VIII. fejezet

A nebuló végre barátságos és szellemi emberek táraságába kerül

 Azt szokták mondani, hogy mindig az első év a legnehezebb az ember új munkahelyén, vagy egy új társadalmi közösségben, és az emberek között. Nos ez velem is így esett meg, az első erőltetett, és kimerítően hosszú év után már is rohamléptekkel elrepültek azok a kedves, és főleg az idegrendszerünket pihentető, és megnyugtató napok, amik arra szolgáltak volna, mintegy jelképes felfrissítőként, hogy az ember – különös szóhasználattal -, feltöltődjön!

  Első évfolyamos főiskolás korom második félévben, hiszen az elsőt már teljesítettnek véltem hajszál híján, a szokásos regisztrációs, és bevezető, esős szeptember első napjaival!

  Itt a megszokott régi, és jól bevált ismerősökön kívül a tisztelt hallgató ifjúság új, és meglepőbb tanárokkal is találkozhatott, akiknek a személyisége ismételten újabbnál újabb kalandokba csöppentette az illető főiskolai nebulóságot!

  A legelső személy akit azért említek az első helyen (félreértés ne essék, hogy ezzel meg szeretnék valakiket bántani, csak éppen a leckekönyven végzetes bejegyzései között az ő neve, és tanegysége áll a legelső rublikában), egy rendkívül, - több mint két méter húsz centi magasságú, hullám-zúzmarás hajú, a negyvenes éveinek a közepén járó (ami természetesen nem jelenti azt, hogy az illető a korára való tekintettel idős lenne, csak vannak emberek akik hamar őszülnek, közöttük én is!), vékony testalkatú, és szilárd tekintetet viselő szemöldökkel rendelkező Valkó Béla tanár úr volt, aki nagyon komolyan foglalkozott a színházzal, és ha jók az értesüléseim behatóbban tanulmányozhatta és górcső alá vehette a Thália Színház működési elvét, hiszen mindig felhívta a hallgatóság figyelmét arra mennyire remek darabok mennek most éppen a Színházban, és hogy ő bármikor hajlandó volt jegyeket, sőt színházbérletet is szerezni, ha valaki nagyon érdeklődött valamelyik darab után, természetesen a lehető legjobb szándékból, és készségesen!

 Mindamellett, hogy a tanár úrnak a szívügye volt a színházi kultúra, emellett másik szívügyének tekintette kedvenc költőinek, elsősorban a híres nyugatos nemzedék első tagjairól van szó Babits Mihály, és Kosztolányi Dezső, illetve egyik nagy kedvence Füst Milán színházi, és dramaturgiai módszereit, és működését!

  Az ember a kivételes alkalmakra emlékezik, talán a legjobb emlékezőképességgel, ezért sohasem felejthető pillanatok egyik volt, amikor sovány, és rendkívül magas termetével belépett a Kazinczy utca első emelet 115-ös nagyelőadójába, mint kiderült ő fogja tartani a Bevezetés az Irodalomtudományba nevezetű magyar órát, mindenkin úrrá lett a hatalmas érdeklődés, és a meglepetés varázslatos szelleme, hogy hátha egy jól összekomponált előadást hallunk, tavaly óta most először.

  Egy tankönyvet azért minden érdeklődő figyelmébe ajánlott Valkó tanár úr, nevezetesen amit ő írt, az irodalomtudomány provokációja című tankönyvet, amiben tanulmányok segítettek az irodalom iránt érdeklődőket abban, hogy a jeles, és híres irodalomtörténészek, nyelvészek, és költők, és írók, hogyan vélekednek a művészetekről, és magában az irodalomról. Nagyon hasznos, és érdekes olvasmány volt, de egy kissé túlontúl szakmainak, és nagyon szakszavasítottak érezte szinte mindenki a hatását, de hál’ istennek, hogy legalább a tanár úr személyében egy olyan tanárt kaphattunk aki nemcsak hogy elvárta, és nagyon becsülte azt aki kérdésekkel ostromolja, és bombázza, de nagyon türelmesen mindent elmagyarázott, a tőle telhető egyszerű, emberséges nyelvezeten, és emellett nála is lehetett kérdezni, és ha volt alkalom, és idő rá ( hiszen az egyetemisták, és a főiskolásoknak az egyik legnagyobb kincsük az idő), akkor mindenkinek nagyon szívesen a rendelkezésére állt.

