XI. Fejezet

A félszeg fiatalember emberi pedagógusokra lel

Egyik alkalommal amikor éppen Erdész Iván nyelvész tanár úrra várakoztam egy másik ismerősömmel a 730/a csoportból, már jócskán elmúlt este fél hét. Amint várakoztunk a Múzeum körúti F épületben a magyar nyelv és irodalomtudományi tanszék ajtaja mögött a folyósón, hogy ne unatkozzunk olyannyira, és hogy ne ragassza még jobban le üres, és megdolgozott értelmünket az unalom, és nehogy elaludjunk, miközben várakozunk, kitaláltam, hogy szavaljunk egymásnak verseket.

 Már nem emlékszem a másik ismerősöm nevére, csak a keresztnevére Andrásnak hívták, és fekete hajú, és szeplős arcú ember volt, aki feltételezhető, hogy pusztán csak azért, mert nem szeretett egyetlen kihalt, és nagyon is elhagyatott folyóson szerepelni, és kiállni, ezért, én belekezdtem, amennyire csak emlékezetemből fel tudtam idézni egyik kedvenc versemet Arany Jánostól a Családi kört!

 Mire, végeztem elkezdtem egy másikat is Kányádi Sándornak a Kökösi hídon című versét, és abban a pillanatban, hogy az utolsó versszakhoz értem, tárult az egyik iroda ajtaja – ha jól emlékszem a tizenötös számot viselte az ajtó -, és máris nagy örömmel üdvözölt engem, mint nagyon szépen szavaló fiatal versmondót Csallai tanár úr, és máris kezembe nyomott érdeklődő figyelemmel egy nagy köteg paksamétát a csángó népköltészetről, és benne telis-tele Lakatos Demeter számomra még ismeretlen költő verseivel! Rögtön el is olvastam amíg Erdész tanár urat vártuk, és nyomban megfogott a magyar nyelv lenyűgöző egyszerű szókimondása, és éppen ebben rejlő igazsághittétele.

 Közben megérkezett Erdész Iván tanár úr akihez én a nyelvi humorról írtam dolgozatomat, és máris faggatózni kezdett, és nagyon alapos figyelmességgel arról érdeklődött, hogy:

 - Tormás úr! Ön szereti a verseket, és al lírát? - Mire én a világ legtermészetesebb módján azt feleltem, hogy: - Igen, nagyon is. Ezt követően, pedig megtárgyaltuk a magyar nyelvészeti évfolyamdolgozatomat a nyelvi humor témakörével kapcsolatban, és ezt követően, pedig egyfajta meghitt, és mindenképpen családiasnak nevezhető légkört sikerült emberséges emberekkel teremteni.

 A másik nagyon fontos irodalmi újdonság, hogy egyik alkalommal – mintha csak a balszerencse irányította volna -, kezeimet, választottam magamnak hűséges délutáni utazótársammal, és csoporttársnőmmel Ramónával egy olyan nagyon filozófiai, és roppantul megterhelő, és bonyolult témát, amihez a szakkönyveket beszerezni, szinte képtelenségnek tűnt.

 Ezt az irodalomórát egy Kabala Zsuzsanna nevű magyar tanárnő tartotta, akinek meglehetősen merev, és azt is mondhatnám, hogy – legalább is a mi szemünk ezt szűrte ki feltűnően konzervatív, és egy kissé elutasító viselkedéséből -, meglehetősen nem szívlelte, és korántsem kedvelte, és szerintem valami furcsa, és megmagyarázhatatlan jelenségként könyvelte azt el, ha azon a magyar szépirodalmi anyagon, amit feladott mindenkinek kötelező tematika formájában év elején néha-néha óhatatlanul is sokszor megesett, hogy nagyon jókat nevettünk, és múlattunk, - természetesen, és kizáróan -, csak a kulturális szépirodalmon belül az adott műveken.

A tanárnő közepes magasságú, enyhén túlsúlyos kinézetű, hosszú barna sörényzuhatagot viselő, és szemüveges hölgy volt. Az ember amikor két méla és kissé szomorkás barna szemeibe tekintett azt hihette volna ennek a tanárnőnek valami tudatos titka van: nincsen egyensúlyban és kibékülve a világgal. Gyermekkori elfojtott szorongás gyötörheti, lehet, hogy éppen emiatt nem szeret mosolyogni, és nevetni!

 Én különösen kedveltem, és egyfajta szívügyemmé lett Örkény István novelláit, és egyperces groteszk bohózatszerű, kisterjedelmű írásait, amin nagyon jókat lehetett nemcsak kellemes időtöltés gyanánt örülni, és vidulni, de jóízűen, és felszabadultan élvezni egy szépirodalmi megnevetető, és humoros dolgot, azokban a szomorú időkben amikor szinte mindenki tudta, és sajnos tisztában volt vele nemcsak az egyetemen, de még a főiskolán is hogy ha valaki ezekben a felsőoktatási intézményekben – ahol jelképesen, és magától értetődően mindenkit felnőttként, és érett személyként kezeltek, és túlságosan szigorúan elvárták a komolyságot -, akkor bizony engedelmet kell, hogy kérjek az összes ismerősömtől, és tisztelt olvasómtól, hogy ilyesmiket egyáltalán le merek írni, hogy bizony itt mindenkinek meg kellett tanulnia újból, őszintén, szívjóságúan, és önfeledten nevetni, és a humorral viccelődni!

