IV. FEJEZET

      A nebuló lesz a legszerényebb utolsó ember

  Életem tizenkettedik esztendejében 1995/1996-os tanévben történt egy nagyon kiváltságos, és egy nagyon szerencsés fordulat. Úgy éreztem, hogy valamilyen titkos jócselekedetet hajthattam végre, hogy Suhajdáné Piroska osztályfőnök, és matematikatanár után az osztályban ahol maradtam, ahol a jobb magaviseletű diákság már igencsak megfogyatkozott (tudniillik negyedik osztály végén mindenkinek lehetett választania, hogy milyen képességű, és képzésű osztályban szeretné tovább folytatni megkezdett tanulmányait, és így a legendás D-betűs osztályunkból majdhogynem a fele diáksereg elment általában idegen nyelvű angol, német osztályba) – én így egyedül maradtam, szinte megfosztva éreztem magam egykori kedves barátaim hiánya következtében a titkos jelszótól, melynek neve: emberség.

  Egy olyan osztályba kerültem így amit a rosszcsont 5.d-nek neveztek, ahol ,, bandavezérek” uralkodtak (erőszakos fizikai demonstrációt végrehajtók). Többen voltak mint az átlagos jóakaratúak, és szinte kegyetlenül elbántak szinte bárkivel aki csak az utukba merészkedett, általában azokkal a kedves illetőkkel akik mások, vagy idegenül viselkedők voltak az ő szemeikben – ( például nem voltak vagány srácok, és nagyvárosi csibészek, és lókötő csirkefogók).

 A legelső ilyen kaliberű bandavezér ember akivel egy kissé meggyűlt a bajom  Veréb Ádám volt. Ő mellettem volt még valaki akinek sajnos a vezetéknevét már elfelejtettem Gergő volt, aki amellett, hogy sportolni jobban szeretett mint tanulni, (elsősorban a labdarúgás volt a  szenvedélye), meglehetősen kényelmetlen, és könyörtelen konfliktusokat tudtak teremteni.

 Veréb Ádám úr nevét bizonyára a tisztelt olvasók, még óvódás korszakomból is jól ismerhették, nem volt tanácsos újat húzni vele, vagy piszkálni, de Gergő úrtól jobb volt óvakodni, mert úgy kellett mindennek történnie ahogyan azt ő elhatározta, és ha ő azt mondta, és úgy rendelkezett, hogy leckéztetés következik, akkor mindennek a szabályok szerint kellett történnie, ami a móresre tanítást illette, és pontosan annyi ideig kellett az adott fizikai figyelmeztetésnek tartania, ami Gergő úr nem szólt, hogy:

 - Mára már eleget kapott, elég is lesz!

 Ilyen kellemetlen eset volt, amikor éppen hogy csak betöltöttem a kilencedik életévemet, amikor Gergő úr, és az úgynevezett ,,rosszfiúk bandája” ahol akkoriban kitűntek meglehetősen agresszív, és senkinek nem kegyelmező módszereikkel a Torló fivérek (az idősebbik László, és az öccse Tamás), ahol ők megjelentek, ott fellebbezésről, és irgalmas segélykiáltásokról már sajnos szó sem lehetett.

 Éppen a tornaóra vége volt, amikor nagy tekintéllyel, és bátorsággal felvértezve bejöttek, és azzal kezdtek el játszadozni, hogy az arra érdemes, és gyámoltalannak gondolt embereknek, - nemcsak nekem -, elvették a ruháit, és többszörösen belegyömöszölték a szemeteskukába, hogy, mint megemlítették: ,, Egy kicsivel jobb illata legyen!”

 Ez volt a könnyebbik eset, elvégre ha az ember kellő illatossággal hazament, még könnyebben megúszta a dolgot, hiszen egy karcolás sem esett rajta legfeljebb többször fenéken billentették, amíg hazáéig csak futhatott az életéért! egy jelentéktelennek nevezhető orrvérzéssel megúszhatta a dolgot!

 Kisebb-nagyobb zúzódással kellett farkasszemet néznem mint az adott áldozatként kiszemelt embernek, szinte minden egyes nap hétfőtől-péntekig bezárólag!

 Ezek után az akkori osztályfőnököm Piri néni, ugyan felszólította a C- betűs osztály főnökét Miklósi Brigitta tanárnőt aki egy személyben angoltanárunk is volt 1991-1994-között, hogy legyen olyan szíves, és megtorló, és példát statuáló intézkedéseket foganatosítson azokkal az bandavezérekkel szemben akikre volt annyi merszem, hogy rá mertem mutatni, meglehető félszegséggel. Amit követett az életpofonok és a különböző fajtájú leckéztetések pokoli ostromállapota.    

  Az osztályfőnököm Dr. Karó Béla volt. Egy végtelenül gerinces, és őszinte igazságtevő kopasz, vállas, és meglehetősen magas ember, aki hajthatatlanul hitte, és szinte hirdette, hogy az igazság, és a becsület minden ember egyéni kötelessége. Azt hiszem sokban hasonlított a szelídítetlen vadnyugati békebírók erkölcsös magaviseletére, hiszen ő is az igazságot, és a gyengébb tanulókat védelmezte. Amellett hogy osztályfőnökünk volt ő volt egyben a földrajz-biológia tanárunk is.

  Azt hiszem, hogy ami leginkább megfogott jellemvonásaiban az-az őszinteségre építő bizalom, elfogadás, és önzetlen segítségnyújtás volt.

  Az igaz ember tudniillik sosem kérdi meg a másiktól, hogy szüksége van-e segítségre, hanem önzetlenül rendeli alá önmagát a feladatnak, és a másik embernek.

  Karó tanár úr, mint kitűnő emberismerő földrajz-biológia szakos tanárember egyik sajátossága az volt, hogy ha közeledett lassú komótos, ám minden esetben határozott léptekkel az osztálytermünk ajtaja felé szinte mindenki vigyázban állt, és egy mukkanást is alig lehetett felfedezni a kopottas székek sorai között. Szinte azt is mondhatnám, hogy megdermedt a levegő, és a csöndesség szinte már fenyegetésnek hangzott. A feltételen, ám korántsem tolakodó, és megalázkodó tisztelet volt az amely áthatotta természetfölötti sugallatként az osztálytermet.

 Karó tanár úr tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy diák meddig a pillanatig feszítheti az agyban lévő idegszálak finom erezeteit, illetve, hogy meddig mehet el az ugratás, és mások bohóckodásának szabad területein.

