XIII. Fejezet
Az egyetemista kalamajkák egész sorát vészeli át
A magyar történelem szemináriumok alkalmából azt gondolom, hogy kegyelmes, és rám örökké vigyázó őrködő angyalom ismételten csodát tett, mert 1790-1914-ig a magyar történelem gyakorlati szintű tanulmányozását, és megismerését kellemesen, és nagyon is biztonságos keretek között – rettegés nélkül -, átengedte a sors kiszámíthatatlansága egy mindenképpen intellektüel, és felvilágosodott oktatónak, és pedagógiai szakembernek, akinek a személyiségében hál’ isten nagyon is otthonosan megfért a hallgatókkal való jó, és barátságos kapcsolatkialakítás, és az otthonos légkör megteremtése.
E magyar történelem szakos pedagógust Este János tanár úrnak hívták, és a szűkebbre szabott, és specializálódott kutatási területei közé számított az Osztrák-Magyar Monarchia gyönyörű, és verőfényes boldog békeidőknek is nevezett aranykora!
Este tanár úr az-az ember volt, akire történelemtanulmányaink behatott, és értelemmel való megértetésében nagyon nagy, szinte pótolhatatlan segítségnek számított, hiszen közvetlen, és nagyon is szellemes, finom intellektuális stílusával már is belopta magát a nagyobb számú hallgatóság körébe. S amellett, hogy lebilincselő szellemi intellektussal rendelkezett volt valami csendesen megbúvó, egyéni, és lényeget meglátó furcsa humora amit szinte egytől-egyig mindenki élvezett. Egyebek mellett a hallgatók között felröppent a legenda, hogy amelyik tanár óráját meglehetősen gyakran látogatják, és akinek a személyisége megnyerően népszerűséget vívott ki magának a diáksereg körében annak az óráján, és előadásai alkalmával is van legalább úgy körülbelül száz-százötven, ha esetlegesen nem több hallgató az óráján, akik minden bizonnyal kíváncsiak lehetnek arra, amit az illető pedagógus el szeretne az éppen esedékes tananyaggal kapcsolatosan beszélni, illetve ismertetni.
A tanár úr közepes testalkatú, és vállas, hollófekete hajú, kör alakzatú szemüveget viselő, nyugodtan, megfontoltan, és kellemesen megnyugtató intelligencia hangú, negyvenes éveiben járható tanár ember volt, aki azzal vívta ki hallgatói köréből a nagyra becsülést, és a tiszteletet, hogy nagyon is szerette, ha – főképpen a szemináriuma alkalmával, amikor mindenkinek egy kiselőadás témát kellett szokásosan választania -, a szokásos, nagyon kihangsúlyozott, és nagyon intellektuális szakirodalom mellett, azért a saját egyéni elképzeléseinket, és összefüggéseinket is megosztottuk vele. Senkit nem látott el a lényegre törő kritikák negatív záporesőjével, és senkinek nem mondta, hogy ez így, vagy úgy nem jó, hanem mint valami véghetetlen nagyon nyugalmat, meghittséget, és vigasztalást sugárzó bölcs ember, akinek imitt-amott már meglátszottak, hogy hollófürtjei között az idő barázdákat rótt, minden hallgatót, és tanítványait is, legyen az-az adott foglalkozás, vagy előadás után alkalommal is, de türelemmel, és kellő tisztelettel végighallgatott. Itt az ember egyenrangú partnerként eshetett számításba, mint például akár Drozsák Ferenc tanár úr kellemes, és emberséget sugárzó órái alkalmával.
Egyszer Berzeviczy Albertnek kellett egy mezőgazdasági munkáját elemeztem, amit – ha nem csal meg gyakorta hanyatló emlékezetem -, éppen 1822-ben írtak, és felvilágosult szellemi előremutatásával, és reformkorba mutató iránytűjével, egyfajta korszerű mezőgazdaságot kívánt meghonosítani a korabeli XIX. századi Magyarországon, ahol az újítókkal, és reformerekkel szemben, meglehetősen kegyetlenül el akartak bánni a konzervatív harcos államférfiak.
Én mindig azt szoktam meg, hogy szabadon beszélek, - papírok, és jegyzetek nélkül -, mindenféle segítség nélkül, hogy megpróbáljam a számomra is fontos lényegre törő összefüggéseket meglátatni a rám figyelő, és érdeklődő hallgatósággal. Így amikor kimentem, a csoporttársaimnak ugyan nem okoztam enyhébb feltűnést, de látszott Este tanár úr szemüveges szembogarain keresztül, hogy abban a helyeslő, és bólintó közmegegyezéssel is lebonyolított akaratos jellemben, ahogyan mindig az emberekre nézet, lehet, hogy meg lehetett elégedve, hiszen én mint valami megfoghatatlan, és egyszersmind megzabolázhatatlan szorgalmas nikkelbolha, vagy legalább is könyvhangya máris bevettem magam a Széchenyi Könyvtárba – hiszen hol már ott őrizték volna a XIX. századi könyveket -, persze az Egyetemi Könyvtárban is – ha keresett valaki könyvtörténeti ritkaságokat akkor természetesen talált is -, hol másutt találta volna meg az ember ezt a nagyon fontos mezőgazdasági jellegű korabeli, forrásértékű művet?