  Érdekesek voltak ezek az órák több szempontból is, de talán ami engem magával ragadott, az egyfajta belső, túlfűtött életszenvedély volt, ahogyan Valkó tanár úr szinte mélységes alázattal viseltetett az irodalomtudomány iránt, és talán ami a legfontosabb, hogy nem utasította el mereven, és meglehetősen konzervatívan, mint egyesek, a legújabb kutatások, ötleteket, és gondolatokat, hanem meg tudta érteni, és a lehető legtermészetesebben el is fogadta őket!

  Ennek a tantárgynak nem volt számottevően nagy, és egeket is megengedő tétje, és jutalma, legfeljebb csak nem éreztük magunkat teljesen egyedül a tudományok sűrűjében, főleg a baljóslatú magyar szakon, és volt valaki aki tökéletesen együtt tudott rezegni nemcsak a szellemi rezdülésekkel, hanem a főiskolás fiatalsággal is. Valkó tanár úr többször is megemlítette, hogy kitüntetett boldogság, és minden tekintetben nagyra becsült érzés fogja el, amikor azt látja, hogy a Kazinczy utcában, mint mondta:

,, Zajlik az élet és burjánzik a szellemi pezsgés” és így az ember belekerülhetett alkotó emberek társadalmi közegébe, akik újítók voltak a maguk szakterületein!

  Az ember mindig örömmel gondol vissza rá, amikor meg kellett fogalmazni egy nagyon fontos házi dolgozat formájában a Nép írók mozgalmát, és ezen belül egy szabadon kiválasztott népi író regényét kellett elemezni, és ebből lett nekem összesen, kereken nyolcvan megszenvedett, és kemény intenzitású oldalam, a legnagyobb csodálkozást váltottam ki a tanár úrból aki annyit mondott szinte már bizalmába fogadva, hogy:

 - Tormás úr, ha ki szeretné adatni, mindenképpen konzultáljon velem a közel jövőben, ami az életművét illeti!

  Én azt nem felejtettem el, és nagyon megköszöntem neki, hogy volt valaki akit ténylegesen érdekelt az irodalom és a hallgatóság sorsa.

Az első évfolyam második félévében egy fejlődés pszichológus volt Pólya Klára tanárnő akit feltehetően azért nem kedveltek annyian, és meglehetősen későn, az estébe belenyúlóan kezdődtek mindig az órái általában keddenként, - lehet, hogy éppen ezért nem volt túl népszerű a szemináriumi foglalkozás -, roppant magabiztossággal, és hitvallásszerűen hirdette, hogy a gyermeknek aki világra jön mindenképpen gondolkodó édesanyára van szüksége, hogy az anyai kötődés, és egyfajta hospitálási folyamat beinduljon az újszülött lelkiismeretében!

  Minket ez az óra is érdekelt volna, mint minden lelki működés, ami az ember belső terében, és lelkiismerete körül általában történi szokott, de amikor már az ember nagyon elcsigázottan, és összeesetten, és fáradtan, tulajdonképpen egy nehéz nap után még mindig egyhelyben aszalódik, mint az aszalt datolya, vagy a mazsola a Kaziczy utcai aula termében, és az órája már este fél nyolc felé jár, amikor egy normális háztartásban ekkor az emberek már felfrissültek a zuhanyrózsák pezsdítő sugarai által, és az adott teendőjüket – ami megjegyzendő főiskolások, és egyetemisták esetében az aznapi tanult anyag aláhúzásából, és hangos elolvasásából áll -, akkor az emberi koncentráció, és figyelem központúsága már nem túlságosan friss, és mindenki arra gondol, és feltételezhető, hogy minden egyes szenvedő alanynak az járhat a fejében, hogy: ,, De jó is lenne, csak egy pár órácskára, ha lefeküdhetne egy kicsit szundítani!”

