Számadás a múlt időknek

 

 

                VII. fejezet

   A nebuló próbál baráti szövetségeseket találni

 

 

  Én nagyon hálás, boldog, és szerencsés embernek mondhattam magam, hogy egy olyan angyaltekintetű, kedves, és nem utolsósorban szívből sugárzó jóság, türelem, alázat, és kegyelmes idős hölgy vett a gondos szárnyai alá, és pártfogásába, mint Halas Ildikó tanárnő! Ha az ember élete során nem találkozik legalább egyetlen ilyen kaliberű becsületes emberrel, ami segít neki, teljes mértékű önzetlenséggel, és bátorítással az élet buktató jellegű iránytűit nehezebb egymaga átvészelnie.

  Ilyen engedelmesen, és türelmesen bölcs, és jóságos emberekből, sajnos a mostani XXI. századi korszak csak imitt-amott bővelkedik, azt is mondhatnánk, hogy kiveszőben van az erkölcs, és meg kellett élnünk szívet szaggatóan bizonyos erkölcsök, és igenis rendkívül fontos értékek elvesztését!

  Miután megírtam Halas tanárnőhöz a szakdolgozatomat, amit kellő rendszerességgel a Múzeum körúton az A épület harmadik emeleti irodájában nézett át, többé már sajnos nem találkoztam vele. Az ő személyisége nélkül azt hiszem, hogy nemcsak bennem, de csoporttársaim jelentős részében is maradt egy kibogozhatatlan, és légüres tükörtér, ahol az ember elmagányosodhatott, ha valaki ismét fel nem karolta!

 A legelső év őszi félévében mindig is voltak sajnos olyan kaliberű személyiségek akiktől óvakodni illett, és tanácsos volt, ha az ember távol tartotta magát a kérdésektől, és az ezzel együtt járó bajoktól is. Ezek az emberek általában mindenhez savanyú arccal, és kíméletlen, és egyhangú szigorúsággal álltak hozzá, és ha valamit tudni szeretett volna az ember, látszott a szemeik párbeszédélő, hogy a villámok, és az összes kendőzetlen indulat, és szenvedélyes bosszús megszállottság ott világít, mint valamiféle nagyon is tudatos, ám korántsem kellemes gyilkos petróleumlámpa szembogaraik mélyén!

 Én, ha ez idáig jók a számításaim (ám a matematika nemi gazán állt közel a szívemhez), összesen hét alkalommal mentem a bűvös, és elvarázsolt című Nyelvtörténet szigorlat pótvizsgájára!

Nem vitás! Összesen hét alkalommal! Ez a bizonyos számomra igencsak kellemetlen, és egyúttal kétségbeesetten lesújtó erkölcsi ítélete volt az embertelenségnek! Tudniillik, a nyelvtörténet című tantárgy arra keresi az elmúlt idők szövetén át az elrejtett, vagy éppenséggel tudatosan eltitkolt válaszokat, hogy kik lehettek az őseink, és milyen kapcsolatban is voltak a többi feltételezett rokonnyelvű népcsoportokkal. Továbbá az összes hangtani törvény alapján, vizsgálja magyar szavaink finnugor gyökereit, és eredet-meghatározásait!

 A legnagyobb gond, ha valaki megvette az összes erre vonatokozó szakirodalmat a Kazinczy utcai jegyzetboltban: nevezetesen Bárczi Géza- Benkő Loránd-Berrár Jolán-féle a Magyar nyelv története című nyelvészeti könyvre, amely meg kell, hogy mondjam elsősorban az adott tantárgyban már nagyon otthonosan mozgó tudósoknak, és nyelvészkollegáknak készült, és a csoporttársakkal együtt bizony okozott néhány hajmeresztő mutatványt, mire úgy nagyjából sikerült egyáltalán azt kideríteni, hogy mit is jelenthet az adott szakzsargon (szakszöveggel megfogalmazott) rész, és hogy ez miért fontos, és hogyan kapcsolódik az adott tananyaghoz!

  Ez az igen-igen vaskos magyar nyelv történetét összefoglaló igen szaktudományos munka sajnos mellőzte a közértetőség nyelvezetét, és amellett, hogy mint említettem léteztek olyan jellemű emberek a pedagógusok között akinél a kérdések feltétele egyenlő volt az azonnali buktatással az adott vizsgákon, ha valaki egyáltalán megpróbálkozott azzal hogy kérdezzen, még ha a legegyszerűbb kérdésekről is volt szó eléggé alaposan össze kellett gyűjtögetni az adott tantárgyi tudományát, hogy ne sérthesse meg, túlontúli közérthetőségével az adott pedagógusokat!

