IX. Fejezet

A nebuló törékeny lelkiismerete ostorcsapásokat szenved

 A második évfolyamomnak az első őszi félévét bizony ugyanazokkal a jól bevált, és sokszorosan kipróbált módszerekkel, és egynehány baklövésem kijavításával kezdtem! Elhatároztam, hogy az egész fennmaradó nyári szünidőmet arra fogom felhasználni, hogy minden létező könyvet, tanulmányt, és szakirodalmat amit csak találok, arra vonatkozóan, hogy melyek lesznek a második év fő tananyagszempontjai elolvasok bizonyos könyvtárakban, még mielőtt a könyvtárak is kivennék a jól megérdemelt nyári szünidejüket, és akkor esetlegesen talán jobb teljesítményekkel, és mi a legfontosabb egy főiskolás, és egyetemista életében, hogy több idővel foghatok neki a nagyobb időigényt jelentő meglehetősen megterhelő, és igen-igen bonyolult magyar grammatikai rendszer behatóbb tanulmányozásának!

  A szokásos regisztrációs, és – köznyelviesen -, szólva bejelentkezős szeptemberi első hét után ahol a tematikát is meg kellett volna mindenkinek kapnia. Tudni illik a tematika egy olyan A4-es jellegű nyomtatott papírlap, amin pontosan föl van tüntetve, hogy melyik pedagógus mit fog tanítani ebben a félévben, és milyen követelményi rendszert állított fel a hallgatósággal szemben!

 A régi megszokott ismerősökön, és kevésbé szívet melengető emberi személyiségeken kívül akadtak olyanok akikben az ember új lehetőségeket vélt felfedezni!

  Ilyen volt többek között Érmeiné Szalma Mariann közgazdaság tanárnő, aki egyben rendkívül gondosan, és alaposan ismerte a számviteli, és gazdasági mutatókat is, és nagyon jól be tudta osztani a főleg a XX. század végére jellemző szűk pénzügyi lehetőségeket. Hiszen aki nem tudott spórolni, az bizony jelentősen megnézhette magát, mert a hitellel csak egyetlen probléma van, amit rendszeresen elfelejtenek az országos pénzellátó intézmények megemlíteni a tisztelt ügyfelek hatalmas, és egyben széleskörű közösségének, az az, hogy a hitelt, bizony kamatos kamattal bizony de vissza is kell fizetni, az pedig nem megy egykönnyen, még abban a kivételezett, és ritka esetben sem ha az embernek esetleg négy, vagy öt másodállás jellegű foglakozása van.

 A tanárnő egy véghetetlenül aranyos, kedves, és meglehetősen magát jól kismerő modern XXI. századi üzletasszony volt. Magas, és karcsú, és gyönyörű zúzmarás hollófekete haját mindig elegáns kontyban viselte. Nem sok embert ismerek sajnos, aki se szó, se beszéd csak úgy kedves előzékenységből, hogy az illető hallgató le ne maradjon a közgazdaságtani alapismereteiben odamegy az asztalhoz, és még a hallgató távol van, azzal a különleges megbízással, hogy: - Legyen olyan kedves, és hozzon egy kávét tejjel, és cukorral! - az illető pedagógusnak, addig az illető pedagógus lejegyzeteli neki előadása anyagát, hogy le ne maradjon.

  Szalma tanárnő pontosan ezt csinálta, és az általa tolmácsolt közgazdaságtan alapismereteket a szó szoros értelmemmel elbeszélve saját kézjegyével ellátva beírta az illető hallgatónak a jegyzetfüzetébe amíg az illető kiszolgálta őt kávéval, a Petőfi-híd budai hídfőjénél, a Természettudományi Egyetem aula kiselőadójában.

 Sajnos nem sok pedagógiai szaktekintélytől láttam azt, hogy mások helyett, amíg az illető hallgatónak egyéb jellegű elfoglaltsága volt jegyzeteltek volna helyette, úgyhogy máris kellemesen meglepődtünk, és bizony máris jó benyomást tett ránk, egy kezdetben mindenki által kissé túlontúl nagyviláginak, és dáma típusú asszonynak tűnő pedagógus.

  Így történhetett, hogy máris szívünkbe zártuk és nagyon is megkedveltük ezt a talpraesett asszony egyéniséget, hiszen hangos, és nagyon is tréfálkozós humorral megáldott személyiségétől nem volt távol az, ha a diákjai esetleg megtanultak gondolkodni, sőt annak örült a legjobban, ha voltak a közgazdaságtannal kapcsolatban kérdések!

  Az volt a szava járása, hogyha:

- Ha az ember minden órámon itt van, a kollokviumi tételek már szinte magától mennek! – így gyakorlatilag, az volt a csalhatatlan benyomása a kedves hallgatóknak, ha ők minden óráján megjelennek Érmeiné óráján akkor feltételezhető, hogy a kollokviumi vizsgán is kellemesen fognak csalódni.

  Nem álltunk messze a valóságos igazságtól, hiszen, amikor eljött a végzetes nap a vizsgaidőszak napja, akkor én úgy gondoltam, hogy a közgazdaságtannál nincs is egyszerűbb tantárgy, ezért feltettem magamban, és elhatároztam, hogy megpróbálkozom az egyetemes történelemmel is Acél Ferenc tanár úrnál!