  Úgyhogy, én és a csoporttársaim igyekeztünk a lehető legjobb jóindulattal, és figyelem központúságával viseltetni ami a fejlődés-lélektani szemináriumok foglalkozását illeti, de túlzott aktív alkotó munkáról, már ilyen késői időpontban, amikor aznap minden felgyülemlett már sajnos, bármennyire is hallatlan, és kellemetlen az eset, de nem lehetett szó, hiszen már az értelmi képességeinknek is jóformán csukódni vágyott a szempillája!

  Pólya tanárnő, egy közepes testalkatú, vöröses hajú, és a középkorúságának a végén járó ahogyan ő fogalmazott kísérleti jellegű szakpszichológus volt, és azt hiszem pszichiáter, aki ahhoz ragaszkodott, hogy mindenki odafigyeljen amit mond, és még este fél nyolckor is nem volt rest, és nem sajnálta a kitartó fáradságot arra, hogy zárthelyi dolgozatot írasson néha a legbonyolultabb témaköröket is felvonultatva a fejlődéslélektan tárgyköréből, úgyhogy az ember kénytelen volt bele törődni, és hozzászokni, hogy a tudását – főleg a keddi esti napszakokon -, minden esetbe, ha törik, ha szakad, de ébren kellett tartania, így amikor mindenki hazament olyanok lettünk, mint a jól kifacsart citromok, nyersek, savanyúak, és meglehetősen nyomott lelkivilágunk, és szinte már megváltásként hatott, ha megpillanthattuk a számunkra idillikus álmokat dédelgető otthoni ágy nyugodalmas harmóniáját!

  A tanárnőben volt valami nagyon jól kompenzálható, és féltve dédelgetett maximalizmus arról, hogy ő szerette volna minden általa oktatott csoportból kihozni a lehető legtöbbet amit csak tartogatott az eltitkolt értelmi képességük, és ennek érdekében minden eszközt bevetett, de azt gondolom, hogy a lehető legjobb megkönnyebbülés az volt amikor ezt a tantárgyat is egyetlen jelentős kollokviumi vizsgával sikeresen el tudtuk intézni!

 A gyermekkori egyedfejlődésben a firkák, a rajzok, és a játékok szerepét húztam tételként, és akkor el kellett szépen tővirül, hegyire azt mesélnem, hogy mit is jelentenek a gyermek számára a mesék, és a játékok, az azonosulás: intendifikáció, és a belsővé tétel: interorizáció stb.

  Tetszhetett Pólya tanárnőnek a megszeppent, és szerénylelkületű magabiztosságom ,mert mosolyogva csak annyit mondott, hogy:

- Róbert! Ön kiérdemelte a négyest! - és ezzel nagy kő eshetett le a szívemről.

  Amellett, hogy ezt a fejlődéslélektan tantárgyat egy mindent tétet eldöntő vizsgával el lehetett intézni, volt egy kalandosabb változata is ennek a pszichológiai beállítottságú tantárgynak, nevezetesen az, hogy minden jelenvaló, kedves hallgatónak fejlődés-lélektani, házi dolgozatot illett készítenie. Ami abból állt, hogy feltéve, ha még az ember jóban volt, és kapcsolatban maradt a régi iskolájával, akkor oda, vagy esetleg választott magának egy tetszőleges iskolát akkor oda ment, és ott egy kiválasztott gyereken tulajdonképpen pszichológiai analízist kellett végezni, (ami abból állt, hogy a gyereket kérdésekkel kellett, és illett bombázni, arról, hogy milyen az iskola, hogy érzi magát, milyen a környezete, és hogy milyenek a társas jellegű, baráti kapcsolatai, egyszóval: a lelki fejlődéséről kellett egy dolgozati naplóféleségét készíteni minden hallgatónak, amiből Pólya tanárnő pontosan el tudta dönteni, és fel tudta mérni, hogy milyen lelki konfliktusokkal is küszködik, és belső lélekcsatákkal vív az adott gyerek!