 Nem tudom, hogy milyen lelki konfliktusok, illetve összeütközések játszódhattak le az egyes emberekben, hiszen én csak a külső, felszíni sérüléseket láttam, és nem sok ember engedett be lelkiismeretének legbelsőbb terei közé, és ebből következett, hogy Kabala tanárnő a maga nagyon konzervatív, és szinte mindent az előírásoknak, és szabályok szerint való törvényszerűségeknek alárendelő viselkedésmódjával, bizony néha-néha elrontotta – bár teljesen vétlenül -, azt a kicsiny, ám annál önfeledtem mókát, és kacagást, amit egy-egy szellemes, sor, vagy mondat, tudott okozni az adott hallgatóságnak.

  Szép nagy szemüvegén át aminek segítségével még a legapróbb helyesírási szarvashibákat is észlelni, és nyomban jelenteni tudta az arra illetékes hallgatók számára minden észrevett, és mindenkit kertelés nélkül azonnal figyelmeztetett. A mindent megkérdőjelező kritikus szellemisége azonnal feltűnt mindenkinek.  A hallgatóságának, és tanítványainak véleményét, mintha csak terhes kötelességnek kellett volna helytállnia, ugyan meghallgatta, de jobban szerette azt, ha nem a tanulók egyéni véleménye visszhangzik az amúgy is visszhangtól kongó, hattyúfehér osztályterem falai között, hanem az általa javasolt, és ezáltal mindenkiben gondosan meggyökeresedett szakirodalmi értekezés.

 Így amikor főleg az 1850-1900-ig terjedő magyar irodalmi szemináriumi foglalkozásokon, amikor Vezér Ramóna csoporttársammal együtt elvállaltuk a szerintünk könnyűnek és mindenképpen a lehető legegyszerűbbnek gondolt Madách Imre: ,,Az ember tragédiájának filozófiai rendszerismertetését” bizony magunk is meglepődtünk azon, hogy egyáltalán miért is nyúltunk olyan hamar, és bizonyos tekintetben túlságosan is meggondolatlanul ebben a nagyon kis keserű, és kellemetlen darázsfészekbe? Ami annyira szúrta helyenként lyukacsosan szivacs elménket, hogy a szakirodalmak csak kicsiny, és helyenként korlátozott voltában egyáltalán nagyon nehezünkre esett az, hogy valamilyen – akár érdemi munkát is -, lehessen végeznünk.

 Így aztán, ha egy főiskolai, és egyetemi hallgató minden létező könyvtárat ami csak a főváros kisebb-nagyobb kulturális vonzáskörzetében megtalálható már részletekbe menően felkutatott, akkor ideje, hogy ellátogasson a pedagógiai szakemberek által nagyon sokszor emlegetett Országos Széchenyi Könyvtár olvasótermeibe- ugyanis ott szigorúan csak helyben lehet, az adott köteteket elolvasni, és egyáltalán nem lehet, hogy az ember kölcsönözzön, éppen azért, mert a könyvtár dolgozói sajnos tisztában vannak azzal az elkeserítő, és szégyellnivaló helyezettel, hogy valami oknál fogva, az utóbbi időben drasztikusan, és veszélyesen megnövekedett a könyvlopások, és illetéktelen köteteltulajdonítások számbeli aránya!

 Így aztán csoporttársammal fogtuk magunkat, és végső, megfeszített, kétségbeesett próbálkozásaink egyik állomásaként tervbe vettük, hogy felmegyünk a budai várbeli könyvtárba, ahol naivul abban reménykedtünk – teljesen magabiztosan -, hogy ott minden lehetséges könyvet meg fogunk kapni, amire csak szükségük lehet, hogy a nagyon is alapos, és tüntetően precíz Kabala tanárnőt, és igazán jól megkomponált kiselőadással megörvendezhessük, és végre begyűjthessünk egy maréknyi töredék dicséretet – ami őszintén megvallva, sajnos, csak egy két embertől kapott meg kicsiny csoportközösségünk!

 Amikor eljött a várva várt kielőadás napja, annyira izgultunk, hogy majdnem az egészet elrontottuk, így minden mondatot a kelleténél lassabban, azt is mondhatnánk, hogy egy csiga is élelmesebben lekörözött volna minket ahogyan felváltva megbeszéltük, és filozófiai szempontból próbáltunk értekezni Madách Imre egyik legfontosabb irodalmi munkájáról, amihez, csak hangsúlyozni tudom, hogy mennyire kevés volt az adott nyersanyagunk!

 A kiselőadást azért megpróbáltuk a lehető legösszeszedettebben, és a vázlatunkban koncentráltan jelenvaló összefüggéseken, és főbb pontokon keresztül felépíteni, és bemutatni, és azt gondolom, hogy meglehetősen kitettünk magunkért, ami képességeinket illette. A tanárnő becsületére legyen mondva, hogy a kritikai szellemmel, ha az ember pedagógiai szakember, és nagyon is érti a bizonyosan, csak szakembereknek, és tudósoknak világos, sajnos helyenként túlontúl bonyolult szakkifejezéseket, akkor bizony nagyon jó, ha egy ilyen formátumú embertől kapunk az irodalommal kapcsolatos szakmai tanácsokat. Mi ismételten naivságunkban, és túlzott bizalmunkat is latba vetve azt gondoltuk, hogy bár a tanárnő jelentős kritikai él mondatokat tanúsított a kiselőadásunkkal kapcsolatba, azért legalább annyit fog majd közölni, nagyon kihangsúlyozott, kellemesen szép, és szájbarágós hangján:

 - Ramóna és Róbert! Bár a kiselőadásuk tartalmazott néminemű szakmai hiányosságot, megkérem önöket, hogy a közeljövőben óvakodjanak a pongyola, és szakmailag etikátlan megfogalmazásoktól! Összességében azonban nem végeztek olyan rossz munkát! - Ezek a nagyon kritikus, ám mégis egyfajta gerincességet támogató szavak elmaradtak füleink mellett, hiszen nem hangzott el, és már csak a kollokviumra tudtunk koncentrálni, hogy legalább azon valahogy átmenjük, ha Kabala tanárnőnek szinte semmi nem volt úgy megfelelő, ahogyan az el lett mondva, illetve – ami mindenki számára kitüntetett fontosságú -, szakirodalmi szempontból jelentősen megtámogatva.