  Ami a közgazdasági vizsgát illeti nem kellett, hogy csalódjak, hiszen aki jelen volt minden órán, az abban a kivételes szerencsében, és nagyra becsült kegyelmességben részesült, hogy Érmeiné tanárnő kedvességből egy jelessel honorálta erőfeszítéseit, természetesen csak a megadott téma tartalmasan, és kellő alapossággal kifejtett vázlatának a megszemlélését, és annak az adott témáról való, egy kicsit elbeszélgetését követően. Nem volt szőrős szívű, és nem kényszeríthette senkire az éppen adott hangulatát, és akaratát, épp ellenkezőleg mindenkivel megértő volt, és hagyott bőséges időt arra, hogy mindenki jól meggondolja, mit is feleljen, és mit válaszoljon?

  Ebben az emberséges asszonyban hál’istennek egyikünk sem csalódott, és mikor jelentős verejtékezéssel elmeséltem neki, hogy remélem, hogy az egyetemes történelmi kollokviumi vizsgám is ugyanígy fog menni akkor ő természetesen a legnagyobb jóindulattal igyekezett segítségemre, és bátorításomra lenni abban, hogy nem lesz semmi baj, és ha esetleg mégis akkor még mindig ott van a második lehetőség a pótvizsga, amit viszont én nem kívántam megkockáztatni, mert akkor az értékes olvasási szünidőben, amikor a második évfolyam második félévére készültem olvasmányi szempontból kiesett volna tengersok értékes perc!

  Úgyhogy megköszöntem hálatelt, és szívjóságú emberséges hozzáállását a tanárnőnek, és már sebtiben szedtem is amennyire a nyári hőség, és kánikula ezt megengedte lábaim termetes lépteit, hogy a Petőfi-hídon átszáguldva gyorsan célba érhessek az egyetemes történelem vizsgámra!

  Máris rátérhetünk történetünk másik fontos szereplőjére Acél Ferenc tanár úrra, aki a Történelem tanszék egyik tanársegédje volt.

  Acél tanár úr magas, vékony testalkatú, a harmincas éveiben járó, sötétbarna hullámos hajat, és mindent eltakaró szakállt viselt, és ami ennél jellegzetesebb volt, hogy egyáltalán nem szerettem kiereszteni a hangját, csak éppen beszélni szeretett, meglehetősen kényelmes elhalkulással, ami önkéntelenül is arra késztette a diákokat, és a hallgatóit, akik figyelmesen, és nyitott fülekkel hallgatták halkan beszélő óráit, hogy a lehető legelő padsorokban foglaljanak helyet. Ez kiváltképpen rossz helyzetbe hozta azokat a tisztelt embereket, akik főleg a hátsó padsorokhoz voltak szokva a puskázás véget, hiszen a hátsó sorban a pedagógusok többsége figyelmetlenségből, vagy egyéb nem rokonszenves kötelesség gyanánt egyáltalán nem szeret figyelni, és ez bizony bőséges tám talajt jelentett a potenciálisan, notórius puskázóknak, akik előszeretettel hódoltak annak a nemes szenvedélyüknek, hogyha a véletlen, és a szerencse kegyelmessége úgy hozta, és természetesen az illető, delikvens hallgató is megtanul, remélhetően mindent az adott tananyagból, akkor miért nem könnyítené meg a dolgát, pusztán csak azzal, hogy miniatűr ellenőrző cetlik segítségével a dolgozatírás közben leellenőrzi azt, hogy jól tanulta-e meg az éppen esedékes tananyagot?

  Ez nagyon hasznos módszer, de a hallgatók többsége ekkor sajnos beleesett abba a hibákba, hogy másoknak is kellett segíteniük, ha természetes körülmények között el szerették volna azt kerülni, hogy lebukjanak, és emiatt bizony segíteniük kellett a csoporttársaiknak.

  A tanár úrra egyébiránt az volt a jellemző, hogy nem igazán vett tudomás arról, ha valaki puskázott, illetve illegális körülmények között könnyítő eszközöket használt, és csalt. Sőt a lehető legtermészetesebb módon, és bizonyos fokú érdektelenséggel, és egyfajta toleráns, bár korántsem illendő közönyösséggel szemlélte, ahogyan esetlegesen talán éppen előtte puskázott, és lesett a másikról valaki, aminek érdekes módon nem az lett a következménye, és ítélete, hogy akkor most elégtelen lett az illető puska gyáros hallgató dolgozata, hanem éppen ellenkezően csak úgy záporoztak a tanár úr jóindulatának ékes bizonyítékai jó, és négyes érdemjegyek társaságában, hiszen ahhoz, hogy az egyetem patinás berkeiben valaki kikényszeríthesse koponyája kútfőiből a jeles érdemjegyet legalább is fiatal, kezdő pedagógusnak kellett lennie, akinek bejárása volt a nagyobb formátumú, és tapasztaltabb emberek társaságába!

  Éppen ezért furcsálltunk egyik lelkes utazótársammal Ramónával együtt, hogy amikor mindenki más csalt, és mi éppen a magyar irodalomtörténeti tanszéken megkaptuk a közepes jegyünket, csak azért, mert egyéni gondolkodással rendelkeztünk bizonyos irodalomtörténeti kérdésekben, éppen akkor kellett egyetemes történelemből zárthelyi dolgozatot íratnia Acél tanár úrnak, és a késő hallgatók abban a kivételes szerencsében részesültek, hogy az éppen esedékes, és adott késés, bizony vaskos következetességgel, és meglehetősen éjfekete tintával látszott meg a leckekönyvük bejegyzései között

 A tanár úrnak a szó szoros értelemben semmi nem volt megfelelő!  Meglehetősen hibázott, hiszen ha valaki egyetemre, és főiskolára jár, az még sajnos nem magától értetődő, és törvényszerű, hogy mindennel tisztában van, és mindent képes egymaga végrehajtani anélkül, hogy például, a roppant hasznosan bizonyuló formai követelményeket bárki is megtárgyalná vele, ami főleg akkor bizonyul rendkívül hatékonynak, és praktikusnak, ha mind a két tanszéken eltérő formai követelményeket követelnek meg a tapasztalatlanabb újonc lelkű hallgatóktól!

