XII. Fejezet

Az egyetemista egyre frusztráltabb lesz

 Azt szokták mondani, hogy a jó regény alapismérve az, hogy az adott kor egész társadalmát az adott olvasó szemüvegen keresztül láthatja, és gyakorlatilag bepillanthat bárhová és egyúttal mindenhova ahova csak kíván, hogy része legyen azoknak az úgynevezett életmód-történeti sajátosságoknak amiket az adott korban tettek, vagy éreztek az emberek. A legtöbb ember arra a kérdésre keresi a választ, hogy az éppen olvasót regény, vagy történet mennyire adta vissza azt a korszakot amelyben megtörtént, és az ember rájön arra, hogy nem sokkal különböztek az emberek az adott korszakokban, de megvolt az-az elrejtett technikájuk, hogy hogyan is leplezzék az egyes fájdalmakat, és szenvedéseket, vagy éppen a kitüntető boldogságot a másik ember elől. Az egyik legnehezebb feladatnak azt érzem, hogy hogyan ragadjuk, és aztán tartsuk egészen éberen az örökké felfedező figyelemét az olvasónak, hogy a történet cselekményeinek részese lehessen, és megtartsuk a figyelme középpontjában magát az élményt, és az olvasás el nem múló varázshatalmát! Bár sajnos a mai világhálók világában, amikor egy egészen egyszerű önéletrajz elküldései ideje is alig pár pillanatot vesz igénybe a szokásos hivatalos, vagy magánjellegű levélforma helyett, az ember önkéntelenül is megdöbben, hogy mennyire felgyorsult a világ melyben él, és hogy az emberek egyre erőszakosabban követelik, mintha csak joguk lenne hozzá: a Szenzációt!

 Az egyetlen remény, hogyha a jövő generáció megtanulja talán, hogy a múlt értekeit tisztelettel, és bizonyos fokú alázattal kezelje, és hogy a megtörtént életpofonokat minden embernek meg kellene tanulnia kivédenie, és egyúttal tanulva, és tapasztalva a maga hasznára fordítania!

 A tanárnő kollokviumi vizsgája meglehetősen tágtémájú beszélgetéssé változott, és szinte mindent megkérdezett, hogy olvasottságukat tesztelje, és a lehető legalaposabban megismerje, hiszen annyit már eddig is tudtunk, hogy az érdemjegyeket nem adják valami olcsó tarifával – legalább is a főiskolákon, és az egyetemeken -, valahol hallottuk, több helyről is, hogyha valaki példának okáért kapott egy kitüntető elégségest valamelyik szigorlati vizsgájára – ami természetszerűleg nehezebb volt, mint a sima vizsga -, akkor az már felért egy hármas jeggyel. Főleg ha az illető legalább is úgy kiöltözik, mintha hivatalos fogadáson venne részt államfők jelenlétében. Ahol a ruha valami miatt több súllyal esik a megmérettetés tárgykörébe, mintsem a mesterségbeli tudás.

 Így történt, hogy a tanárnő sokáig morfondírozott, és töprengett önmagában, hogy vajon a pedagógiai emberre, hallgasson vagy az erkölcsös, és emberséges belátásra, de minekután itt csak az számíthatott, hogy az illető hallgató tudja-e a tananyagot, hamarjában megtudtuk, hogy a pedagógus sokszor felülemelkedik önkéntelen példaadó szigorával az emberséges ember kegyelmességén!

 Így aztán adott nekem, egy hármas alát, pedig véleménye alapján akár még egy halvány négyes is lehetett volna, hiszen minden művet idejében sikerült megszereznem, és elolvasnom, illetve az egész félév során csak egyetlen egyszer hiányoztam, amikor leesett a legelső hó novemberben, és hatalmas orkánerejű pehelyvihar söpört végig az utcánkon, és akkora volt a hó, hogy lakótelepi házunkat szinte teljesen belepte, így esett, hogy nem mentem.

 Kabala tanárnőn látszott, hogy sokat őrlődött, és vívódott, hogy vajon milyen jegyet is adjon nekem, amikor szinte majdnem mindenre tudok válaszolni, természetesen a magam pongyola, és – egyesek véleménye szerint -, helytelen nyelvhasználatával -, így gyakorlatilag nem is bántam azt a közepes jegyet, mert Acél Ferenc tanár úr már égő tekintettel, csak azt várta, hogy a második emeleti folyosói szobában, hogyan írasson mindenre kiterjedő, és rendkívül alapos zárthelyi dolgozatot a XX.  század második felének történelméből. Így hát Ramóna, és Páncél illetve Bátor Katival  már szinte kuncsorognunk, és nagyokat sóhajtozva, meglehetősen bűnbánó tekintettel kellett közölnünk Kabala tanárnővel, hogy elnézését kérjük, de menük kell, hogy máshol is helyt állhassunk.

 Ennél furcsább, és szokatlanabb volt, főleg csoporttársaimtól az a kérés, hogy főleg amikor a tanárnő órája következik, én lehetőleg egyáltalán nem próbáljak meg nevetni, mosolyogni, illetve a boldogsághoz szükséges mindenfajta törvény nem tiltotta eszközzel, és gesztussal élni, mert mint később mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Kabala tanárnő felettébb ideges, és nagyon is izgatott lesz, ha nevető arcot lát maga körül, amiből az következik, hogy vagy egyáltalán nem szereti a nevető embereket, vagy azt gondolja hamis illúziók képeiként, hogy esetleg rajta nevetnek, vagy már a pedagógiai pályán eltöltött kisebb idő elvette volna a mindenki számára nélkülözhetetlen reménykedést, és az egyfajta szárnyaló optimizmust? Nem tudhatjuk.

