BÖLCS TANÁCS

- Ne feledjék el! – figyelmeztette az idősödő, színházért a végtelen rajongás tiszteletével viszonyuló professzor diákjait -, csak akkor lesznek a nevelő mesterséghez méltó pedagógusok, ha megtartják magukat az erkölcsi emberség feljebbvalóságában! -–ezt annyira komoly öntudattal, és zúzmarás szemöldökeinek homlokráncolásával adta tudtára az egybegyűltek kicsiny seregének, hogy attól kellett tartani, hogy ódon templomi orgonához hasonlító, oroszlán hangszalagjaival még a lélegzetet és a levegőt is megállásra kényszerítheti.

Búbos Ákos, aki maga is belekóstolt már ebbe a mesterségbe – elvégre már több mint három hónapja, hogy sikeresen elvégezte próbatanítását; igaz csupán csak a szűkebben vett iskola falai között, maga is eltöprengett azoknak az ősi, varázslatos szavak értelmén melyeket füleivel most hallott, mert hát, hogy a mennykőbe létezhet az: ,,Ha én becsülettel minden órára készültem, és minden dolgozatomat megírtam, akkor miért nem mondták meg amióta itt vagyok egyszer is mik is voltak azok az ún. súlyos, már-már függelemsértő szarvashibák, melyeket elkövettem?”

A nyári kánikula tüskesugarai hirtelen széjjel szaggatták az ódon várkastélyszerű épület békességét és csendjét, ahol az irodalomtörténeti foglalkozásokat tartották. ,,Ez igen! Miért is nem kaphattunk több emberséget a többi tanárból?!” – bukott ki önkéntelen belőle a felismerés – igaz csupán csak magában, motyogva.

Az volt minden baj forrása: megtanulta ideje korán kamatoztatni; ha téged üldöznek, és küzdelemre késztetnek hiénatorkú gazok, ordas kezek két választásod maradt: Vagy behódolsz, és vereted magad, meghunyászkodva, vagy pedig életed végéig páncélkesztyűt viselve kénytelen-kelletlen hadakozol.

Ugyanakkor emberséges megértés, egy kedveskedő, bizalmat keltő, jó szó nélkül minden ember talán kevesebbet ér a lelkiismerete törvénye szerint, ha még nem tanulta meg magát tisztelni, de úgy, hogy ez ne vezethessen az elbizakodottság ösvényei felé.

Minden ablak, beleértve a sötétbarnára lakozott spalettákat is tárva nyitva hirdette: ,,Itt kérem szépen kimunkált emberfők okítása folyik!”

Hosszú, véget nem érő kulturális vitákról álmodozott. Nem pusztán olyanokról, amikor kivételes kedvvel saját maga mondja meg a helyes válaszokat, és mint valami monoton malom őrlőhengere ledarálja a helyes válaszokat – de mint aki tökéletes, és ugyanakkor egyenjogú partnere is lehet az őt messzemenőkig tisztelő professzor tanárnak: elvégre maguk között vannak, és mert kollegalitási viszonyban állnak! S ahogyan kezdett beletanulni, mint valami szándékos keserves kenyérkereset az egyetemi, főiskolai élet sűrű dzsungeltörvényeibe egyetlen pillanatra maga is úgy érezte, hogy a harmónia csupán egyetlen, jól kiszámított karnyújtásnyira mosolyog mennyország-mosollyal tőle. Talán csak nem volt elég rátarti, makacs, és karakán hogy ezt az elszalasztott, és ugyanakkor felbecsülhetetlen lehetőséget megragadhassa.

Fiatal korában pedig, mint valami romantikusabb kedvű, ártatlan lovagiasságban hűséggel bizakodó hős Don Quijote merte elhinni, hogy szépséges Dulcineája csak őt várja egyedül, és ezért nem rest feláldozni álmommal csalogató éjszakái, megszentelt szentségét! Szép romantikával, és még több szerelmes verssel bókolva kívánta az időtlen halhatatlanságot közvetíteni a szavak üzeneteivel. Bár több mint valószínű, hogy az adott korszak volt méltatlan befogadni az el nem múló, örökkévaló szenvedélyeket, melyek majd megteremthetik a megváltást!

