ELSŐ FELVONÁS

(Nappali szoba benne rengeteg könyv, és egyéb mindenfajta kellék. Dorka ül, Milán egy virágot vizsgálgat)

DORKA (többnyira selymesen, csilingelőn beszél; arcán gödröcskés mosoly; nem gunyoros, és nem is szomorú) Azt hiszem sok mindenbe jólesőn belefáradtam! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szimplán elegem van, de, hogy vannak napok amikor minden annyira összejön, hogy vagy nem találom a helyemet, és ez tökéletesen kikészít, vagy bedilizek! A képtelen helyzetek viszont fölizgatnak, mert szükségem van egy jó nagy adag adrenalinlöketre!

MILÁN (színtelen, már-már közönyös hanggal) Te vagy a legszuperebb asszonyom drágám! Csak ne vennél mindent úgy magadra! Hosszútávon kérlek ez egyáltalán nem egészséges!

DORKA Tudod mi az ami fogva tartja az embereket? (Milán bizonytalanul, értetlenül néz rá) Az előítélet! Hogy mások ilyennek, meg olyannak gondolnak, és ez szüli az emberben a megfelelési kényszereket! Egy kicsit minden emberi elme meglazulni látszik, ha a legelső ismerkedésről van szó! Az embert elkezdi a másik fél kóstolgatni, ami miatt nem lehet teljesen maga, hiszen mindenki elsőre igyekszik a legjobb formáját megvillantani! Az ember, mintha… nem is tudom! Önmaga idegenségébe veszne el! Érted te ezt szívem?!

MILÁN (még mindig a virágot bámulja; töpreng) Hát persze életem! Tudhatod! Én minden szavaddal egyetértek!

DORKA Köszönöm szívem! Igazán nagyon jólesnek hűséges szavaid! Az ember sosem lehet eléggé óvatos! Nem de?!

MILÁN Drágám! Te is nagyon jól tudod, hogy a megőrülésnek is vannak fokozatai! Egy egészséges, szexuális párkapcsolatnak is megvannak a maga gyenge pontjai, és fokozatai! Közepes úton kellene maradni!

DORKA …Tudod bogaram még nem szántam rá magam száz százalékban az adrenalinlöketre, de sokszor megesik, hogy kényeztető vágyat érzek mondjuk… egész nap egy lagúnában, vagy mondjuk egy egzotikus vízesés alatt anyaszült meztelenül szerelmeskedni! (ábrándozva) Aztán, ahogyan végig nézek a volt egykori csajszis barátnőimen megdöbbenek! Ezek lennének a vagány csajok a maguk karakán bátorságaival! Négy, meg ötgyerekes pipogya anyukák!

MILÁN Szerintem minden anyuka egyben hős is, mert létrehozott – persze biológiai segítséggel -, egy gyönyörű kis életcsodát!

DORKA Például el tudom képzelni, hogy a legtöbb nőnek igenis önértékelési zavarai vannak, és ez homlokegyenest majdnem megegyezik a kisebbrendűség gondolatával! Azok akik megengedhetik legszívesebben az egész álló napjukat csak a konditermek világában töltenék! Ezt nevezik önző testképzavarosok táborának! Soha nem lehetnek eléggé elégedetlenek semmivel sem! (Élénken felnevet) Egy szép napon majd nekünk is lehetne kisbabánk, de persze attól még ugyanazok maradnánk mint azelőtt!

MILÁN Kérsz esetleg egy pohár vizet, vagy nem innál valami erősebbet?!

DORKA Hányszor kell még neked elmondanom, hogy nem bírom a szesz semmilyen formáját, mert ha túl sok van belőle meghülyíti az embereket, ha meg túl kevés nagy a rizikója, hogy hamar rákaphatnak!

MILÁN (közelebb megy kedveséhez, homlokon csókolja, és igyekszik megnyugtatni) Drágám! Bármi történjék is közös életünk során tudhatod, még mindig beléd vagyok zúgva teljesen, és nagyon szeretlek!

DORKA Igen, életem! Én is imádlak! Nem ülnél le egy kicsit?! zavar, hogy folyamatosan járkálsz, meg bibelődsz!

MILÁN Bocsáss meg! Ha úgy kívánod! (helyet foglal) Drága kedvesemre a sziporkázó ötleteivel!

DORKA (elbűvölően mosolyog, gyönyörűbb, mint valaha) Amióta a drága barátnőm férjhez ment nem is vettem magamnak új ruhát! Mindig a régieket igyekszem felújítani! Jól érzed magad?

MILÁN Egyelőre.

DORKA Én mindig is egészségesnek találtam a nem túlzásba vitt félelmet! Semmit sem találok annyira meglepőnek, és hihetetlennek, mint amikor a nők kifutnak a biológiai idejükből, és utána kezdenek siránkozásba, hogy miért nem babázhattak!

MILÁN (feláll, egy kicsit megmozgatja elgémberedettnek látszó végtagjait)

DORKA Szívecske! Most meg mi bajod van? Miért álltál fel?! (meglepődik)

MILÁN Ugyan! Semmi sem! Csupán gondoltam megmozgatom berozsdásodott végtagjaimat! Tudod, hogy hogy van ez! (könnyelműen, jelentéktelenül legyint)

DORKA Látod, látod! Ha rendszeresen edzenéd az izmaidat akár még szexis is lehetnél!

MILÁN Mondták már neked Drágám, hogy a szabadszájúságod egy tüneményes angyalt takar! (kissé irónikusan, szellemesen)

DORKA Igen, már többször is! És kellemes volt a bók! Igazán köszönöm!

MILÁN Nem tesz semmit! Különben is! Én már sajnos nem vagyok olyan fürge, mikor először találkoztunk! (végignéz magán; mint aki méregeti magát)

DORKA Ellenétben velem! Ugye ezt akartad mondani édes Uram?! Én még most is az a karcsú, egzotikus virágszál vagyok, mint a találkozásunk pillanatában, mert soha nem engedtem meg magamnak, hogy szándékosan elhagyjam magam, és sajnálkozzak, meg keseregjek!

MILÁN Igen?! (sokatmondóan)

DORKA Ha csak egyszer listát csinálnék mindarról, ami szegény vállaimat nyomja! – Ha volna egy jó vastag memóriám a gépemen és egy nagyadag szabad hónapom, amikor az égadta egy világon nem csinálok semmit -, akkor vagy a legelső helyre, de tutti biztos, hogy a másodikra a diétám mellett a te ösztönös, szarkasztikus, gonoszkodó kis beszólásaidat írnám fel! Azonnal furkálódni kezdel, ha más boldogabb, mint te!

MILÁN (nagyon szelíden, de belül acélos, és kemény) Bármivel bántottalak is meg! Őszintén sajnálom! Tudod az az én bajom, hogy nagyon sok mindent magamra veszek!

DORKA (aprócska, csilingelő, rövidített nevetés) Talán csak nem gyónni szeretnél! Nocsak, nocsak! Mit hallok!

MILÁN (türelmesen) Ha nem zavar! Te szerettél volna lefeküdni velem már a legelső randi után!

DORKA (nyugodtan, mégis gyilkosan, kihívóan) Mit akar ez jelenteni?!

MILÁN (testére néz) Még nyugodt vagyok! Csak rajtad múlik!

DORKA Na ne mondd!

MILÁN Igen! És megkérlek, hogy kérj bocsánatot a bennem létező gyerektől, amiért – őszintén megmondom -, ennyire mérhetetlenül… megbántottál!

DORKA Kérjek bocsánatot a gyerekes énedtől??? Hát ki a fene vagy te édes Uram?! Amióta csak találkoztunk más egyebet sem teszek mint hogy a nevedben kérek bocsánatot helyetted! Már megbocsáss! Nem fogok neked megalázkodni! Kérheted akármennyire szépen virágcsokorral, és bonbonnal, vagy anélkül!

MILÁN Mondd csak? Velem van bajod, vagy azzal a nővel, akivé mellettem alakítottad magadat?!

DORKA (lassan összehúzza szemeit; hunyorít egy jelentőset) Hát ez nagyon jó! Mondták már neked, hogy abszolúte hiteles vagy mé akkor is, amikor megpróbálsz komolynak látszani?!

MILÁN Tudod a világ hozza!

DORKA …De visszatérve a megkezdett beszélgetésünk elejére! Mit csinálnál, ha úgy döntenék, hogy új életet akarok kezdeni, és megpróbálnák normálisabban viselkedni?

MILÁN Bedugnálak valahova! A közös vagyontárgyakat, az ingóságokkal együtt eladnám, és megfelezném veled! Majd fognám magam és egy lakatlan szigetre költöznék, ahol életem hátralévő részében mormota, vagy elmélkedő remete lennék!

DORKA Tudod elkövettem azt az egyszerű hibát, hogy nemigen változom! Esküszöm, hogy még a szokottnál hangosabban sem szeretek beszélni, mindig csak motyogva, de leginkább suttogva közlöm, amit másokkal szeretnék! Mintha az Élet lassabban, tartalmasabban folyna rajtam keresztül… Az én életemben mintha nem lennének hegycsúcsok, csupán szakadékok, vagy hullámvölgyek! Kiegyensúlyzott vagyok az igaz, de miattad változtam meg!

MILÁN Nem tudhatom, hogy ez most különleges bók, vagy csupán jogos, faramuci sérelem!

DORKA (kis nevetés) Ez még szállóigének is elmenne! Nem gondolod? Ez lenne a mi kis mottónk! Azon gondolkoztam, ha egyszer netalán tönkre megyünk vajon kettőnk közül ki fogja feladni makacskodó ellenállását és áll ki kéregetni a Moszkva-térre?

MILÁN (vállat von, mint akinek mindegy) Megtesszük, amit tudunk! Nem igaz?!  

DORKA (kis csenddel) Szóval nem lesz egyszerű paranoia! Viszont a szándékos habókos őrület már annál inkább kézenfekvő megoldás! Néha azon agyalok, hogy már az épelméjűség is kész pénzkidobás! Fölösleges kacat! Mennyire hasznos és hatékony lehetne sok esetben egy intravénás injekció, vagy valami kisebbfajta tabletta, ami segítene…

MILÁN (meglehetősen száraz, színtelen hangon) Mit szólnál, ha unalmadban kiugranál az ablakon, vagy elütetnéd magad egy eltévedt kocsival!

DORKA Te is tudod Drágám, ha már nagyon szerettem volna, akkor te ezt sosem tudtad volna meg! És különben is! Én teljes harmóniára és egyetemes békére vágyom!

MILÁN (kicsit meglepetten) Csak nem visszatértünk a hippi korszakba?!

DORKA Te is tudod, hogy én nem vagyok annyira notórius mániákus, mint egyes barátaid, akik úgy néznek ki, mint akiket éppen most szalajtottak az első csatornafedél alól!

MILÁN … De Édesem! Miért nem próbálsz egy kicsivel kedvesebb és talán megértőbb lenni! Nem olyan nehéz!

DORKA Mondod te! Nekem ma este nem elég a bagatell, szőnyeg alá söprés!

MILÁN Drágám! Ha ez megnyugtat téged! (fáradt beletörődöttséggel) Mi már annyira kiismertük magunkat, akár az ősellenségek, vagy a Bushido lovagjai! Az összes számító, ravaszkás rigolyánkat egymás hóbortjait is már mind ismerjük! Jó volna ha legalább a tébolyt távol tudnánk tartani még önmagunktól!

DORKA Szóval akkor csak ötven százalékban számíthatok terád!

MILÁN Arra számíthatsz, ha nem hagysz fel az állandó szoláriumozásoddal, hogy idő előtt megöregszel! Megfelel?!

DORKA Meg! (kissé szomorúan)

MILÁN (boldogan) Ebben nem is mertem kételkedni! (csöndesebben) Pszt! Figyelj csak! Mintha járkálna valaki a házunkban!

DORKA Jaj, már megint egy ostoba krimit néztél tegnap este?! (morcos)

MILÁN (megpillantja Mirandát, aki nem lép közelebb csak ácsorog) Szervusz szépségem! Éppen beszélgettünk Dorkámmal, hogy bizonyára kísértetek lehetne a házban, mert olyan furcsán recseg a padló!

MIRANDA (kissé feszélyezi az egész légkör, de megpróbál bátran viselkedni) Elnézéseteket kell kérnem, ha valaki gondot, vagy kellemetlenséget okoznék! Kérlek, Dorka ne haragudj…

DORKA (nem néz oda, játssza a meglepettet)  De hát miért kellene haragudnom kicsikém?

MIRANDA Bocsánatot kell kérnem, hogy akik nem ismernének azok is mindig félreismernek, ha meglátnak, mert tudod azt mondják gyors az anyagcserém!

MILÁN Kedvesem! Szerintem nincsen rá semmi szükség, hogy mindketten eljátsszátok a sértődöttet!

DORKA A gyors anyagcserét még meg lehet könnyedén bocsátani, de a gyilkos hiúságot, már annál nehezebben! Viszont a szeretetből fakadó, gyilkos önzés már nehezebb tészta! Lehet, hogy csak azért vagyok ilyen, mert a környezet befolyásoló erővel bír! Ez csupán az én kis modorom, és nem a lelkem! Félreértés ne essék! (mindkettejükre bensőségesen ránéz)

MILÁN Édesem! Kérlek nem szükséges ilyesmi miatt feleslegesen idegesíteni saját magadat! Nem történt semmi!

DORKA Kicsit kimegyek a konditerembe! A keresne valaki éppen a szobabiciklit tekerem!

Kimegy. Rövid szünet.

MILÁN …Hát igen!

MIRANDA Sosem tudom, ha a legrégebbi barátnőmmel beszélek akkor nevessek, vagy csupán csak sírjak? (elmés szellemességgel) Szerintem az se lepné meg túlságosan, ha azt mondanám én húsz éves koromban már babáztam volna csupán nem volt megfelelő a felhozatal! (mint aki valamilyen kellemetlen ízt érez a szájában bájosan grimaszol)

MILÁN (kicsit szomorkásan, beletörődötten) Már megbocsáss, de szerintem túlságosan szigorú vagy önmagadhoz! Nem gondolod?!

MIRANDA Meglehet! Azt hiszem a neveltetésem, és a szüleim sosem elégedtek volna meg a középszerű teljesítményeimmel, és pasi ügyekben is pontosan a maximumot várták tőlem!

MILÁN Parancsolsz esetleg egy finom italt, vagy üdítőt?

MIRANDA Nem is tudom! Valósággal belehabarodtam a Sangriába! Nincs egy kis kellemes félszáraz fehér borotok? Legalább kicsit megtréfálom régi barátnőmet!

MILÁN (odamegy a sarokban lévő kisebb bárasztalkához; tölt két pohárba, de ő üdítőt iszik, mert nem bírja az alkoholt) Tényleg önmagaddal szemben is rendkívül szigorú vagy!

MIRANDA (segítőkészen elveszi a poharat) Te miért nem cserkésztél be, amikor még megtehetted volna?! (kíváncsian mered rá; vizsgálgatja)

MILÁN Honnan a fenéből tudjam?! (könnyelműen)

MIRANDA Az az érzésem, hogy titokban mintha még mindig égne szíved mélyén a rejtett láng! Nos? Kettőnk közül ki az igazán szigorú, és gyáva?!

MILÁN (nagyon könnyedén) Arra képtelen volnék! Az őszinte érzelmek úgy is mindent feleslegesen összekuszálnak!

MIRANDA Figyelj csak Drága! Jobbat mondok! Mi lenne, ha szépen, barátokként kiszállnál ebből a mostani kapcsolatból, vagy kerítenél egy jutányos áron dolgozó bérgyilkost, hogy elhallgatassa Dorkát!

MILÁN Szörnyűség minden szó, amit beszélsz! És ha már itt tartunk! (csípőre rakja a kezét, mint aki vallatásra készül) Te miért nem hódítottál meg?! Te miért nem küzdöttél értem?

MIRANDA Mert az igazi, és őszinte valódat akartam megismerni, mielőtt döntést hozok!

MILÁN Sikerült?

MIRANDA Amíg el nem váltok honnét tudhatnám, hogy még mindig igazán akarsz-e engem?! (hitetlenül)

MILÁN (kissé sértődötten) Hát… igen…

MIRANDA (erőltetett nevetéssel küszködik) El sem hiszem! Te még most is halálosan belém vagy esve! Ez annyira aranyos!

MILÁN Pardon! Elnézésedet kérem a további kellemetlenség miatt!

MIRANDA Jaj, édes mókuskám! Ne haragudj, de, ha megpróbállak elképzelni kék boxrealsóban, a szépen kidolgozott, méretes szerszámoddal, amint azon egyensúlyozol magadban, hogy hogyan ülj le a széken, hogy össze ne lapítsd a tojásaidat! Milánka a mindig megbízható, és szolgálatkész lovagocska!

MILÁN Ha ebben a percben szenvedélyesen megcsókolnálak nem mondhatnád, hogy a vak szenvedély tört fel belőlem!

MIRANDA Azért drágám ne felejtsd el kérlek, hogy te még mindig nős vagy! Ráadásul sikerült pont az iskola szépét elvenned, akitől már régebben a sírva menekültek áldozatai!

MILÁN Miért ne kerestél a gimi után? Csak azt ne mondd, hogy rengeteg sok munkád volt!

MIRANDA Ez így igaz! Tudod kis mackóm! Tényleg nagyon sok dolgom volt! Egyszerűen nem értem rá, hogy tisztességes magánéletem legyen! Mindig űzött valami benső, fejlődés! Valami megmagyarázhatatlan, rejtett feladat, hogy többre törekedhessek, mint aki kialakulhatott!

MILÁN Igen, néha én is így érzem magamat!

MIRANDA …És mondd csak? Hol bukkantál rá a kis üdvöskédre? A legújabb bolhapiacon?! (gúnyos, ironikus)

MILÁN Nem a bazárban vettem, amikor Isztambulban jártam! (szellemesen) De komolyra fordítva a szót! Nem is tudom! (megcsóválja a fejét, mint aki gondolkodik) Tudod ökörségnek hangzik, de megtetszett benne valami!

MIRANDA Gondolom nem a szellemi képességei miattad vetted feleségül!

MILÁN Hát… ö… ö… minden (kicsit védekezően, bizonytalanul) Tudod jó barátok lettünk, amíg nem köszöntött ránk az anyagi haszon! Mintha az embert csupa felszínes emberek gyülekezete venné körbe, akik mindig akarnak tőle valamit, amit nem kaphatnak meg! Értesz engem?!

MIRANDA Jaj, ne is mondd! Tudod én teljesen ki voltam éhezve az izmos, kockahasú pasikra! És most meg azon kapom magam, hogy az izomagyú hapsik fiatalabb csibéket kóstálnak nálam! Pedig szerintem egy harmincas nő még élete virágjában van! Sőt! (egzotikusan, és roppant vonzón megigazítja a melltartóját)

MILÁN Remélem nincsen semmi baj! (mintha segíteni akarna, aztán az utolsó pillanatban mégis csak meggondolja magát)

MIRANDA Jaj, de édes pofa vagy! Én mindig tudtam, hogy igazi, tapintatos úriember! Mégis? Megkérdezhetem, hogy mi volt a közös bennetek?

MILÁN (szelíden, engedékenyen) Kérlek Életem!

MIRANDA Tulajdonképpen mi közöd van neked a legeslegjobb barátodhoz? Azon véletlenségeken kívül, hogy te még mindig belém vagy habarodva, és szerintem a te Dorkád is összefeküdt már a fél várossal! Azért ez sem lehetett valami hu de nagy dicsőség! Mintha folyamatosan rád jött volna a kangörcs!

MILÁN (jócskán beharapja az ajkát, mint aki nagyon meglepődött) Bocsáss meg, de szerintem a magánélete mindenkinek csak saját magára tartozik!

MIRANDA Szegény, kis butuska kislány! A kis kollegénezett, ajakos hal cicababa! Azt a forró, és különlegesen egzotikusra sikeredett augusztust! (kicsit keményebben) Az lett volna a Playboy dicsőség! Mennyi farkak! A sok résztvevő közül! Te mondd csak? Hogy tudtad annyi Szépség közül eldönteni, hogy kik az egyformák, és kik a valóban különlegesek!

(kicsit nyugodtabban) Persze te csupán egyszer vesztetted el a fejed, és kóstoltad meg a mézesbödönszerű mellek finom halmait! A legbizalmasabb helyekről vannak infóim, hogy te, és a te derék cimborád kisebbfajta vadászmustrát tartottatok a hölgyek hálószobáiban! Gondolom előszeretettel választottatok extrém helyszíneket; egy mosógép tetejét, vagy egy liftet!