A tanárnő azért becsületesen kiosztotta az év elején a tematikákat, és kötelező irodalomjegyzékeket, úgyhogy az ember, ha jót akart magának, és ami nagyon fontos volt a felsőoktatási tanulmányokat folytató ifjúság körében – nevezetesen, hogy minél több idő maradjon, a nagyon fontos szigorlatokra, és vizsgákra is -, akkor idejében a lehető leggyorsabban el kellett kezdeni olvasgatni, nagyon aprólékosan, megfigyelve, és megemésztve minden mondat értelmét, és szellemi táplálékát, - és itt főleg a nagyobb ötszáz oldalas művekre gondoltam -, hogy valahogyan majd ha sorra kerülnek a szemináriumi foglakozásokon, akkor mindenki tudja, és mindenki értse, hogy miről beszélünk, mert aki nem mutatott kellő aktivitást, az meglehetősen hamar azt vette észre koromfekete leckekönyvén, hogy abban ismételten a tanegységet újra felvevő felirat, és figyelmeztetés világít, piros lámpaként, mint egy valóságos kiáltó szó figyelmeztetés!

 Én máris el kezdetem olvasni, amit csak tudtam, és természetesen, hacsak időm engedte, még hétvégén is irodalommal foglalkoztam, és nem létezett a magyar irodalom, és történettudományon senki, és semmit, ha valóban szólított a megkeményített kötelesség, és kollokviumi vizsga volt, vagy még embert próbálóbb követelmény: A szigorlat!

 Így aztán az év végi számon kérő kollokvium, ahol megtudtuk, hogy Kabala Zsuzsanna tanárnő egyik kedvenc olvasmánya Kertész Imrének a Sorstalanság, már nem is volt annyira veszedelmesen veszélyes vállalkozás, mint a legelső találkozásunk lakalmával észleltük.

 Bementünk, és mindenki hozott – természetesen -, egy tételt, és máris elkezdünk mesélni, nem is annyira ahogyan már szokásunkká lett, az egyes költők, és írók életrajzával elkezdeni a mondandónkat, és feleletünket, sokkal inkább az adott művekről folytattunk, az adott szakirodalmat felhasználva irodalomtörténeti vitákat. Ez az én esetemben valószínű, hogy azért nem sikerült valami oknál fogva, mert a tanárnő amellett, hogy meglehetősen szigorúan kritikus szemmel itta – véleménye szerint -, pongyola mondataimat -, meglehetősen eltérő véleménye volt azokról a témákkal kapcsolatban, amiket megkérdezett keresztkérdések formájában, szinte nekem szegezve az éles kritikusi hangvételt, hogy:

- Az bizony nem igazán úgy volt! Róbert az ön véleményével sajnos nem értek egyet! - Én azt gondolom, hogyha az ember valami oknál fogva nem ért egyet az adott véleménnyel, illetve az egyes emberek véleménye különbözik, azt nem kellene feltétlen szükséges módon elítélni, csak azért, mert a megfogalmazás nem volt eléggé szakkifejezésszerű, és meggondoltan alapos, és részletekbe menő, hanem arra kellene közösen törekedni, hogyha az ember az egyes vélemények különbségét egymás mellé illesztve megkaphatja a vélemények különbségét, és összefüggéseinek lényegét, akkor inkább a negatív kritikai szellemet egy időre félrerakva, és kímélve, arra kellene, hogy törekedjen, hogy az egyéni véleménnyel összepárosítva kialakíthasson egy végső megoldást, a végső összegzést, és epilógust!

 Valahogy mindig is bennem volt az, hogy ha nem egyezett a véleményem más emberekkel, akkor rögvest meg kellett de azon nyomban hunyászkodnom, és menedéket találnom, mint az üldözött vadnak, aki valamilyen súlyos törvénytelenséget követhetett el, hogy a nemes, és korholó kritikai szellem, és értelmi gondolkodás így megrótta, és elmarasztalta. Így hát most amikor tanév fordulóján, amikor gyakorlatilag már negyedikesek lettünk, úgy vélekedtem, hogy éppen eleget hallgattam, és most ha törik, ha szakad, de azért is elmondom a véleményemet!

 Ez nem okozott különösebb meglepetést, hiszen már kitapasztalhattam, hogy sajnos vannak emberek, akik különös, azt gondolom, hogy helyenként túlságosan is különleges jelentőséget tulajdonítanak azoknak a szavaknak, és észrevételeknek melyeket kimondanak. Ez nem lenne feltétlenül baj, és probléma, a gond ott kezdődik, ha ezek a nagyon is véleményükben meggyőződéses, és egyszersmind tántoríthatatlan emberek azt gondolják, hogy joguk van pusztán csak egymaguk, mindenkit kizárva ítéletet mondani, a másik ember feje fölött, méghozzá úgy hogy látszik a szembogaruk merev, és korántsem érdeklődő kontaktusaiból, hogy egyáltalán nem érdeklődnek az éppen esedékes téma iránt.

