégtelen jegyeket az ellenőrzőjébe amíg jobb belátásra nem adta fejét.  Ám a legtöbb gyermek úgy működik, hogyha valamit erősen erőltetnek, vagy tiltanak, akkor legtöbbször annak a homlokegyenest ellenkezőjét csinálja, és cselekszi, és mivel a legelső osztályfőnökömtől is azt hallottuk, hogy ezek az olvasmányok a kötelezőség dogmatikus ítéletével bírnak, alig-alig olvastuk szívvel-lélekkel, és szívesen irodalomórán, és otthon is!

 Ettől függetlenül, minden antikvárium, egy afféle szellemi, és kulturális menedékhely, és alkotó műhely, ahol a tisztelt olvasóközönség szabadon kalandozhat, és megtalálhatja önmagát a könyvek birodalmában, és ott mindenki rálelhet a saját belső-tere: a lelkiismereti hangjára is, mert minden könyv megérinti az olvasóban azt a bizonyos belső lélekharang húrt, ami kiváltja az érzelmek gyöngéd, szelíd, szenvedélyes, vagy érzelmes hangjait.

 Egyszer, sohasem fogom elfelejteni, éppen a Múzeum körúti antikváriumok valamelyikében kutatgattam, és kerestem néhány, főleg XIX. századi magyar irodalmi művet, - éppen Mikszáth Kálmánnak, sikerült egy nagyon jó áron lévő könyvét megvenni, ami gyűjteményes kötetben jelent meg, és nagy szerencsémre éppen három kötetet tartalmazott, így hát lecsaptam rá, és azonnal megvettem alig hatszáz forintért!

 Amint abban a kicsinek mondható üzletben éppen a könyvek, és azoknak az áraival voltam felettébb gondterhelt hangulatban elfoglalva egyszer csak belépett az üzletbe egy zúzmarás rövid, hajat viselő közepes testmagasságú, idősebb ember, aki vörös sálat hordott a nyakában, amit nem szokott megkötni, csak mint egy felvértezett bölcs járta a maga útjait, és kiválogatott legalább – bár pontos könyvmennyiséget sajnos egyáltalán nem tudok mondani -, egy tucat könyvet, és nem vesztegette az olyan értékes időt, már indult is a pénztárhoz, hogy fizessen! Nem tudhatom, hogy észrevette-e szerény, és félszeg érdeklődésemet, hogy megszólíthatom-e, vagy nem, de mindenesetre már ment is a maga fontos ügyeit, és intézkedéseit rendezni, és bizonyára várta egy autó a bejáratnál, hiszen, miután néhány másodperccel utolértem a távozását, már nem volt szinte sehol.

 Másnapi irodalom szemináriumi foglakozáson mintha mi sem történt volna, megtartotta az órát, szerintem csak a szerencsén múlott, hogy nem vett észre engem.

 Azt hiszem, hogy az olyannyira törékeny, és általában a könyörületes, és kegyelmes emberi természetnek köszönhető, hogy a második tanévben is ismételten találkoztunk rajongásig tisztelt, és szeretett marcona, és komolyarcú tanárunkkal, mert ő lett az 1900-1930-ig terjedő magyar irodalmi szemináriumunk vezetője, és tanítója, így olyan jellegű irodalomtörténeti vitákat sikerült folytatnunk, amire máshol, azt gondolom nem nagy sikerrel kerülhetett volna sor, - annál inkább -, hiszen a többi kevesebb pedagógiai szakemberek többsége, nagy általánosságban sajnos éppen azt szerette visszahallani, amit mondott, ám így kárba veszett az olyan nagy gondossággal, és alapossággal megszerzett kulturális tudásszomj, és ami talán még fontosabb, hogy az önálló lelkiismereti hangunk szavaival együtt az egyéni véleménynyilvánítás képessége, és az úgynevezett civilizált vitatkozás. Sajnos a mai XXI. században felütötte fejét elsősorban a magyar emberek között, hogy valami titokzatos módon beindul náluk azon nyomban a sárga irigység titkos, és elrejtett gépezete, és ettől kezdve csak a saját véleményükre kíváncsiak, és ha netalántán valaki mást szándékozott állítani, annak nyomban elveszték a kedvét, egyáltalán attól, hogy pusztán védelmébe vehesse azt az egyéni, és minden tekintetben személyes álláspontot amit képvisel! Vitatkozni úgy kellene, hogy mindenki szavát meghallgatva, egyéni utakon kompromisszumokat kutatva az egyéni megállapításokat, és észrevételeket elfogadva, és bizonyos alázattanúsítással kellene kezelni, mert hátha egy különvélemény megváltoztathatja az eredetileg elgondolt, és már jól bevált elképzeléseket. Sajnos nem így az egyetemek, és főiskolák világában, ahol az illető hallgató már megtanulhatta, és jól is tette, hogy megtanulta, hogy minden esetbe az adott tantárgyat oktató pedagógiai szakembernek van igaza, minden esetben, mert ha ez nem így van, és tisztelettel esetleg az adott hallgatónak netán más ellenkező vélemény fordult volna meg a fejében, azt az adott szakemberek, akik az adott tantárgyterületüket, már jócskán legalább húsz, esetleg harminc éve kutatják, és számtalan publikáción, és tudományos jellegű könyvek közreadásán működtek közre, esetleg megsértődhetnek, és nagyon is rossz szemmel néznek az egyénileg gondolkodó emberre. Talán az egyetemi oktatásnak, és képzésnek egyik feladata lehetne, hogy az egyéni gondolkodás képességét, és az ötletek sokaságát, amik a hallgatók koponyájában megfogalmazódnak a pedagógusoknak nem kellene mereven, és nagyon is konzervatívan kezelniük. Sajnos személyes tapasztalataim is vannak arra vonatkozóan, hogy egyes embereket mennyire felsőbb polcra tesz az, ha előléptetik, vagy esetleg valaki folytán előnyösebb pozíciókból, afféle számára előnyösebb parancsokat osztogathat. Ezekkel az emberekkel elsősorban az az egyetlen baj, hogy nem látják önmagukon kívül a fák sokaságától az erdőt, és magát az egyéni embert.

 Hál’ istennek, hogy Drozsák Ferenc tanár úr általában hajlott rá, hogy minden esetben kérdésekkel bombázzon minket, és válaszokra méltassa önálló gondolkodási könyvtárunkat, és így mindenki hozzászólhatott az adott tananyaghoz, például, hogy:

- Mi az ami tetszett, és mi az ami nem?, Miért ragadott meg egy-egy hallgatót, esetleg mindenkit az adott verssor? és emellett, életrajzi jellegű kérdésekről is lehetett önfeledten tanácskozva, és vitatkozva értekezni. Az ember itt úgy érezhette magát, mintha csak egy hangulatos középkori kávéházban ülne, - tudniillik pajzsok, és címerek függtek a hófehér falakon a szerb utcai Rektori Főhivatal egyik különtermében, ahol általában a magyar irodalmi szemináriumunkat mindig megtartottuk. Senki még csak a koponyája finom szöveteiben sem merte megfogalmazni azt a kérdést, hogy azokat a jelentős szépirodalmi munkákat, amiket a tanár úr mindenki lelkiismertére bízott, hogy hogyan, és mi módon dolgoz fel, el nem olvassuk, hiszen az egyenlő lett volna a tanár úr bizalmának, emberségének, és erkölcsiségének gyakorlatilag az elárulásával, így bár akadtak irodalmi munkák amiket csak a Széchenyi Könyvárban lehetett, csak helyben elolvasni, egyetlen csoporttársunk sem csüggedt, mert ezeken a nagyon érdekes élettapasztalatokkal szolgáló alkalmakkor bizony, mindenki úgy érezte, hogy egy ki kulturális közösség rész, és hogy tartozik valahova, és szükség van rá!

 Én a legelső alkalommal éppen a Holnap Antológiát választottam ki, hogy abból szeretnék készülni, és Drozsák tanár úr máris ellátott technikai instrukciókkal, és megállapításokkal, hogy a legendás várban található Széchenyi Könyvárban melyik kérdéses polcon van a Holnap antológia két díszkötésbe bujtatott kötete. A feladatom az volt, hogy be kellett mutatnom, gyakorlatilag ennek a szépirodalmi mozgalomnak, és egyúttal ennek a kötetnek a keletkezéstörténetét, és azt hogy hogyan is alakult ki ez a fajta nagyváradi kulturális megújhodási szándék?

 A feladat tárgyköre egészen egyszerűen hangzott, azok számára akik már jelentős tapasztalatokat szereztek arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell az adott szakirodalmi irodalomjegyzéket összeállítani, és természetesen begyűjteni az ezekhez szükséges minden irodalomtörténeti tanulmányt.

A problémák egyik elsődleges, és korántsem elhanyagolható gondja ott keletkezik, minden hallgató, és tudományos kutatásokat folytató hallgató életében, hogy, hogyan is fogja az adott szakirodalmat megszerezni, és a szükséges részeket belőle kamatoztatva hasznosítani? Ami valljuk, csak meg bártan korántsem egyszerű feladat, ha módjuk példának okáért esetleg a másik csoporttokból, és évfolyamokból is sokan választották ezt a témát, népszerűsége folytán!

 Így hát nagy szerencsém volt, hogy legalább a Kálvin téri Szabó Ervin Könyvtárban meg volt a Holnap Antológia mind a két kötete, ráadásul sértetlenül, és nagy szerencsémre egyetlen lapja sem hiányzott, így az ember szinte mind a két kötetet kényelmes körülmények között kijegyzetelhette, és megnézhette, hogyan is állította, és szerkesztette meg a köteteket 1908-1909-ben Antal Sándor?

 Amikor eljött az a jellegzetesen varázslatos pillanat, hogy legelsőként a felelők porondjára szólított ércágyúk dörmögő szavával Drozsák tanár úr, meg kell, hogy valljam, hogy annyira kétségbeesett, és sötét reszketettséget éreztem, főleg a mellkasom szúró fájdalma folytán, hogy beteges hipochonder lévén, máris arra gondoltam, hogy megeshet, hogy nem telik bele pár perc, és már mentőautóval visznek magatehetetlen állapotban a sürgősségi, intenzív osztályra szívinfarktus megalapozott gyanújával!

 Elszántam magam, ha törik, ha szakad, de én akkor is végig szeretném mondani az adott feleletemet, aminek már csak a vázlata is, - amit mindenkinek tanácsos volt elkészítenie, hogy csoporttársai is gondos alapossággal nyomon tudják követni, hogy miről is beszél a kiselőadást tartó -, csaknem hat-hét oldal lett nyomtatott állapotban elkészítve!

 Feltehetően azért, mert a tanár úr látta rajtam, hogy én mennyire alapos vagyok, és hogy igyekszem képességeitől telhetően az összes létező szakirodalmat kikutatni, és tüzetesen górcső alá venni, tíz perc sem volt a kiselőadásom, máris leállított, és személyes élményeimről kezdett el kérdezősködni – tudniillik, mi az ami tetszett, és mi az ami nem, és egy nagyon fontos kérdést, az hogy miért?

 Én pedig, mint egy szorgalmas kis könyvmoly, aki imád beszélni – egyébként ez valóban igaz, naponta krónikusan rendkívül sokat jár a beszélőszervem -, elkezdtem, mint valami izgalmas őrlőgép, és érdekesen mesélő szavaló mesélni az élményeimet a kötetekkel kapcsolatosan, és az adott versekkel is, melyek voltak, melyek lenyűgöztek, és megragadták figyelmemet, és mi a véleményem, persze igyekeztem, mindent a legnagyobb tisztelettel kezelni, hogy még véletlenül sem forduljon az első, hogy valamin hibás folt, esetleg csorba keletkezik. Nem tartottam magam maximalistának, aki mindent feláldoz, és belead az adott feladatába, de szeretem a precíz, alapos, gondos, és megfontolt munkavégzést, és ha még ehhez az is társul, hogy hál’ istennek az megadatik, hogy azt csinálom, amit szeretek, akkor már megérte!

A tanár úr végigkérdezett engem mindenre kiterjedő figyelő precízséggel, és kulturális kíváncsisággal, az ember azon nyomban észrevehette, hogy a Holnapos költők a kedvencei közé tartoznak, és nagyon büszkén mesélte, hogy:

- Tudják, amikor Róbert nálam volt a vizsgán, nagyon kitett magáért becsülettel! – Ezt követően, pedig felszólított, hogy legyek kedves és lehetőleg fennhangon közölni kedves csoporttársaimmal, hogy hányast sikerült szereznem az adott vizsgán. Én nagyon megszeppenten, csak annyit válaszoltam halkan, és kimérten, hogy:

- Jelest kaptam! - Mire Drozsák tanár úr a tőle már megszokott komoly nyomatékossággal, és büszke öntudattal felszólította bennem a félszegségemet, hogy:

 - Róbert, ugyan kérem, ne legyen már ennyire szerény! – mire én túlságosan is nyilvánvalóan hallgattam, olyannyira, hogy a számomra kínos csöndben azt gondolom, hogy hallani lehetett volna akár azt is, ha egy szög a földre koppan akár.

 A másik szemináriumi témám, szintén a XX. századi magyar irodalomból Babits Mihálynak a Sziget és Tenger című kötetének behatóbb, és nagyon is tartalmasabb ismertetése minden aprólékos részletességre is kitérve. Azt kell, hogy mondjam, hogy még szerencse, hogy az év végi bevásárlások egyik alkalmával egy nagyobb bevásárlóközpont egyik könyvespolcán akadtam rá Babits Mihály Összegyűjtött verseire, és hál’ istennek, hogy benne volt a kérdéses kötet, amit ismertetni kellett, abban a pillanatban a lehető legnagyobb nyugalommal, és biztonsággal tértem haza. Azt hiszem, hogy ritka volt az a harmóniában, és lelki egyensúlyban teljes álom teli éjszaka, amikor az ember igazán jót tudott aludni, hisz nem hogy rettegjen jóformán a semmi miatt, csak, hogy precíz ember lévén a lehető leggördülékenyebben sikerülhessen az adott kiselőadást ismertetni, és értelmezni.