Mert Búbos erre várt: Megfogva csordultig szerelmeskedő kedvese hevülő, és izzó hattyúkezét, és együtt átbarangolni az élet sikátorain, mint két sokat szenvedett, s tűrt emberi csillag, melyek attól annyira gyémántfényesek, hogy meghallják egymás szívdobbanásait!

Most, hogy egyre csak az idős próféta szavai zengtek bele a nappalok egyhangúságába öntudatlanul is megérezte, hogy itt valami többről lehet szó, mint az átlagos; ez a termetes, őszeminenciás ember igenis tudja az emberi létezés összes titkait, és ha jók vagyunk hozzá, és türelmesen nagyvonalúak megvallja majd nekünk ősi titkait!

- Jó napot! Hát maga, már ideje korán felkelt! Csak nem rám várakozott?! – lepődött meg egyszeriben az öreg professzor, amikor meglátta ifjú, mindig szerény és a tudás alázatáról közismert tanítványát.

-Elnézést kell kérnem professzor úr, de… csak a szigorlat miatt… - bátortalan szavait azonnal megértette az öreg.

- Hát persze, persze! Ildikó kedves, ha ráér akkor hozzon be két kávét! Egyet tejjel, és ha akadna esetleg valami süteményféleség azt megköszönném!

Titkárnője aki a hátsó szobában ugrásra készen várta parancsait zokszó nélkül már készítette is a kávéfőzőt, és igyekezett előkeríteni valami teasüteményféleséget.

Az idős tanár ember mintha csak a legjobb barátja, vagy kollegája lett volna a nagyon meglepődött fiatalember kedvesen betessékelte a nagy, komor szigorúságról árulkodó tölgyfaajtón belülre.

Ami rögtön feltűnt a fiatalembernek az a mérhetetlenül sok kódex, és könyv volt, melyek ábécé sorrendben sorakoztak, pedáns rendben a szintén plafonig terjedelmes, vaskos könyvespolcokon.

- Feltételezem arra kíváncsi, hogy olvastam-e ezeket a könyveket? – sandított fél szemmel a tétova fiatalra.

Búbos csak bólogatni mert, nehogy bármivel is magára vonja a figyelmet!

- …Mielőtt kimondja! Igen! Sajnos olvasnom kellett, de ma már ez a kultúra szerves része lett, és sokkal inkább hálás szívvel gondolok vissza a rég szép időkre semmint haraggal a szívemben! – annyira szépen, precízen fűzte szavait, és mondatait, hogy érződött, hogy egy valóságos tudástárral van dolga a megszeppent fiatalnak! De vajon hogy fog minden vizsgakérdésre felelni úgy, hogy – remélhetőleg -, biztosan átmehessen a vizsgán, mert semmi kedve sem volt február első felében megint pót vizsgázni menni.

- Akkor kérem, húzzon bátran egy tételt, és ha nincs ellenvetése, akkor lássunk is munkához, mert szórít az idő! – gyorsan helyet foglalt nagyobb méretű, tölgyfaborítású, öblös karosszékében, melyek meglátszott az antik jelleg.

- A nyolcas tétel kérem szépen! – hebegte Búbos.

- Máris… a nyolcas tétel! Hoppá! Önnek ma nagy szerencséje van fiatalember! – jelentette ki, mint aki meglepődött, és rokonszenvesen elégedettebb, mint valaha. – Gárdonyi Géza: az én falum című novelláskötetét kellene ától-cettig szépen bemutatnia tanulmányokkal miegyebekkel! Remélem nem okoz majd fejtörést! – kacsintott az öreg professzor, és hangjában volt valami bölcs előrelátás, mi azonnal képes volt megnyugtatni a zaklatott, nyughatatlan lelkeket.

- Nem szükséges elkapkodni semmit! Észrevettem, hogy gondjai vannak a helyesírással! Még szerencse, hogy irodalmárként engem csakis a tartalom érdekel! – hangjában egy aggódó apa felelőssége csendült ki. – Van rá kerek tizenöt perce!