   Georges Dantonból kellett egy életrajzi jellegű, kis házi dolgozatfélét fabrikálnom, és Acél tanár úr szó nélkül odaült a tanári asztalhoz, és egy fekete típusú grafitceruzával engedelmesen, és szinte a hidegség közömbösségével csak egyetlen nagy R betűt írt a dolgozatomra. Mire megkérdeztem, minden tisztelettel, és szeméremmel, hogy:

 - Elnézést kérek, tanár úr, de ez a nagy R betű azt jelenti, hogy restaurálásra szánják, vagy rossz, és esetleg korrekcióra szorul? – Ő csak annyit mondott korántsem bátorító, sokkal inkább kissé cinikus hidegséggel:

- Róbert, maga mire tippel?

  Ebből már sejteni lehetett, hogy porul jártságom ékes, és korántsem meglepő bizonyítékát tartom a kezemben. Így utólag visszagondolva volt egy bájos hölgy az órán, aki a többi csoportból valamelyikben foglalt illedelmesen helyet, és őneki éppenséggel a nagy ipari forradalomról kellett értekeznie, az összes létező tanulmányt felhasználva. Nos távol áll tőlem, hogy éppen önmagam védelme érdekében önmagamat próbálnám megmenteni, de tegyük hozzá, ha én kutató jellegű munkát végzek akkor az kutató jellegű munka is, éppen ezért egy kicsit meglepődetem és nagyon is furcsállottam azt – más normális ember ilyenkor, jelentőségteljesen a legszebb, és egyúttal legfületsértőbb megjegyzésekkel, móresesen elkáromkodja magát -, hogy a bájos hölgy épp, hogy csak tíz oldalt vetett gépelés alá, meglehetősen hibásan, és jóformán bekezdések nélkül, míg én több mint huszonötöt, és igyekeztem használni a mindenütt szigorú követelménynek számító lábjegyzetelést!

  Így történhetett, hogy amikor bemutattam az ötödik alkalomra is, egyesek és főleg a tanár úr számára hibásra ítéltetett házi dolgozatomat, nagy meglepetésemre a bájos hölgy dolgozatát az ipari forradalomról egy csapásra elfogadta Acél tanár úr!

 Mik lehettek ennek a fő okai. Egy idő után kavarogni látszottak bennem azok a vészjelző érzések, hogy a tanár úrnak sem igen szimpatikus az éppen korántsem előnyös fizimiskám, hiszen ha vizsga volt annak is megadtam a módját a fehér ing nyakravalóval, és a sötét nadrág szinte már a kötelezőség érvényességével bírt, de annak ellenére sem kaphattam megfelelő jegyet, hiszen mint egyes pedagógiai szakemberek esetében itt sem az összefüggések konkrét, és helyes meglátása, önálló gondolkozási képessége, és új ötletei számítottak, hanem az, hogy az ember rendelkezik-e egyéb kiváltságokkal. Ez nálam nagyon úgy tűnt hogy egyáltalán nem, így egy idő után, már fel sem tűnt, hogy legalább hússzor, ha nem több alkalommal írom meg ugyanazt a házi dolgozatot, amire egyszer azt mondta Acél tanár úr, hogy jó azt a következő alkalommal meglehetősen finom, intellektuális és ironikus kritikával visszaminősítette restaurációra, és korrigálásra.

 A tanár úr kétség sem férhet hozzá, hogy törekedett a horizontális, és egyúttal a vertikális tudásának az elmélyítésére, és kitartó szorgalommal, - akárcsak a többi nebuló -, látogatta törhetetlen hittel a fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat ahol szakmáján kívül elbeszélgetett az éppen arra járó, és valami fontos könyveket kereső hallgatókkal. Kifinomult érzéke volt ahhoz, hogy kellőképpen intelligensen hamiskás mosolyát is felhasználva valakik számára tudassa, hogy ez bizony ebből, és amabból a tárgyból évismétlés jelenthet, de valami rejtélyes oknál fogva, persze mindig kihagyta azt, hogy mi is lehetett az a titkok: az illető hallgatónak a hibája és vétsége!

 Acél tanár úrtól bár azt hittük naiv, és túlontúl átverhető, és becsapható, szinte gyermeteg hitünkkel, hogy ezentúl már nem fogunk vele találkozni, de tévedtünk, mert a következő években, bizony egyes – főleg történelemmel kapcsolatos tantárgyakban -, ismételten fölbukkant: meglepő sajnálatunkra!

 Egyetemi berkekben azt rebesgették, hogy állítólag Debrecenbe ment később, és az ottani Tudományegyetem megbízásából végzett fontosabb kutatásokban, és óraadási munkálatokban segédkezett!

  Volt egy érdekes ember a nyelvészek körében. Az ember azt mondta rá, hogy rejtelmes, hallgatag, bölcs vándor, és egyúttal titokzatos elme, aki csak akkor beszél, ha nagyon muszáj neki, és inkább hallgat. Rendelkeznek olyan emberek egyfajta különleges képességgel, hogy szavak nélkül is teljesen képesek, és felkészültek az úgynevezett gondolati kommunikációra, mintha az emberi koponya, és maga a gondolatok könyvtára egy hatalmas telepatikus térben, és mezőben lebegne, ahol a gondolatokat, eszméket, új ötleteket az emberek szavak nélkül is megértik, mert érzik, és meghallják a másik embernek a legbelső tér-szavait!