 

  Boglyas Zoltán tanár úr is olyan jellemű ember volt, aki mindig elérte, hogy bizonyos tekintetben félelemmel, és rettegéssel vegyes tisztelettel hallgassa érdekes orgánumú, kicsit mélyülő zöngés, és nagyon szigor-kemény szavait az éppen adott osztálycsoport!

  Boglyas tanár úr a harmincas éveinek közepén járó, magas, vékony testalkatú, nagyon fekete göndör hajú, szemüveges, és hatalmas kutató tekintettel rendelkező kissé magának való ember volt. Az ember azt hitte, hogy ott helyben elég akár egyetlen toldalék, vagy jelző, és rag pontatlanul, és helytelenül való megfogalmazása, és máris a legjobb esetben is röpül a toll, mint az újra repülni tudó elégtelen a végzetes leckekönyvbe.

  A tanár úrhoz azt gondolom, hogy hozzá lehetett volna igazítani bármelyik pontos időt mutató toronyórát, vagy legalább is a másodpercre pontosan kiszámított svájci óraműszerkezeteket is, hiszen akár mikor volt vele órán, minden egyes alkalommal percre pontosan megjelent. Az ember, ha dermedt néha csend harmóniája lebegte be az osztály, de csak akkor, ha tökéletes csend uralkodott, és megfagyott az éltető lélegzet is megfigyelhette fekete boka cipőjének pattogó, és kopogó járását, ami annyira gyilkosan irritálta egyesek fülét, hogy önkéntelenül is inkább könnyezve hazament volna, semmint beüljön egy ilyen formátumú, villámtekintetű ember órájára!

  Boglyas tanár úr járása igen-igen figyelemre méltó volt. Képzeljük el azt, hogy az emberek többsége úgy jár, és sétál, hogy a két lábával, egyszer bal, másszor pedig jobbal kilép, de a nagy általánosságban az emberek többsége bal lábbal szokott kilépni, és az a domináns, és a meghatározó láb amivel az ember a lépését megkezdi. A tanár úr ellenben azt gondolom, hogy tökéletesítette a légben való szabad járkálás, mondhatni a lebegő tánc stílusát, hiszen amikor az adott lábunkkal amelyek megkezdtük a lépést felemeljük automatikusan az következne, hogy letesszük a sarkunkat is a földre, de a tanár úr ehelyett pipiskedve, és lábujjhegyen járt, mintha táncolt volna a levegőben, kissé peckesen!

  Nagy ritkán megesett, hogy valami furcsa, és lenéző dolgon, amit az intelligenciája furcsált gúnyos, fintorított mosollyal nyugtázta magában nevetését, ám ez nagyon is nagy szónak számított, hogy egy nyelvészeti szakember elnevesse magát, ráadásul olyan valaki, aki sajnos túlontúl szigorúságával, és könyörtelen keménységével nem örvendett közkedveltségnek a hallgatóság köreiben, bizony eléggé furcsa volt.

  Egy-egy ilyen alkalommal, amikor láttuk, hogy a tanár úr szájszeglete, akár a csigafonal görbülésre hajladozik, meglepődtünk, és szinte már automatikusan készítettük a leckekönyvünket, hogy bevezessük az elégtelent, amiért egyáltalán meglepődhettünk!

  Mint minden szemináriumi (kiscsoportos foglalkozás) alkalmával nyelvtörténeti szemináriumon is kiselőadásokkal kellett cselekvőképessé tennünk gondolati műhelyeinkben a felszabadult értelmünk energiáit! A kiselőadás tartalmát Boglyas tanár úr mindig előre meghatározta, és kifejtette, hogy az adott illetőnek mit kell, és hogyan elmondania, és megszabta az időt is, általában egy-egy kiselőadás időbeli határa nem lehetett több mint tíz, esetleg tizenöt percnél. Ha valaki merő véletlenségből, esetleg hajlamos volt megszegni az időkorlátot, azt a tanár úr leállítatta a beszédben, és elkérte a vázlatát – hiszen minden órára köteles volt mindenki A4-es lapon vázlatot gépelni, hogy csoporttársai tudják miről is van szó!