- Köszönöm szépen tanár úr! – felelte Búbos, majd rohamléptekkel elfoglalta a nagyméretű irodában a hátsó kis dolgozószobát, ahol két fekete fotel, és egy nagyobb, mahagóni asztal árulkodott a finom eleganciáról. Azonnal leült, és mintha megszűnt volna körülötte a világ; hozzálátott, és már körmölt is végestelen kusza sorokat szántva össze-vissza a hófehér papíron. Persze jobb lett volna, ha mindent pontokba szedve, mint egy vázlatszerűséget tüzetesen átgondol, és csak utána lát hozzá az íráshoz, de miután össz-vissz volt neki tizenöt perce az idő így sem lehetett elég mindenre.

Csoporttársa – akivel mindig együtt utaztak hazafelé az egyetemről -, nem győzött álmélkodni rajta, hogy Búbosnak úgy vághat az esze, akár a borotva, mert sort-sor alá szántott a papíron. S kisebb féltékenységet is érzett amiatt, hogy ő fogott ki ennyire mázlista-könnyű tételt.

- Légyszi! Ha tudsz súghatnál egy kicsit! Mit lehet még Vajda János költészetéről írni?!

- Jaj! Csak halkan Ramikám! Nehogy az öreg észrevegye, hogy egymást segítjük, mert akkor mindketten lakolunk! – jogosan rettegett az ellégtelentől, mert aki nem olvasta a professzor úr kedvenceit, úgy mint: a Toldit, Arany János összesét, vagy Vajda Jánost és nem tudott egyszerű kérdésekre sem felelni az szó nélkül azonnal repült a szigorlatról! Ezért a harmincnyolc tételből igyekeztek annyira felkészülni, amennyire csak tudtak! S átkozták a pillanatot akkor, ha az adott kötetet egyedül a Széchényi Könyvtárban találhatták meg, mert onnét nem lehetett kikölcsönözni, és sokan voltak kollégiásták!

Alig telt bele hat perc, és az idős professzor máris szólította az első felelőjelöltet:

- Akkor ki szeretne lenni az első vállalkozószellemű?! – mérte végig őket megfontoltan, türelmesen.

Búbos azonnal felállt, és zokszó nélkül felemelt fejjel kilépett.

- Szimpatikus a hozzáállása kedves kolléga! Csak így tovább! – tetszett az öregnek ez a kissé félszeg bátorság. – Foglaljon helyet! Hallgatom! – figyelmesen hátradőlt a nagy székben, és szúrós, mégis barátságos sötétbarnás szemeivel, és bozontos őszes szemöldökével vizslatni kezdte az időközben csatakosra megizzadt felelőt.

- Gárdonyi Géza még fiatal tanárként írta szabadidejében első és legfontosabb novelláskötét! – ,,eddig jó! Nem fogott gyanút! – gondolta. – Amint a gyerekek a téli csikorgó fagyokban a rorátéra mentek, Gárdonyi szociográfus pontossággal igyekezett bemutatni az egész kisebb falu szerkezetét! Hogyan is éltek ott az emberek?

- Álljunk meg egy szóra kedves barátom! – húzta fel kíváncsian kutató szemöldökét az öreg. – Tanult latint az iskolában?

Mint aki valami nagyon súlyos és megbocsáthatatlan vétséget követett el Búbos nagyon megszeppent, és szemlátomást azt sem igen tudta, hogy köpjön, vagy nyeljen?

- Elnézést kérek tanár úr! Sajnos nem! – vetette oda motyogva.

- Tudja mit jelent a roráté?

-Talán… amikor a gyerekek hajnalban templomba mentek… - próbálkozott a megfejtéssel Búbos, és mindeközben végig az öreg prof tekintetét vizsgálta, hogy vajon jót mondd el, és nem sületlenséget?

- Na, majdnem jó! Hát miért mentek a gyerekek a templomba?

Búbos érezte, hogy azonnal elbizonytalanodik; megremegett alsó, valamivel teltebb ajka, mint akibe szabályosan belefagyott a szó:

- Imádkozni…?

- Ezt most kérdezi kedves kollegám, vagy mondja?!

- Mondom… - még mindig hallotta saját magán, hogy eléggé bizonytalan, és az ilyesmit nem szokták jó szemmel nézni! Így hát magában már elkönyvelte, hogy épp bőrrel is megúszhatja ezt a nagyon sok időt és energiát felemésztő vizsgát!

- Ne idegeskedjen! Menni fog ez! Tehát a gyerekek azért mentek a templomba, hogy imádkozzanak! Akkor a roráté az?