MILÁN (most még nyugodtan) Légy szíves fogd be a szád!

MIRANDA (feláll; erotikus kecsességgel szembenéz Milánnal) Fogtam! (leül) És mesélj csak? Hogy hívták őket?

MILÁN (kissé meggyötörten) Már nem emlékszem!

MIRANDA (könnyedén vállat von) Nos! Ez igazán nem az én gondom! Hol marad már annyi ideig az a nő?!  (kicsit fesztelenebbül) Mondd csak? Megtornáztattad az összes kivillanó medencecsontot?

MILÁN (mint aki megkönnyebbül) Hát persze! Tudod a hölgyies test az Anyatermészet utánozhatatlan csodája!

MIRANDA (kedvesen) És ettől kicsit izgatott vagy?

MILÁN (jelentősen ránéz egy pillanatra) Nem zárkózom el a kellemes meglepetésektől!

MIRANDA Az a te bajod mucus, hogy senkid sincs, akivel egy hullámhosszon tudnál rezegni! Egyszerre csak rád tör a félelem, és nem tudod, hogy miért!

MILÁN (kissé meghökkenve) Miért?!

MIRANDA (szünet, már kacéran mosolyogva) Nekem így is jó! Kíváncsi vagy ugye, hogy mit tudok?! Legutóbb is egy ultra dögös, csupaizom Titánnal akadtam össze! Képzeld csak! A seggfej fehérneműt akart venni a honaljáig érő, pöttömpandúr barátnőjének! Aztán persze egyből rajtam kezdte legeltetni a szemét!

MILÁN (nem viszi túlzásba az érdeklődést) Hogy volt?

MIRANDA Oh! (tettetve a meglepetést) Semmi, tényleg semmi! Úgy tettem magamban, mintha egyre jobban fölizgatnának a dagadó izmok tornáztatása és a villantós kockahasak látványa, aztán… végül nőies dolgaim megint rámjöttek!

MILÁN (mellette áll; lenéz rá) Most jó?!

MIRANDA (felemeli mind a két kezét, mintha kézcsókra emelné; aztán hívogatná Milánt) Kaphatnék tőled egy kis úriemberes kényeztetést? (kuncogva kacsint)

MILÁN (kicsit hátráló állást vesz föl; mint aki szabályosan védekezik) Mikor lesz ennek az egésznek… vége egyszer? Vagy most már mindig kísérteni fog?!

MIRANDA (könnyedén, tréfás kedvvel) Hogy te milyen vicces, nagyra nőtt fiúcska vagy! Nézzenek oda, mint aki mindjárt elsírja magát, csak mert egy valódi nővel találkozott! (bizalmasan odasúgja feléje) Azért őszintén remélem, hogy szexuális téren legalább fel lettél világosítva! Ugye?!

MILÁN (kissé elpirulva, felháborodottan) Na, de kérlek! Micsoda beszéd ez?! Hogy mondhat ilyet egy egzotikus szépségű nő, aki úgy bánt világ életében másokkal, hogy játszott velük?!

MIRANDA Nem is tudhatod édes mucikám, hogy még mire nem vagyok képes, hogy minden téren kielégítsenek! De tréfát félretéve! Emlékszel még arra a bimbódzó, hamvas nyárra, amikor elvitted a te beképzelt hisztis tyúkocskádat Görögorzságba, hogy együtt aszalódhassatok a napon? Akkor annyira megviselt a tudat, hogy ennek a szemétláda kis lotyónak tartogattad férfiasságodat, hogy valósággal majdnem kikészültem tőle!

MILÁN Ez csak azért mondod, mert még nem ismerheted Dorkát úgy, ahogyan én!

MIRANDA Oh! (tetetett meglepődéssel) Én tudok róla! Nagyon is! Neked szerelemre lenne szükséged, ami a Mindenséget bejárja, és felkorbácsolja a szíveket, nem egy folyamatosan a hírnévbe kapaszkodó, olcsó nőcike kegyeire! (megvetően legyint)

MILÁN (szomorúan, reménytelenül) Aki egyszer elbukott…

MIRANDA Látod-látod! Egyre inkább úgy viselkedsz, mint egy állat! A fogadat vicsorítanád, és mindenkit elmarnál magad mellől, aki nem hajlandó megérteni habókos, különc természetedet!

MILÁN Tessék! (ruháját ketté veszi; mellkasát mutatja a hölgynek, mint aki elkiáltana: ,,Ide lőjetek!” ) Mit akarsz hallani?! Hogy vannak napok, amikor legszívesebben azonnal öngyilkos lennék, mert az egész felszínes világ gusztustalan flegmaságát nem bírom elviselni?!

MIRANDA Persze most valószínűleg annak kellett volna következnie, hogy milyen rossz vagyok, hogy azért jöttem ide, mert feltett szándékaim lennének veled!

MILÁN (kicsit zavartan) Bocsáss meg, ha nem értem, hogy mire gondolsz? (széttárja a kezeit tanácstalanul)

MIRANDA (nagyon vonzón, szexisen arra készül, hogy vadító, nyárias koktélruháján bepillantást engedjen melltartójába; aztán hirtelen meggondolja magát) Csak nem elpirultál te Drága cukorfalat? Jaj, ez annyira aranyos! (homlokon puszilja)

MILÁN (megpróbál tartozkodni) Drága! Ne haragudj, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy hol vagyunk, és hogy kik vagyunk! (óvatos gyöngédséggel lefejti a hölgy csimpaszkodó karjait magáról; hátrál néhány lépést)

MIRANDA (visszateszi melltartóját, és megigazítja ruháját) Hát… nem bánom! (huncuttul, csalafintán elmosolyodik) Imádom azt, hogy nálad mindig kéznél van néhány bölcs mondás! Engem nagyon beindítottál…

MILÁN De aztán eltávolodtál, és megálltál!

MIRANDA Csak amikor megértettem… (Dorka csendesen bejön, csaknem lopakodva, egyikük sem veszi észre) Tudod kicsit mindig is makacs, és önfejű nő voltam, talán még a szex terén is! Engem mindig feszélyezett azoknak az idióta bugrisoknak a társasága, akik megjátszák magukat, hogy mások akarnak lenni, mint akik! No, és ez az egészségtelen túlzottan egészségmániás popkultura! Mintha mindenhonnan egyedül csak az ordítana az emberre, ha nem vagy elég sportos, nagyon szexi, és izmos akkor már esélyed sem lehet! Kész káosz az egész!

MILÁN De azért ugye… jól érzed magad? (mint aki megpróbálja csitítani)

MIRANDA Micsoda kérdés! (könnyedén legyint) Ha veled lehetek mindig kicserélődöm, és feltöltődök!

MILÁN Tudod hajlamos vagyok mindent agyonaggodalmaskodni! (enyhén ropogtatni kezdi ujjperceit)

MIRANDA Drágám! Neked azért mégis van egyfajta… csöndes humorérzéked!

MILÁN Kérlek, Miranda…

MIRANDA Pedig én csak jobban tudom egy kívülálló szemével, mint te!

DORKA (nyugodt, kihívó, feszes mosollyal belép; nem vesz tudomást Mirandáról) Megérdemelnétek, hogy mindkettőtöket kiadósan tönkretegyellek! Akkor nem lennének ilyenek mit Miranda, meg tudom is én hány nőcskéd volt már én előttem!

MIRANDA (csúfolkodva) De én nem akármilyen könnyűvérű nőcske vagyok kicsi cicám!

MILÁN Legfeljebb, ha egyetlenszer randiztam életemben! Te pedig azonnal elrontod az egész kellemes hangulatot! (Dorkához fordulva)

DORKA (amennyire filigrán, és kicsi épp akkora szenvedély szorult belé) EZT NEM TŰRÖM! NEM TŰRLEK! (kicsivel halkabban, de még mindig feszülten) Egy csöppet se bánnám, ha végleg el tudnék tőled egyszer s mindenkorra válni, és aztán az új kis libáddal egymás idegeire mennétek! Egyszer legalább nekem is megmutathatnád végre, hogy férfi vagy a talpadon! Ne teketóriázz annyira sokat!

MILÁN Dorka! Ez gonosz dolog volt…

DORKA Én csak ezt nem bírom! Ezt az egész kamuzást, hogy mennyire jól kijövünk! Hogy annyira beléd van esve minden csaj, te pedig egyedül csak hozzám ragaszkodsz!

MIRANDA (lustán, de bosszúsan) A kedves párod, életed nagy szerelme ezzel bizonyára a saját önző nimfómániájára gondolt; az ilyen menstruációs gondokkal ám nagyon nehéz együtt élni!

MILÁN (Dorkához kérlelve) Miranda egy elbűvölően segítőkész hölgy, és nagyon figyelmes tud lenni a barátaival is, ha akar!

MIRANDA (kislányosan, de nem gyerekesen) Csak a nagyon közeli barátaimmal vagyok figyelmes! Az igaz és őszinte barátaimért mindenki nagyon jól tudja, hogy a tűzbe tenném a kezemet! Sajnos a valós élet bebizonyította, hogy kevesen maradtak! (szúrós szemmel Dorkára tekint)

DORKA Barátokat könnyebb szerezni, mint gondolnád! Megtartani a nehezebb őket!

MIRANDA …Milyen alattomos dolog az, ha az ember kissé súlyosabb, mint a társadalmi norma, és nem is annyira vonzó, mint mondjuk ,,egyesek” hogy például egy szalagavatón meg kell szégyeníteni, és a sárgaföldig le kell alázni?!

DORKA Még hogy? Kikérem magamnak!

MIRANDA Jaj, tudod mit! Itt fejezzük be, és hagyjuk abba, amíg jókedvemben vagyok, mert hirtelen el tudom ám veszíteni a türelmemet! Milán? (kis szünet) Na? (szünet) Még hogy kikéred magadnak! Mi az Drágám? Hát te megkukultál?! Itt se vagy? (becézőn, kedvesen) Jó! (Megint Dorkához) Rendben van kedves barátnőm! Nálad a pont! Mostantól fogva én is meg fogom válogatni a barátaimat! Így már megfelelő lesz?! És akkor mi van? Nem akkora ügy, mint az egész diáksereg előtt meztelen didkókkal flangálni, miközben veszettül sír az ember!

DORKA (Egyetlen pillanatra meglepetten ránéz, mint aki felimert valamilyen helyzetet, ezután nem vesz tudomást Miranda jelenlétéről, Milán folyamatosan egyre zavartan, feszengve viselkedik, mert ő pontosan tudja milyen háborús rivalizálás folyik a két nő között) Drágám, azt gondolom nagyon el leszel keseredve – Melinda hazajön.

MIRANDA (rövidke, kicsit csicsergő nevetés) Erre gondoltam kedveském!

MILÁN (meglepetten) Igen?

DORKA Otthagyja a mostani gorillaagyú pasiját, és ezentúl csak szürke kisegerekkel fog kezdeni!

MILÁN DE hát én meg azt gondoltam, hogy a lehet legtökéletesebb boldogságban élnek együtt azzal a hogy is hívják? Izompacsirtával!

DORKA Nem lehetsz ennyire mogyóróagyú életem! Ha Melinda tökéletesen boldog volna akkor minden nap ki lenne maradéktalanul elégítve a szexuális étvágya! Ezt neked nem kell szerintem különösebben ecsetelnem! Persze itt nyugodtan ellakhat, amíg nem talál magának önálló lakást!

MIRANDA Itt a pont! Szegény elkényeztetett anyuci kedvence! Csak nem hagyhatjuk, hogy a kőkemény padlón feküdjön! Állítólag az remekül kiegyenlíti a gerincbántalmakat!

DORKA (átmenetileg behúnnya a szemét, hogy ne kelljen tudomást vennie Mirandáról) Én sokszor jobb szeretném, ha egyedül volnék, és nem lenne itt senki más… aki fölösleges!

MIRANDA (határozott talpraesettséggel, de derűsen) Hiába drága kanárikám! Én úgy se fogok elmenni! Legalább is most még nem!

MILÁN …Hát mindenesetre őszintén remélem, hogy egy újabb esedékes Trójai háború majd nem éppen miattam fog kitörni!

DORKA (enyhén dorgáló hangnemben) Látod, életem! Ez így helyes! Ha annak idején tisztáztad volna a homályos nőügyeidet most szabadon vezethetne téged kemény szerszámod! (enyhe kuncogás)

MIRANDA (játsza a meglepettet) Ó! Nocsak, nocsak! Azt hittem, hogy ebben az ólban Milán az egyetlen valamirevaló bika!

DORKA Azzal a hogyishívjákkal biztosan lett is volna valami eredménye… Végül is előbb voltam ott neki, mint ,,egyesek” Habár úgy gondolom, hogy most már késő…

MIRANDA Én is nagyon szívesen megtettem volna érte mindent, de akkoriban nem lehettem annyira dögös, mint most! Nem is csoda, ha folyamatosan önbizalomhiánnyal küszködtem!

DORKA (hirtelen szembefordul Mirandával) Abbahagyod de rögtön!

MIRANDA (csípőre tett kézzel, kacér-csábosan) Igen?! Különben mi lesz?!

DORKA Úgy kikészítelek, hogy saját anyucid sem ismer majd rád!

MIRANDA Ó, hű de nagyon megijedtem! (még szilárdabban, és határozottan áll előtte)

DORKA Miért nem mész vissza még egy kicsit a konditerembe, hogy kockahassal, és bicepszekkel térhess vissza? Miért nem utazol el Balira, vagy a Fidzsi-szigetekre? Meglátogathatnád a fogyi klubokat az összes többi dundus pingvinnel együtt! Vagy miért nem habarodsz bele inkább egy kövér hájas macsóba? Vagy miért nem tűnsz már el az életünkből?

ZENESZÓ ÉS SZENVEDÉLY

Vacsora előtt a kötelező kézmosás kényes művelete közben, mikor Mitróvácz a maga kishitűségének engedelmeskedve sem tudta még mindig eldönteni pontosan, hogy krémszappan, vagy hagyományos babszappan lenne a legjobb választás a kéz higiéniája szempontjából érezte, hogy talán szíve utolszor fog megdobbanni ma este, mert már jó régen egyik orvos ismerőse ideje korán figyelmeztette, hogy magas a koleszterinszintje, és kissé el is van hízva, és így szerencsétlenül dübörgő szíve előbb, vagy utóbb de ki fog durranni, mint egy túlfeszített piros labda, vagy léggömb! Egyenletes mindig lassú rutinosan begyakorlott mozdulatokkal rázta le a csöpögő vízcseppeket ujjbegyeiről.

Pedig mennyire halhatatlan érzés volt, amikor hasonló igazgyöngycseppeket csókolhatott le Kos-szigetén egy elrejtett kis lagúnában kedvese testéről, mely szenvedélyben izzva úgy feszült kecses megadással, mint egy íj…

Ha csak rágondolt, hogy többet már biztosan nem fog megtörténni máris beleborzongott; hiszen már olyan régóta készült az elmúlásra és a halálra, hogy mintha meg is feledkezett volna az élet tartalmas és tartós élvezhetőségéről, a valódi értékekről, melyek a szemnek általában láthatatlanok.

A mosdó felett lévő tükörben most egykedvű bambulással nézte megtört arcát; rájött arra, hogy már nem fiatal! Mintha az évek hirtelen múltak volna el fölötte, mint kopaszságának látható bizonyítékai, és ennek ellenére az a gyönyörűséges igazi kincs-asszony, aki ott bent várta a vacsorával még mindig fülig szerelmes volt belé! Mintha mindketten tudták, vagy sejtették volna, hogy egymásnak teremtette őket az ég! Amit megbánt az elmúlt húsz évben talán még mindig az volt, hogy szégyellte sok esetben kimutatni karakán makacságával oroszlánhitű bátorságát, karakán tartását. Valahogy ezt nem tartotta kötelezően szempontnak, mert ott volt mellette élete nagy és igazi őszinte szerelme, akibe első perctől kezdve, ahogy csak meglátta, és megismerkedtek egymással kicsit maga is belehabarodott, és akivel mindig is félt kezdeményezni, mert nem hitt önmagában, és erre nagyon sokszor halhatatlan kedvesének kellett őt figyelmeztetnie!

Visszatért az ebédlőbe, ahol már várta kicsiny, és meghitt családja; kedves éppen a huncutkodó kislánya elé tette a partedlit, mert azért egy két-három évesnek még elkel az ilyesmi, és gyöngéd simogatásokkal becézgette, hogy egye csak meg nyugodtan a főzeléket, mert szüksége lesz rá a közeljövőben. Kellemesen üdítő nyári este volt. Az ebédlő mellett terült el teljes szélességében a nappali szoba, mely büszke, fejedelmi világosságával a kevésbé világos helyeket is kötetlenül beragyogta. Ha Mitróvácz bókolni szeretett volna – s hangsúlyoznunk illik, ha imádott élettársa szóba került a világért sem mulasztotta volna el a kedvező alkalmakat -, mindig megjegyezte, hogy ő az édeni fényglória szánalmasra sikeredett életében, és hogy mennyire hálás, hogy van, és létezik, és kitartott mellette. Fekete és szürke árnyékok lepték be, mint tapéták a falakon lévő felületek hézagjait. Mitróvácznak oly sokszor jutott eszébe ezekről a falakról megtörtént gyerekkora…

Csendesen lépett be szándékosan, mert valahogy természetéhez tartozott a lopakodás képlete; figyelmesen, meghatottan szemlélte amint a pici kisleányka édesanyja nyakába csimpaszkodik, mint valami elragadóan bájos, folytonosan örökmozgó játék baba, és a világért sem eresztené el; mintha a főzelék kellemes, gesztusos illata egyáltalán nem érdekelné, sokkal inkább a tapintható, emberi kapcsolatok. Ifjú asszonyának még mindig makulátlanul kecses és ruganyos teste volt, és saját magát szégyellte amiatt, hogy ő képtelennek mutatkozott leadni legalább pár fölösleges kilót; hogy a feleslegesnek számító úszógumijaitól illőn megszabadulhasson.

- Hát szervusztok, hölgyek! – megpróbált pufók arcából egy mosolyféleséget kisajtolni, ami valahogy most kevésbé sikeredett. Felesége bekötötte kislányuk nyakába a partedlit, és kérte, hogy maradjon pár percig nyugton, amíg üdvözli apát.

- Szia, egyetlenem! – forrón, magával ragadón csókolta meg, mint akinek légszomja van, és szomjazik a levegő után is. – Minden perccel csak még jobban hiányzol.

- Te is nekem! – tudta magáról, hogy még mindig ügyetlenül csókol, mert minduntalan ajkuk összeért hatalmas levegőre volt szüksége, hogy a pillanat örök varázslatát fújtató lélegzése meg ne zavarhassa; valahogy sohasem tudott akkor levegőt venni, amikor gyönyörű asszony kívánatos ajkai perszeltek, és együtt lobogtak vele, ezért volt az, hogy egy-egy perzselő csók után sokszor előfordult, hogy hirtelen, vagy felelőtlenül kapkodni tudta csak a levegőt, hogy a helyes lélegzetvétel helyre billenjen.

A fiatalasszony gyönyörű éjsötét haját kontyban viselte, mely egzotikusan kiemelte arca szépen ívelt, káprázatos vonásait; s bár még hajnalonta sokszor föl kellett kelni hol az egyiknek, hol a másiknak a kislány sírása miatt, mert nehezen tudott csak elaludni, akárcsak az utóbbi időben az apja – de a angyali szépségű asszony minden percét élvezte az anyaság áldásainak, és nem lehetett elégszer hálás a sorsnak, vagy a végzetnek, hogy egy olyan kiváló, és értékes embert vezérelt az útjába, mint a társa. Mindig csinos volt, és hallatlanul finom, szinte praktikus eleganciával volt képes kiválasztani még a legkezdetlegesebb turkálók kínálatából is a valódi drágagyöngyöknek számító ruhakollekciók bemutató – vagy mintadarabjait, melyeket a legtöbb ruházati szaküzlet méregdrágán kivált kedves vendégköreinek! Alsó ajkai búján enyhén teltek voltak, szépen íveltek, szeme szürkés barna lánggal éget, és csak feltétlen őszinteséget várt el, mert különben azonnal megsértődött. Vártak még pár percet, hogy elcsitulhasson legalább egyikükben – persze csak átmenti jelleggel a lobogó, egymásért élő szenvedély -, kislányuk zene ízlése egyre kifinomultabbá vált, amikor mindketten kanál, és evőeszközök csörömpölésére riadtak; a kislányka mintha egy koncerten lenne víg kacagások közepette ütögette a tányérját előbb a kanállal, vagy a villával, és közben ujjongott, mint egy kis huncutkodó kalandor vagy felfedező, akinek sikerült valami egészen egyedit, valami újat bebizonyítania!