  Ilyen személyiségű ember volt, - legalább is ahogyan volt szerencsém megfigyelni -, Kolai Ádám tanár úr, aki egy vándorló bölcs tapasztalatával, és egyéni módszereivel, máris belopta szívébe az egyetemi és főiskolai ifjúságot.

 A tanár úr az ötvenes éveiben járó, teljesen zúzmarás, és rövid hajú, szénfekete szemű, és vékony testalkatú ember volt. Nagyon szerette, ha valamelyik kedvenc bőrmellényébe bújhatott, az ember önkéntelen is arra gondolt, hogy a sok kifinomult öltönyt, és mindig zakót, és nyakkendőt viselő nyelvészeti szakemberek között, is lám akadt egy ember, akiket nem érdekelnek a merev, szinte már dogmatikus kötöttségek, és alapvető szabályzati rendszerek, hanem egészen egyszerűen abban jár dolgozó, amiben szeret, és azt csinálja amiben nagy öröme, és kedve telik. Ez a foglalkozás volt a sajtónyelv behatóbb, és meglehetősen elmélyültebb tanulmányozása, illetve a stilisztika tantárgyi megismertetése, és megkedveltetése a hallgató ifjúsággal.

  Arról, hogy mit is jelent a stílus? – szinte mindenkinek eltérő jellegű elképzelései, és ötletei voltak. Ezeken a stilisztika, és sajtónyelvi órákon mindenki megízlelhette a szavak, és bravúros szóösszetételek nektár, és gyümölcsös ízeit, és zamatait. Úgy ízlelgettük, szinte csak cseppekként a szavak értelmét, és nyelvi játékait, mintha egyenesen a kemencében megsült ínyünket jelentősen izgató sütemények, és mézes zserbók folyékony méze lenne, és meg kell hogy mondjam nemcsak hogy roppantul élveztük ezeknek az óráknak a hangulatát, de felszabadultunk a kényszeres főleg a nagyon rendőri szigorral is túlbeszélt magyar grammatikai rendszerek ítéletszerű törvényei alól.

  Itt az ember szabadon értekezhetett, konzultálhatott, és beszélhetett, anélkül, hogy azt kellett volna hogy érezze, hogy valami külső, korántsem barátságos, és kellemes erő, vagy személy arra kényszeríthette volna, hogy félelemben, és kétségbeeséssel kell, hogy kimondja minden egyes, akár a legkisebb szavait is.

  Erről nem volt szó. Kolai tanár úrnál a legjobb jegy is négyes volt, és meglehetősen elkezdett szaporodni, és elburjánzani az ötösök száma, ami nagy szónak számított, - kivált, ha a magyar nyelvészeti tanszéken az ember folyamatosan kénytelen volt azzal a kétségbeejtő helyzettel szembesülni, hogy minden rossz amit csak csinál, és örülhet, hogy épp bőrrel megúszhatta a dolgozatokat, és a számonkéréseket egy elégséges alávall!

  Mindamellett, hogy később megtudtuk, hogy a tanár úr felügyelte, és többed magával szervezte az országos Kossuth szónokversenyeket arra is rájöhettünk, hogy Kolai tanár úr nagyon szereti a retorikát, mint művészeti ágat. Ez abban nyilvánult meg, hogy a féléves vizsgákat, nagy megkönnyebbedésünkre nem zárthelyi formájában kellett teljesíteni, hanem mindenkitől egy jól összeszedett, és a gondolatokat jó helyen összeillesztő, művészi, és ékesszóló beszéded kért, amit minden egyes hallgató az éppen esedékes csoport előtt mondott el, és nagyon meg volt elégedve, ha valaki esetleg valami egyedi módszert, vagy újító jellegű eszmeiséget is sikeresen bele tudott vinni megkomponált beszédébe!

 Mindig szótlanul, és meglehetősen elgondolkodva ballagott általában ingázva a Múzeum Körút, és a Kazinczy utca között. Talán ilyen emberséges tanárokból, és mindent meghallgató tudós emberekből több kellene manapság, amikor az ész, és érték helyett, az érdek, és bizonyos fokú hatalomvágy lesz úrrá bizonyos főbeosztású embereken!

  A legtöbb emberrel az a probléma, hogy sajnos – főleg a mai világban ez a jellemző, nem mindenütt, de az esetek többségében feltétlenül -, hogy egészen egyszerűen az illető ártatlannak hitt ember mondhat akármit, hogy szerencsétlenül járt ártatlanságát bebizonyítsa, de sajnos valami oknál fogva az ártatlanság vélelme szinte megfeneklik az önző, és mindenképpen egyéni érdekek harapófogójában, és mindent szabad ami az egyes egyéni ember előbbre jutását nem veszélyezteti, sőt előmozdítja, még ha ehhez a nagyra törő tervhez esetlegesen a másik embert kell a sárgaföldig lerombolni.

  A magyar irodalomtörténeti tanszékben, épen az volt a csodálatos, hogy olyan emberek gyűjtőműhelye volt, - tisztelet a sajnos kevés kivételnek -, akinek a kétségek, és reménytelenségek között vergődő hallgatói ifjúság szinte mindent el mert, és eltudott mondani, anélkül, hogy vétett volna a maga lelkiismeretével szemben támasztott szent titoktartással szemben. Elvégre egy vadidegen ember személyiségi jogok folytán csak nem teregeti ki magánéletének legfurcsább, és meglepetésszerű titkait, elrejtett gondolatait.

