X. Fejezet 

Az ifjú egyetemista 

A magyar irodalomtörténeti előadások alkalmával, amik rendszeresen Keddenként tartott meg a Múzeum Körúton, és amik általában félnyolckor kezdődtek, mindig az volt a mondása, és egyúttal a szavajárása, hogy:

 - Hölgyeim, Uraim! A pontosság királyi erény! - feltételezhető, hogy én ezt olyan komolyan vehettem, mint az életet, vagy az elmúlás gondolatát, mert olyannyira pontosan érkeztem, és igyekeztem megjelenni mindig, ahogyan az csak tőlem telt, már jó két órácskával azelőtt, hogy egyáltalán az adott foglalkozás elkezdődhetett volna! 

 Később amikor már mindenki mindenkit ismert, és megismert az évfolyamon Csallai tanár úr annyira figyelmes volt, és nyugodtan elmondhatom, hogy meglehetősen bőkezű, kulturális téren, hogy a jellegzetesen nagymonstrumú, és koromfekete utazóbőröndjében, amely, szerintünk is maga volt a kimeríthetetlen kultúra kútforrása, és kútfője, becipelt meglehetősen nagy sietséggel töménytelen értékesebbnél értékesebb szakirodalmat, és szépirodalmat, amit az egyik kedves már idősebb tanítványa úgy gondolt, hogy a következő nemzedék fiataljaira hagyományozza.

 A töménytelen sok könyv között, számos ismerős, és ismeretlen szerző, és külföldi remekíró is akadt, ám ami sokak számára ennél talán meglepőbb az az volt, hogy én nem mentem le a többi csoporttársam közé válogatni a kulturális értékek közül, mert sajnos hitvallásom lett a sorban állás, és mindek utána nem volt ildomos egynehány csoporttársam idegrendszerének tehertételét letesztelnem, már azon kaptam magam hirtelen feleszmélkedvén, hogy az összes könyvet elvitték, mindenki akár két-három darabot is esetleg. A tanár úr furcsa meglepetéssel a hangja dallamai között érdeklődte meg tőlem:

 - Ön nem választ magának könyvet, és kulturális értékeket? – mire én csak azt tudtam meglehetősen halkuló suttogással felelni, - amely szinte már annyira szokásommá lett, hogy egyes emberek óhatatlanul is azt gondolták ez a fiatalember néma! Azt feleltem:

 - Elnézését kérem, de nem szeretném elvenni az örömteli kíváncsiság érzetét senkitől! Majd ha mindenki végzett akkor én is válogatok, amennyiben ez még lehetséges! - Tudom sokan azt gondolják, hogy butaságokat, és sületlenségeket beszél ez a még oly pallérozatlan és ifjú elme, de kérem a tisztelt olvasókat, hogy higgyék el nekem, én csak megpróbáltam emberségemből a jó döntéssel cselekedni, és ezzel kisebbfajta példát adni azok, hogy szépen, és nyugodtan is lehet szemlélve, szinte csak cseppekként magunkba az-az áldott adományt, amellyel hozzájárultak értelmi, és gondolati gazdagodásunkhoz.

 Azt bizonyára már szerintem a tisztelt olvasó is kitalálta, hogy mire véget ért a lajstromozás, és a kulturális szemlélő mustra addigra, sajnos szinte az összes könyv elfogyott, és annak ellenére, hogy a zsivajgósan nyűgős ifjúsági környezet szépen lassan, mint az akácillat elpárolgott az előadást jelző óracsengő tekintélyt parancsoló szavára, az számomra is azt jelezte, hogy a számomra kedves könyvek világát, és kulturális kíváncsiságom szomjúságát sajnos esetleg, majd egy másik alkalomra kell halasztanom!

 Ettől eltekintve annyira nem sajnáltam a dolgot, legföljebb csak annyira, hogy én is szerettem volna megnézni, mint akármelyik gyerek kíváncsiságával, hogy mi is lapulhat a varázsbőröndben, amit a tanár úr minden utazása alkalmával magával vitt.