 Őszintén, és komolyan elmondta az elvárásait, és ha valakinek ez nem tetszett akkor ott volt számára az ajtó, illetve a bátrabb és rakoncátlanabb hévvel megáldott diákok azzal is megpróbálkozhattak, hogy igencsak összezavarják maguk között az állóvizet – amit legtöbbször kisebb nagyobb verekedésekkel, és csetepaték produkálásával értek el – de ez mind haszontalan próbálkozásnak bizonyult, mert ilyen merész, és kirívó esetekben a tanár úr egy kokival (ami szabad fordításban egyet jelentett, hogy a csibész bajkeverőnek a koponya, erős, és fájdalmas korántsem kellemes megkopogtatása került napirendre a tanár úr érős, vaskos behajlított öklével) Általában mindenkit ezzel az eszközzel jutalmazott, aki valamilyen súlyosabb csínytevést elkövetett.

  Hogy feleljek az imént elmondott valóságosan megtörtént eseményekre csak a bandavezérek (alias vandálkodó mitugrászok) voltak abban a nem mindennapi, és szerencsés helyzetben, hogy ingyen ÁFA és egyéb juttatások mellőzésével szerezhettek korántsem kellemes, és megnyugtató sérüléseket és monoklikat tisztelt fejeink búbjaira.

  Én egészen két esztendeig azaz 1995 szeptemberétől 1997 június 18.-áig, élet-halál harcot, és küzdelmet folytattam kiszolgált, és hadviselő bakaként egy olyan frontvonalon, ahol hajszáléken kellett naponta táncolnom, hogy megmeneküljek a fenyegető veszedelem elől.

  Édesanyám szegény mindig azt mondta:

 - Édes fiam, felesleges magadat emésztened ilyen kisstílű pernahajderek, és huligánok miatt! Ők magad megkapják az élettől azokat a pofonokat, amiket ők osztogattak! Te csak ne félj!  – éreztem, hogy szegény anyám minden szava könyörületes vigasztalásként úgy szivárog bennem mint az élet nedve: a keringető vér, de mégis sóvárgott a lelkem, egy szövetséges jobb kéz után, aki mint gondoskodó báty, vagy nővér ellátta, és móresre tanította volna az ellenem, és mindnyájunk ellen vétők népes táborait. Féltem is hazamenni, nehogy apám annyira megharagudjon, hogy bemenjen az iskolába és feljelentést tegyen az elkövetők ellen. Sőt ha könnyekre fakasztotta félszeg lelkemet a kétségbeesett félelem akkor meg azért sóztak oda, általában gyilkos és végtelen erejű ütésekkel a bandavezérek.

  Nem nézték a betyárok, hogy kinek milyen kedve van, hogy mindenkit megilletne az ártatlanság szilárd védelme, avagy az általános emberség, és szabadsághoz való jogai, a fizikai, és a lelki terror fegyvereit használták nagyon következetesen, és előrelátóan, megbolondítva az ősi ösztön félelmeivel.

  Akit sikerült, egy életre megijeszteniük az a szó igazi értelmében is fogoly lett a saját kishitűségének a rabja, a kétségbeesett reménytelenség cellájában, ami tulajdonképpen a lélek börtönével volt egyenlő. Úgy vélem, hogy borúlátásom, és mindig csak a rosszat, és a nem-sikerülő világnézetem, és pesszimizmusomnak itt lehettek a lelki eredetei, és hajszálerei.

  Nézzük, most meg, egy kicsikét kitekintve az eredeti gondolatból, hogy ki is voltak a szerencsés vezérek? , akik úgy gondolkodhattak hajdanán, mint az eltűnt királyok, és uralkodók hogy a király egyedül, csak az abszolutizmusban , és a korlátlan egyszemélyes hatalomban létezik, mindenki más csak sakkfigura a történelem ismétlődő csatáiban, kisebb-nagyobb konfliktusaiban.

  Lássuk csak kik is voltak kezdetben a legelső rosszcsontok, huligánok, akik forgószélként támadták meg az ártatlan diákokat, akik sajnos sok esetben egyebet is alig tehettek, mint hogy az áldozat szerepébe kényszerültek.

  Körülbelül úgy 1995-öt írhattunk, amikor felsős osztályba kellett mindenkinek lépnie, mondanom sem illik, hogy mennyre reményteljes, és örömteljes, egy ünnepi nap ez egy gyermek életében aki saját öltözőszekrényt kap, és a megalázottnak tekintett alsó, földszinti részlegről felkerülhet a félőbb kulturáltabbnak vélt szintre, és így természeténél fogva behatóbban tanulmányozhatja a tanárok mindennapjait, szokásaikat, és életvitelüket.

  Amikor ide kerültem naivul, és túlontúl erőltetett hiszékenységgel próbáltam azt elhinni, és abban reménykedtem kezdetben, hogy tevékenyen részt fogok és tudok majd venni az iskola életében, mint afféle szerény, és érdekes históriákat, és verseket írogató diák. Bár meg kell, hogy említsem, hogy már akkor sok felgyülemlett feszültség lakozott bennem, amit csak egy szövetséges és egy megértő barát támogatásával gondoltam, hogy átvészelhetek.

  Mindig is arra gondoltam, hogy ha a sors úgy alakította volna szerényen, és félszegen megáldott életemet, hogy lett volna egy bátyám, vagy egy nővérem akire biztonsággal rábízhattam volna félénk visszahúzódásomat, egészen biztos, hogy könnyebben boldogulhattam volna, és nem kellett volna izgulnom, és kétségbeesett szomorúságot táplálnom érzékeny lelkemre nap-napot követve, hogy ki lesz az a szerencsés aki majd a földbe döngölhet.

  ,, Mert puhányok nagy tohonyája voltál, aki egész idő alatt félt használni az öklét, és most mégis kénytelen voltál megtenni, mert az élet, és a jogaid védelmében ki kellett hogy állj magadért minden élethelyzetben.” – ilyen és ehhez hasonló igazságokat halottam egy belső hangtól, ami első hallásra eléggé erőszakos, és talpráállítónak tűnhetett, de felfigyeltem szinte minden egyes szavára, mert igaza volt.

  Igen tűrnöm kellett napot-napot követve boldogan, és mit sem törődve, megnyugtató közönyösséggel, hogy az utcai csukák, és cipők terhes fájdalmai mint rajzoltak sorozatosan monokli formát, és kékes zöldesen rikító fájdalmas pontokat fakó testemre.

  A legelső kellemetlen emlékeim közé tartozik a technika órák. Melyeket egy Karminczky Lászlóné vezetett, és melyeket több kevesebb sikerrel, én is nagyon tudtam volna élvezni, csak az órák jó légkörét, és kellemes hangulatát sikerült folyamatosan megzavarniuk az akkor még C osztályba járó kedves diákoknak, akinek nem igazán volt szimpatikus a magam fajta szerény, és visszahúzódó gyerek, aki mindent úgy tesz, és cselekszik, ahogyan azt a tanárság, és az egyes tanárok a tanórai foglalkozások alkalmával megkövetelik.

