IX. Fejezet

Az ifjú egyetemista feláll a padlóról 

 A következő tanárember aki valóban az emberséges magaviselet, és egyúttal a bölcs erkölcsiséggel volt megáldva nagy szerencsénkre, és megkegyelmező volt hozzánk, Drozsák Ferenc tanár úrnak hívták, és Kaposvárhoz közeli Taranyban született, ám nagyon közel állt hozzá a kaposvári színművészeti világ, és egyúttal maga a dráma műfaja, és a színházi világ.

 Aki megismerte úgy teljességében a tanár urat, bizonyára egyet ért majd velem abban, hogy mennyire jellemformáló, és egyúttal személyiségformáló erővel, és erkölcsi gerinces tartást sugárzott ez a zúzmarás üstökű, kemény, és acélos ezüstösen ősz szemöldökű, mindig kősziklaként az emberek szemiben kutató, és mindig csak az őszinteséget elváró ember, akinek az őszinte, igaz szó többet ért, mint az, ha az ember hallgatott, itt mindenkinek meg kellett nyílnia, és lelke legmélyebb gondolati értelmét is érdemes volt megosztania Drozsák tanár úrral, hiszen ebből tudta, hogy ki az aki igazat szólt, és ki az aki füllentett, vagy nem akarta megmondani, a mindig kötélidegeken táncoló igazságot.

A tanár úr már jócskán túl lehetett az ötvenes évein, amikor mint fiatal, és kezdő tanárjelölt hallgatókat kezéhez kapott, hogy emberségesség, és az erkölcsiség műhelyeiben átformálhasson, és pallérozza a még kiforratlan, és nagyon is naiv, és labilis elménket, és értelmi kútfőnket, ám lelkesedését talán akkor értettük meg teljes valójában, amikor egyik kedvenc poétájáról Arany Jánosról, és egyik leghíresebb trilógiájáról a Toldiról mesélt lélegzetelállító mitologikus dolgokat, amiket addig még nem hallottunk. Főleg a magyar nép népi hiedelemvilágát is be kívánta illeszteni gondolkodásunk alapjaiba, és nagyon is következetesen érvényesítette azt az elképzelést, hogy igenis a Toldiban népi hiedelemvilágú titokzatos lények, és táltos garabonciások ólálkodnak, akiknek meg kell vívniuk az önmaguk harcát, mert csak így lehet esélyük arra, hogy önmaguk fölé emelkedve túljussanak a tejúton, vagy az Óperencián, vagy elnyerjék kitartó munkájuk megérett, és kigondolt ajándékait.

 Természetesen amellett, hogy kezdetben főleg az 1850-es évektől egészen a századforduló magyar irodalmáig tanította a szerte ágazó kultúrát Drozsák tanár úr, egy érdekes pedagógiai szempontot vett alapul, amit szerintem minden pedagógiai szakembernek érdemes lenne megfontolnia, és ezt nem pusztán abból a megfontolásból említem, hogy szerettük, kedveltük, és tiszteltük a tanár urat, hanem amiatt is, hogy értelmi tudásunkat nemcsak egyetlen vízszintes síkon – jelen esetünkben pusztán csak Magyarországra kamatoztatva igyekezett bővíteni -, hanem az adott időintervallumban, és időzónában megnézhettük kulturálisan, hogy abban az adott korszakban például a többi Magyarországot körbevevő, és körülölelő régióban, és országban milyen irodalmi jellegű pezsgés, vagy kulturális mozgalom-fele bontakozott ki.

 Sajnos mindamellett, hogy a sűrűn keretezett, és kötelezően előírt tananyagot átbeszéltük, sajnos rendkívül kevés időnk, és már csak jóformán lehelet-perceink maradtak arra, hogy valóban belevessük magunkat az irodalom igazi, és szerteágazó, vérkeringésébe, és pezsgésébe, és igazi irodalommal foglalkozzunk. Ami a tanár urat illeti, ő nagyon szerette a Nyugat első nemzedékének jeles alkotóit, de emellett gyakorta beszélt nekünk az egyik kutatási szakterülete főleg a bolgár irodalmi költészetről elsősorban a XIX.-ban.

 Nagyon meglepődtem, hogy a legelső kérdésére, amikor felelni mentem hozzá irodalmi kollokviumból, első érdeklődő, és nagyon is kíváncsi kérdése hozzám az volt, hogy:

- Vannak-e kedvencei Tormás úr a bolgár irodalomból? - Én annyira meglepődtem, hogy szerény megszeppentségemben legelőször is csak Hristo Botev bolgár költő nevét tudtam elmotyogni, jóformán csak nagyon halkan, és annál is jobban okom volt arra, hogy izgulásra, és kockázatra fogjam már amúgy is igei sokkot kapott koponyám, mert az előttem való felelő a 730/a- csoportból volt, aki közölte, mintha mi sem történt volna, és mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga virágnyelvén, Drozsák tanár úrral, - aki időközben már látszott rajta, hogy villámokat szórt a szeme, hogy ennek nem lesz jó, és minden tekintetben szerencsés a végkimenetele.

 Az adott felelő ugyanis a maga kimért, és mindenre nagyívében semmibe vevő hangján, és kellően – afféle kiváltságos modorban -, közölte a tanár úrral, hogy nem tudta egyetlen könyvtárban, vagy könyvesboltban megszerezni Arany Jánosnak a Toldiját, és ebből az következett, hogyha nem tudta megszerezni, akkor feltételezhető, sőt biztosra vehető, hogy el sem olvasta, ami egy vizsgán alap követelmény, és maga után vonja az automatikus elégtelen érdemjegyet.

 Ám a felelő váltig állította, és megdönthetetlen bizonyítékok álltak a rendelkezésére, hogy ő nem tudta elolvasni ezt a nagyon is fontos művet. Ez azért lett volna célszerű, és roppant hasznos, és praktikus, mert Drozsák tanár úr kedvencei közé tartozott, és tanácsos volt vele nem vigéckedni, és fennhéjázón kacérkodni.

