SEBZETT CSÖND

Most ébred csupán a bebábozódott hajnal:

A földsebzett égből kihűlt pelyhek esnek,

s szállingóznak a változó Idővel:

Vakfoltos pehelybundát veszen a természet még,

miközben elárulta magát s rég vétkezett!

A szüntelen marcangoló, törve nyúzva s szitkozódó seb-jelent – nincs már ember -,

aki befogadja!

Öröknyúzó katasztrófák kicsinyes irigykedése,

egymásra mutogatása zajlik:

Csak mert égből jött váratlanul a gyilkos-egyszerű áldás!

A szív: megsebzett tűpárnaként még tűri kénytelen a lét viszontagságait,

- s a nagyképzeletű Rend maga is elhiszi:

Mindent megtett amit hajdanán

elképzelt s amit jó mókaként vidor-elégedetten eltervezett!

Nyüszít most még szenvedéseivel a Valóság,

- hiábavaló küzdelmekben sokan részt se vesznek:

fennhangokon s ércesülő prédikációkkal

ál-szónokok nyugtatják a nem-létezőt:

,,Megtettünk emberi lehetőségekkel mindent!”

– Csupán a reményt adó lehetőség késett végleg!

Toborzó szavakban megszűnt rég a bizalom!

Az agy kényszerülten hallgatni kényszerül,

s görcsösen elfelejti a maradandóság gyehenna-lángjait!

Az emberi méltóság kidobható kacattá aljasult

– csupán az örök hűség s bizalom hiányzott – mert féltünk.

Mániákusan rettegni tudtuk a bizonytalan Holnapot,

melyben szándékosan össze súgtak-búgtak a torzsalkodók:

Hogy nem segítünk? –

megkaptuk ezer ígérettel a pernyében maradt bizalmat,

kézfogó összefogásokat: Szívek mélyén a fényeskedő őrtűz bizony ritkán parázslott:

Szurkáló,

gyilkos tőrök dúlnak hóbucka-csataterekkel – az ember nem tudhat,

nem bírhat egymaga!

Kiveszett volna a napfogyatkozás kanóca?

Hová lett a hűség,

az egymásért valóság biztos látszata? –

A távolban még egyre halkulóbb echózás hallatszik szenvedőn s segélykérőn,

- talán már senki se hallgatja!

Az utolsó renegátok is visszatértek a hegyekre

s sebzett csöndességgel tűntetnek csupán…