 Mindenesetre megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jó hangulatomat, és vicces, és nevetető állapotomat valamilyen formában igyekezzek állandó jelleggel mérsékelt állapotban tartani, és meglehetősen komoly ábrázatot felvenni még azokban a roppant mulatságos pillanatokban, amikor éppen például elemezni kellett egy Örkény István novelláit!

Annál is inkább hiszen a csoporttársaimtól rendszeresen hidegzuhany kezelést kaptam, többek között: hogy tartsam a számat, és el ne merjem vihogni az órát, mert lehet, hogy emiatt esetleg rosszabb jegyet ad Kabala Zsuzsa tanárnő.

- Robi kérlek tedd meg a kedvünkért – sóhajtozott egy-egy különösen kedves, és már-már igéző szempár, nehéz volt nem tenni eleget a követelésüknek. Bár nem is állt szándékomban.

 Azt hiszem, hogy itt a felsőoktatási intézmény berkeiben az emberek valami miatt sajnos elfelejtettek önfeledten megadni önmaguk lelkiismeretét az önfeledt gyermekségnek, a nevetésnek, és kiszabadulni a komoly komorság búsképű falai, és ketrecei közül. Itt az volt az egyik probléma, hogy annyira komolyan, és túlzottan felnőttek módjára kezelték az embereket, hogy szinte már azon vettük észre magunkat, hogy majdnem elfelejtettük magunkban a gyermeket. Pedig az embernek, ha bizonyos tekintetben előnyösen kiegyensúlyozott szeretne lenni, meg kellene próbálnia önmagába nézve megőrizni azt a kis embert ott legbelül, lelkének legbelsőbb terében: a Gyereket!

 A magyar szakos hallgatók számára minden egyes perc amit nem azzal töltenek, hogy kollégiumi, vagy otthoni szobájukban arra készülnek, hogy sikeresen megírják a holnapi zárthelyi dolgozatok tömkelegét, és emellett a legfontosabb információkat az adott tananyaggal kapcsolatban aláhúzzák, és egy kicsit előre készüljenek az adott szigorlatra, vagy kollokviumra, az olyan személynek sajnos fogalma sem lehet arról, akik történetesen önmagukkal is messzemenően el voltak foglalva hogy mennyire látszott szinte mindenkin kivétel nélkül, hogy senkinek sem szükséges, ez a kis testmozgatást elősegítő – egyébiránt tollaslabdázás, amire voltunk szívesek kötelező jelleggel feliratkozni -, hiszen más nagyon komoly és fontos elfoglaltságunk is lenne! Például meg kellene értenünk, hamar a nyelvészeti szakemberek, sajnos nem mutattak hajlandóságot rá, mert valószínűleg akként gondolkodhattak, hogy felnőttek vagyunk, az adott magyar nyelv grammatikai rendszereiben való magabiztos tájékozódást kellene gyakorolnunk, arról nem is beszélve, hogy az egyszerű, és az összetett mondat nyelvtani összefüggéseit, és különbségeit is megérthessük egyszer és mindenkorra, mert mint kiderült később ezt várták el tőlünk az egyetemes, magyar, nyelvészeti szigorlaton.

 Minekutána ezt nem vették azok a szakemberek és személyek számításba, akik pusztán csak az adott kredit pontok miatt, - ami valóban egyfajta kötelező jelleggel bírt, csak azt nem tudhatta senki, hogy miért -, kitalálták, mi úgy gondolkodtunk, hogy vannak bizonyos fontosabb jellegű tantárgyak amiknek a megfelelő szintű elsajátítása előreválóbb, és rendkívül fontosabb minthogy pusztán csak testgyakorlás céljából eljárjunk a főváros másik legmesszebbre eső sarkára tornagyakorlatozni.

 Az persze sokkalta egyszerűbb vállalkozásnak bizonyult amikor a Körösi Csoma Sándor Kollégium tornatermébe jártunk, ahol a helyi kollégiumi könyvtárban meg lehetett vásárolni párszáz forintokért értékesebbnél, értékesebb antikváriumi és mint utóbb kiderült az irodalom elvégzése szempontjából létfontosságú könyvritkaságokat. Ezt szeretem a legjobban a sasadi útban, persze a másik dolgot, hogy közel volt a lakásunkhoz, és nem kellett annyira sokat gyalogolni, hiszen onnét kényelmesen be lehet érni negyvenöt perc alatt a városba!

 Ettől függetlenül mindenki teljesítette a kötelező testnevelési kreditpontját, engem sokan azzal vádoltak, hogy még egy testnevelés pontszámom hiányzik, de valahogy nekem már elegem lett abból, hogyha valaki már csak azért is mert esetleg rosszul tollaslabdázott, már az is egy kisebbfajta bűnnek számított, azt én megmondom őszinte, és semmit sem eltitkoló szívvel nem szerettem sosem!

 Azok a hallgatók érthetik meg, talán a legjobban a viselkedésemet az adott pillanatban, akik mint hozzám hasonlóan, ők is voltak olyan helyzetben, hogy holnap egy nagyon súlyos, és roppantul agytekervényeket, és koponyalapi mirigyeket és gondolatokat is megmozgató – adott esetemben éppen nyelvészeti dolgozatot -, kellett volna legalább elégségesre megírnom, valószínűleg az én megoldásomat választották volna, hacsak az egyik kedves ismerősük éppen nem magyar szakon végzett, és el tudja nekik magyarázni, a magyar nyelv roppant összetett, és nehéz nyelv csontvázlatát!

 Mivel, sajnos bár egy két baráti szótól, és támogatástól senkire nem számíthattam csak jóformán a magam szűkösre szabott képességeire feltettem magamban, hogy egymagam gyürkőzöm neki, szobámnak legsötétebb zugában a magyar grammatikai szabályok sokszor meglehetősen értelmetlen bemagolásának, minekutána sajnos senki sem akadt, aki elmagyarázta volna azt, hogy mi miért történt a szavakban, vagy miért éppen ez vagy az a szabálya az adott szóösszetételnek, és szószerkezeteknek?