 Ebből következett, hogy a tanár úron már látszott, hogy nyomatékos szándékossággal kitér a hitéből, és az egész tekintete egyetlen ostromállapot, így azt mondta, a lehető legdiplomatikusabb hangnemben igyekezve türtőztetni az indulatait, hogy:

- Akkor fogja magát, és szépen kimegy azon az ajtón, és csak akkor jön vissza, ha már minden kötelező olvasmányt elolvasott! - E parancsszerű kijelentésre, és türelmes felszólításra nem illett, és a félelem miatt nem lehetett nemet rebegni, hiszen ha valaki meghallgatta Drozsák tanár úr orgonaszerű, mély, és roppantul karizmatikus operatenor hangján, a szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lába.

 Ez duplán érvényes egy olyan emberre, mint én, akinek a lelkében egy félén kisgyerek reszket, és fél, már az első gongütésre, hogy mint a rossz tanulónak az iskolában feleletet keljen adnia, méghozzá a lehető leghelyesebben, hogy mi is lehet a helyes felelet?

Azon kezdtem morfondírozni, hogyha az előttem tudásával kacérkodó úrnak elégtelen adott, azért, mert nem olvasta el az egyik fő követelményt, és ráadásul nagyon is kedvenc művet, akkor bizonyára engem tüzes ostorral tanít majd engedelmességre, vagy legalább is gyilkosan őszinte barnaláng szemeivel sírásra készteti kóborló lelkem hangjait.

Ahogyan az ember belépett a szerb utcai afféle rektori irodába – ahol szokásos módon éppen Drozsák tanár úr tartózkodott -, rögtön látta, ez az ember nemcsak hogy hívatásának legkonkrétabb, és egyben legelkötelezettebb képviselője, de jómaga szívügyének tekinti az irodalmat, és mindenkitől elvárja, hogy hasonlóképpen szeressék: a könyvek, és a tudás szeretetéért!

Szobájában egy ódon, vaskos sötétbarna színű, hatalmas könyvszekrény állt meglehetősen vigyázban, mintha csak egy vállas terhekkel megáldott katona, lett volna akinek minden tiszteletet meg kell adnia a feljebbvalójának, hogy túlélje az adott napot, és rajta könyvek tonnaszámai sorakoztak: Lexikonok, szótárak, nyelvészeti jellegű tanulmányok, és természetesen a szépirodalom megannyi ez idáig felfedezetlen gyöngyszemei, - meglehet -, csak arra várakoztak égető feszültséggel, hogy valaki lesz majd olyan bátor és elolvassa őket.

A hófehérre meszelt protestáns falakon Babits Mihály Rippl-Rónai-portréja díszelgett, előtte kényelmes fekete bőrfotelek, amik mintha csak arra vártak volna, hogy a költőfejedelem hellyel kínálja az érkező fiatalságot. Ott ahol pedig Drozsák Ferenc professzor ült, falán legkedvesebb költője Arany János idős kori képe volt látható. Aggastyán szakállt viselő Arany akkor csak hatvanéves volt, mégis az évek maradéktalanul összetörték…

 Bevallom, hogy mikor már ott voltam előtte abban a varázslatos pillanatban, amikor az illető felelő hallgató érzi, hogy bele kell ülnie az adott székbe, és várja a feleletéhez szükséges kérdéseket, kissé elgondolkoztam, hogy minden bizonnyal legalább is élve nem úszhatom meg ezt a kalandomat. De hát mi értelme volt igazulnom, amikor minden létező irodalmat, amit csak felkutathattam az összes létező könyvtárakban elolvastam, és próbáltam a magam értelmi képességeire lefordítani, és visszaadni! Nem tudom.

 Mindenesetre, amikor ott voltam, és a félszeg reménységű, és megtört kétségbeesésemmel megragadtam, de csak úgy tört finomsággal a végzetes cetli papírost, amin létemet meghatározó irodalmi tételt rótták, minden eldőlni látszott a kozmikus végtelen hálószövetén.

 Sikerült kihúznom egyik kedvenc tételemet, - és mi talán fontosabb amit sikerült megszereznem, és elolvasnom Gárdonyi Géza: Az én falum című novellásgyűjteményét, amit még falusi tanító korában írt, és arról szólt, többek között hogy egy városi ember hogyan is viszonyul a babonás mítoszokhoz, és falusi néphiedelmek értékeihez? Egy kis miniatűr szociográfia, hogy hogyan éltek, és hogyan gondolkodtak a pusztai, és a falusi emberek, és természetesen bennük is meg volt található a népi kultúra, és a hiedelemvilág, ami nekem személy szerint különösképpen tetszett!

 Ehhez természetesen el kellett olvasni Drozsák tanár úr kötelezően megadott saját szakirodalmi könyveit is a Nevetés, és a Hiedelmek költészetét, amit ő írt, és mindenkitől elvárta, hogy ebből tudjon valamit!

  Én ezeket a tankönyveket részben megvettem a Kazinczy utcai pince jegyzetboltban, és részben pedig amit nem tudtunk megszerezni, azt kölcsönösen lefénymásoltuk, és mint valami titkos szamizdatirodalmat, ami tiltott volt a nyolcvanas években terjesztettük egymás között.

  Így mindennel el voltunk látva, hogy erre a nagyon jelentős irodalmi kollokvium vizsgára, legalább egyetlen elégséges érdemjegyet kaptunk. Szinte nem volt olyan aki ne erre vágyott volna, az illúziónak tűnő ötös érdemjegy helyett.

 Nem is gondoltam arra, hogy feleletemmel, így megörvendeztethetem, és megragadhatom a tanár úr figyelmét, hiszen amikor már jócskán túl voltunk a feleletem felénél odaszólt mosolyra görbítve ajkait bölcs, és tiszteletet érdemlő mély orgonahangján:

- Nagyon megtetszett a maga olvasottsága Róbert! Ez eddig négyes! Megy tovább, vagy jó lesz ez magának? – először nem is akartam hinni a fülem, hogy ki vagyok én, aki csak így bezsebelhet, és begyűjthet egy négyest, és ráadásul ilyen apró kérdések mellett? Ezt el sem tudtam képzelni!