 Így aztán maradt a keserű tény, hogy nem én leszek az utolsó ember, akinek a véleményére egyáltalán nem kíváncsi az éppen esedékes vizsgáztató tanár! Kabala tanárnő ugyanis rendkívül el volt foglalva azzal az irodalomtörténeti tétellé nemesedett kijelentéssel, hogy vajon, hogyan is tetszett az egyik kedvenc regénye Kertész Imrének Sortalansága hallgatóinak?

 Én megmondom őszintén, hogy az erről készült filmet, csak később tekintettem, meg mert egyesek hajlamosak pusztán csak a megfilmesített képek, és forgatókönyvek alapján véleményt mondani valamiről, aminek nem látták a puszta nyersanyagát, és egyúttal a forrását: az anyanyelvi környezetet! Így aztán azt is mondhatnám, hogy szándékosan nem néztem meg az erről készült filmet, hanem leültem kopottas íróasztalomhoz, és elkezdtem boncolgatni, mondatról mondatra haladva, és aztán lapról lapra az irodalmi szövegösszefüggéseket!

 Kissé szokatlan volt azok a rendkívül tömör, és rövid mondatok amilyen módon Kertész Imre a regényét megírta, hiszen valamilyen oknál fogva az ember füle óhatatlanul is megszokta a Mikszáthos, Jókais, és Móriczos történetmesélési technikákat, és történetek vonalvezetési technikáit, így aztán egyszerre volt megdöbbentően újszerű, és az adott korban valamilyen posztmodernitást sugalló, és mégis az E/1-személyi elbeszélési mód is kiábrándította az embereket az éppen adott társadalomból.

 Azt szokták mondani, hogy a jó regény alapismérve az, hogy az adott kor egész társadalmát az adott olvasó szemüvegen keresztül láthatja, és gyakorlatilag bepillanthat bárhová és egyúttal mindenhova ahova csak kíván, hogy része legyen azoknak az úgynevezett életmód-történeti sajátosságoknak amiket az adott korban tettek, vagy éreztek az emberek. A legtöbb ember arra a kérdésre keresi a választ, hogy az éppen olvasót regény, vagy történet mennyire adta vissza azt a korszakot amelyben megtörtént, és az ember rájön arra, hogy nem sokkal különböztek az emberek az adott korszakokban, de megvolt az-az elrejtett technikájuk, hogy hogyan is leplezzék az egyes fájdalmakat, és szenvedéseket, vagy éppen a kitüntető boldogságot a másik ember elől. Az egyik legnehezebb feladatnak azt érzem, hogy hogyan ragadjuk, és aztán tartsuk egészen éberen az örökké felfedező figyelemét az olvasónak, hogy a történet cselekményeinek részese lehessen, és megtartsuk a figyelme középpontjában magát az élményt, és az olvasás el nem múló varázshatalmát! Bár sajnos a mai világhálók világában, amikor egy egészen egyszerű önéletrajz elküldései ideje is alig pár pillanatot vesz igénybe a szokásos hivatalos, vagy magánjellegű levélforma helyett, az ember önkéntelenül is megdöbben, hogy mennyire felgyorsult a világ melyben él, és hogy az emberek egyre erőszakosabban követelik, mintha csak joguk lenne hozzá: a Szenzációt!

 Az egyetlen remény, hogyha a jövő generáció megtanulja talán, hogy a múlt értekeit tisztelettel, és bizonyos fokú alázattal kezelje, és hogy a megtörtént életpofonokat minden embernek meg kellene tanulnia kivédenie, és egyúttal tanulva, és tapasztalva a maga hasznára fordítania!

 A tanárnő kollokviumi vizsgája meglehetősen tágtémájú beszélgetéssé változott, és szinte mindent megkérdezett, hogy olvasottságukat tesztelje, és a lehető legalaposabban megismerje, hiszen annyit már eddig is tudtunk, hogy az érdemjegyeket nem adják valami olcsó tarifával – legalább is a főiskolákon, és az egyetemeken -, valahol hallottuk, több helyről is, hogyha valaki példának okáért kapott egy kitüntető elégségest valamelyik szigorlati vizsgájára – ami természetszerűleg nehezebb volt, mint a sima vizsga -, akkor az már felért egy hármas jeggyel. Főleg ha az illető legalább is úgy kiöltözik, mintha hivatalos fogadáson venne részt államfők jelenlétében. Ahol a ruha valami miatt több súllyal esik a megmérettetés tárgykörébe, mintsem a mesterségbeli tudás.

 Így történt, hogy a tanárnő sokáig morfondírozott, és töprengett önmagában, hogy vajon a pedagógiai emberre, hallgasson vagy az erkölcsös, és emberséges belátásra, de minekután itt csak az számíthatott, hogy az illető hallgató tudja-e a tananyagot, hamarjában megtudtuk, hogy a pedagógus sokszor felülemelkedik önkéntelen példaadó szigorával az emberséges ember kegyelmességén!