  Ami tüzes szálkaként maradt meg az emlékezetemben az a Torló fivérek ( László és Tamás ) voltak. Azt mondhatnánk rájuk, hogy a jóságos megbocsátást, és a könyörületes kegyelmességet, sajnos még hírből sem ismerték.

- Na mi van te kis tetű? Hol bujkáltál eddig mi? – kezdték a maguk aljas élcelődéseit. – Nézzétek a mamlasz elefánt mindjárt elbőgi magát? A nyomorult!

  Két maffia-kinézetű, és éles eszű gengszterről volt szó, akik ahol megjelentek ott a páni félelem, és az örökös menekülés vette kezdetét, egyszóval kő kövön nem maradt. Annál is inkább, mert mindig átnyújtottak az áldozataik számára, egy-egy barátságos figyelmeztetést, vagy éppen ököl-jótanácsot, ami a jelen helyzetekben általában abból állt, hogy az illető személynek akire bűnbakként tekintett mindenki – jelen helyzetben az iskolai osztály tagjai – vagy pojácának, aki az esetek jelentős többségében én voltam átadtak egy figyelmeztető szöveget, korántsem barátságosan.

- Jobban teszed, ha erősen hegyezed a füled úthenger, vagy hanem kitapossuk belőled a szúszt is, világos? Ha még egyszer hátat mersz fordítani nekünk, és ha csak sandán ránk mersz nézni azt is megbánod, hogy megszülettél! világos, te idióta melák? – hangzott szinte minden egyes alkalommal kivétel nélkül a végítélet, én már önmagamban azon a ponton álltam, hogy hol vehetnék magamnak sírhelyet, mert ha ezek a gazemberek begerjedjek csak az ég tudja, hogy egyáltalában épp bőrrel megúszom-e a dolgot?

  A bizonyítások kellő szigorát, és fegyelmezett erőszaktevését a két Káin fivér pontosan megértette. Céljukkal mindenki egyetértett: soha nincsen fegyvernyugvás, és baráti beszélgetés, és csak ha kiszimatolták is, hogy valakinek igen jó kedve van és örömében a boldogságtól hangos kacagásban tört ki, vagy netalántán túlságosan hangosan merészelt nevetni – amire igencsak ingerlékenyek voltak általában minden alkalommal – , akkor mint a megriadt vadak, akiket a hatalomvágyó vadász üldöz vérszomjas hidegvérrel, és már tikkadva csak arra vár, hogy a gyanútlan áldozatokat félelmetes puskacsöve golyóira szegezze.

  A Torló fivérek éppenséggel nagyon is tudták, és tisztában voltak vele, hogy kinek van az osztályban a leggyengébb pontja, így választásuk minden esetben – sok tippem volt rá -, rám esett.

  A technika órák alkalmával, amit Marika néni vezetett, egy tündérien aranyos, és rendkívül mosolygós középkorú, teltkarcsú asszony.

  Mivel mindig egymagam voltam az aki az iskolába betévedt a hajnalok pislákoló lánglobbanásainál,  azt gondoltam kikapcsolódás, és elfoglaltság gyanánt, hogy leszedem az ebédlő gazdagon megrakott asztalairól a székeket, hogy tisztaság, és rend legyen mire asztalhoz kerülhetnek az első vendégek.

  Megnyugtató, és egyszerre nagyon barátságos gondolatok fogtak el engem akkor a kihalt, és hallgatag csöndesség végtelennek tűnő, ám korántsem sivár, és fenyegető magányosságában. Ilyenkor pár pillanatra az ember talán felszabadulhatnak érezheti magát a hétköznapok súlyos terheitől, talán csak egy-egy percnyire, és minden zörejt, és apróbb hangokat is úgy érzékel, és úgy hallgat, mintha csak a legbizalmasabb barátai lennének.

  A székpakolhatásokhoz nem kellett sok idő sem s nemsokára úgy vonzották a kíváncsi tekinteteket, mint a méhecskéket a méz édeni illata. Legtöbb esetben a kíváncsi nebulók, és alsó tagozatos nebulók voltak azok, akik kíváncsiak voltak arra a rejtelmes alakra, aki időt, és energiát nem kímélve, nem fizetésért, vagy nagy anyagi haszon reményében lerakja a székeket az asztalról a földre, és mint egy szellőnek vélt röpke fuvallat kámforrá válik még a becsöngetés előtt.

  A kíváncsi tekintetek között az ember, ha jobban figyelt egy kicsit megpillanthatta a rejtőzködő, és a kíváncsi szemek elől elbújó Marika tanárnőt, aki úgy hálálta meg a székek, és az ebédlő iránti gondoskodó szorgalmamat, hogy mindig adott egy-egy szerényebb dolgot ajándékba hálája köszöneteként. Ez legtöbbször csokis süti, zserbó, vagy minyon volt, mert az iskola földszintén lévő kis miniatűr helységen működött a diákok kíváncsiságát kiszolgáló büfé. Ahol minden féle jóságot, és finomságot osztogattak, természetesen jó pénzen, ami annyit jelentett, hogy akinek volt némi sütnivaló, és nagy gondossággal félretett, és összekuporgatott zsebpénze, azt bátran elfoghatta az éhség szelleme, avagy a torkosság vétke.

 Én szinte egyáltalán nem látogattam a büfé helységet a diákok tömeg-lázadásai miatt. Tudniillik a diákok nemigen mutatnak semmilyen hajlandóságot arra, hogy néhanapján a kulturált sorban állásra, és az iskola házirendjére egy kicsit is odafigyeljenek. Valahogy úgy állnak e roppant diszkríminatívnek tűnő álláspont előtt, mint annak idején a nagyhatalmi diplomácia tagjai, akik hogy úgy mondjam, mindig az országuknak legmegfélőbb döntéseket próbálták vagy kisajtolni, vagy rákényszeríteni tárgyalópartnereikre.

  Ez természetesen most sem történhetett másképpen lezúdultak az emeletek kopogó kőlépcsőiről, mint a nagyon kíváncsi gyerekek akinek születésnapján amikor valaki annyira kíváncsi, hogy óhatatlanul is belepillant, az egyébként szigorúan titkos, és elzárva tartott ajándékába, a tettektől égő diáksereg is igyekezett minél előbb az éppen aktuális szendvicset, vagy édességet markában tartani, és megszerezni az erőfölényt.

  A sorozatos tolakodásoknak természetesen a fejetlenség lett a veszte, hiszen az ügyeletes és a felügyelő tanárok akik a folyóson – így a földszinten is – felügyelték a rendet, és a fegyelmet nem igazán lelkesedtek, és kedvelték a nyüzsgő tömegseregeket, és a tolakodással járó kellemetlenségeket.