 Csallai tanár úr többször is elmesélte, hogy mennyire határtalan örömöt, és nagyra becsült megelégedést, és boldogságot érez, amikor egy-egy régebbi tanítványát, mint hitvest, és vőlegényt üdvözölheti, hiszen számára is nagyon fontos volt a házasság emberséges köteléke, és szerelmemből jövő földi beteljesülése. Engem többször is kifaggatott, és nagyon is szorgalmasan arról érdeklődött, hogy:

 - Tomás úr mikor nősül? Mikor lesz hitvese? – kérdezgette szorgalmasan, mint aki túlságosan is rohan valahova.

Erre a kérdésre sajnos nem tudtam mit is feleljek, de megpróbáltam a megnyugtató hangomat elővéve egy kis nyugodalommal élni, ami lecsillapíthatja a szívek kívánságait. Azt feleltem erre, hogy:

- Nem tudom! - De ha elérkezik a nagy nap, és mind a ketten elvégre egy tisztességes kapcsolathoz két emberre van szükség, a tanár úr lesz szüleimen, és kisebb családi körömön kívül az első személy akinek elmondom a jókívánságként ható hírt.

 Egyébiránt, megtanultam, és sokszor figyelmeztetett rá édesanyám, és édesanyai nagyanyám bölcs tanácsként, hogy:

- Fiam ha jót akarsz magadnak egyetlen dolgot jegyez meg! Minden esetben a nő választ! A többi olcsó frázis csupán: A széptevés különösen! – e meglehetősen nyers, de ugyanakkor talpig a rideg valóságot tükröző mondat után az ember elgondolkozik, hogy hogyan is lehetne azt megcselekedni, ha két szív az őszinteség igazszavú lélektükreivel valóban egymásra találna, és nem lennének megszépítő, és idillikusnak tűnő titkok, csak a valóság, és az igazság. Később volt szerencsém megtapasztalni, hogy bizony az embernek ha törik ha szakad, de vállalnia kell az igazságot, ha tetszik nagyon kegyetlenül, szinte már véres könyörtelenséggel, és egyszerűséggel, ami a köntörfalazást el nem ismerheti, mert csak így van annak értelme, hogy szíveink titkos, és elrejtett szelencéit felnyitottuk, mint a tavirózsa szirmait egymás előtt!

 Én is elhatároztam magamban, hogy az ember, ha kimondja, vagy levélformában megírja az igazságot, akkor megkímélhetjük kölcsönösen egymást: A szenvedésektől, a bánattól, mely összetöri a belső tér érzékeny tükreit és a szívet, és egyúttal mindentől ami után csak kétségbeesés, lemondás, és fájdalmas önsajnálat következne. Attól is félek, hogyha a másiknak fájdalmat okozok, a XXI. században, is egyre közkedveltebb lételdobási forma lett az öngyilkosság, és ha miattam dobná el valaki az értékes életet, örökkön marcangolhatna a teljes lelkiismeret furdalás, és a könyörtelen magam emésztés!

 Az öngyilkosság csak menekülés a problémák elöl, de a valódi utat nem ez jelenti, szembenézni a problémákkal kevésbé fájdalmas, és sebesülésekkel járó vállalkozás, mint elfutni előlük, és gyötrődni egy életen át, ez is egy nehéz és viszontagságos emberi feladat többek között!

 Egyik alkalommal amikor éppen Erdész Iván nyelvész tanár úrra várakoztam egy másik ismerősömmel a 730/a csoportból, már jócskán elmúlt este fél hét. Amint várakoztunk a Múzeum körúti F épületben a magyar nyelv és irodalomtudományi tanszék ajtaja mögött a folyósón, hogy ne unatkozzunk olyannyira, és hogy ne ragassza még jobban le üres, és megdolgozott értelmünket az unalom, és nehogy elaludjunk, miközben várakozunk, kitaláltam, hogy szavaljunk egymásnak verseket.

 Már nem emlékszem a másik ismerősöm nevére, csak a keresztnevére Andrásnak hívták, és fekete hajú, és szeplős arcú ember volt, aki feltételezhető, hogy pusztán csak azért, mert nem szeretett egyetlen kihalt, és nagyon is elhagyatott folyóson szerepelni, és kiállni, ezért, én belekezdtem, amennyire csak emlékezetemből fel tudtam idézni egyik kedvenc versemet Arany Jánostól a Családi kört!