 Így aztán adott nekem, egy hármas alát, pedig véleménye alapján akár még egy halvány négyes is lehetett volna, hiszen minden művet idejében sikerült megszereznem, és elolvasnom, illetve az egész félév során csak egyetlen egyszer hiányoztam, amikor leesett a legelső hó novemberben, és hatalmas orkánerejű pehelyvihar söpört végig az utcánkon, és akkora volt a hó, hogy lakótelepi házunkat szinte teljesen belepte, így esett, hogy nem mentem.

 Kabala tanárnőn látszott, hogy sokat őrlődött, és vívódott, hogy vajon milyen jegyet is adjon nekem, amikor szinte majdnem mindenre tudok válaszolni, természetesen a magam pongyola, és – egyesek véleménye szerint -, helytelen nyelvhasználatával -, így gyakorlatilag nem is bántam azt a közepes jegyet, mert Acél Ferenc tanár úr már égő tekintettel, csak azt várta, hogy a második emeleti folyosói szobában, hogyan írasson mindenre kiterjedő, és rendkívül alapos zárthelyi dolgozatot a XX.  század második felének történelméből. Így hát Ramóna, és Páncél illetve Bátor Katival  már szinte kuncsorognunk, és nagyokat sóhajtozva, meglehetősen bűnbánó tekintettel kellett közölnünk Kabala tanárnővel, hogy elnézését kérjük, de menük kell, hogy máshol is helyt állhassunk.

 Ennél furcsább, és szokatlanabb volt, főleg csoporttársaimtól az a kérés, hogy főleg amikor a tanárnő órája következik, én lehetőleg egyáltalán nem próbáljak meg nevetni, mosolyogni, illetve a boldogsághoz szükséges mindenfajta törvény nem tiltotta eszközzel, és gesztussal élni, mert mint később mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Kabala tanárnő felettébb ideges, és nagyon is izgatott lesz, ha nevető arcot lát maga körül, amiből az következik, hogy vagy egyáltalán nem szereti a nevető embereket, vagy azt gondolja hamis illúziók képeiként, hogy esetleg rajta nevetnek, vagy már a pedagógiai pályán eltöltött kisebb idő elvette volna a mindenki számára nélkülözhetetlen reménykedést, és az egyfajta szárnyaló optimizmust? Nem tudhatjuk.

 Mindenesetre megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jó hangulatomat, és vicces, és nevetető állapotomat valamilyen formában igyekezzek állandó jelleggel mérsékelt állapotban tartani, és meglehetősen komoly ábrázatot felvenni még azokban a roppant mulatságos pillanatokban, amikor éppen például elemezni kellett egy Örkény István novelláit!

Annál is inkább hiszen a csoporttársaimtól rendszeresen hidegzuhany kezelést kaptam, többek között: hogy tartsam a számat, és el ne merjem vihogni az órát, mert lehet, hogy emiatt esetleg rosszabb jegyet ad Kabala Zsuzsa tanárnő.

- Robi kérlek tedd meg a kedvünkért – sóhajtozott egy-egy különösen kedves, és már-már igéző szempár, nehéz volt nem tenni eleget a követelésüknek. Bár nem is állt szándékomban.

 Azt hiszem, hogy itt a felsőoktatási intézmény berkeiben az emberek valami miatt sajnos elfelejtettek önfeledten megadni önmaguk lelkiismeretét az önfeledt gyermekségnek, a nevetésnek, és kiszabadulni a komoly komorság búsképű falai, és ketrecei közül. Itt az volt az egyik probléma, hogy annyira komolyan, és túlzottan felnőttek módjára kezelték az embereket, hogy szinte már azon vettük észre magunkat, hogy majdnem elfelejtettük magunkban a gyermeket. Pedig az embernek, ha bizonyos tekintetben előnyösen kiegyensúlyozott szeretne lenni, meg kellene próbálnia önmagába nézve megőrizni azt a kis embert ott legbelül, lelkének legbelsőbb terében: a Gyereket!

 A magyar szakos hallgatók számára minden egyes perc amit nem azzal töltenek, hogy kollégiumi, vagy otthoni szobájukban arra készülnek, hogy sikeresen megírják a holnapi zárthelyi dolgozatok tömkelegét, és emellett a legfontosabb információkat az adott tananyaggal kapcsolatban aláhúzzák, és egy kicsit előre készüljenek az adott szigorlatra, vagy kollokviumra, az olyan személynek sajnos fogalma sem lehet arról, akik történetesen önmagukkal is messzemenően el voltak foglalva hogy mennyire látszott szinte mindenkin kivétel nélkül, hogy senkinek sem szükséges, ez a kis testmozgatást elősegítő – egyébiránt tollaslabdázás, amire voltunk szívesek kötelező jelleggel feliratkozni -, hiszen más nagyon komoly és fontos elfoglaltságunk is lenne! Például meg kellene értenünk, hamar a nyelvészeti szakemberek, sajnos nem mutattak hajlandóságot rá, mert valószínűleg akként gondolkodhattak, hogy felnőttek vagyunk, az adott magyar nyelv grammatikai rendszereiben való magabiztos tájékozódást kellene gyakorolnunk, arról nem is beszélve, hogy az egyszerű, és az összetett mondat nyelvtani összefüggéseit, és különbségeit is megérthessük egyszer és mindenkorra, mert mint kiderült később ezt várták el tőlünk az egyetemes, magyar, nyelvészeti szigorlaton.