  Az én egyik kiselőadás témám – hiszen itt mindenkinek egyszerre akár még több feladata is lehetett-, éppen az volt, hogy a XV-XVIII. század közötti grammatikusok, és nyelvészeti szakemberek, és főleg a magyar nyelv rendszerével behatóbban foglalkozó tudósoknak, és bibliakészítő embereknek az élettörténetét kellett röviden vázolnom, és be kellett mutatni, ami a lényeg volt, hogy milyen új nyelvtani rendszereket dolgoztak ki ezek az emberek, hogy a magyar nyelv írásban is közérthető legyen, továbbá, hogy milyen vitákat robbantott ki az adott mássalhangzók helyesírása stb.

  A tanár úrnak tetszhetett a kiselőadásom, mert eléggé figyelmesen hallgatta, és csak ritkán szólt közbe – ami gyakorlati szempontokat figyelembe véve azért nagy szó, és egyúttal megállapítás, mert Boglyas tanár úr, ha neki más volt a véleménye azt nem rejtette véka alá, és kíméletlen ítélettel közölte az adott hallgatóval, hogy sajnos az előadásának bizonyos részei kívánnivalót hagynak maguk után! Ami diáknyelven egyet jelentett azzal, hogy az illető imádkozhatott, hogy egyáltalán megkapja az elégséges jegyet, majd utóbb a vizsgán. Egyébként a kiselőadásoknak ténylegesen legfeljebb csak az a tétjük lehetett, hogy ha valaki nem felet meg, az legfeljebb felmondta még egyszer, tehát akkora tragédia nem történt belőle, hogy összedőlt volna egy gondosan fölépített, értelmi kártyavár.

 A nyelvtörténet zárthelyen történő dolgozatok megírása viszont annál nagyobb fejtőrést, és kétségbeesést okozott kiváltképpen nekem, aki tudtam magamról, hogy egyáltalán nem rendelkezem, és sajnos nem vagyok megáldva az adott szakismereti trükkökkel, mint az óvatlan pillanatban előkukucskáló puskák, és cetlizős felíratok tárházával, és a kellő időben közétett súgó üzenetek (ami abból állt, ha valaki tudta a helyes megfejtést a dolgozatban, az továbbadta, de nagyon halkan, és akkor mindenki tudta, és valakinek ez a sugdolózás mentette meg a jegyét, hogy el ne süllyedjen az elégtelenek véghetetlennek látszó, sötét jövőjű tengerében.)

  A zárthelyi dolgozatokat (közismertebb nevükön Zh-kat), általában a szemináriumi foglalkozásokon írtuk meg, amikor éppen lezárult egy-egy fontosabb anyagrész a nyelvtörténet köréből, vagy a középkorból átmentünk szemvillanás alatt a kora újkorba! A megírására attól függően, hogy mini zh-t, vagy rendes nagy zh-t írtunk, általában tíz-és tizenöt perc állt rendelkezésre, ha kicsi volt a zh. Ha nagy akkor egy teljes negyvenöt per is belefért azt, gondolom, hogy bőven!

  Sokan megvádoltak, illetve olyan kijelentéseket tettek az irányomban, hogy egyáltalán nem is készültem fel, mert ha forgattam volna az adott tankönyveket, akkor az, hogy sorozatosan csak elégtelenek díszítik a végzet könyveként elhíresült leckekönyvemet nem fordultak volna elő!

  Megnyugtatok minden tisztelt ismerőst, erről szó sem volt. Én mindig igyekeztem becsületesen, otthon leülve, magam mellé véve a vonalzómat, és általában a grafit ceruzáimat, segítségükkel aláhúzva a legfontosabb részeket a tankönyvből, illetve egyesek azt mondanák hogy szinte sztahanovista jelleggel, túlontúl alapos és precíz vagyok, mert részletes vázlatokat faragtam az adott témákkal kapcsolatban, hogy lemérjem a saját zárthelyi dolgozatom idejét, minden egyes alkalommal, hogy még min kellene javítanom, amit éppen elrontottam!