 Amikor sorra kerültem bártan belevágtam, és most egyetlen levegővételnyi szusszanásra sikerült is végigmondanom a magam kis tudományos mondókáját, amit bizonyára a csoporttársaim is mulatságosnak találtak, hiszen élénk, és nagyon jó hangulatú oldottság, és atmoszférikus légkört sikerült túlontúl beszédes kiselőadásommal teremtenem. A tanár úr is bizonyára meg lehetett velem elégedve, hiszen az év végi kollokviumi vizsgán, ami inkább mondható, és nevezhető egy kellemes beszélgetésnek tudós, és tanítvány között, sem hogy vizsga lenne, kellemesen eldiskuráltunk, és szinte mindent megbeszéltünk, amit megtudtunk beszélni. Itt hallottam arról először, - bár nem tudom, hogy rajtam kívül még bizonyára kik voltak fültanúi a beszélgetésnek -, arról hogy régebben úgy jó húsz huszonöt esztendeje Drozsák tanár úr a bulgáriai Szófia városában a Kulturális Minisztériumban dolgozott, és nagyon megtetszett neki az ottani színházi élet pezsgése, és varázslatos hangulata. Ő maga mesélte el az egyik előadása alkalmával, hogy amikor antikváriumokban dolgozott az ötvenes, és hatvanas években akkor leltározta, és rakosgatta a könyveket, és nyilvántartási lajstromot is vezetett róluk, és annyira rendesek, és kegyelmesek voltak a főnökei, hogy az úgynevezett ,,tiltólistás könyveknek” megkegyelmeztek, - tehát nem zúzták be, és nem semmisítették meg őket -, és ezeket a nem használt, és meglehetősen viseletes kiadványokat. A tanár úr – mivel, mint kiderült még a könyvkötészethez is értett -, bekötötte, illetve ha volt egy kis megtakarított pénze bekötette, és használja mind a mai napig. Elképzelni is nehéz volt, és csak úgy gyermeteg játékosságból fogadásokat kötöttünk, hogy mennyi kötetből állhat vajon Drozsák Ferenc tanár úr magán könyvtárjellegű, és feltételezhetően nagyon is értékes gyűjteménye?

 Ezt azonban egyikünk sem tudta pontosan megbecsülni, a legmerészebb elképzelésem úgy körülbelül húszezer kötetet tett ki, ám ezt csak úgy találgattam, mint aki biztos benne, hogy a kultúra sosem elég, és élve azzal a megfontolandó, és ősi, és bölcs közmondással, miszerint:

 ,,Jó pap holtig tanul!”- így aztán erről lemondtuk, hogy felbecsüljük ezt a kis magán kulturális kollekciót, ám ha számításba vesszük azt a tényt, hogy a Szerb utcában a Rektori Főhivatalban a tanár úr irodájában volt egy sötétbarnára lakozott hatalmas könyves szekrény, és az telis tele volt különféle irodalomtörténeti folyóiratokkal, és értékesebbnél értékesebb lexikonokkal, és szótárakkal, akkor az ember bizony-bizony jogosan kiálthatta – természetesen csak odabent el magát - , hogy: nahát!

 Bizony ezt mi is sejtettük, és csak ámulhattunk, és dicsérhettük Fortuna istenasszonyát, hogy ilyen szerencsés véletlen folytán találkozhattunk egy talpig becsületes, és tisztességes emberséges emberrel, a végzet kegyelmességének éppen jókor, amikor úgyis olyan lelkiismeret furdalásos időket élt az egyetemi, és főiskolai ifjúság, és hallgatói társadalom, hogy mindent mondtak nekünk, csak éppen teljesen meg voltunk félemlítve, hiszen egyes emberek igyekezetek úgy beállítani az általunk elkövetett rossz tanulmányi teljesítményeket, és átlagot, mintha csak az egyes egyedül a mi hibánk lett volna.

 Később úgy sokáig morfondíroztam azon, hogy megmutassam írásaimat, és kisebb költeményeimet Drozsák tanár úrnak, ám mint később megtudtuk sajnos nyugállományba vonult, és már csak ritkán látogatott fel kaposvári otthonából Budapestre! De lehetséges, hogy a szerencsés véletlen lehet, hogy úgy dönt, és rendelkezik, hogy egyszer még találkozhatok is vele.

 Csallai István tanár úr aki mint később megtudtuk Németh László kutató, és egyúttal afféle polihisztor professzor volt, mindenkinek közel állt a szívéhez. Így hát furdalt minket meglehetős rámenőséggel a lelkiismeret furdalás, hogy most professzor úrnak, vagy tanár úrnak szólítsuk őt? De nagy szerencsénkre ebből nem lett komolyabb bonyodalom, senkinek nem lett bántódása attól hogyha változatosan szólította, de általában nagy közmegegyezéssel mindenki csak a tanár úr elnevezést használta!

A tanár úr közepes barna fekete hajú, kicsit néhol már őszes, a hatvanas éveinek az elején járó, barna szemű ember volt, aki bizony nagy gondossággal, és mindek utána irodalomtörténész volt a foglakozása bizonyára nagy alapossággal, és precizitással végezte a munkáját, és elsősorban tanította a magyar irodalomtudományt. A honlapján úgy nyilatkozott, hogy 1946-ban született Kapuváron. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, és főiskolai tanár volt egy személyben. A győri bencés gimnáziumban érettségizett, és ezt követően került a debreceni egyetem orosz-magyar szakára, ahol megszerezte a diplomát. Az edelényi gimnáziumban lett tanár, majd az egri tanárképző főiskolán oktatott. Amellett hogy Németh László, és Jeszenyin kutató volt, többször járt Oroszországban, és az ottani megtanult, és tapasztalt módszereket, és érdekes irodalomtörténeti kutatásokat a hazai földön is kamatoztatta. Számos tanulmány, szakmai publikáció, és könyv megjelenése mellett, Csallai tanár úr mind a mai napig nagyon közvetlen, kommunikatív, és egyúttal kedvenc tantárgyával, és szakterületével kapcsolatosan az irodalomról is nagyon szívesen beszélő bölcs ember volt, aki nyitott volt szinte mindenre, és azt hiszem kivételes szerencse érhette a hallgató ifjúságot, amikor ez a gáláns, és egyúttal talpig becsületes úriember-modorú tanár úr, mindenkit szárnyai, és tudása alá fogadott, és beavatott minket olyan jellegű műhelytitkokba, ahova szerintem csak nagyon kevesen nyerhettek az egyetem berkein belül bebocsátást.

 A tanár úrról érdemes volt tudni, hogy szerette a pontosságot. Már a legelső alkalommal bizonyos rokonszenvességét árulta el leendő hallgatóival kapcsolatban, amikor nála kellett felvételizni az akkor még Kazinczy utcában működő, és most már megszűnt Tanárképző Főiskolai Karon! Már az első néhány szó, is többet mondott minden elrejtett, vagy eltitkolt lélekjelenlétnél, ugyanis, bár én kihúztam számomra is egyik nagy kedvencemet Juhász Gyulát a költőt, de azért megemlítettük közben, mint akik egyfajta kötetlen baráti beszélgetésen vesznek részt Jókai Mórt, és különleges regényírási praktikáit, ami feltételezhetően annyira jól, és nagyon is kellemes beszélgetéssé alakult, hogy Csallai tanár úr meg volt elégedve – legalább is ami az irodalom feleletemet illette.

 Az ezt követő nyelvtan után azt hiszem ne csak én voltam az egyetlen személy, aki úgy gondolta, hogy egy kissé méltánytalan dolog, és túlontúl cinikus dolog valakire nagyon csípős, és meglehetősen mérges nyelven ráförmedni, csak azért, mert az adott illető – aki ebben az esetben én voltam -, elfelejtette részletekbe menően áttanulmányozni, ennek a nagyon jelentős főiskolának a szabályzatát, és mi talán a a legfontosabb volt: Követelmény rendszerét! Úgyhogy maradt a keserű megállapítás, és sajnos kissé elhamarkodott jogtalansággal megkaptam a szokásos feketelevest az illető elnöklő bizottság elnök asszonyától, akit később ugyan nem láttam, és nem volt alkalmam vele személyesen találkozni, de azért éreztem, hogy valamelyik grammatikai tanszéken dolgozhat, hiszen nagyon szakszerű, és szinte gyilkosan pontos, és precíz kérdéseket tett fel nekem, ami megvallom nemcsak, hogy meglepett, de el is szomorított, hogy annak ellenére, hogy amit én tanulmányi eredményeimből igyekeztem elsajátítani nyelvtanból, és a korántsem kedvelt grammatikai rendszerek működési alapelvét, az itt már sajnos, rá kellett, hogy döbbenjek, hogy nem elegendő! Abban a pillanatban, hogy megkaptam a feketeleves jogcímén felírt dühös, és meglehetősen mérges kioktatást arra vonatkozóan, hogy egy felkészült diáknak ennél lényegesen többre lett volna szüksége, a vizsgaelnökasszony megkérdezte, hogy:

- Róbert kérem! Feleljen gerincességgel, és őszinteséggel! Felkészült maga egyáltalán erre a vizsgára? – kérdezte gyilkos alapossággal az elnöknő, meglehetősen bosszúsan, hogy egy ilyen gyengécske tanuló, és félszegen valamit csak úgy motyogó emberke hogyan gondolhatott olyan vakmerőségre, hogy egyáltalán ez a nagy, és dicső múltra visszatekintő egyetem befogadja kulturális közösségébe őt, mint hallgató diákot? Erre csak azt tudtam mondani, hogy:

- Kérem szépen! Becsületesen igyekeztem felkészülni az adott grammatikai követelményi rendszerekből! – mondtam meglehetős félszegséggel, és valamilyen megmagyarázhatatlanul magamra erőltetett nyugalommal, ami, hogy őszinte legyek már inkább hasonlított valami ideges fészkelődés, és feszengés kombinációjára, semmint egy nyugodt, és kiegyensúlyozott ember válaszadásaira. Így történhetett, hogy az elnöknő csak annyit mondott, gúnyosan hogy:

 - Na, akkor majd meglátjuk! Távozhat! - és ezt követően, mint akinek a személyisége, - bár még életben voltam -, mintha egyszer csak megszűnt volna, és a kétségbeesés vett újra erőt rajtam, hogyha ebből az intézményből is eltanácsolnak, mint tették annak idején a Színház és Filmművészeti Egyetemen, akkor nem tudom, hogy mi lesz, mert főleg a XXI. század küszöbén azért az nem ártott, ha az embernek a szokásos érettségi bizonyítványán kívül legalább van egy szakmája, vagy egy olyan papírja, ami esetleg feljogosíthatja, hogy megkeresse a hónaponként esedékes fixet!

 Sajnos minek utána nekem nem volt szakmám – hiszen egyes emberek a családomban is úgy vélekedtek, hogy gyakorlati érzékem nulla magasságában álldogál -, így nem végső kétségbeesésemben csak édesanyám vigasztaló áldozatvállalására számíthattam, aki kitartó emberséges tartásával igyekezett valahogy belém önteni a magabiztosság, és az akaraterő parázsló szikralángjait – megjegyzendő, több-kevesebb sikerrel -, így hát nem tudtam azt, hogy mi is fog az elkövetkezendő napok leforgása alatt történni velem. Csak a véghetetlen, és kegyelmes szerencse annak a megmondhatója, hogy felvettek, és az évnyitó ünnepségen ismételten megpillanthattam amint egy szalmaláng kalapos, és nagy utazó táskákkal megpakolt ember hallgatta türelmes, és mindenkire egyformán érvényes, és megértő tekintettel az éppen elhangzó ünnepi beszédeket, és szavalatokat! Megpillantottuk Csallai tanár urat.

  Csallai István tanár úr a XX. századi magyar irodalmat oktatta egészen a hatvanas évekig, de azt is mondhatjuk egészen nyugodtan, hogy napjainkig. Egy igazi tanár ember volt, aki nagyon adott a hallgatói szavára, és minden érdekelte azokkal a témákkal kapcsolatban amit oktatott. Azt hiszem, hogy többre tartotta a hallgatói őszinte összefüggéseket, és felismeréseket, annál, minthogy mit is mondhat, illetve mit is állapított meg a hivatalos szakirodalom. Mindig szívesen hallgatta, őszinte türelmességgel, és valamiféle belső alázattal – ami a személyiségéből, és gerinces őszinteségéből fakadhatott -, diákjai egyéni véleményét, és annak örült még nagyon szívélyes, és igazi barátságos fogadtatás mellett, ha óra után az emberek még kérdeztek tőle, és megosztották egyéni összefüggéseiket irodalomtörténeti témákkal kapcsolatosan. Szerette, ha vitatkoznak egy témával kapcsolatban, mi viszont, - főleg a legelső időkben – úgy gondoltuk, hogy jobb nem háborgatni azt a szilárd, és meggyőződéses véleményt ami már a nagytekintélyt szerzett emberek gondolatai között, hiszen az – legalább is számunkra -, mindig egyenlő volt a nehezen helyrehozható tévedésekkel, és balszerencsén sorozatával, és emiatt történhetett, hogy főleg a kezdeti, bizonytalan időkben, főleg csak magunk elé hallgattuk, és nem mertünk egyáltalán válaszolni sem, nehogy rajtunk csattanjon elégtelenek formájában az ostor, mint sajnos egynehány másik pedagógiai szakembernél.

  Később főleg a Németh László speciálkollégiumon voltak nagyon olvasmányosak, érdekesek, és szivárványosak az adott előadások, amik természetesen igyekeztek Németh László teljes életművét felölelni, és munkásságának szerteágazó hegyvonulatait, és tengersok kritikai, és szakmai tanulmányrészeit is felölelni. Arra nagyon emlékszem, hogy általában, minek után a tanár úr Egerben lakott, és még most is ott él, hogy mindig Hétfőn, és Kedden jött fel a fővárosba, és általában Kedden félkettő körül volt mindig a fogadóórája, ahol mindent meg lehetett beszélni vele, még a személyes problémákat is, tehát attól, hogy valakinek merő véletlenségből, és nagy veszedelemből nem jött idejébe a vonata, vagy várni kellett a csatlakozásánál, hogy idejében begördülhessen a vonat, akkor abból nem történt olyan nagy tragédia, viszont a őszinteséget azt mindenkitől elvárta Csallai tanár úr.

 

KACIFÁNTOS KALAMAJKA

Meglepő módon a polgári esküvőre kevesebben érkeztek, mint a már hagyományossá vált templomi keretek között megtartott, ünnepi szertartásra. Egyesek úgy vélekedtek, hogy az Úr színe előtt való igazságtétel fontosabb, mint az egyszerű emberek nyelvén közölt, és elmondott igazmondás.

A házasságkötő teremben az ifjú fiatalasszony már szépen – ahogy illő, és ahogy kell -, hófehér ruhában, elegáns fehérszínű ujjvédővel, és tiarás fejékkel volt földíszítve, míg a másik teremben az újdonsült vőlegény egy jelentősen kikoptatott, zöldszínű zokniban próbálta átvészelni a rá várakozó megpróbáltatásokat; ha egyáltalán lehetett ezt így nevezni, mert kifogástalannak tűnő vajas, mályvaszínes öltönyéhez éppenséggel csöppet sem passzolt a zöldes színű, és velejéig elkoptatott zokni. Az ismerősök és az emberek önmagukban egymást vallatták: ,,Hát ez meg hogy a csodában juthatott – és ha jutott -, kinek eszébe?”