 Minekutána ezt nem vették azok a szakemberek és személyek számításba, akik pusztán csak az adott kredit pontok miatt, - ami valóban egyfajta kötelező jelleggel bírt, csak azt nem tudhatta senki, hogy miért -, kitalálták, mi úgy gondolkodtunk, hogy vannak bizonyos fontosabb jellegű tantárgyak amiknek a megfelelő szintű elsajátítása előreválóbb, és rendkívül fontosabb minthogy pusztán csak testgyakorlás céljából eljárjunk a főváros másik legmesszebbre eső sarkára tornagyakorlatozni.

 Az persze sokkalta egyszerűbb vállalkozásnak bizonyult amikor a Körösi Csoma Sándor Kollégium tornatermébe jártunk, ahol a helyi kollégiumi könyvtárban meg lehetett vásárolni párszáz forintokért értékesebbnél, értékesebb antikváriumi és mint utóbb kiderült az irodalom elvégzése szempontjából létfontosságú könyvritkaságokat. Ezt szeretem a legjobban a sasadi útban, persze a másik dolgot, hogy közel volt a lakásunkhoz, és nem kellett annyira sokat gyalogolni, hiszen onnét kényelmesen be lehet érni negyvenöt perc alatt a városba!

 Ettől függetlenül mindenki teljesítette a kötelező testnevelési kreditpontját, engem sokan azzal vádoltak, hogy még egy testnevelés pontszámom hiányzik, de valahogy nekem már elegem lett abból, hogyha valaki már csak azért is mert esetleg rosszul tollaslabdázott, már az is egy kisebbfajta bűnnek számított, azt én megmondom őszinte, és semmit sem eltitkoló szívvel nem szerettem sosem!

 Azok a hallgatók érthetik meg, talán a legjobban a viselkedésemet az adott pillanatban, akik mint hozzám hasonlóan, ők is voltak olyan helyzetben, hogy holnap egy nagyon súlyos, és roppantul agytekervényeket, és koponyalapi mirigyeket és gondolatokat is megmozgató – adott esetemben éppen nyelvészeti dolgozatot -, kellett volna legalább elégségesre megírnom, valószínűleg az én megoldásomat választották volna, hacsak az egyik kedves ismerősük éppen nem magyar szakon végzett, és el tudja nekik magyarázni, a magyar nyelv roppant összetett, és nehéz nyelv csontvázlatát!

 Mivel, sajnos bár egy két baráti szótól, és támogatástól senkire nem számíthattam csak jóformán a magam szűkösre szabott képességeire feltettem magamban, hogy egymagam gyürkőzöm neki, szobámnak legsötétebb zugában a magyar grammatikai szabályok sokszor meglehetősen értelmetlen bemagolásának, minekutána sajnos senki sem akadt, aki elmagyarázta volna azt, hogy mi miért történt a szavakban, vagy miért éppen ez vagy az a szabálya az adott szóösszetételnek, és szószerkezeteknek?

 Sajnos, mint azt már jó előre sejteni engedte bennem az a kis ember ott legbelül: Pesszimizmusom élő létbizonysága, nem sikerült a nyelvészeti zárthelyi dolgozta, és a javítási esélyeimről is le kellett mondanom egy időre, hiszen csak elégtételeim jelentős tenger századait sikerült sikertelen próbálkozásommal szaporítanom!

 A következő érdekes személyisége életem történetének egy nyelvészeti pedagógus volt, aki mindig tudta, hogyan érje el az éppen illetékes hallgatóságánál, hogy bájos, és szimpatikusan mosolygós arcát megfelelően tudta használni, hogy egyes emberek, és diákok bizalmába férkőzzék. Ám ez korántsem jelentette azt, hogy a mosolya valódi örömöt, és önfeledt boldogságot árult volna el, sokkal inkább egy mosolygó gyilkosra hasonlított, aki becsalogatja az embert bizalmának kegyeibe, majd a hátulról leszúrja, még mindig vidám közönyösséggel.

 Szakács Erzsébet tanárnő talán hatásosabb, és minden tekintetben meggyőzőbb lehetett volna, ha felfedi mindenki előtt, és a mi csoportunk előtt is a valódi, egy és utánozhatatlan énjét, személyiségének csalhatatlan és egyben őszintén jegygyilkos voltát.

 Sajnos ez nem sikerült valami meggyőzően, hiszen különösképpen anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, amelyet a tanárnő tanított szinte már-már annyira következetesen konzervatív, és minden tekintetben erkölcsös etikát fogalmazott meg a tanítási módszereit illetően, hogy aki akárcsak példának okáért, a legkisebb helyesírási jellegű hibát vétette azzal könyörtelenül leszámolt – legalább is jelképes keretek között a komor leckekönyv illetékes bejegyzései között.

  Közepes magasságú, rövid, különösen elegáns, és divatos barna hajhullámokat viselő, mindig nevető arckifejezést használó, tengerkékség szembogarú asszony volt, aki az ötvenes éveiben járt, bár ez csöppet sem látszott nagyon is ápolt külsején. Aki vidékről járt be, Nagykőrösről és meglehetősen negatív véleménnyel rendelkezett vasúti közlekedés tervszerű menetrendjével kapcsolatban – sajnos mint mindenki: vasúttal közlekedett!

