KERETEZŐ EMBER-ARCHOZ

Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik

s készít alattomos csapdát! Visszanézek mindig méla,

megrepedt tükör-szilánkokba bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc

felé s szeretném megvédeni a bentrekedt,

tartós félelmet is! Morgó gilisztaként akárki eltapossa sebzettségem határait;

nem hátrálhatnék már meg soha!

Vékony kis Júdás-holdszilánkok sebzik bőrömet,

ha balzsamos holdfény kísértőn szobám börtön-falán megremeg!

Elpihenve zaklatott, milliő sebből fetrengő,

lyukas szívem a megtalálható boldogság két Mennyország-szemeiben!

Mély, hollótollú seprűnyél-pillákba jó volna még együtt megremegni

s megriadt pagony-lelkem békét kuncsorogna csókok megváltásaiban!

– Még szándékosan felnőttek között játszom a naiv bambát!

Jó Hamletként az emberségre volnék csak kapható!

Lelkem óhajtva sejtené könyörület s rézvét adományait,

még maradék-tartalék büszkeségem sem felejt!

Meg kellene már tanulnia mindenkinek gazdag-szemekből

csorgó-mézes árkok világítanak;

folyamatosan ki-be csomagolom már szánalmas önmagam!

Kinti csürhe-zűrzavarban boldogulni csupán egészséges köldökzsinorral lehet,

mely még egyre vissza-visszavár!

Akárki láthat méla-boci szemekkel mertem bámulni emberfajtákat!

Készen áll saját szamárbőr-figurám önmagamat mégsem árusíthatom ki!

– Magamon át megszűröm a porszemcsék részleteit

– nappali fényben is csupán csak akkor láthatnak,

ha én akarom! Egyetlen cél maradhat csupán ismétlődő,

sebző történésekben megőrizni az Ember jóságát!