A polgári szertartáson a násznépből szinte senki nem jelent meg: csupán a két örömszülő állt megrendülten a meglepetésben, a két keresztszülő egyetlen fiatalember fiúkkal, az anyakönyvvezető, és a két tanú, akik mint a néma cinkosok percenként pislogtak egymásra, hogy vajon mindent úgy csinálnak, ahogyan az a szerepükhöz mérten illik?

- Szeretném, ha minden egyes percet filmre vennétek jó! – rendelkezett a fiatalasszony, amint a szertartásnak – alig negyedóra alatt – végre szakadt. – Szívem! Mondd meg kérlek, apádéknak, hogy nyugodtan menjenek haza, mert a templomi szertartás csak kettőkor kezdődik!

Így történhetett, hogy a borzalmas száraz szomjúsággal veszélyeztetett kánikulai hőségben a fiatalasszonyka máris kitanulhatta az asszonyiság leendő, titkos fortélyait.

A kevesen egybegyűltek gyülekezete mint a megszégyenült had a csata megkezdése előtt elkullogott haza, és mint a megváltást várták a hűsítő falak között a második szertartást, mintha csak egy olyan alapszerződésről lett volna szó, amit sajnos nem elég csupán csak egyetlen egyszer érvényesíteni, mert akkor könnyen lehet, hogy kiállítása pillanatában érvényét veszti.

Az asszonyka fiatalos lendülettel, és izzó, pirospozsgás arcocskával, sietett elrendezni valója után, mert azt szerette volna; hogy bár kétségtelen, hogy az abszolút tökéletesség fogalma nem létezik, és csupán törekedhetünk rá, de ő úgy kívánta, hogy ennyit igazán megérdemel, hisz ez az ő napja, és mint igazi úri hölgy kislány korától kezdve erről álmodozott!

Az egyházi szertartást egy kis kápolnában tartották, ami annyira kicsiny, és tán épp ezért ünnepi meghittséggel rendelkezett, hogy két embernél többen már valóságos tömegtumultussal kellett számolni a papnak. De ettől még szerencsésen mindenki befért.

Látni kellett volna a fiatal vőlegény egész kicicomázott családi gyülekezetét; ugyanis a legkülönfélébb emberek hosszú, tömött, és nemritkán meglehetősen különös, gyülevész, és sajnos kissé gyűrött ,,bandája” tette nagyérdemű tiszteletét a szolid, meghitt kis kápolna falaki között!

Sajnos nem hiányozhatott ez ünnepélyről sem a család ősi, patriarchális matrónája, őnagysága Al Capone női változata sem: talpig női, fekete kosztümben, mint aki siratni jött és sohasem örvendezni, és természetesen a nyakában idétlenül és groteszken fityegő gyöngysor sem hiányozhatott róla. Nem így kisebbik fia, - aki bár már jócskán betöltötte a harmincat, és egyenesen közeledett a középkorúság megszenvedett elátkozottságához, sajnos csöppet sem örökölte édesanyja kifinomult öltözködési stílusjegyeit; meglehetősen összegyűrődött, halszálkás inget viselt, és hozzávaló, szintén megkopogatott, és ráadásul vasalatlan bermudanadrágot! Első benyomásra úgy nézett ki, mint egy túlságosan, már-már szándékosan is elhanyagolt hajléktalan ember, akit jobban érdekelt a koszosság, és tisztátalanság posványos, és néhol kissé negédes élvezete, semmint, az, hogy azért egyszer-egyszer ha menedékhelyre keveredik azért tisztességgel, szappannal is megfürödjön. De a mindenki által csupán ,,Gusztávónak” becézett feketebáránynak azért fekete, összevazelinozott hajában fityegett egyetlen ereklyeszerű, szentként tisztelt ereklyéje: napszemüvege, amit jobban tisztelt száz emberi tulajdonságánál is!

Ehhez képest a keresztszülők voltak – bátran mondhatom -, a legmakulátlanabbul fölöltözve; kivasalt, kikent, kifent öltönyökben, hozzáillő nyakkendőkben, és arany mandzsettákban impozáns, és meglehetősen előkelő látványt nyújtottak. Maga a büszke keresztapa – aki egyébként a fiatalember apjának bátya volt -, igyekezett felelősségéhez és erkölcsi törvényeihez felnőni, még ha ezt később túlzott alkoholfogyasztása nem is tette minden tekintetben lehetővé: elvégre a magyar úr az mulat! Igen ám! Csupán az nem mindegy: Hogyan?

A templomi szertartás ünnepélyébe kissé fanyar utóízt kölcsönzött a pap nem evilági, mintegy utópisztikus, és túlvilági beszéde: Többször is eltévesztette a vőlegény nevét, aki – ki tudja miért? – elfogódottság, félszegség, szerénység, avagy túlzott bizalmas izgalom következtében szólni sem mert – a násznép pedig úgyszintén egy-két septében odavetődött helybélinek kellett figyelmeztetni a szentatyát – aki talán a harmincas éveinek legelején járhatott, és zsenge fűszál volt csupán a komorló erdők társaságában hogy lehetőség szerint tartsa be a szertartásban megszokott, hagyományosabb ütemtervet! A rekkenő, szusszanásnyi friss levegőt sem megengedő részeges napsugár pedig csak ontotta és egyre bombázta halhatatlan, és megvesztegethetetlen napsugarait: kiket beöltöztetett maskarák, és primadonnák részvétével a hozzáértő illem azok most kókadoztak, és fulladoztak!

Az ifjú pár amilyen gyorsan csak lehetett valamivel délután negyed három felé elhagyta az ünnepség felavatottá tett helyszínét, s ki tudja hova köddé vált, de csupán a késő estébe vesző vacsoraidőig.

A házaspár szerelmük valódi, egy és megismételhetetlen misztériumáról soha nem beszéltek; hallgattak, mint a néma cinkosok, vagy az okos összeesküvők, akik csupán akkor leplezik le maguk mögött a nagy tervet, amikor az már a kialakulás stádiumába jutott!

A vőlegény később is sokat emlegette megismerkedésük első pillanatát: ti. lánytestvére mutatta be legjobb barátnőjeként jövendőbelijét – s mégis az első találkozást belepte valami szirupos, megmagyarázhatatlan felejthetőség, mely igazándiból csöppet sem fontos.

Néhány hónappal korábban pedig már a fiatalasszonyka terhes volt eső ,,pocaklakójával” ahogy ezt sok esetben vezeték. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy elsősorban a fiatalasszonynak volt szüksége rá, hogy a tényleges biztonság látszatát az esküvővel megteremtse.

Az apja igen jó nevű asztalos vállalkozó volt; több házat, és több munkát egyszerre megcsináló, és végrehajtó uraság. Sajnos édesanyja korán – viszonylag fiatalon elhunyt, így az apa bárhogy is szerette volna egyekén megmaradt legféltettebb kincsét hölgyek módjára nevelgetni azért mindig is benne maradt a férfiak határozott, ellentmondást nem tűrő, akaratfüggő karakánsága! És ezt lánya is örökölte tőle!

Kettejük boldogsága mégis akkor kezdett el kissé hideglelőssé, és szemekbe vetett késdobálásokká fajulni, amikor az özvegyen megmaradt vállalkozó – viszonylag ideje korán, ki tudja miért -, új asszonykát hozott a házhoz. Az új asszonyka természetesen csupán akkor értesült a szomorú, és lesújtó tényről – mint a család egyik titkolni vágyott tragikus fejleményéről -, amikor az apa elhozta és bemutatta lányának új választottját. Mintha nem is lett volna emberekhez méltó ez az újszintű találkozás; az első találkozás veszélye, hogy talán még csábítóbb, még kifürkészhetetlenebb a sok titkokkal karöltve, mint az összes többi légyott.

- Szervusz! Örülök, hogy megismerhetlek! – próbált közvetlenségébe, és jó modorába kapaszkodni, ahogy az illem diktálta az új asszony.

A fiatalasszony – akkor még csupán hamvas lányka alig hallhatón viszonozta az üdvözlést, mint a jólneveltség egyik sarkalatos tényét, de szinte semmi mást nem tett: szemeinek égő, izzó barnalángú bogarát mélyen lehunyta, és került minden szemkontaktust.

Később már látszólag megbékélt a kapcsolatuk, de mindketten tudták, mint azok a kényszerített szövetségesek, akik csupán a háború végéig tarthatnak ki egymás mellett, mert eszmeiségük, vagy gondolati szellemük ellentétes, hogy ez a fajta halottat pótolni vágyó, szomorúságban fogant kötés, - meglehet, csupán csak ideiglenes!

Az ifjú párnak következő decemberben – mindössze alig egy év múlva -, ismételten gyönyörű, rakoncátlan, szőke fürtű kislánya született. A kis gügyögő angyalt – főleg az első számú nagyszülei óvó, és kissé túlzott szeretettel igyekeztek körbe venni. Míg a fiatal férj, mint egyfajta használthulladék kereskedő próbálta egyengetni immár felelősségteljes hétköznapjainak buktatóit. Ekkor következett az is, hogy alig pár hónapos belvárosi lakásuk meghittsége után a fiatalasszonyka sarkára állt, és kijelentette, hogy nem hajlandó továbbra is a dohos, szénmonoxid bűztől megfertőzött, városias levegőt a gyermekei szervezetébe is átültetni, épp ezért azonnal vásárolnak majd egy kertes házat!

Hát igen! Aki a tiszta, makulátlan, és szinte harapható levegő szerelmese, annak kínzó, és szinte elviselhetetlen gyötrelmem, akárcsak a klausztrofóbiásoknak megszokni a zárt tereket, és az ún. városias életformát. A természet lány ölén elvégre mégiscsak egészségesebben, és látszólag a lelki harmónia teljességében lehet létezni.

A fiatalasszonykánál az első számú jó pont – mint később ezt az újdonsült férjnek is többször volt alkalma megjegyezni az volt, hogy kitűnően tudott főzni, sütni, és remekül kiismerte magát a konyhában. Tudta hogyan kell egy egyszerű három fogasos menüt elkészíteni, és a krumpli pucolás sem okozott neki különösebb gondot.

Mint később kiderült meglepetésre éppen ahhoz az utcához közel találtak maguknak új lakhelyet, ahol a fiatal férj szülei is laktak, így a két kis csöppségnek máris kéznél voltak az elsőszámú nagyszülei.

A férj apósa pedig megígérte, hogyha azonnal segít – természetesen fölújítani a régi családi házat, melyet, most a nászpénzből vettek, és mely talán újabb álmaiknak egyetemes megvalósulása lehetett -, és ha ez nem lenne elég, akkor energikus fejét szeretettel befogadja üzleti vállalkozásába is! Hát ezt a szerencsét! S akivel a későbbiek folyamán csak beszélgettek, avagy vendégségbe hívták őket, szinte egytől-egyig mindenki azon a véleményen volt, hogy a fiatal férfi köznapiasan szólva is beleült a mézes bödönbe, és beleült a közösbe! Hát kellett ennél több?

Otthon a fiatal feleség és a két angyali gyerek, aki jóformán csupán az édesanyjuk ölelő karjaival, és tápláló melleivel ha találkozhattak, mert a férjnek dolgoznia kellett, és mert sohasem szeretett tétlenségbe ágyazottan, mint egy régi ereklye otthon ücsörögni; talán emiatt nem is volt gyakorlatilag semmiféle hobbija, avagy olyan kedvtelése, amely szabadidejében meghatározta volna őt, illetve jellemző lett volna rá!

A fiatal asszonyka pedig egy kissé veszélyes kötéltánc effektusba kezdett; meglátszott rajta, hogy egykor gyönyörű hattyú-kezecskéit most kikezdte a nem megfelelő, rosszminőségű mosogatószer habos vegyszere, és a gyermekvállalás kezdeti, kissé elveszett jellege. Madárijesztőre fogyott, soványka karjaiban két, húsos, és jól táplált csecsemőt babusgatott, és ő volt szinte majdnem mindig az, aki hajnalok hajnalán kikelve jól berendezkedett hálószobájukból megbüfiztette a csöppségeket, ha azoknak fájt a hasuk. De a fiatal férj mentségére legyen mondva a fürdetést legalább a férfi végezhette, mint egy olyan hallgatólagosan megkötött munkaerő megosztást, amiről eredetileg senkinek sem szóltak, és amiről csupán saját maguk tudtak!

A fiatalasszony lassan-lassan beleszokott, és szervesülő hétköznapjainak aktív része lett a háztartás gondos vezetése, emellett természetesen egyetemre is járt, mert közgazdász diplomáját szerette volna még idejében kézbe venni, és lehetőleg kamatoztatni! Az esti lélekölő kurzusok alkalmával a nagyszülők aktív, és önzetlen segítőkészsége nélkül ezt is nehezen lehetett volna kivitelezni!

Már öt éve voltak együtt! A fiatalember ócskás, és lomis lett, és mint rendes körülmények között – hétvégéit is beleértve -, elment gyűjteni a vasat, és szállította őket a ,,mélybe” mert ott többet fizettek érte!

Ellentétben a fiatalasszonnyal, aki idő közben akkora szaktudásra tett szert az asztrológia, és a csillagok állásnak tudományában, hogy az idősebb, elvált, és – rendszerint -, módosabb, belvárosi özvegyeknek szép summákért ígéretes, és szebb jövő ígéretével rukkolt elő, akárhányadik alkalommal meghívták maguk közé!

Hogy mi romolhatott, vagy változhatott meg egy párkapcsolat kapcsán? Azt nehéz lenne megmondani! A fiatal férjnek egyszer csak feltűnt, hogy gyönyörű felesége egy idő után feltűnően sokat jár el hazulról, míg a két tüneményesen drága angyalkájukat rendszerint a nagyon elfoglalt fiatalember szüleire hagyta.

Amikor késő estefelé mindig kellő rendszerességgel hullafáradtan hazaállított a fiatal férj és kérdőre vonta élete párját, hogy miért nincs vacsora az asztalon a gyönyörű hölgy rendszerint csak a vállát vonogatta, majd jött a kölcsönös egymásra ripakodás:

- Talán az ebédet is nekem kell elintézni?! Mit képzelsz?! Ki vagyok én? Cseléd, vagy csicska?!

A gondoskodó fiatalember azért arra vigyázott, hogy a két kicsi lánykája semmit se hallhasson a veszekedésükből és ilyen esetekre tökéletesen megfelelt, ha a nagymama védő, babusgató szárnyai alatt.

- …Ezt most miért kellett édesem?! – bosszankodott idegeskedései közepette. – Te is nagyon jól tudod, hogy semmi baj nem lenne, ha megpróbálnál egy kicsit több időt itthon tölteni!