A hölgy kedvesen kibontakozott a mágnesesen vonzó ölelésből, és kedvesen megigazította a lányka ruhácskáját, amit kivételesen majd csak most fog majd összekoszolni, amikor behozza majd az ételt:

- Annamaricska! Kicsi galambom! Ugye megbeszéltük, hogy ha eszünk ilyesmiket nem csinálsz? – pirított rá, de valahogy ezt is elragadó bájos pacsirtahangon csinálta.

- Mami, mamami! Ottoval megyek! – utánozta az eddig ismeretlen jellegű szavakat a kisgyerek!

- Nem kis angyalkám! A mami, és a papi most eszegetni fog veled együtt! Megesszük a hamikát, és utána lepihenünk és szundizunk egy jót!

- Papi, papai! Mikor megyünk otozni? – kérdezte cserfeszesen, egyre rakoncátlanabbul.

- Ha jó kislányka leszel, akkor meglátjuk! – csendesítette le a fiatalasszony, és Mitróvácz el sem akarta hinni, hogy a világ legjobb mázlistája lett ebben a pillanatban: hiszen gyönyörű, egészséges családja van! Hát mi kellhet még?

A fiatalasszony azonnal kiment a konyhába, és igyekezett behozni a vacsorát; Mitróvácz sem tétlenkedett. Felállt és azonnal segített neki.

A fiatalasszony csuklója hirtelen kellemesen bizseregni kezdett, amikor Mitróvácz szőrös Enkidu-keze hozzáért, hogy együtt szedjék ki a megfőtt főzeléket, és hozzá a húsos feltétet, mert az ember mindig is húsevő volt, a fiatalasszonyka pedig leginkább az édességeket részesítette előnyben. Ahogy a tányér fölött egyetlen percre megálltak kezükkel a levegőben, és bimbódzó tekintetük is biztosan összekapcsolódhatott, szavak nélkül is jó előre sejtették, hogy mit mondd a másik dobbanó szíve: ,,Annyira becsüllek és szeretlek!”

Mitróvácz gyorsan kiszedte még a maradék főzeléket, hogy kislánya végre megkaphassa a ,,hamikáját” utána előzékenyen a fiatalasszony következett, majd Ő. Együtt tértek vissza az ebédlőbe, ahol kislányuk legújabb találmányával a zsebkendő autóval ismerkedhettek meg; a pici lányka valahogy úgy hajtogatta össze a szalvétát, hogy egy megközelítően autóalakot formázzon, és kedvesen eljátszogatott vele csendesen, míg a szülők mással voltak elfoglalva.

- Hogy a mi kislányunk mennyire találékony és ügyes! Gyere csak ide a papához! – Mitróvácz kiszedte a partedliből, és megpuszilta a beléje csimpaszkodó eleven, és roppant virgonc gyereket.

- Elmegyünk otozni? – kérdezte tőle a kishölgy.

- Hát persze tubicám! De előtte vacsorázni fogunk! – óvatosan visszatette kicsi székébe, és elgyönyörködött benne, amint kedvese ismét rácsatolja szerelmük gyümölcsére a partedlit.

- Igazán kivehetnél néhány nap szabadságot, hogy egy kicsit velünk is lehess! – a fiatalasszony nagyon aggódott imádott párja egészsége miatt, hiszen nemrég voltak vérvételen, és Mitróvácz mivel halálosan rettegett már gyerekkorában is a tűktől, és orvosi eszközöktől valóságos kínszenvedés volt, mire a nővérnek sikerült a rettegő, síró férfitól vért vennie. Aztán megállapították, hogy a szíve gyakorta több oxigént elhasznál, mint egy normális ember szíve.

A gyönyörű fiatalasszony megfogta az ura kezét, és simogatni kezdte:

- Édesem, drágám! Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam… én csak azt reméltem, hogy annak ellenére, hogy annyi fontos dolgod van, talán mi is érdemlünk egy másik esélyt! – őzikeszeme enyhén fátyolos lett.

Mindig karakán, és bátor nő volt, akit megedzettek az élet viszontagságai, és aki – bár sosem hagyta magát -, az érzelmeit csak nagyon szűk rétegnek volt hajlandó felfedni!

- Tudom, életem! Annyira biztonságos tudni, hogy kicsit habókos vagyok, de te mindvégig megértesz és kitartassz mellettem! – előre hajolt, és az asztaluk fölött megszorította kedvese kezét.

- Jaj, szívem! Tudod, hogy kislányoddal mi imádunk téged, de muszáj lenne kicsit velünk is foglalkoznod!

- Ne haragudj édesem! – fogta meg gyöngéden, megbocsátón hattyúfinom kacsóit. – Megígérem, hogy igyekszem több időt veletek tölteni, csak annyira összejöttek te is tudod a dolgok! Édesanyám a kórházban, és apám halála!

- Szívem! Én mindenben melletted állok, és maximálisan támogatlak! De gyönyörű, kis Hercegnőnk kedvéért nem gondolod, hogy meg kellene próbálnod előre nézni?! – hangja határozott volt, mint mindig s mégis enyhén reszkető!

- Tudod én nagyon ragaszkodom a szüleimhez, és tudom, hogy felnőttként illene viselkednem, hogy erős és szilárd tudjak maradni minden élethelyzetben, de ez keményebb diónak ígérkezik, mint akit gondoltam!

- Sose szégyelld életem magad! Te vagy a világon a legbátrabb ember a földön! Tudod miért?

A másik tanácstalanul nézett rá.

- Azért, mert mindig őszinte vagy, és nem félsz kimutatni az érzelmeidet! Tudod te, hogy mekkora bátorság kell hozzá? – gyönyörű őzikeszemében hihetetlen magasztos, és bátorító lelkierő sugárzott párja felé.

- Tudod nem mondtam el, mert nagyon féltem… - nem merte folytatni, de mert annyira szerette ezt a felbecsülhetetlen drága hölgyet belefogott.

- Nemrég kirúgtak az állásomból! – vallotta be, és minden szót erőteljesen kihangsúlyozva illett kimondania, hogy el is higgye, amit mond.

- Jaj, édesem! Ez borzasztó! – gyorsan felkelt székéből, és átölelte vigasztalón, hogy érezze mindig számíthat rá. – Úgy sajnálom, drága!

- Hát… úgy látszik – vett egy mély levegőt -, nem én vagyok kitalálva az adott cég profilarcának! – próbálta könnyelműen elhessegetni az egészet, mintha bagatell dolog volna.

- Szívem ugye érzed, hogy én rettentően büszke vagyok rád, még akkor is, ha most nagyon rossz neked! Csak meg kell próbálnunk úrrá lenni a dolgokon! – szorosan megszorította párja kezét, hogy a másik érezhesse, hogy mindig mellette áll.

- Amiatt aggódom, hogy ezentúl hogyan fogunk pénzt keresni?

- Amiatt nem szabad idegeskedni! Én félretettem egy kis pénzt a fizetésemből, és szerencsére vannak igazi barátaim, akik mindig tudnak segíteni! Persze ez nem azt jelenti, hogy belőlük akarnék élni, de azért arra gondoltam, hogy beszélek a főnökömmel! Lehet, hogy a te esetedben is ki tudna valamit találni! – igyekezett biztatni a gyönyörű fiatal asszony.

Tüneményesen imádni való kislánya élvezettel rágcsálta a kenyérhéjat, és közben nem sejtve semmit elragadóan kacarászott, s nevetgélt:

- Hogy van az én kis Hercegnőm? Finom a kenyérke? – próbálta elterelni feje felől a mindennapos gondok felhőit azzal, hogy nem gondolt rá.

- Apu? Mászkor isz eljövünk? – sejpített a kis angyalka.

- Persze életem! Sőt! Ha anyunak is lesz egy kis ideje hármasban víz mellett fogunk nyaralni, és sok homokvárat építünk!

Most olyan megnyugtató érzés volt – akár csak pillanatokra is -, a megnyugtató valóság darabkáiba kapaszkodni, bár a szíve mélyén tudta, ha nem sikerülne állást találnia igencsak muszáj lesz összehúzni a nadrágszíjat a kiadásaik terén!

- Apu a legbátrabb ember, aki valaha is élt a földön! – felelte büszkén az asszony. A gyönyörű kislány bájos őzikeszeme azonnal kitágult, s elkerekedett a halottakra.

- Akkor az én apucikám egy szuperhősz! – jelentette ki cserfesen.

- Igen kincsem! Minden bizonnyal, és anyu nagyon örül, hogy ilyen párja van!

- Apu pedig igyekszik mindent megtenni azért, hogy ti az anyuval mindig boldogok, és büszkék lehessetek rá! – kicsit fájdalmasabbra, szomorkásabbra sikeredett ez az utolsó mondat, de a mellette ülő mindvégig határozottan biztató gyönyörű nő tökéletesen megértette!

Együtt fejezték be a romantikus étkezést, majd hosszú sétára indultak; a kislányka fürge kis angyalkaként szaladt a sétálóúton, míg a boldog pár egymásba karolva, kiegyensúlyozottan próbált előre tekinteni a rájuk váró feladatokra!

VISSZAKÖVESÜLT ÁTOK


Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni!

Kinyitható, látó-szemekkel széjjel kiabálni,

hátha még sikerülne megmenteni az Emberséget gyarló-lelkűek hontól!

Minden Mindenség-percben melyet úgy kunyerálva lopunk

az élettől százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

Dallammá sikoltott fájdalmakat őriz hosszan kitartott csellóhang, vagy gordonka;

szilánkosra tört szivárványos fény megmosdatja lelkeinket csupasz meztelenül!

Sejtelmes félhomály uralkodik egyre már egymásért dobbanó szirom-szívekben,

elrebegett babonás csókok intelmeiben

reszketve földre-telepített Mennyország lüktet!

Szétkiáltott bűnbocsánat hallatszik át a mesélő-szemek retináján

s kér biztosított audienciát!

Túlélhető időket az ember csupán fokozatosan értheti s tanulhatja!

Sorscsináló végzetünk is im már megkerülhetetlen;

széthordott futóhomok-várakra épül minden,

ha örök pillanatait e létnek hagyjuk elveszni!

Megérthetni aligha lehet megosztó különbságek lényegét!

Önző, vad érdekek kényszerítéseit,

öncsaló, ádáz hajszák űzött,

hitvány pénz-ígéreteit!

Gazdagságok életuntsága tartalmas perceken ritkán ha segít!

Megvásárolni már ritkán lehet egy-marék boldogságot!

Kétség és Remény, mint két ellentétes csapda kerít körbe

összehazudott mindennapokban

s húsunkba lelkünk megbélyegzett átkán együtt beleharap!

– Vétkeinket rejtő alattomos éjek

áramszünetébe álszent-hűséggel hitvány csalók

is így menekülnek! Mohón kortyolgatva isszák a bosszú poharát,

megrontó karrierek tiszavirág-mámorát!

Mindent megváltó pénzek ócska hatalmára így feszítjük fel önmagunkat!

Közös ítéleteinket el ne mulassza

luxus-zsarnoki életérzésük avitt sivársága!

ÉRZÉKENY LÉLEK

A kövér embernek bizony nem kis fáradtságába került átverekednie magát az összeverbuválódott estélyi ruhás társaság tagjain; fekete frakkjában, és a hozzáillő csokornyakkendőjében, mely az öltözködési előírásoknak is megfelelt, és melyek nélkül több mint valószínű, hogy úgy kihajították volna, mint a pinty – nagyon nehezen mozgott, akár egy pincér, vagy egy nagyobbacska pingvin! Emellett sétabotját sem hagyhatta odahaza, mert már egy ideje nagyon zsibbadt és valósággal égető fájdalom kezdte környékezni jobb műtött lábát, mely egy régi autóbaleset emlékét idézte emlékezetébe. Ha akkor nem környékezi meg az öngyilkos hajlam, mert osztálytársai folyamatosan terrorizálták, és zaklatták – talán ma ,,egészségesebb” teljesebb életet élhetett volna! Persze utólag már nem is igazán akart senkit vádolni a történtekért; csak tehetetlen dühöt, és haragot érzett valahányszor betolakodott elméjébe ez a kisebb incidens!

Már vagy számtalanszor elképzelte magában a helyzetet, hogy egy olyan molett, végletekig szőrös, és nem is túlzottan jóképű emberkével, amilyennek saját magát gondolta vajon ki lesz az a szerencsés kiválasztott hölgy, aki majd szóba elegyedik: egyáltalán lesz-e valaki, aki az Embert fogja benne látni, és kicsit talán beszélgetni is fog majd vele? S míg ezen töprengett a legtöbb gyönyörűen felöltözött hölgy, és úr mit sem törődve azzal, hogy ő egyáltalán a világon van a saját maguk egyénieskedő szórakoztatásával volt tökéletesen elfoglalva.

Kicsit mindig is lázadt a világ ellen, mely a maga felszínes megkülönböztetőségében valahogy sohasem tűrte a hátán az egyéni különcöket, akik saját egyéni személyiségükhöz ragaszkodtak! Ellentétben másokkal akiknek szokásává lett az exhibicionizmus, és saját maguk mindig előnyösebb, és csinoskásabb magamutogatása! Ismerősei, és barátai egyetemesen mindig igyekeztek kitérő válaszokat küldözgetni számára leginkább az elektronikus kommunikáció bevett, és jól használható eszközeivel; mint az okostelefon, az e-mail, vagy különféle hálózati eszközök. Az esetek legtöbb részében egyszerűen csak arról volt szó, hogy a molett emberke örökös sajnálkozásaitól, és túlzásba vitt önsajnálati pesszimista hozzáállásától már mindenki valósággal kezdett megcsömörleni – tévedés ne essék, a maguk módján még kedvelték, és szerették is -, ezt a különös pojácát, a maga rigolyáival, de a fokozatos érzelmek terén bizonyos módok, ahogy előadta magát, talán egy kicsit már túl sok is volt a többségnek, akik már családosak voltak, és érthető okokból ha akartak volna, akkor sem tudták volna hősünket – sok esetben -, a képzeletbeli tátongó szakadék mélyéről felráncigálni. A világ mostani felszínessé vált, érdek-közönyös berendezkedését valami kitörölhetetlen, majdhogynem gőgösen szigorú ítélettel fogadta: szinte rögeszméje lett az erkölcsi személyiség minél hatékonyabb konzerválása és ennek érdekében szinte mindent képes volt feláldozni! Pedig de szeretett volna halhatatlan érzelemmel szerelmes lenni! A legtöbb modern és extravagáns hölgy jelen esetben már mind foglalt volt, és valahogy mindegyikből – tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, hiányzott belőlük a romantikára való alkalmasság!

Bal kezét a szívére szorította, mely most úgy dobogott egyre izgatottabb ütemekben, mint egy rosszul beállított, zakatoló mosógép. Véreres szemeivel folyamatosan a kristálycsillárból vakítóan fehér glóriáit, aprócska szilánkgörbéit figyelte, mintha távol-keleti egzotikus hercegnők mosolyával farkasszemezett volna…

Mindig a zsebei mélyén lapult egy-két szem gumicukor: ez lehetett gumimaci, gumibéke, vagy akármiféle ízletes nyalánkság a lényeg az, hogy gumiból kellett lennie, mert az nem folyik, és nem is olvad, mint a sokszor pórul járt csoki. Bekapott egy pár szemet, és élvezettel ízlelgette, hogy a szájpadlásán megtapadnak ezek a rakoncátlan aprócska ruganyos szemek.

Egy fiatal, földre szállt angyali szépség vonult át a termen, és az éhesen mohó férfitekinteteknek már akkor alig lehetett parancsolni, amikor a gyönyörűséges, roppant bájos angyal akárcsak egy pár lépést tett. A pufók emberke szándékosan a terem félreeső részébe vonult, mintha csak így kívánna tüntetően tiltakozni az este fényűző pazarlása ellen, miközben még mindig voltak, vannak és lesznek szegényebb sorsúak, akik ilyesféle puccos felhajtást egészen biztosan nem engedhetnének meg maguknak.

Az igéző, ifjú hölgynek fecskefarokra volt halhatatlan eleganciával kifestve gyönyörű, szuroksötét szeme, és ebben a tekintetben – ha az ember egy kicsit jobban a felszínes külcsin mögé tudott látni –, azonnal észre vehette mennyi a szándékosan elrejtett sebezhetőség, és a megbántott szomorúság. Áldott drága felbecsülhetetlen mosolyában is, mintha mindig bujkált volna valami különös, kislányos mélabú a megtörtént múlt sérelmeiért…

Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon miért éppen a pufók, szándékosan mindenki elől rejtőzködő emberkét pécézte ki magának a gyönyörű estélyi ruhába felöltözött hölgy, de most kihúzott magabiztosságával egyenesen feléje tartott. A molett emberke egyelőre nem vett észre semmit az egészből, mert összességében figyelte az embereket, és nem csupán az Egyént!

- Bocsásson meg kérem… - szólította meg ellenállhatatlan gyöngyház hangocskájával. – Szabad ez a hely? – annyira magával ragadóan, és lefegyverzően mosolygott hősünkre, hogy a másiknak azon nyomban tátva maradt a szája, és menten elállt a lélegzete. Azonnal felállt és meghajolt; kihúzta a hölgy előtt a széket, míg a puccos társaság többi tagja szótlan némasággal csak bámulni tudott rájuk, és a titokban kötött hallgatólagos megegyezésükre…

- Igazán köszönöm! Ön igazi úriember! – ruhácskáját óvatosan a székre csúsztatta, és vigyázott, hogy enyhén magas sarkú cipőjével lehetőleg ne taposson le egyetlen tétova lábujjat sem. A molett emberkét valószínűleg most az sem zavarta volna, ha egyenesen kedves őszinteséggel a lábára lép.

- Lehetek egészen őszinte? – kockáztatott meg az elbambuló ember előtt egy kérdést, aki szemlátomást rögtön visszatért a többi ember ,,megfigyeléséhez” és ebből a szigorú magatartásából látszott egy jottányit sem hajlandó engedni. Ugyanakkor pontosan tudta, és érzékelte, hogy egy valódi szépség ül vele egy asztalnál, ami hősünk esetében ritkaságszámba ment.

- Egész este csak magát figyeltem! Tudja, én színésznek készülök, és a három osztályfőnököm a lelkemre kötötte, hogy minden érdekes és különös embert, vagy jelenséget a lehető legaprólékosabban vegyek górcső alá, és tartalmasan tanulmányozzak!

Az emberke most feléje nézett lesütött tekintettel, és csupán egészen apránként merte csak felemelni a fejét, hogy azokba a csábító mélybarna őzikeszemekbe belenézzen. Volt valami a hölgy pacsirta-hangjában, ami kellemes harmóniával, megváltó melegséggel járta át; érezte, hogy emellett az igazi, bizonyára roppant kedves hölgy mellett végre talán igazán, és megérdemelten boldog lehetne! Csupán csak akarnia kellene, és hinni benne bármi áron!

- …És tudja, most úgy vagyok vele, hogy igyekszem mindenből nyereségesen kijutni, és mindent megfigyelni! Egyébként Dóra vagyok! Gajnácska Dóra egyetemi hallgató.

A kis emberke szó nélkül kezet csókolt neki, mintha egy királyi fenség lenne, és meg is hajolt előtte, de valamiért nem jöttek a szavak ajkára.

- És Önben kedves uram? Kit tisztelhetek?

Legszívesebben azt mondta volna, mint Odüsszeusz király a Küklopszok-szigetén, mikor mindenáron ki akartak jutni Polüphémosz barlangjából: ,,Senkise”, ehelyett megpróbált mellébeszélni:

- Bocsásson meg nekem drága Dóra, de attól tartok, hogy nevem már régóta átkozott, és ha most kimondanám esetleg megsérteném vele, és ön többet már felém se nézne!