Így aztán már jócskán belenyúltam az estébe, és éjjelre járt már lassan amikor az egész hatalmas munka kijegyzetelésével – feltételezhető azért, mert a korabeli XIX. századi magyar nyelvjárást még szoknom kellett -, kijegyzeteltem az egész kellőképpen vaskos könyvet. Igaz ugyan, hogy este fél hétre járt az idő, és nekem – főleg a téli időszakban, ha szerettem volna sötétedés előtt hazakeveredni -, tanácsos lett volna négy óra fele elindulni haza, hiszen ekkor már korábban sötétedik, és a nappalok napsugármentes múlását felváltják az éjjelek komor, és egykedvű, méla hangulatai, és színfóniái.
Így aztán mire én hazakeveredtem, addigra már jócskán kilenc óra is elmúlt, és az emberen ilyen esetekben önkéntelen is úrrá lesz, valami megmagyarázhatatlan tompult érzés a fáradtságon kívül, mintha dobogva ketyegő szív-órája ki akarna hasadni, vagy legalább is szakadni, mint valami megállíthatatlan időzített bomba, és éppen e miatt már nem is éhes, és nem is szomjas, csak egészen egyszerűen le szeretne pihenni, és addig aludni jóízű, álomba ringató hangulattal, amíg ez adott, és lehetségesen biztosított.
Még szerencsém volt, hogy Péntek este volt, így a teljes Szombat rendelkezésemre állt, hogy elkészülhessek ezzel a nagyon is fontos megbízatásommal.
Kiselőadásom végül sikeresnek mondható, ami után az ember lelkiismerete kőszikla terheiben nyugodtan listázza, és könyvelhette el önmagában, hogy hál’ istennek nagyon is gördülékenyen, és remekül ment a kiselőadást, és megmérettetés, és bárcsak más is ennyire precízen, hatékonyan, és kellőképpen gördülékenyen menne.
A másik nagyon fontos kiselőadásom amit már az Osztrák-Magyar Monarchia korszakából kellett produkálnom, illetve választanom Majláth György korabeli konzervatív politikusnak az a nézete, és ötlete volt, ami később gyakorlatilag megalapozta az uralkodó I. Ferenc József azon elképzelését a magyarokkal folytatott kompromisszumos politikának, hogy létre jöhessen Deák Ferenc Húsvéti cikke, illetve maga a kiegyezés, ahol csak a közös ügyekként ismert három minisztérium: a Külügy, Hadügy, és a Pénzügy, volt közös, minden más a két országra jellemző egyéniségi színezettel, és törvényhozó szervekkel volt biztosítva.
Ettől eltekintve a tanár úr rendkívül udvarias, és egyúttal meghatározó személyisége volt mind a magyar történelem szemináriumoknak, mint pedig a hozzá kapcsolódó szigorlatoknak, amit mi meglehetősen könnyedén, és a lehető legfeltűnőbb nyugalommal, és kiegyensúlyozottsággal kezeltünk. Sohasem felejtem el, hogy amikor éppen az Osztrák-Magyar Monarchia történetéből kellett, hogy feleljek, akkor mint mindig most is a jól bevált öltöny, és nyakkendő, fehér ing – hiszen minden hallgató tudta azt, hogy ez jelentősen megnöveli az esélyes lehetőségeit, hogy egy elégségessel megúszhassa az éppen adott vizsgát -, és éppen ezért volt az számunkra nagyon furcsa, és egyszersmind rendkívül különleges, hogy Este tanár úr bátran, és meglehetősen barátságos hangnemben megengedte, hogy levegye mindenki – természetesen, csak a nyári kánikulára való hivatkozás mellett -, az öltöny felsőjét, vagy a zakóját.
Ami a tanár úr öltözködési stílusjegyeit illeti, a legelső élesnek mondható kollokviumi jellegű vizsga alkalmával bizony mindenkiből kihozta a lehető legjobb értelemben vett szilárdnak mondható, és picit meghökkentett csodálkozást, hiszen a legtöbb ember annyira feszültség-sokkos állapotban igyekezett a lehető legjobb benyomást tenni az éppen vizsgáztató tanár úrra, hogy csak utólagos, és nagyon szemfülesnek mondható körültekintéssel vettük azt észre, hogy Este tanár úr, meglehetősen – a mai szóhasználattal mérve, ma talán azt mondhatnánk, hogy lazán -, jelent meg kollokviumi vizsgáztatásra, a szokványos öltöny, és nyakkendő helyett, fehér ingben, ami nem volt nadrágjába téve, illetve koromfekete, és bizonyos szempontokat is figyelembe véve divatos napszemüvegben, ami illet összetettnek mondott személyiségéhez, és csak az irodaajtóján belül szembesültünk azzal, hogy azért a stílusos öltözködés mellett, azért tud a tanár úr is meglehetősen komoly jellemmel élni, természetesen, ha az éppen esedékes, és adott szükség ezt mindenképpen megkívánja.
Én amikor beléptem rövid ujjú, hófödte ingemben, és fekete nadrágomban, szerényen, mint engedelemért könyörgő könyvmoly, azonnal hellyel kínált, és máris adta az adott tételeket, cetlikre fektetve kissé megkopott barna íróasztalán, amiből húzni kellett, hogy a lehetőséghez képest a lehető leghamarabb el lehessen kezdeni a munkát, és a kollokviumi beszélgetést.
Tisza István második miniszterelnökségét húztam 1912-1913 között. A feladatom, pedig az volt, hogy a lehető legaprólékosabb – és természetesen tanulmányokra is kitérve - , ismertessem az összes fontos eseményt, és diplomáciai összefüggéseket, ami ebben a nagyon – alig egyéves -, időben megesett elsősorban Magyarország történelmében!