 Az egyik legnagyobb felelőtlenségnek azt hogy az erkölcsi kötelességük az lenne, hogyha az illető diák, vagy hallgató hibákat követ el, akkor elsősorban segítő szándékú kritikákkal, és nem romboló jellegű megjegyzések tenger árjával kellene szerény hallgatóság koponyáját bombáznia egyes okosnak mondott embereknek. Hanem azt kellene megtanulni, hogy igen, még a felsőoktatásban is szükséges, hogy a hallgatónak elmagyarázzák még a nagyon nyilvánvaló dolgokat is, és a legegyszerűbb kérdésekre megadják a válaszokat, hiszen nem tudhatjuk, hogy ki milyen jellegű szociális környezetből jött!

  Ez a fajta hibákat elemző felhívás, és segítő szándék sajnos hiányzott Boglyas tanár úrhoz hasonló személyiséggel megáldott emberekből.

  A tanár úrnak a világoskéken világító szemei villámokat szórtak amikor az ember csak rájuk nézett, és nem volt ez másként azokon a jellegzetes nyelvtörténet szigorlatokon, amikor is a porul járt, és nagyon is elcsigázott lelkiismeretű hallgatóknak arra az egészen egyszerű kérdésre kellett megfelelniük, hogy a mohácsi vész vajon 1526-ban, vagy éppen 1711-ben volt? – Hát azt hiszem, hogy az emberek többsége, - aki legalább is nem hiányzott a mohácsi vész történelmi tárgyalásánál valószínűleg azt mondaná, hogy 1526 augusztus 29-én volt, rekkenő hőségben. Viszont, ha az ember egy főiskolai docens véleményét kénytelen-kelletlen, és nagyon kellemetlenül elfogadni, bizonyára szükséges, hogy meggondolja magát, kiváltképp, ha ezen a kellemetlen történelmi adaton múlhat a jegye!

  Nos, ha az ember egy tipikusan előkészített nyelvtörténeti szigorlaton vesz rész, a legelső dolog amit a vizsgáztató szakmabeli pedagógusok megkérdeznek tőle – feltéve, ha eddig már több alkalommal, mint én is voltam pótvizsgán, hogy: az illető hallgató befizette-e az esedékes csekket, ami akkor 1500 forint volt! Örömmel jelenthetem, hogy mi minden egyes alkalommal befizettük az adott összeget, tehát hét alkalommal, és mind a hét alkalommal azt üzenték kongó fülembe, hogy:

 ,, Az ön tudása nem megfelelő! Egyáltalán önnek mi keresnivalója van a magyar szakon!”

  Ha az ember ehhez hasonló nagyon szívet marcangoló, és szívfájdító kijelentéseket hall, ráadásul olyan emberekről akiknek inkább bátorítaniuk, és biztatniuk kellene a kezdőket, és a tapasztalatokra szomjazó ifjúságot, bizony az ember már ideje korán kiábrándul az egyetemi létből!

Az a fajta ellenszenvesen fagyos, és dermesztően negatív légkör ami akkor fogadta az embert amikor belépett a nyelvészeti tanszék irodáján, szinte már magáért beszélt. A tekintetek szétbontó, és villámló kereszttüzében az ember itt aligha szerezhetett volna magának, akár a pedagógusok, akár a diákok között ütőképes védelmet, esetleg barátságos szövetségeseket!

  Az ember itt húzott egy tételt – általában harminc tétel volt egy-egy nagyobb terjedelmű szigorlaton -, és hozzá egy ismert nyelvemlékből lehetett az: az Ómagyar Mária siralom, vagy a Tihanyi apátság alapító levele, vagy a Halotti Beszéd, a lényeg, hogy ezekből a korabeli nyelvemlékekből – természetesen a korabeli helyesírással írva -, részletek voltak kiemelve, és az adott hallgatónak egészen pontosan, és a mai korszak nyelvezetére kellett lefordítania az adott szöveget, illetve elemeznie illett tudni az adott korszak hangzóváltozásait, illetve a helyesírását is!

  Aki már ezen a vélhetően nem is olyan egyszerű bevezető próbatételen elbukott számíthatott rá, hogy egy-két jeggyel bizonyára rosszabbat kapott a végeredményt illetően, mint esetleg az aki ezzel a nyelvemlékekkel tisztában volt.

  Az ember összességében tizenöt percet kapott, hogy vázlatában önmagának fölvázolja, hogy gondolati könyvtárai között melyek azok a szakszavak, és szakkifejezések, amelyeket, majd beleépít a feleletébe, és használni fog tudni, hogy ez által minél rokonszenvesebben meggyőzhesse a szigorlatoztatókat arról, hogy ő valóban mindent tud, még a jelentéktelennek is gondolt részlet adatokat is.

