TÁJKÉP VÁROSRA

A tejfeles köd lassan ráborul a gőzben fürdőző völgyre,

s hegyek aggastyán-veteránjait átkarolja a hajnali pára.

Összezsúfolt házakat látni a táguló horizontról,

s sűrűsödő gondokat.

Az ember most még egyre borotvaeszét élezgeti,

hogy jól fogjon következő esztendőkre,

s egyre idegesebben, gorombábban,

stresszesebben kutatja s keresi,

hogy mit lehetne még megspóroltan beosztani?

Küszöbre ül, ahol már sétabottal látogatná az eljárt idő,

öregség s észre se veszi két üvegszemében

a létbizonytalanság s kétségbeesés hogy s int vert tanyát?

Sárosra sebzett latyakokban vándorolsz még egyre zugodat,

menedékedet kutatón keresve,

- a feltépett égbolt alatt a sötétség

biztos fogságában most még egyedül lépsz!

Dörgő szilánkokkal közelít,

s majdcsak eltalál ha – nem vigyázol egy óvatlan petárda:

Önmagukból is kivetkőzött hirtelen

perc-emberkék diktálják most a Rendet,

s másnapok önjózanító hidegzuhany-reggelén

keserű felismerésként konstatálják:

A megdöbbenést, a pillanatok tört-felismerését:

Megváltoztak az árak,

s a legnagyobb megtorolatlan bűn maradt

hogy az emberek is megváltoztak! – Most ásító némaság,

dermedt zúzmarás rettegés öleli egybe a kicsiny város apraja-népet,

s csak Te reménykedsz megtörhetetlen,

biztos tudattal:

Lelkiismereted el nem tékozolható!

Békességre s harmóniára bíztatnak,

holott odakint vaksi éjben türelmetlen

s acsarkodó tűz-üstökösök, jelző-bombák robbannak!