A hatás, azt gondolom, hogy nem maradt el, mert azokra az elsősorban keresztkérdésekre, amikre a tanár úr kimerítő tájékoztatást, és egyúttal választ is várt, nem maradtak észrevétlenek, hiszen mindenre igyekeztem a lehető legteljesebben választ adni, és nem is reménytelenebbül, hanem egyre határozottabb meggyőződéssel, elsősorban azt mérlegelve, hogy ennél a pedagógusnál, ha az ember tényleg igyekszik úgy beállítani a dolgokat, és elsősorban azt, hogy az illető minden lehetséges energiájával is azon volt, hogy igenis megtanulja az adott tananyagokat, akkor ez feljogosíthatja őt, hogy esetleg reményeket táplálhasson arra, hogy megússza a feleletét, ha másért nem de egy erős elégségesért!
Amikor végeztem – pusztán alig több, mint tizenöt perc alatt -, Este tanár úr még lefeleltetett egy történelem-könyvtár szakos fiút, aki bizony mindenre ugyanúgy válaszolt, és igyekezett annyira kimerítően meggyőző lenni, mint én. Majd ezt követően kiküldött minket a tanár úr, amíg eldöntötte, hogy kinek mennyi érdemjegy jár, és ekkor tudtuk azt meg, hogy nagyon elnéző volt velünk, hiszen ez volt – mondhatjuk, kishangon -, az első olyan jellegű magyar történelem kollokviumi vizsgám, ahol a saját egyéni véleményem is valamilyen rejtélyes módon is beleszámított a megszerzett édenjegybe!
Négyes kaptunk, mind a ketten, és egy kicsit talán büszkék is lehettünk magunkra, hogy ennyivel is megúsztuk a vizsgát, és nem kellett még pluszba kijárnunk a pótvizsgáztatás kicsit megalázó, és erkölcsiségünket eltipró szamárlétráját. Egyébiránt, én mindig arra igyekeztem törekedni, hogy a lehetőséghez képest, ne bukjam meg, és mindenhol igyekezzem a legjobb képségeimhez mérten megfelelni, hogy ne kelljen pótvizsgára menni, éppen abból a megfontolásból, mert én közben, ahogyan közeledett a nyári vizsgaidőszak ideje, és egyúttal sokak számára a várva várt, és egyúttal megérdemelt pihenés, én ezt az időt arra használtam fel, hogy elóvassam a következő év megszerezhető, és egyúttal beszerezhető, kötelező olvasmányait!
Nem lettem buktatott, és ez bizonyos fokú megnyugvással töltött el, még akkor is, ha esetleg valaki nagyon megharagudott rám valami miatt, és nagyon rossz szemmel nézte, hogy én igyekszem jól venni az akadályokat, és teljesíteni még a leglehetetlenebbnek tűnő, baljóscsillagzatú helyzetekben is.
A másik vizsgám, ami – ami egyben szigorlat is volt -, szinte még érdekesebb, hiszen itt 1849-1945-ig terjedő időszakból kellett, hogy bizonyítsak, Szalkai Péter tanár úrral kiegészítve a vizsgáztatók névsorát. Elég csak arra gondolni, hogy mennyire komolyan vette a tanár úr az adott, és éppen esedékes feleleteket, és hogy nagyon is következetes szigorúsággal szerzett érvényt az akaratának, ha jelen esetünkben éppen egy nagyon is jelentős szigorlatról volt szó!
Szalkai tanár úrnál – balszerencsémre -, kihúztam az egyik legnehezebb, és legkacifántosabb tételt, amit emberi koponya valaha s kitalálhatott: Nevezetesen a XIX. századi politikai eszmerendszereket, és ezzel összefüggésben azt az alapkérdést, hogy ezek az eszmék, hogyan alakultak ki, és hogyan épültek a be éppen esedékes társadalom vérkeringésébe, vajon?
Elkezdtem, és ami csak eszembe jutott a témával kapcsolatban gondosan, és a lehető leggyöngybetűimmel leírtam a vázlatomba, amit a tanár úr elvett, és gondosan magában kielemezett, és ez után mondta azt, hogy ez a felelet meggyőző lett volna, csak éppen hiányzott belőle valami fajta eltökéltséget sugalló energia! Majd kissé groteszk, és gúnyos mosollyal szája szegletében vallatni kezdett az adott politikai rendszerekkel kapcsolatosan.
De még szerencse, hogy Este tanár úr, kiállt a diákjaiért, és egyúttal az összes tanítványáért, és mindenkinek segített, ahogyan ezt a helyzet megkívánta. Tehát legvégül senki nem távozott üres, és pusztán csak elégtelennel tele irkált leckekönyvvel a szigorlatról, hanem mindenkinek sikerült a hármas, és a négyes érdemjegy között teljesítenie!
Negyedéves koromban, egy nagyon érdekes személyiséggel találkozhattam Sikló Konrád tanár úrral, aki amellett, hogy szemináriumi tanárom is volt, és végigtanította az egész XX. századi magyar történelemét, nagyon vigyázni illett vele, hiszen ha csak egyetlen dolgot, vagy apróbb, és másoknak jelentéktelen, piciny adatot elrontott az ember, akkor a tanár úrnál biztosra vehette, hogy valószínűleg egy jeggyel rosszabbat kapott!