 Így hát a lehető leghalkabb tisztelettel megjegyeztem, mint akinek fogalma sincs mit is csinál tulajdonképpen, hiszen meglehetősen ritkán volt szerencséje, hogy tanulmányi előmenetelét ilyen jóleső gratulációkkal díjazzák, hirtelen közbeszóltam:

 - Igen kérem! Tessék parancsolni! - ami félszegségemben vélhetően azt engedtem a tanár úr tudomására hozni, hogy igen, mehetünk tovább!

 A következő kérdés volt, vélhetően a mindent elhatározó kérdést, a sorsfordító, végzetes csapás, ami vagy kiolthatta az első percben az ember életét, vagy megkegyelmezhetett, és könyörülhetett neki, mert azt kérdezte tőlem nagy, és meglehetősen dörmögő orgánumával Drozsák tanár úr, hogy:

- Mondja csak Róbert. Hány éves volt Arany János Piroska nevű unokája, amikor arra kényszerültek, hogy Arany lányának halála után ők neveljék fel? - azt hiszem elmondhatom, hogy fogalmam sem volt, hogy hány éves lehetett Arany János unokája, amikor nagyszülei magukhoz vették édesanya halála után, de ettől függetlenül, mint valaki, aki éppen készül a lehetetlen megkísérlésére, elhatároztam magában – bár még mindig kételkedtem -, hogy megpróbálok felelni a tanár úr kérdésére, ám úgy látszik ez a fajta sikertelen próbálkozásom feltehetőleg annyira rokonszenvesnek hatott a tanár úr amúgy is folyamatosan komoly, és villámló szemöldökei között, hogy vélhetően, pusztán csak azért, hogy megpróbáljon megnyugtatni – ami be kell, hogy valljam, hogy egyáltalán nem ment valami sok sikerrel -, elmosolyogott (ami valljuk meg igencsak meglepő, ha számításba vesszük, hogy egy olyan emberséges, ám nagyon is határozottan, afféle bölcs komolyságot képviselő tanár, mint Drozsák Ferenc ritka alkalmakkor szokott elmosolyodni).

 Így hát a lehető legrosszabbra gondoltam, mint aki éppen várja, hogy az emberséges ítélet feje felett dönthessen, mint valami Damoklész-kard, én is lélegzetvisszafojtva, és meglehetősen szapora szívóra ritmusokkal vártam, hogy döntsön fölöttem az ítélkező bölcsesség, és csak remélhettem, hogy az a lebilincselő őszinte emberség, és eleve az, hogy mindenkitől elvárta a tanár úr az igaz szó szentségét, valahogy, még meg is nyugtatott, igaz, bárcsak nyomokban imitt-amott!

 Amikor végeztem, meglehetősen hosszúra sikeredett feleletemmel (amihez az is hozzátartozott, hogy egy felelő, általában körülbelül tizenöt percet volt a magunk között csak kivégzőszéknek becézett, hatalmas rektori tanácsadó irodában, akkor érthető, hogy a jómagam harmincperces feleletével, meglehetősen túlhaladtam az én kis beszámolómat, és ez korántsem volt a kollokviumomra élénkítő hatással, legalább is egyesek szerint).

 Amikor végeztem, és végre-valahára ismételten legördült az a jellegzetes, és bizonyos terhes, és igen kellemetlen kőszikla reszketeg vállaimról, Drozsák Ferenc tanár úr mélyen sötét dióbélszínű, és villámló szemével felvette a szemkontaktusomat, és csak annyit mondott:

- Tormás úr! Legyen olyan kedves és csak kint nézze meg az érdemjegyét, ha kiment az ajtón! - de ahogyan megközelítette ezt a mondatot azzal a jellegzetes hanglejtéssel, ami egyszerre árult el barátságot, és egyúttal közvetlen bizalmat, és volt benne valami – bár lehet, hogy ezt csak én éreztem így -, atyai gondoskodás, és mélyen ülő bölcsesség, ebben az egyetlen kiváltképpen egyszerűnek tűnő mondatban.

 Amikor kimentem meg is láttam, hogy kellemesen csalódtam saját ösztönszerű, ám mindig csak az élet árnyékait látó komor pesszimisztikus hitvallásomban, hiszen ahogyan a sötétbarna protestáns rektori hivatali iroda nagy vaskos, tölgyfaszerű ajtóján kiléptem máris megláttam, hogy egy jelest vezetett be érdemjegyként a kollokviumi bejegyzésekhez emberséges tanárom!

 Mindenkit felhívok – akit természetesen érint -, hogy nekem semmi fajta vágyam, és tudomásom nem volt arról, hogy jeles osztályzatot kapok erre a magyar irodalmi kollokviumomra, és ezúton is elnézést kérek azoktól, akitől elhappoltam, vagy elvettem az őket megillető dicsőséget, nekem jó lett volna a kettes is, csak hogy bebizonyíthassam, hogy ezt a vizsgát is teljesítettem, és eszem ágában sem volt, hogy ötösökről, még csak álmodjak is, mert akkor – sajnos ez már bizony korábban megesett életem során -, csoporttársaim esetleg megvádolnak, és más szemmel kezdenek méregetni, ilyen becsmérlő kijelentésekkel illetve:

- Nézzétek csak! Ott megy a kis eminens könyvkukac! Hogy fennhordja az orrát! Kinek képzeli ez a hájas mitugrász magát?

 Én mindenkivel igyekeztem a lehető legjobb kapcsolatomat fenntartani, és ápolni, és igyeztem magamban folyamatosan megőrizni az emberséges embert, és nem változtam meg, és mindenkit elfogadtam olyannak amilyen.

  Amikor Drozsák tanár úr valamelyik világirodalmi előadását hallgattuk nagy ügybuzgalommal, felhívta figyelmünket egy érdekes szerzőre Nikosz Kazancakiszra, aki a Zorba a görög című regényével kellemes baráti légkört teremtett az egyetemi élet meglehetősen szétszórt, és összekuszált  dzsungelében! Sosem felejtem el, hogy amikor éppen róla beszélt, és a görög irodalomról úgy egyetemes összefüggéseket, és horizontális kultúránkat is tágítva, - ahogyan szokta -, rögvest rokonszenvesnek tűnt nekünk az egész XX. századi világirodalom, minden egyes szerzőjével, és híres személyiségével!