  Ha az ember élete során – mindek utána sokan vallják, hogy társas lénynek születtünk, és fontos, hogy egy mikrokozmosz típusú közösségi társadalom összefüggő részesei lehessünk, néha bizony megesik, hogy az ember olyan embereket is be kell, hogy vonjon a magánélete rejtett könyvtárába, akiket csak jó megszólítani, és egy jót lehet velük beszélgetni!

  Sajnos azonban akadtak olyan emberek is a magyar irodalomtörténeti tanszéken, akik mosolygó arcokat mutattak, miközben a kollokviumi vizsgákon, és a szigorlati megmérettetéseken az ember lelkében megforgatták, és megmártóztatták a éles kés recés fogazatait, és szilárd barázdáit.

  Így utólag visszagondolva, én az önmagam élettapasztalatát összegezve, hogy egyáltalán nem ártott, ha megismerhettem az élet árnyékdalát is, hiszen egyesek azzal fenyegetőztek, hogy egyébként is idillikus, álomvilágban élek, ahol mindenkiről azt feltételezem, és vallom, hogy jónak született, és esetleg még a világ sorsfordító megpróbáltatásai ellenére is, de emberséges ember tud maradni az embertelenségben, és egyre inkább az erkölcsi, és egyéb értékek rohamosan pusztuló vesztését látva!

  Nem az volt a baj, hogy sorozatosan akadtak pedagógiai szakemberek, akik megkérdőjelezték azt, hogy a magyar nyelv, és irodalom szak miért bajlódik, és miért pazarol felesleges időt a magam fajta szelíd, túlontúl szerény, és mindent megbocsátani hajlandó embereknek? De úgy érzem, hogy ezzel teljesebb képet nyerhettem, és bebocsátáshoz juthattam bizonyos belső jellemű világok felfedezéséhez, és feltérképezéséhez.

  A magyar irodalomtörténeti tanszéken ahogyan én láttam, és volt alkalmam tüzetesebben szemügyre vételezni, sajnos egyre inkább azok kerültek túlsúlyba, akik amellett, hogy mereven, és nagyon is konzervatív, és egyfajta negatív színben feltüntetett felsőbbségtudattal azt mondták, és azt vallották, mint hitvallást, hogy csak az ő általuk elmondott tanulmány, és irodalomtörténeti fejtegetés a helyes, és a mindent eldöntő ítélet, és igeválasz, azok számára az úgynevezett szabad gondolkodás – tehát, hogy az emberek bártan elmondhatják saját, és egyéni álláspontjukat, meglátásaikat, ötleteiket, és figyelő, és minden tekintetben újszerű gondolataikat -, nem sokat számított, ezért is tartottam magamban szabadon a páni félelemmel együtt, a határtalan veszélylátó pesszimizmusomat!

 Mindig is féltem, és egyúttal nagyon is jogosan tartottam azoknak az embereknek a személyiségétől, akik úgy gondolják, hogy csak és kizárólag az egyedüli jó válaszok, és ítéletek pusztán csak azok a megállapítottan tudományos válaszok lehetnek, amiket egyedül ők tudnak. A következő, és egyúttal érdekes személyiség, is egy különleges elrendelése volt csetlő-botló életemnek!

  Senki sem gondolta volna, hogy a magyar történelmi előadások alkalmával, ami a Buzágh Aladár teremben volt, hogy az a nagy intelligenciáról tanúskodó, óceán kék szemű, szemüveges tanár úr, aki már-már túllépett az ötvenes évein, és ennek ellenére még mindig zúzmarásan feketéllett a haja, mennyi lelkiismert-furdalást fog okozni a lelkes történelemtudományokkal foglalatoskodó ifjúságnak.

 Záró Géza tanár úr, bizonyára egy régi nemesi magyar família családjából származhatott, hiszen amikor elmesélte, csak úgy kellő tudományos alapossággal, és nagyon is érdekesen, mint egy regényt élete történetét, megtudhattuk tőle, hogy kifejezetten propagálja, és teljes mértékben a nagycsaládos társadalmi modellek mellett foglalt állást, mert mint kiderült, ő is egy tizenkét tagú családban nőt fel, a legkisebb gyerekként!

 Csoporttársaim bizonyára megharagudhattak rám, főleg szegény Karos Katalin, aki már a pénteki csúcsforgalomban alig várta, hogy hazakeveredhessen, és éreztem azokat a bizonyos tekinteteket, amik villámok ostorharagjával voltak képesek lesújtani egy-egy emberre, és azokat a bizonyos nagyon is kellemetlen megjegyzéseket, hogy:

- Miért kellett megkérdezned, amikor tudod, hogy imád beszélni, és tudhatod, hogy ő nem fogja abbahagyni! Elvégre munkaidőben van, mi pedig nem! - amikor az ember fülét ehhez hasonló kellemetlen kijelentések megbántják, óhatatlanul is el kell, hogy gondolkodjon azon, hogy vajon mit is ronthatott el, és hogy miért is kérdezte meg éppen Záró tanár urat arról, hogy:

- Meg tetszik engedni egyetlen kérdést tanár úr? Önnek mi a véleménye az Európai Unióról?

 Abban a pillanatban, amikor elkezdte azt mesélni, hogy az egyes tagországok hogyan is viszonyultak egymáshoz, és miként próbáltak beilleszkedni, és idomulni a hatalmas közös társadalmi egységbe, abban a pillanatban mindenki tisztában volt vele, és meglehetősen jogos volt mindenkinek a fölháborodása – főleg azoké a kedves delikvenseké, aki éppen már mentek volna vidékre hazautazni, hogy az ottani emberekkel is tartsák közösségi kapcsolataikat, és hogy láthassák régen nem látott hőn szeretetett családtagjaikat -, úgyhogy a legfőbb főbűnös, és főkolompos én voltam egyes egyedül, és egyetlen személyemben!