 Sajnos, mint azt már jó előre sejteni engedte bennem az a kis ember ott legbelül: Pesszimizmusom élő létbizonysága, nem sikerült a nyelvészeti zárthelyi dolgozta, és a javítási esélyeimről is le kellett mondanom egy időre, hiszen csak elégtételeim jelentős tenger századait sikerült sikertelen próbálkozásommal szaporítanom!

 A következő érdekes személyisége életem történetének egy nyelvészeti pedagógus volt, aki mindig tudta, hogyan érje el az éppen illetékes hallgatóságánál, hogy bájos, és szimpatikusan mosolygós arcát megfelelően tudta használni, hogy egyes emberek, és diákok bizalmába férkőzzék. Ám ez korántsem jelentette azt, hogy a mosolya valódi örömöt, és önfeledt boldogságot árult volna el, sokkal inkább egy mosolygó gyilkosra hasonlított, aki becsalogatja az embert bizalmának kegyeibe, majd a hátulról leszúrja, még mindig vidám közönyösséggel.

 Szakács Erzsébet tanárnő talán hatásosabb, és minden tekintetben meggyőzőbb lehetett volna, ha felfedi mindenki előtt, és a mi csoportunk előtt is a valódi, egy és utánozhatatlan énjét, személyiségének csalhatatlan és egyben őszintén jegygyilkos voltát.

 Sajnos ez nem sikerült valami meggyőzően, hiszen különösképpen anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, amelyet a tanárnő tanított szinte már-már annyira következetesen konzervatív, és minden tekintetben erkölcsös etikát fogalmazott meg a tanítási módszereit illetően, hogy aki akárcsak példának okáért, a legkisebb helyesírási jellegű hibát vétette azzal könyörtelenül leszámolt – legalább is jelképes keretek között a komor leckekönyv illetékes bejegyzései között.

  Közepes magasságú, rövid, különösen elegáns, és divatos barna hajhullámokat viselő, mindig nevető arckifejezést használó, tengerkékség szembogarú asszony volt, aki az ötvenes éveiben járt, bár ez csöppet sem látszott nagyon is ápolt külsején. Aki vidékről járt be, Nagykőrösről és meglehetősen negatív véleménnyel rendelkezett vasúti közlekedés tervszerű menetrendjével kapcsolatban – sajnos mint mindenki: vasúttal közlekedett!

 Talán éppen ez volt az a fajta varázslatos, egyszerre megbővülő, és mégis túlzottan kerülendő, és egyszerre nagyon is veszélyes báj, amivel Szakács tanárnő rendelkezett, hogy a hallgatók többsége sajnos nem tudta, hogy mikor veszi elő a rosszabbik énjét, és keményen elégteleneket ír be az ember leckekönyvébe, vagy hogy mikor enyhül meg, és esetlegesen kegyelmessége, és nagyvonalúsága folytán bárkinek is önzetlenül hajlandó segíteni, de sajnos mint a legtöbb esetben, az olyan kaliberű, és jellemű pedagógusok akiknél elementáris kötelesség, hogy valaki tudja a helyesírás illemszabályait, és még véletlenül sem elnézőek esetleg az olyan porul, és kellemetlenül járt hallgatóval, és diákkal szemben aki önakaratán kívül szarvashibát ejt a szövegben, az az illető hallgató kiáshatja a saját koporsószögét, mert annyi bizonyos, hogy azok a pedagógiai szakemberek akik csak a csapnivaló kijelentésekkel képesek megbélyegezni, és halálos ítéletet mondani szakdolgozatuk, zárthelyi dolgozatuk, vagy más fontos és megírandó témájuk felett, biztosra vehetik, hogy egyáltalán nem ismerik azt a legemberségesebb fogalmat, hogy segítsen az ember ahol csak tud, méghozzá önzetlenül, és az emberség törvényei szerint!

 Sajnos az a tündérien bájos, és kedvesnek mutatkozó, és segítséget remélő arc, és személyiség amilyennek mi szerettük volna látni a tanárnő pedagógiai módszereit, csaknem szertefoszlott azokkal a reményt keltő lehetőségekkel, amikben annyira megbíztunk, és biztosak voltunk benne, hogy akár az életünket is feltettük volna rá! Mennyire egyszerűnek tűnhetett kezdetben azt elhinni, hogy ez a véghetetlenül szimpatikus, és együtt érző, szinte édesanyai mosolyú asszony, mennyire ellentmond az általa osztogatott rendkívül keménykötésű, és felettébb konzervatív jegyeknek, melyeket nagy kitartással, szinte megbélyegzettek módjára osztogatott csoporttársaim és köztem.

 Én csak akkor kezdtem sejteni, csekélyke, és sajnos rendkívül befolyásolható, és kezdetben – a tisztelt olvasó talán el sem fogja hinni -, hogy túlságosan naiv hitemmel, hogy valami itt ennél a tanárnőnél nem stimmelt, és felettébb gyanúsnak tűnt, amikor egy a Szakács tanárnő által kitalált, és az anyanyelvi tantárgy-pedagógiában, már tétellé emelte – afféle savanyú, és roppant unalmasnak tűnő -, évfolyamdolgozatot kellett, kreálva szerkesztenünk az őszi szünetben.