A gyönyörű, fiatal hölgy egyre rokonszenvesebben fordult hősünk felé; látszott rajta, hogy megfogta valami a másik kisfiúsan csenevész alakjában, és kellemes pufók arcát is elragadóan rokonszenvesnek találta. Azonnal felfedezte – amit csak kevesen vehettek észre az este folyamán -, hogy ebben a sebzett, és bizonyára sokat szenvedett, kissé elveszett tekintetben volt valami kimutatható igazság, és gyilkosan őszinte szikra. A legtöbb ember vagy arrogáns, vagy egoista közönyösséggel igyekszik talán maga előtt is leplezni saját érzékeny személyiségét, és valakik ennek a mesterségét már olyannyira jól begyakorolhatták, és művelik, hogy – egy idő után -, észre sem veszik, hogy önmaguk is teljes mértékben kifordultak saját magukból!

- Kedves Uram! Ön igazán ért hozzá, hogy hogyan keltse fel a rokonszenvet. – felelte szinte csak magának titokzatosan.

- Azt hiszem, hogy önmagunk szándékos rejtegetése a magi felszínes világban szinte már önvédelemnek számít!

- Mennyire szellemes megállapítás! Ritkán hallhat az ember ilyet egy férfi szájából!

- Bocsásson meg ha… esetleg megsértettem volna szavaimmal, de én így érzem!

- Az őszinteség miatt nincs mit szégyellni! Talán inkább azok lenne mit a tejbe aprítaniuk, akik mindig is a félmegoldásokhoz ragaszkodtak! Nem gondolja?! – kérdezett érdeklődően vissza.

- Lehetséges! Most hogy említi!

A hölgy kinyújtotta kezét, és megérintette gyöngéd részvéttel a másik szőrös mancsait, melyen olyan dúsan tenyészett a búja szőrrengeteg, akár egy trópusi őserdő, és első látásra sokkal inkább egy majomkéznek tűnt, semmint valóságos emberi kéznek.

- Kedves Uram! Esetleg miért nem próbál meg lazítani? Ne legyen ennyire feszült! Nyugodtan engedje el magát. – becézgette hangjával, és a kövér emberke menten megérezte szíve tájékán a dübörgő örömöt, hogy talán ez a kedves és roppant csinos hölgy talán egyedül csak érte önmagáért állt szóba vele. S nem is rossz egy kicsit elbeszélgetni, csak ezt a vad, tolongó zsúfoltságot tudja nehezen megszokni.

A teremben kellemes zeneszó töltötte be az érzékeket, és több ember azonnal vétkezett azzal a gondolattal, hogy ahhoz, hogy jól érezhesse magát egy-két pohár pezsgőre van feltétlenül szüksége! Az ember vagy boldog és akkor az öröm is feltétel nélküli vagy pedig viszonylagos és akkor olyan kiábrándult, hogy az szinte kivétel nélkül és azonnal meglátszik még a rejtegetett tekintete kereszttüzéből is!

A kövér emberke hirtelen lépések zajára lett figyelmes az összezsúfolódott tömegben; olyan élénk füllel hallgatta az egyenesek feléjük tartó hangokat, és neszeket, mint egy megfigyelő, vagy hírmondó az időjárási jelenségeket!

Magas és nagyon elegáns öltönybe bújtatott, veszettül jóképű, Adonisz-testű férfi állt meg asztaluk előtt, és mintha csak a lehető legközvetlenebb hangnemben akarna mindenképpen beszélgetni máris helyet foglalt és vallani kezdett:

- Fiatal barátom! – fordult a kövér kis emberkéhez. – Mondok én magának valamit! Tudja mire jók a nők?

A kis emberke látszólag tétova értetlenkedését próbálta meg valahogy leplezni, mert nem értette a kényes szituációt. Mereven nemet intett a fejével, mint aki nem érti.

- Pofon egyszerű az egész! – zsebéből kivette a méregdrága okos telefonját, és mintha csak a készülékbe beszélne elkezdte:

- Trófeák barátocskám! Kihasználható eszközök csupán! – mintha szándékosan észre sem akarná venni az ifjú hölgyet, még arra sem vette a fáradtságot, hogy bemutatkozzon, bár az egymásnak villanó tekintetek metszetéből nem lehetett nehéz rájönni, hogy ez a két ,,tökéletes” ember egyszer az életben már biztosan összefutott.

Az ifjú hölgy párszor kellemesen köhintett figyelemfelkeltés gyanánt, és azt remélte, hogy a másik ügyeletes ,,szépfiú” majd illőn bemutatkozik, és elnézést kért enyhén modortalan, faragatlan viselkedésért; ilyesmi nem történt! Épp ellenkezőleg! A férfias férfi egyre csak tovább beszélt, és látszólag úgy tett, mintha a hölgy levegő volna, és csak az a szánalmasan kövérkés emberke lenne, akinek az ember bátran elmondhat mindent, hiszen érződik rajta titokban is a megfélemlítettség biztos szaga…

A hölgy cipősarkával kissé ellenségesen megkocogtatta a férfias ember cipőjét és szándékosan rá is lépett mindezt az asztal alatt, hogy a másik vegye már észre magát, és erőltesse magára tűrhető jó modort.

- Oh! Bocsásson meg kedves barátom! Nem is tudtam, hogy vendége van! Dórika, cicuska te itt? – erőltetetten sikeredett a meglepetés kicsalogatni belőle.

- Mi már azt hiszem eléggé ismerjük egymást! – hajolt meg félszegen. Látszott rajta, hogy alapvetően egy birtokló embertípust testesít meg, akinek szolgálnak, és aki nehezen tűri csak el, ha neki kell hajbókolnia másik előtt!

A hölgy is kecsesen meghajtotta magát, de tekintetébe megfagyott jégkirálynői tartás lopakodott; mintha máris megszűnt volna a kezdetben olyan belsőségesen közvetlen, és roppant rokonszenves kisugárzása, hogy helyét átadja a szemeiben máris szikraként parázsló, számító bosszúállásnak.

- Igen! Kérlek! Téged is szeretettel üdvözöllek Tomi!

,,Tehát nagyon jól ismerik egymást! Jobb volna kiszállni a mókuskerékből, mielőtt még ténylegesen elszédülök!” – kapcsolt máris a kövérke ember.

- Kedves Uram! – fordult most feléje az ifjú hölgy. – Engedje meg, hogy bemutassam egy régi ismerősömet, aki sajnos elárult engem, és még mindig nem volt benne elegendő büszkeség és tartás, hogy mindezt beismerje! – mutatta be a pórul járt férfit, akinek az arcán máris megjelent valami számító, irigy féltékenységféle, hogy lám csak, a volt barátnője egy ilyen kövér idiótával vigasztalódik helyette aki talpig férfi, és mindent megkap az élettől, amitől csak akar!

- Dórika, cicamica! Ezt most meg mi a jó fenének kellett?! – nem volt mérges, csupán azt érezte, hogy folt esett a férfiasságán, és elégtételt szeretet volna venni!

- Mit gondolsz?! Tudod én voltam a hibás! Most már látom! Túlságosan hamar beleszeretek az olyan kigyúrt, idiótákba, mint amilyen te is vagy, akik nem törődnek a nőkkel, és csak játékszernek használják őket! Szakítok veled! Vedd tudomásul!

A kövér emberke rögtön megérezte, hogy egy dráma kellős közepébe csöppent, ahol még gyilkos indulatok is bármikor a felszínre kerülhetnek! Legszívesebben most rögtön felállt volna az asztalától, és úgy eliszkolt volna, mint akit puskából lőttek ki; mégis úriemberes lovagiasága felszólította lelkiismeretét, hogy keljen a hölgy védelmére.

- Bocsásson meg kedves uram! Tudom semmi közöm az Önök magánéletéhez, de egy hölggyel érzékenyen, és gyöngéden illik bánni, mint egy virágszirommal!

- Kapd be te hájas pöcs! Különben is kussoljál! Nem hozzád pofáztam! – kelt ki magából a latin Adonisz.

- Te egy szemétláda vagy! Pontosan úgy viselkedsz, mint a birtoklók, akik a tárgyakra fenik a fogukat, aztán, ha megunják eldobják, mint a használt rongyot! Én ebben nem akarok részt venni!

- Cicuskám! Úgy látszik, hogy neked még mogyoróbb eszed van, mint nekem! Ebből a buliból nem lehet csak úgy kiszállni! Micsoda dolog az, hogy meggondolod magad! Akkor mehetünk? – durván megragadta a hölgy gyönyörűen lebarnult, selymes bőrét.

- Kérem eressze el! – állt fel a székéről a kövér emberke.

- Hahaha! Jópofa az új haverkám! – röhögött tovább.

- Auu! Te rohadék! Ez fáj! – a kifinomult hölgy érezte, hogy régen fordult már elő vele, amikor ennyire intenzív és erős szorításban részesült. – Hívom a zsarukat, ha továbbra is kötözködsz!

A kövér kis emberkének szerencsére mindig volt egy jó mentőötlete – ha szorult helyzetbe került -, mindig igyekezett magát feltalálni; most sem tétovázott sokat! Elővette az egyik nadrágzsebéből a hatékony paprikasprayt és egy óvatlan pillanatban, amikor a tahó pasi nem figyelt oda a szeme közé fújta a méregerős és nagyon csípős kotyvalékot.

- A rohadt életbe! Te alamuszi kis féreg! Várjál csak! Ez kurvára csíp! Ha megtalállak kinyírlak téged és a kurvádat is! – tapogatta a nagy semmit, mint aki teljesen megvakult átmentileg.

- Kegyed tud vezetni? – fogta meg a másik hattyúfinom kezeit, és igyekezett felvenni vele a futás gyors ütemét.

- Igen! Tudok!

Bevágódtak a hölgy kocsijába, és az egész piroslámpákon átszáguldottak, hogy a most már dühöngő ex státuszba lecsúszott macsó utol ne érhesse őket!

- Köszönöm kedves… még mindig nem mondta meg a nevét!

- Alfréd!

- Kedves Alfréd! Az életemet mentette meg! Az adósa vagyok! – kezdett hálálkodni mint aki a veszély karmai közül menekült meg egy szerencsés véletlennek köszönhetően.

- Nincs mit! Boldogan segítettem! A benzinköltséget most kell fizetni, vagy majd később?

- Hogy te milyen édi cukorfalat vagy! – kuncogott a hölgy. – Mit szeretnél?

- Egy magamfajta ember számára hihetetlenül nagy megtiszteltetés, ha egy olyan rendkívüli hölgy, mint amilyen Ön megtisztel bizalmával!

- És?! – kacsintott sejtelmesen. – Mondd csak, még mit szeretnél?! – búgta egyre sejtelmesebben.

- Bocsásson meg kérem, de véleményem szerint elegendő időt kellene adnunk egymásnak, hogy megismerjük egymást! Kegyed, hogy gondolja?

Az egzotikus hölgyemény először el sem akarta hinni, amit az imént hallott; ő teljesen odaadja magát egy úriembernek, és helyette egy udvarias visszautasításba ütközik. Ez számára új volt, és nagyon meglepő! Csak még jobban belehabarodott a kis emberbe.

- Tudod te vagy eddig az első igazi férfi, akit nem csupán a szex érdekel! – bájos, és gyönyörű mosolyától a kis emberke is majd elolvadt.

- Ö… nos, igazán megtisztel Drága Hölgyem! – fölállt, és szokatlan módon meghajolt és kezet csókolt.

- Hát… én nem is találok szavakat a hirtelen jött figyelmességétől! – pirult el, ami szokatlan volt egy ennyire vonzó, és egzotikus szépségtől, aki karakán magabiztossággal rendelkezik!

- Elnézését kell kérnem kedves… Dóra, ha bármilyen kellemetlenséget okoztam! – megint ez az udvarias meghajlás.

- Kérem kedves Alfréd! Nagyon zavarba hoz engem, ha folyamatosan ennyire udvariasan, és figyelmesen viselkedik! – szorította meg kedvesen, és bizalomkeltően az emberke kezét.

- Ne haragudjon! – halkan súgta nehogy még több hibát vétsen!

Dóra még sohasem tapasztalt ilyesmit egy olyan férfinál, akinek egész különös különc viselkedésében volt valami megnyugtató szórakozottság; továbbra is őzikeszemeivel egyenesen a másik véreres, zöld szemeibe nézett, és valósággal sugárzott a boldogságtól, mint aki tökéletes mértékben felszabadult!

- Semmi baj! Én örülök, hogy végre igazi úrral ismerkedhettem meg! Mondja csak? Tud vezetni?

- Sajnos nem! Tudja nem szívesen vezetek, mert kicsit kacifántosan alakult a gyerekkorom!

- Ez érdekesen hangzik! Megkérdezhetem, hogy mi történt?

A kis emberkén látszott, hogy lelkiismeretével viaskodik, és nagyon komoly problémát csinál abból, hogy vajon megmondja-e az igazat?

- Tudja, drága Dóra, gyerekkoromban sajnos autóbalesetem volt, és bár régen történt, mégis mindmáig annyira frissnek hat az élmény, hogy bizonyos dolgokat! – hangjában annyi volt az őszinte, kisfiús szomorúság, hogy a gyönyörű fiatal hölgynek amint csak ránézett mindig nagyot dobbant szíve.

- Őszintén sajnálom, ami Önnel történt kedves Alfréd! De azért idővel szerintem próbálkozhatott volna, hiszen számtalan lehetőség állhat még Ön előtt!

- Tudja drága! Ha úgy istenigazán rám néz, és az a bizonyos első benyomás szól a lelkéből az igazat megvallva manapság nem talál olyan embert, aki a magamfajtájával szívesen megismerkedne!

- Ugyan már! – kacagta el magát a válaszol. Gyönyörű gyöngyházfénnyel ragyogó makulátlan mosolyában angyalok nevettek!

- Hiszen én most Önnel szerettem volna beszélgetni!

- Igen, drága, de… lehetek egészen őszinte? – félt, mert nem szerette volna megbántani a számára rendkívüli nőt.

- Csak bátran Alfréd! – igyekezett biztatni miközben folyton fogta a kezét.

- Drága Dóra! Egy vallomással tartozom Kegyének! – itt újból meghajolt volna illeme szerint, de a hölgy visszatartotta. – Ha most teszek egy próbát, akkor elhiszi nekem, hogy igazat beszélek?

- Mivel kapcsolatban, kérem?

- Amit az előbb említett Drága! Figyelje csak meg! Amennyiben az egyik hölgy, akit kiválaszt azért fog velem beszélgetni, mert igazán meg akar ismerni abban az esetben Kegyed nyert! Viszont, ha egyáltalán fel se merül a gondolatai között, hogy szóba álljon velem, akkor nekem lesz igazam!

- …És ha nem tévedek most minden szándéka arra irányul, hogy a saját maga igazságát bebizonyítsa!

- Csupán csak nagyon szeretném eloszlatni a tévhiteket! Kérem mutasson rá egy szépséges hölgyre, és meglátja majd, hogy mire gondolok!

A hölgynek sem kellett kétszer mondani:

- Alfréd! Látja azt a vadító estélyiruhás, csicsergő nevetésű, kis fruskát koktéllal lófrálni a kezében ott szemben a bárpultnál?!

- Teljes mértékben! Már indulok is!

A kis emberke jólfésült udvariasság mellett felállt az asztaltól. Kezet csókolt, majd célba vette a bárpultot, ahol a gyönyörűséges szépség koktélját iszogatta, és csicsergőn nevetett akár egy egzotikus kis pacsirta.

- Bocsásson meg ifjú hölgyem, hogy megszólítom, de sugárzóan vízesésszerű hajfonata azonnal megigézett!

- Mi van csórikám?!

- Semmi, tényleg semmi! Csupán bátorkodtam megjegyezni, hogy egy olyan különleges hölgy, mint amilyen Kegye is bizonyára nem állna szóba egy olyan emberrel, mint én!

- Akarsz valamit, csak csak lököd a rizsa dumát?! – flegma közönyössége kétséget sem hagyott a másikban afelől, hogy nem akar beszélgetni!

Alfréd hátrapillantott a hölgy felé, akitől az imént eljött, és kacsintott.

- Bocsásson meg, hogy zavartam! További jó mulatást!

Fogta magát, és távozott a csicsergő fruska székétől. Még épp időben, mert észrevette fél szemmel, hogy közelít annak gorillaizmokkal rendelkező, kigyúrt pasija!  

- Önnek volt igaza kedves Alfréd! – vallotta be a hölgy.

- Elnézését kérem, hogy nekem volt igazam! – szabadkozott szégyenlősen.

- Ezt most nem egészen értem! Nagyon vonz, és meglep a viselkedése Alfréd. – nem vette észre, de egzotikus bronzbarna arca rögtön elpirult az őszinte szavakra.

- Ö… megint csak elnézését kérem drága hölgyem, de… most meg én nem tudom, hogy mire is gondol?

- Semmi egyébre, minthogy Ön nyerte meg az iménti kis fogadást! Mik lennének a további céljai? – kedvesen kacsintott egyet, majd szívdöglesztően elmosolyodott.

- Amennyiben nincs rám szüksége, abban az esetben hazakísérhetem? – zsolozsmázott verejtékező kezeivel.

- Megtiszteltetésnek venném kedves Alfréd!

A fiatal hölgy meghatottan bámulta, amint a kisember kihúzza előtte ismét a széket, amíg illedelmesen föl nem áll, és betolja udvariasan mögötte.

Az étterembe a túlzott kíváncsiskodók között egyből megindult a sustorgó találgatás, hogy vajon ki lehetett ez a rejtélyes, pufók kis emberke?    

ROMÁNC-RAPSZÓDIA



Csupán csak néhány hete ismerhettük meg egymást abban a bizonyos hangyabolyszerű sokadalomban, melyet egyesek hajlamosak merő könnyelműségből, és lazsáló nemtörődömséggel az egyetemek, avagy a főiskolák szokásos nagy zsúfijának mondani; közismertebb nevén nyüzsgésének!

Kriszta a Dózsa György úti kollégiumban lakott, pontosabb abban a kisebb ,,hancúr fészekben” – amennyiben a kifejezés még egyáltalán helytálló, és pontos, ahol egy fiatal, tanulékony, és nyitott, ugyanakkor pallérozatlan, értelmiségi elmének sokkalta inkább az használ, ha elvonulhat kis elefántcsonttoronyszerű kuckójába, hogy a jelentős tanulmányi mennyiséget egyenletesen, és lehetőleg a lehető legnyugodtabb körülmények között agyi labirintusai közé táplálja! Ez volt ugyanis, talán a legnehezebb megszerezhető, és ugyanakkor kivitelezhetetlen feladat!

Mindannyian tisztában vagyunk azzal – legalább is azon szerencsétlen helyzetbe kényszerültek -, akik már megjártak, és hasonló cipőbe kényszerülve átélték az ilyesmit, hogy egy kollégium minden csak nem az a fajta meghitt, harmónia teljes és kiegyensúlyozott környezet, ahol egy hallgatódiák minden körülmények között is képes jeles, vagy ne adj’ isten annál jobb eredményt produkálni!

- Ha választhatok, akkor úgy szeretnék egy panellakást, ahol nyugodtabban élhetnék, és végre nem kergetnének az őrületbe azok a fránya és semmirekellő lakótársaim.

Sajnos a mindig bölcs, és mindig fellegekben járó, és sajnos – főképpen a mai világban -, helytelített álmodozó típusú Áron megreszkírozott egy helytelen kérdést, és csupán az utolsó végzetes mondatnál gondokozott el azon, hogy talán nem is volt olyan igazán jó, és mindenképpen hasznos ötlet ezt, most feltenni:

- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de megengedsz egy kérdést? Mi a csudáért nem hagyod az egészet ott a fenébe, és költözöl albérletbe; Ordas Gizusék is Kőbányán vannak, lehet, hogy ott még akadna is a számotokra egy-két hely. Mostanság én is rendszeresen olvasgatom az internet portáljait, és hátha megörül egy szabad hely, és akkor kicsit lenyugodhatnak a kedélyek! Mit gondolsz?

Megsimogatta tölgyfavállait, és hattyúkézfejét egyszerre és hirtelen megmagyarázhatatlansággal átjárta valami belső, mélységig fölfokozott, ismeretlen áram.

- Nagyon ari vagy, hogy segíteni akarsz, kismackóm, de lenne itt egy aprócska gond!

Áron titkon megsejtette, hogy több, mint valószínű, hogy a piszkos anyagiakra céloz; ugyanis Krisztának még két tesója volt. Igaz közülük az idősebb már vagy három éve párkapcsolatban élve lebabázott, és rég el is költözött a szülői háztól, de ott volt még a kisebbik húg, aki egyelőre az utolsó éveit koptatta valamelyik menő belvárosi gimiben, és neki még ott volt az érettségi is!

- Ne haragudj! Butaság volt az egész, ha gondolod beszélhetünk másról is.

