Új vers

 

 

ALAGÚTNYI POKOLRASZÁLLÁS



Ha sokáig kekeckednek, szórakoznak vád nélkül kilépek az Életből is!

Virágzó rajszögeket vernek Golgotás-szívembe,

mely folyvást szirmokat hullat!

Felsértett bőröm alatt mérgező szálkák tenyésznek;

sakálvonyítások is beillő gyilkos röhögések

pusztítanak öröklött sejtjeimben!

A megértő beszélgetés az adott nap milyenségén múlik;

egy helyben megállok, mint pufók égitest!

 

A Lélek keménysége együtt jár a Világban

gyökeresedő szemétláda flegmasággal!

Ok s okozat részekre szabdalja az értelem összefüggéseit;

s már alig kiáltanak fel önmagukkal is megalkudott Próféták:

 

,,Hogy jutottunk idáig?!” – Golyó-ütötte sebek alantos fájdalmaival

nem lehet kibékülni;

avantgarde-liturgia között újból meg kellene tanulni

az Embert Embernek gondolni!

Semmi tétje sem lehet már az önáltatásnak!

Klausztófóbiás vérrögök patogzanak agyam fennsíkján,

akár a millióéves szilárd vakolat!

Gátak s sáncok közt, mint grundos kisgyerek

riadtan ébredek a Valóra!

A ,,hogyan tovább?”- kérdése kétségek közé rekeszt,

s öngyilkossággal fenyeget!

 

Az Élet átverése azonnal felébreszt;

hányinger kerülget sok obcén-szitok

szó ömlesztett szeánszaitól!

Gyilkos karrierek lökdösik egymást

s hamar ideje korán eltapossnak!

Barátoknak tűntek kezüket nyújtogató,

hűséges Idegenek! –

Megmaradt a naponta szembesítő Élet ijesztő váza;

rovott arcomra stigma-borostát növeszt

a meg-nem-alkuvó Remeteség!



Csömör-szakadékok szája előtt infarktusos-sorompó

tiltást engedélyeznek a szervek!

– Szembe röhögnek fumigálható kritikák

s Hóhér-trófeák újra ismétlődő bohózatai!

Vajon még kiút az alagútnyi pokolra szállásból,

vagy csupán csak én képzelem?!