 Sajnos ahelyett, hogy olyannyira áhított Lev Tolsztojnak a kötelező, és bizonyos tekintetben nagyon nagy súllyal, és nyomatékkal bíró Háború és Békéje című regényét kellett volna valahogyan megszerezve, és végre valahára elolvasni, az sajnos a többi pedagógus szakembert csöppet sem érdekelte. Itt az egyetemi létben a kedves, és törekvő hallgató tüstént – szinte már a legelső évben -, megértette, hogy a pedagógusok többségének a legfontosabb, és legegyénibb órái mindig a saját maguké, így csöppet sem érdekli őket az, hogy más mit is csinált az éppen adott óráján kívül, vagy hogy netalántán esetlegesen valami sürgős dolga és elintéznivalója akadt ami miatt nem tudott számadást készíteni az adott tantárgyra kívánkozó szakirodalommal, illetve értekezni róla.

 Amikor évfolyam-dolgozati témának azt kaptuk anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, hogy egy tankönyvismertetést kell készítenünk – lehetett az magyar nyelv, és irodalom tankönyv, vagy akit inkább mindenki kedvelt történelem könyv -, erről kellett egy részletes – természetesen szakirodalommal megtámogatott, és bebizonyított -, érvelésfélét készíteni, úgy körülbelül huszonöt oldal terjedelemben. Tehát a legapróbb részletesség sem kerülhette el az illetékes hallgatók figyelmét, annál is inkább hiszen, mint utóbb mindenki kénytelen volt halálráváltan, és egy kissé szobormegsemmisülten észrevenni, hogy Szakács tanárnő mennyire keményen, és a szigorúság szentélyével, és háboríthatatlan temperamentumával képes érdemjegyeket osztogatni, és a mindig bájosan mosolygós arc mögött, bizony meglehetősen elhatározott, és temperamentumos arcélek lapultak!

 Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy mint legelső évfolyamon amikor Fecske Erzsébet tanárnő illedelmesen, és meglepetésszerűen elcsodálkozott, hogy, és így hangzott a kimért, és nagyon meglepő mondata hozzám:

 - Róbert, maga nem tud helyesen írni?! – mondta, akkor ez most ismételt megrökönyödést, és bizonyos tekintetben egyfajta csodálatot válhatott ki Szakács tanárnőnél is, hiszen mint sokadik alkalommal, amikor éppen egy-egy röpdolgozatnak tűnő zárthelyi dolgozatot azért ő is megíratott, így hangzott megszólító, és ítélkező hangneme felém:

 - Róbert, ahogyan látom maga összeszedett, és törekszik az aprólékosságra ami nagyon jó, és dicsérendő! Viszont kéretik nagyon alaposan vigyázni – magyar szakos lévén a helyesírásra, mert az elégtelen nyelvtani szerkezetekben meglehetősen milliós a szarvashibák számaránya! – mondta a tanárnő.

 Ebben a pillanatban az ember szinte már végleg a megsemmisülés boldogtalan, és nagyon is szomorú, és lehangoltság fásult állapotában, a kétségbeesés, és a reménytelenség hálójában vergődve sajnos kénytelen volt megfogni a segítő jobb kezeket, ami igaz ugyan nem nagyon törték magukat, hogy bármiben is segítségére legyenek!

 Éppen emiatt már tudtam, hogy sorsom eldőlni látszik, és vigyázó szememet most Szakács tanárnő tekintetére vetettem, és csak remélhettem – igaz ugyan, hogy tudatosan is rendkívül halvány reményglóriával -, hogy esetleg majd megkegyelmez, de ennek sajnos, halvány, szikra-tanúbizonyságát sem nyújtotta felénk.

 Lehet, hogy éppen én voltam az aki tetézhette a gondjait, és a kősziklás tehertételeit, hiszen amikor éppen arról tanácskoztunk a csoporttársaimmal, a tanárnővel, hogy hogyan is lenne érdemes feljavítani az iskolai olvasástanítást, én azt javasoltam, szinte egyesek számára nevetségesnek, és megbotránkoztató ötletként, mintha csak inkvizíció vádlottjaként szólaltam volna meg, akinek egyetlen megváltása maga a könyörtelen halálgondolat, hogy az iskolák egyes tantermeiben – ahol erre természetesen mód, és lehetőség kínálkozik -, létesíteni kellene olvasósarkokat, és a diákok ezekben a kis szellemi műhelyekben szerezhetnék meg talán az olvasás egyik alapötletét: magát az élményközpontúságot, és hogy ne csak kötelező érvénnyel bírjanak az irodalmi művek, hanem kellhessenek végre önálló életre.

 Ezt a nagyon is – egyesek számára talán túlságosan is gyerekesnek ítélt - , ötletemen Szakács tanárnő egyértelmű nemtetszését nyertem el, hiszen a beadandó évfolyamdolgozatom amiben egy nyolcadikos történelemkönyvet, Helméczy Mátyás munkáját elemeztem az elégtelent már komor leckekönyvem lapjai között éreztem, mint valami letörölhetetlen szégyenfoltot, hogy egyáltalán előhozakodtam ezzel a bagatellnek látszó ötlettel. De ha már az ötleteknél tartottunk azzal vigasztaltam, sajnos mindent negatív szívben látó önbecsülésemet, hogy nekem legalább voltak egyéni elképzeléseim, és ötleteim, amiket ugyan – csak tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, de alig-alig méltattak valamire.

 Mégis amikor elmondhattam csoporttársaim nem kis meglepetésére, és – mint később megtudtam megrökönyödésére -, hogy mi a saját, és egyéni, megmásíthatatlan véleményem akkor valahogyan jobban éreztem magamat, mert mintha csak a belső lelkiismeretem hangjához lettem volna hűséges, de ragaszkodtam véleményemhez. Ami természetes, és megszokott módon másoknak, és egyes nagyon tekintélyt képviselő pedagógusoknak nem tetszett!

 Ezek után sejtelmem sem volt, és nem is tudtam egyáltalán azt kitalálni, hogy hogyan is mentem át év végén, de hál’ istennek ezek szerint mindig volt valaki aki segített nekem egy kedves, és jóságos őrangyal akire számíthattam, és aki őrködött őrző-védő esthajnal-üstökösként felettem, míg én lelkiismeretem folyamatosan kételkedő voltával hadakoztam!  

