VÉG KÖZÖTT


Van úgy hogy ki se menekülnék e mostani megkérgesedő Magányból;

önmagamat cella-rácsok odvába elrejteném!

Láthatatlanná válhatnék az éber öntudat számára is!

Kétkedőnek gondolom ilyenkor magamat!

Ösztöneim Heuréka-ötleteket súgdosnak lelkembe

Ikarosz nyomán lángpallosú Nap izzó csóvájába még belerepülök!

Ki adhat nekem lelkierőt elengedőt

hogy mindennapi gondjaim szakadék mélységeivel bátrabban megküzdhessek!

Bizalmat tétován, míg hitehagyott fenntartásokkal tanulgatok csak!

Harmatok röppenő üveggolyó-haldoklását figyelem a kihalt,

gyárszagú reggelekben; a könnyed, pisla fény párává porlik kéjjel!

Cikkanó szemrebbenésekkel a kíváncsi lepke lángba belerepül!

Mindent megemészt a Pesszimizmus!

Önmagát hergeli s folyamatosan szétszórja

– ezért lehet még életben – Halál-szakadékok tátongó sírja!

– A kísértő Hold szemtelenül mutogatja besárgult, alsó felét!

Mikor a tűnt Idő is jeleneddé foszlik;

a megváltó Béke kibontogatná szárnyait!

Saját meggyökeresedett Halálomat – hogy felkészülhessek rá – mindig újraélem!

Felizzó, hűséges emlékezetek andalognak nyugtalan;

hallgatom még ébredő türelemmel a Mélységek szavát;

szívem kráter-résein láva-vér fortyog fel sokadszor,

lázongó tennem-vágyaim lemondásként elcsitulnak,

ha nem tapasztalhatok magam körül csillagszóró Reményt!

Így próbálnék még fennmaradni a kiszolgált Idők vidékén!

Növekvő örökléted talán önző halálodban találod!