 Mire, végeztem elkezdtem egy másikat is Kányádi Sándornak a Kökösi hídon című versét, és abban a pillanatban, hogy az utolsó versszakhoz értem, tárult az egyik iroda ajtaja – ha jól emlékszem a tizenötös számot viselte az ajtó -, és máris nagy örömmel üdvözölt engem, mint nagyon szépen szavaló fiatal versmondót Csallai tanár úr, és máris kezembe nyomott érdeklődő figyelemmel egy nagy köteg paksamétát a csángó népköltészetről, és benne telis-tele Lakatos Demeter számomra még ismeretlen költő verseivel! Rögtön el is olvastam amíg Erdész tanár urat vártuk, és nyomban megfogott a magyar nyelv lenyűgöző egyszerű szókimondása, és éppen ebben rejlő igazsághittétele.

 Közben megérkezett Erdész Iván tanár úr akihez én a nyelvi humorról írtam dolgozatomat, és máris faggatózni kezdett, és nagyon alapos figyelmességgel arról érdeklődött, hogy:

 - Tormás úr! Ön szereti a verseket, és al lírát? - Mire én a világ legtermészetesebb módján azt feleltem, hogy: - Igen, nagyon is. Ezt követően, pedig megtárgyaltuk a magyar nyelvészeti évfolyamdolgozatomat a nyelvi humor témakörével kapcsolatban, és ezt követően, pedig egyfajta meghitt, és mindenképpen családiasnak nevezhető légkört sikerült emberséges emberekkel teremteni.

 A másik nagyon fontos irodalmi újdonság, hogy egyik alkalommal – mintha csak a balszerencse irányította volna -, kezeimet, választottam magamnak hűséges délutáni utazótársammal, és csoporttársnőmmel Ramónával egy olyan nagyon filozófiai, és roppantul megterhelő, és bonyolult témát, amihez a szakkönyveket beszerezni, szinte képtelenségnek tűnt.

 Ezt az irodalomórát egy Kabala Zsuzsanna nevű magyar tanárnő tartotta, akinek meglehetősen merev, és azt is mondhatnám, hogy – legalább is a mi szemünk ezt szűrte ki feltűnően konzervatív, és egy kissé elutasító viselkedéséből -, meglehetősen nem szívlelte, és korántsem kedvelte, és szerintem valami furcsa, és megmagyarázhatatlan jelenségként könyvelte azt el, ha azon a magyar szépirodalmi anyagon, amit feladott mindenkinek kötelező tematika formájában év elején néha-néha óhatatlanul is sokszor megesett, hogy nagyon jókat nevettünk, és múlattunk, - természetesen, és kizáróan -, csak a kulturális szépirodalmon belül az adott műveken.

A tanárnő közepes magasságú, enyhén túlsúlyos kinézetű, hosszú barna sörényzuhatagot viselő, és szemüveges hölgy volt. Az ember amikor két méla és kissé szomorkás barna szemeibe tekintett azt hihette volna ennek a tanárnőnek valami tudatos titka van: nincsen egyensúlyban és kibékülve a világgal. Gyermekkori elfojtott szorongás gyötörheti, lehet, hogy éppen emiatt nem szeret mosolyogni, és nevetni!

 Én különösen kedveltem, és egyfajta szívügyemmé lett Örkény István novelláit, és egyperces groteszk bohózatszerű, kisterjedelmű írásait, amin nagyon jókat lehetett nemcsak kellemes időtöltés gyanánt örülni, és vidulni, de jóízűen, és felszabadultan élvezni egy szépirodalmi megnevetető, és humoros dolgot, azokban a szomorú időkben amikor szinte mindenki tudta, és sajnos tisztában volt vele nemcsak az egyetemen, de még a főiskolán is hogy ha valaki ezekben a felsőoktatási intézményekben – ahol jelképesen, és magától értetődően mindenkit felnőttként, és érett személyként kezeltek, és túlságosan szigorúan elvárták a komolyságot -, akkor bizony engedelmet kell, hogy kérjek az összes ismerősömtől, és tisztelt olvasómtól, hogy ilyesmiket egyáltalán le merek írni, hogy bizony itt mindenkinek meg kellett tanulnia újból, őszintén, szívjóságúan, és önfeledten nevetni, és a humorral viccelődni!