Sikló tanár úr már jócskán túl volt a hatvanadik életévében, és haja zúzmarák fényeivel erős deret varázsolt homlokára, és bizonyára volt egynehány unokája is hiszen mint sokadszor mondogatta – főleg amikor a magyar történelem előadásait hallgattuk -, hogy:
- Tudják annak idején, - főleg a pártvezetőknek -, Moszkvában be kellett tölteniük a hetvenedik életévüket, hogy valamit is csinálni tudjanak, és megtapasztalhassák a pártfőtitkárság gyönyörűségeit - Mindig azt emlegette, hogy ez a fajta politikai érés folyamata az úgynevezett gerontokrácia korszaka, ami főleg a nyolcvanas évek elején volt jellemző, elsősorban a Szovjetunióban.
A tanár úr barnakeretes szemüvege, és élénk, szinten mindenre kiterjedő, kékszínű szeme elől nem lehetett elbújni, hiszen a legapróbb részletekig figyelme minden apróbb részletre kiterjedt, és az ember óvakodhatott, és tarthatott is tőle, hiszen olyan legendák kaptak a hallgatóság között lángra, miszerint Sikló tanár úr – főleg ha szigorlaton vagyunk -, kimondottan szigorúan veszi a statisztikai, és a számadatok részletes beszámolásán túl, magát a százalékos adatokat is, tehát, ha az ember a tanár úr magyar történelem szigorlatára készült, jobban tette, hogy az álltala írt, és a Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott Magyar Történelem 1914-1990-ig felsőoktatási tankönyvet a lehetőség szerint a lehető legteljesebben bemagolja az utolsó szál betűig, és ékezetig, hiszen ettől függött, megmaradható jegyeinek állapota, ami elégséges érdemjegyeket szült. Egy másik vélekedés szerint a hallgatóság körében az a rémhír kapott meglehetősen élénk fantáziára, miszerint a tanár úr soha nem ad hármasnál rosszabb jegyet, - ami egyet jelentett azzal, hogy elégséges érdemjegyet sem fogadott el -, hogy a kettes osztályzatot, amire az évfolyam fele, jóformán áhítozott, szóba sem jöhetett, egy olyan formátumú, és intelligenciájú pedagógus szakembernél, mint Sikló tanár úr!
Mennyire pontosan, szűkszavúan, és valamiféle intelligens, komoly, humorral mutatott, és hívta fel a figyelmet arra, hogy a lehetőség szerint csak a lényeget mondjuk el – főleg a szemináriumon -, és a többi mesélést el nem merjük kezdeni, hiszen szűkre volt szabva, az úgynevezett beszámolási időnk, maximum tizenöt perc lehetett.
Így történhetett, hogy amikor én Kállay Miklós miniszterelnökségét választottam, Sikló tanár úr meglepő udvariassággal, - ami szinte kivétel nélkül, mindenkinek kijárt szerencsénkre -, megmondta, és útba tájékoztatta az embereket arra vonatkozóan, hogy melyik könyvet olvassuk el, és hogyan, és mint jegyzeteljük, melyek legyenek azok a góc, illetve csomópontok, aminek az alapján útba tudjuk igazítani a többi hallgatótársunkat, és mikre figyeljük oda, amikor a vázlatunkat elkészítjük?!
- Nagyon figyeljenek rám, mert csak egyszer mondom el! Tizenöt percük van! Precízen, összeszedetten, s csakis a lényeget! Ha túlmennek az időkereten leállítom magukat! – mondogatta megszámlálni sem tudom hányszor. Talán attól való aggódásában, hogy egynehány hallgató esetleg elfelejti, hogy mennyi is az a bizonyos tizenöt perces időkeret amit volt szíves kiszabni.
A történettudományi tanszéken a tanár úr, volt a tanszékvezető, aki részletesen, mindenre kiterjedve felhívta a figyelmet, gyakorlati instrukciókkal támogatva arra, hogy valójában, hogyan is nézhet ki a valóban, jól megszerkesztett, és a lényegre törő előadás, minden fölösleges sallang, és fölösleges szócséplés nélkül!
Annyira izgultam, hogy máris a legközepén kezdtem a kiselőadásomat, és ahelyett, hogy azt taglaltam volna, hogy Kállay Miklós hol, és mikor született, illetve rátértem volna arra, hogy hogyan alakult a magánélete?, rögvest górcső alá vettem, és nagyítólencsével megvizsgáltam, ami gyakorlatilag a lényeg volt, hogy a II. világháború idején Magyarország külpolitikai szempontokat is figyelembe véve, milyen jellegű kiugrási kísérletekre számíthatott, valójában, hogy lehetőségekhez képest elkerülhesse a német veszedelmet?
Sikló Konrád tanár bizonyára meg lehetett elégedve, hiszen amikor végeztem azt nyilatkozta, hogy:
- Tessék csak a felelőt hallgatni! Lényegre törő, alapos, és nem túlságosan részletes, amit beleférhet tizenöt percbe - én bevallhatom, hogy annyira meg voltam rémülve, azok után a legendás történetek után amiket az F épület folyosóján hallhatott az ember, hogy ezek után csak a teljes megsemmisülés vehetett rajtam erőt, de leküzdöttem magamban, hiszen, ha csak a lényeget mondom el – ami egyéb iránt nem volt szokásomban, hiszen én mindig Ádám, és Évától kezdtem a beszámolómat -, akkor érthető, hogy kellemes meglepetés ért, hogy legalább valamivel meg voltak elégedve, ami a személyemet illeti.
Amikor végeztem, úgy listázhattam magamban, és levonhattam a magam kis következtetéseit, arra nézve, hogy bizonyára Sikló tanár úr ugyanilyen, - vagy legalább is hasonló minőségű, és precizitású kiselőadást vár -, mint amit itt kellett produkálni, a vizsgán, és elsősorban természetesen a szigorlaton.