  Azok akik nem ismerhették a tanár urat el kell, hogy árulja, hogy a tanár úr rendkívül beszédes volt, anekdotázott, és korabeli vicces idézetekkel is élcelődött, és szavalt is – főleg az előadások alkalmával, és rendkívül nagy intelligenciájáról, és tudásszomjáról tett sokak szemében tanúbizonyságot.

  Záró tanár úr a magyar történelmet oktatta 1790-1849-ig, és bizonyára az 1848-és 1849-es forradalom, és szabadság lehetett a kedvenc témája, és egyben kutatási szakterülete, hiszen erről mesélt a legtöbbet, illetve a történelemtudományi tanszéken az irodájában az aradi tizenhárom vértanú, és jeles reformkori személyiségek kaptak helyet. Emellett rajongott Széchenyi újító hatású terveiért, és tetteiért, és rendkívül nagyra tartotta Kossuth Lajost, és Deák Ferencet.

  Ennél érdekesebb fejleménynek hatott úgy gondolom a magyar történelem szigorlat 1711-1849 között aminek Szalma Péter tanár úr, és Záró Géza tanár úr voltak a főbírói. Szalma tanár úr udvarias felszólítására, ami úgy hangzott kimért, távolságtartó illemmel, hogy:

- Róbert, remélhetem, hogy gavallér lesz, és a hölgyek előtt bevállalja a vizsgát? – ami egyet jelentett a teljes ítélettel, és hogy a tanár úr – persze csak úgy jelképesen -, törvényt ült felettem!

 Egy nádorról kérdezett Esterházy Pál volt a neve, és a XVII. században tevékenykedett főleg a királyi Magyarország területein. A vizsgára tizenöt perc felkészülési idő járt minden egyes hallgatónak, amíg a vázlatát elkészíthette, és utána már mondhatta is a maga jól összeszerkesztett feleleteit.

 Nekem Szalma tanár úr megkegyelmezhetett, mert látta rajtam, hogy félénk szerénységgel ugyan készültem, meglehetősen sokat, de a határozott mondatformálásommal, még mindig akadhatnak problémák, így hát egy jó erős, és sziklaszilárd hármas alávall utamra bocsátott, hogy felvegyem a párbajkesztyűt a másik fontos vizsgán Záró tanár úrnál.

 Záró tanár úr, aznap valószínű, hogy meglehetősen rossz, és nagyon is morcos, és korántsem kellemes hangulatban lehetett, mert akik sorra távoztak egymás után az irodájából azoknak ismételten jelentkezniük illett a pótvizsgára! Így történt, hogy amikor én beléptem hozzá a 730/b- csoportból faggatott nagy ügy buzgalommal, és meglehetősen szívós magabiztossággal, és elszánt akarattal, vallatta a vizsgázni szándékozókat ám azt senkinek nem engedte megsejtenie, hogy miért történt mindez, és hogy mik voltak ennek a sorozatos buktatási mániájának az okai? Feltételezhető, hogy azért növekedett meg drasztikusan, és nagyon is hirtelen ütemben folyók, módjára az elégtelen érdemjegyek számaránya, mert Záró tanár úr szerette, ha belebeszélnek az ő mondataiba, hiszen erről tudta, azt ténylegesen megállapítani, hogy ki mennyire felkészült, és hogy ténylegesen ki mennyit tud?

 Sajnos a legtöbb hallgató – közöttük majdnem én is -, beleesett abba a csapdába, hogy kellő tisztelettel, és illedelem mellett hallgatott, amíg a tanár úr beszélt, amire a tanár úr lelkiismeretében már meg is jött a válasz: hogy ez a felelő nem tud az adott tanagyaggal kapcsolatosan semmit!

 Így történhetett, hogy amikor én is beléptem, és elkezdtem a magam badarságait, és képtelennek tetsző történeteit, arról, hogy főleg az 1791-es tisztújítást engedélyező országgyűlésen mi is történhetett, - hiszen egyébiránt ezt húztam -, és erről kellett volna még kimerítőbb értekezést folytatnom a tanár úrral, viszont azt mindenki kihagyta a számításból, hogy gyakorlati szempontból ezen az országgyűlésen csak az történt dióhéjban, hogy elfogadták a tisztújítást, így hát eltereltem a tanár úr figyelmét, és a szavaiba szándékosan belevágva, és csak a saját magam megítéléseit mondva, rátereltem a témánkat Széchenyire, és elkezdtük róla beszélgetni, és arról, hogy milyen fontosabb politikai, és egyéb tudományos tervei, és tettei is voltak, és utána már előjött – ugyan fogalmam sem volt, hogy hogyan, és mi módon -, a korabeli tűzfegyverek használata, és bizonyos típusai!

 Valószínűleg az történhetett, hogy a tanár úr láthatta rajtam, hogy igyekszem folyamatosan szóval, és figyelemmel tartani, amit ő olyannyira szeretett, és szerintem mindenkitől elvárt, és megkövetelt, így hát azt tanácsolta hideg, és éles nyugalommal, amely szinte már megsebezni látszott a csendet, hogy várjak kint nyugalommal,. Majd eldönti, hogy pótvizsga lesz belőle, vagy sem.