  Ha a tétel elmondásával, és kifejtésével nem voltak problémák – amihez természetesen hozzá illett fűzni, hogy Boglyas tanár úr, és az éppen esedékes vizsgáztató tanárnő bizony eléggé alaposan lényeges, és tudásunkat kiszűrő kérdésekkel bombázott minket folyamatosan -, még akkor is meg kellett, hogy az illető felelő feleljen az úgynevezett záró kérdéseknek, amiket a szigorlat záró részénél tettek fel!

  Ha erre már nehezebben ment a válasz az illető örülhetett, ha megadják neki az elégségest – de ne feledkezzünk meg arról, hogy aki már egy elégségest kapott az megfelelt átszámítva egy jeles, vagy legalább is két közepes teljesítménynek!

  Én is minden részletes adatot elmondtam, szinte már annyira tudósi méretű szakszavakkal, és kifejezésekkel tarkítva, hogy bizony sokszor azt sem tudtam, hogy egészen egyszerűen miről is beszélek, és milyen tételeket bizonyítok, cáfolók, vagy ítélek meg?!

  Elég az hozzá, hogy a hét nyelvtörténeti szigorlati pótvizsga alkalmával, általában a konkurens tanárnő kijelentette meglehetősen mérgező, szigorhangon, és fagyos, és éles tekintettel, hogy:

,, Nézze Róbert, én látom, hogy tud valamit, de maga nem hiteles és meggyőző és ezért kérnem kel, hogy próbálkozzon újra a következő alkalommal!” – ezzel a kijelentéssel kapcsolatban azért illik azt megjegyezni, ha az ember már legalább hússzor hallja egymás után mind a hét pótvizsgáján, hogy valami nem stimmel a szaktudása körül, és az adott pedagógusok sem hajlandóak egyáltalán még azt sem elárulni, hogy titkukat felfedjék, hogy mi volt az éppen szarvashibája az embernek, akkor az embernek egyetlen választása van, erről a vizsgáról addig kell lemondania, amíg a többit sikerrel nem teljesítette, vagyis ezek után én úgy gondoltam, hogy még egyetlen sikertelen nyelvtörténeti pótvizsga, és ismételten elutasító választ kapok! Éppen ezért úgy gondoltam, hogy a többi nyelvészeti vizsgámat, ha egyszer senki sem volt egyáltalában hajlandó közölni a hibáimat akkor csak a lehető legutolsó alkalomra szerettem volna halasztani ezt az egyetlen vizsgát.

Talán a legmeghökkentőbb az egész vizsgáztatási processzusban annyi, hogy igenis az adott tanárnak – aki tanította számunkra a nyelvtörténetet -, ki kellett volna állnia a hallgatói mellett, és vállalni bizonyos kellemetlennek ható következményeket: mint azt, hogy valakinek nem szimpatikus a fizimiskája, vagy esetleg más tulajdonságokkal rendelkezik: legalább is erkölcsi tekintetben!

  Időközben azonban annyira felgyülemlett, és megszaporodott, főleg a nyelvészeti tantárgyakból a pótvizsgák számadása, hogy egy idő után, már azt sem tudtam, hogy milyen nyelvészeti órára járok, csak kötelezően kívántam művelődni, és új ismeretekkel gazdagodni egy kicsit!

 

  Amikor éppen szintagmatan órára szerettem volna menni később a harmadéves félévben Fecske Erzsébet tanárnő illedelmesen felszólította azokat az embereket akiknek nem volt meg a szükséges egyetemes, összefoglaló nyelvészeti szigorlatuk, hogy legyenek kedvesek távozzanak az osztályteremből, és amikor az ember a legtiszteletteljesebb udvariassággal azért megpróbálta megkérdezni, hogy miért nem hallgathatják meg az órát azok akiknek valami nyelvészeti vizsgájuk nem sikerült a válasz az volt, hogy:

,, önöknek nincs meg a kellő elméleti szaktudásuk ahhoz, hogy ezen a foglalkozáson eredményesen szerepeljenek, és elméleti vizsga nélkül nem is fogják megérteni ennek az órának a téma tartalmát.”