- Úgy érted, mit te, aki egész nap azokkal a senkiházi, szakadt, ócskás haverjaival lóg, miközben elnézed, hogy az apád menjen helyetted az óvódába a kicsikért?

- Ne kend rám ezt a balhét! Arról igazán nem én tehetek!

- Á! Nem! Nahát látod ez érdekes! Akkor te sem vonhatsz minden piti kis ügyért felelősségre!

- Oké! Nem akarlak felelősségre vonni, hogy hol a fenébe voltál egész nap, de annyit szerintem én is nyugodtan elvárhatok, hogy mire hazaténfergek a melóból mindig az asztalon legyen a vacsora!

- Tudod mit! Magadnak is tehetsz egy szívességet! – beviharzott a kiszobába, ahol a gyerekek eldobott, vagy egykupacba hányt kisebb babái, és játékai hevertek szanaszét, és aznap estére be is volt fejezve közöttük a beszélgetés fonala!

Nagyon közeledtek a karácsonyi ünnepek, és ekkor legtöbbször mindig előtérbe került a nagyszülők kérdése. Persze soha nem a hölgy szüleihez mentek, mert a feleség apja – menő építési vállalkozóként -, ki nem állhatta a rumlis gyerekzsivalyt a saját házában, csupán csak akkor, ha lánya volt az egyetlen személy, aki a kicsikre felügyelhetett mindig szorgalmas veje helyett!

- Édes kislányom! Ha nem vagy boldog ebben a kapcsolatban akkor miért nem váltok el?! – vetette fel a témát az apja, amikor egyszer lánya egyedül meglátogatta. A két kicsit akkor is az anyósára bízta, akire tudta mindig számíthat!

- …Nem is tudom! Talán mindketten még nagyon fiatalok, tejfölösszájúak voltunk! Talán hagyni kellet volna az időt megérni, mikor már bölcsebbek, és érettebek lettünk volna!

- Figyelj! Én azt gondolom, hogy ez a te életed! De ha már összejöttetek, akkor megkérhetnélek, hogy ne szúrd el?!

- Már felnőtt, kiegyensúlyozott nő vagyok! Anyu halála után szerintem éppen jól elsajátítottam azt, hogy hogyan is vigyázzak magamra! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. S amit az apja nagylányával kapcsolatban rögtön megtanult az az, hogy jobb a magánéletbe be nem avatkozni! Ez volt az első, és talán legfontosabb szabály, ami rögtön tudatosult benne!

- Édes lányom! Én mindent megértek, de nem gondolod, hogy nagy ostobaságot csinálsz, ha most csak úgy könnyelműen felbontod a házasságodat, csak mert meguntad ezt a jelenlegi állapotot! És mi lesz az unokáimmal?! – kezdett értetlenkedni, és ha valamit, akkor a fiatalasszony a feleséges szócséplést nem tudta – bárhogy is próbálta -, elviselni! Mintha anya halálával megszűnt volna benne minden fölösleges szabálykövetés.

- Apu! Most hagyjuk ezt! Nem szeretnék erről a továbbiakban beszélni! A kicsik jól vannak! A másik nagymama mindig vigyáz rájuk! Ennyi szerintem elég is!

A vállalkozó elgondolkodva megcsóválta a fejét:

- Te tudod édes lányom! De azért a gyerekeiden ne állj bosszút, mert ők semmiről se tehetnek!

- Oké! Majd meglátogatunk, ha tudunk! – köszönt és már ment is a szülői házból, mint aki épek hogy csak beugrott!

Amikor hazaért a fiatal férje már csöndben várakozott rá, és igyekezett megőrizni ingatag lábakon álló hidegvérét:

- Igazán örülök, hogy hazajöttél! Hol hagytad a gyerekeinket?! – kérdezte, egyelőre nyugodt, és kimért hangnemben.

- De vicces vagy ma! Egyébként a szüleidnél vannak! A nagyobbik különben is utál, mert folyton hozzád ragaszkodik!

-Te is tudod, hogy a gyermeki szeretet határtalan! Csak esélyt kellene adnod nekik, de ahogy látom, téged jobban érdekel az, hogy önmagaddal mi van!

A fiatalasszony tüntetően felvette a legcsinosabb ruháját, és elment hazulról!

A fiatal férj megpróbált utána menni, de már nem érte utol.

,,Vajon hova a fenébe mehetett?” – töprengett míg visszament kisgyerekeihez.

Már régen besötétedett, és a fülledt nyári éjszakában amikor hazajött a fiatal feleség a férj nyomban nekiszegezte a kérdést:

- Merrefelé jártál?!

- Semmi közöd hozzá! – ledobta a kanapéra kistáskáját, majd kiment a fürdőszobába, és megára zárt ajtó mellett tisztességesen lezuhanyozott. Régebben gyakorta csinálták, hogy zuhanycseppek alatt akár órákig is szerelmeskedtek, és élvezték egymás frissítő társaságát. Most azonban a bezárt ajtó mindenre pontos felelettel szolgált a férj számára. Megfogott egy flotírtörülközőt, és türelmesen megvárta, míg felesége végez a tusolással.

- Hát te? Mit keresel még mindig itt?! – lepődött meg, amikor kijött a zsongító gőzökből!

- Semmi különöset! Gondoltam beadom számodra a törülközőt!

- Hát… köszönöm a figyelmességedet!

- Mondd meg nekem, de őszintén! Ki hibázott? Ki rontott el, és mit? – fonta keresztbe mellkasa előtt a kezeit.

- Jaj, hagy az ostobaságaiddal! Túl fáradt vagyok hozzá! A gyerekeket legalább lefektetted?

- Velünk nincs gond, már régen alszanak! Nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk a viselkedéseidet, és a kirohanásaidat? – igyekezett hangját annyira türelemre inteni, és fegyelmezni amennyire csak az adott helyzet megengedte.

- Drágám! Szerintem te egyáltalán nem ismersz engem! Ha azt gondoltad, hogy majd leállok veled vitatkozni hajnali kettőkor, ahelyett, hogy mehetnék feküdni, akkor tévedésben vagy! Most nagyon el vagyok fáradva! – meg se várta, hogy a türelmes férj erre reagáljon valamit zokszó nélkül már ment volna a hálószobába, hogy kipihenje tompított fáradtságát.

- Innen nem mész sehova! Megértetted?! – a kelleténél valamivel erősebben szorította meg gyönyörű, bronzbarna árnyalatú karjait, és tudta, hogy ennek még nyoma marad.

A fiatalasszonyt se kellett sokáig kérlelni; visszakézből súlyos pofon csattant, amitől az ifjú férjnek egyből égni kezdett az arca.

- Hogy képzeled ezt te vadbarom??? Milyen jogon bánsz velem ilyen durván?! Azonnal eressz el! – indulatai nem ismertek határt.

A fiatal férj szorítása kicsivel megenyhült, de még mindig határozott szilárdsággal szorította a felesége karját:

- Mondd meg de azonnal! Ugye van valaki más is?!

- Hát erre megy ki a játék? Hát tud meg te lúzer! Van! Na és! Majd jön egy újabb idióta akárcsak te, akinek elhúzom a mézesmadzagot, ha unatkozni támad kedvem! – vágta a szemébe.

Ez súlyos sérelem volt, mert a fiatal férj hitt a házasságban, és az egy testről, és egy lélekről papoló szónoklatokban; megsemmisülten engedte le szorongató kezét az asszony karjáról, majd bevonult a hálószobába, egy darabig még nézte alvó kisgyerekeit, és megpróbált ő is aludni!

A feleség is lefeküdt – igaz, hogy férje haragja és indulatai elől lehessen biztos menekvés -, ő inkább a nappaliban kihúzott kanapét választotta pihenése céljára.

Másnap a férj leszerelte az összes zárat a bejárati ajtóról, és azonnal újat tett fel a helyére. 

,,Hát ez már mindennek a teteje!” – bosszankodott magában mikor hazaért.

Nem tudott mit tenni! Leült a nyirkos, piszkosan huzatos lépcsőházban, és kénytelen volt várni, míg férje hazatér.

Már jócskán beesteledett, mikor a fiatal férfi piszkos overállban, és motorolajtól mocskosan hazatért az egész napos lótás-futástól!

- Hát te?! – lepődött meg, mintha semmiről se tudna a férfi. – Merre jártál?

- Mondd csak? Ki engedte meg neked, hogy az összes zárat önként leszereld?!

- Azért csináltam, hogy a két kis angyalkánk ne lássa milyen ember is valójában az anyuk!

- Szóval kiástad a csatabárdot! – nem is karta leplezni a megdöbbenését. – Ha neked így Jó! De figyelmeztetlek kishaver! Ha te bekeményítesz, akkor biztosra veheted, hogy én sem fogok leállni! Erre mérget vehetsz!

Dühtől fortyogva beviharzott a lakásukba, és kirámolta a ruhásszekrényt! Egy hatalmas utazóbőröndbe csomagolta bele összes ruháit. A két kislány még mindig szuszogott. Pár pillanat múlva megérezhették az idegességet mérgező lehelletét, mert mindketten felébredtek, és azonnal sírva fakadtak!

A fiatal nő nem vigasztalta meg őket! A mindig gondoskodó férj volt az, aki máris ölbe vette mindkettőt, és igyekezett megnyugtatni:

- Látod Most ezt miért kellett?! Felijesztetted a kicsiket!

- Érdekel is engem! – legyintett könnyelműen. Igyekezett minden holmiját beleszuszakolni a bőröndbe, majd fogta magát és se szó, se beszéd kiment a közös lakásukból!

- Figyelj csak drágám! – szólt utána a férj két bömbölő kisgyerekkel a karján. – Ha innen kimész akkor többet már nem jössz vissza! MEGÉRTETTED?!

Már csak arra lett figyelmes, hogy csukódik a bejárati ajtó. 

ERÓZIÓ


Lezuhant, megbabonázott figyelme sokszor semmivé vált;

folttá fröccsentett emlék lesz minden érzelem!

Halkan süllyedő, ordas fuvalmak elől menekülnék!

Meg-meglibbenő kacsázó mozgásban meginog a túlélhető Holnap is!

Megszakadva önmagába cikázik a kurta zárszó!

Számtalan látható, aprócska pilledarabban szétszóródnék a hűséges Kedves szemében,

hogy megváltó könnyek gyöngye is boldogságot üzenhessen!

Megszédített atomjaim egyre csak önmagukban körbe járnak,

mint folyamatos labirintus-spirál!

Apránként mindennap egyre jobban magához követel a Múlt!

Szárazon puffanó homokzsák-életem

szabadon szakadékba zuhan, ha hagyom!

Csöpp ígérgetések parafadúgói már nem tudhatnak lázba hozni:

föld feletti sávban még megpróbálom összegyűjtve

tartalékolni lélek-energiáimat,

amennyi maradhatott!

Elhalasztott elmúlásban is meddig maradhatok ép-halandó?!

Zsúfolt lépcsőfokokról, mint sántító Hephaisztoszt szándékosan lelöknek;

kitűzve tátongó magasba, mint szánalmas, kisstílű trófeát!

Alig-mosolygó arcomra szomorúságom gaz-árnyéka rávetül!

Egyetlen lüktető bordában kénytelen dobbanni még lyukasodásnak indult szirom-szívem,

mert minden sebzettség csupán önmagában érezhető!

Élére állított várakozásokban rosszul idomítható pillanatokból

újabb sorstragédiák születhetnek!

Büntetés csillag-alakban pottyantott ürülékbe belelépni!

Megfülledt beszédű nőknek széptevő bókolgatás már mit sem ér;

önmaguk botokszolt mű-hasonmásaiba szerelmesek már mind!

Síkos kézfogások ígéretein gyakorta tűnődök!

IX. Fejezet

A nebuló törékeny lelkiismerete ostorcsapásokat szenved

 A második évfolyamomnak az első őszi félévét bizony ugyanazokkal a jól bevált, és sokszorosan kipróbált módszerekkel, és egynehány baklövésem kijavításával kezdtem! Elhatároztam, hogy az egész fennmaradó nyári szünidőmet arra fogom felhasználni, hogy minden létező könyvet, tanulmányt, és szakirodalmat amit csak találok, arra vonatkozóan, hogy melyek lesznek a második év fő tananyagszempontjai elolvasok bizonyos könyvtárakban, még mielőtt a könyvtárak is kivennék a jól megérdemelt nyári szünidejüket, és akkor esetlegesen talán jobb teljesítményekkel, és mi a legfontosabb egy főiskolás, és egyetemista életében, hogy több idővel foghatok neki a nagyobb időigényt jelentő meglehetősen megterhelő, és igen-igen bonyolult magyar grammatikai rendszer behatóbb tanulmányozásának!

  A szokásos regisztrációs, és – köznyelviesen -, szólva bejelentkezős szeptemberi első hét után ahol a tematikát is meg kellett volna mindenkinek kapnia. Tudni illik a tematika egy olyan A4-es jellegű nyomtatott papírlap, amin pontosan föl van tüntetve, hogy melyik pedagógus mit fog tanítani ebben a félévben, és milyen követelményi rendszert állított fel a hallgatósággal szemben!

 A régi megszokott ismerősökön, és kevésbé szívet melengető emberi személyiségeken kívül akadtak olyanok akikben az ember új lehetőségeket vélt felfedezni!

  Ilyen volt többek között Érmeiné Szalma Mariann közgazdaság tanárnő, aki egyben rendkívül gondosan, és alaposan ismerte a számviteli, és gazdasági mutatókat is, és nagyon jól be tudta osztani a főleg a XX. század végére jellemző szűk pénzügyi lehetőségeket. Hiszen aki nem tudott spórolni, az bizony jelentősen megnézhette magát, mert a hitellel csak egyetlen probléma van, amit rendszeresen elfelejtenek az országos pénzellátó intézmények megemlíteni a tisztelt ügyfelek hatalmas, és egyben széleskörű közösségének, az az, hogy a hitelt, bizony kamatos kamattal bizony de vissza is kell fizetni, az pedig nem megy egykönnyen, még abban a kivételezett, és ritka esetben sem ha az embernek esetleg négy, vagy öt másodállás jellegű foglakozása van.

 A tanárnő egy véghetetlenül aranyos, kedves, és meglehetősen magát jól kismerő modern XXI. századi üzletasszony volt. Magas, és karcsú, és gyönyörű zúzmarás hollófekete haját mindig elegáns kontyban viselte. Nem sok embert ismerek sajnos, aki se szó, se beszéd csak úgy kedves előzékenységből, hogy az illető hallgató le ne maradjon a közgazdaságtani alapismereteiben odamegy az asztalhoz, és még a hallgató távol van, azzal a különleges megbízással, hogy: - Legyen olyan kedves, és hozzon egy kávét tejjel, és cukorral! - az illető pedagógusnak, addig az illető pedagógus lejegyzeteli neki előadása anyagát, hogy le ne maradjon.