  Mint említette:

- Azt szeretném, ha olyan dolgozatot olvashatnék, ahol lelki szemeim előtt látom, azt a gyereket, akit önök kiválasztottak, és minden tudatos és tudat alatti lelki működését ábrázolnák a szakirodalom bemutatásával – természetesen -, egyénileg!

  Sajnos, mint említettem, hogy egy főiskolás hallgatónak a legdrágább kincse: az ideje, amely rohamléptekkel, mint megvadult gőzparipa, szinte állandóan fogyatkozik, mint a fogyó hold, ezért az embernek jól meg kellett azt gondolnia, hogy lehetőleg, még a nyári vizsgaidőszak előtt szépen, tartalmasan, és nyugodt körülmények között elkészíthesse az adott házi dolgozatot.

  Én tulajdonképpen önmagamról készítettem egy dolgozatot Dani álnév alatt. Ebben a dolgozatról, egészen pontosan, és tulajdonképpen a saját életem kisebb-nagyobb baklövéseit, és általános iskolai megpróbáltatásait próbáltam meg természetesen külső szemlélő látcsövén keresztül, érzékletesen, és nagyon meggyőzően ábrázolni, és ez annyira jól sikerült, - hál’ istennek, hogy velem volt az őrangyalom -, hogy egy jó négyessel honorálta a tanárnő erőfeszítéseimet.

  Sajnos nem tudtam mást tenni, az adott időhiányos, és nagyon szoros vizsgaidőszakban, hiszen voltak fontosabb dolgok is amiket a lehetőségekhez képes végre kellett hajtanom, lehetőleg tartalmasan, és precízen, hogy a minden hallgatót fenyegető Damoklész-buktatást elkerüljem, ezért volt hasznos, hogy ezt a vizsgát ennyire felgyorsult ütemben el lehetett könnyűszerrel végezni, hiszen más tantárgyakból, véleményem szerint még nagyobb volt a rajtunk levő, könyörtelen nyomás!

  Minden előadásnak a legelementárisabb, és legegyszerűbb, komoly tétje az volt, hogy az illető tantárgyat vezető tanár ha törik, ha szakad, de kézjegyével szentesítse azt, hogy az illető, esetleg feledékeny hallgató hajlandónak mutatkozott arra, hogy végighallgassa az óráját, mert ha nem írta alá az adott pedagógus félő volt, hogy a következő félévben ismételten fel kellett vennie ezt a tantárgyat a sötétéjű leckekönyvébe!

  Ami általában meg szokott történni a pszichológiai karon, ami az enyhe monotóniát, és az egyhangúságot illeti, nem volt ez másként a magyar szakon sem, ahol tömegével lehetne idézni, és számon tartani felsorolásszerűen, és számadással azokat a kimeríthetetlenek látszó se szeri, se száma nyelvészeti jellegű, komolyabb vitákat, amit a laikus, és az egyszerű hallgatók nemhogy megértettek volna, de szaknyelvi kifejezésük már-már annyira egyhangúan, és unalmasan telepedett végletekig megterhelt koponyájukra, hogy mindenki nagyon unalmasnak találta!

  Egy érdekes személyiséggel folytatom, aki kivételesen nem irodalmár szempontból vettem látcsőm alá, hanem, mint nyelvészeti szakembert: Telkes Etelka tanárnő. Amellett, hogy azért mindenkitől megkövetelte azokat a dolgokat, és nyelvészeti jellegű összefüggéseket melyeket megpróbált a koponyánkba erőltetni, azt nem tagadhatjuk hogy az igazmondását becsülni illett, szinte mindenkinek. Ugyanis, ha Telkes tanárnő valamit kimondott, ami az adott hallgatóra, vagy egy-egy emberre vonatkozott személyesen, és neki, akkor az illető biztos lehetett benne, hogy teljes mértékben igaza van, és nemcsak azért, mert az illető hallgató megsértve érezte az önmaga becsületességét, és önérzetét, hanem, mert végre volt valaki az egyetemen, (minekutána a Tanárképző Főiskolai Kart megszűntették 2003-végén a Kazinczy utcában, és most ott Pedagógiai, és Pszichológiai Kar működik), aki kertelés, és minden fölösleges szépítés nélkül kimondta, a sokszor őszintén kegyetlen igazságot, és magát az őszinteséget.