 Mint minden fontos történetben, itt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a dolgok, és a sorsok, lassan az emberek, és persze a sors, és a jó szerencse kifürkészhetetlen voltából adódóan szépen, lassan megoldódni látszottak.

  2006-os karácsonyi szünetet előtt, amikor én ugyan illendőségből – hiszen az ünnep megbocsátó jellege, szinte kivétel nélkül minden embert megillet -, köszöntem, és békés, és nyugodt karácsonyi ünnepeket, és boldog új esztendőt kívántam a magam nyekergőnek hitt, és félszeg hangján Szakács Erzsébet tanárnőnek aki nem tudtam, hogy hirtelen mit is felelhetne rá, szokott kedveskedő, és álcázott bájával elmosolyodott, és valamilyen leplezett érzelmességgel, és nagyon erőltetett mimikával, és gesztussal ő is hasonló szépeket kívánt nekem.

 Sajnos nem engedte, hogy a hallgatói, és tanítványai egy kicsit közelebbről is megismerhessék, és így maradt a személyiségében valamilyen felderíthetetlen, belső magán atmoszféra: titokzatos mikrokozmosz -, ahová nem engedett be – bizonyára szakmai, és rutinosnak számító távolságtartásból senkit sem.

 Pedig annak idején a legelső évfolyamon, amikor éppen az ókori világirodalommal foglalkoztunk behatóbban Szakács tanárnő rendkívül precíz, és nagyon érdekes előadást tartott Horatciusról, és a római költőkről! Akkor még mind azt hihette – legalább is akik az irodalom szak résztvevői voltak -, hogy nem lehet semmi baj, vagy nagyobb mérvű fennakadás, pedig mennyire tévedtek később!

 Nem éreztem, hogy ez keserű teher lenne, inkább csak hálás lehettem a kiismerhetetlen végzet elrendelés-szerű forgatókönyvének, hogy akadályokat állított elém, amiből lehetőségeimhez mérten igyekeztem gazdagodva tapasztalatokat és tanúságokat szerezni, és módszereket az élet keményebb megpróbáltatásaihoz, és harcaihoz.

 A magyar történelem szemináriumok alkalmából azt gondolom, hogy kegyelmes, és rám örökké vigyázó őrködő angyalom ismételten csodát tett, mert 1790-1914-ig a magyar történelem gyakorlati szintű tanulmányozását, és megismerését kellemesen, és nagyon is biztonságos keretek között – rettegés nélkül -, átengedte a sors kiszámíthatatlansága egy mindenképpen intellektüel, és felvilágosodott oktatónak, és pedagógiai szakembernek, akinek a személyiségében hál’ isten nagyon is otthonosan megfért a hallgatókkal való jó, és barátságos kapcsolatkialakítás, és az otthonos légkör megteremtése.

 E magyar történelem szakos pedagógust Este János tanár úrnak hívták, és a szűkebbre szabott, és specializálódott kutatási területei közé számított az Osztrák-Magyar Monarchia gyönyörű, és verőfényes boldog békeidőknek is nevezett aranykora!

 Este tanár úr az-az ember volt, akire történelemtanulmányaink behatott, és értelemmel való megértetésében nagyon nagy, szinte pótolhatatlan segítségnek számított, hiszen közvetlen, és nagyon is szellemes, finom intellektuális stílusával már is belopta magát a nagyobb számú hallgatóság körébe. S amellett, hogy lebilincselő szellemi intellektussal rendelkezett volt valami csendesen megbúvó, egyéni, és lényeget meglátó furcsa humora amit szinte egytől-egyig mindenki élvezett. Egyebek mellett a hallgatók között felröppent a legenda, hogy amelyik tanár óráját meglehetősen gyakran látogatják, és akinek a személyisége megnyerően népszerűséget vívott ki magának a diáksereg körében annak az óráján, és előadásai alkalmával is van legalább úgy körülbelül száz-százötven, ha esetlegesen nem több hallgató az óráján, akik minden bizonnyal kíváncsiak lehetnek arra, amit az illető pedagógus el szeretne az éppen esedékes tananyaggal kapcsolatosan beszélni, illetve ismertetni.

 A tanár úr közepes testalkatú, és vállas, hollófekete hajú, kör alakzatú szemüveget viselő, nyugodtan, megfontoltan, és kellemesen megnyugtató intelligencia hangú,  negyvenes éveiben járható tanár ember volt, aki azzal vívta ki hallgatói köréből a nagyra becsülést, és a tiszteletet, hogy nagyon is szerette, ha – főképpen a szemináriuma alkalmával, amikor mindenkinek egy kiselőadás témát kellett szokásosan választania -, a szokásos, nagyon kihangsúlyozott, és nagyon intellektuális szakirodalom mellett, azért a saját egyéni elképzeléseinket, és összefüggéseinket is megosztottuk vele. Senkit nem látott el a lényegre törő kritikák negatív záporesőjével, és senkinek nem mondta, hogy ez így, vagy úgy nem jó, hanem mint valami véghetetlen nagyon nyugalmat, meghittséget, és vigasztalást sugárzó bölcs ember, akinek imitt-amott már meglátszottak, hogy hollófürtjei között az idő barázdákat rótt, minden hallgatót, és tanítványait is, legyen az-az adott foglalkozás, vagy előadás után alkalommal is, de türelemmel, és kellő tisztelettel végighallgatott. Itt az ember egyenrangú partnerként eshetett számításba, mint például akár Drozsák Ferenc tanár úr kellemes, és emberséget sugárzó órái alkalmával.