  Szalma tanárnő pontosan ezt csinálta, és az általa tolmácsolt közgazdaságtan alapismereteket a szó szoros értelmemmel elbeszélve saját kézjegyével ellátva beírta az illető hallgatónak a jegyzetfüzetébe amíg az illető kiszolgálta őt kávéval, a Petőfi-híd budai hídfőjénél, a Természettudományi Egyetem aula kiselőadójában.

 Sajnos nem sok pedagógiai szaktekintélytől láttam azt, hogy mások helyett, amíg az illető hallgatónak egyéb jellegű elfoglaltsága volt jegyzeteltek volna helyette, úgyhogy máris kellemesen meglepődtünk, és bizony máris jó benyomást tett ránk, egy kezdetben mindenki által kissé túlontúl nagyviláginak, és dáma típusú asszonynak tűnő pedagógus.

  Így történhetett, hogy máris szívünkbe zártuk és nagyon is megkedveltük ezt a talpraesett asszony egyéniséget, hiszen hangos, és nagyon is tréfálkozós humorral megáldott személyiségétől nem volt távol az, ha a diákjai esetleg megtanultak gondolkodni, sőt annak örült a legjobban, ha voltak a közgazdaságtannal kapcsolatban kérdések!

  Az volt a szava járása, hogyha:

- Ha az ember minden órámon itt van, a kollokviumi tételek már szinte magától mennek! – így gyakorlatilag, az volt a csalhatatlan benyomása a kedves hallgatóknak, ha ők minden óráján megjelennek Érmeiné óráján akkor feltételezhető, hogy a kollokviumi vizsgán is kellemesen fognak csalódni.

  Nem álltunk messze a valóságos igazságtól, hiszen, amikor eljött a végzetes nap a vizsgaidőszak napja, akkor én úgy gondoltam, hogy a közgazdaságtannál nincs is egyszerűbb tantárgy, ezért feltettem magamban, és elhatároztam, hogy megpróbálkozom az egyetemes történelemmel is Acél Ferenc tanár úrnál!

  Ami a közgazdasági vizsgát illeti nem kellett, hogy csalódjak, hiszen aki jelen volt minden órán, az abban a kivételes szerencsében, és nagyra becsült kegyelmességben részesült, hogy Érmeiné tanárnő kedvességből egy jelessel honorálta erőfeszítéseit, természetesen csak a megadott téma tartalmasan, és kellő alapossággal kifejtett vázlatának a megszemlélését, és annak az adott témáról való, egy kicsit elbeszélgetését követően. Nem volt szőrős szívű, és nem kényszeríthette senkire az éppen adott hangulatát, és akaratát, épp ellenkezőleg mindenkivel megértő volt, és hagyott bőséges időt arra, hogy mindenki jól meggondolja, mit is feleljen, és mit válaszoljon?

  Ebben az emberséges asszonyban hál’istennek egyikünk sem csalódott, és mikor jelentős verejtékezéssel elmeséltem neki, hogy remélem, hogy az egyetemes történelmi kollokviumi vizsgám is ugyanígy fog menni akkor ő természetesen a legnagyobb jóindulattal igyekezett segítségemre, és bátorításomra lenni abban, hogy nem lesz semmi baj, és ha esetleg mégis akkor még mindig ott van a második lehetőség a pótvizsga, amit viszont én nem kívántam megkockáztatni, mert akkor az értékes olvasási szünidőben, amikor a második évfolyam második félévére készültem olvasmányi szempontból kiesett volna tengersok értékes perc!

  Úgyhogy megköszöntem hálatelt, és szívjóságú emberséges hozzáállását a tanárnőnek, és már sebtiben szedtem is amennyire a nyári hőség, és kánikula ezt megengedte lábaim termetes lépteit, hogy a Petőfi-hídon átszáguldva gyorsan célba érhessek az egyetemes történelem vizsgámra!

  Máris rátérhetünk történetünk másik fontos szereplőjére Acél Ferenc tanár úrra, aki a Történelem tanszék egyik tanársegédje volt.

  Acél tanár úr magas, vékony testalkatú, a harmincas éveiben járó, sötétbarna hullámos hajat, és mindent eltakaró szakállt viselt, és ami ennél jellegzetesebb volt, hogy egyáltalán nem szerettem kiereszteni a hangját, csak éppen beszélni szeretett, meglehetősen kényelmes elhalkulással, ami önkéntelenül is arra késztette a diákokat, és a hallgatóit, akik figyelmesen, és nyitott fülekkel hallgatták halkan beszélő óráit, hogy a lehető legelő padsorokban foglaljanak helyet. Ez kiváltképpen rossz helyzetbe hozta azokat a tisztelt embereket, akik főleg a hátsó padsorokhoz voltak szokva a puskázás véget, hiszen a hátsó sorban a pedagógusok többsége figyelmetlenségből, vagy egyéb nem rokonszenves kötelesség gyanánt egyáltalán nem szeret figyelni, és ez bizony bőséges tám talajt jelentett a potenciálisan, notórius puskázóknak, akik előszeretettel hódoltak annak a nemes szenvedélyüknek, hogyha a véletlen, és a szerencse kegyelmessége úgy hozta, és természetesen az illető, delikvens hallgató is megtanul, remélhetően mindent az adott tananyagból, akkor miért nem könnyítené meg a dolgát, pusztán csak azzal, hogy miniatűr ellenőrző cetlik segítségével a dolgozatírás közben leellenőrzi azt, hogy jól tanulta-e meg az éppen esedékes tananyagot?

  Ez nagyon hasznos módszer, de a hallgatók többsége ekkor sajnos beleesett abba a hibákba, hogy másoknak is kellett segíteniük, ha természetes körülmények között el szerették volna azt kerülni, hogy lebukjanak, és emiatt bizony segíteniük kellett a csoporttársaiknak.

  A tanár úrra egyébiránt az volt a jellemző, hogy nem igazán vett tudomás arról, ha valaki puskázott, illetve illegális körülmények között könnyítő eszközöket használt, és csalt. Sőt a lehető legtermészetesebb módon, és bizonyos fokú érdektelenséggel, és egyfajta toleráns, bár korántsem illendő közönyösséggel szemlélte, ahogyan esetlegesen talán éppen előtte puskázott, és lesett a másikról valaki, aminek érdekes módon nem az lett a következménye, és ítélete, hogy akkor most elégtelen lett az illető puska gyáros hallgató dolgozata, hanem éppen ellenkezően csak úgy záporoztak a tanár úr jóindulatának ékes bizonyítékai jó, és négyes érdemjegyek társaságában, hiszen ahhoz, hogy az egyetem patinás berkeiben valaki kikényszeríthesse koponyája kútfőiből a jeles érdemjegyet legalább is fiatal, kezdő pedagógusnak kellett lennie, akinek bejárása volt a nagyobb formátumú, és tapasztaltabb emberek társaságába!

  Éppen ezért furcsálltunk egyik lelkes utazótársammal Ramónával együtt, hogy amikor mindenki más csalt, és mi éppen a magyar irodalomtörténeti tanszéken megkaptuk a közepes jegyünket, csak azért, mert egyéni gondolkodással rendelkeztünk bizonyos irodalomtörténeti kérdésekben, éppen akkor kellett egyetemes történelemből zárthelyi dolgozatot íratnia Acél tanár úrnak, és a késő hallgatók abban a kivételes szerencsében részesültek, hogy az éppen esedékes, és adott késés, bizony vaskos következetességgel, és meglehetősen éjfekete tintával látszott meg a leckekönyvük bejegyzései között

 A tanár úrnak a szó szoros értelemben semmi nem volt megfelelő!  Meglehetősen hibázott, hiszen ha valaki egyetemre, és főiskolára jár, az még sajnos nem magától értetődő, és törvényszerű, hogy mindennel tisztában van, és mindent képes egymaga végrehajtani anélkül, hogy például, a roppant hasznosan bizonyuló formai követelményeket bárki is megtárgyalná vele, ami főleg akkor bizonyul rendkívül hatékonynak, és praktikusnak, ha mind a két tanszéken eltérő formai követelményeket követelnek meg a tapasztalatlanabb újonc lelkű hallgatóktól!

   Georges Dantonból kellett egy életrajzi jellegű, kis házi dolgozatfélét fabrikálnom, és Acél tanár úr szó nélkül odaült a tanári asztalhoz, és egy fekete típusú grafitceruzával engedelmesen, és szinte a hidegség közömbösségével csak egyetlen nagy R betűt írt a dolgozatomra. Mire megkérdeztem, minden tisztelettel, és szeméremmel, hogy:

 - Elnézést kérek, tanár úr, de ez a nagy R betű azt jelenti, hogy restaurálásra szánják, vagy rossz, és esetleg korrekcióra szorul? – Ő csak annyit mondott korántsem bátorító, sokkal inkább kissé cinikus hidegséggel:

- Róbert, maga mire tippel?

  Ebből már sejteni lehetett, hogy porul jártságom ékes, és korántsem meglepő bizonyítékát tartom a kezemben. Így utólag visszagondolva volt egy bájos hölgy az órán, aki a többi csoportból valamelyikben foglalt illedelmesen helyet, és őneki éppenséggel a nagy ipari forradalomról kellett értekeznie, az összes létező tanulmányt felhasználva. Nos távol áll tőlem, hogy éppen önmagam védelme érdekében önmagamat próbálnám megmenteni, de tegyük hozzá, ha én kutató jellegű munkát végzek akkor az kutató jellegű munka is, éppen ezért egy kicsit meglepődetem és nagyon is furcsállottam azt – más normális ember ilyenkor, jelentőségteljesen a legszebb, és egyúttal legfületsértőbb megjegyzésekkel, móresesen elkáromkodja magát -, hogy a bájos hölgy épp, hogy csak tíz oldalt vetett gépelés alá, meglehetősen hibásan, és jóformán bekezdések nélkül, míg én több mint huszonötöt, és igyekeztem használni a mindenütt szigorú követelménynek számító lábjegyzetelést!

  Így történhetett, hogy amikor bemutattam az ötödik alkalomra is, egyesek és főleg a tanár úr számára hibásra ítéltetett házi dolgozatomat, nagy meglepetésemre a bájos hölgy dolgozatát az ipari forradalomról egy csapásra elfogadta Acél tanár úr!

 Mik lehettek ennek a fő okai. Egy idő után kavarogni látszottak bennem azok a vészjelző érzések, hogy a tanár úrnak sem igen szimpatikus az éppen korántsem előnyös fizimiskám, hiszen ha vizsga volt annak is megadtam a módját a fehér ing nyakravalóval, és a sötét nadrág szinte már a kötelezőség érvényességével bírt, de annak ellenére sem kaphattam megfelelő jegyet, hiszen mint egyes pedagógiai szakemberek esetében itt sem az összefüggések konkrét, és helyes meglátása, önálló gondolkozási képessége, és új ötletei számítottak, hanem az, hogy az ember rendelkezik-e egyéb kiváltságokkal. Ez nálam nagyon úgy tűnt hogy egyáltalán nem, így egy idő után, már fel sem tűnt, hogy legalább hússzor, ha nem több alkalommal írom meg ugyanazt a házi dolgozatot, amire egyszer azt mondta Acél tanár úr, hogy jó azt a következő alkalommal meglehetősen finom, intellektuális és ironikus kritikával visszaminősítette restaurációra, és korrigálásra.

 A tanár úr kétség sem férhet hozzá, hogy törekedett a horizontális, és egyúttal a vertikális tudásának az elmélyítésére, és kitartó szorgalommal, - akárcsak a többi nebuló -, látogatta törhetetlen hittel a fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat ahol szakmáján kívül elbeszélgetett az éppen arra járó, és valami fontos könyveket kereső hallgatókkal. Kifinomult érzéke volt ahhoz, hogy kellőképpen intelligensen hamiskás mosolyát is felhasználva valakik számára tudassa, hogy ez bizony ebből, és amabból a tárgyból évismétlés jelenthet, de valami rejtélyes oknál fogva, persze mindig kihagyta azt, hogy mi is lehetett az a titkok: az illető hallgatónak a hibája és vétsége!

 Acél tanár úrtól bár azt hittük naiv, és túlontúl átverhető, és becsapható, szinte gyermeteg hitünkkel, hogy ezentúl már nem fogunk vele találkozni, de tévedtünk, mert a következő években, bizony egyes – főleg történelemmel kapcsolatos tantárgyakban -, ismételten fölbukkant: meglepő sajnálatunkra!

 Egyetemi berkekben azt rebesgették, hogy állítólag Debrecenbe ment később, és az ottani Tudományegyetem megbízásából végzett fontosabb kutatásokban, és óraadási munkálatokban segédkezett!

  Volt egy érdekes ember a nyelvészek körében. Az ember azt mondta rá, hogy rejtelmes, hallgatag, bölcs vándor, és egyúttal titokzatos elme, aki csak akkor beszél, ha nagyon muszáj neki, és inkább hallgat. Rendelkeznek olyan emberek egyfajta különleges képességgel, hogy szavak nélkül is teljesen képesek, és felkészültek az úgynevezett gondolati kommunikációra, mintha az emberi koponya, és maga a gondolatok könyvtára egy hatalmas telepatikus térben, és mezőben lebegne, ahol a gondolatokat, eszméket, új ötleteket az emberek szavak nélkül is megértik, mert érzik, és meghallják a másik embernek a legbelső tér-szavait!

  Ilyen személyiségű ember volt, - legalább is ahogyan volt szerencsém megfigyelni -, Kolai Ádám tanár úr, aki egy vándorló bölcs tapasztalatával, és egyéni módszereivel, máris belopta szívébe az egyetemi és főiskolai ifjúságot.

 A tanár úr az ötvenes éveiben járó, teljesen zúzmarás, és rövid hajú, szénfekete szemű, és vékony testalkatú ember volt. Nagyon szerette, ha valamelyik kedvenc bőrmellényébe bújhatott, az ember önkéntelen is arra gondolt, hogy a sok kifinomult öltönyt, és mindig zakót, és nyakkendőt viselő nyelvészeti szakemberek között, is lám akadt egy ember, akiket nem érdekelnek a merev, szinte már dogmatikus kötöttségek, és alapvető szabályzati rendszerek, hanem egészen egyszerűen abban jár dolgozó, amiben szeret, és azt csinálja amiben nagy öröme, és kedve telik. Ez a foglalkozás volt a sajtónyelv behatóbb, és meglehetősen elmélyültebb tanulmányozása, illetve a stilisztika tantárgyi megismertetése, és megkedveltetése a hallgató ifjúsággal.