 Drozsák Ferenc tanár úr ahogyan megragadta, mintha csak egy lélegző anyag, vagy tárgy lett volna az irodalom, és benne a híres író-művészek, mintha a legközvetlenebb barátai lettek volna, úgy mesélt nekünk, és táplálta az örökkön égő, és parázsló, a mindenkiben meglevő olvasási kedvet, és szenvedélyt! Ezen előadás végeztével legalább húsz-huszonöt fiatal – közöttük én -, rögvest elmentünk és kikölcsönöztük – általában mindent a Szabó Ervin Könyvárból kölcsönöztünk ki, és csak nagyritkán mentük fel, ha már sehol sem találtuk az éppen esedékes könyvet, a Széchenyi Könyvtárat -, azonnal levettük a polcról a tanár úr kedvenc szakkifejezését használva a Zorbászt!

 Ez volt az egyik legélvezetesebb olvasmányom, és azóta is buzgón, és meglehetős kitartással kutatom azt, hogy melyik antikváriumban, vagy olcsó könyvkereskedésben találhatom meg ezt a roppant fontos munkát!

 Az antikváriumok világa mindig vonzott, talán általános iskolában annyira nem, mert görcsös, és meglehetősen tántoríthatatlan konzervatív hittel szinte sulykolták szegény nebulók koponyájába, hogy ez meg az-az olvasmány kötelező jelleggel bír, és ezt mindenképpen el kell olvasni. S ha valaki arra a dacos szemtelenségre vetemedett, hogy csak azért is nem olvassa el, hanem mást olvas helyette, akkor könnyen lehet, hogy addig írogatták az elégtelen jegyeket az ellenőrzőjébe amíg jobb belátásra nem adta fejét.  Ám a legtöbb gyermek úgy működik, hogyha valamit erősen erőltetnek, vagy tiltanak, akkor legtöbbször annak a homlokegyenest ellenkezőjét csinálja, és cselekszi, és mivel a legelső osztályfőnökömtől is azt hallottuk, hogy ezek az olvasmányok a kötelezőség dogmatikus ítéletével bírnak, alig-alig olvastuk szívvel-lélekkel, és szívesen irodalomórán, és otthon is!

 Ettől függetlenül, minden antikvárium, egy afféle szellemi, és kulturális menedékhely, és alkotó műhely, ahol a tisztelt olvasóközönség szabadon kalandozhat, és megtalálhatja önmagát a könyvek birodalmában, és ott mindenki rálelhet a saját belső-tere: a lelkiismereti hangjára is, mert minden könyv megérinti az olvasóban azt a bizonyos belső lélekharang húrt, ami kiváltja az érzelmek gyöngéd, szelíd, szenvedélyes, vagy érzelmes hangjait.

 Egyszer, sohasem fogom elfelejteni, éppen a Múzeum körúti antikváriumok valamelyikében kutatgattam, és kerestem néhány, főleg XIX. századi magyar irodalmi művet, - éppen Mikszáth Kálmánnak, sikerült egy nagyon jó áron lévő könyvét megvenni, ami gyűjteményes kötetben jelent meg, és nagy szerencsémre éppen három kötetet tartalmazott, így hát lecsaptam rá, és azonnal megvettem alig hatszáz forintért!

 Amint abban a kicsinek mondható üzletben éppen a könyvek, és azoknak az áraival voltam felettébb gondterhelt hangulatban elfoglalva egyszer csak belépett az üzletbe egy zúzmarás rövid, hajat viselő közepes testmagasságú, idősebb ember, aki vörös sálat hordott a nyakában, amit nem szokott megkötni, csak mint egy felvértezett bölcs járta a maga útjait, és kiválogatott legalább – bár pontos könyvmennyiséget sajnos egyáltalán nem tudok mondani -, egy tucat könyvet, és nem vesztegette az olyan értékes időt, már indult is a pénztárhoz, hogy fizessen! Nem tudhatom, hogy észrevette-e szerény, és félszeg érdeklődésemet, hogy megszólíthatom-e, vagy nem, de mindenesetre már ment is a maga fontos ügyeit, és intézkedéseit rendezni, és bizonyára várta egy autó a bejáratnál, hiszen, miután néhány másodperccel utolértem a távozását, már nem volt szinte sehol.

 Másnapi irodalom szemináriumi foglakozáson mintha mi sem történt volna, megtartotta az órát, szerintem csak a szerencsén múlott, hogy nem vett észre engem.