  Úgy hogy engem a szó lehető legegyszerűbb jelentésével elegánsan, és kellő intelligenciával kitettek a szintagmatan óráról, és később látni fogja a tisztelt olvasó, hogy máshonnan is!

  Lelkiekben engem roppant mértékben megviselt, és azt hiszem mást is a nyelvtörténeti szigorlat körüli huzavona, egy idő után jogos megállapítással, már mindenki érezte, hiszen benne volt a fagyosan kellemetlenkedő levegőben, hogy itt már nem a szaktudás számított, hanem az, ki mennyire szimpatikus az adott pedagógusoknak, éppen ezért folyamatos kötéltáncot kellett hogy vívjak a remény és a kétségbeesés között, hogy vajon én vagyok az egyedüli felelős, és én rontottam-e el mindent, vagy esetleg más?

  Egy kis idő elteltével szépen lassan, megfontoltan, és kellő tartalmassággal kialakult az bennem, hogy én minden órára, és minden foglalkozásra: legyen az szakmai, később tanítási gyakorlat, vagy vizsga, és szigorlat mindig igyekeztem minden szakirodalmat végigolvasni, és felhasználva beépíteni tudásom könyvtárpolcaiba, és ha valakinek ez nem volt éppenséggel elegendő, vagy megfelelő azzal sajnos én már semmit sem tehettem, mert ahhoz a másik fél aktív közreműködése, és önzetlen segítségadására is szükség lett volna!

  Úgy hogy ezek után azon vitázni, hogy ki lehetett az a rejtélyes személy aki hibázott, és erre nem figyelmeztetett, vagy hívta fel kellő időben a figyelmet, már nem is érdekelt, sajnos egyetemi tanulmányaim alatt úgyis jöttek még legalább tízesével olyan személyiségű emberek, akiknél valami bagatellnek tűnő, apró-cseprő probléma miatt elszakadt a cérna!

  A végzetes leckekönyvbe éppen ezért nyelvtörténetből volt a lehető legtöbb elégtelen érdemjegyem, de már nem is foglalkoztam vele, mert úgy éreztem, hogy fontosabb dolgaim is vannak, mint folyamatosan azon morfondírozni, rágódni, és emészteni egész éjszaka a saját összetört lelkiismeretemet, hogy mik lehettek a hibáim, és hogy valóban én vagyok-e a bűnös? Már teljesen fölösleges felhajtásnak tűnt.

 

  A legelső főiskolai tanulmányi évemben volt egy igen érdekes ember, aki bizonyára nagy Beatles rajongó lehetett, mert több cikke is foglakozott John Lenonnal, és többek között ő volt az aki az úgynevezett popkultúra című speciális kollégiumokat tartotta, - amik azért voltak nemcsak izgalmasak, de egyúttal nagyon élvezhetően is érdekesek, mert itt az ember még ha hibás, vagy rossz gondolatokat is közölt, nem volt semmi tétje, legfeljebb az év végi vizsgán kicsit a koponyájára pirítottak, hogy:

,, Nahát, nahát, meg ejnye, ejnye” – így aztán ezeket a kiscsoportos jellegű szemináriumi foglakozásokat mindenki szerette, és élvezte!

 

  Azt az embert aki nagy Beatles rajongó lehetett egykoron, Kosztos Tibor tanár úrnak hívták, és nagyon türelmesen kezelte a diákság – úgynevezett -, kamaszkori lázadó életvitelét, és stílusát, mert bizony tanúságjelét adta több alkalommal is, hogy ö is egyfajta örök lázadó típusát képviselte bizonyos formai keretek között!

  Ha az ember a külsőt megpillantotta rájöhetett, hogy egy amolyan könyvtáros forma, szemüveges kutató-tudós személyiséggel lehet dolga. A tanár úr úgy a harmincas éveinek közepén járó koponyáján kopasz, kétoldalt vörös hajú, körlencsés szemüveget viselő, bal arcán jellegzetesen sötétbarna anyajegy bélyeget viselő, roppant jó humorérzékkel, és nevetőképességgel megáldott irodalomtanár volt, aki mindig elérte, hogyha az illető osztálycsoport nem figyelt rá, egy-egy jófa viccel, netán élcelődő tréfával meg ne nevettessen szinte mindenkit, azt hiszem, hogy ritkán találkozik az ember élete során ennyire laza, mosolygós, és vicces emberrel, és ráadásul éppen egy pedagógussal!