  Arról, hogy mit is jelent a stílus? – szinte mindenkinek eltérő jellegű elképzelései, és ötletei voltak. Ezeken a stilisztika, és sajtónyelvi órákon mindenki megízlelhette a szavak, és bravúros szóösszetételek nektár, és gyümölcsös ízeit, és zamatait. Úgy ízlelgettük, szinte csak cseppekként a szavak értelmét, és nyelvi játékait, mintha egyenesen a kemencében megsült ínyünket jelentősen izgató sütemények, és mézes zserbók folyékony méze lenne, és meg kell hogy mondjam nemcsak hogy roppantul élveztük ezeknek az óráknak a hangulatát, de felszabadultunk a kényszeres főleg a nagyon rendőri szigorral is túlbeszélt magyar grammatikai rendszerek ítéletszerű törvényei alól.

  Itt az ember szabadon értekezhetett, konzultálhatott, és beszélhetett, anélkül, hogy azt kellett volna hogy érezze, hogy valami külső, korántsem barátságos, és kellemes erő, vagy személy arra kényszeríthette volna, hogy félelemben, és kétségbeeséssel kell, hogy kimondja minden egyes, akár a legkisebb szavait is.

  Erről nem volt szó. Kolai tanár úrnál a legjobb jegy is négyes volt, és meglehetősen elkezdett szaporodni, és elburjánzani az ötösök száma, ami nagy szónak számított, - kivált, ha a magyar nyelvészeti tanszéken az ember folyamatosan kénytelen volt azzal a kétségbeejtő helyzettel szembesülni, hogy minden rossz amit csak csinál, és örülhet, hogy épp bőrrel megúszhatta a dolgozatokat, és a számonkéréseket egy elégséges alávall!

  Mindamellett, hogy később megtudtuk, hogy a tanár úr felügyelte, és többed magával szervezte az országos Kossuth szónokversenyeket arra is rájöhettünk, hogy Kolai tanár úr nagyon szereti a retorikát, mint művészeti ágat. Ez abban nyilvánult meg, hogy a féléves vizsgákat, nagy megkönnyebbedésünkre nem zárthelyi formájában kellett teljesíteni, hanem mindenkitől egy jól összeszedett, és a gondolatokat jó helyen összeillesztő, művészi, és ékesszóló beszéded kért, amit minden egyes hallgató az éppen esedékes csoport előtt mondott el, és nagyon meg volt elégedve, ha valaki esetleg valami egyedi módszert, vagy újító jellegű eszmeiséget is sikeresen bele tudott vinni megkomponált beszédébe!

 Mindig szótlanul, és meglehetősen elgondolkodva ballagott általában ingázva a Múzeum Körút, és a Kazinczy utca között. Talán ilyen emberséges tanárokból, és mindent meghallgató tudós emberekből több kellene manapság, amikor az ész, és érték helyett, az érdek, és bizonyos fokú hatalomvágy lesz úrrá bizonyos főbeosztású embereken!

  A legtöbb emberrel az a probléma, hogy sajnos – főleg a mai világban ez a jellemző, nem mindenütt, de az esetek többségében feltétlenül -, hogy egészen egyszerűen az illető ártatlannak hitt ember mondhat akármit, hogy szerencsétlenül járt ártatlanságát bebizonyítsa, de sajnos valami oknál fogva az ártatlanság vélelme szinte megfeneklik az önző, és mindenképpen egyéni érdekek harapófogójában, és mindent szabad ami az egyes egyéni ember előbbre jutását nem veszélyezteti, sőt előmozdítja, még ha ehhez a nagyra törő tervhez esetlegesen a másik embert kell a sárgaföldig lerombolni.

  A magyar irodalomtörténeti tanszékben, épen az volt a csodálatos, hogy olyan emberek gyűjtőműhelye volt, - tisztelet a sajnos kevés kivételnek -, akinek a kétségek, és reménytelenségek között vergődő hallgatói ifjúság szinte mindent el mert, és eltudott mondani, anélkül, hogy vétett volna a maga lelkiismeretével szemben támasztott szent titoktartással szemben. Elvégre egy vadidegen ember személyiségi jogok folytán csak nem teregeti ki magánéletének legfurcsább, és meglepetésszerű titkait, elrejtett gondolatait.

  Ha az ember élete során – mindek utána sokan vallják, hogy társas lénynek születtünk, és fontos, hogy egy mikrokozmosz típusú közösségi társadalom összefüggő részesei lehessünk, néha bizony megesik, hogy az ember olyan embereket is be kell, hogy vonjon a magánélete rejtett könyvtárába, akiket csak jó megszólítani, és egy jót lehet velük beszélgetni!

  Sajnos azonban akadtak olyan emberek is a magyar irodalomtörténeti tanszéken, akik mosolygó arcokat mutattak, miközben a kollokviumi vizsgákon, és a szigorlati megmérettetéseken az ember lelkében megforgatták, és megmártóztatták a éles kés recés fogazatait, és szilárd barázdáit.

  Így utólag visszagondolva, én az önmagam élettapasztalatát összegezve, hogy egyáltalán nem ártott, ha megismerhettem az élet árnyékdalát is, hiszen egyesek azzal fenyegetőztek, hogy egyébként is idillikus, álomvilágban élek, ahol mindenkiről azt feltételezem, és vallom, hogy jónak született, és esetleg még a világ sorsfordító megpróbáltatásai ellenére is, de emberséges ember tud maradni az embertelenségben, és egyre inkább az erkölcsi, és egyéb értékek rohamosan pusztuló vesztését látva!

  Nem az volt a baj, hogy sorozatosan akadtak pedagógiai szakemberek, akik megkérdőjelezték azt, hogy a magyar nyelv, és irodalom szak miért bajlódik, és miért pazarol felesleges időt a magam fajta szelíd, túlontúl szerény, és mindent megbocsátani hajlandó embereknek? De úgy érzem, hogy ezzel teljesebb képet nyerhettem, és bebocsátáshoz juthattam bizonyos belső jellemű világok felfedezéséhez, és feltérképezéséhez.

  A magyar irodalomtörténeti tanszéken ahogyan én láttam, és volt alkalmam tüzetesebben szemügyre vételezni, sajnos egyre inkább azok kerültek túlsúlyba, akik amellett, hogy mereven, és nagyon is konzervatív, és egyfajta negatív színben feltüntetett felsőbbségtudattal azt mondták, és azt vallották, mint hitvallást, hogy csak az ő általuk elmondott tanulmány, és irodalomtörténeti fejtegetés a helyes, és a mindent eldöntő ítélet, és igeválasz, azok számára az úgynevezett szabad gondolkodás – tehát, hogy az emberek bártan elmondhatják saját, és egyéni álláspontjukat, meglátásaikat, ötleteiket, és figyelő, és minden tekintetben újszerű gondolataikat -, nem sokat számított, ezért is tartottam magamban szabadon a páni félelemmel együtt, a határtalan veszélylátó pesszimizmusomat!

 Mindig is féltem, és egyúttal nagyon is jogosan tartottam azoknak az embereknek a személyiségétől, akik úgy gondolják, hogy csak és kizárólag az egyedüli jó válaszok, és ítéletek pusztán csak azok a megállapítottan tudományos válaszok lehetnek, amiket egyedül ők tudnak. A következő, és egyúttal érdekes személyiség, is egy különleges elrendelése volt csetlő-botló életemnek!

  Senki sem gondolta volna, hogy a magyar történelmi előadások alkalmával, ami a Buzágh Aladár teremben volt, hogy az a nagy intelligenciáról tanúskodó, óceán kék szemű, szemüveges tanár úr, aki már-már túllépett az ötvenes évein, és ennek ellenére még mindig zúzmarásan feketéllett a haja, mennyi lelkiismert-furdalást fog okozni a lelkes történelemtudományokkal foglalatoskodó ifjúságnak.

 Záró Géza tanár úr, bizonyára egy régi nemesi magyar família családjából származhatott, hiszen amikor elmesélte, csak úgy kellő tudományos alapossággal, és nagyon is érdekesen, mint egy regényt élete történetét, megtudhattuk tőle, hogy kifejezetten propagálja, és teljes mértékben a nagycsaládos társadalmi modellek mellett foglalt állást, mert mint kiderült, ő is egy tizenkét tagú családban nőt fel, a legkisebb gyerekként!

 Csoporttársaim bizonyára megharagudhattak rám, főleg szegény Karos Katalin, aki már a pénteki csúcsforgalomban alig várta, hogy hazakeveredhessen, és éreztem azokat a bizonyos tekinteteket, amik villámok ostorharagjával voltak képesek lesújtani egy-egy emberre, és azokat a bizonyos nagyon is kellemetlen megjegyzéseket, hogy:

- Miért kellett megkérdezned, amikor tudod, hogy imád beszélni, és tudhatod, hogy ő nem fogja abbahagyni! Elvégre munkaidőben van, mi pedig nem! - amikor az ember fülét ehhez hasonló kellemetlen kijelentések megbántják, óhatatlanul is el kell, hogy gondolkodjon azon, hogy vajon mit is ronthatott el, és hogy miért is kérdezte meg éppen Záró tanár urat arról, hogy:

- Meg tetszik engedni egyetlen kérdést tanár úr? Önnek mi a véleménye az Európai Unióról?

 Abban a pillanatban, amikor elkezdte azt mesélni, hogy az egyes tagországok hogyan is viszonyultak egymáshoz, és miként próbáltak beilleszkedni, és idomulni a hatalmas közös társadalmi egységbe, abban a pillanatban mindenki tisztában volt vele, és meglehetősen jogos volt mindenkinek a fölháborodása – főleg azoké a kedves delikvenseké, aki éppen már mentek volna vidékre hazautazni, hogy az ottani emberekkel is tartsák közösségi kapcsolataikat, és hogy láthassák régen nem látott hőn szeretetett családtagjaikat -, úgyhogy a legfőbb főbűnös, és főkolompos én voltam egyes egyedül, és egyetlen személyemben!

  Azok akik nem ismerhették a tanár urat el kell, hogy árulja, hogy a tanár úr rendkívül beszédes volt, anekdotázott, és korabeli vicces idézetekkel is élcelődött, és szavalt is – főleg az előadások alkalmával, és rendkívül nagy intelligenciájáról, és tudásszomjáról tett sokak szemében tanúbizonyságot.

  Záró tanár úr a magyar történelmet oktatta 1790-1849-ig, és bizonyára az 1848-és 1849-es forradalom, és szabadság lehetett a kedvenc témája, és egyben kutatási szakterülete, hiszen erről mesélt a legtöbbet, illetve a történelemtudományi tanszéken az irodájában az aradi tizenhárom vértanú, és jeles reformkori személyiségek kaptak helyet. Emellett rajongott Széchenyi újító hatású terveiért, és tetteiért, és rendkívül nagyra tartotta Kossuth Lajost, és Deák Ferencet.

  Ennél érdekesebb fejleménynek hatott úgy gondolom a magyar történelem szigorlat 1711-1849 között aminek Szalma Péter tanár úr, és Záró Géza tanár úr voltak a főbírói. Szalma tanár úr udvarias felszólítására, ami úgy hangzott kimért, távolságtartó illemmel, hogy:

- Róbert, remélhetem, hogy gavallér lesz, és a hölgyek előtt bevállalja a vizsgát? – ami egyet jelentett a teljes ítélettel, és hogy a tanár úr – persze csak úgy jelképesen -, törvényt ült felettem!

 Egy nádorról kérdezett Esterházy Pál volt a neve, és a XVII. században tevékenykedett főleg a királyi Magyarország területein. A vizsgára tizenöt perc felkészülési idő járt minden egyes hallgatónak, amíg a vázlatát elkészíthette, és utána már mondhatta is a maga jól összeszerkesztett feleleteit.

 Nekem Szalma tanár úr megkegyelmezhetett, mert látta rajtam, hogy félénk szerénységgel ugyan készültem, meglehetősen sokat, de a határozott mondatformálásommal, még mindig akadhatnak problémák, így hát egy jó erős, és sziklaszilárd hármas alávall utamra bocsátott, hogy felvegyem a párbajkesztyűt a másik fontos vizsgán Záró tanár úrnál.

 Záró tanár úr, aznap valószínű, hogy meglehetősen rossz, és nagyon is morcos, és korántsem kellemes hangulatban lehetett, mert akik sorra távoztak egymás után az irodájából azoknak ismételten jelentkezniük illett a pótvizsgára! Így történt, hogy amikor én beléptem hozzá a 730/b- csoportból faggatott nagy ügy buzgalommal, és meglehetősen szívós magabiztossággal, és elszánt akarattal, vallatta a vizsgázni szándékozókat ám azt senkinek nem engedte megsejtenie, hogy miért történt mindez, és hogy mik voltak ennek a sorozatos buktatási mániájának az okai? Feltételezhető, hogy azért növekedett meg drasztikusan, és nagyon is hirtelen ütemben folyók, módjára az elégtelen érdemjegyek számaránya, mert Záró tanár úr szerette, ha belebeszélnek az ő mondataiba, hiszen erről tudta, azt ténylegesen megállapítani, hogy ki mennyire felkészült, és hogy ténylegesen ki mennyit tud?

 Sajnos a legtöbb hallgató – közöttük majdnem én is -, beleesett abba a csapdába, hogy kellő tisztelettel, és illedelem mellett hallgatott, amíg a tanár úr beszélt, amire a tanár úr lelkiismeretében már meg is jött a válasz: hogy ez a felelő nem tud az adott tanagyaggal kapcsolatosan semmit!

 Így történhetett, hogy amikor én is beléptem, és elkezdtem a magam badarságait, és képtelennek tetsző történeteit, arról, hogy főleg az 1791-es tisztújítást engedélyező országgyűlésen mi is történhetett, - hiszen egyébiránt ezt húztam -, és erről kellett volna még kimerítőbb értekezést folytatnom a tanár úrral, viszont azt mindenki kihagyta a számításból, hogy gyakorlati szempontból ezen az országgyűlésen csak az történt dióhéjban, hogy elfogadták a tisztújítást, így hát eltereltem a tanár úr figyelmét, és a szavaiba szándékosan belevágva, és csak a saját magam megítéléseit mondva, rátereltem a témánkat Széchenyire, és elkezdtük róla beszélgetni, és arról, hogy milyen fontosabb politikai, és egyéb tudományos tervei, és tettei is voltak, és utána már előjött – ugyan fogalmam sem volt, hogy hogyan, és mi módon -, a korabeli tűzfegyverek használata, és bizonyos típusai!

 Valószínűleg az történhetett, hogy a tanár úr láthatta rajtam, hogy igyekszem folyamatosan szóval, és figyelemmel tartani, amit ő olyannyira szeretett, és szerintem mindenkitől elvárt, és megkövetelt, így hát azt tanácsolta hideg, és éles nyugalommal, amely szinte már megsebezni látszott a csendet, hogy várjak kint nyugalommal,. Majd eldönti, hogy pótvizsga lesz belőle, vagy sem.