  Tiszteletben tartom a gyülekezési szabadság fogalmát, de sajnos a tolakodás, és a mohóság vágyainak kielégítésével letettem arról a gondolatról, hogy bármelyik pillanatban is akár sorra kerülhetek a büfében – mivel nemigen szerettek tolakodni, és nyomakodni sem – így erről a megvalósíthatatlannak látszó tervemről önként lemondtam.

  Marika néni, úgy december környékével, amikor szinte minden hópehely karácsonyi hangulatokat zenélt azzal, hogy végigszalad futó gyémánt-csillagként az ember orcáján, ajándékozott nekem egy autómodellt papírból – ugyanis papírból kellett a részeit, és kisebb alkatrészeit összerakosgatni – így a végeredmény nem sikerült valami mesterien, de boldognak érezhettem magamat, elvégre mégis én raktam össze egyedül szülői engedély, és minden féle beleegyezés nélkül.

  Elnézését kell kérnem a tisztelt olvasónak, ha esetleg anekdotáimmal elkalandoztam, de úgy érzem mindig, hogy ezek az apró örömök is hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember megtanulja értékelni a pillanatok perceinek örökkévaló szépségeit, és gyönyöreit.

  Technika órák alkalmával legtöbbször a nagy Ferencvárosi Tornaklubnak drukkoló Huszár Gergő és természetesen a Torló fivérek voltak azok az áldott szívű goromba emberek, akik minden egyes lehetőséget megragadtak, hogy az eltervezett munkadarab – amit rendszerint az órákon történő feladatként illet, és kellett megcsinálni – ne valósulhassanak meg.

  Legtöbbször ezt a lehető legegyszerűbb módszerekkel érték el, például volt egy kicsi cérnafűrésznek nevezett eszköz (ami egész egyszerűen abból állt, hogy egy vékony cérnára hasonlított a fűrésznek a fogazata, és ezt a nagyon hajlékony, és éppen ezért törékeny fűrészlapot kellett beigazítani, nagy üggyel bajjal, és sorozatos ballépések mellett a két vascsíptető közé, amitől a fűrészcérna elkezdett megemberesedni, és feszülni, akár az ideg ).

  Tulajdonképpen ezzel a fűrészes eszközzel kellett megmunkálni a lehető legóvatosabban, és nagy precizitással a fa munkaanyagot, és a rosszlelkű diákcsínyek is ennek az egyszerű eszköznek voltak mind-mind köszönhetők.

  Nem történt ez másként velem sem, amikor például madáretetőt kellett készíteni a környezetvédelmi napok alkalmára a lehető legtökéletesebb etetők kerültek ki a barkácsolásban szakértőnek számító diákok (gondolok itt természetesen a bandavezérek klubjára ) – az én kezeim közül pedig csak negyedosztályú ipari melléktermék került ki, és keltett igencsak nagy hatozását, és örömujjongást, hogy íme egy újabb szerencsétlen pojáca, aki még barkácsolni sem tanult meg.

  Ennek természetesen egyetlen okai, és indoka volt. Nevezetes az, hogy a műalkotásomnak pár milliméterrel kisebbek voltak szegényes átlagvégtagjai, így tulajdonképpen nem lehetett rendesen becsukni, illetve kinyitni a madáretetőm ajtaját, és kis ablakait.

  Bánkódtam, én és sírdogáltam ezekért én éppen eleget – hiszen 1995-ben azért egy jómódú családnak is drágaságnak számított a jó minőségű fűrészlap – és így sajnos nem mindenki engedhette meg magának, hogy vegyen egy komplett cérnafűrészt, és hozzá húsz darab kicsi, vékony, és egyenes fűrészlapot – így érthető, hogy rendkívül bosszús, és dühös lettem amiatt, hogy a bandavezérek a jó hecc kedvéért az összes fűrészlapomat nemes egyszerűséggel, és lelkifurdalás nélkül tönkretették, és eltörték. Ugyanis a fűrészlapok a hőtani folyamatok hatására igen hamar eltörtek.

  Ha példának okáért éppen ragasztani kellett, akkor általában papírból, és fóliából aranyszínű sárkánysiklót, hol pedig egyéb modelleket például, amikor már Marosy Attila volt a technika tanár – tudniillik Marika néni nyugállományba ment – lakást kellett építeni, így érthető, hogy senki nem próbálkozott meg egy saját egyedi tervezésű otthon felépítésével, hanem mindenki a saját házát, amiben lakott készítette el keményfedelű kartonlapokból ragasztóval, és vágókéssel.

  Ilyenkor szinte bártan, és nagy felelősséggel kértem meg mindig hangulatember apámat – aki megvallom, hogy műszaki, és gyakorlati téren egyaránt több, és jobb tapasztalatokkal rendelkezett, mint jómagam – szövetséget kötött bajtársakként összefogtunk, és nekiálltunk, hogy felépítsük a házikónk modellértékű miniatűr makettjét.

  Volt benne fürdőszoba, és természetesen mellékhelység, elegáns függönyökkel fölszerelve, és a nappalinak kialakított szobába sikerült nagy üggyel-bajjal beállítani egy hurkapálcikából elkészített asztalkát.

  Én kifejezetten már szinte örvendeztem annak, hogy végre valahára elkészülhetett a közkedvelt lakásunk, amikor erőfeszítéseinket – hiszen Attila tanár úrnak úgy vágtak a gondolati fonalai akár a beretva – egy hármasnak megfelelő érdemjeggyel jutalmazta.

  A bandavezérek szépen lassan 1995-től elkezdtek az osztályunkba vándorolni, azért mert annak idején el lehetett azt dönteni, hogy az ember, ha tovább akarta folytatni tanulmányait, akkor másik képzésben magasabb fejlettségű osztályba tették (ezek az osztályok általában vagy angol, vagy német tagozatos beállítottságúak voltak ) – , és így gyakorlatilag a legjobb barátaim kerültek el mellőlünk egyik pillanatról a másikra, talán akkor kellett volna fejest ugorni mindnyájunknak a bizonytalant rejtő mélyvízbe, és lépni egyet előre, talán akkor megmenekültünk volna a gonosz tekintetek fenyegető kutatásától, és mindennapos zaklatásaitól.

  Egy másik fontos történet amelyről most meg kell emlékeznem, hiszen későbbi életemet nagymértékben igenis befolyásolta, hogy általában a tornaórák alkalmával, már azzal kiborítottam az embereket, hogy amikor csak felvettem a nagyon szerény, és jóravaló tornaegyenruhámat (ami gyakorlatban nem állt másból, mint hófehér, és patyolat tiszta pólóból, és egy sötétkékszínű rövidnadrágból ).

