SZÖSSZENET-HIÁNY

 
Az Időnek, mint megjártnak, az eleve elrendelt szösszenet-Hiánynak,

az éltető jelenlétnek megmásíthatatlan tényét

az arcomba vágja – magával sodorva a Bizonytalan!

Mikor a biztonság ajtójából kilépve ordas-erejű

fogyantyú-szél végtagjaim ócska,

zörgő szerkezetére belemar!

Nem önző önmegadásom tompít,

sokkal inkább felkínálható lehetőségek újbóli elmaradása!

Naponta átélhető esti kérdéseket foglalatoskodtam!

Rég elfogyott, majd újra felbukkanó félelmeim

között kétes tapasztalás dereng,

tornáztatja végtagjait akár a koloncra leső vad!

Fojtó ébredés is egyre mélyül az elvetélt pillanatokban,

mikor már mindent sikeresen elhalasztottam!

A nappali időszak félálmokat osztogat kegyesen,

s alig várja amint az ember ásítva bele ne haraphasson!

Éjbe illőn lázas töprengésbe kezd számító s virrasztó árnyék egyaránt!

Lassan, sunyítva bújik át szívembe a megzabolázott akarat is!

Régi, fojtott mozdulat inkább már önzőn mndenkinek csak terhére van!

Árnyékaink, ha önmagunk se vigyázunk

átpártolnak szó nélkül másokhoz!

A test emlékein túl viharok kontinensei tombolnak!

Tekergőző vágyak mikor préseltek minket Hűség bélyegeként?!

Galádkodó s sunnyogva egyik sem mert csúcsokra törni;

meggyűlölt múltak galád kifogásai között

valahogy serénykedve mind átsiettünk!

– Silány naivsággal fizet a kiróható büntetés!

Megtervezett éjszakába is sokadszor előfordul,

hogy geller esik egy-egy számításba!

Az életet elszámoló, fogyó holdakat mindenki saját bőrén érezheti!

Tegnapok cérnaszála – meglehet -,

csupán emlékeink között foszlik-szakadoz!

Hány, hiányzó-gyógyító öltés

szükségeltetik sebek beforradásához?!