A templombelsőnek is beillő, cirádás márványokkal körbe tarkított aulában ücsörögtek; várták, hogy szabad idejüket talán még tartalmasabban, és még jobban ki lehessen használni. Ilyen áldott, és egyben sorstól kissé agyonveretett pillanatokban, amikor mindenki a várás szigorú rabigáját kénytelen szenvedtetni, nem is tud annyira felüdíteni valakit más, mint egy kiadós dumcsizás!

- Nyugodtan elmesélheted nekem, hogy példának okért te, amikor hazamész hogyan tanulsz?

- Hát kérlek szépen… - önkéntelen is vett egy nagyobbacska levegőt. – Én szó szerint bezárkózom a szobámba és remélhetőleg senkit sem vagyok hajlandó beengedni csak ha már végeztem a feladataimmal!

- Ez nagyon diplomatikusan hangzik! – huncutkásan elmosolyodott és ekkor volt talán a leggyönyörűbb akit valaha is láthattam. Aki megtisztelt őszinteségével és bizalmával. – De azért csak kijössz mondjuk… levegőzni, vagy kajolni valamit, ha megéhezel?

- Hát persze! Csak tudod lehet, hogy szúrós szemmel néznek majd rám, de kedvelem a magányt, mert sokat kellett csalódnom az emberekben! Érted te ezt?!

- Te most viccelsz?! Volt egy pasim! Már eléggé régi a történet, de azért elmesélem, mert tanúságos história! – keresztbe fonta karcsú, hosszú lábacskáit egymás fölött. – Annyira jóképű, és sármos volt, hogy az nem létezik! Nekem személyes döntésem volt, hogy az első randi után még nem akartam szexet! – elhalkult a hangja; érzékennyé vált. – Aztán megtörtént, de a lehető legrosszabb pillanatban!

- Őszintén sajnálom! Én nem is tudom… hogy mit mondjak, ezen kívül?! – nézett vissza rá megszeppenten tanácstalanul.

- Elég az, hogy most itt vagy mellettem! – hálás volt, azért, hogy ilyen gondoskodó barátja is akadt.

- …És neked mi a fontos az életben? Már mint… szóval tudod! A pénzen kívül?

-Nagyon szerettem volna harmincéves koromra családot alapítani, meg gyerekeket meg minden, de úgy látszik az ex barátnőm ezt másként gondolhatta, mert elhagyott!

- Jaj, már megint felesleges járt a szám! Bocsáss meg! Ha gondolod beszélhetünk másról?

- Nem! Nem történt semmi baj! Az az igazság, hogy gyerekesen naiv voltam, és leszek még egy darabig, pedig néha jó volna, ha két lábbal a földön állnék! Az ember belekerül egy váratlan helyzetbe, és egyszer csak ott van, hogy puff! És nem tudja megoldani a saját problémáit, mert nincs hozzá elegendő rutinja! De ez még nem a tapasztalat hiánya, sokkal inkább talán a segítség elmaradása!

- Hu! Ennyire komoly emberel még eddig nem találkoztam! Mondták már neked, hogy nagyon szexis tudsz lenni, ha komolyan nézel! Van valami markánsság az arcodban, ami megfog! – kicsit közelebb húzódott hozzá. Érezte, hogy dobbanó szíve csilingelni kezd és hevesen megdobban, amint a másik csenevész kisfiúságát figyeli. Bizsergető ösztönök kerítették hatalmába, amit egyelőre önmaga előtt is titkolni látszott.  

Áron szemlátomást elpirult, mert még soha nem hallott ennyire kedves bókot egy igazi nőtől sem! Ezért is volt nagyon meglepve:

- Nos hát… megtisztelsz! És nagyon örülök neki!

- …És egyébként hogy állsz az ősökkel?

- Már úgy érted, hogy a szüleimmel milyen a jelenlegi kapcsolatom? Erre célzol?!

- Ahogy mondod! – kis kezeit kedvesen a szája elé emelte, mint aki töpreng.

- Jó volna elköltözni végre egy albérleti kéglibe, de sajnos nincs túl sok pénzem! Egyébként még mindig velük élek!

- Ne haragudj, ha ilyet mondok, de ez egy kissé…

- Ciki…? Különös…?

- Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy kicsit gázos! Én már húsz évesen döntöttem, hogy nem akarok a szüleimmel együtt lakni, mert abból semmi jó nem származik!

- Nézd! Nekem is nagyon jól hangzana egy önálló, kisebbfajta lakás, aminek alacsony a rezsije! De hol kapsz a mostani fővárosban olyan kéglit ami minden szempontból megfelel, és kevesebbe kerül, mint egy havi fizetés? – Áronon meglátszott, hogy tapasztalt az életben már egy-két dolgot, és nagyon is értette, hogy miről beszél. Ez egy újabb titkos pirospont volt a hölgynél.

- Figyelj csak! Támadt egy ötletem! Mit szólnál hozzá, ha egy ideig meghúznád magadat nálam! Van egy megüresedett kisebb szobám! Igaz, ami igaz! Nem valami lakályos, de talán egy megrögzött agglegénynek azért pont jó lehet! Mit szólsz hozzá? – kíváncsian várta a reakcióit.

- Ezt a figyelmességet! De ne haragudj, még alig ismerjük egymást!

- Jaj, te kis aranyos! Nem hallottál még arról, hogy az ember lakva is megismerheti a másokat?

- Hát persze, hogy hallottam róla, de… - újból elfogta a kételkedés, mert nagyon nehezen tudott csak megbízni az emberekben!

- Nézd! Nem házassági ajánlatot tettem neked! Oké! Csupán felajánlottam egy lehetőséget! Ha kell akkor tartom szerencsémnek, ha nem a te dolgod! Szerintem már eléggé értett vagy hozzá, hogy eldönthesd mit akarsz magaddal kezdeni! – csilingelő hangja most inkább úgy hangzott mint egy olyan talpraesett nőé, aki világ életében mindent egymaga vitt véghez, és senkire se számíthatott csakis saját magára!

- Örömmel elfogadnám, csak tudod azért jó volna erről édesanyámmal is beszélgetni!

Kriszta értetlenül nézett rá; úgy nézett ki, mint aki először hall ekkora sületlenséget, és sokáig bamba szemekkel néz ki a fejéből.

- Figyelj! Talán mással kellett volna megismerkednem ezen a kis bulin! – már arra készült, hogy fogja magát és lelép, amikor Áron megfogta a kezét; érezte, hogy a kellemes, dobogó bizsergés újból feltámad, és alig tud neki ellenállni.

- Jaj, bocsáss meg! Most biztosan azt gondolod, hogy egy idióta vagyok, mert kikérem a szüleim véleményét a dolgokról? Csak kíváncsi voltam pszichológiai szemszögből, hogy hogyan reagálsz a dolgokra! – próbált könnyed, laza stílust megütni, hogy elősegíthesse a magabiztosság érzetét, de még mindig nem tudhatta, hogy a hölgy hogyan fog minderre reagálni?

Kriszta kedvesen visszahuppant a helyére, és valamivel megértőbbnek mutatkozott:

- Hát kedves mackóm! Így mindjárt érthetőbb az összefüggés! …És mondd csak? Mi leszel, ha nagy leszel?! Vagy ezt már kérdeztem?

- Ami azt illeti, még nem! Nos rengeteg tervem lenne, de mindig attól félek, hogy a pénz az egyetlen ellenség, mely az álmok útjában áll, és akadályokat képez!

- Pályázatokról esetleg még nem hallottál?

- Tudod szerintem a pályázatoknak sincsen semmi értelme! Mire az ember kitölti azt a mérhetetlenül sok felesleges hivatalos papírt, és benyújtja a pályaterveket az adott pályázatot meghirdetőknek addigra már valaki más előnyösebb fél rögtön elhappolja előle a lehetőséget!

Kriszta egyre jobban kezdte élvezni a közös kis beszélgetésüket, mert volt Áronban valami különleges, ami a többi pasiból hiányzott: ennek a fiatalembernek költői vénája, és egyedi személyisége volt. Még akkor is, ha túlzottan sokszor dobta be az önsajnáló szövegeket!

- Én eddig kétszer próbáltam megpályázni a Móricz Zsiga ösztöndíjat! Persze mindig volt valami gikszer, ami miatt nem én lettem a tökéletes befutó, de akkor kérdezem magamtól! Most kezdjek el sápítozni, meg sajnálni magam, amiért nem jöttek össze a dolgaim?! Szarok bele! Majd egy újabb kínálkozó lehetőségbe csak belekapaszkodom! A lényeg, hogy soha sem szabad feladni!

Áron még sohasem volt szerelmes! Kisebb bók-kísérletek, és széptevések már történtek, de egyelőre semmi olyan komoly dolog, amiért egy hölgy teljes személyiségében odaadta volna magát neki! Az önbizalomhiányát még mindig nem tudta levetkőzni, és egy kicsit kikupálni! De nagyon imponált neki Kriszta tettre kész karakán harciassága!

- Figyelj csak! Miért nem barátkoztál a többiekkel az egyetemi csoportból! Annyira komoly voltál, hogy sokan azt hihették, hogy házas vagy, vagy felelősségteljes apuka, amiért nem mentél egyszer sem sörözni Olivérrel, meg a többi surmó sráccal! Megkérdezhetem, hogy mi volt ennek az oka?! – kedves liliom-fejecskéjét komolyan két tenyerébe fogta, mint aki töpreng.

- Tudod én mindig is nagyon nehezen építettem ki magam körül kapcsolatokat, mert sajnos nem jól alakult a gyerekkorom! Persze pszichológiai értelemben természetesen!

- De ugye még normális vagy? – mosolygott kedvesen, mint aki egy viccre kérdez éppen rá.

- Persze, semmi gond, csak az a baj, hogy mindent magamra veszek, és sajnos ezekből van később a bonyodalom!

- Jaj, te szegény! – közelebb helyezkedett, és megszorította a másik szőrös mancsait, együttérzése jeleként.

- Azt érzem veled kapcsolatban, hogy hihetetlenül aranyos, elbűvölő pasi vagy, csak… ne volna benned az a különleges kisfiús magadra hagyatottság! Érted, hogy mit szeretnék mondani?!

- Ez most nem egy szakítási jelenet akar lenni, ugye?! – kérdezte kissé bizonytalanul attól való félelmében, hogy Kriszta föláll, és szó nélkül faképnél hagyja.

- Miért annak hangzott? – meglepődött, és ebben a percben ragyogó őzikeszeme maga volt a valóságos földi mennyország!

- Tudom, hogy bizonyára nem szereted a gyáva férfiakat, de egy kicsit megijedtem!

- Jaj, de aranyos vagy! Vigyázz magadra, mert én hajlamos vagyok hamar szerelembe esni! – kacsintott feléje, és Áron tudta, hogy minden lelki érzelemmel máris hozzá kötődik.

- …És te mit szeretnél majd az egyetem után csinálni? Vannak már konkrét terveid, vagy elképzeléseid? – kérdezte. Megpróbált természetesen, és fesztelenül viselkedni de valahogy nem sikerült a dolog.

- Hát tudod drágám! Csak a szokásos! Az őseim mindenáron azt szeretnék, ha szülnék egy macsónak egy rakat gyereket, és boldog férjes asszonyka lehetnék! Aztán, ki tudja? Elvégre, még annyi minden változhat ebben az életben! – kortyolt egyet az üdítőjéből. – És veled?

Mintha minden gondolatát kitalálta volna, amint flörtölő őzikeszemeivel egyenesen farkasszemet nézett.

- Beszélhetek őszintén? – kisfiús árvasága mély érzelmeket kavart a hölgy lelkében

- Csak bátran! Nem akadályoz meg benne senki!

- Nagyon szerettem volna forgatókönyvet is írni, és jó lett volna irodalomtörténésznek, vagy klasszika filológusnak lenni! Sokszor úgy érzem, mintha az élet meggyötörne és eltaposna! Egyébként nem vagyok annyira önsajnáló!

- Ezt már eddig is bebizonyítottad! – közelebb ült, szoknyácskáját szépen elrendezte, hogy ruhája tovább már ne gyűrődjön. Megfogta a kezét; ajkaihoz vonta és babusgatni kezdte.

- Te vagy a legönzetlenebb ember, akivel valaha is találkoztam! Megtisztelnél azzal, ha örök barátok lehetnénk! – megcsókolta szőrös mancsait.

Róbert úgy meglepődött, hogy percekig nem jött ki egyetlen árva hang se a torkán. Kézcsókot adott illedelmesen:

- Én volnék a legboldogabb ember!

- Hát akkor pubi! Ezt megbeszéltük! S ha bármikor úgy érzed, hogy szükséged van valakire, aki meghallhat, én mindig ott leszek!

Áron még soha sem érezhette magát ennyire lelkiekben felkészültnek és stabilnak, ahogy mondják.

Együtt távoztak a buliról, és ameddig a tömegközlekedéssel együtt utaztak átbeszélgették az egész utat!  

FELÁLDOZHATÓ KISZOLGÁLTATOTTSÁG


A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva

mindennapunk tartós küzdelemnek ígérkezik;

kínok-verte, komisz Lét-gyönyörökben egyszerre vágyunk

s még többet akarunk!

Hamarján elvész a meglett, érett perc,

halhatatlan jelenvalósága ha csupán olcsó,

földi örömöket választunk!

Világok acsarkodó gáncsai közt

kihordott méhlepény-kételyekben

mindig kivirágzik fojtogató önbizalomhiány

s túlzsufolt társas Sziszifusz-magány!

Világ-csorbított, sebzett-álmaink ritkán,

ha teljesedhetnek!

Kísértő éjjeleinket csatakos verejtékezéseink

már mind ellopják!

Lélekmély lelked önmagába visszahallja méla-tétova

echcó-hangjait a megteremtett,

gyilkos csendnek! Mennyi önző,

makacs súlya lehet még hiányérzetednek?!

Kimondható irgalmakra fáj mindannyiunk foga,

hogy enyhülve lelket-tépő besti-fájdalom!

Álmokat, vágyakat cipel kolonc-súlyként,

de még egyre messzebb a teremtő gondolat,

melyből megváltó Különbéke esik rád!

Mert amint eljő az emlékezés dac-korszaka valahogy

mindig szenilissé válik a délceg Jövő!

Önmagába befordult, merengő tudat néz szét

e prostituált adok-veszek világba;

egybemosódott, bizalmas Hűségesküket árulnak,

mint használt fehérneműt lelkiismeretek kisstílű üdvéért!

A Közöny szánalmas üledéke alól ritkán kaparhatnak

ki emberséget maguknak,

titkos erkölcsi piedesztált!

Áskálódva megfúrnák könnyedén a felkínált,

enyhet-adó Reményt is – ha azon múlna

– karrierjükért megfelelő díjazásba

reménykedhessenek!

Minden újabb lehetőségben ott

sírdogál egymagában a megaláztatás

Halál-kacérkodó kompetenciája!

– Egyre csak gyűlnek,

sokasodnak homályos elmék kaptárjaiban szenzációhajhász,

ostoba ötletek, hogy a végzettség számát radikálisan megemeljék;

kislány-arcú manökenek állnak vigyorgó kanáriként készenlétben;

feláldozható porcelánbaba-értelemmel!

GESZTENYEHAJÚ TÜNDÉR

Azt mondta a gesztenyehajú tündér, amikor finom metszésű hajának sötét fonatait, feltűzte, az aulában egy meglehetősen gátlásos, és túlsúlyokkal küszködő iatal pufók emberkének, egy meglehetősen rekkenő nyári délután. - Annyira romantikus vagy!

Mire kínzóan félresikeredett meglepetésében a pufók úriember, akit – mellesleg mindenki csak Don Quijote-nak emlegetett -, becsületes nevén egyébként Brózik Bálint volt, annyira elpirult, mintha csak egy hamvas leányka lett volna, aki gyönyörű mennyasszonyszeru ruhakölteményében éppen arra készül, hogy valamelyik, számára bizonyára szimpatikus fiatalember felkérje táncolni mint életének egyetlen és bizonyára nagyon is meghatározó jelentőségű tényét!

Brózik úr szemlátomást vulkánpirosságúra izzott, és hirtelen csak annyi jött ki két félholdra emlékeztető ajkán:

-  Ö Ö Igen, hát persze!

- Kérlek lennél annyira szíves és felolvasnád a barátnőim előtt is a versedet, amit állítólag nekem írtál? –  szólt hozzá bátorítólag a bájos ifjú hölgy, aki mint kiderült később rajongott a líra egyénieskedő műfajaiért is! Becsületes nevén Bogdán Dianának hívták, és szemlátomást nem különösebben pirult el, amikor egy fiatalember, eltelve a legmesszebb menő gátlásokkal azon fáradozik, hogy bravúrosnak mondható bókolási hadjáratát megindíthassa ellene, és roppantul hízelgett neki most ez a felettébb újszerű szerepkör, hogy egy annyira egzotikus szépséget, és feltűnő modern eleganciát képviselő lány társaságában töltenie az ebédszünetét amilyen éppen Bogdán kisasszony volt.

Bogdán Diána úgyis mint a legtöbb modern hölgy – akiknek a lelkiismeretével nem volt semmi szoros szívű hiba, és semmifajta gátlásosságot nem tápláltak senkivel szemben sem -, tökéletesen tisztában volt azokkal a kifinomult, és kecsesen is kacérkodó hölgy praktikákkal, amiktől a férfiszíveket egyetlen csapásra nemcsak hogy birtokba vehette, és megtörhette, de egyúttal játékszerek módjára el is szórakozhatott, és az ujja köré csavarhatta bármelyik férfit is, amelyik egy véletlen pillanatban fölkeltette kielégíthetetlen érdeklődését.

A főiskolai aula sokkalta inkább hasonlított egyetlen jól berendezkedett nyüzsgő hangyatáborra, mintsem egy olyan helyre, ahol az ember szellemének kiteljesedésére vágyakozik, és mint valami idegen országból jött vándor konfuciusi magányossággal megpróbálja megfejteni vajon még milyen elvégzendő feladata is lehet ezen a rövidre szabott halandóságra ítélet létezésében?

Brózik Bálint most szinte földbegyökerezett szívet is megindító tudattal vette tudomásul, hogy egy olyan angyali – számára bizonyára elérhetetlen lény, és megfoghatatlan, és fölbecsülhetetlen mennyországjelenés -, amilyen Diána kisasszony volt, éppen egy ilyen lesajnált, és sokak csúfolódó szemében szerencsétlen alakocskával kezd, mint o Most hirtelen egy annyira nemes, becsületes, és egyúttal furcsa, vulkánkitörés-szerű érzés kezdte környékezni lelkiismeretét, amit, az ember általában csak akkor érez, ha szavak nélkül, mint valami titkos meditációs, vagy telepatikus utakon bejárt ösvényen haladna, ami a legváratlanabb helyzetben is okozhat meglepetést.

Pontosabban szólva, ennek a megmondhatatlan érzésnek a velejárója, legváratlanabb helyzetek felismerése amikor két ember tudtán kívül sorsfordító pillanatokban elbűvöli egymást, és meg sem kérdezik maguktól piruló önzetlenségükben, hogy vajon ,,Mi is volt ez?!” – csak követik a saját szívük titkos válaszát!

Most ebben a mindenki számára jelenvaló, és bizonyára meghatározó pillanatban, Bálint, és Diána már semmit sem tudtak, ami körülöttük ebben a kisebb jellegű mini kozmosz társadalomban folyik, csak egymást érzeték minden rezdülésben, minden véráramlásuk titkos alagutjaiban, és ebben a nagyon is sebezhető földi létezés elrendeltségében.

Közbe azért sorjában érkeztek a megfáradt és a szellemi stúdiumok felszívásában iparkodó hallgatók ebbe a hatalmasnak nevezett tudományok csarnokába, ahol a történészektől kezdve egészen a pszichológus hallgatókig, és még csak pallérozódó közgáz diákokig szinte az egyetemi szféra minden területéről meg voltak találhatók az emberek!

Így tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, hogy Bogdán Diána éppen Brózikot kérte meg, arra a nemes és nyugodtan elmondhatjuk lovagias feladatra, hogy olvassa fel saját készítésű, és inkább szerelmi óda műfajában magasztaló versét a huncutkodásban élenjáró hölgynek, mert ezáltal nemcsak a maga körmönfont kisebb fokú hiúságának szeretett volna egy kicsit kedveskedni, de hatalmas tettvágy égett benne, hogy ez által elégtételt vehet barátnőin, akik már éppen eleget csúfolták amiatt, hogy jó pár évvel ezelőtt áttért a vegetáriánus keresztségre!