  Az ember nehéz képes hinni a szemének, amikor azt kell, hogy lássa, hogy néha bizony a vicces emberek is komoly gondokat okozhatnak az embereknek, kivált, ha éppen például a verstani ismeretek hiányosságaiban kellene, hogy segítségére legyenek a tapasztalatlan gólyáknak!

  Már a legelső évben verstani szemináriumon, - ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy vers szöveggyűjtemény segítségével próbáltuk elemezni, és analizálni a versek szerkezeti felépítését ütemhangsúlyos, és az időmértékes formák minél hatékonyabb betartásával.

 Ez sajnos annak, aki a gimnáziumban csak a tartalmi szempontokat vette figyelembe – hiszen, a negyvenöt perc alatt, sajnos haladni kellett a tananyaggal -, annak az, hogy mi az időmértékes verselésben a rövid, illetve a hosszú szótag jelzése, sajnos nagy bonyodalmat, és feladatokat okozott! Még szerencse, hogy groteszk, és tengernyi sok unszolásra Kosztos tanár úr végre-valahára megmutatta nemcsak az ütemhangsúlyos, de az időmértékes verselés csínyját-binyját, ám amikor mindezekből vizsgára került a sor, türelmesen, kiszámítottan, nagyon komolyan – ennyire komolynak az ember ritkán lát egy mosolygós személyiséget -, felhívta türelmes figyelmemet arra, hogy ez sajnos nem éppen elégséges, de benne volt minden szavában, a megbocsátó könyörület, amiért képességeimhez mérten figyeltem az óráin, és később a harmadik félév magyar irodalmi szigorlatain, és világirodalmi kollokviumain kellemes meglepetéseket okoztam neki Arany János balladáinak elemzésével, és egyúttal Bertold Brecht-nek a Koldusoperájával.

 Azt hiszem minden emberséges pedagógus feltette önmagának azt a különösen furcsa, és meglepetésszerű kérdést, hogyha ez a fiatalember ennyire érti az irodalomtörténetet, és világirodalmat, sőt kiismeri magát a történelmi összefüggések labirintusaiban hogy létezik, hogy nem boldogul a szerencse kegyelmével sem a magyar grammatika könyörtelen rendszereivel, szabályaival, illetve törvényszerűségeivel?

  Erre sajnos nem tudok válaszolni, hiszen talán én tudhatom a legjobban, hogy a töménytelen mennyiségű, és minőségű szakmódszertani tanulmányok, és nyelvészeti kézi, és szakkönyvek átkutatása, és bemagolását követően sem voltak bizonyos személyiségek megelégedve a tudásommal akkor hogyan és miképpen lehetett volna egyáltalán azt elérni, hogy elhiggyék azt, hogy a becsület, szorgalom, és az igaz szó szentsége megesik, hogy párban s együtt járnak!

  Mindenesetre a tanár úr igyekezett azért, akin látta, és tapasztalta azt, hogy a lehető legmaximálisabban partnerként állt ahhoz, hogy nemcsak megtanulja a tananyagot, hanem el is gondolkozott róla, - tehát önálló véleménnyel rendelkezett -, azt igyekezett a lehető legjobb eredményhirdetésben részesíteni. A sors kiszámíthatatlan, és egyúttal különös iróniája sajnos az volt, hogy a tanárok között is voltak rangidős emberek, és mint utóbb megtudtuk mindig a tudományokban rangidős emberek szava dönt, így a magyar irodalom szigorlat meglehetősen méltánytalan, és a szokott módon nem éppen kellemes eredménnyel zárult, de kóborló, és állandó jelleggel nyugtalan lelkem végre valahára megnyugodhatott, hiszen legalább a szerencse percéből kitelt, hogy nem kellett pótvizsgára mennem!

  Azt hiszem, hogy Kosztos tanár úrban is megvolt egyfajta emberséges hozzáállás ami a közös célok, és megfontolt követelmények megszentelt ügyét illeti, csak ő valamikor szerencsésen kimutatta, valamikor pedig rejtegette, de ettől függetlenül nagy szerencsénk volt vele, hogy éppen ő volt az aki a verstani igen bonyolult foglalkozásokat vezette, és egyúttal megkezdhette a bevezetés az irodalomtudományba című tantárgyat!