Amikor a legelső 1914-1945-ig terjedő kollokviumra érkeztünk hozzá, ahogyan illett talpig nyakkendőben, és öltönybe, vagy zakóban, akkor emlékszem arra a nagyon is létbizonytalanságot sugalló, hideg, és afféle görcsölős idegalapi állapotra, hogy senki nem szeretett volna bemenni a tanár úrhoz, akinek az lett a furcsa következménye, hogy minekutána én voltam az, aki a legközelebb volt hófehérre meszelt irodai ajtójához, én voltam az első szerencsés halálraítélt áldozat – ahogyan jelképesen mindenki emlegette az elsősorban lévő vizsgázókat akkoriban- , aki bebocsátást nyerhetett e nagy tudományú ember irodájába!
A hófehérre meszelt falak – hatalmas titkok tudóiként -, némán figyelték minden lépésemet, és csak arra vártak mikor hibázom el feleletemet?
Beléptem a magam túlzottan is félénkségnek, és félszegségnek ható megilletődöttségével, és máris húztam egy tételt, amint kiderült, hogy az Imrédy Béla-féle kormánypolitikát kellett részletekig, és összefüggésekbe menően, tudatosan, és meglehetősen precízen elemeznem, olyannyira, hogy még a részletek összefüggő részletességében sem lehessen semmilyen fajta hiányosság, és hiba.
Igyekeztem minden akként tudni, és visszaadni ahogyan azt Sikló tanár úr elmondta az előadáson, és a szemináriumi foglalkozások alkalmával, és látszott az, hogy a tanár úr kutató tekintete, egészen egyszerűen nem hagyott nyugtot, a teljes lelkiismeret furdalás felé vezető úton, legalább is addig amíg az ember addig el nem jut – lelkiekben a belső tere univerzumának teljes bizonyíthatóságával -, hogy hibázott, ám azt, hogy hibáinak mi lehetett a kiváltó oka az csak akkor derült ki, amikor szembesült a lesújtó jegyadással, és az ítélettel, miszerint: Bukás, vagy felmentés?
Valami szerencsés véletlen folytán engem kedvelhetnek az angyalok, és védőangyalom is, hiszen meglehetősen harag, és bosszúállás szilárdnak tűnő ítélete nélkül megúsztam ezt a kis vizsga kalandot, és kaptam egy négyest. Valljuk csak be, hogy meglehetősen szokatlan volt, az a tény hogy az ember négyest kapott, hiszen a hallgatók többsége nem szokott csak úgy négyesekkel járkálni a leckekönyvében, egy ilyen komolyságú ember ítéletével az aktatáskájában!
De, hát hál’ istennek valahogyan azért megúsztam ezt a kisebb kalandot is, és rá kellett arra jönnöm, - igaz, ugyan, hogy szépen és csöndben magamban - , arra, hogy a megfutamodás, és a meglehetősen félszeg burokból, melyben gyakorlatilag egész életemben éltem, és amely, mint valami titkos vízválasztó körülvett engem, és börtönrácsaival nem engedett annak, hogy bizonyos fokú karakánság, elszántság, rátermettség, és ehhez hasonló, néha bizony igen veszedelmes férfiúi erények hatalmukba kerítsenek, akkor ez az alkalom erre tökéletesen megfelelt.
Én mindig kételkedtem önmagamban, és sajnos azokban az eredményekben is, amit a szűkebben vett közösségi társadalom, - tehát az a közösség amelynek alkotó, és egyszersmind aktív tagjának kellett volna éreznem magamat -, egészen egyszerűen negatív, eminensekre jellemző kritikai hozzászólásokra méltatott, ahelyett, hogy megpróbáltunk volna, bizonyos kölcsönös kompromisszumok, és barátságos beszélgetések formájába szót érteni egymással, ami meglehetősen nagy, és súlyos vállalkozásnak bizonyult, bár egyenlőre nagyon is úgy tűnhetett, hogy a terhesebb, és minden tekintetben súlyosabb kősziklák terheit nekem kell cipelnem, és a többi csoporttársi légkör, csak amolyan látszat, és bizonyos érdekek szerint cselekvő, kisebbfajta mikro társadalomnak számított.
Sikló Konrád tanár úr, mindenesetre kellemesen meglepődötté tett, azzal, hogy – szerintem nagyon szerény, és kellőképpen visszafogott vizsgafeleletemet - , ilyen szépen, és dicséretesen nyugtázta, ám még itt volt a tulajdonképpen mindent eldöntő szigorlat, az év vége felé.
- Kissé halálsápadt fiatalember! Csak nem szállt máris inába a bátorsága? Remélem felkészült? – kérdezte inkább feszültséget teremtve, mintsem az emberben titkosan megbúvó szorongásokat oldva.
A magyar történelem szigorlatokról – főleg, ha azok a XX. század nagy témaköreit, és összefüggéseit tárgyalták - , mindenképpen előnyös volt, ha az ember főleg azokat a tankönyveket boncolgatta, és elemezgette, szinte minden adandó, és felhasználható röpke üres órát is beszámítva, ami ezeket a nagyon fontos témákat illette, és amik ezekről szóltak! Természetesen megnézhetett más jellegű tankönyveket, illetve szakirodalmakat, és tanulmányokat, de a tudományos értekezéseken belül, - főleg azoknál a pedagógiai szakembereknél kellett óvatosabbnak lennie -, akiket a saját maguk, elképzelései érdekeltek, és azt szerették bizonyos kitérő formában mások szájából visszahallani.