Most mindenki megérkezett Itt volt többek között

Kincső, Penziós, Hambler, Maróti, és Tiboly – akik őszinte, és ami talán legfontosabb lenne egy kapcsolatban hűséges barátnőjüknek mondták magukat, ám a valóság szempontjából még csak eszükben sem jutott, hogy egy ilyen pufókokat pesztráló hölgyikével a barátság lehetséges, egy életre szóló, szilárd építményeit egyáltalán lerakhassák.

Most hogy az általában nagyon is pletykafészkeknek tekinthető barátnők is megérkeztek, fölszabadult valami nagyon is rendkívüli az atmoszférában – ami talán szavakkal le nem írható -, és Bogdán kisasszony csakis Brózikkal volt elfoglalva mindenki legnagyobb meglepetésére:

- Na, kezd már el végre te paprikajancsi!

- Mi lesz te zsírgombóc? – ilyen és sajnos ehhez hasonló biztatási kísérleteknek eleget téve próbálta nagy nehezen beszívta az aula piszkát, és egyéb szennyező jellegű koszait, és maszatait elkezdeni kicsiny kis versikét Brózik Bálint, és ahogyan egyre jobban belemelegedett nem tudható, hogy a tikkasztó nyári hőhullámok, avagy maga Diána gyönyörben úszó dióbél szemei vitték-e rá, de egyre átlényegültebben, és megindítottabb kezdett szavalni, és közben a óhatatlan udvariasság mellett, és mondhatni egészen nyugodtan a többi hölgy szívét is meghódította!

Amikor végzett a szavalattal Bálint, a legváratlanabb dolog történt, ami általában csak és kizárólag akkor szokott a ,,lúzereknek” tekintett emberkékkel megtörténni, amikor szinte egyáltalán nem számítanak rá, mint azokban a jellegzetes letérdepelős pillanatokban, amikor példának okáért egy ifjú rajongó szerelmes megkérné választottja hon áhított kezét!

Diána szó nélkül elegánsan, és nagyon is hirtelen fölkelt – valószínűleg már jócskán elzsibbadt ülő helyzetéből -, majd a lehető leggyorsabban, ahogyan csak bírta kiragadta Brózik kezéből a neki szánt szerelmes, és nagyon is szívhez szóló üzenet, és egy hatalmas csókot adott – vélhetően, mint áldozati ajándékot -, Bálint arcára, aki a meglepetésektől céklavörösre elpirult, és ezen mindenkiből egyszerre elő törtek az ú.n. gonoszkodó megjegyzések, hogy - Két szerelmes pár, mindig együtt jár!

Természetesen Bogdán Dianát sem kellett félteni, hiszen gondoskodó szülői háttérrel már korán kiismerhette az élet viszontagságos oldalait, csak ennyit mondott kissé félszegen megszeppent, és nagyon is szíven talált és meghódított, újsütetű lovagjának.

- Ne foglalkozz ezekkel a hisztiző kiscicákkal Bálint, ezek még gyerekek! – S ebben a minden ízében talpig érett és egyúttal nagyon is felnőttes mondatban volt valami nem evilági gondoskodni vágyó ódaadás, amit talán csak azok sejthetnek, amik igazán megpróbáltak szeretni valakit.

S hogy szavainak az elragadó hölgy még több nyomatékot adjon gyengéden, mintha csak egy jóságos megmentő anyuka lenne belekarolt Brózik Bálintba, és kellő, ám valójában egyáltalán nem tolakodó benyomással az aula kijárati ajtója felé lépkedett vele, remélhetően nemcsak egy új kaland kedvtelése miatt, talán sokkal inkább azért, mert a lelke mélyen megszólalhatott egy kicsiny hang, ami csak azt suttogta hattyúfehér füleibe:

 ,,Lehet, hogy ez a szerencsés hóbortos flótás lesz a jövendőbeli férjed!” – s kedves uraim ezt a hölgyek bizonyára még nálunk is jobban, és szakértelemmel tudhatják, hiszen mindig nekik kell választani, és nem fordítva!

ÉGÉSI KALANDOK

Az emberek nagy általánosságban – ha csak nem szeretnének tanúskodó kísérleti alanyai lenni -, szervezetüket rászoktatták a fokozatosan barnulás technikájára ami nemes egyszerűséggel annyit tesz, hogy szervezet borrétegét fokozatosan tesszük ki a káros napsugarak kellemes, és fotószintetizáló hatásainak, és vélhetően abban bízunk teljes tapasztalatunk minél előrelátóbb szakértelmében, amit így megcselekedtünk azt később kiküszöbölhetjük egyszóval kizárt dolog, hogy a leégés káros, és egyáltalán nem kellemes veszélye fenyegetne sugártámadásaival minket, mint száműzöttségre ítéltetett menekülőket.

Sajnos azonban vannak olyan érzékeny ború emberek, akik direkt nem mernek a nap támadásával szembenézni – még annak ellenére sem -, hogy törékeny hattyúfehér bőrüket a legmagasabb oktánszámú fényvédő krémmel kenegetnék már csak az elővigyázatosság fokozott biztonsága miatt is – így óhatatlanul is abban a könyörtelen igazságtalanság kísérleti alanyaivá válnak, akik rosszkor voltak a lehető legrosszabb helyen!

Abban az időben amikor még harmadéves gimnazista volt Tupek Aladár akinek kellemes és meglehetősen feltűnő és talán éppen ezért kigúnyolható úszógumikat adott a termékeny anyatermészet -, és aki a négylábú kedvencektől elkezdve a bogarak, és különféle ízeltlábúak népes családjáig bezárólag mindentől félt, és rettegett, egy szép nyári kánikulával megfertőzött napon abban a szerencsés kiváltságban részesülhetett, hogy ellátogathatott egy kirándulásra osztálytársaival, még mielőtt a szokásos nyári vakációt kiadták volna az iskolák részére.

 Szinte minden ifjú kamasz, és kamaszhölgy arról ábrándozik, hogy egyszer-egyszer bizony hogy önkéntelenül ki kell rúgni a hámból, és el kell felejteni a napi megpróbáltatásokat és felelősséggel terhes gondokat, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy ilyenkor az általános fegyelmezési problémák mellett is a felvigyázó nevelők megengedik maguknak a kicsit elnézőbb magatartást, és figyelmen kívül hagynak bizonyos- egyesek számára talán a huncutsággal, és a humorossággal is felérő tréfákat, és élcelődéseket -, ám azok számára akik a tréfálkozás keserű szenvedő alanyai nagyon is komoly problémákkal számolhatnak.

Tupek Aladár, aki még életében egyetlen szalmaszálnak nem tudott volna ártatni sajnos osztálytársai kedvelt élcelődés céltáblájává változott.

Aladár egy végtelenül kedves, figyelmes, és kissé túlsúlyos erősen a húszas éveihez közeledő, medvebocs termetű fiatalember volt, aki előszeretettel kínálta meg a hölgyeket saját készítésű süteményeivel – hiszen egyik fogyatékosságának, és torkosságának volt felróható, hogy rendkívül édesszáj volt, és emellett, ha édesanyja egyszer-egyszer abban a szerencsés helyzetben részesítette, hogy vett neki egy tábla finom és ízletes minőségi csokoládét, sohasem követte volna el azt a szentségtörést, hogy megtagadta volna azt osztálytársaitól a csokoládé kellemes, és földöntúli vizekre evező élvezetét! Hiszen szinte egyetlen barátja sem volt, és mint minden magányos lélek, aki arra vágyik, hogy megpróbáljon érvényesülni a társadalmi miliőben O is szeretett volna igaz, és mi főbb őszinte barátokra szert tenni.

Ám ez sajnos egyáltalán nem sikerült – annál is inkább, hiszen Aladár, mint a reménytelen romantika egyik kései megtestesítője – már-már túlzottan is a szíven viselte a hölgyek támasztotta igényeket, és bizonyos lovagi jellegű elvárásokat, így egyáltalán nem meglepő, hogy ahelyett, hogy támogatták volna, és bizonyos fokig nagyon is tiszteltben tartották volna azt az eszményt amit Tupek Aladár megtestesített inkább csúfolódó, helyenként pedig gyilkosan is cinikus és fennhéjázó hangnemben beszéltek vele, és szinte minden egyes nap kisebb-nagyobb bókolási szenvedélye miatt kinevették.

Ám ami elsősorban a hölgyek szívét elkerülte azaz volt, hogy Tupek úr nagyon is értett ahhoz, - ami a legtöbb fiatalemberből sajnos manapság is egyre inkább hiányzik -, nevezetesen, hogy a hölgyek szívének minden óhaját, legfoképpen pedig egy segítő, és mindenkit nagyon szívesen meghallgató, vigasztaló barátot ismerhettetek meg azok a szerencsés jelöltek, akik természetesen kitüntették bizalmas barátságukkal Aladárt Nem is kellett csalódniuk, hiszen amellett, hogy Aladártól még az édes szülők sem tudták volna meg, hogy édes csemetéjük hol, és kikkel költi el azokat a verejtékkel megkeresett forintokat, amiknek könnyen lába kélt elsősorban valamelyik bárban, vagy mulató szerű helységben, és emellett ha valaki kérdezte Aladár. önzetlen készséggel adott bárkinek bölcs tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan is szedje össze magát főleg a kritikusabb és egyúttal nehezebb időben, és mit csináljanak – főleg a gyengébbik nem képviselői -, azokkal a kóbor lovagokkal akiknek csak a szerelmi csábítás és elsősorban légyott szempontjából fontosak. Aladár, mint minden kamaszkora végén járó fiatal előszeretettel beszélgetett – elsősorban azokkal a fiatalabb pallérozatlan elmékkel -, akik azonosan és egy hullámhosszon gondolkodtak bizonyos felnőttséget érintő kérdésekben itt elsősorban a munkavállalás, gyermekáldás, és az adó, illetve a megfelelő társas együttlét szabályaira kell gondolni.

Tupek úrnak ugyanis szent meggyőződése volt, hogy egy húszas éveiben járó fiatalnak bizony már meglehet a magához való esze, és a legfontosabb, hogy mit is akar kezdeni az életével, ami olyannyira értékes, és törékeny, és mindig hamarabb eltelik, mint azt bárki is gondolhatná.

Egyszer-kétszer – pusztán csak a furdaló kíváncsiság miatt -, benézett egy-két dohányfüstös, gengszter-típusú bárba, ahol a fel világ jellegzetes, túlságosan is feltűnő úri asszonyai, és koktélruhába bújtatott hölgyei foglaltak helyet, mintha csak egyetlen dolgot akartak volna a férfitársadalom számára közvetíteni hogy itt van a becserkészet trófea, amire vágytak, és lássuk ki nyeri meg imádott kiválasztottja kezét.

Egyébként a legtöbben vagy azért keresték fel ezeket a bulizós, éjjeli mulatókat, és diszkókat, hogy – pestiesen szólva -, lazuljanak, és ejtőzzenek egyet, de emellett a felszín alatt az emberi lélek rejtelmeiben bizonyára ennél több is megfordult egyesek gondolataiban.

Mindenesetre, amikor egy kisebb faluból fölmentek az osztálytársai egy nagyobbacska városba, hogy meghódítsák a még felfedezetlen, és parlagon hagyott mulatókat, és emellett borospincék illatait, Tupek úr sem szalasztotta el a ver pezsdítőnek ígérkező vállalkozást és azonnal kapott az alkalmon, hogy engedélyt kérhessen kissé szőrszálhasogató osztályfőnökétől – aki köztudottan rajongott a bikavér jótékony és agytágító hatásainak -, hogy elmehessen velük, ha nem is a borospincék naftalin és moly lepte illatú labirintusaiba, de legalább is azokba a kisebb csehókba, ahol beszélgetni lehet legalább is addig a jellegzetes pillanatig, amíg a koktélok száma egynél nem emelkedik tovább!

- Kérem szépen Kati néni, tessék megengedni, hadd mehessek el. – kérte a lehető legudvariasabb hangnemben Aladár osztályfőnökét Veréb Katalint, akiről azért érdemes volt tudni, hogy a sebezhetőbb és az érzékenyebb fiatalokat mindig is igyekezett hangyaszorgalommal biztonságba helyezni – még ha ez nem is látszott kivált az első idökben

Kati néni a harmincas éveinek elején járó, csinos, és jólszituált német-szakos tanárnő volt, bizonyára a hiúságának is imponált, hogy o mint, egy jelképes hatalom megtestesítőjétől kért bennfentes engedélyt egy olyan – egyesek számára nagyon is jelentéktelen figura, mint szegény Aladár Kati néni végig nézve az egész nap fürdőző Aladáron akiről közt tudomású volt, ha egyszer bement a vízbe, akkor onnét, még kisebb hatósugárú bombával sem tudták volna kirobbantani -, mint egy partra vetett és jócskán fölpüffedt főtt rák, vagy hidegvízi homár, amit éppen most vettek ki a forró győz ágy birodalmából, kissé émelyegve ugyan, de nagyon határozottan megállt előtte, és az osztályfőnök először azt sem tudta végig nézve Aladáron sírjon-e a meghatódottságtól, vagy éppen nevessen egy nagyot amiért Aladár kissé habókosan elfelejtette magát bekenni magát a legmagasabb faktorszámú naptejjel, minek utána hattyúfehér tisztaságú volt a bőre! Levette általában mindig vöröses hajába tűzött napszemüvegét, diszkréten elmosolyodott, és csak annyit felelt:

- Mehetsz, de légy résen, okés?

- Köszönöm a lehetőséget tanárnő, ígérem, este tízre itt vagyok! – mondta kicsattanó örömtől ujjongva a fiatalember, és igyekezett az adott szavát betartani annál is inkább mert nagyon is tisztába került fele, hogy a kisebb krimók, és borospincék bepaprikázott hangulata után – mert o sosem szerette a szeszt, és az alkohol társait -, egyes embereknek korántsem lesz kedvük ahhoz, hogy hazamenjenek, sokkal inkább, hogy még azért is virtusból, és forrófejűségből még inkább a pohár fenekére nézzenek, még akkor is, ha szervezetük figyelmeztető jelzésekkel ez iránt a leghatározottabb mértékben, és jogosan tiltakozik!

Mivel Kati néni erre valószínűleg számíthatott megkérte a ,,megbízhatóbb embereket” akik azért a határokon belül megpróbáltak nem lerészegedni, hogy azért ügyeljenek a tapasztalatlanabb emberkékre elsősorban Tupek Aladárra, mert ha nem így lesz drasztikus intézkedésekre számíthatnak!

- Ne tessék izgulni tanárnő! – felelte Juhász Roli – akiben egy rock zenész mentalitása veszett el, és remekül kezelte a dobokat, és a basszusgitárokat is -, nem lesz a bájgúnárral sem baj! Meghozzuk épségben, ne tessék izgulni miatta!

  - Úgy ám, még egészségesebb lesz, mint amikor elvittük, csak tessék megfigyelni – vágott barátja mondatába Mókus Marci – akinél szavatartóbb emberrel ritkán találkozhatott az ember!

- De tényleg hozzátok vissza épségben! Mert a szülei rendkívül aggodalmas emberek, és ha ne adj’ isten valami baja történik, szíjat hasítanak belőlem – kezdte rimánkodásait szokásosan a félelem hangjaival megtűzdelve Veréb tanárnő!

- Tessék egészen nyugodt maradni! – kezdte egy bájos szőke hölgy, akinek feltűnően csinos koktélruhája volt, és meglehet, csak azért viselte, hogy ezzel magára vonzza a már amúgy is éhes férfi tekinteteket! – Nem lesz Norbussal az égvilágon semmi gond!

A hölgyet, aki imént ezt a kisebb jellegű intermezzot tette Tibai Krisztinának hívták, és bár látszólag meglehetősen figyelemfelkeltő egzotikus szépséggel rendelkezett nagyon is modernül felöltözve a legújabb divat szerinti nyári kosztümében, és ruháiban, mindenesetre nagyon megtetszhetett neki ez a félszeg, és hóbortos fiúcska akit mindenki csak afféle reménytelenül elveszett romantikus léleknek gondolt, minek utána imádta a verseket, és szerelmes költészet bizonyos formai bravúrjait előszeretettel gyakorolta – igaz ugyan, ezt az utóbbit az otthoni fürdőszoba tükör előtt cselekedte meg!

Amikor az osztályfőnök által kifizetett busz és annak szállítója megérkezett a táraságban már régen megfogalmazódtak azok a fajta – egyesek számára nagyon is bohókás, és körmönfont -, ravasz elképzelések, hogy esetleg megkóstoltatják a még életében egyetlen kortyocskát sem ivó Aladárral az alkohol bizonyos jótékony hatásait Azt azonban szinte mindenki figyelmen kívül hagyta kezdve a gavallér fiúktól egészen a tekintélyes mennyiségű tequila és dajkiri koktélokat elfogyasztó kisebb hölgy társadalomig, hogy ha már ok sem igazán józanok, ugyan hogyan is gondolhatják, hogy ellássák Tupák Aladár nagyon is életfontosságú védelmét.

Azonban a sors megkegyelmező szerencséje voltán a buszvezető – maga is felelősségteljes szülő lévén -, készséggel felajánlotta, hogy nyugodtan mulassanak csak bátran, és csapon mindenki egészen nyugodtan egy görbe éjszakát, o majd addig szemmel tartja a fiatalurat, aki időközben már jócskán húzta a nem kis vízhanggal járó lóbort elvégre nem igazán volt még hozzászokva a mások számára olyan természetes egész ,,éjszakás műszakokhoz”, és bizalmasabb üresjáratokhoz.

 Azonban amit egyszer egy mosolygós tündér nevezetesen Tibai Krisztina megígért, annak úgy, és akként kellett lennie, ahogyan azt o kellő gondos aggodalommal eltervezte Annál is inkább, hiszen a hölgy – bizonyára fogékony intelligenciája révén -, imádta a verseket, és nagyon is szerette, ha találkozott olyan kaliberű úriemberekkel, akikben még él a halvány Heuréka-szikrája a lovagi udvarlási, és etikett szokásoknak.

Ezért készséggel vállalkozott arra a nem kis meglepetéseket tartogató feladatra, hogy ott marad egész éjjelbe hajlóan a sofőrrel, és együtt őrködnek – akár a jól képzett smasszerok -, a gyámoltalannak látszó Aladár álmai felett.

 - Biztos nem jössz velünk? – kérdezte Mókus Marci Krisztinát, mint az egyik legjobb és leghűségesebb barátja a társaságból, mert Marci viszont Krisztát szerette volna elvinni egy kicsit kirúgni a hámból!

- Rendes vagy Marci – kezdett a beszélgetésbe Kriszta -, de nem mehetek! Megígértem valakinek valamit, és nem engedhetem meg magammal szemben azt az igazságtalanságot, hogy magára hagyom, és becsapom saját magamat is.

- Értem Ha ez minden, akkor mi megyünk is! – mondta kissé kesernyésen, hogy a világ talán egyik legcsúcsabb hölgye nem a gavallér, és bizonyára már jócskán bepityókázott társasággal tart, hanem szerényen, és meglehetősen illemtudó lányként meghúzódik egy afféle remete-típusú félszeg kis senkiházi mellett ahogyan sokan titokban a háta mögött Aladárt emlegették.

Közbe Aladárt annyira hatalmába kerítette az álom meglepett, és nagyon is kellemesnek mondható paradicsom közeli állapota, hogy észre sem vette, hogy Tibai kisasszony bizony megpróbál félreérthető flörtölési szándékkal a bizalmába férkőzni!

Gyengéden – akárcsak egy szülői szívjósággal is megáldott édesanya -, elkezdte a lehető legkedvesebben simogatni őszbe vegyülő, nagy általánosságban mindig rövid hajat viselő Tupek hajfürtjeit, mint aki éppen kedvesének mondana becézgetni, és kedveskedni vágyó angyal-szavakat.

Szegény Aladár észre sem vette, és már egész tojás alakú, kissé nagy feje Krisztina ölében volt, a jelképesen megnyugtató anyai öl védelme alatt S Krisztina legszívesebben elrejtett, és ez idáig dugdosott érzelmeit ott helyben, mint egy esküt megvallotta volna.

Aladárnak, ha az nem lett volna máris álmainak édes foglya.

- Kedves, Kedves Aladárom – kezdett dúdolni, csak úgy bele a meghatározó pillanatba Krisztina -, de nagyon randiznék veled, te édes kedves!