 Így is tettünk, és kiderült, hogy a sorozatos buktatások ellenére aznap mindenkit kiszámolva, és minden hallgatót beszámítva az érvénye, és összes értékelésbe a többségünket megbuktatta Záró tanár úr, egyedül valami titkos, és furcsa oknál fogva – aminek az okát még most sem öt év elteltével sem voltam képes még mindig kinyomozni -, hogy mi oka lehetet arra, hogy egyedül a 730/b- csoportból nem buktasson meg négy embert: engem, Vezér Ramónát, Páncél Katalin, és Bátor Katalin. Mindenesetre el kellett telnie, legalább két és fél évnek, mire a többi csoporttársunk, és a többi csoport hallgatói, is megbarátkoztak ezzel a nagyon keserű, és egyszersmind szívet összetépő, és keserű eredménnyel.

 Én egy kicsit megsemmisültem, hogyha valaki átment bizonyos különbségű, és más teljesítményt követelő vizsgákon, akkor arra egészen egyszerűen úgy néztek, és úgy záporoztak rá a tekintetek, mintha csak kikiáltottak volna bűnbaknak, éppen ezért, egy ideig valóságosan is megsemmisült ember képét mutattam, aki talán attól, hogy mások elfordulnak, és nem beszélnek vele, valami kamaszos sértődöttséggel kivonult az éppen adott hallgatói társadalomból.

  Úgyhogy úgy járkáltam egy ideig az ismerősnek hitt személyiségek közt mint élő kísértet, vagy árnyék, mely a falakon, és az ember után settenkedik, és lopakodik. Minden esetre tény, és való, hogy Záró Géza tanár úr beszédes, anekdotázós, és nagyon is érdekes, korabeli hangulatokról tartott előadása, egy idő után már senkit sem vonzott, csak éppen a legkitartóbb pácienseket, minket, és a 730/b. csoport legtöbb tagját, hiszen sajnos a tanár úr egyáltalán nem arról beszélt amiről kellett volna, vagy hogy az 1848-49-es forradalomnak, és szabadságharcnak mi is lehetett az eredetien megkomponált elképzelése, és forgatókönyve, és mi volt a stratégiája? Hanem gyakran arról anekdotázgatott, hogy feljebb ment a cukor ára, vagy a XX. századi nagy világégések lelkiismereti megrázkódtatásáról beszélt, ami bevallom nagyon érdekes, és hasznos, és értékes információnak fog bizonyulni, főleg negyedikes korunkra, amikor behatottabb fogunk majd foglakozni, mind a huszadik századi magyar, és egyetemes történelemmel, de ebben a XIX. századi korszakban ehhez hasonló kijelentéseknek nem volt helye, és sajnos a tanár úr – feltehetően úgy gondolhatta -, hogyha ő megtanulta és minden témával kapcsolatban könyvek tucatjait olvasta el a vizsgaidőszak alkalmával, akkor ez felételezhet, hogy nekünk sem jelenthet különösösebb problémát. Így hát ki tette a történettudományi tanszéken a részletes magyar történelmi tematikát arra vonatkozóan, hogy az illető felelő hallgatóknak milyen tanulmányokat, és szakirodalmat érdemes, ha elolvasni nem is de minden tekintetben hasznosan forgatni, és felhasználni!

  Többek között így történhetett, hogy amikor megkaptuk a szigorlati minősítéseket, mindenki nagyon örült – legalább is azok akik már biztosra vették hogy átmentek -, és ekképpen nem kell, még szenvedniük, egy pár évet.

 A következő tanárember aki valóban az emberséges magaviselet, és egyúttal a bölcs erkölcsiséggel volt megáldva nagy szerencsénkre, és megkegyelmező volt hozzánk, Drozsák Ferenc tanár úrnak hívták, és Kaposvárhoz közeli Taranyban született, ám nagyon közel állt hozzá a kaposvári színművészeti világ, és egyúttal maga a dráma műfaja, és a színházi világ.

 Aki megismerte úgy teljességében a tanár urat, bizonyára egyet ért majd velem abban, hogy mennyire jellemformáló, és egyúttal személyiségformáló erővel, és erkölcsi gerinces tartást sugárzott ez a zúzmarás üstökű, kemény, és acélos ezüstösen ősz szemöldökű, mindig kősziklaként az emberek szemiben kutató, és mindig csak az őszinteséget elváró ember, akinek az őszinte, igaz szó többet ért, mint az, ha az ember hallgatott, itt mindenkinek meg kellett nyílnia, és lelke legmélyebb gondolati értelmét is érdemes volt megosztania Drozsák tanár úrral, hiszen ebből tudta, hogy ki az aki igazat szólt, és ki az aki füllentett, vagy nem akarta megmondani, a mindig kötélidegeken táncoló igazságot.

A tanár úr már jócskán túl lehetett az ötvenes évein, amikor mint fiatal, és kezdő tanárjelölt hallgatókat kezéhez kapott, hogy emberségesség, és az erkölcsiség műhelyeiben átformálhasson, és pallérozza a még kiforratlan, és nagyon is naiv, és labilis elménket, és értelmi kútfőnket, ám lelkesedését talán akkor értettük meg teljes valójában, amikor egyik kedvenc poétájáról Arany Jánosról, és egyik leghíresebb trilógiájáról a Toldiról mesélt lélegzetelállító mitologikus dolgokat, amiket addig még nem hallottunk. Főleg a magyar nép népi hiedelemvilágát is be kívánta illeszteni gondolkodásunk alapjaiba, és nagyon is következetesen érvényesítette azt az elképzelést, hogy igenis a Toldiban népi hiedelemvilágú titokzatos lények, és táltos garabonciások ólálkodnak, akiknek meg kell vívniuk az önmaguk harcát, mert csak így lehet esélyük arra, hogy önmaguk fölé emelkedve túljussanak a tejúton, vagy az Óperencián, vagy elnyerjék kitartó munkájuk megérett, és kigondolt ajándékait.