Én mindig azon a vélekedésen voltam, hogy az ember a tanulás által szerezhet tapasztalati gondolatokat, is, de a mélységig való, kreatív, és önálló gondolatok, és végkövetkeztetések megszületéséhez szükség van arra, hogy az ember elgondolkozzon, és saját maga dolgozza fel az egyes értelmezéseket, és információkat, és aztán nagyon fontos a saját, egyéni véleményének a kérdésköre is.
Ha Sikló tanár úr észrevette, hogy az összefüggések hálórendszerében gondolkodunk, egy szempillantás alatt pártfogásába vett minket, és segítette azt a véleménykibontakoztatást, amit már előzőleg kívántunk következtetéseikkel, és megállapításainkkal alátámasztani.
Az évet lezáró szigorlaton pedig éppen az 1989-es rendszerváltozás, nagyobb kérdéskörébe sikerült balkezemmel belekotorászva a tételkupac aljára kihúznom, ezt a sorsot fordító dolgot, és közben észre sem vettem, hogy a tanár úrnak mennyire fontossá lett időközben az a statisztikai megállapítás, hogy vajon a hírhedett szalámi taktika után a kékcédulás választások alkalmával 1947-ben a Kisgazda Pártnak hány szavazat ért el, ezen a választáson?
Csak tippelni tudtam, hiszen azzal álltattam az önmagam naiv, és sokszor bizony befolyásolható képzeletét – ami megjegyzendő, hogy a mostani XXI. század kezdeti küszöbén -, egyáltalán nem biztos, hogy használ, és ezáltal, csak tippelni tudtam, és félszeg, totyogós hangon elrebegtem, hogy szerintem 34%-kkal vettek részt a választáson, és közben pedig kiderült, hogy 44%-ot értek el!
Ezt nem tekintettem, annyira égbekiáltó, és halálos véteknek önmagam részéről, ám a jelek szerint Sikló tanár úr annyira komolyan gondolta, hogy sajnos egy jeggyel kevesebbet adott, de még szerencsém volt, hogy meg nem buktatott.
Később már nem találkoztam vele, amikor volt szerencsém 2007 nyarán bekéredzkedni a híres F épület óratornyába csak akkor vettem észre, hogy a nevezetes második emeleti Történettudományi Tanszéken már szinte senki sincs, és elköltözhettek máshová, hiszen most már ott a Kínai, és latin-görög Tanszékek osztoznak!
Az egyetem egyetlen ténylegesen sikeres szakának elvégzése után – hiszen magyar nyelvből még jócskán lettek volna revans-tartozásaim -, letettem élő idegen nyelvből egy középfokú minőségű nyelvvizsgát! Úgy eset, hogy ez az idegen nyelv éppen angol volt.
Éppen ezért, édesanyámmal úgy határoztunk, hogy az úgynevezett csoportjellegű foglalkozások alkalmával – ahol nemcsak én voltam, hanem rajtam kívül bizony tekintélyes mennyiségű diák, és nyelvet hallgató ember -, azt gondoltuk ki, hogy a nyelvtanulás sokkalta jobban menne, és minden bizonnyal hasznosabban meghálálná a belé fektetett tengernyi erőfeszítést, és időt, ha velem egy külön tanár foglalkozna, és így mindent meg tudnánk beszélni, és sokkalta jobban fel tudna készíteni az esedékes vizsgára. Elvégre ha egyes egyedül – és itt most senki ne gondolja azt, hogy a kiváltságosok rétegéhez sorolnám magamat, vagy azt érezném, hogy fölényhelyzetben vagyok -, erről megnyugtathatom a tisztelt olvasót szó sincs!
Ami ennél fontosabb volt, hogy egy magántanár segítségével a problémásabb angol nyelvű részeknél (mert az angol nyelv volt az általános iskolában is a kötelezően előírt idegen nyelv, és a német nyelvet meglehetősen komplikált lett volna alig cirka három hónap alatt begyakorolni, úgy hogy az valóban tükrözzön valamilyen mentális, és egyúttal gyakorlati tudásanyagot is), és így sokkalta hasznosabbnak bizonyult, és meglehetősen hatékonyabb volt ez a módszer is.
Az angol magántanárt Budaörsön találtuk meg közösen édesanyámmal, akinek eltökélt célja volt, hogyha ha törik, ha szakad, de nekem D – betűs okmányt szerez. Így történhetett, hogy a Budaörsön lakó ötgyermekes családapát Dérei István tanár urat kértük fel arra a meglehetősen kacifántos, és helyenként, szinte a végtelenségig túlkomplikált, ám nemes feladatra, hogy készítsen fel engem az angol nyelvvizsgára!
A tanár úr a negyvenes éveinek az elején járó, nagyon magas, és rendkívül sovány, rövid, és nagyon is fél oldalra fésül tanár ember volt, akinek minden hallgatójával, és tanítványával kapcsolatosan az egyik szilárd meggyőződése az volt, hogy az ember mindent meg tud egyfajta autodidakta módszerrel tanulni, és az adott, és szükséges szakismeretet elsajátítani, csak tengersok akaraterő, és valamilyen belső elszántság kell hozzá, amire a választ az egyes emberek lelkiismerete őrzi!
Éppen ezért semmit sem bízott a véletlenre egy negyvenöt perces óráért fejenként háromezer forintnak megfelelő összeget kért, illetve ha a kedves delikvens hallgató azt kívánta kibővíthette az adott óra idejét, ám ez már jelentősen meghaladhatta volna az ötezer forintnak megfelelő pénzmennyiséget.