- Valamilyen hálaadó ima!

- Gratulálok tisztelt tanár uram! Megvan a megfejtés! – félig fölállt, és kezet fogott a megszeppent hallgatóval, ki természetesen viszonozta a kézfogást!

Valósággal megkönnyebbült; érezte nagy kő esett le a szívéről. Végre nem kapott elégtelent, de a valódi érdemjegye még így is bizonytalanságra adott okot.

- Akkor kérdezem, hogy folytatja-e tovább a megkezdett vizsgát, vagy itt fejezzük be? – kíváncsian tekintett rá az öreg professzor a szék biztonságot jelentő öbléből.

- Tessék parancsolni! – szabadkozott a félszeg fiatalember, és nyakkendőjét kezdte igazgatni, gyűrögetni, mert időközben fojtogató érzés tört rá!

- …Tehát akkor bátor ember duplán ad! Tetszik az olvasottsága kedves Búbos! Akkor egy utolsó kérdést, ha megenged nekem, és máris végeztünk!

A fiatalember, mint akit egy villamosszékhez szegeztek halálfélelemmel kezdett szorongani a ,,vallatószékben” hogy vajon milyen furmányos dolgot találhatott ki ellene az öreg?

- Hány éves volt Arany János unokája, mikor Aranyékhoz került?

,,Ennél nehezebb kérdés már nem is létezhet a földkerekségen!” – jelentette ki magában, és most minden idegrendszerével azon volt, hogy ne mutassa ki, hogy fogalma sincs bizonyos maguktól értető dolgokról!

Az öreg professzor huncutmódon elmosolyodott, hiszen ezen a reggeli napon egyelőre Búbos volt az egyetlen becsületes hallgatója, akinek – kivételesen -, még a széleskörű olvasottsága is tetszett!

- Ne kapkodjon! Csak lassan, türelmesen! – rengő, érces, tenor hangja barátságos volt nagyon, és megtisztelően megértő. –Tehát, hány éves lehetett az a kicsi lányka, amikor a költő Aranyhoz kerülhetett?

,,Már megint úgy tette fel a furfangos kérdést, hogy az kétértelműséget hordozott! – gondolta. De akkor sem adom meg magam!” – döntötte el magában.

- Három-négy éves ha lehetett! – vágta rá. De még mindig elengedő bizonytalansággal rendelkezett, hogy az öregben a gyanú árnyéka fennmaradjon.

- Hát egy négy éves gyerekkel még semmi baj se lenne! – mosolyodott el megint a gyerekes, naiv válasz hallatán, de úgy döntött, hogy Búbos Ákos minden tiszteletet megérdemel, hiszen nem tudott tőle olyat kérdezni, amire így, vagy úgy, de nem tudott volna válaszolni!

- No, hát! Csecsemőkorról tetszett hallani?

- Oh! – esett le rögvest a tantusz! – Hát persze!

- Akkor jó! – huncut barnás szemeiben cinkos láng parázslott. – Lássuk a leckekönyvét!

Hórihorgas, bütykös kezeivel egy szép aranyvégű tollat vett a kezébe, és művészi, dőlt írásképpen a hátsó részbe körmölt valamit; beletelt jó pár percbe mire visszaadta Búbos indexét!

,,Most jött el a végítélet órája! Biztos, hogy ez már a közelgő bukás előszele!” – s biztosan megvolt róla győződve, hogy a professzor azért fogja megbuktatni, mert nem volt eléggé talpraesett, és határozott! Igen is! Kivált a mai világban rámenősnek, és karakánnak kell lenni! Különben bárki emberfia eltaposhatja!

Szabályosan szégyellte magát, és hogy valamicske szikra bátorságot kaphasson a ,,nagyoktól” megnézett még egyszer sorrendben a gondolkodó Rippl-Rónai képet Babitsról, és az idős Arany-portrét közvetlenül az öreg feje fölött!

Alig nyolc perc múlva percre pontosan az öreg tanárember átnyújtotta a becsukott indexet, és nagy örömmel csak annyit jegyzett meg:

- Önből remek pedagógus lesz, mert becsületes! Kérem az indexét csak odakint nézze meg! Viszont látásra! – fölállt, és kimérten mint egy különös eminenciás kezet rázott a megilletődött fiatalemberrel.