 Talán éppen ez volt az a fajta varázslatos, egyszerre megbővülő, és mégis túlzottan kerülendő, és egyszerre nagyon is veszélyes báj, amivel Szakács tanárnő rendelkezett, hogy a hallgatók többsége sajnos nem tudta, hogy mikor veszi elő a rosszabbik énjét, és keményen elégteleneket ír be az ember leckekönyvébe, vagy hogy mikor enyhül meg, és esetlegesen kegyelmessége, és nagyvonalúsága folytán bárkinek is önzetlenül hajlandó segíteni, de sajnos mint a legtöbb esetben, az olyan kaliberű, és jellemű pedagógusok akiknél elementáris kötelesség, hogy valaki tudja a helyesírás illemszabályait, és még véletlenül sem elnézőek esetleg az olyan porul, és kellemetlenül járt hallgatóval, és diákkal szemben aki önakaratán kívül szarvashibát ejt a szövegben, az az illető hallgató kiáshatja a saját koporsószögét, mert annyi bizonyos, hogy azok a pedagógiai szakemberek akik csak a csapnivaló kijelentésekkel képesek megbélyegezni, és halálos ítéletet mondani szakdolgozatuk, zárthelyi dolgozatuk, vagy más fontos és megírandó témájuk felett, biztosra vehetik, hogy egyáltalán nem ismerik azt a legemberségesebb fogalmat, hogy segítsen az ember ahol csak tud, méghozzá önzetlenül, és az emberség törvényei szerint!

 Sajnos az a tündérien bájos, és kedvesnek mutatkozó, és segítséget remélő arc, és személyiség amilyennek mi szerettük volna látni a tanárnő pedagógiai módszereit, csaknem szertefoszlott azokkal a reményt keltő lehetőségekkel, amikben annyira megbíztunk, és biztosak voltunk benne, hogy akár az életünket is feltettük volna rá! Mennyire egyszerűnek tűnhetett kezdetben azt elhinni, hogy ez a véghetetlenül szimpatikus, és együtt érző, szinte édesanyai mosolyú asszony, mennyire ellentmond az általa osztogatott rendkívül keménykötésű, és felettébb konzervatív jegyeknek, melyeket nagy kitartással, szinte megbélyegzettek módjára osztogatott csoporttársaim és köztem.

 Én csak akkor kezdtem sejteni, csekélyke, és sajnos rendkívül befolyásolható, és kezdetben – a tisztelt olvasó talán el sem fogja hinni -, hogy túlságosan naiv hitemmel, hogy valami itt ennél a tanárnőnél nem stimmelt, és felettébb gyanúsnak tűnt, amikor egy a Szakács tanárnő által kitalált, és az anyanyelvi tantárgy-pedagógiában, már tétellé emelte – afféle savanyú, és roppant unalmasnak tűnő -, évfolyamdolgozatot kellett, kreálva szerkesztenünk az őszi szünetben.

 Sajnos ahelyett, hogy olyannyira áhított Lev Tolsztojnak a kötelező, és bizonyos tekintetben nagyon nagy súllyal, és nyomatékkal bíró Háború és Békéje című regényét kellett volna valahogyan megszerezve, és végre valahára elolvasni, az sajnos a többi pedagógus szakembert csöppet sem érdekelte. Itt az egyetemi létben a kedves, és törekvő hallgató tüstént – szinte már a legelső évben -, megértette, hogy a pedagógusok többségének a legfontosabb, és legegyénibb órái mindig a saját maguké, így csöppet sem érdekli őket az, hogy más mit is csinált az éppen adott óráján kívül, vagy hogy netalántán esetlegesen valami sürgős dolga és elintéznivalója akadt ami miatt nem tudott számadást készíteni az adott tantárgyra kívánkozó szakirodalommal, illetve értekezni róla.

 Amikor évfolyam-dolgozati témának azt kaptuk anyanyelvi tantárgy-pedagógiából, hogy egy tankönyvismertetést kell készítenünk – lehetett az magyar nyelv, és irodalom tankönyv, vagy akit inkább mindenki kedvelt történelem könyv -, erről kellett egy részletes – természetesen szakirodalommal megtámogatott, és bebizonyított -, érvelésfélét készíteni, úgy körülbelül huszonöt oldal terjedelemben. Tehát a legapróbb részletesség sem kerülhette el az illetékes hallgatók figyelmét, annál is inkább hiszen, mint utóbb mindenki kénytelen volt halálráváltan, és egy kissé szobormegsemmisülten észrevenni, hogy Szakács tanárnő mennyire keményen, és a szigorúság szentélyével, és háboríthatatlan temperamentumával képes érdemjegyeket osztogatni, és a mindig bájosan mosolygós arc mögött, bizony meglehetősen elhatározott, és temperamentumos arcélek lapultak!

 Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy mint legelső évfolyamon amikor Fecske Erzsébet tanárnő illedelmesen, és meglepetésszerűen elcsodálkozott, hogy, és így hangzott a kimért, és nagyon meglepő mondata hozzám:

 - Róbert, maga nem tud helyesen írni?! – mondta, akkor ez most ismételt megrökönyödést, és bizonyos tekintetben egyfajta csodálatot válhatott ki Szakács tanárnőnél is, hiszen mint sokadik alkalommal, amikor éppen egy-egy röpdolgozatnak tűnő zárthelyi dolgozatot azért ő is megíratott, így hangzott megszólító, és ítélkező hangneme felém:

 - Róbert, ahogyan látom maga összeszedett, és törekszik az aprólékosságra ami nagyon jó, és dicsérendő! Viszont kéretik nagyon alaposan vigyázni – magyar szakos lévén a helyesírásra, mert az elégtelen nyelvtani szerkezetekben meglehetősen milliós a szarvashibák számaránya! – mondta a tanárnő.