  A bandatagok látásmódja, és egybehangzó véleménye szerint ez csak egy dolgot jelenthetett, hogy Tormás Róbertet, mind fizikai, mind pedig lelki értelemben likvidálni, és megsemmisíteni kellett! Ez abból a gyilkos ötletek, és ördögi tervek sorozataiból kovácsolódott össze, hogy akik a saját maguk agresszióját, és találékonyságát, még a kreativitás kritériumaival is összekapcsolják azok számára valóságos paradicsomot jelentett ez a megtorló akció.

   A következő forgatókönyv szerint zajlottak le az események azokon a napokon, amikor volt tornaórák. Végy magadhoz egy jó nagy, és testes űrtartalommal bíró szemeteskukát, amit legtöbbször azért helyeztek a tornaöltözőbe, hogy a felesleges, és a nem használatos tárgyakat (mint például engem, és a ruháimat) eltüntessék villámló szemeik haragtól teljes pillantásai elől.

  Ha ezzel a manőverrel készen voltak, akkor könnyű szerrel, és pökhendi arroganciával süllyesztették el, mint egy nagyobb testű csatahajót utcai ruháimat is a szemetes mélységes fenekére, engemet, és néhány ismerősömet, mint a Czeke ikreket (Bálintot, és Lajost) Fal Lászlót (aki azóta már boldog házasságban éli mindennapjait), Danszer Györgyöt, Kereki Gábort, és Szabédi László Márkot, akik mindahányan később amikor vég lett az általánosnak mindenki a számítástechnikával foglalkozó iskolába ment, - ha jól emlékszem -, akkor a Moszkva térre kezdetben, aztán a Móricz Zsigmond körtéren lévő Gábor Dénes informatikai szakközépiskolába.

  A tornaöltöző mellett általában mindig egy zuhanyzó állt, ahol az idősebbek, és a nagyok levetkőzhették a mindennapok verejtékes fáradalmait, és amit általában alig használt valaki, ezért feltűnően piszkos, és koszos volt, higiéniai kívánalmaknak egyszóval nem megfelelő. Megjegyzem, hogy voltak nagyon friss vérű hallgatók is akik a csempetörés ősi mesterségének hódoltak, így nem telt bele egy kis idő sem, és a fürdőszobából egy végtelenül komor, szürke, és barátságtalan betonbörtön maradt, és a kosz úgy terült el a linóleum szürke tengerében mint a fekete foltként tátongó sötétség.

  Hát ilyen körülmények között kellett nekem, és jobb ismerőseimnek öltözködnöm, amikor torna foglalkozás volt az iskolában, úgy voltam én sokszor bezárva ide a kíváncsi tekintetek fürkésző pillantásai elől ide, mint űzött szökevény aki az adakozó könyörületről ábrándozik a börtön gyilkos magányában.

  Akkor hála’ istennek szinte a kutya sem foglalkozott velem, másnak pedig – mivel sajnos voltak osztálytársaim akik eléggé kotnyeles, és fecsegő természetűek voltak – eszembe nem jutott, hogy elmeséljem, hogy hol vagyok, így gyakorlatilag nem volt akit macerálnia, és bántalmaznia az undok bandatagoknak.

  Talán ebben a magányos, és minden tekintetben elhagyatott helységben voltam én igazán független, és szabad gondolkodó, távol a világ ártó gyűlölete, és igazságtalanul könyörtelen gonoszság világától.

  Hogy legalább néhány pillanatra, a percek töredék-sóhajaira azt érezhessem, hogy megtört szívemben, hogy végre élek, és nem bánt senki egyenlőre. Azt szokták súgni, hogy a baj, és a nyavalya mindig párosan érkezik, és ez így is történt abban a pillanatban, amikor, mint az árnyék hajnal derengését megláttak engem, hirtelen valami történhetett a gondolatuk könyvtárában, és az ösztönük azt mondta nekik suttogó haraggal, hogy támadják meg ezt a szerencsétlen, és minden tekintetben mulya fiúcskát, aki arra nem volt képes, hogy megvédje magát, hiszen elítélte a fizikai erőszak szinte minden lehetséges formáját, és a lelki sérüléseit sem tudta elfeledni, hanem mindig csak gyűjtögette azokat.

  Így eshetett, hogy a tornaórák előtti nagyszünetekben férfiasan megpuhítottak, és elnáspángoltak. Aminek természetesen mindig az lett a kétségbeesett végszava, sírva fakadt és könnyeivel kért segítséget bennem a remény vesztes kisgyerek.

  Talán a sorozatos fizikai bántalmak, és az állandó halálfélelem érzete amelyben éltem, és éltünk, hiszen a fizikai heccelésből az osztálytársaimnak is jutott olykor-olykor jócskán – , amit akkor él át az ember ha érzi, hogy megrekedt a társadalmon kívül mely nem akarja befogadni indíthatott arra később, hogy például aki szemüveget viselt, vagy érdekes arca, és hajszíne volt, ővelük próbáltam meg barátkozni, és kiépíteni a szövetséges kapcsolataimat.

  Később ez a tervem a gimnázium tekintélyt, és méltóságot parancsoló falai között sikerült is, de ezt egy másik fejezetben kívánom megörökíteni, amely még egyenlőre a távoli jövendőbe tekint.

  Elég az hozzá, hogy a bandatagok a két Torló fivér, Varrat Ádám (akiről már az óvodai emlékeim között már egyszer megemlékeztem) volt egy mitugrász akit Berek Lászlónak hívtak, és egyben az egyik nagyfőnök Barlangi Zoltánnak volt édes komája.

  Berek Lászlónak iszonyú hegyes, és éles tengerkék szemei szinte manipulálták az embert, hogy ezentúl azt és úgy fog cselekedni ahogyan azt ő elvárja, még a vezérek utasítását is vakon, és hűséges engedelmességgel fogja követni. Amellett hogy szemeinek jégélességével valósággal megdermesztette maga körül a levegőt meglepően közepes termetű volt, és bubi frizurában viselte halvány szőke haját. A csapat pedig nem lenne teljes a nagydarab, és elég jó fizikumnak örvendő lófarkas és egyben haspók Barlangi Zoltán nélkül, aki, hogy bűnügyi érdeklődéseimet kamatoztassam, egyszerre volt Al Capone, a maffiaszervezetek főnöke, és egyben kicsi kis bűngépezetének egyszemélyes irányítója.

  Ő volt tulajdonképpen a központi személyiség aki gyakorlatilag eldöntötte, hogy mikor van itt a leckéztetés, és a likvidálás ideje, és mikor puhítunk, és figyelmeztetünk csak.

  Így válik számomra érthetővé, hogy: ,,színház az egész világ, és benne minden férfi és nő!” Úgy képzeltem, hogy az élet értelme, talán a hétköznapok küzdelmes harcaiban rejlett, tehát, hogy az embernek minden tekintetben túlélőnek kell lennie ebben a rendszertelen, összefüggéstelen, és egyre zűrzavaros, és fenyegető világban.