  Egyszer Berzeviczy Albertnek kellett egy mezőgazdasági munkáját elemeztem, amit – ha nem csal meg gyakorta hanyatló emlékezetem -, éppen 1822-ben írtak, és felvilágosult szellemi előremutatásával, és reformkorba mutató iránytűjével, egyfajta korszerű mezőgazdaságot kívánt meghonosítani a korabeli XIX. századi Magyarországon, ahol az újítókkal, és reformerekkel szemben, meglehetősen kegyetlenül el akartak bánni a konzervatív harcos államférfiak.

 Én mindig azt szoktam meg, hogy szabadon beszélek, - papírok, és jegyzetek nélkül -, mindenféle segítség nélkül, hogy megpróbáljam a számomra is fontos lényegre törő összefüggéseket meglátatni a rám figyelő, és érdeklődő hallgatósággal. Így amikor kimentem, a csoporttársaimnak ugyan nem okoztam enyhébb feltűnést, de látszott Este tanár úr szemüveges szembogarain keresztül, hogy abban a helyeslő, és bólintó közmegegyezéssel is lebonyolított akaratos jellemben, ahogyan mindig az emberekre nézet, lehet, hogy meg lehetett elégedve, hiszen én mint valami megfoghatatlan, és egyszersmind megzabolázhatatlan szorgalmas nikkelbolha, vagy legalább is könyvhangya máris bevettem magam a Széchenyi Könyvtárba – hiszen hol már ott őrizték volna a XIX. századi könyveket -, persze az Egyetemi Könyvtárban is – ha keresett valaki könyvtörténeti ritkaságokat akkor természetesen talált is -, hol másutt találta volna meg az ember ezt a nagyon fontos mezőgazdasági jellegű korabeli, forrásértékű művet?

 Így aztán már jócskán belenyúltam az estébe, és éjjelre járt már lassan amikor az egész hatalmas munka kijegyzetelésével – feltételezhető azért, mert a korabeli XIX. századi magyar nyelvjárást még szoknom kellett -, kijegyzeteltem az egész  kellőképpen vaskos könyvet. Igaz ugyan, hogy este fél hétre járt az idő, és nekem – főleg a téli időszakban, ha szerettem volna sötétedés előtt hazakeveredni -, tanácsos lett volna négy óra fele elindulni haza, hiszen ekkor már korábban sötétedik, és a nappalok napsugármentes múlását felváltják az éjjelek komor, és egykedvű, méla hangulatai, és színfóniái.

 Így aztán mire én hazakeveredtem, addigra már jócskán kilenc óra is elmúlt, és az emberen ilyen esetekben önkéntelen is úrrá lesz, valami megmagyarázhatatlan tompult érzés a fáradtságon kívül, mintha dobogva ketyegő szív-órája ki akarna hasadni, vagy legalább is szakadni, mint valami megállíthatatlan időzített bomba, és éppen e miatt már nem is éhes, és nem is szomjas, csak egészen egyszerűen le szeretne pihenni, és addig aludni jóízű, álomba ringató hangulattal, amíg ez adott, és lehetségesen biztosított.

 Még szerencsém volt, hogy Péntek este volt, így a teljes Szombat rendelkezésemre állt, hogy elkészülhessek ezzel a nagyon is fontos megbízatásommal.

 Kiselőadásom végül sikeresnek mondható, ami után az ember lelkiismerete kőszikla terheiben nyugodtan listázza, és könyvelhette el önmagában, hogy hál’ istennek nagyon is gördülékenyen, és remekül ment a kiselőadást, és megmérettetés, és bárcsak más is ennyire precízen, hatékonyan, és kellőképpen gördülékenyen menne.

 A másik nagyon fontos kiselőadásom amit már az Osztrák-Magyar Monarchia korszakából kellett produkálnom, illetve választanom Majláth György korabeli konzervatív politikusnak az a nézete, és ötlete volt, ami később gyakorlatilag megalapozta az uralkodó I. Ferenc József azon elképzelését a magyarokkal folytatott kompromisszumos politikának, hogy létre jöhessen Deák Ferenc Húsvéti cikke, illetve maga a kiegyezés, ahol csak a közös ügyekként ismert három minisztérium: a Külügy, Hadügy, és a Pénzügy, volt közös, minden más a két országra jellemző egyéniségi színezettel, és törvényhozó szervekkel volt biztosítva.

 Ettől eltekintve a tanár úr rendkívül udvarias, és egyúttal meghatározó személyisége volt mind a magyar történelem szemináriumoknak, mint pedig a hozzá kapcsolódó szigorlatoknak, amit mi meglehetősen könnyedén, és a lehető legfeltűnőbb nyugalommal, és kiegyensúlyozottsággal kezeltünk. Sohasem felejtem el, hogy amikor éppen az Osztrák-Magyar Monarchia történetéből kellett, hogy feleljek, akkor mint mindig most is a jól bevált öltöny, és nyakkendő, fehér ing – hiszen minden hallgató tudta azt, hogy ez jelentősen megnöveli az esélyes lehetőségeit, hogy egy elégségessel megúszhassa az éppen adott vizsgát -, és éppen ezért volt az számunkra nagyon furcsa, és egyszersmind rendkívül különleges, hogy Este tanár úr bátran, és meglehetősen barátságos hangnemben megengedte, hogy levegye mindenki – természetesen, csak a nyári kánikulára való hivatkozás mellett -, az öltöny felsőjét, vagy a zakóját.