Amellett, hogy kétségtelen a lehető legjobb értelemben vett maximalizmussal és partnerséggel állt helyt az angol gyakorlatokkal kapcsolatosan volt benne valami bújtatott mesterséges mosoly, ami mintha csak egyáltalán nem valódi érzelmeket, sokkal inkább érdekek szerint mozgatható arcjátékokat takart volna. Lehet, hogy csak az adott összeg puszta említésétől megmozdulhatott a képzeletének élénk fogaskereke. Nem tudom! Azonban az kétségtelen, hogy amilyen luxuspalotának is beillő, és kellőképpen fényes kétemeletes palotában lakott Dérei tanár úr egy kicsit jobban tisztábban tarthatta volna a szobákat. A rendetlenség kifejezhetetlen, és egyúttal nagyon is ormótlan méreteket öltött, ott ahol ennyire kifinomult értelmiségiek laktak.
Heti három alkalommal találkoztunk Hétfőn, Szerdán, és Pénteken, pontosan kilenc órakor, hiszen akkor még Budaörs peremkerületű, és egyúttal rendkívül kis hangulatos kertvárosi részeiben egyáltalán nem annyira jelentős, és viseletes az autóforgalom, és a tömegközlekedési járatokkal is egészen jól, és kényelmesen elboldogul az ember.
Dérei tanár úr a legelejéről kezdte az alapoknál, és egyúttal az angol nyelvtani rendszer alapjainál. Tehát minden egyes alkalommal (Augusztusban kezdtük, és Novemberre végeztünk), az egész Augusztust, és Szeptembert gyakorlással, és korrepetációval töltöttünk, hogy a nyelvtani rendszerek, és bonyolult összefüggések, minél gördülékenyebben sikerüljenek, és menjenek!
Amint a nyelvtani alapok behatóbb tanulmányozásával, és átismétlésével végeztünk rátérhettünk az idegen nyelvű kommunikációra is angol nyelvből, és szokásos alaptermészetű kérdéseken túl, úgy mint:
- Hogy vagyok?, Honnan jöttem? milyen családban élek? stb. - átérhettünk, a szűkebben vett társalgásra, hogy: - Mik a kedvenc könyveim? Kedvenc írók, és költők? És, hogy mit is szeretek szabadidőmben csinálni?
Azt hiszem, hogy a tanár úr is legalább annyira meglepődhetett, mint az összes többi ember akik még nem hallottak arról, hogy egy átlagos fiatalember, - aki mellesleg egész nap csak ír -, nem meglepő, ha odahaza is bizonyos kulturális tevékenységek kamatoztatásának, és az úgynevezett értékteremtésnek hódol!
Éppen ezért, amikor egyik alkalommal éppen az anyanyelvi kommunikációt gyakoroltuk megkérdezte, természetesen csak úgy magán jelleggel, és a lehető legudvariasabb hangnemben, hogy:
- mondja csak Tormás úr? Megmutatná az írásait nekem? - Nagyon megörültem, ám egyszersmind nagyon is meglepett ennek a kérdésnek a tartalmi súlya, tudni illik nagyon szívesen megmutattam volna, az eddig összegyűjtött négyesztendős verstermésemet, de sajnos csak az iskolai füzetek piszkozatával szolgálhattam, és a legtöbb embernek ilyen esetekben – valami miatt mindig az a kifogása, ugyan egyáltalán nem tudni, hogy miért is -, hogy nem tudják az adott kéziratszöveget folyóírással elolvasni, amiből magától értetődően szinte már automatikusan is az következik, hogy az embernek igen is le kell körmölnie számító, vagy esetleg írógép segítségével, azt hogy mit is szeretett volna elmondani?!
Mivel akkoriban még csak csírájában voltam kész az éppen esedékes gépeléssel, éppen ezért sajnos nem mertem csak úgy a piszkozatminiatűröket megmutatni, kivált az adott helyesírási, kissé kényelmetlen incidenseim miatt is persze!
Ettől függetlenül Dérei tanár úrnak pár hónap alatt sikerült egyfajta biztos menedéksegítséggel annyira – a lehetőségekhez képest -, megerősíteni bennem szerényszikrájú akaraterőm maradék kis foszlányait, hogy el tudjak menni a nyelvvizsgára, amit a Rigó utcában tartottak.
Bizonyára azok a kedves olvasók akik már megpróbálkoztak több sikertelennek, és egyúttal reménytelennek bélyegzett nyelvvizsgával, nem fognak szőrősszívűsködni, és azt mondani, hogy ,, Lám, egy újabb pojáca, akit ismételten be lehetett húzni a csőbe, és elszedni a pénzét!”- mert egyesek úgy gondolták, családom egynehány tagjai is, hogy ez a ,,nyelvvizsga bizniss” csak merő pénzpocsékolás, és pénzkidobás, mert valljuk csak meg nyugodtan, ha minden egyes tisztelt vizsgázónak máris a legelső alkalommal sikerülne az adott, és esedékes vizsgája akkor a nyelvvizsga központok jelentős többsége bizonyára nyomban semmi perc alatt csődbe menne, és az ott dolgozó tisztelt munkatársak állás nélküli pedagógusok lennének.