 Azért a tanári kart is szeretném bemutatni, érzékeltetve, és törekedve a teljesség igényére, és kedvére!

 Az általános iskolai tanári kar – legalább is aki minket tanított tizenkét pedagógusból állt. Azért el kell azt mondanom, hogy ezek a pedagógusok kisebb-nagyobb hibáik ellenére – elvégre emberek lennénk,és szükséges, hogy saját hibáinkból tanuljuk -, mind igaz, őszinte, és emberséges emberek voltak, ami ritka főleg a mostani XXI.  században!

 Lássuk most hogy, hogy a következő osztályfőnököm Bagoly Józsefné tanárnő, aki egy személyben oktatta a magyar nyelv, és irodalom órák szinte mindegyikét 1995-1998-között, milyen személyiségi jegyekkel rendelkezett.

 Bagoly Józsefné kis termetű, alacsonyabb alkatú volt, sovány volt, és látszott rajta, hogy bizony az élettől ő is meglehetősen sok pofont volt kénytelen-kelletlen elviselni, emellett nagyon is szigorú, és példás, őszinte, és katonás fegyelmezettségű értelmet, és szorgalmat kívánt meg a tanítványaitól. Rövid két oldalra fésült sötétbarna haja volt, ami attól függött, hogy a napsugár, hogyan csábította játékra a hajkoronája fürtjeit inkább látszott  rubint vörösesnek, semmint sötétbarnának, de ami ennél fontosabb, hogy Bagoly tanárnőnek az irodalom egy olyan minden tiszteletet, és megbecsülést jelentő szentség volt, mint nekem később a könyvek, és az értékek birodalma, illetve a vasárnapi ünnepi lakomák bizonyos ínycsiklandozó fogásai!

 Nagyon pontosan mindenkitől, személyre szabottan elvárta, hogy tudja az adott verseket, és memoritereket, illetve mindenkinek – lehetőséghez mérten -, folyékony jelleggel illett fölolvasni azokat az irodalmi szöveggyűjteményből vett részleteket, amiket Bagoly tanárnő kijelölt a számunkra!

 Emlékszem rá, hogy nyolcadikos magántanuló voltam már 1998-ban, amikor Bagoly tanárnő megbocsáthatatlan vétségemmé tette, hogy nem jelentem meg sem az évzáró ünnepségen, sem pedig a számára nagyon fontos és tanagyagot összefoglaló Mikszáth Kálmán órán.

- Ejnye, ejnye, hát mi van veled Róbert? Nem ízlik az iskola? Hol voltál az évnyitó helyett? – kérdezte ilyenkor. Én pedig szinte minden egyes alkalommal megvallottam neki, hogy a nagyszüleim házában voltam hétvégére, és sajnos nem tudtam elmenni az évnyitóra, mert hirtelen mutatkozni látszottak rajtam az influenza bizonyos tünetei, és nem vállalhattam magamra a felelőséget, hogy esetlegesen a többi gyerekek is megbetegíthetem!

 Az 1997-es tanévet évzáró ünnepségre egyebek mellett azért nem tudtam megjelenni, mert a testi fogyatékosságomból következően egy kissé – főleg deréktájban -, bár lehet, hogy ez is a serdülő kor egyik korszakos nyitánya lehetett nálam, de kihíztam a sötétszínű, ünnepi nadrágomat, amelyben az ilyen jellegű rendezvények alkalmával azért illett megjelenni, és minek utána édesanyám úgy ítélte meg, hogy fölösleges még egy sötétszínű nadrággal szaporítani ruhatári repertoáromat, így közös, szülői  megegyezés alapján nem mentem el az évzáró ünnepségre! Ez persze Bagoly tanárnőt a legkevésbé sem lepte meg sőt! Egyenesen a gesztenye szemeinek élénk villám-tekintetéből már jócskán sejteni lehetett, hogy egy ártatlan kis mesénél sajnos többre lesz szükségem, hogy megnyugtassam alaposan fölbőszített bosszúságát irántam!

 A másik nagyon fontos dolog, amiért képtelen voltam megjeleni, az-az volt, hogy egészen egyszerűen képtelen voltam elmenni, ugyanis a tisztelt Torló fivérek bokszoló versenyre rendeztek, amíg Hangya György őrmester úrnak egyéb elfoglaltsága akadt, és így sajnos én voltam – többek között a bokszzsák is egyetlen személyben -, továbbá bele kellett bokszolnom egy hatalmas bokszzsák méretű vászonzsákban amely ki lehetett tömve valami nagyon masszív, szivacsszerűen ellenálló anyaggal, hiszen amint belebokszoltam sikeresen el is törtem a bal kezemen lévő kisujjamat, és egyesek úgy és akként vélekedtek, hogy az évzáró ünnepélyen ne tennék túlontúl jó, és kívánatos benyomást!

 Bagoly Józsefné tanárnővel többször is vigyázni illett, főleg ha az ember felelt vagy éppen, tollbamondást szerkesztett, illetve ha felmondta az aznapra kijelölt és kötelezően előírt versmennyiséget. Amint már említettem eltört a balkezem kisujja ami miatt – minek utána én balkezes vagyok -, Bagoly tanárnő megvádolt engem, hogy azért nem megyek az iskolába, mert nem szeretek oda járni, az történt ugyanis, hogy én képtelen vagyok jobb kézzel írni, és Bagoly tanárnő veszélyesen megrótt, és megintett, miszerint, ha egyik osztálytársam segített volna nap-nap után elindulni az iskolába akkor nem lett volna semmi bajom, és segítettek volna is – Bagoly tanárnő szerint írni -, én pedig kijelentettem, hogy nem tudok jobb kézzel írni, amit vélhetően annyira negatív kritikával ítélhetett meg a tanárnő, hogy főleg az év végi jegybeírásnál erősen nagy volt az a fajta gyanúm, hogy csak azért kaphattam pusztán kevesebb, és rosszabb jegyeket, mert egyes pedagógus emberek számára nem a megfelelő igazságtartalmú válaszokat adtam!

  Bagoly tanárnő mégis mély nyomokat hagyott, és meglehetős lelki sérüléseket, az a fajta mindenben negatív színezetű kritikai szellemisége, amit katonaszigorral igyekezett kicsiny, kis osztályunk életében minél jobban, és minél hatékonyabban érvényesíteni!

 A következő nagyon fontos pedagógus, akinek meghatározó, és kitüntetett bátorságos, és óvó harmóniája az volt, hogy megpróbáltam valami oknál fogva nagyon is kétségbeesett, és meglehetősen csetlő-botló lelkiismeretemmel elhitetni, hogy hogyan is higgyek önmagamban, és megérzéseimben, több-kevesebb sikerességgel Szecső Ágnes Igazgatónő volt.