 Nem tudom, hogy milyen lelki konfliktusok, illetve összeütközések játszódhattak le az egyes emberekben, hiszen én csak a külső, felszíni sérüléseket láttam, és nem sok ember engedett be lelkiismeretének legbelsőbb terei közé, és ebből következett, hogy Kabala tanárnő a maga nagyon konzervatív, és szinte mindent az előírásoknak, és szabályok szerint való törvényszerűségeknek alárendelő viselkedésmódjával, bizony néha-néha elrontotta – bár teljesen vétlenül -, azt a kicsiny, ám annál önfeledtem mókát, és kacagást, amit egy-egy szellemes, sor, vagy mondat, tudott okozni az adott hallgatóságnak.

  Szép nagy szemüvegén át aminek segítségével még a legapróbb helyesírási szarvashibákat is észlelni, és nyomban jelenteni tudta az arra illetékes hallgatók számára minden észrevett, és mindenkit kertelés nélkül azonnal figyelmeztetett. A mindent megkérdőjelező kritikus szellemisége azonnal feltűnt mindenkinek.  A hallgatóságának, és tanítványainak véleményét, mintha csak terhes kötelességnek kellett volna helytállnia, ugyan meghallgatta, de jobban szerette azt, ha nem a tanulók egyéni véleménye visszhangzik az amúgy is visszhangtól kongó, hattyúfehér osztályterem falai között, hanem az általa javasolt, és ezáltal mindenkiben gondosan meggyökeresedett szakirodalmi értekezés.

 Így amikor főleg az 1850-1900-ig terjedő magyar irodalmi szemináriumi foglalkozásokon, amikor Vezér Ramóna csoporttársammal együtt elvállaltuk a szerintünk könnyűnek és mindenképpen a lehető legegyszerűbbnek gondolt Madách Imre: ,,Az ember tragédiájának filozófiai rendszerismertetését” bizony magunk is meglepődtünk azon, hogy egyáltalán miért is nyúltunk olyan hamar, és bizonyos tekintetben túlságosan is meggondolatlanul ebben a nagyon kis keserű, és kellemetlen darázsfészekbe? Ami annyira szúrta helyenként lyukacsosan szivacs elménket, hogy a szakirodalmak csak kicsiny, és helyenként korlátozott voltában egyáltalán nagyon nehezünkre esett az, hogy valamilyen – akár érdemi munkát is -, lehessen végeznünk.

 Így aztán, ha egy főiskolai, és egyetemi hallgató minden létező könyvtárat ami csak a főváros kisebb-nagyobb kulturális vonzáskörzetében megtalálható már részletekbe menően felkutatott, akkor ideje, hogy ellátogasson a pedagógiai szakemberek által nagyon sokszor emlegetett Országos Széchenyi Könyvtár olvasótermeibe- ugyanis ott szigorúan csak helyben lehet, az adott köteteket elolvasni, és egyáltalán nem lehet, hogy az ember kölcsönözzön, éppen azért, mert a könyvtár dolgozói sajnos tisztában vannak azzal az elkeserítő, és szégyellnivaló helyezettel, hogy valami oknál fogva, az utóbbi időben drasztikusan, és veszélyesen megnövekedett a könyvlopások, és illetéktelen köteteltulajdonítások számbeli aránya!

 Így aztán csoporttársammal fogtuk magunkat, és végső, megfeszített, kétségbeesett próbálkozásaink egyik állomásaként tervbe vettük, hogy felmegyünk a budai várbeli könyvtárba, ahol naivul abban reménykedtünk – teljesen magabiztosan -, hogy ott minden lehetséges könyvet meg fogunk kapni, amire csak szükségük lehet, hogy a nagyon is alapos, és tüntetően precíz Kabala tanárnőt, és igazán jól megkomponált kiselőadással megörvendezhessük, és végre begyűjthessünk egy maréknyi töredék dicséretet – ami őszintén megvallva, sajnos, csak egy két embertől kapott meg kicsiny csoportközösségünk!