  Telkes tanárnő alacsony magasságú, a középkorúságának a vége felé járó, barnásvörös hajú, nagy tengerkék szemekkel rendelkező, - amely folyton kutatta az embert -, és feltűnően oktató, magas hangszínnel, rendelkezett.

  Kezdetben csak a jelentéstant, és a szókészlettant oktatta, ami egyet jelentett az alárendelő, és a mellérendelő szóösszetételekkel, és egyúttal azzal az úgynevezett ,,szóképző tudománnyal” aminek a segítségével új szavakat voltunk képesek létrehozni a képző, jel, és rag segítségével, tehát egyfajta alkotó tudománynak is minősülhetett bizonyos formában, és egyúttal tekintetben.

  Már az első alkalommal bizonyos tekintetben lehetséges, hogy elvetettem egy kissé a már régóta merülő sulykot, illetve kihúzhattam a gyufát a házikójából, mert amint fel kellett írni szokásosan, egy kis asztali névjegykártyára azt, hogy hívnak? Természetesen keresztnévvel együtt már látszott a tanárnőn, hogy elolvasva az általam, még a gimnáziumban használatos becéző Róbus névre bizony-bizony korántsem nézett olyan jó szemmel, mint azt sokan képzeltük, pedig meglepetésében az ember mosolygó szájáról arra engedett következtetni, hogy tetszhetett neki ez a kis tréfa, de mint már később kiderült ez nem volt egy megnyerő pillanat!

  Később például amikor szavakat kellett nagy üggyel, és kellő gondossággal faragni, és merő véletlenségből bedobtam a mélyvízbe a nálunk használatos bolognai spagetti ,,trutymákos tészta” nevezetű nagyon szokatlan, és furcsálló elnevezését, akkor bizony már sejthettem, és meggondolatlanságomban gondolhattam volna arra, hogy a tanárnő, ezt a kis csínytevésemet, majd a vizsgák alkalmával egyébiránt is számon kéri rajtam!

  Nem is tévedtem sokat, hiszen a legjobb jegy amit a szemináriumi foglalkozásokon, és a vizsgákon is szereztem (már ami a jelentéstant, és a szókészlettant illeti az elégtelen volt, így hát magam alatt az utolsó menedékgallyat is elfűrészeltem, hiszen ezt a tantárgyat kénytelen voltam felvenni a legközelebbi második évfolyamon is!

 Emellett, amit azért becsülni illett Telkes tanárnőben az az volt, hogy minden őszinte emberségességét felhasználva kijelentette, hogy:

,, Róbert! Nézze, jobban jár, ha leadja a magának már annyira terhes magyar szakot, mert a maga tudása sajnos nem elegendő ehhez! attól tartok, hogy meg fogja szenvedni az egyéb jellegű nyelvészeti tantárgyakat is!

 Hát ez a nagyon megfontolt, és előre látott sorsszerű ítélet lehetett az, amit jelképesen, jó tanács módjára megfogadtam, és végleg leadtam a magyar szakomat, amiből ugyan a magyar irodalom, és világirodalomi részek teljesítve lettek, ám a nyelvészeti kurzusokkal még mindig a frontvonalak mögött rostokoltam, mintha csak valamilyen megmagyarázhatatlan, és egyszersmind furcsa állóháborúba keveredtem volna.