 Szecső Ágnes tanárnő, aki egy nagyon is példás erkölcsű, és minden tekintetben emberséges igazgatónője volt törökugatatói általános iskolánknak, nagyon jó szakembernek, és abszolúte partnernek mutatkozott szinte mindenben, amit úgy ítélt meg, hogy az a hallgatóságnak, és egyúttal a tanítványainak is használni fog!

 Szecső Ágnes tanárnő közepesen magas, gazdasszonyos termetű, ám kiváltképpen csinos, és fiatalos, középkorú asszony volt, aki amellett hogy biológiából ledoktorált, és a földrajzi összefüggéseket is remekül tudta kamatoztatni, és egyúttal kezelni nagyon jól értett ahhoz is, hogy az egyes gyámoltalannak, és elárvult hallgatóknak a félszeg lelkiismeretét hogyan és mi módon nyugtassa meg édesanyai gondoskodását, és szaktudását is felhasználva. Két fia volt, és a férje az egyik legjobb sebész főorvos lehetett, hiszen nagyon sokat dolgozhattak, amiről Szecső tanárnőnek a táskás szemei is árulkodtak.

 Szecső tanárnő volt az egyetlen megnyugtató, és békés harmóniát sugalló, és reménységet osztogató védangyal, ebben az örült iskolai zűrzavarban, és egyúttal számomra meglehető lelki fenyegetettségek idején akire az ember felnézhetett, és akitől valamicske lelki bátorságot is kaphatott, az ő ösztönzésére, és bölcs tanácsolására döntött, és határozott úgy édesanyám, hogy az 1998-ban már mint magántanuló fogok tevékenykedni, a saját lakásomban, hogy ezzel is elejét vegyék a sorozatos fizikai kényszerítéseknek, illetve kisebb-nagyobb fenyítéseknek!

 Ez mint utóbb kiderült mégsem lehetett annyira jó, és kigondolt ötlet, hiszen azok a bizonyos bandavezérek, és rosszcsont ellenségek ezek után is feljártak és vagy a kaputelefonon, vagy az otthoni vezetékes készüléken sértegetni igyekeztek kitüntetett sikerességgel a belső lelki nyugalmunkat, de ettől eltekintve megnyugtatónak mondhatom az 1998-as esztendőt, és az lehetett lelkem egyik felhőtlen, és borúmentes időszaka!

 Jó egy néhányszor kénytelen-kelletlen de el kellett magamat sírni, amikor egy-egy balul, és nagyon is hibás számításokkal megáldott házi feladatom elsősorban fizikából, majd később hatodik, és hetedik osztályból kémiából Báró Barnabás kutató kékszeme elé mert kerülni, hiszen azt mindenki tudta, hogy a számolási összefüggésekre, és műveletekre rendkívül kényesen reagál a természete.

 Báró Barnabás tanár úr egy jó harmincas éveiben járó, több mint két méter magasságú fizika-kémia szakos tanárember volt, akinek mindig általában rövid, és hollófekete haja egyenesen, és meglehetősen katonás rendben állt, akár a jól összekötött búzakévék a tarló mező forróságában!

 Sajnos a legtöbb fizika óra a kötelezően előírt órai feleltetések alkalmával abból állt, hogy mindenkinek be kellett mutatni az előre elkészített házi feladatát, és aki valamilyen – nagy általánosságban ítéletszerűen kerülendő -, számtani hibát, vagy hiányosságot vétett, az mint jómagam is valami nagyon is tudatosan megalapozott indíték után kellett, hogy nézzen hogy a turpis csalafintaság, avagy figyelmetlen hiba ki ne derülhessen!

 Ez az én esetemben abból állt, hogy a lehető legmeggyőzőbb erővel, és teljes átéléssel amiben ténylegesen nem volt semmi tettetett hangulat – igaz ugyan, hogy nem is lehetett, ha legalább tizenöt ember mind azon az egyetlen szerencsétlenegű emberen nevet, vihog, illetve kompromittáló megjegyzéssel illeti, és iskolai foglalkozás után meglehetősen nyomatékos figyelmeztetések mellett is móresre tanítja -, így aztán minden egyes házi feladatom, ha Báró tanár úr azt tapasztalta, hogy Tormás úr valamit kellemetlen körülmények között elrontott, akkor úgy záporoztak tengerkék gyöngyeim túlságosan is a sok szipogás és orrfújogatás közepette szememből, mint a magára maradt és elhagyatott elveszett gyerek búcsúsóhajai a szülei után.

 Életem szövetének talán egyik legkellemetlenebb, és minden bizonnyal legmeghatározóbb személyisége Kapor Gyuláné tanárnő volt, magas, nagyon sovány, a negyvenes éveinek végén járó, nagyon szigorú szemöldökű, és éles késpengehegyű szemekkel megáldott tanárnő, aki a matematikát oktatta meglehetősen szigorú, és kíméletlen temperamentummal, hiszen az ő matekórái nem volt kérdezés, csak a mindent mániákusan átitató fegyelem, és az értelem, és ha azt tapasztalta, hogy a tanítványai nem megfelelően sajátították el az adott tananyagot, és senki nem érti az adott matematikai összefüggéseket, akkor csak nagyon hosszú, és kényszeresen kellemetlenkedő hallgatások után volt csak hajlandó elárulni, hogy hogyan kell gyökvonást, és szinusz, és koszinusz számításokat végrehajtani – főleg utóbb nyolcadikos, és hetedikes koromban!

 Sohasem kedveltem és szerettem a matematika tantárgyat, és ez sajnos a jegyeimen is meglátszott, de azért mindenkinek járt volna egy második lehetőség, ha egy kicsit a dolgok mögé pillantunk!

 Talán valaki pártfogásába fogadott, hogy valamilyen titkos módszerrel mindig elkerültem az év végi megbuktatások sorozatait, hiszen alig-alig magyarázta meg értelmesen tanítványainak Kapor tanárnő, hogy hogyan is kelljen értelmeznünk az egyes igen-igen komplex, és bizony túlontúl bonyolult matematikai problémák összefüggéseit!

 Amellett, hogy Kapor Gyuláné tanárnőm tartotta a lányos csapatnak a háztartási ismeretek nevezetű órát: ami abból állt, hogy tulajdonképpen a hölgyek elsajátíthatták, hogy a gondos háztartásban mire is van szükségük, illetve tanulgatták a főzés-sütés tudományának nélkülözhetetlen, és alapvető fortélyait, trükkjeit, és titkait is, hiszen szinte majdnem mindenki tisztában volt azzal, hogy a férfiak szívéhez a gyomrukon át vezet az út!