 Mindenesetre azt, már a vizsgák alkalmával igen alaposan kitapasztalhattam, és meg is tanulhattam, hogy az ember, ha ténylegesen hófehér, és patyolattiszt inget, és sötétnadrágot vesz, és ha ráadásul létezik a szobai szekrényében egy fölösleges zakó, vagy öltöny, akkor máris egy jeggyel kedvezőbb hatást, és egyben előnyős benyomást tehet az illetékes, feletető tanárnál! És még mondják, hogy nem a ruha teszi az embert! Dehogynem!

  Igen ám, de mivel az évszakok váltakozása diktálná, az embernél azt, hogy mi az amit felvegyen, és a vizsgaidőszak nagy általánosságban, mindig januárra esett, szüleim támogató segítségével, és kegyelmességével úgy gondolkodtunk, hogy egy szolid, minden cicomát, és csinadratát nélkülöző egyszerű kötött pulóvert veszek fel a hattyúfehér ingem fölé, és természetesen a hozzá való sötétszínű nadrágot.

  

Volt egy igen érdekes személyiség, aki egyben a pszichológiai tanszéket is vezette, és aki afféle hippis külsejével, szinte úgy tűnt, hogy visszarepített volna minket azokba a legendás hetvenes, és nyolcvanas évekbe, amikor még a lázadás, és a rendszerek ellen való agitálás egyfajta kitüntetésszámba ment, és nagyon jó, és rendkívüli mókának számított.

  Ezt az embert Hegyes László tanár úrnak hívták, aki mint utóbb kiderült egyben gyermek pszichológus, és a lelki működések szakértője is volt egyben. Első benyomásra az ember nem is hitte, és nem is gondolta volna, hogy tanárszakemberrel áll szemben, hiszen állandó jelleggel göndör sötétbarna, és roppant kócos haja, illetve a hozzá illő jellegzetes barnás fekete szakáll adott a  tanár úr megjelenésének, valamiféle profetikus megjelenést, és egyúttal ihletet, hogy lám ki lehet ez az érdekesen kinéző, és roppant intelligens, és szellemes ember?

  Vékony volt, és egy kicsit kicsi testalkatú, de aki elkezdett vele beszélgetni akár a mindennapok problémáiról, vagy lelki eredetű konfliktusainak megoldási stratégiáiról annak megnyílt a lelkiismerete, és nagyon jól el lehetett vele beszélgetni. Hallottam a másik osztályokat csicseregni, arról, hogy mennyire oda kell, és oda is illett figyelni a tanár úr főleg a pszichológiai szigorlatain, hiszen aki ezt nem tette meg, azt sajnos minden teketóriázás, és könyörület nélkül, - igaz nem jószántából -, de meg kellett, hogy buktassa!

  Éppen ezért volt szükséges, hogy a tanár úr óráira, és főleg, ha ő vizsgáztatott mindenkinek a lehető legmaximálisabban tisztába kellett lennie azzal, hogy miről is van szó, illetve a tananyagban szerepelt összes összefüggést illett megtanulni, és tudni!

 Én azt hiszem nem kiabálva, és nem túlságosan nagy fennhangon, de kijelenthetem, hogy nagy szerencsém volt, amikor később nem Hegyes tanár úr, hanem Sás István tanár úr szigorlatoztatott később gyermeklélektanból, és fejlődéspszichológiából, mert ő egy kicsit mindent higgadtabban – néha bizony, megesett, hogy valamit túlságosan is higgadtan kezelt!

- Szóval, Tormás! hogyan jellemezné a serdülőkori kríziseket? – kezdte meglepően magas hangján Sás tanár úr. – Mi jut eszébe, ha a serdülőkorra gondol? – folytatta.

Majdnem rávágtam rögvest, hogy: - Nekem elsősorban a pattanások, és a mutáló hang jut eszembe! – de aztán meggondoltam magamat, és maradtam az eredetileg megállapított tananyagnál, és végül szépen folyamatosan beszélgetve – ahogyan természetesen vizsgához illett -, elmeséltem a serdülőkor ,, döccenőit”, aminek nagyon megörült Sás tanár úr, mert ennyire egyéni nyelvezettel, és mi fontosabb volt talán: egyéni meglátással még valószínűleg pályafutása során nem találkozott, bár az ember biztosra vehette, hogy élete során látott már éppen elég csodabogarat!

Végül adott egy jeles alát, és ezzel az ő részéről minden el is volt intézve.