 Természetesen amellett, hogy kezdetben főleg az 1850-es évektől egészen a századforduló magyar irodalmáig tanította a szerte ágazó kultúrát Drozsák tanár úr, egy érdekes pedagógiai szempontot vett alapul, amit szerintem minden pedagógiai szakembernek érdemes lenne megfontolnia, és ezt nem pusztán abból a megfontolásból említem, hogy szerettük, kedveltük, és tiszteltük a tanár urat, hanem amiatt is, hogy értelmi tudásunkat nemcsak egyetlen vízszintes síkon – jelen esetünkben pusztán csak Magyarországra kamatoztatva igyekezett bővíteni -, hanem az adott időintervallumban, és időzónában megnézhettük kulturálisan, hogy abban az adott korszakban például a többi Magyarországot körbevevő, és körülölelő régióban, és országban milyen irodalmi jellegű pezsgés, vagy kulturális mozgalom-fele bontakozott ki.

 Sajnos mindamellett, hogy a sűrűn keretezett, és kötelezően előírt tananyagot átbeszéltük, sajnos rendkívül kevés időnk, és már csak jóformán lehelet-perceink maradtak arra, hogy valóban belevessük magunkat az irodalom igazi, és szerteágazó, vérkeringésébe, és pezsgésébe, és igazi irodalommal foglalkozzunk. Ami a tanár urat illeti, ő nagyon szerette a Nyugat első nemzedékének jeles alkotóit, de emellett gyakorta beszélt nekünk az egyik kutatási szakterülete főleg a bolgár irodalmi költészetről elsősorban a XIX.-ban.

 Nagyon meglepődtem, hogy a legelső kérdésére, amikor felelni mentem hozzá irodalmi kollokviumból, első érdeklődő, és nagyon is kíváncsi kérdése hozzám az volt, hogy:

- Vannak-e kedvencei Tormás úr a bolgár irodalomból? - Én annyira meglepődtem, hogy szerény megszeppentségemben legelőször is csak Hristo Botev bolgár költő nevét tudtam elmotyogni, jóformán csak nagyon halkan, és annál is jobban okom volt arra, hogy izgulásra, és kockázatra fogjam már amúgy is igei sokkot kapott koponyám, mert az előttem való felelő a 730/a- csoportból volt, aki közölte, mintha mi sem történt volna, és mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga virágnyelvén, Drozsák tanár úrral, - aki időközben már látszott rajta, hogy villámokat szórt a szeme, hogy ennek nem lesz jó, és minden tekintetben szerencsés a végkimenetele.

 Az adott felelő ugyanis a maga kimért, és mindenre nagyívében semmibe vevő hangján, és kellően – afféle kiváltságos modorban -, közölte a tanár úrral, hogy nem tudta egyetlen könyvtárban, vagy könyvesboltban megszerezni Arany Jánosnak a Toldiját, és ebből az következett, hogyha nem tudta megszerezni, akkor feltételezhető, sőt biztosra vehető, hogy el sem olvasta, ami egy vizsgán alap követelmény, és maga után vonja az automatikus elégtelen érdemjegyet.

 Ám a felelő váltig állította, és megdönthetetlen bizonyítékok álltak a rendelkezésére, hogy ő nem tudta elolvasni ezt a nagyon is fontos művet. Ez azért lett volna célszerű, és roppant hasznos, és praktikus, mert Drozsák tanár úr kedvencei közé tartozott, és tanácsos volt vele nem vigéckedni, és fennhéjázón kacérkodni.

 Ebből következett, hogy a tanár úron már látszott, hogy nyomatékos szándékossággal kitér a hitéből, és az egész tekintete egyetlen ostromállapot, így azt mondta, a lehető legdiplomatikusabb hangnemben igyekezve türtőztetni az indulatait, hogy:

- Akkor fogja magát, és szépen kimegy azon az ajtón, és csak akkor jön vissza, ha már minden kötelező olvasmányt elolvasott! - E parancsszerű kijelentésre, és türelmes felszólításra nem illett, és a félelem miatt nem lehetett nemet rebegni, hiszen ha valaki meghallgatta Drozsák tanár úr orgonaszerű, mély, és roppantul karizmatikus operatenor hangján, a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lába.

 Ez duplán érvényes egy olyan emberre, mint én, akinek a lelkében egy félén kisgyerek reszket, és fél, már az első gongütésre, hogy mint a rossz tanulónak az iskolában feleletet keljen adnia, méghozzá a lehető leghelyesebben, hogy mi is lehet a helyes felelet?

Azon kezdtem morfondírozni, hogyha az előttem tudásával kacérkodó úrnak elégtelen adott, azért, mert nem olvasta el az egyik fő követelményt, és ráadásul nagyon is kedvenc művet, akkor bizonyára engem tüzes ostorral tanít majd engedelmességre, vagy legalább is gyilkosan őszinte barnaláng szemeivel sírásra készteti kóborló lelkem hangjait.

Ahogyan az ember belépett a szerb utcai afféle rektori irodába – ahol szokásos módon éppen Drozsák tanár úr tartózkodott -, rögtön látta, ez az ember nemcsak hogy hívatásának legkonkrétabb, és egyben legelkötelezettebb képviselője, de jómaga szívügyének tekinti az irodalmat, és mindenkitől elvárja, hogy hasonlóképpen szeressék: a könyvek, és a tudás szeretetéért!