 Azt hiszem, hogy az olyannyira törékeny, és általában a könyörületes, és kegyelmes emberi természetnek köszönhető, hogy a második tanévben is ismételten találkoztunk rajongásig tisztelt, és szeretett marcona, és komolyarcú tanárunkkal, mert ő lett az 1900-1930-ig terjedő magyar irodalmi szemináriumunk vezetője, és tanítója, így olyan jellegű irodalomtörténeti vitákat sikerült folytatnunk, amire máshol, azt gondolom nem nagy sikerrel kerülhetett volna sor, - annál inkább -, hiszen a többi kevesebb pedagógiai szakemberek többsége, nagy általánosságban sajnos éppen azt szerette visszahallani, amit mondott, ám így kárba veszett az olyan nagy gondossággal, és alapossággal megszerzett kulturális tudásszomj, és ami talán még fontosabb, hogy az önálló lelkiismereti hangunk szavaival együtt az egyéni véleménynyilvánítás képessége, és az úgynevezett civilizált vitatkozás. Sajnos a mai XXI. században felütötte fejét elsősorban a magyar emberek között, hogy valami titokzatos módon beindul náluk azon nyomban a sárga irigység titkos, és elrejtett gépezete, és ettől kezdve csak a saját véleményükre kíváncsiak, és ha netalántán valaki mást szándékozott állítani, annak nyomban elveszték a kedvét, egyáltalán attól, hogy pusztán védelmébe vehesse azt az egyéni, és minden tekintetben személyes álláspontot amit képvisel! Vitatkozni úgy kellene, hogy mindenki szavát meghallgatva, egyéni utakon kompromisszumokat kutatva az egyéni megállapításokat, és észrevételeket elfogadva, és bizonyos alázattanúsítással kellene kezelni, mert hátha egy különvélemény megváltoztathatja az eredetileg elgondolt, és már jól bevált elképzeléseket. Sajnos nem így az egyetemek, és főiskolák világában, ahol az illető hallgató már megtanulhatta, és jól is tette, hogy megtanulta, hogy minden esetbe az adott tantárgyat oktató pedagógiai szakembernek van igaza, minden esetben, mert ha ez nem így van, és tisztelettel esetleg az adott hallgatónak netán más ellenkező vélemény fordult volna meg a fejében, azt az adott szakemberek, akik az adott tantárgyterületüket, már jócskán legalább húsz, esetleg harminc éve kutatják, és számtalan publikáción, és tudományos jellegű könyvek közreadásán működtek közre, esetleg megsértődhetnek, és nagyon is rossz szemmel néznek az egyénileg gondolkodó emberre. Talán az egyetemi oktatásnak, és képzésnek egyik feladata lehetne, hogy az egyéni gondolkodás képességét, és az ötletek sokaságát, amik a hallgatók koponyájában megfogalmazódnak a pedagógusoknak nem kellene mereven, és nagyon is konzervatívan kezelniük. Sajnos személyes tapasztalataim is vannak arra vonatkozóan, hogy egyes embereket mennyire felsőbb polcra tesz az, ha előléptetik, vagy esetleg valaki folytán előnyösebb pozíciókból, afféle számára előnyösebb parancsokat osztogathat. Ezekkel az emberekkel elsősorban az az egyetlen baj, hogy nem látják önmagukon kívül a fák sokaságától az erdőt, és magát az egyéni embert.

 Hál’ istennek, hogy Drozsák Ferenc tanár úr általában hajlott rá, hogy minden esetben kérdésekkel bombázzon minket, és válaszokra méltassa önálló gondolkodási könyvtárunkat, és így mindenki hozzászólhatott az adott tananyaghoz, például, hogy:

- Mi az ami tetszett, és mi az ami nem?, Miért ragadott meg egy-egy hallgatót, esetleg mindenkit az adott verssor? és emellett, életrajzi jellegű kérdésekről is lehetett önfeledten tanácskozva, és vitatkozva értekezni. Az ember itt úgy érezhette magát, mintha csak egy hangulatos középkori kávéházban ülne, - tudniillik pajzsok, és címerek függtek a hófehér falakon a szerb utcai Rektori Főhivatal egyik különtermében, ahol általában a magyar irodalmi szemináriumunkat mindig megtartottuk. Senki még csak a koponyája finom szöveteiben sem merte megfogalmazni azt a kérdést, hogy azokat a jelentős szépirodalmi munkákat, amiket a tanár úr mindenki lelkiismertére bízott, hogy hogyan, és mi módon dolgoz fel, el nem olvassuk, hiszen az egyenlő lett volna a tanár úr bizalmának, emberségének, és erkölcsiségének gyakorlatilag az elárulásával, így bár akadtak irodalmi munkák amiket csak a Széchenyi Könyvárban lehetett, csak helyben elolvasni, egyetlen csoporttársunk sem csüggedt, mert ezeken a nagyon érdekes élettapasztalatokkal szolgáló alkalmakkor bizony, mindenki úgy érezte, hogy egy ki kulturális közösség rész, és hogy tartozik valahova, és szükség van rá!

 Én a legelső alkalommal éppen a Holnap Antológiát választottam ki, hogy abból szeretnék készülni, és Drozsák tanár úr máris ellátott technikai instrukciókkal, és megállapításokkal, hogy a legendás várban található Széchenyi Könyvárban melyik kérdéses polcon van a Holnap antológia két díszkötésbe bujtatott kötete. A feladatom az volt, hogy be kellett mutatnom, gyakorlatilag ennek a szépirodalmi mozgalomnak, és egyúttal ennek a kötetnek a keletkezéstörténetét, és azt hogy hogyan is alakult ki ez a fajta nagyváradi kulturális megújhodási szándék?

 A feladat tárgyköre egészen egyszerűen hangzott, azok számára akik már jelentős tapasztalatokat szereztek arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell az adott szakirodalmi irodalomjegyzéket összeállítani, és természetesen begyűjteni az ezekhez szükséges minden irodalomtörténeti tanulmányt.

A problémák egyik elsődleges, és korántsem elhanyagolható gondja ott keletkezik, minden hallgató, és tudományos kutatásokat folytató hallgató életében, hogy, hogyan is fogja az adott szakirodalmat megszerezni, és a szükséges részeket belőle kamatoztatva hasznosítani? Ami valljuk, csak meg bártan korántsem egyszerű feladat, ha módjuk példának okáért esetleg a másik csoporttokból, és évfolyamokból is sokan választották ezt a témát, népszerűsége folytán!

 Így hát nagy szerencsém volt, hogy legalább a Kálvin téri Szabó Ervin Könyvtárban meg volt a Holnap Antológia mind a két kötete, ráadásul sértetlenül, és nagy szerencsémre egyetlen lapja sem hiányzott, így az ember szinte mind a két kötetet kényelmes körülmények között kijegyzetelhette, és megnézhette, hogyan is állította, és szerkesztette meg a köteteket 1908-1909-ben Antal Sándor?

 Amikor eljött az a jellegzetesen varázslatos pillanat, hogy legelsőként a felelők porondjára szólított ércágyúk dörmögő szavával Drozsák tanár úr, meg kell, hogy valljam, hogy annyira kétségbeesett, és sötét reszketettséget éreztem, főleg a mellkasom szúró fájdalma folytán, hogy beteges hipochonder lévén, máris arra gondoltam, hogy megeshet, hogy nem telik bele pár perc, és már mentőautóval visznek magatehetetlen állapotban a sürgősségi, intenzív osztályra szívinfarktus megalapozott gyanújával!