 Ami a tanár úr öltözködési stílusjegyeit illeti, a legelső élesnek mondható kollokviumi jellegű vizsga alkalmával bizony mindenkiből kihozta a lehető legjobb értelemben vett szilárdnak mondható, és picit meghökkentett csodálkozást, hiszen a legtöbb ember annyira feszültség-sokkos állapotban igyekezett a lehető legjobb benyomást tenni az éppen vizsgáztató tanár úrra, hogy csak utólagos, és nagyon szemfülesnek mondható körültekintéssel vettük azt észre, hogy Este tanár úr, meglehetősen – a mai szóhasználattal mérve, ma talán azt mondhatnánk, hogy lazán -, jelent meg kollokviumi vizsgáztatásra, a szokványos öltöny, és nyakkendő helyett, fehér ingben, ami nem volt nadrágjába téve, illetve koromfekete, és bizonyos szempontokat is figyelembe véve divatos napszemüvegben, ami illet összetettnek mondott személyiségéhez, és csak az irodaajtóján belül szembesültünk azzal, hogy azért a stílusos öltözködés mellett, azért tud a tanár úr is meglehetősen komoly jellemmel élni, természetesen, ha az éppen esedékes, és adott szükség ezt mindenképpen megkívánja.

 Én amikor beléptem rövid ujjú, hófödte ingemben, és fekete nadrágomban, szerényen, mint engedelemért könyörgő könyvmoly, azonnal hellyel kínált, és máris adta az adott tételeket, cetlikre fektetve kissé megkopott barna íróasztalán, amiből húzni kellett, hogy a lehetőséghez képest a lehető leghamarabb el lehessen kezdeni a munkát, és a kollokviumi beszélgetést.

 Tisza István második miniszterelnökségét húztam 1912-1913 között. A feladatom, pedig az volt, hogy a lehető legaprólékosabb – és természetesen tanulmányokra is kitérve - , ismertessem az összes fontos eseményt, és diplomáciai összefüggéseket, ami ebben a nagyon – alig egyéves -, időben megesett elsősorban Magyarország történelmében!

 A hatás, azt gondolom, hogy nem maradt el, mert azokra az elsősorban keresztkérdésekre, amikre a tanár úr kimerítő tájékoztatást, és egyúttal választ is várt, nem maradtak észrevétlenek, hiszen mindenre igyekeztem a lehető legteljesebben választ adni, és nem is reménytelenebbül, hanem egyre határozottabb meggyőződéssel, elsősorban azt mérlegelve, hogy ennél a pedagógusnál, ha az ember tényleg igyekszik úgy beállítani a dolgokat, és elsősorban azt, hogy az illető minden lehetséges energiájával is azon volt, hogy igenis megtanulja az adott tananyagokat, akkor ez feljogosíthatja őt, hogy esetleg reményeket táplálhasson arra, hogy megússza a feleletét, ha másért nem de egy erős elégségesért!

 Amikor végeztem – pusztán alig több, mint tizenöt perc alatt -, Este tanár úr még lefeleltetett egy történelem-könyvtár szakos fiút, aki bizony mindenre ugyanúgy válaszolt, és igyekezett annyira kimerítően meggyőző lenni, mint én. Majd ezt követően kiküldött minket a tanár úr, amíg eldöntötte, hogy kinek mennyi érdemjegy jár, és ekkor tudtuk azt meg, hogy nagyon elnéző volt velünk, hiszen ez volt – mondhatjuk, kishangon -, az első olyan jellegű magyar történelem kollokviumi vizsgám, ahol a saját egyéni véleményem is valamilyen rejtélyes módon is beleszámított a megszerzett édenjegybe!

 Négyes kaptunk, mind a ketten, és egy kicsit talán büszkék is lehettünk magunkra, hogy ennyivel is megúsztuk a vizsgát, és nem kellett még pluszba kijárnunk a pótvizsgáztatás kicsit megalázó, és erkölcsiségünket eltipró szamárlétráját. Egyébiránt, én mindig arra igyekeztem törekedni, hogy a lehetőséghez képest, ne bukjam meg, és mindenhol igyekezzem a legjobb képségeimhez mérten megfelelni, hogy ne kelljen pótvizsgára menni, éppen abból a megfontolásból, mert én közben, ahogyan közeledett a nyári vizsgaidőszak ideje, és egyúttal sokak számára a várva várt, és egyúttal megérdemelt pihenés, én ezt az időt arra használtam fel, hogy elóvassam a következő év megszerezhető, és egyúttal beszerezhető, kötelező olvasmányait!

  Nem lettem buktatott, és ez bizonyos fokú megnyugvással töltött el, még akkor is, ha esetleg valaki nagyon megharagudott rám valami miatt, és nagyon rossz szemmel nézte, hogy én igyekszem jól venni az akadályokat, és teljesíteni még a leglehetetlenebbnek tűnő, baljóscsillagzatú helyzetekben is.

A másik vizsgám, ami – ami egyben szigorlat is volt -, szinte még érdekesebb, hiszen itt 1849-1945-ig terjedő időszakból kellett, hogy bizonyítsak, Szalkai Péter tanár úrral kiegészítve a vizsgáztatók névsorát. Elég csak arra gondolni, hogy mennyire komolyan vette a tanár úr az adott, és éppen esedékes feleleteket, és hogy nagyon is következetes szigorúsággal szerzett érvényt az akaratának, ha jelen esetünkben éppen egy nagyon is jelentős szigorlatról volt szó!

 Szalkai tanár úrnál – balszerencsémre -, kihúztam az egyik legnehezebb, és legkacifántosabb tételt, amit emberi koponya valaha s kitalálhatott: Nevezetesen a XIX. századi politikai eszmerendszereket, és ezzel összefüggésben azt az alapkérdést, hogy ezek az eszmék, hogyan alakultak ki, és hogyan épültek a be éppen esedékes társadalom vérkeringésébe, vajon?

 Elkezdtem, és ami csak eszembe jutott a témával kapcsolatban gondosan, és a lehető leggyöngybetűimmel leírtam a vázlatomba, amit a tanár úr elvett, és gondosan magában kielemezett, és ez után mondta azt, hogy ez a felelet meggyőző lett volna, csak éppen hiányzott belőle valami fajta eltökéltséget sugalló energia! Majd kissé groteszk, és gúnyos mosollyal szája szegletében vallatni kezdett az adott politikai rendszerekkel kapcsolatosan.