 Amikor eljött a várva várt kielőadás napja, annyira izgultunk, hogy majdnem az egészet elrontottuk, így minden mondatot a kelleténél lassabban, azt is mondhatnánk, hogy egy csiga is élelmesebben lekörözött volna minket ahogyan felváltva megbeszéltük, és filozófiai szempontból próbáltunk értekezni Madách Imre egyik legfontosabb irodalmi munkájáról, amihez, csak hangsúlyozni tudom, hogy mennyire kevés volt az adott nyersanyagunk!

 A kiselőadást azért megpróbáltuk a lehető legösszeszedettebben, és a vázlatunkban koncentráltan jelenvaló összefüggéseken, és főbb pontokon keresztül felépíteni, és bemutatni, és azt gondolom, hogy meglehetősen kitettünk magunkért, ami képességeinket illette. A tanárnő becsületére legyen mondva, hogy a kritikai szellemmel, ha az ember pedagógiai szakember, és nagyon is érti a bizonyosan, csak szakembereknek, és tudósoknak világos, sajnos helyenként túlontúl bonyolult szakkifejezéseket, akkor bizony nagyon jó, ha egy ilyen formátumú embertől kapunk az irodalommal kapcsolatos szakmai tanácsokat. Mi ismételten naivságunkban, és túlzott bizalmunkat is latba vetve azt gondoltuk, hogy bár a tanárnő jelentős kritikai él mondatokat tanúsított a kiselőadásunkkal kapcsolatba, azért legalább annyit fog majd közölni, nagyon kihangsúlyozott, kellemesen szép, és szájbarágós hangján:

 - Ramóna és Róbert! Bár a kiselőadásuk tartalmazott néminemű szakmai hiányosságot, megkérem önöket, hogy a közeljövőben óvakodjanak a pongyola, és szakmailag etikátlan megfogalmazásoktól! Összességében azonban nem végeztek olyan rossz munkát! - Ezek a nagyon kritikus, ám mégis egyfajta gerincességet támogató szavak elmaradtak füleink mellett, hiszen nem hangzott el, és már csak a kollokviumra tudtunk koncentrálni, hogy legalább azon valahogy átmenjük, ha Kabala tanárnőnek szinte semmi nem volt úgy megfelelő, ahogyan az el lett mondva, illetve – ami mindenki számára kitüntetett fontosságú -, szakirodalmi szempontból jelentősen megtámogatva.

A tanárnő azért becsületesen kiosztotta az év elején a tematikákat, és kötelező irodalomjegyzékeket, úgyhogy az ember, ha jót akart magának, és ami nagyon fontos volt a felsőoktatási tanulmányokat folytató ifjúság körében – nevezetesen, hogy minél több idő maradjon, a nagyon fontos szigorlatokra, és vizsgákra is -, akkor idejében a lehető leggyorsabban el kellett kezdeni olvasgatni, nagyon aprólékosan, megfigyelve, és megemésztve minden mondat értelmét, és szellemi táplálékát, - és itt főleg a nagyobb ötszáz oldalas művekre gondoltam -, hogy valahogyan majd ha sorra kerülnek a szemináriumi foglakozásokon, akkor mindenki tudja, és mindenki értse, hogy miről beszélünk, mert aki nem mutatott kellő aktivitást, az meglehetősen hamar azt vette észre koromfekete leckekönyvén, hogy abban ismételten a tanegységet újra felvevő felirat, és figyelmeztetés világít, piros lámpaként, mint egy valóságos kiáltó szó figyelmeztetés!

 Én máris el kezdetem olvasni, amit csak tudtam, és természetesen, hacsak időm engedte, még hétvégén is irodalommal foglalkoztam, és nem létezett a magyar irodalom, és történettudományon senki, és semmit, ha valóban szólított a megkeményített kötelesség, és kollokviumi vizsga volt, vagy még embert próbálóbb követelmény: A szigorlat!