Kristó Gyula professzor úr könyvéből tanultunk végig a félév során, és a következő évfolyamban is. Azok közé a kevesek közé tartozhattunk, akik Szalkai Péter tanár úr szerint abban a megtiszteltetésben részesülhettek, hogy ha kérdésekkel nem is ostromolhatják annyira számottevően Kristó professzor urat, de legalább láthatják, és élvezhetik korabeli kabar eredetű forrásanyagait felhasználva az úgynevezett izgalmas történészvitákat is eredményező, és elindító kettős honfoglalás elméletet!

  Amint megláthattuk Kristó Gyula professzor úr is éppen annyira hétköznapi ember volt, mint mi, vagy éppenséggel a többi pedagógus, csak voltak pedagógiai szakemberek akik sajnos hajlamosak voltak felnagyítani apróbb, és korántsem nagyjelentőségű dolgokat, és személyiségeket, amitől az embernek már az az érzése támadt, hogy a híres emberek közelében sem szabad egyáltalán tartózkodni, hiszen annyira híresek, hogy az már valamiféle súlyos bűncselekménynek számított, ha az egyszerű átlagos polgár valamilyen kellőképpen, és a végletekig is nagyon egyszerű kérdést tett fel az illető nagyon is híres embernek, jelen esetünkben éppen egy professzornak.

  Azokban a pillanatokban, amikor a Kazinczy utcai aulai nagyelőadó termében szólásra, és előadásra emelkedett egy zúzmarás üstökű ember Kristó Gyula professzor úr mindenki, még a legelső kitüntetetteknek járó sorokban ülő, többségükben történelem tanárok többsége, is lélegzet visszafojtva, kellő mohósággal, és tudományos csemegének számító éles kíváncsisággal itta, mint a mézes nektárt Kristó professzor úr mélyen, és bölcsen elgondolkodtató tételszerű megállapításait, és igeként hangzó, megingathatatlan, és megfellebbezhetetlen mondatait!

 Egyetlen afféle heves vérmérsékletű, nagyon fiatalember, akkor még földrajz-történelem szakos, - később a földrajz szakot leadva, és a történelem szakja mellé azt hiszem, hogy a művelődésszervező szakot vette fel -, emelkedett kérdező állásba Varjú Sándor, aki komoly, céltudatos, és sokak szemében imponáló karakánsággal megkérdezte Kristó professzor urat arról, hogy mi a véleménye a jelenlegi honfoglalás teóriákkal, és megállapításokkal kapcsolatban. Mire a professzor úr nagyon udvariasan, és készségesen, ám meglepő diplomatikussággal csak annyit válaszolt, hogy kollegáival most éppen azon fáradozik, hogy összeállítsák, és bebizonyítsák az egyes történelmet formáló honfoglaló elképzelések közül a legjobbat, és az összefüggéseket mérlegelve a lehető legjobb okfejtéssel zárhassák le, az el nem csituló, kulturális vitát!

  Aztán, ahogyan az ember már megszokhatta, másnap főleg tisztelt Szaklai Péter tanár úr a lehető legmélyebb tisztelettel, és nagyrabecsüléssel nyilatkozott Kristó professzor úr konferenciáról, illetve most készülő könyveiről! Ekképpen végződött a beilleszkedő gólyakorszakom.

 Az első évfolyam rendkívül nagy érzelmi sokként ért, annál is inkább, hiszen azok az álom, és elképzelések, melyeket az ember eltervezett, és melyeknek kivitelezésénél egy kis szakmai együttműködést remélt, és várt el egynehány pedagógustól csaknem füstbe ment tervnek tűntek, és meglehetősen befészkelték magukat a kezdő hallgatók lelkiismeretébe, akik mindenben úgy gondolkodtak, és teljes mértékben meg voltak arról győződve, hogy egyedül ők lehetnek a felelősek azért, mert valamelyik kollokviumuk, vagy szigorlati jellegű vizsgájuk nem sikerült. Ez az érzelmi élmény bizony a későbbiek folyamán is döntő érzelmi hatással lesz egyes hallgatókra nézve, közöttük jómagamra is!