 Elszántam magam, ha törik, ha szakad, de én akkor is végig szeretném mondani az adott feleletemet, aminek már csak a vázlata is, - amit mindenkinek tanácsos volt elkészítenie, hogy csoporttársai is gondos alapossággal nyomon tudják követni, hogy miről is beszél a kiselőadást tartó -, csaknem hat-hét oldal lett nyomtatott állapotban elkészítve!

 Feltehetően azért, mert a tanár úr látta rajtam, hogy én mennyire alapos vagyok, és hogy igyekszem képességeitől telhetően az összes létező szakirodalmat kikutatni, és tüzetesen górcső alá venni, tíz perc sem volt a kiselőadásom, máris leállított, és személyes élményeimről kezdett el kérdezősködni – tudniillik, mi az ami tetszett, és mi az ami nem, és egy nagyon fontos kérdést, az hogy miért?

 Én pedig, mint egy szorgalmas kis könyvmoly, aki imád beszélni – egyébként ez valóban igaz, naponta krónikusan rendkívül sokat jár a beszélőszervem -, elkezdtem, mint valami izgalmas őrlőgép, és érdekesen mesélő szavaló mesélni az élményeimet a kötetekkel kapcsolatosan, és az adott versekkel is, melyek voltak, melyek lenyűgöztek, és megragadták figyelmemet, és mi a véleményem, persze igyekeztem, mindent a legnagyobb tisztelettel kezelni, hogy még véletlenül sem forduljon az első, hogy valamin hibás folt, esetleg csorba keletkezik. Nem tartottam magam maximalistának, aki mindent feláldoz, és belead az adott feladatába, de szeretem a precíz, alapos, gondos, és megfontolt munkavégzést, és ha még ehhez az is társul, hogy hál’ istennek az megadatik, hogy azt csinálom, amit szeretek, akkor már megérte!

A tanár úr végigkérdezett engem mindenre kiterjedő figyelő precízséggel, és kulturális kíváncsisággal, az ember azon nyomban észrevehette, hogy a Holnapos költők a kedvencei közé tartoznak, és nagyon büszkén mesélte, hogy:

- Tudják, amikor Róbert nálam volt a vizsgán, nagyon kitett magáért becsülettel! – Ezt követően, pedig felszólított, hogy legyek kedves és lehetőleg fennhangon közölni kedves csoporttársaimmal, hogy hányast sikerült szereznem az adott vizsgán. Én nagyon megszeppenten, csak annyit válaszoltam halkan, és kimérten, hogy:

- Jelest kaptam! - Mire Drozsák tanár úr a tőle már megszokott komoly nyomatékossággal, és büszke öntudattal felszólította bennem a félszegségemet, hogy:

 - Róbert, ugyan kérem, ne legyen már ennyire szerény! – mire én túlságosan is nyilvánvalóan hallgattam, olyannyira, hogy a számomra kínos csöndben azt gondolom, hogy hallani lehetett volna akár azt is, ha egy szög a földre koppan akár.

 A másik szemináriumi témám, szintén a XX. századi magyar irodalomból Babits Mihálynak a Sziget és Tenger című kötetének behatóbb, és nagyon is tartalmasabb ismertetése minden aprólékos részletességre is kitérve. Azt kell, hogy mondjam, hogy még szerencse, hogy az év végi bevásárlások egyik alkalmával egy nagyobb bevásárlóközpont egyik könyvespolcán akadtam rá Babits Mihály Összegyűjtött verseire, és hál’ istennek, hogy benne volt a kérdéses kötet, amit ismertetni kellett, abban a pillanatban a lehető legnagyobb nyugalommal, és biztonsággal tértem haza. Azt hiszem, hogy ritka volt az a harmóniában, és lelki egyensúlyban teljes álom teli éjszaka, amikor az ember igazán jót tudott aludni, hisz nem hogy rettegjen jóformán a semmi miatt, csak, hogy precíz ember lévén a lehető leggördülékenyebben sikerülhessen az adott kiselőadást ismertetni, és értelmezni.

 Amikor sorra kerültem bártan belevágtam, és most egyetlen levegővételnyi szusszanásra sikerült is végigmondanom a magam kis tudományos mondókáját, amit bizonyára a csoporttársaim is mulatságosnak találtak, hiszen élénk, és nagyon jó hangulatú oldottság, és atmoszférikus légkört sikerült túlontúl beszédes kiselőadásommal teremtenem. A tanár úr is bizonyára meg lehetett velem elégedve, hiszen az év végi kollokviumi vizsgán, ami inkább mondható, és nevezhető egy kellemes beszélgetésnek tudós, és tanítvány között, sem hogy vizsga lenne, kellemesen eldiskuráltunk, és szinte mindent megbeszéltünk, amit megtudtunk beszélni. Itt hallottam arról először, - bár nem tudom, hogy rajtam kívül még bizonyára kik voltak fültanúi a beszélgetésnek -, arról hogy régebben úgy jó húsz huszonöt esztendeje Drozsák tanár úr a bulgáriai Szófia városában a Kulturális Minisztériumban dolgozott, és nagyon megtetszett neki az ottani színházi élet pezsgése, és varázslatos hangulata. Ő maga mesélte el az egyik előadása alkalmával, hogy amikor antikváriumokban dolgozott az ötvenes, és hatvanas években akkor leltározta, és rakosgatta a könyveket, és nyilvántartási lajstromot is vezetett róluk, és annyira rendesek, és kegyelmesek voltak a főnökei, hogy az úgynevezett ,,tiltólistás könyveknek” megkegyelmeztek, - tehát nem zúzták be, és nem semmisítették meg őket -, és ezeket a nem használt, és meglehetősen viseletes kiadványokat. A tanár úr – mivel, mint kiderült még a könyvkötészethez is értett -, bekötötte, illetve ha volt egy kis megtakarított pénze bekötette, és használja mind a mai napig. Elképzelni is nehéz volt, és csak úgy gyermeteg játékosságból fogadásokat kötöttünk, hogy mennyi kötetből állhat vajon Drozsák Ferenc tanár úr magán könyvtárjellegű, és feltételezhetően nagyon is értékes gyűjteménye?