 Így is tettünk, és kiderült, hogy a sorozatos buktatások ellenére aznap mindenkit kiszámolva, és minden hallgatót beszámítva az érvénye, és összes értékelésbe a többségünket megbuktatta Záró tanár úr, egyedül valami titkos, és furcsa oknál fogva – aminek az okát még most sem öt év elteltével sem voltam képes még mindig kinyomozni -, hogy mi oka lehetet arra, hogy egyedül a 730/b- csoportból nem buktasson meg négy embert: engem, Vezér Ramónát, Páncél Katalin, és Bátor Katalin. Mindenesetre el kellett telnie, legalább két és fél évnek, mire a többi csoporttársunk, és a többi csoport hallgatói, is megbarátkoztak ezzel a nagyon keserű, és egyszersmind szívet összetépő, és keserű eredménnyel.

 Én egy kicsit megsemmisültem, hogyha valaki átment bizonyos különbségű, és más teljesítményt követelő vizsgákon, akkor arra egészen egyszerűen úgy néztek, és úgy záporoztak rá a tekintetek, mintha csak kikiáltottak volna bűnbaknak, éppen ezért, egy ideig valóságosan is megsemmisült ember képét mutattam, aki talán attól, hogy mások elfordulnak, és nem beszélnek vele, valami kamaszos sértődöttséggel kivonult az éppen adott hallgatói társadalomból.

  Úgyhogy úgy járkáltam egy ideig az ismerősnek hitt személyiségek közt mint élő kísértet, vagy árnyék, mely a falakon, és az ember után settenkedik, és lopakodik. Minden esetre tény, és való, hogy Záró Géza tanár úr beszédes, anekdotázós, és nagyon is érdekes, korabeli hangulatokról tartott előadása, egy idő után már senkit sem vonzott, csak éppen a legkitartóbb pácienseket, minket, és a 730/b. csoport legtöbb tagját, hiszen sajnos a tanár úr egyáltalán nem arról beszélt amiről kellett volna, vagy hogy az 1848-49-es forradalomnak, és szabadságharcnak mi is lehetett az eredetien megkomponált elképzelése, és forgatókönyve, és mi volt a stratégiája? Hanem gyakran arról anekdotázgatott, hogy feljebb ment a cukor ára, vagy a XX. századi nagy világégések lelkiismereti megrázkódtatásáról beszélt, ami bevallom nagyon érdekes, és hasznos, és értékes információnak fog bizonyulni, főleg negyedikes korunkra, amikor behatottabb fogunk majd foglakozni, mind a huszadik századi magyar, és egyetemes történelemmel, de ebben a XIX. századi korszakban ehhez hasonló kijelentéseknek nem volt helye, és sajnos a tanár úr – feltehetően úgy gondolhatta -, hogyha ő megtanulta és minden témával kapcsolatban könyvek tucatjait olvasta el a vizsgaidőszak alkalmával, akkor ez felételezhet, hogy nekünk sem jelenthet különösösebb problémát. Így hát ki tette a történettudományi tanszéken a részletes magyar történelmi tematikát arra vonatkozóan, hogy az illető felelő hallgatóknak milyen tanulmányokat, és szakirodalmat érdemes, ha elolvasni nem is de minden tekintetben hasznosan forgatni, és felhasználni!

  Többek között így történhetett, hogy amikor megkaptuk a szigorlati minősítéseket, mindenki nagyon örült – legalább is azok akik már biztosra vették hogy átmentek -, és ekképpen nem kell, még szenvedniük, egy pár évet.

 A következő tanárember aki valóban az emberséges magaviselet, és egyúttal a bölcs erkölcsiséggel volt megáldva nagy szerencsénkre, és megkegyelmező volt hozzánk, Drozsák Ferenc tanár úrnak hívták, és Kaposvárhoz közeli Taranyban született, ám nagyon közel állt hozzá a kaposvári színművészeti világ, és egyúttal maga a dráma műfaja, és a színházi világ.

 Aki megismerte úgy teljességében a tanár urat, bizonyára egyet ért majd velem abban, hogy mennyire jellemformáló, és egyúttal személyiségformáló erővel, és erkölcsi gerinces tartást sugárzott ez a zúzmarás üstökű, kemény, és acélos ezüstösen ősz szemöldökű, mindig kősziklaként az emberek szemiben kutató, és mindig csak az őszinteséget elváró ember, akinek az őszinte, igaz szó többet ért, mint az, ha az ember hallgatott, itt mindenkinek meg kellett nyílnia, és lelke legmélyebb gondolati értelmét is érdemes volt megosztania Drozsák tanár úrral, hiszen ebből tudta, hogy ki az aki igazat szólt, és ki az aki füllentett, vagy nem akarta megmondani, a mindig kötélidegeken táncoló igazságot.

A tanár úr már jócskán túl lehetett az ötvenes évein, amikor mint fiatal, és kezdő tanárjelölt hallgatókat kezéhez kapott, hogy emberségesség, és az erkölcsiség műhelyeiben átformálhasson, és pallérozza a még kiforratlan, és nagyon is naiv, és labilis elménket, és értelmi kútfőnket, ám lelkesedését talán akkor értettük meg teljes valójában, amikor egyik kedvenc poétájáról Arany Jánosról, és egyik leghíresebb trilógiájáról a Toldiról mesélt lélegzetelállító mitologikus dolgokat, amiket addig még nem hallottunk. Főleg a magyar nép népi hiedelemvilágát is be kívánta illeszteni gondolkodásunk alapjaiba, és nagyon is következetesen érvényesítette azt az elképzelést, hogy igenis a Toldiban népi hiedelemvilágú titokzatos lények, és táltos garabonciások ólálkodnak, akiknek meg kell vívniuk az önmaguk harcát, mert csak így lehet esélyük arra, hogy önmaguk fölé emelkedve túljussanak a tejúton, vagy az Óperencián, vagy elnyerjék kitartó munkájuk megérett, és kigondolt ajándékait.

 Természetesen amellett, hogy kezdetben főleg az 1850-es évektől egészen a századforduló magyar irodalmáig tanította a szerte ágazó kultúrát Drozsák tanár úr, egy érdekes pedagógiai szempontot vett alapul, amit szerintem minden pedagógiai szakembernek érdemes lenne megfontolnia, és ezt nem pusztán abból a megfontolásból említem, hogy szerettük, kedveltük, és tiszteltük a tanár urat, hanem amiatt is, hogy értelmi tudásunkat nemcsak egyetlen vízszintes síkon – jelen esetünkben pusztán csak Magyarországra kamatoztatva igyekezett bővíteni -, hanem az adott időintervallumban, és időzónában megnézhettük kulturálisan, hogy abban az adott korszakban például a többi Magyarországot körbevevő, és körülölelő régióban, és országban milyen irodalmi jellegű pezsgés, vagy kulturális mozgalom-fele bontakozott ki.

 Sajnos mindamellett, hogy a sűrűn keretezett, és kötelezően előírt tananyagot átbeszéltük, sajnos rendkívül kevés időnk, és már csak jóformán lehelet-perceink maradtak arra, hogy valóban belevessük magunkat az irodalom igazi, és szerteágazó, vérkeringésébe, és pezsgésébe, és igazi irodalommal foglalkozzunk. Ami a tanár urat illeti, ő nagyon szerette a Nyugat első nemzedékének jeles alkotóit, de emellett gyakorta beszélt nekünk az egyik kutatási szakterülete főleg a bolgár irodalmi költészetről elsősorban a XIX.-ban.

 Nagyon meglepődtem, hogy a legelső kérdésére, amikor felelni mentem hozzá irodalmi kollokviumból, első érdeklődő, és nagyon is kíváncsi kérdése hozzám az volt, hogy:

- Vannak-e kedvencei Tormás úr a bolgár irodalomból? - Én annyira meglepődtem, hogy szerény megszeppentségemben legelőször is csak Hristo Botev bolgár költő nevét tudtam elmotyogni, jóformán csak nagyon halkan, és annál is jobban okom volt arra, hogy izgulásra, és kockázatra fogjam már amúgy is igei sokkot kapott koponyám, mert az előttem való felelő a 730/a- csoportból volt, aki közölte, mintha mi sem történt volna, és mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga virágnyelvén, Drozsák tanár úrral, - aki időközben már látszott rajta, hogy villámokat szórt a szeme, hogy ennek nem lesz jó, és minden tekintetben szerencsés a végkimenetele.

 Az adott felelő ugyanis a maga kimért, és mindenre nagyívében semmibe vevő hangján, és kellően – afféle kiváltságos modorban -, közölte a tanár úrral, hogy nem tudta egyetlen könyvtárban, vagy könyvesboltban megszerezni Arany Jánosnak a Toldiját, és ebből az következett, hogyha nem tudta megszerezni, akkor feltételezhető, sőt biztosra vehető, hogy el sem olvasta, ami egy vizsgán alap követelmény, és maga után vonja az automatikus elégtelen érdemjegyet.

 Ám a felelő váltig állította, és megdönthetetlen bizonyítékok álltak a rendelkezésére, hogy ő nem tudta elolvasni ezt a nagyon is fontos művet. Ez azért lett volna célszerű, és roppant hasznos, és praktikus, mert Drozsák tanár úr kedvencei közé tartozott, és tanácsos volt vele nem vigéckedni, és fennhéjázón kacérkodni.

 Ebből következett, hogy a tanár úron már látszott, hogy nyomatékos szándékossággal kitér a hitéből, és az egész tekintete egyetlen ostromállapot, így azt mondta, a lehető legdiplomatikusabb hangnemben igyekezve türtőztetni az indulatait, hogy:

- Akkor fogja magát, és szépen kimegy azon az ajtón, és csak akkor jön vissza, ha már minden kötelező olvasmányt elolvasott! - E parancsszerű kijelentésre, és türelmes felszólításra nem illett, és a félelem miatt nem lehetett nemet rebegni, hiszen ha valaki meghallgatta Drozsák tanár úr orgonaszerű, mély, és roppantul karizmatikus operatenor hangján, a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lába.

 Ez duplán érvényes egy olyan emberre, mint én, akinek a lelkében egy félén kisgyerek reszket, és fél, már az első gongütésre, hogy mint a rossz tanulónak az iskolában feleletet keljen adnia, méghozzá a lehető leghelyesebben, hogy mi is lehet a helyes felelet?

Azon kezdtem morfondírozni, hogyha az előttem tudásával kacérkodó úrnak elégtelen adott, azért, mert nem olvasta el az egyik fő követelményt, és ráadásul nagyon is kedvenc művet, akkor bizonyára engem tüzes ostorral tanít majd engedelmességre, vagy legalább is gyilkosan őszinte barnaláng szemeivel sírásra készteti kóborló lelkem hangjait.

Ahogyan az ember belépett a szerb utcai afféle rektori irodába – ahol szokásos módon éppen Drozsák tanár úr tartózkodott -, rögtön látta, ez az ember nemcsak hogy hívatásának legkonkrétabb, és egyben legelkötelezettebb képviselője, de jómaga szívügyének tekinti az irodalmat, és mindenkitől elvárja, hogy hasonlóképpen szeressék: a könyvek, és a tudás szeretetéért!

                                                                       PAPUCS-SZÁNDÉK

Mindjárt a nő hozta szóba a szakítás kérdését; mintha egyedül csak ő sejtette volna azt, amit a tapasztalatlanabb, és szinte gyermeki lelkű férfi még csak nem is érzékelt, mert elvakította a szirupos látszat. Mindketten hanyatt feküdtek az ágyon, és miközben a férfi folyamatosan a hófehérre meszelt plafont bámulta, mintha valami láthatatlan, vagy eltűntethetetlen folt, vagy szennyeződés lenne rajta valahogy különös, beszédes némasága eljutott a nő lelkéhez is.

- Miért nem szólsz egyetlen szót se? Legalább küzdenél a fennálló helyzet ellen, de te csak beletörődni tudsz a megtörtént dolgokba! Szánalmas vagy tudd meg! Egy pipogya pojáca! – szavai égettek, és stigma-sebeket égettek a másik lelkén. Oldalra fordult, és kecsesen fél könyökére támaszkodott, hogy jól láthassa a másik pufók arcának részleteit.

- Talán… igazad lehet… én mindig is a túlélésre rendezkedtem be, és akik nem ismerhették a gyerekkoromat, és nem tanultak pszichológiát talán nem is érhetik igazán, hogy milyen lelki változások zajlanak folyamatosan bennem… - jelentős, nagyobb alakú könnycseppet törölt le arcáról, mert mindig attól félt mániákusan, ha túl sokat könnyezik, vagy sír eláztatja a mindig tiszta, és frissen vasalt lepedőt; gyilkos precizitása itt ismerte a határokat, ami viszont valósággal ingerelte a nőt.

A hölgy enyhén telt alsó ajkait szándékosan beharapta, mintha valami érdekes, vagy izgató eseményt hallott volna az imént:

- Jaj, drágám… ugye te is tudod, hogy én nem úgy… gondoltam… - szinte szándékosan elharapta a szótagot, hogy tovább már ne sértse a szenvedő másikat, akiben mindig is megvolt a papucs-szándék.

Persze természetesen voltak az élete erős, karizmatikus férfiak is, akik mintha csak valami díszpéldány, vagy megszerezhető trófea lett volna azzal igyekeztek birtokolni egyedi személyiségét, hogy megpróbálták lenyűgözni; vagy csábos, méregdrága ékszerekkel, vagy luxuscikkekkel, melyeket ruhák, és kiegészítik formájában mindig kölcsönöztek számára, valami nem őszinte, kirakati jelleget, amit azért előbb-utóbb ő is megutált, mert nem adhatta önmagát, és inkább lemondott élvezetükről!

- Szívem! Te nem értesz engem!

A férfi még most is merev makacssággal egyre csak a plafonnal nézett farkasszemet, mintha vele flörtölt volna és nem az egyben kíváncsian, majdhogynem számon kérően flörtölő hatalmas barna szemek fogságával.

- Így is lehet mondani! Nagyon sajnálom, hogy… nem lehettem magabiztosabb és erősebb!

A nő gyönyörű, sötétbarna haja a reggeli zuhanyozás után valósággal lobogott, mint egy angyali, védelmet kínáló szárny; a férfi szinte mindig ellenállhatatlannak találta akármelyik jelesebb, vagy ünnepi alkalomra csak kecses és halhatatlanul elegáns kontyba tűzte.

- Szívecske! – aprócska, törékeny kezecskéi közé vette a másik ormótlan, dzsungelszőrös kezeit, és becézgetni kezdte: - Ha esetleg nekem is elárulnád olykor, hogy mit akarsz, talán jobban megérthetnék, mi is zajlik a másikban!