Gyakorta, ha végeztem a technika műhely foglalkozásaival én is szívesen átmentem a konyhának berendezett terembe és együtt sütöttem és főztem a hölgyekkel. Azt hiszem minden szerénységemmel mondhatom, hogy jó munkákat végeztem – köszönhetően anyai nagyanyám főzőiskolájának -, hogy nemcsak hogy mindenki megvolt ételeim és süteményeimmel elégedve, de ha esetleg több alapanyag lett volna, akkor bizonyára még repetát is kértek volna!

Ám talán ez sem lett volna elég ahhoz, hogy megnyugtassam, és bizonyosan jó benyomást tehessek Kapor tanárnőre, hiszen őt csakis a szakmai maximalizmus jellemezte.

- Tormáskám, Tormáskám, hát maga meg miben sántikál? – mert mindenkit magázott, s nem engedte meg a kicsit lazább, baráti jellegű tanár-diák kapcsolatot.

Mire én csakis azt tudtam felelni: - Igen tanárnő, kérem én a matek egyenletekkel lennék igen nagy gondban! S minek utána bizonyára ő is a lehető legtisztábban látta, hogy az osztálynaplóban a nevem mellett – legalább is matekból -, a lehető legelkeserítőbb jegyek állnak, segített az egész osztálynak megcsinálni a matek egyenleteket, ami hangsúlyozottan túlságosan ritkán fordult csak elő. Én pedig a magam eszével azon morfondíroztam, hogyha megtudjuk a háztartásismeret órák alkalmával oldani a feladatokat, nem értem, miért nem sikerül ez a tanítási óra keretén belül?

 Mint későbbiek folyamán kiderült erre sajnos általános iskolai pályafutásom alatt egyszer sem kaphattam maradéktalan válaszokat!   

 A következő pedagógus mindenesetre az általános iskolai Fonák Péter tanár úr közepesen magas, vállas testalkatú, hollófekete haja viselő, élesen csengő hangú, illetve – feltételezhető, hogy a magas vérnyomás miatt -, de nagyon rákvörös színű, és gömbölyded arcú, ember volt, aki az akkori 90-es években divatba jött, és éppen akkor kezdődő számítógépes világból szinte az összes masinát, és ketyeréket ismerte ami ahhoz kellett, hogy egy kicsit behatóbban is megismerkedhessünk a számítógépes világgal.

 Amellett hogy egy véghetetlenül emberséges ember volt Fonák tanár úr, arra is meg lehetett kérni, hogy az embernek elmagyarázza tiszta, és nagyon is ésszerűen, emberi nyelvezettel, hogy mi, miért van? , és ez vagy az a program hogyan is működhet? Emellett szívesen adott kölcsön az embernek azok jól, és tűrhetően viselkedtek különféle számítógépes játékokat, és az órai foglalkozás alkalmával is könnyűszerrel elfoglalhattuk, és egyúttal ki is fújhattuk magunkat ezeknek a programoknak a segítségével, amíg nem kellett a másik osztályba loholnunk meglehetősen gyorsan, és erőltetve!

 Egyszer véletlenségből egy hatalmas afféle atyai, és minden tekintetben figyelmeztető, és lehet hogy jó szándékú atyai pofont, és egyúttal taslit is kaptam amiért elmondtam, hogy általában én szoktam levenni az ebédlői székeket, mert amíg nem kezdődik hétóra negyvenöt perckor a legelső óra addig valamivel el kell hogy foglaljam magamat, és vélhetően ez sajnos nem tetszhetett Fonák tanár úrnak. Amúgy rendes ember volt, csak nem szabadott értelmetlennek tűnő, és egyesek számára bagatell kérdésekkel felidegesíteni!

 Miért is kellene tagadnom, hogy általános iskolai gondolkodásom jelentős részét, és talán sokkalta inkább borús érzelemvilágomat is nagyban befolyásolta, és alakítgatta a komolyzene, és maga a zene varázsa! Pedagógus aki meghatározta osztálytermi életünket, Sztonticsné Bojtár Mária énektanárnő volt, aki amellett, hogy meg tudta nyugtatni bravúrosan bámulatos zongorajátékával az emberi füleket, és mi tán még fontosabbnak tűnt háborgó, és éppen emiatt nyughatatlan lelkeket, nagyon szépen vezette az általános iskolai kórust, illetve olyan csengő-bongó hangon tudott énekelni, mintha csak operett szakra járt volna!

 Bojtár tanárnő vezette, és tanította az ének órai foglalkozásokat, amik, valljuk be ha őszinték akarunk lenni, inkább hasonlított egy megfékezhetetlen, és összezavarodott hangzavarra, és fülsüketítő lármára, semmint valódi munkát érdemlő kórusra - hiszen a legtöbb osztálytársam már csak azért sem azt és úgy csinálta, ha a jó hangzásról volt szó, ahogyan azt Bojtár tanárnő el szerette volna érni -, és éppen ezért sajnos az énekórák sorozatos halálra ítéléssel voltak megátkozva, hiszen itt annyira felszabadult indulatok működtek, és törtek, és aztán fészkelték be magukat az emberek fejébe, hogy itt már sajnos senkit sem érdekelt, hogy együtt, és minden erőfeszítést nem nélkülözve közös akarattal, és szépen elénekelőjük a nemzeti Himnuszt!

 Sajnos ez az elképzelés már amúgy is egy elvetélt, és egy elsüllyedt vállalkozásnak bizonyult! Sokszor hallottam, ahogyan kinyitja valamilyen megmagyarázhatatlan bánatos közönnyel a zongora fedelét, és lehet, hogy önmagában legbelül csak abban reménykedik, hogy a hivatásának megfelelő eszméket belénk tudja valamilyen úton-módon sajtolni több-kevesebb sikerrel. Sokszor mondogatta: - Róbikám, szépen énekelsz, de sajnos eléggé hamisan, és ezt a kis ügyefogyottságot mihamarább közösen le kell vetkőznünk! Egyet értesz? – mondogatta egy megbocsátó anyai mosollyal, mintha csak nem is tanárnőnk lett volna sokkalta inkább egy édesanya aki zeneileg kiváltképpen képzett, és hangyaszorgalommal csak egyetlen dolog érdekli igazán, hogy csemetéibe a lehető legtöbb zenei alapismereteket ültesse el, hogy később ne váljanak olyannyira botfülűekké.

Ám sajnos ki kellett ábrándítanom Bojtár tanárnőt sajnos azóta sem tanultam meg teljes valójában se kottát, sem egyéb jellegű szolmizációs hangokat olvasni, illetve ezek együttes összefüggéseit lefordítani a zene magával ragadó, és egyúttal megbabonázó nyelvezetére!

Később, ha mindennapjaimat a reménytelen küzdelem frontfonalai, és egyben a kétségbeesés negatívumai között töltöttem, a zene hatalma tett egy kicsit felszabadultabbá, és oldottabbá a mindennapok keserű igája alól.