 De még szerencse, hogy Este tanár úr, kiállt a diákjaiért, és egyúttal az összes tanítványáért, és mindenkinek segített, ahogyan ezt a helyzet megkívánta. Tehát legvégül senki nem távozott üres, és pusztán csak elégtelennel tele irkált leckekönyvvel a szigorlatról, hanem mindenkinek sikerült a hármas, és a négyes érdemjegy között teljesítenie!

 Negyedéves koromban, egy nagyon érdekes személyiséggel találkozhattam Sikló Konrád tanár úrral, aki amellett, hogy szemináriumi tanárom is volt, és végigtanította az egész XX. századi magyar történelemét, nagyon vigyázni illett vele, hiszen ha csak egyetlen dolgot, vagy apróbb, és másoknak jelentéktelen, piciny adatot elrontott az ember, akkor a tanár úrnál biztosra vehette, hogy valószínűleg egy jeggyel rosszabbat kapott!

 Sikló tanár úr már jócskán túl volt a hatvanadik életévében, és haja zúzmarák fényeivel erős deret varázsolt homlokára, és bizonyára volt egynehány unokája is hiszen mint sokadszor mondogatta – főleg amikor a magyar történelem előadásait hallgattuk -, hogy:

- Tudják annak idején, - főleg a pártvezetőknek -, Moszkvában be kellett tölteniük a hetvenedik életévüket, hogy valamit is csinálni tudjanak, és megtapasztalhassák a pártfőtitkárság gyönyörűségeit - Mindig azt emlegette, hogy ez a fajta politikai érés folyamata az úgynevezett gerontokrácia korszaka, ami főleg a nyolcvanas évek elején volt jellemző, elsősorban a Szovjetunióban.

 A tanár úr barnakeretes szemüvege, és élénk, szinten mindenre kiterjedő, kékszínű szeme elől nem lehetett elbújni, hiszen a legapróbb részletekig figyelme minden apróbb részletre kiterjedt, és az ember óvakodhatott, és tarthatott is tőle, hiszen olyan legendák kaptak a hallgatóság között lángra, miszerint Sikló tanár úr – főleg ha szigorlaton vagyunk -, kimondottan szigorúan veszi a statisztikai, és a számadatok részletes beszámolásán túl, magát a százalékos adatokat is, tehát, ha az ember a tanár úr magyar történelem szigorlatára készült, jobban tette, hogy az álltala írt, és a Nemzeti Tankönyvkiadó által kiadott Magyar Történelem 1914-1990-ig felsőoktatási tankönyvet a lehetőség szerint a lehető legteljesebben bemagolja az utolsó szál betűig, és ékezetig, hiszen ettől függött, megmaradható jegyeinek állapota, ami elégséges érdemjegyeket szült. Egy másik vélekedés szerint a hallgatóság körében az a rémhír kapott meglehetősen élénk fantáziára, miszerint a tanár úr soha nem ad hármasnál rosszabb jegyet, - ami egyet jelentett azzal, hogy elégséges érdemjegyet sem fogadott el -, hogy a kettes osztályzatot, amire az évfolyam fele, jóformán áhítozott, szóba sem jöhetett, egy olyan formátumú, és intelligenciájú pedagógus szakembernél, mint Sikló tanár úr!

 Mennyire pontosan, szűkszavúan, és valamiféle intelligens, komoly, humorral mutatott, és hívta fel a figyelmet arra, hogy a lehetőség szerint csak a lényeget mondjuk el – főleg a szemináriumon -, és a többi mesélést el nem merjük kezdeni, hiszen szűkre volt szabva, az úgynevezett beszámolási időnk, maximum tizenöt perc lehetett.

 Így történhetett, hogy amikor én Kállay Miklós miniszterelnökségét választottam, Sikló tanár úr meglepő udvariassággal, - ami szinte kivétel nélkül, mindenkinek kijárt szerencsénkre -, megmondta, és útba tájékoztatta az embereket arra vonatkozóan, hogy melyik könyvet olvassuk el, és hogyan, és mint jegyzeteljük, melyek legyenek azok a góc, illetve csomópontok, aminek az alapján útba tudjuk igazítani a többi hallgatótársunkat, és mikre figyeljük oda, amikor a vázlatunkat elkészítjük?!

- Nagyon figyeljenek rám, mert csak egyszer mondom el! Tizenöt percük van! Precízen, összeszedetten, s csakis a lényeget! Ha túlmennek az időkereten leállítom magukat! – mondogatta megszámlálni sem tudom hányszor. Talán attól való aggódásában, hogy egynehány hallgató esetleg elfelejti, hogy mennyi is az a bizonyos tizenöt perces időkeret amit volt szíves kiszabni.

  A történettudományi tanszéken a tanár úr, volt a tanszékvezető, aki részletesen, mindenre kiterjedve felhívta a figyelmet, gyakorlati instrukciókkal támogatva arra, hogy valójában, hogyan is nézhet ki a valóban, jól megszerkesztett, és a lényegre törő előadás, minden fölösleges sallang, és fölösleges szócséplés nélkül!

 Annyira izgultam, hogy máris a legközepén kezdtem a kiselőadásomat, és ahelyett, hogy azt taglaltam volna, hogy Kállay Miklós hol, és mikor született, illetve rátértem volna arra, hogy hogyan alakult a magánélete?, rögvest górcső alá vettem, és nagyítólencsével megvizsgáltam, ami gyakorlatilag a lényeg volt, hogy a II. világháború idején Magyarország külpolitikai szempontokat is figyelembe véve, milyen jellegű kiugrási kísérletekre számíthatott, valójában, hogy lehetőségekhez képest elkerülhesse a német veszedelmet?