Erre Aladár is, aki már jócskán aludhatott úgy legalább másfél órácskát hirtelen kinyitotta szemeit, és meglepetésként hatott az rá, hogy egy ennyire elbűvölő, és lefegyverzően bájos hölgy ölében nyugtatja elgyötört rákvörösre égett fejét, ami tegnap bizony jócskán megégett.

- Hahó, te kis hétalvó – költögette anyásan Krisztina Aladárt – Hát hogy is aludtál? Mesélj nekem? Aladár a félszegéből, vagy meglehet, hogy pusztán csak illendő, és anyai nagyanya által erőltetetten szorgalmazott úriemberi jellemének köszönhette, hogy nem feledkezett meg magáról, máris leopárd gyorsasággal fölugrott, mint akit tetemesen elkezdtek csipkedni a galád moszkitók, és mint aki óriási szentségtörést vétett, és bizonyára megbocsáthatatlan hibát követ el Krisztina szemébe nézett, és mint aki éppen akkor hipnotizál, elkezdte szónoklatát.

- Ne haragudj, kérlek Észre se vettem, hogy éppen itt vagy! Mit is keresel itt egészen pontosan? – kezdte udvariasan faggatni Aladár Tibai kisasszonyt holléte felől – Miért maradtál itt?

Tibai Krisztina gondoskodó hölgyként őszintén leplezett kedvese smaragdzöld szemébe nézett, és halkan válaszolt, direkt, mint aki csak éppen, hogy bátorságot szeretne gyűjteni, mielőtt megindítaná az elrettent csapást.

- A többiek mind mulatni mentek! Kirúgják a ház oldalát gondolom – kezdte -, és én eldöntöttem, hogy csak azért is nem fogok részegen tántorogni, mert ki nem állhatom a bepaprikázott embereket! Egyébként azért maradtam, mert megígértem az ofo-nek, hogy vigyázok rád! – folytatta -, remélem, nem okozok gondot?!

Aladár hirtelen meglepődött, és egyúttal nagyon is meghökkent, hiszen o efféle titkosnak minősülő utasításokról ez idáig még nem halott, így kíváncsian hallgatta Krisztina állítólagos beszámolóját, amiért itt van.

- Ne haragudj, ahogy elaludtam! – mentegetőzött -, de borzalmasan leégtem a tűző napsütésben, és aki nincs a tó melletti klimatikus viszonyokhoz hozzászokva, az önkéntelenül is elveszít valamit fizikai adottságaiból.

Tupek úr annyira édesen meggyőző, és talpig őszinte ember volt, hogy ezen a bájos hóbortosságot, ami önzetlen emberséges jelleméből áradt, azon csak meghatódva elmosolyodni lehetett!

A hölgy ennél vonzóbbat talán el sem tudott volna képzelni nevezetesen, hogy egy serdülőkorából már erősen kiöregedett fiatalember ennyire kedves, önzetlen, és talán éppen ezért sebezhető legyen, - amit azért nem árt, ha megjegyzünk, hogy a férfiak azért sokkalta visszafogottabban hajlandóak megmutatni saját maguk rejtegetett érzelmeit, semmit a hölgyek Ez minden bizonnyal közre játszhatott abban, hogy Tibai kisasszony mit sem törődve azzal, hogy hol is vannak, és hogy esetlegesen kik lesznek azok a szerencsések, akik együtt látják majd őket, és mint szorgos kis spiclik azonnal jelentik az osztályfőnöknek, hogy együtt romantikáztak látszólag ártatlanul, gyengéden két hattyútenyerébe fogta leendő kedvese fejét, és megcsókolta nap szívta rákvörös és meglehetősen elgyötört homlokát.

Tupek Aladár erre a kis eltévedt flörthelyzetre azt már végleg annyira elpirult – hiszen ez idáig még szinte senkinek sem fordult meg a fejében, hogy egy annyira talpig úriemberrel, és már-már a különösségig vitt udvarias piperkőccel merjen romantikázni, mint amilyen o maga -, hogy meglepetésében nem győzött ámulni, és bizonyos tekintetben bizonyos elégtételt, és felszabadult mennyország-tudatot érzett, amiért egy ennyire lefegyverzően bájos, és csinos hölgy kegyeibe fogadta.

Aladár ugyanis mindennél  jobban vágyott az édesanyai megértésre amiben kétségtelen, hogy minden nap volt része, elvégre az édesanyja mindig szófogadóan, és türelmesen végighallgatta, de óhatatlanul is felmerült benne a kérdés, hogy ,,Talán nem biztosan jó ötlet, ha minden hölgyben az édesanyját szeretné megkeresni, és egyúttal viszontlátva visszakapni!”

Ettől függetlenül, sok időbe tellett, mire a leplezetlen meglehetősen nagy intenzitású zavarodottságán felül tudott emelkedni, és amikor Krisztina arra a kis szélhámos huncutságra próbált vetemedni, hogy hirtelen, mint a forgandó szerencse megcsókolja o csak ennyit mondott:

- Köszönöm kedves, hogy törődsz velem! Kérlek ezt majd legközelebb – S a bájos hölgynek bár kétségtelen, hogy egy visszautasítás hangján elkövetett szerelmi ajánlatot hagyott a levegőben, de azért egy falatka mennyországot érezhetett szíve mélyén, amiért leendő férje fejét az ölében még simogathatta egy kis ideig!

MEGJÓSOLT PAKTUM


Késdobó kézből visszafelé egyre ritkábban származik segítség!

Leszámol magával tettes a áldozat is!

Kiszállásokkal hitegetik az ingyenélőt!

Hetvenkedő ruhadarabok törésében már nem összerendezett formák,

de szándékolt, búja kacérkodás érvényesülnek;

gyilkos konokságukban az alpári viccek is megmártóznak,

majd szándékosan elmerülnek!

– Kápráztatott szenzációhajhász-szemeken át

az egyszerűsített Ember is megszerezhető Álmokat kutat s les!

Létezésében fáradt s törődött!

Gubbadó szerelmek Mindenség-stációin nyomatékká

válik gyengéd csók, kedveskedő érzelem!

Hazugságaink közt furdaló holdsütésekben önmagukra vagyunk utalva;

szándék-összeborulásoknak ritkán romantikus a vége!

Elviselhetetlen már minden vákuum; ha a kincses Kedves

lángoló mosolya nem üdvözölheti a lángoló pirkadatot!

– A beosztott Sorsok szétrebbenek s elpárolognak!

Utazó szomorúságok tükröződnek tanúskodó szemekben;

rohasztó lötyögések színpadán még most is túldramatizált,

agyongesztikulált gesztusok érvényesülnek!

Ártatlannak bélyegzett gyermekkorok

játszmás-szaga hová tűnhetett?!

Miért létezik, hogy manapság már a felelősségről

is szándékosan megfeledkeznek? Szemrehányó,

gyilkos tekintetekben alattomos cinkosság lapít

s várakozik csöndesen: trófea-lehetőségek hasznát méltón meglesik!

Szirmok útján kellene csókot nyerni s nem szándék-céllal!

Belátott vég-várások időszakában jólesnék a tudatos,

könyörületes vigasztalás:

mint édesanyák válasza gyermek-hangok szív-echóira!

XII. Fejezet 

Egy megkezdett életút folytatódik

A másik vizsgám, ami – ami egyben szigorlat is volt -, szinte még érdekesebb, hiszen itt 1849-1945-ig terjedő időszakból kellett, hogy bizonyítsak, Szalkai Péter tanár úrral kiegészítve a vizsgáztatók névsorát. Elég csak arra gondolni, hogy mennyire komolyan vette a tanár úr az adott, és éppen esedékes feleleteket, és hogy nagyon is következetes szigorúsággal szerzett érvényt az akaratának, ha jelen esetünkben éppen egy nagyon is jelentős szigorlatról volt szó!

 Szalkai tanár úrnál – balszerencsémre -, kihúztam az egyik legnehezebb, és legkacifántosabb tételt, amit emberi koponya valaha s kitalálhatott: Nevezetesen a XIX. századi politikai eszmerendszereket, és ezzel összefüggésben azt az alapkérdést, hogy ezek az eszmék, hogyan alakultak ki, és hogyan épültek a be éppen esedékes társadalom vérkeringésébe, vajon?

 Elkezdtem, és ami csak eszembe jutott a témával kapcsolatban gondosan, és a lehető leggyöngybetűimmel leírtam a vázlatomba, amit a tanár úr elvett, és gondosan magában kielemezett, és ez után mondta azt, hogy ez a felelet meggyőző lett volna, csak éppen hiányzott belőle valami fajta eltökéltséget sugalló energia! Majd kissé groteszk, és gúnyos mosollyal szája szegletében vallatni kezdett az adott politikai rendszerekkel kapcsolatosan.

 De még szerencse, hogy Este tanár úr, kiállt a diákjaiért, és egyúttal az összes tanítványáért, és mindenkinek segített, ahogyan ezt a helyzet megkívánta. Tehát legvégül senki nem távozott üres, és pusztán csak elégtelennel tele irkált leckekönyvvel a szigorlatról, hanem mindenkinek sikerült a hármas, és a négyes érdemjegy között teljesítenie!

 Negyedéves koromban, egy nagyon érdekes személyiséggel találkozhattam Sikló Konrád tanár úrral, aki amellett, hogy szemináriumi tanárom is volt, és végigtanította az egész XX. századi magyar történelemét, nagyon vigyázni illett vele, hiszen ha csak egyetlen dolgot, vagy apróbb, és másoknak jelentéktelen, piciny adatot elrontott az ember, akkor a tanár úrnál biztosra vehette, hogy valószínűleg egy jeggyel rosszabbat kapott!

 Sikló tanár úr már jócskán túl volt a hatvanadik életévében, és haja zúzmarák fényeivel erős deret varázsolt homlokára, és bizonyára volt egynehány unokája is hiszen mint sokadszor mondogatta – főleg amikor a magyar történelem előadásait hallgattuk -, hogy:

- Tudják annak idején, - főleg a pártvezetőknek -, Moszkvában be kellett tölteniük a hetvenedik életévüket, hogy valamit is csinálni tudjanak, és megtapasztalhassák a pártfőtitkárság gyönyörűségeit - Mindig azt emlegette, hogy ez a fajta politikai érés folyamata az úgynevezett gerontokrácia korszaka, ami főleg a nyolcvanas évek elején volt jellemző, elsősorban a Szovjetunióban.

 A tanár úr barnakeretes szemüvege, és élénk, szinten mindenre kiterjedő, kékszínű szeme elől nem lehetett elbújni, hiszen a legapróbb részletekig figyelme minden apróbb részletre kiterjedt, és az ember óvakodhatott, és tarthatott is tőle, hiszen olyan legendák kaptak a hallgatóság között lángra, miszerint Sikló tanár úr – főleg ha szigorlaton vagyunk -, kimondottan szigorúan veszi a statisztikai, és a számadatok részletes beszámolásán túl, magát a százalékos adatokat is, tehát, ha az ember a tanár úr magyar történelem szigorlatára készült, jobban tette, hogy az álltala írt, és a Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott Magyar Történelem 1914-1990-ig felsőoktatási tankönyvet a lehetőség szerint a lehető legteljesebben bemagolja az utolsó szál betűig, és ékezetig, hiszen ettől függött, megmaradható jegyeinek állapota, ami elégséges érdemjegyeket szült. Egy másik vélekedés szerint a hallgatóság körében az a rémhír kapott meglehetősen élénk fantáziára, miszerint a tanár úr soha nem ad hármasnál rosszabb jegyet, - ami egyet jelentett azzal, hogy elégséges érdemjegyet sem fogadott el -, hogy a kettes osztályzatot, amire az évfolyam fele, jóformán áhítozott, szóba sem jöhetett, egy olyan formátumú, és intelligenciájú pedagógus szakembernél, mint Sikló tanár úr!

 Mennyire pontosan, szűkszavúan, és valamiféle intelligens, komoly, humorral mutatott, és hívta fel a figyelmet arra, hogy a lehetőség szerint csak a lényeget mondjuk el – főleg a szemináriumon -, és a többi mesélést el nem merjük kezdeni, hiszen szűkre volt szabva, az úgynevezett beszámolási időnk, maximum tizenöt perc lehetett.

 Így történhetett, hogy amikor én Kállay Miklós miniszterelnökségét választottam, Sikló tanár úr meglepő udvariassággal, - ami szinte kivétel nélkül, mindenkinek kijárt szerencsénkre -, megmondta, és útba tájékoztatta az embereket arra vonatkozóan, hogy melyik könyvet olvassuk el, és hogyan, és mint jegyzeteljük, melyek legyenek azok a góc, illetve csomópontok, aminek az alapján útba tudjuk igazítani a többi hallgatótársunkat, és mikre figyeljük oda, amikor a vázlatunkat elkészítjük?!

- Nagyon figyeljenek rám, mert csak egyszer mondom el! Tizenöt percük van! Precízen, összeszedetten, s csakis a lényeget! Ha túlmennek az időkereten leállítom magukat! – mondogatta megszámlálni sem tudom hányszor. Talán attól való aggódásában, hogy egynehány hallgató esetleg elfelejti, hogy mennyi is az a bizonyos tizenöt perces időkeret amit volt szíves kiszabni.

  A történettudományi tanszéken a tanár úr, volt a tanszékvezető, aki részletesen, mindenre kiterjedve felhívta a figyelmet, gyakorlati instrukciókkal támogatva arra, hogy valójában, hogyan is nézhet ki a valóban, jól megszerkesztett, és a lényegre törő előadás, minden fölösleges sallang, és fölösleges szócséplés nélkül!

 Annyira izgultam, hogy máris a legközepén kezdtem a kiselőadásomat, és ahelyett, hogy azt taglaltam volna, hogy Kállay Miklós hol, és mikor született, illetve rátértem volna arra, hogy hogyan alakult a magánélete?, rögvest górcső alá vettem, és nagyítólencsével megvizsgáltam, ami gyakorlatilag a lényeg volt, hogy a II. világháború idején Magyarország külpolitikai szempontokat is figyelembe véve, milyen jellegű kiugrási kísérletekre számíthatott, valójában, hogy lehetőségekhez képest elkerülhesse a német veszedelmet?

Sikló Konrád tanár bizonyára meg lehetett elégedve, hiszen amikor végeztem azt nyilatkozta, hogy:

- Tessék csak a felelőt hallgatni! Lényegre törő, alapos, és nem túlságosan részletes, amit beleférhet tizenöt percbe - én bevallhatom, hogy annyira meg voltam rémülve, azok után a legendás történetek után amiket az F épület folyosóján hallhatott az ember, hogy ezek után csak a teljes megsemmisülés vehetett rajtam erőt, de leküzdöttem magamban, hiszen, ha csak a lényeget mondom el – ami egyéb iránt nem volt szokásomban, hiszen én mindig Ádám, és Évától kezdtem a beszámolómat -, akkor érthető, hogy kellemes meglepetés ért, hogy legalább valamivel meg voltak elégedve, ami a személyemet illeti.

Amikor végeztem, úgy listázhattam magamban, és levonhattam a magam kis következtetéseit,  arra nézve, hogy bizonyára Sikló tanár úr ugyanilyen, - vagy legalább is hasonló minőségű, és precizitású kiselőadást vár -, mint amit itt kellett produkálni, a vizsgán, és elsősorban természetesen a szigorlaton.

 Amikor a legelső 1914-1945-ig terjedő kollokviumra érkeztünk hozzá, ahogyan illett talpig nyakkendőben, és öltönybe, vagy zakóban, akkor emlékszem arra a nagyon is létbizonytalanságot sugalló, hideg, és afféle görcsölős idegalapi állapotra, hogy senki nem szeretett volna bemenni a tanár úrhoz, akinek az lett a furcsa következménye, hogy minekutána én voltam az, aki a legközelebb volt hófehérre meszelt irodai ajtójához, én voltam az első szerencsés halálraítélt áldozat – ahogyan jelképesen mindenki emlegette az elsősorban lévő vizsgázókat akkoriban- , aki bebocsátást nyerhetett e nagy tudományú ember irodájába!

A hófehérre meszelt falak – hatalmas titkok tudóiként -, némán figyelték minden lépésemet, és csak arra vártak mikor hibázom el feleletemet?

 Beléptem a magam túlzottan is félénkségnek, és félszegségnek ható megilletődöttségével, és máris húztam egy tételt, amint kiderült, hogy az Imrédy Béla-féle kormánypolitikát kellett részletekig, és összefüggésekbe menően, tudatosan, és meglehetősen precízen elemeznem, olyannyira, hogy még a részletek összefüggő részletességében sem lehessen semmilyen fajta hiányosság, és hiba.

 Igyekeztem minden akként tudni, és visszaadni ahogyan azt Sikló tanár úr elmondta az előadáson, és a szemináriumi foglalkozások alkalmával, és látszott az, hogy a tanár úr kutató tekintete, egészen egyszerűen nem hagyott nyugtot, a teljes lelkiismeret furdalás felé vezető úton, legalább is addig amíg az ember addig el nem jut – lelkiekben a belső tere univerzumának teljes bizonyíthatóságával -, hogy hibázott, ám azt, hogy hibáinak mi  lehetett a kiváltó oka az csak akkor derült ki, amikor szembesült a lesújtó jegyadással, és az ítélettel, miszerint: Bukás, vagy felmentés?

 Valami szerencsés véletlen folytán engem kedvelhetnek az angyalok, és védőangyalom is, hiszen meglehetősen harag, és bosszúállás szilárdnak tűnő ítélete nélkül megúsztam ezt a kis vizsga kalandot, és kaptam egy négyest. Valljuk csak be, hogy meglehetősen szokatlan volt, az a tény hogy az ember négyest kapott, hiszen a hallgatók többsége nem szokott csak úgy négyesekkel járkálni a leckekönyvében, egy ilyen komolyságú ember ítéletével az aktatáskájában!

 De, hát hál’ istennek valahogyan azért megúsztam ezt a kisebb kalandot is, és rá kellett arra jönnöm, - igaz, ugyan, hogy szépen és csöndben magamban - , arra, hogy a megfutamodás, és a meglehetősen félszeg burokból, melyben gyakorlatilag egész életemben éltem, és amely, mint valami titkos vízválasztó körülvett engem, és börtönrácsaival nem engedett annak, hogy bizonyos fokú karakánság, elszántság, rátermettség, és ehhez hasonló, néha bizony igen veszedelmes férfiúi erények hatalmukba kerítsenek, akkor ez az alkalom erre tökéletesen megfelelt.

 Én mindig kételkedtem önmagamban, és sajnos azokban az eredményekben is, amit a szűkebben vett közösségi társadalom, - tehát az a közösség amelynek alkotó, és egyszersmind aktív tagjának kellett volna éreznem magamat -, egészen egyszerűen negatív, eminensekre jellemző kritikai hozzászólásokra méltatott, ahelyett, hogy megpróbáltunk volna, bizonyos kölcsönös kompromisszumok, és barátságos beszélgetések formájába szót érteni egymással, ami meglehetősen nagy, és súlyos vállalkozásnak bizonyult, bár egyenlőre nagyon is úgy tűnhetett, hogy a terhesebb, és minden tekintetben súlyosabb kősziklák terheit nekem kell cipelnem, és a többi csoporttársi légkör, csak amolyan látszat, és bizonyos érdekek szerint cselekvő, kisebbfajta mikro társadalomnak számított.

 Sikló Konrád tanár úr, mindenesetre kellemesen meglepődötté tett, azzal, hogy – szerintem nagyon szerény, és kellőképpen visszafogott vizsgafeleletemet - , ilyen szépen, és dicséretesen nyugtázta, ám még itt volt a tulajdonképpen mindent eldöntő szigorlat, az év vége felé.

- Kissé halálsápadt fiatalember! Csak nem szállt máris inába a bátorsága? Remélem felkészült? – kérdezte inkább feszültséget teremtve, mintsem az emberben titkosan megbúvó szorongásokat oldva.

 A magyar történelem szigorlatokról – főleg, ha azok a XX. század nagy témaköreit, és összefüggéseit tárgyalták - , mindenképpen előnyös volt, ha az ember főleg azokat a tankönyveket boncolgatta, és elemezgette, szinte minden adandó, és felhasználható röpke üres órát is beszámítva, ami ezeket a nagyon fontos témákat illette, és amik ezekről szóltak! Természetesen megnézhetett más jellegű tankönyveket, illetve szakirodalmakat, és tanulmányokat, de a tudományos értekezéseken belül, - főleg azoknál a pedagógiai szakembereknél kellett óvatosabbnak lennie -, akiket a saját maguk, elképzelései érdekeltek, és azt szerették bizonyos kitérő formában mások szájából visszahallani.