 Így aztán az év végi számon kérő kollokvium, ahol megtudtuk, hogy Kabala Zsuzsanna tanárnő egyik kedvenc olvasmánya Kertész Imrének a Sorstalanság, már nem is volt annyira veszedelmesen veszélyes vállalkozás, mint a legelső találkozásunk lakalmával észleltük.

 Bementünk, és mindenki hozott – természetesen -, egy tételt, és máris elkezdünk mesélni, nem is annyira ahogyan már szokásunkká lett, az egyes költők, és írók életrajzával elkezdeni a mondandónkat, és feleletünket, sokkal inkább az adott művekről folytattunk, az adott szakirodalmat felhasználva irodalomtörténeti vitákat. Ez az én esetemben valószínű, hogy azért nem sikerült valami oknál fogva, mert a tanárnő amellett, hogy meglehetősen szigorúan kritikus szemmel itta – véleménye szerint -, pongyola mondataimat -, meglehetősen eltérő véleménye volt azokról a témákkal kapcsolatban, amiket megkérdezett keresztkérdések formájában, szinte nekem szegezve az éles kritikusi hangvételt, hogy:

- Az bizony nem igazán úgy volt! Róbert az ön véleményével sajnos nem értek egyet! - Én azt gondolom, hogyha az ember valami oknál fogva nem ért egyet az adott véleménnyel, illetve az egyes emberek véleménye különbözik, azt nem kellene feltétlen szükséges módon elítélni, csak azért, mert a megfogalmazás nem volt eléggé szakkifejezésszerű, és meggondoltan alapos, és részletekbe menő, hanem arra kellene közösen törekedni, hogyha az ember az egyes vélemények különbségét egymás mellé illesztve megkaphatja a vélemények különbségét, és összefüggéseinek lényegét, akkor inkább a negatív kritikai szellemet egy időre félrerakva, és kímélve, arra kellene, hogy törekedjen, hogy az egyéni véleménnyel összepárosítva kialakíthasson egy végső megoldást, a végső összegzést, és epilógust!

 Valahogy mindig is bennem volt az, hogy ha nem egyezett a véleményem más emberekkel, akkor rögvest meg kellett de azon nyomban hunyászkodnom, és menedéket találnom, mint az üldözött vadnak, aki valamilyen súlyos törvénytelenséget követhetett el, hogy a nemes, és korholó kritikai szellem, és értelmi gondolkodás így megrótta, és elmarasztalta. Így hát most amikor tanév fordulóján, amikor gyakorlatilag már negyedikesek lettünk, úgy vélekedtem, hogy éppen eleget hallgattam, és most ha törik, ha szakad, de azért is elmondom a véleményemet!

 Ez nem okozott különösebb meglepetést, hiszen már kitapasztalhattam, hogy sajnos vannak emberek, akik különös, azt gondolom, hogy helyenként túlságosan is különleges jelentőséget tulajdonítanak azoknak a szavaknak, és észrevételeknek melyeket kimondanak. Ez nem lenne feltétlenül baj, és probléma, a gond ott kezdődik, ha ezek a nagyon is véleményükben meggyőződéses, és egyszersmind tántoríthatatlan emberek azt gondolják, hogy joguk van pusztán csak egymaguk, mindenkit kizárva ítéletet mondani, a másik ember feje fölött, méghozzá úgy hogy látszik a szembogaruk merev, és korántsem érdeklődő kontaktusaiból, hogy egyáltalán nem érdeklődnek az éppen esedékes téma iránt.

 Így aztán maradt a keserű tény, hogy nem én leszek az utolsó ember, akinek a véleményére egyáltalán nem kíváncsi az éppen esedékes vizsgáztató tanár! Kabala tanárnő ugyanis rendkívül el volt foglalva azzal az irodalomtörténeti tétellé nemesedett kijelentéssel, hogy vajon, hogyan is tetszett az egyik kedvenc regénye Kertész Imrének Sortalansága hallgatóinak?