 Ebben a pillanatban az ember szinte már végleg a megsemmisülés boldogtalan, és nagyon is szomorú, és lehangoltság fásult állapotában, a kétségbeesés, és a reménytelenség hálójában vergődve sajnos kénytelen volt megfogni a segítő jobb kezeket, ami igaz ugyan nem nagyon törték magukat, hogy bármiben is segítségére legyenek!

 Éppen emiatt már tudtam, hogy sorsom eldőlni látszik, és vigyázó szememet most Szakács tanárnő tekintetére vetettem, és csak remélhettem – igaz ugyan, hogy tudatosan is rendkívül halvány reményglóriával -, hogy esetleg majd megkegyelmez, de ennek sajnos, halvány, szikra-tanúbizonyságát sem nyújtotta felénk.

 Lehet, hogy éppen én voltam az aki tetézhette a gondjait, és a kősziklás tehertételeit, hiszen amikor éppen arról tanácskoztunk a csoporttársaimmal, a tanárnővel, hogy hogyan is lenne érdemes feljavítani az iskolai olvasástanítást, én azt javasoltam, szinte egyesek számára nevetségesnek, és megbotránkoztató ötletként, mintha csak inkvizíció vádlottjaként szólaltam volna meg, akinek egyetlen megváltása maga a könyörtelen halálgondolat, hogy az iskolák egyes tantermeiben – ahol erre természetesen mód, és lehetőség kínálkozik -, létesíteni kellene olvasósarkokat, és a diákok ezekben a kis szellemi műhelyekben szerezhetnék meg talán az olvasás egyik alapötletét: magát az élményközpontúságot, és hogy ne csak kötelező érvénnyel bírjanak az irodalmi művek, hanem kellhessenek végre önálló életre.

 Ezt a nagyon is – egyesek számára talán túlságosan is gyerekesnek ítélt - , ötletemen Szakács tanárnő egyértelmű nemtetszését nyertem el, hiszen a beadandó évfolyamdolgozatom amiben egy nyolcadikos történelemkönyvet, Helméczy Mátyás munkáját elemeztem az elégtelent már komor leckekönyvem lapjai között éreztem, mint valami letörölhetetlen szégyenfoltot, hogy egyáltalán előhozakodtam ezzel a bagatellnek látszó ötlettel. De ha már az ötleteknél tartottunk azzal vigasztaltam, sajnos mindent negatív szívben látó önbecsülésemet, hogy nekem legalább voltak egyéni elképzeléseim, és ötleteim, amiket ugyan – csak tisztelet a nagyon kevés kivételnek -, de alig-alig méltattak valamire.

 Mégis amikor elmondhattam csoporttársaim nem kis meglepetésére, és – mint később megtudtam megrökönyödésére -, hogy mi a saját, és egyéni, megmásíthatatlan véleményem akkor valahogyan jobban éreztem magamat, mert mintha csak a belső lelkiismeretem hangjához lettem volna hűséges, de ragaszkodtam véleményemhez. Ami természetes, és megszokott módon másoknak, és egyes nagyon tekintélyt képviselő pedagógusoknak nem tetszett!

 Ezek után sejtelmem sem volt, és nem is tudtam egyáltalán azt kitalálni, hogy hogyan is mentem át év végén, de hál’ istennek ezek szerint mindig volt valaki aki segített nekem egy kedves, és jóságos őrangyal akire számíthattam, és aki őrködött őrző-védő esthajnal-üstökösként felettem, míg én lelkiismeretem folyamatosan kételkedő voltával hadakoztam!  

 Mint minden fontos történetben, itt is nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a dolgok, és a sorsok, lassan az emberek, és persze a sors, és a jó szerencse kifürkészhetetlen voltából adódóan szépen, lassan megoldódni látszottak.

  2006-os karácsonyi szünetet előtt, amikor én ugyan illendőségből – hiszen az ünnep megbocsátó jellege, szinte kivétel nélkül minden embert megillet -, köszöntem, és békés, és nyugodt karácsonyi ünnepeket, és boldog új esztendőt kívántam a magam nyekergőnek hitt, és félszeg hangján Szakács Erzsébet tanárnőnek aki nem tudtam, hogy hirtelen mit is felelhetne rá, szokott kedveskedő, és álcázott bájával elmosolyodott, és valamilyen leplezett érzelmességgel, és nagyon erőltetett mimikával, és gesztussal ő is hasonló szépeket kívánt nekem.

 Sajnos nem engedte, hogy a hallgatói, és tanítványai egy kicsit közelebbről is megismerhessék, és így maradt a személyiségében valamilyen felderíthetetlen, belső magán atmoszféra: titokzatos mikrokozmosz -, ahová nem engedett be – bizonyára szakmai, és rutinosnak számító távolságtartásból senkit sem.

 Pedig annak idején a legelső évfolyamon, amikor éppen az ókori világirodalommal foglalkoztunk behatóbban Szakács tanárnő rendkívül precíz, és nagyon érdekes előadást tartott Horatciusról, és a római költőkről! Akkor még mind azt hihette – legalább is akik az irodalom szak résztvevői voltak -, hogy nem lehet semmi baj, vagy nagyobb mérvű fennakadás, pedig mennyire tévedtek később!

 Nem éreztem, hogy ez keserű teher lenne, inkább csak hálás lehettem a kiismerhetetlen végzet elrendelés-szerű forgatókönyvének, hogy akadályokat állított elém, amiből lehetőségeimhez mérten igyekeztem gazdagodva tapasztalatokat és tanúságokat szerezni, és módszereket az élet keményebb megpróbáltatásaihoz, és harcaihoz.