Tulajdonképpen éppen e miatt van arra szükség, hogy időnként egy-egy bizonytalanabb, és egyesek és persze a külvilág dzsungeleiben bizonyára meghunyászkodó fiatalabb hallgató diákot ildomos megfontoltan megbuktatni, hogy ez által a költségvetési deficit elkeserítően negatív mérlegserpenyőjét egy kicsit egyenesbe lehessen hozni!
A legelső rigó utcai nyelvvizsga-próbálkozásom sikerrel járt, hiszen a legislegelső nyelvvizsgám azon a jellegzetesen őszies, és egyúttal nagyon is kellemetlenül borongós napon egyáltalán nem sikerült a nevezetes Puskin utcában a legelső nyelvvizsga próbálkozásom!
Én tulajdonképpen egyáltalán el sem akartam hinni, hogy amikor nagy nehézségek, és túlontúl forgatható koponyámban az értelmem nagyon is éber, és felfokozott fogaskerekeinek forgására, valahogyan összehoztam az írásbelit, ennek ellenére a szóbeli maga volt a tulajdonképpeni megváltásnak egy bizonyos formája!
Csak később értesültem arról – és itt kéretik, hogy a tisztelt olvasó, kérem, hogy ne vonjon le, pusztán csak negatív kritikát, és ne tulajdonítson kiváltságos helyzetekre adandó alkalmat -, hogy az a roppant szimpatikus, hosszú sötétbarna hajú, a negyvenes éveiben járó, szemüveget viselő hölgy, aki élénk érdeklődést tanúsított főleg J.RR. Tolkien, és Harry Potter iránt mennyire jól tudott az emberek nyelvén is szót érteni pusztán csak az által a megmagyarázhatatlan belső hang által, amely képe arra, hogy mint a halak a tenger habjai között megtalálják az igazgyöngyszemeket a kagylók mélységes gyomorbörtönébe zárva, olvasni tudjon az emberek tekintetéből!
Valószínű, hogy az én tekintetemből is olvashatott, hiszen csak lágyan, és finoman, mint egy megbocsátó édesanya aki még azért egyszer elnézi rosszcsont gyermekének, hogy megette merő véletlenség folytán a mogyoróvajat a kamrából, megbocsátón csak annyit mondott:
- Megköszönjük Róbert, hogy befáradt! Levélben értesítjük, hogy sikerült-e a megméretetése!
Ezek után az a pár hónap ismételten a kétségbeesés, és a reménykedés szűkösre szabott börtönperceiben telt el, és titkos utakon a folyton marcangoló, belső hang: lelkiismeret furdalás folyton azt rebesgette, szinte már félelmet, és rettegést okozva bánatos csalódástudatom mellett, hogy:
,,Úgy sem sikerülhet, mert nem tudod a válaszokat, és sosem fogod megtudni, mert félsz kimondani a szerinted helyes igazságot, hogy vesztes vagy!”
Akkor ismételten előjött belőlem az a kis ember ott belül pesszimizmusom kicsinyített bohóca, aki minden egyes alkalommal: legyen az éjjeli koromszürkeség, vagy nappali túlzott és verőfényes világosság megtalálta, a kellemetlen, és könyörtelen utat ahhoz az elrendelés szerű végkövetkeztetéshez, hogy elérje, hogy kételkedjek ismételten önmagamban, és ne tudja lemérni, hogy valójában mennyit is érek-e?
Édesanyám egyetlen, és drága szülőm mindig azzal vigasztalt:
- Fiam! Nem szabad most feladnod, amikor ennyire közel a cél! Hiszen akár hányszor csak egy nehezebb feladat elé állít az élet, akkor egy életen át futhatsz elképzeld problémáid, megpróbáltatásaid elől! - édesanyámnak természetesen mindenben igaza volt, és amikor később kinyitottuk lakótelepi lakásunk földszinti emeletén a jellegzetes türkízzöld színű postaládánkat, akkor tudtuk meg, hogy a becsomagolt, és gondosan hermetikusan sterilizált kis levélborítékban egy szép tengerzöldszínű nyelvvizsga-bizonyítvány aranyszínű betűi fénylettek, és a vele járó eredményhirdetést közlő hivatalos okmány!
Még most is képtelen vagyok elhinni, hogy meg sikerült szereznem az adott nyelvvizsga-bizonyítványt, és ennek tudatában, és segítségével végre megkaphattam a jellegzetes D- betűs okmányomat: a diplomámat, igaz ugyan, hogy nem eredetileg két szakból magyarból, és történelemből, hanem csak szerényen történelemből, és emellett az általános iskolai szakképesítésemet is átvehettem!
Pedig de jó lett volna megvédeni – ha az ember időt, energiát, és erőfeszítést nem kímélve -, annyit fáradozott mind a két szakdolgozatának a megcsinálásával, hogy a magyar irodalom szakdolgozatomat is megvédhettem volna – igaz ugyan hogy az adott magyar nyelv, és irodalom szak nélkül -, de mégis meg lett volna, mint egyfajta jelképes, és rejtegetett titkosított elégtétel, hogy az minden emberben van érték, és ne hagyjuk elveszni, mert akkor a világ kopár sivárságában elveszti a növények, és az áldott anyatermészet metamorfózisához szükséges szivárványának színeit, és jellegzetes formai jegyeit, és egyéniségét!
Azt kell, hogy mondjam, hogy az angol középfokú C – típusú nyelvvizsgám átvétele volt a 2007-es esztendőben talán a legszebb, és nagyon is megszenvedett karácsonyi ajándék amit az ember valaha is kaphatott a sorstól, hogy az esedékes, és függőben lévő adósságait még szükségképpen törleszteni tudja.