 Én megmondom őszintén, hogy az erről készült filmet, csak később tekintettem, meg mert egyesek hajlamosak pusztán csak a megfilmesített képek, és forgatókönyvek alapján véleményt mondani valamiről, aminek nem látták a puszta nyersanyagát, és egyúttal a forrását: az anyanyelvi környezetet! Így aztán azt is mondhatnám, hogy szándékosan nem néztem meg az erről készült filmet, hanem leültem kopottas íróasztalomhoz, és elkezdtem boncolgatni, mondatról mondatra haladva, és aztán lapról lapra az irodalmi szövegösszefüggéseket!

 Kissé szokatlan volt azok a rendkívül tömör, és rövid mondatok amilyen módon Kertész Imre a regényét megírta, hiszen valamilyen oknál fogva az ember füle óhatatlanul is megszokta a Mikszáthos, Jókais, és Móriczos történetmesélési technikákat, és történetek vonalvezetési technikáit, így aztán egyszerre volt megdöbbentően újszerű, és az adott korban valamilyen posztmodernitást sugalló, és mégis az E/1-személyi elbeszélési mód is kiábrándította az embereket az éppen adott társadalomból.

 Azt szokták mondani, hogy a jó regény alapismérve az, hogy az adott kor egész társadalmát az adott olvasó szemüvegen keresztül láthatja, és gyakorlatilag bepillanthat bárhová és egyúttal mindenhova ahova csak kíván, hogy része legyen azoknak az úgynevezett életmód-történeti sajátosságoknak amiket az adott korban tettek, vagy éreztek az emberek. A legtöbb ember arra a kérdésre keresi a választ, hogy az éppen olvasót regény, vagy történet mennyire adta vissza azt a korszakot amelyben megtörtént, és az ember rájön arra, hogy nem sokkal különböztek az emberek az adott korszakokban, de megvolt az-az elrejtett technikájuk, hogy hogyan is leplezzék az egyes fájdalmakat, és szenvedéseket, vagy éppen a kitüntető boldogságot a másik ember elől. Az egyik legnehezebb feladatnak azt érzem, hogy hogyan ragadjuk, és aztán tartsuk egészen éberen az örökké felfedező figyelemét az olvasónak, hogy a történet cselekményeinek részese lehessen, és megtartsuk a figyelme középpontjában magát az élményt, és az olvasás el nem múló varázshatalmát! Bár sajnos a mai világhálók világában, amikor egy egészen egyszerű önéletrajz elküldései ideje is alig pár pillanatot vesz igénybe a szokásos hivatalos, vagy magánjellegű levélforma helyett, az ember önkéntelenül is megdöbben, hogy mennyire felgyorsult a világ melyben él, és hogy az emberek egyre erőszakosabban követelik, mintha csak joguk lenne hozzá: a Szenzációt!

 Az egyetlen remény, hogyha a jövő generáció megtanulja talán, hogy a múlt értekeit tisztelettel, és bizonyos fokú alázattal kezelje, és hogy a megtörtént életpofonokat minden embernek meg kellene tanulnia kivédenie, és egyúttal tanulva, és tapasztalva a maga hasznára fordítania!

 A tanárnő kollokviumi vizsgája meglehetősen tágtémájú beszélgetéssé változott, és szinte mindent megkérdezett, hogy olvasottságukat tesztelje, és a lehető legalaposabban megismerje, hiszen annyit már eddig is tudtunk, hogy az érdemjegyeket nem adják valami olcsó tarifával – legalább is a főiskolákon, és az egyetemeken -, valahol hallottuk, több helyről is, hogyha valaki példának okáért kapott egy kitüntető elégségest valamelyik szigorlati vizsgájára – ami természetszerűleg nehezebb volt, mint a sima vizsga -, akkor az már felért egy hármas jeggyel. Főleg ha az illető legalább is úgy kiöltözik, mintha hivatalos fogadáson venne részt államfők jelenlétében. Ahol a ruha valami miatt több súllyal esik a megmérettetés tárgykörébe, mintsem a mesterségbeli tudás.

 Így történt, hogy a tanárnő sokáig morfondírozott, és töprengett önmagában, hogy vajon a pedagógiai emberre, hallgasson vagy az erkölcsös, és emberséges belátásra, de minekután itt csak az számíthatott, hogy az illető hallgató tudja-e a tananyagot, hamarjában megtudtuk, hogy a pedagógus sokszor felülemelkedik önkéntelen példaadó szigorával az emberséges ember kegyelmességén!