 Én mindig azon a vélekedésen voltam, hogy az ember a tanulás által szerezhet tapasztalati gondolatokat, is, de a mélységig való, kreatív, és önálló gondolatok, és végkövetkeztetések megszületéséhez szükség van arra, hogy az ember elgondolkozzon, és saját maga dolgozza fel az egyes értelmezéseket, és információkat, és aztán nagyon fontos a saját, egyéni véleményének a kérdésköre is.

 Ha Sikló tanár úr észrevette, hogy az összefüggések hálórendszerében gondolkodunk, egy szempillantás alatt pártfogásába vett minket, és segítette azt a véleménykibontakoztatást, amit már előzőleg kívántunk következtetéseikkel, és megállapításainkkal alátámasztani.

 Az évet lezáró szigorlaton pedig éppen az 1989-es rendszerváltozás, nagyobb kérdéskörébe sikerült balkezemmel belekotorászva a tételkupac aljára kihúznom, ezt a sorsot fordító dolgot, és közben észre sem vettem, hogy a tanár úrnak mennyire fontossá lett időközben az a statisztikai megállapítás, hogy vajon a hírhedett szalámi taktika után a kékcédulás választások alkalmával 1947-ben a Kisgazda Pártnak hány szavazat ért el, ezen a választáson?

 Csak tippelni tudtam, hiszen azzal álltattam az önmagam naiv, és sokszor bizony befolyásolható képzeletét – ami megjegyzendő, hogy a mostani XXI. század kezdeti küszöbén -, egyáltalán nem biztos, hogy használ, és ezáltal, csak tippelni tudtam, és félszeg, totyogós hangon elrebegtem, hogy szerintem 34%-kkal vettek részt a választáson, és közben pedig kiderült, hogy 44%-ot értek el!

 Ezt nem tekintettem, annyira égbekiáltó, és halálos véteknek önmagam részéről, ám a jelek szerint Sikló tanár úr annyira komolyan gondolta, hogy sajnos egy jeggyel kevesebbet adott, de még szerencsém volt, hogy meg nem buktatott.

 Később már nem találkoztam vele, amikor volt szerencsém 2007 nyarán bekéredzkedni a híres F épület óratornyába csak akkor vettem észre, hogy a nevezetes második emeleti Történettudományi Tanszéken már szinte senki sincs, és elköltözhettek máshová, hiszen most már ott a Kínai, és latin-görög Tanszékek osztoznak!

Az egyetem egyetlen ténylegesen sikeres szakának elvégzése után – hiszen magyar nyelvből még jócskán lettek volna revans-tartozásaim -, letettem élő idegen nyelvből egy középfokú minőségű nyelvvizsgát! Úgy eset, hogy ez az idegen nyelv éppen angol volt.

 Éppen ezért, édesanyámmal úgy határoztunk, hogy az úgynevezett csoportjellegű foglalkozások alkalmával – ahol nemcsak én voltam, hanem rajtam kívül bizony tekintélyes mennyiségű diák, és nyelvet hallgató ember -, azt gondoltuk ki, hogy a nyelvtanulás sokkalta jobban menne, és minden bizonnyal hasznosabban meghálálná a belé fektetett tengernyi erőfeszítést, és időt, ha velem egy külön tanár foglalkozna, és így mindent meg tudnánk beszélni, és sokkalta jobban fel tudna készíteni az esedékes vizsgára. Elvégre ha egyes egyedül – és itt most senki ne gondolja azt, hogy a kiváltságosok rétegéhez sorolnám magamat, vagy azt érezném, hogy fölényhelyzetben vagyok -, erről megnyugtathatom a tisztelt olvasót szó sincs!

 Ami ennél fontosabb volt, hogy egy magántanár segítségével a problémásabb angol nyelvű részeknél (mert az angol nyelv volt az általános iskolában is a kötelezően előírt idegen nyelv, és a német nyelvet meglehetősen komplikált lett volna alig cirka három hónap alatt begyakorolni, úgy hogy az valóban tükrözzön valamilyen mentális, és egyúttal gyakorlati tudásanyagot is), és így sokkalta hasznosabbnak bizonyult, és meglehetősen hatékonyabb volt ez a módszer is.

 Az angol magántanárt Budaörsön találtuk meg közösen édesanyámmal, akinek eltökélt célja volt, hogyha ha törik, ha szakad, de nekem D – betűs okmányt szerez. Így történhetett, hogy a Budaörsön lakó ötgyermekes családapát Dérei István tanár urat kértük fel arra a meglehetősen kacifántos, és helyenként, szinte a végtelenségig túlkomplikált, ám nemes feladatra, hogy készítsen fel engem az angol nyelvvizsgára!

  A tanár úr a negyvenes éveinek az elején járó, nagyon magas, és rendkívül sovány, rövid, és nagyon is fél oldalra fésül tanár ember volt, akinek minden hallgatójával, és tanítványával kapcsolatosan az egyik szilárd meggyőződése az volt, hogy az ember mindent meg tud  egyfajta autodidakta módszerrel tanulni, és az adott, és szükséges szakismeretet elsajátítani, csak tengersok akaraterő, és valamilyen belső elszántság kell hozzá, amire a választ az egyes emberek lelkiismerete őrzi!

 Éppen ezért semmit sem bízott a véletlenre egy negyvenöt perces óráért fejenként háromezer forintnak megfelelő összeget kért, illetve ha a kedves delikvens hallgató azt kívánta kibővíthette az adott óra idejét, ám ez már jelentősen meghaladhatta volna az ötezer forintnak megfelelő pénzmennyiséget.

Amellett, hogy kétségtelen a lehető legjobb értelemben vett maximalizmussal és partnerséggel állt helyt az angol gyakorlatokkal kapcsolatosan volt benne valami bújtatott mesterséges mosoly, ami mintha csak egyáltalán nem valódi érzelmeket, sokkal inkább érdekek szerint mozgatható arcjátékokat takart volna. Lehet, hogy csak az adott összeg puszta említésétől megmozdulhatott a képzeletének élénk fogaskereke. Nem tudom! Azonban az kétségtelen, hogy amilyen luxuspalotának is beillő, és kellőképpen fényes kétemeletes palotában lakott Dérei tanár úr egy kicsit jobban tisztábban tarthatta volna a szobákat. A rendetlenség kifejezhetetlen, és egyúttal nagyon is ormótlan méreteket öltött, ott ahol ennyire kifinomult értelmiségiek laktak.  

 Heti három alkalommal találkoztunk Hétfőn, Szerdán, és Pénteken, pontosan kilenc órakor, hiszen akkor még Budaörs peremkerületű, és egyúttal rendkívül kis hangulatos kertvárosi részeiben egyáltalán nem annyira jelentős, és viseletes az autóforgalom, és a tömegközlekedési járatokkal is egészen jól, és kényelmesen elboldogul az ember.

 Dérei tanár úr a legelejéről kezdte az alapoknál, és egyúttal az angol nyelvtani rendszer alapjainál. Tehát minden egyes alkalommal (Augusztusban kezdtük, és Novemberre végeztünk), az egész Augusztust, és Szeptembert gyakorlással, és korrepetációval töltöttünk, hogy a nyelvtani rendszerek, és bonyolult összefüggések, minél gördülékenyebben sikerüljenek, és menjenek!

 Amint a nyelvtani alapok behatóbb tanulmányozásával, és átismétlésével végeztünk rátérhettünk az idegen nyelvű kommunikációra is angol nyelvből, és szokásos alaptermészetű kérdéseken túl, úgy mint:

- Hogy vagyok?, Honnan jöttem? milyen családban élek? stb. - átérhettünk, a szűkebben vett társalgásra, hogy: - Mik a kedvenc könyveim? Kedvenc írók, és költők? És, hogy mit is szeretek szabadidőmben csinálni?

 Azt hiszem, hogy a tanár úr is legalább annyira meglepődhetett, mint az összes többi ember akik még nem hallottak arról, hogy egy átlagos fiatalember, - aki mellesleg egész nap csak ír -, nem meglepő, ha odahaza is bizonyos kulturális tevékenységek kamatoztatásának, és az úgynevezett értékteremtésnek hódol!

 Éppen ezért, amikor egyik alkalommal éppen az anyanyelvi kommunikációt gyakoroltuk megkérdezte, természetesen csak úgy magán jelleggel, és a lehető legudvariasabb hangnemben, hogy:

 - mondja csak Tormás úr? Megmutatná az írásait nekem? - Nagyon megörültem, ám egyszersmind nagyon is meglepett ennek a kérdésnek a tartalmi súlya, tudni illik nagyon szívesen megmutattam volna, az eddig összegyűjtött négyesztendős verstermésemet, de sajnos csak az iskolai füzetek piszkozatával szolgálhattam, és a legtöbb embernek ilyen esetekben – valami miatt mindig az a kifogása, ugyan egyáltalán nem tudni, hogy miért is -, hogy nem tudják az adott kéziratszöveget folyóírással elolvasni, amiből magától értetődően szinte már automatikusan is az következik, hogy az embernek igen is le kell körmölnie számító, vagy esetleg írógép segítségével, azt hogy mit is szeretett volna elmondani?!

 Mivel akkoriban még csak csírájában voltam kész az éppen esedékes gépeléssel, éppen ezért sajnos nem mertem csak úgy a piszkozatminiatűröket megmutatni, kivált az adott helyesírási, kissé kényelmetlen incidenseim miatt is persze!

 Ettől függetlenül Dérei tanár úrnak pár hónap alatt sikerült egyfajta biztos menedéksegítséggel annyira – a lehetőségekhez képest -, megerősíteni bennem szerényszikrájú akaraterőm maradék kis foszlányait, hogy el tudjak menni a nyelvvizsgára, amit a Rigó utcában tartottak.

 Bizonyára azok a kedves olvasók akik már megpróbálkoztak több sikertelennek, és egyúttal reménytelennek bélyegzett nyelvvizsgával, nem fognak szőrősszívűsködni, és azt mondani, hogy ,, Lám, egy újabb pojáca, akit ismételten be lehetett húzni a csőbe, és elszedni a pénzét!”- mert egyesek úgy gondolták, családom egynehány tagjai is, hogy ez a ,,nyelvvizsga bizniss” csak merő pénzpocsékolás, és pénzkidobás, mert valljuk csak meg nyugodtan, ha minden egyes tisztelt vizsgázónak máris a legelső alkalommal sikerülne az adott, és esedékes vizsgája akkor a nyelvvizsga központok jelentős többsége bizonyára nyomban semmi perc alatt csődbe menne, és az ott dolgozó tisztelt munkatársak állás nélküli pedagógusok lennének.

 Tulajdonképpen éppen e miatt van arra szükség, hogy időnként egy-egy bizonytalanabb, és egyesek és persze a külvilág dzsungeleiben bizonyára meghunyászkodó fiatalabb hallgató diákot ildomos megfontoltan megbuktatni, hogy ez által a költségvetési deficit elkeserítően negatív mérlegserpenyőjét egy kicsit egyenesbe lehessen hozni!

  A legelső rigó utcai nyelvvizsga-próbálkozásom sikerrel járt, hiszen a legislegelső nyelvvizsgám  azon a jellegzetesen őszies, és egyúttal nagyon is kellemetlenül borongós napon egyáltalán nem sikerült a nevezetes Puskin utcában a legelső nyelvvizsga próbálkozásom!

 Én tulajdonképpen egyáltalán el sem akartam hinni, hogy amikor nagy nehézségek, és túlontúl forgatható koponyámban az értelmem nagyon is éber, és felfokozott fogaskerekeinek forgására, valahogyan összehoztam az írásbelit, ennek ellenére a szóbeli maga volt a tulajdonképpeni megváltásnak egy bizonyos formája!

 Csak később értesültem arról – és itt kéretik, hogy a tisztelt olvasó, kérem, hogy ne vonjon le, pusztán csak negatív kritikát, és ne tulajdonítson kiváltságos helyzetekre adandó alkalmat -, hogy az a roppant szimpatikus, hosszú sötétbarna hajú, a negyvenes éveiben járó, szemüveget viselő hölgy, aki élénk érdeklődést tanúsított főleg J.RR. Tolkien, és Harry Potter iránt mennyire jól tudott az emberek nyelvén is szót érteni pusztán csak az által a megmagyarázhatatlan belső hang által, amely képe arra, hogy mint a halak a tenger habjai között megtalálják az igazgyöngyszemeket a kagylók mélységes gyomorbörtönébe zárva, olvasni tudjon az emberek tekintetéből!

 Valószínű, hogy az én tekintetemből is olvashatott, hiszen csak lágyan, és finoman, mint egy megbocsátó édesanya aki még azért egyszer elnézi rosszcsont gyermekének, hogy megette merő véletlenség folytán a mogyoróvajat a kamrából, megbocsátón csak annyit mondott:

- Megköszönjük Róbert, hogy befáradt! Levélben értesítjük, hogy sikerült-e a megméretetése!

 Ezek után az a pár hónap ismételten a kétségbeesés, és a reménykedés szűkösre szabott börtönperceiben telt el, és titkos utakon a folyton marcangoló, belső hang: lelkiismeret furdalás folyton azt rebesgette, szinte már félelmet, és rettegést okozva bánatos csalódástudatom mellett, hogy:

,,Úgy sem sikerülhet, mert nem tudod a válaszokat, és sosem fogod megtudni, mert félsz kimondani a szerinted helyes igazságot, hogy vesztes vagy!”

 Akkor ismételten előjött belőlem az a kis ember ott belül pesszimizmusom kicsinyített bohóca, aki minden egyes alkalommal: legyen az éjjeli koromszürkeség, vagy nappali túlzott és verőfényes világosság megtalálta, a kellemetlen, és könyörtelen utat ahhoz az elrendelés szerű végkövetkeztetéshez, hogy elérje, hogy kételkedjek ismételten önmagamban, és ne tudja lemérni, hogy valójában mennyit is érek-e?

 Édesanyám egyetlen, és drága szülőm mindig azzal vigasztalt:

- Fiam! Nem szabad most feladnod, amikor ennyire közel a cél! Hiszen akár hányszor csak egy nehezebb feladat elé állít az élet, akkor egy életen át futhatsz elképzeld problémáid, megpróbáltatásaid elől! - édesanyámnak természetesen mindenben igaza volt, és amikor később kinyitottuk lakótelepi lakásunk földszinti emeletén a jellegzetes türkízzöld színű postaládánkat, akkor tudtuk meg, hogy a becsomagolt, és gondosan hermetikusan sterilizált kis levélborítékban egy szép tengerzöldszínű nyelvvizsga-bizonyítvány aranyszínű betűi fénylettek, és a vele járó eredményhirdetést közlő hivatalos okmány!

 Még most is képtelen vagyok elhinni, hogy meg sikerült szereznem az adott nyelvvizsga-bizonyítványt, és ennek tudatában, és segítségével végre megkaphattam a jellegzetes D- betűs okmányomat: a diplomámat, igaz ugyan, hogy nem eredetileg két szakból magyarból, és történelemből, hanem csak szerényen történelemből, és emellett az általános iskolai szakképesítésemet is átvehettem!

 Pedig de jó lett volna megvédeni – ha az ember időt, energiát, és erőfeszítést nem kímélve -, annyit fáradozott mind a két szakdolgozatának a megcsinálásával, hogy a magyar irodalom szakdolgozatomat is megvédhettem volna – igaz ugyan hogy az adott magyar nyelv, és irodalom szak nélkül -, de mégis meg lett volna, mint egyfajta jelképes, és rejtegetett titkosított elégtétel, hogy az minden emberben van érték, és ne hagyjuk elveszni, mert akkor a világ kopár sivárságában elveszti a növények, és az áldott anyatermészet metamorfózisához szükséges szivárványának színeit, és jellegzetes formai jegyeit, és egyéniségét!

 Azt kell, hogy mondjam, hogy az angol középfokú C – típusú nyelvvizsgám átvétele volt a 2007-es esztendőben talán a legszebb, és nagyon is megszenvedett karácsonyi ajándék amit az ember valaha is kaphatott a sorstól, hogy az esedékes, és függőben lévő adósságait még szükségképpen törleszteni tudja.

 Ezt követően számos – főleg Általános Iskolában -, próbálkoztunk tanári állás után szorgalmasan mint könyves baglyok kutatni, ám mindhiába, és emellett én azért megpróbáltam – természetesen a kötelező érvénnyel előírt munkaügyi központi látogatásaimon túl -, valamiféle állás után nézni, de azt szoktam mindenkinek mondani, hogy az ember ha ténylegesen munkanélküli, és sajnos egyenlőre reménytelennek tűnik a helyzete, hogyha értelmet talál a reggelek alkonyatában amikor felkel, és elgondolkodik egy csésze tea, avagy kávé mellett, hogy miért is kellett fel? , akkor az a nap egy újfajta lehetőség lélekharangjait, és szellőjét is megrezegtetheti akár.

 Én azért kelek fel, mert az egyik kedvenc elfoglaltságomnak hódolok, egyre kitartóbb ódafigyeléssel, és ugyan még halványocska bizakodással, de azért sovány reménykedéssel, az írásnak, hogy minél több élettapasztalatot, melyet sikerült az élet göröngyösnek elkeresztelt ösvényén megtapasztalnom segítségemre legyen az értékek megőrzésénél. Minden egyes ember tanúságtevő! Szerintem valamilyen formában tanúskodnia kell az adott korszakról melyben élt, és létezett, hogy később az útókor is ötleteket, lehetőségeket, és mi talán még fontosabb új üzeneteket meríthessen belőle!

 Sokszor mondják, hogy alapvetően az emberi élet értelme, hogy a nagy körforgást, amelyet a világegyetem részecskéi ránk szabadítottak, és melynek az ember adott a mindent átölelő nagy Idő egész formájában nevet, azáltal, hogy létezése minden percét számolja, önmaga által meghatározott idő-mérőszerkezetekkel, talán az lehet, hogy az ember azért jöhet a világra, hogy a megtapasztalt élet boldogságát, szenvedését, és viszontagságait: az összes tapasztalati tudást, amit a számára véges időben el kell, hogy töltsön – lehetőleg minél hasznosabban, és egyúttal tartalmasabban -, átörökítse, és áthagyományozza a fiatalabb nemzedékeknek, és elsősorban gyermekeinek!

 Szerintem az embernek lelkiismereti örökségeket is kell az utókorra hagynia! Lehet az: képzőművészeti, építészeti, szépirodalom, illetve bármilyen fajta kulturális érdeklődésnek kívánkozó művészet. A problémát sajnos egyre inkább ott érzem, hogy a jelenkori társadalom nem akarja tudatosan megérteni, és örökségképpen tisztelni azt amit a múlt korok emberei rájuk hagyományoztak, és éppen ezért nagyon is bizonytalanná kezd válni, az amúgy is kiszámíthatatlan jövendő! Örülhetünk, csak, ha a jövendő korok embereit egyáltalán még érdekelni fogja a könyvek világa, hiszen ott lesz nekik a rohamosan fejlődő számítástechnika, a világháló sok csodája mellett, illetve a munkavégzés megszokott nyolcórás üteme is elvesztette az adott ritmusát, hiszen a legfontosabb értékmérő: a pénz lett, és a minél nagyobb nyereségre erőszakosan követelő haszon!

 Néha bizony már magam is kénytelen-kelletlen, de meglepődök magamon, mert úgy járok a világ összezavarodott forgatagában, mint valami kívülálló, és egyúttal udvarias idegen, aki csak örülhet annak, hogy valahol, mint jó és barátságos vendég ellehet, de akit mindig nyomaszt, és taszít valami.

 A 2007-es esztendőt követően még mindig szinte reménytelen harcot folytatunk azzal, hogy biztos betevő, és ma úgy mondanák, hogy havi fix állásom legyen, de én azért bizakodok még egy ideig, és ha az embereknek megmaradna az emberséges, és őszinte arcuk akkor több is lehetne ez puszta bizalomnál!

 Mit hoz a jövő? Erre a kérdésre talán a legnehezebb, és leggondterheltebb a válaszadás! Nem tudhatom biztosan! Mindenesetre dolgozom, és írók amíg erőmből telik, hogy minél több mondattal, és szóval szolgálhassam az értékek megőrzését, és a lelkiismereti hitet, hogy a világ egyszer csak megváltozik!