 Ezt azonban egyikünk sem tudta pontosan megbecsülni, a legmerészebb elképzelésem úgy körülbelül húszezer kötetet tett ki, ám ezt csak úgy találgattam, mint aki biztos benne, hogy a kultúra sosem elég, és élve azzal a megfontolandó, és ősi, és bölcs közmondással, miszerint:

 ,,Jó pap holtig tanul!”- így aztán erről lemondtuk, hogy felbecsüljük ezt a kis magán kulturális kollekciót, ám ha számításba vesszük azt a tényt, hogy a Szerb utcában a Rektori Főhivatalban a tanár úr irodájában volt egy sötétbarnára lakozott hatalmas könyves szekrény, és az telis tele volt különféle irodalomtörténeti folyóiratokkal, és értékesebbnél értékesebb lexikonokkal, és szótárakkal, akkor az ember bizony-bizony jogosan kiálthatta – természetesen csak odabent el magát - , hogy: nahát!

 Bizony ezt mi is sejtettük, és csak ámulhattunk, és dicsérhettük Fortuna istenasszonyát, hogy ilyen szerencsés véletlen folytán találkozhattunk egy talpig becsületes, és tisztességes emberséges emberrel, a végzet kegyelmességének éppen jókor, amikor úgyis olyan lelkiismeret furdalásos időket élt az egyetemi, és főiskolai ifjúság, és hallgatói társadalom, hogy mindent mondtak nekünk, csak éppen teljesen meg voltunk félemlítve, hiszen egyes emberek igyekezetek úgy beállítani az általunk elkövetett rossz tanulmányi teljesítményeket, és átlagot, mintha csak az egyes egyedül a mi hibánk lett volna.

 Később úgy sokáig morfondíroztam azon, hogy megmutassam írásaimat, és kisebb költeményeimet Drozsák tanár úrnak, ám mint később megtudtuk sajnos nyugállományba vonult, és már csak ritkán látogatott fel kaposvári otthonából Budapestre! De lehetséges, hogy a szerencsés véletlen lehet, hogy úgy dönt, és rendelkezik, hogy egyszer még találkozhatok is vele.

 Csallai István tanár úr aki mint később megtudtuk Németh László kutató, és egyúttal afféle polihisztor professzor volt, mindenkinek közel állt a szívéhez. Így hát furdalt minket meglehetős rámenőséggel a lelkiismeret furdalás, hogy most professzor úrnak, vagy tanár úrnak szólítsuk őt? De nagy szerencsénkre ebből nem lett komolyabb bonyodalom, senkinek nem lett bántódása attól hogyha változatosan szólította, de általában nagy közmegegyezéssel mindenki csak a tanár úr elnevezést használta!

A tanár úr közepes barna fekete hajú, kicsit néhol már őszes, a hatvanas éveinek az elején járó, barna szemű ember volt, aki bizony nagy gondossággal, és mindek utána irodalomtörténész volt a foglakozása bizonyára nagy alapossággal, és precizitással végezte a munkáját, és elsősorban tanította a magyar irodalomtudományt. A honlapján úgy nyilatkozott, hogy 1946-ban született Kapuváron. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, és főiskolai tanár volt egy személyben. A győri bencés gimnáziumban érettségizett, és ezt követően került a debreceni egyetem orosz-magyar szakára, ahol megszerezte a diplomát. Az edelényi gimnáziumban lett tanár, majd az egri tanárképző főiskolán oktatott. Amellett hogy Németh László, és Jeszenyin kutató volt, többször járt Oroszországban, és az ottani megtanult, és tapasztalt módszereket, és érdekes irodalomtörténeti kutatásokat a hazai földön is kamatoztatta. Számos tanulmány, szakmai publikáció, és könyv megjelenése mellett, Csallai tanár úr mind a mai napig nagyon közvetlen, kommunikatív, és egyúttal kedvenc tantárgyával, és szakterületével kapcsolatosan az irodalomról is nagyon szívesen beszélő bölcs ember volt, aki nyitott volt szinte mindenre, és azt hiszem kivételes szerencse érhette a hallgató ifjúságot, amikor ez a gáláns, és egyúttal talpig becsületes úriember-modorú tanár úr, mindenkit szárnyai, és tudása alá fogadott, és beavatott minket olyan jellegű műhelytitkokba, ahova szerintem csak nagyon kevesen nyerhettek az egyetem berkein belül bebocsátást.

 A tanár úrról érdemes volt tudni, hogy szerette a pontosságot. Már a legelső alkalommal bizonyos rokonszenvességét árulta el leendő hallgatóival kapcsolatban, amikor nála kellett felvételizni az akkor még Kazinczy utcában működő, és most már megszűnt Tanárképző Főiskolai Karon! Már az első néhány szó, is többet mondott minden elrejtett, vagy eltitkolt lélekjelenlétnél, ugyanis, bár én kihúztam számomra is egyik nagy kedvencemet Juhász Gyulát a költőt, de azért megemlítettük közben, mint akik egyfajta kötetlen baráti beszélgetésen vesznek részt Jókai Mórt, és különleges regényírási praktikáit, ami feltételezhetően annyira jól, és nagyon is kellemes beszélgetéssé alakult, hogy Csallai tanár úr meg volt elégedve – legalább is ami az irodalom feleletemet illette.

 Az ezt követő nyelvtan után azt hiszem ne csak én voltam az egyetlen személy, aki úgy gondolta, hogy egy kissé méltánytalan dolog, és túlontúl cinikus dolog valakire nagyon csípős, és meglehetősen mérges nyelven ráförmedni, csak azért, mert az adott illető – aki ebben az esetben én voltam -, elfelejtette részletekbe menően áttanulmányozni, ennek a nagyon jelentős főiskolának a szabályzatát, és mi talán a a legfontosabb volt: Követelmény rendszerét! Úgyhogy maradt a keserű megállapítás, és sajnos kissé elhamarkodott jogtalansággal megkaptam a szokásos feketelevest az illető elnöklő bizottság elnök asszonyától, akit később ugyan nem láttam, és nem volt alkalmam vele személyesen találkozni, de azért éreztem, hogy valamelyik grammatikai tanszéken dolgozhat, hiszen nagyon szakszerű, és szinte gyilkosan pontos, és precíz kérdéseket tett fel nekem, ami megvallom nemcsak, hogy meglepett, de el is szomorított, hogy annak ellenére, hogy amit én tanulmányi eredményeimből igyekeztem elsajátítani nyelvtanból, és a korántsem kedvelt grammatikai rendszerek működési alapelvét, az itt már sajnos, rá kellett, hogy döbbenjek, hogy nem elegendő! Abban a pillanatban, hogy megkaptam a feketeleves jogcímén felírt dühös, és meglehetősen mérges kioktatást arra vonatkozóan, hogy egy felkészült diáknak ennél lényegesen többre lett volna szüksége, a vizsgaelnökasszony megkérdezte, hogy:

- Róbert kérem! Feleljen gerincességgel, és őszinteséggel! Felkészült maga egyáltalán erre a vizsgára? – kérdezte gyilkos alapossággal az elnöknő, meglehetősen bosszúsan, hogy egy ilyen gyengécske tanuló, és félszegen valamit csak úgy motyogó emberke hogyan gondolhatott olyan vakmerőségre, hogy egyáltalán ez a nagy, és dicső múltra visszatekintő egyetem befogadja kulturális közösségébe őt, mint hallgató diákot? Erre csak azt tudtam mondani, hogy:

- Kérem szépen! Becsületesen igyekeztem felkészülni az adott grammatikai követelményi rendszerekből! – mondtam meglehetős félszegséggel, és valamilyen megmagyarázhatatlanul magamra erőltetett nyugalommal, ami, hogy őszinte legyek már inkább hasonlított valami ideges fészkelődés, és feszengés kombinációjára, semmint egy nyugodt, és kiegyensúlyozott ember válaszadásaira. Így történhetett, hogy az elnöknő csak annyit mondott, gúnyosan hogy:

 - Na, akkor majd meglátjuk! Távozhat! - és ezt követően, mint akinek a személyisége, - bár még életben voltam -, mintha egyszer csak megszűnt volna, és a kétségbeesés vett újra erőt rajtam, hogyha ebből az intézményből is eltanácsolnak, mint tették annak idején a Színház és Filmművészeti Egyetemen, akkor nem tudom, hogy mi lesz, mert főleg a XXI. század küszöbén azért az nem ártott, ha az embernek a szokásos érettségi bizonyítványán kívül legalább van egy szakmája, vagy egy olyan papírja, ami esetleg feljogosíthatja, hogy megkeresse a hónaponként esedékes fixet!

 Sajnos minek utána nekem nem volt szakmám – hiszen egyes emberek a családomban is úgy vélekedtek, hogy gyakorlati érzékem nulla magasságában álldogál -, így nem végső kétségbeesésemben csak édesanyám vigasztaló áldozatvállalására számíthattam, aki kitartó emberséges tartásával igyekezett valahogy belém önteni a magabiztosság, és az akaraterő parázsló szikralángjait – megjegyzendő, több-kevesebb sikerrel -, így hát nem tudtam azt, hogy mi is fog az elkövetkezendő napok leforgása alatt történni velem. Csak a véghetetlen, és kegyelmes szerencse annak a megmondhatója, hogy felvettek, és az évnyitó ünnepségen ismételten megpillanthattam amint egy szalmaláng kalapos, és nagy utazó táskákkal megpakolt ember hallgatta türelmes, és mindenkire egyformán érvényes, és megértő tekintettel az éppen elhangzó ünnepi beszédeket, és szavalatokat! Megpillantottuk Csallai tanár urat.

  Csallai István tanár úr a XX. századi magyar irodalmat oktatta egészen a hatvanas évekig, de azt is mondhatjuk egészen nyugodtan, hogy napjainkig. Egy igazi tanár ember volt, aki nagyon adott a hallgatói szavára, és minden érdekelte azokkal a témákkal kapcsolatban amit oktatott. Azt hiszem, hogy többre tartotta a hallgatói őszinte összefüggéseket, és felismeréseket, annál, minthogy mit is mondhat, illetve mit is állapított meg a hivatalos szakirodalom. Mindig szívesen hallgatta, őszinte türelmességgel, és valamiféle belső alázattal – ami a személyiségéből, és gerinces őszinteségéből fakadhatott -, diákjai egyéni véleményét, és annak örült még nagyon szívélyes, és igazi barátságos fogadtatás mellett, ha óra után az emberek még kérdeztek tőle, és megosztották egyéni összefüggéseiket irodalomtörténeti témákkal kapcsolatosan. Szerette, ha vitatkoznak egy témával kapcsolatban, mi viszont, - főleg a legelső időkben – úgy gondoltuk, hogy jobb nem háborgatni azt a szilárd, és meggyőződéses véleményt ami már a nagytekintélyt szerzett emberek gondolatai között, hiszen az – legalább is számunkra -, mindig egyenlő volt a nehezen helyrehozható tévedésekkel, és balszerencsén sorozatával, és emiatt történhetett, hogy főleg a kezdeti, bizonytalan időkben, főleg csak magunk elé hallgattuk, és nem mertünk egyáltalán válaszolni sem, nehogy rajtunk csattanjon elégtelenek formájában az ostor, mint sajnos egynehány másik pedagógiai szakembernél.

  Később főleg a Németh László speciálkollégiumon voltak nagyon olvasmányosak, érdekesek, és szivárványosak az adott előadások, amik természetesen igyekeztek Németh László teljes életművét felölelni, és munkásságának szerteágazó hegyvonulatait, és tengersok kritikai, és szakmai tanulmányrészeit is felölelni. Arra nagyon emlékszem, hogy általában, minek után a tanár úr Egerben lakott, és még most is ott él, hogy mindig Hétfőn, és Kedden jött fel a fővárosba, és általában Kedden félkettő körül volt mindig a fogadóórája, ahol mindent meg lehetett beszélni vele, még a személyes problémákat is, tehát attól, hogy valakinek merő véletlenségből, és nagy veszedelemből nem jött idejébe a vonata, vagy várni kellett a csatlakozásánál, hogy idejében begördülhessen a vonat, akkor abból nem történt olyan nagy tragédia, viszont a őszinteséget azt mindenkitől elvárta Csallai tanár úr.