 Így aztán adott nekem, egy hármas alát, pedig véleménye alapján akár még egy halvány négyes is lehetett volna, hiszen minden művet idejében sikerült megszereznem, és elolvasnom, illetve az egész félév során csak egyetlen egyszer hiányoztam, amikor leesett a legelső hó novemberben, és hatalmas orkánerejű pehelyvihar söpört végig az utcánkon, és akkora volt a hó, hogy lakótelepi házunkat szinte teljesen belepte, így esett, hogy nem mentem.

 Kabala tanárnőn látszott, hogy sokat őrlődött, és vívódott, hogy vajon milyen jegyet is adjon nekem, amikor szinte majdnem mindenre tudok válaszolni, természetesen a magam pongyola, és – egyesek véleménye szerint -, helytelen nyelvhasználatával -, így gyakorlatilag nem is bántam azt a közepes jegyet, mert Acél Ferenc tanár úr már égő tekintettel, csak azt várta, hogy a második emeleti folyosói szobában, hogyan írasson mindenre kiterjedő, és rendkívül alapos zárthelyi dolgozatot a XX.  század második felének történelméből. Így hát Ramóna, és Páncél illetve Bátor Katival  már szinte kuncsorognunk, és nagyokat sóhajtozva, meglehetősen bűnbánó tekintettel kellett közölnünk Kabala tanárnővel, hogy elnézését kérjük, de menük kell, hogy máshol is helyt állhassunk.

 Ennél furcsább, és szokatlanabb volt, főleg csoporttársaimtól az a kérés, hogy főleg amikor a tanárnő órája következik, én lehetőleg egyáltalán nem próbáljak meg nevetni, mosolyogni, illetve a boldogsághoz szükséges mindenfajta törvény nem tiltotta eszközzel, és gesztussal élni, mert mint később mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy Kabala tanárnő felettébb ideges, és nagyon is izgatott lesz, ha nevető arcot lát maga körül, amiből az következik, hogy vagy egyáltalán nem szereti a nevető embereket, vagy azt gondolja hamis illúziók képeiként, hogy esetleg rajta nevetnek, vagy már a pedagógiai pályán eltöltött kisebb idő elvette volna a mindenki számára nélkülözhetetlen reménykedést, és az egyfajta szárnyaló optimizmust? Nem tudhatjuk.

 Mindenesetre megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jó hangulatomat, és vicces, és nevetető állapotomat valamilyen formában igyekezzek állandó jelleggel mérsékelt állapotban tartani, és meglehetősen komoly ábrázatot felvenni még azokban a roppant mulatságos pillanatokban, amikor éppen például elemezni kellett egy Örkény István novelláit!

Annál is inkább hiszen a csoporttársaimtól rendszeresen hidegzuhany kezelést kaptam, többek között: hogy tartsam a számat, és el ne merjem vihogni az órát, mert lehet, hogy emiatt esetleg rosszabb jegyet ad Kabala Zsuzsa tanárnő.

- Robi kérlek tedd meg a kedvünkért – sóhajtozott egy-egy különösen kedves, és már-már igéző szempár, nehéz volt nem tenni eleget a követelésüknek. Bár nem is állt szándékomban.

 Azt hiszem, hogy itt a felsőoktatási intézmény berkeiben az emberek valami miatt sajnos elfelejtettek önfeledten megadni önmaguk lelkiismeretét az önfeledt gyermekségnek, a nevetésnek, és kiszabadulni a komoly komorság búsképű falai, és ketrecei közül. Itt az volt az egyik probléma, hogy annyira komolyan, és túlzottan felnőttek módjára kezelték az embereket, hogy szinte már azon vettük észre magunkat, hogy majdnem elfelejtettük magunkban a gyermeket. Pedig az embernek, ha bizonyos tekintetben előnyösen kiegyensúlyozott szeretne lenni, meg kellene próbálnia önmagába nézve megőrizni azt a kis embert ott legbelül, lelkének legbelsőbb terében: a Gyereket!