A férfi ezt az erőltetett bizalmaskodást személye elleni támadásnak értékelte; úgy érezte, mintha azzal, hogy valami, aki nagyon fontos nekünk, és akinek talán minden titkunkat eláruljuk, mintha sebezhetővé tenne minket azzal, hogy lényük belső részét is rokonszenvesen felfedjük előtte.

A férfi, mintha egy hatalmas, tüdejében beszorult légbuborékot akart volna szándékosan kifújni magából hirtelen hatalmasra növesztette domborodó, szőrös mellkasát, és hagyta, hogy bordáit is megfeszíthesse a felpumpált levegő. A hölgy pedig igyekezett figyelmeztetni magát, hogy lehetőleg kissé heves és nyugtalan természetével – ha nem muszáj -, ne provokálja ki a másikból még jobban a konok ellenállást, és a kérdések további ellenséges természetű megkerülését. Hogy fokozott idegességét valahogy legyűrje játékba bocsátkozott, ami egy játszma szerves részének kezdetét jelentette főként az idegek konfliktusában; dorombolni kezdett mint egy kismacska, és kecses eleganciával igyekezett megropogtatni szépen ívelt gerincoszlopa enyhén kiálló csontjait.

A férfi érezte ugyanúgy, hogy kedvese roppant nyugtalan, de ha valamit az évek során még mindig képtelen volt leplezni, hát akkor az az volt, hogy hogyan uralkodhasson felzaklatott érzelmei felett, melyek nagyobbrészt még mindig szánalmas, kisfiús félelmeiből táplálkoztak! Még most is élénken emlékezett arra a pillanatra, amikor szégyellve enyhe kövérségét szabályosan pólóban állt be a kérlelő hölgy mellé a zuhanyzóba, hogy aztán a megbocsátó igazgyöngycseppek sugaraiban egymás testét jóindulatúan feláldozhassák a Mindenség ölelésének! Valósággal a mindene volt ez a roppant kíváncsi, és mindenre a gyermeki játékossággal huncuttul reagáló, gyönyörű nő; s mégis volt benne valami, amivel sokszor nem érthetett egyet szándékosan, és nagyon önzően, mert azt személye elárulásának érezte, és akkor talán már jómaga is megszűnt volna individuumnak lenni…

- Készítettem neked egy kis somlói galuskát… tudom, hogy az a kedvenced! – jelentette ki kicsit bátrabb hangon, mégis félszegen, mert nem tudhatta, hogy reagál majd rá a fiatal nő. A nő mosolyogva kinyújtotta finom, és kecses hattyúkezét, és megsimogatta előbb a dús szőrgombolyagot ami egész mellkasát védelmezte, majd fájdalomban már ki tudja hányadszor összetört, és kissé meg is öregedett pufók arcát.

- Ez igazán nagyon figyelmes tőled!

- Nagyon félek, hogy magamra hagynak, és egyedül kell maradnom végleg az életben! – sóhajtott, és ebben az egy pillanatban a nő számára minden benne volt; az elmúlt hetek, és hónapok visszafojtott kiszolgáltatottsága, a rokonszenves lelkek kicsinyes menekülése a problémák elől, egyáltalán sok esetben a kiszámíthatatlan tragédiákkal, és sorsproblémákkal való karakán szembenézés, amit talán senki nem kerülhet el!

- Valamit ki kellene találni! – válaszolta a nő, hogy legalább a szakítás tényétől átmenetileg megkímélhesse a másikat, és ez a szellemi próbatétel kissé megfeküdte csinos vonásait.

- Mit? Előbb még úgy volt, hogy nagyon szakítani szeretnél velem, most pedig… - inkább mardosó félelmei közepette elhallgatott.

- Te vagy a nagy tudós, és irodalomtörténész! Majd te megmondod! – úgy hangoztak mindig cserfeskedő, gyöngyházfényű szavai, mint aki szándékosan igyekszik

- Bocsáss meg nekem drága… de mire gondolsz?

- Arra, hogy hogyan szakítsak veled úgy, hogy közben meg ne bántódj?!

A nő gyönyörű, elefántcsont-fehér arcán, és vérvörös ajkán látszott a megilletődött érzelmesség, melyet egy vastag krokodil-könnycsepp tett még intenzívebbé; látszott rajta, hogy képtelen feloldódni, és belülről rágja önmagát. Ha most szakít ezzel az értékes emberrel, meglehet, hogy a másik összetört fájdalmában öngyilkosságba menekül, és ez bizonyos fokig végzetes, megbocsáthatatlan bűn volna a saját lelkiismeretének is, ami önzetlenségében volt a legértékesebb!

Végig csókolta a férfi bozontos mellkasát, és egyáltalán nem zavarta annak dzsungelszerű burjánzó szőrzete.

- Nézd csak… majd leülünk és mindent megbeszélünk, ahogyan az felnőtt, és komoly emberekhez illik! – nem is igazán érette, hogy valójában miért is mondott ilyen meggondolatlanságot, amikor érezte, hogy ebben a percben önmagának is jócskán hazudik, mert mindig is tudta, hogy a szakítás olyannak, akit már igazán jól ismert, és nagyon is kedvelt sohasem lehet egy egyszerű menet!

A férfi a plafonbámulásból oldalra fordult, és smaragdszemeivel aprólékosan elkezdte felmérni a fájdalom üveggolyóit, melyek a nő szeméből hangtalanul szivárogtak; - Mindenre kérlek… bocsáss meg nekem, hogy fájdalmat okoztam… - próbálkozott újból, bár egy idő után szánalmas benyomást kelhetett, mert a nő inkább visszaszívta volna kibuggyanó, sebzett könnyeit, semmint láttatni engedi önző sebezhetőségét.

- Azt hiszed nekem olyan könnyű volt ez az egész szerelmeskedés! – olyan volt a hangja, mint aki egyszerre ítélkezik, és tudatosan számon kéri az eddig elvesztegetettnek gondolt hónapokat. – Neked fogalmad sincs róla, hogy mennyire megtudod bántani az embert ezzel a szinte már golgotai, kisfiús szenvedéstörténeteddel! Néha utálatosan szánalmas vagy, és mégis imádni való! – s most annyira megakarta ütni, vagy pofozni a másik szenvedő arcát, és tehetetlen kétségbeesett gyötrelmét, hogy rögtön elszégyellte magát, hogy egyáltalán ilyesmi eszébe jutott. – Nagyon jó lenne valami köztes megoldást találni – folytatta kis idő multán, mikor már érezte, hogy nem az adrenalin vezérli, de sokkal inkább a higgadt vérűség -, valamit, ami mindkettőnk számára előnyös, és amiben nem érezzük azt, hogy hátrányt, vagy vesztességet szenvedtünk.

Feldobott néhány jobb ötletet, csak azért, hogy önmagát lehiggassza, és átmenetileg jegelhesse kötélpályán mozgó idegrendszerét, de érezte, hogy mindez már hasztalan, ha a másik tüntető makacssága mellett is csupán hallgatni képes. A férfi, mintha egy néma, és már-már élettelen bábu lenne mindenre szótlanul csak bólintani tudott. De a fiatal nőnek úgy tűnik ennyi sem volt elég, hiszen rendre újra és újra felmerült közöttük a téma.

,,Csak nem fogok elveszíteni egy ekkora értékes embert? – faggatta önmagát a nő újra és újra, miközben semmivel sem szerette volna megbántani a másik bonyolult, és roppant érzékeny érzelmeit. Talán, ha még jobban megismerjük egymást, és még jobban összeszokunk, akkor talán meglehet, hogy ő is közelebb enged magához!” – gondolkodott.

- Látod szívem! Ugye, hogy nem is akkora katasztrófikus ördöngösség az egész, mint ahogyan te gondolod! – látszott rajta, hogy most nem tetteti, amint megpillantotta a friss és gyönyörűséges liliomok harmatos, és kellemes kelyheit azonnal elérzékenyült, és mohón vágyakozva azonnal kapott a férfi tétova ajkai után, mint aki valósággal szomjazik. – Annyira drága vagy és nagyon figyelmes! Igazi úriember! És ezt nagyon szeretem benned! – pillanatokra úgy tűnt, hogy nagyon is jól megérezik, és át is érzik, hogy hogyan is működik igazából a másik.

- Te is tudod, hogy néha nem úgy tűnik, hogy szeretlek, mert nehezemre esik kimutatni sebezhetőségemet, de ha igazán megismertél az együtt töltött kilenc hónap alatt akkor már mindent tudhatsz igazából rólam! – most viszont a másik érezte úgy, hogy manipulálja, és úgy vezetgeti a belső lelke történéseit, mint valami idomítható kiskutyát.

- Mennyire ismerheti egymást két ember igazából?

- Hát… igen! Kétségtelen nehéz kérdés! Szerintem azért annyira már csak ismerhetjük a másikat, hogy elismerjük színleléssel, vagy hamiskodással már semmit sem érünk! Igaz? Igaz?! – mélyen, belsőséges komolysággal nézett az ifjú hölgy szemébe, és a hölgy egyre hevesebben dobogó szívében érezte, hogy ezektől a szinte mindig kegyetlenül őszinte pillanatoktól valahogy csak még jobban hozzáláncolta sorsát a másik kisfiús elvesztettségéhez.

- Tudod szívem, hogy én sohasem kértem sokat – jelentőség teljesen megfogta mind a két szőrös mancsát, hogy nyomatékot adhasson elcsépelt szavainak -, én csak annyira szeretném már, ha egy kis trónörökössel, vagy hercegnőcskével talán igazi család lehetnénk, és nem kellene úgy élnünk a mindennapjainkat, mint akik a holnapok felé menekülnek…

Kapcsolatuk már eddig is a kíváncsiság, és – főként az ifjú hölgy részéről tett szerteágazó engedmények, és kölcsönös kompromisszumok rendszerén alapult, de most, hogy ezúttal nyíltan, és kimondva a hölgy felvetette a megkerülhetetlen szakítás tényét, mintha már önmaguknak is hazudniuk illett volna, hogy a biztos fájdalmat kikerüljék. A hölgy feloldódott és megkönnyebbült. Nyugtalansága eloszlott, s az a sok bagatellnek mondott apróság, melyet közös életükben már jól megszokhattak mind eloszlott. Szinte hihetetlennek tűnt a barátnői szemszögéből, akik folyvást arra panaszkodtak, hogy éppen aktuális pasijuktól már megint milyen hangos szóváltást, vagy éppenséggel acsarkodó patáliát kell elviselniük, közöttük kivételszámba ment, hogy egyetlen hangos szó alig akadt. A férfit gyakorta terítette le – főként a borongósabb őszi, vagy zimankós télies hónapok alkalmával -, a mélyen átérzett depresszió, amin egyedül a hölgy jelenvaló sugárzó életvidámsága segíthetett csupán egyedül, ami nem hagyta egyetlen percig sem, hogy a másik tökéletesen elmerülhessen a lelki önmarcangolás mélységeiben. A hölgy mindent hajlandó volt megtenni, csakhogy apróbb figyelmességekkel a kedvére járhasson. Közösségi helyekre, ahol rendszerint, mint az összezsúfolt hangyák valósággal csak úgy nyüzsögtek az emberek a férfinek klausztrofóbiája támadt, és valóságos félelemérzet környékezte; ha ilyen helyre véletlenségből betévedtek a többi ember rendszerint döbbent kíváncsisággal hosszú percekig csak állt, és bámulta, hogy a harminckét éves felnőtt ember sírva fakadt, és kedvesének vigasztalására nyugszik meg egyedül. Ilyenkor a hölgy is roppant méregbe gurult, hogy mi a fenének kell akkora feneket keríteni abból, ha valami nyíltan felvállalja az érzelmeit; hiszen az emberi idegrendszer gyakorlatilag egy igen-igen kifinomult óramű, ami, ha negatív inger-sérelmeket szenved el, bármikor eltörhet, vagy megsérülhet, mint minden szokványos háztartási eszköz, csak ez emberből van! És amikor villámlott, vagy a szeszélyes Anyatermészet által valósággal majd leszakadt az ég alja, és a sűrű, szirupos sötétséget cikázó fénykardok, és késpengék szelték át ez a nagydarab férfi az ágyukban félbevágott perecre összekuporodva egyre csak szorongott, és sokszor úgy vonyított, mint egy megriadt, kis állatka, aki biztos menedékre vágyik!

Az ifjú hölgy ebben a pillanatban megérezte, hogy nincs is annál könyörtelenebb, elviselhetetlenebb dolog, mint amikor abban a pillanatban szakít valaki érdemtelenül, amikor talán a másik esendőbb személynek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor, s a hölgy gyengéden, mintha csak egy megriadt gyerek volna kinyújtotta felé hattyú-finom kezecskéit, és addig simogatta bele veszve a harmónia fogságába, amíg a másik tökéletesen meg nem nyugodott. 

VÉG KÖZÖTT


Van úgy hogy ki se menekülnék e mostani megkérgesedő Magányból;

önmagamat cella-rácsok odvába elrejteném!

Láthatatlanná válhatnék az éber öntudat számára is!

Kétkedőnek gondolom ilyenkor magamat!

Ösztöneim Heuréka-ötleteket súgdosnak lelkembe

Ikarosz nyomán lángpallosú Nap izzó csóvájába még belerepülök!

Ki adhat nekem lelkierőt elengedőt

hogy mindennapi gondjaim szakadék mélységeivel bátrabban megküzdhessek!

Bizalmat tétován, míg hitehagyott fenntartásokkal tanulgatok csak!

Harmatok röppenő üveggolyó-haldoklását figyelem a kihalt,

gyárszagú reggelekben; a könnyed, pisla fény párává porlik kéjjel!

Cikkanó szemrebbenésekkel a kíváncsi lepke lángba belerepül!

Mindent megemészt a Pesszimizmus!

Önmagát hergeli s folyamatosan szétszórja

– ezért lehet még életben – Halál-szakadékok tátongó sírja!

– A kísértő Hold szemtelenül mutogatja besárgult, alsó felét!

Mikor a tűnt Idő is jeleneddé foszlik;

a megváltó Béke kibontogatná szárnyait!

Saját meggyökeresedett Halálomat – hogy felkészülhessek rá – mindig újraélem!

Felizzó, hűséges emlékezetek andalognak nyugtalan;

hallgatom még ébredő türelemmel a Mélységek szavát;

szívem kráter-résein láva-vér fortyog fel sokadszor,

lázongó tennem-vágyaim lemondásként elcsitulnak,

ha nem tapasztalhatok magam körül csillagszóró Reményt!

Így próbálnék még fennmaradni a kiszolgált Idők vidékén!

Növekvő örökléted talán önző halálodban találod!