Új vers
ALAGÚTNYI POKOLRASZÁLLÁS
Ha sokáig kekeckednek, szórakoznak vád nélkül kilépek az Életből is!
Virágzó rajszögeket vernek Golgotás-szívembe,
mely folyvást szirmokat hullat!
Felsértett bőröm alatt mérgező szálkák tenyésznek;
sakálvonyítások is beillő gyilkos röhögések
pusztítanak öröklött sejtjeimben!
A megértő beszélgetés az adott nap milyenségén múlik;
egy helyben megállok, mint pufók égitest!
A Lélek keménysége együtt jár a Világban
gyökeresedő szemétláda flegmasággal!
Ok s okozat részekre szabdalja az értelem összefüggéseit;
s már alig kiáltanak fel önmagukkal is megalkudott Próféták:
,,Hogy jutottunk idáig?!” – Golyó-ütötte sebek alantos fájdalmaival
nem lehet kibékülni;
avantgarde-liturgia között újból meg kellene tanulni
az Embert Embernek gondolni!
Semmi tétje sem lehet már az önáltatásnak!
Klausztófóbiás vérrögök patogzanak agyam fennsíkján,
akár a millióéves szilárd vakolat!
Gátak s sáncok közt, mint grundos kisgyerek
riadtan ébredek a Valóra!
A ,,hogyan tovább?”- kérdése kétségek közé rekeszt,
s öngyilkossággal fenyeget!
Az Élet átverése azonnal felébreszt;
hányinger kerülget sok obcén-szitok
szó ömlesztett szeánszaitól!
Gyilkos karrierek lökdösik egymást
s hamar ideje korán eltapossnak!
Barátoknak tűntek kezüket nyújtogató,
hűséges Idegenek! –
Megmaradt a naponta szembesítő Élet ijesztő váza;
rovott arcomra stigma-borostát növeszt
a meg-nem-alkuvó Remeteség!
Csömör-szakadékok szája előtt infarktusos-sorompó
tiltást engedélyeznek a szervek!
– Szembe röhögnek fumigálható kritikák
s Hóhér-trófeák újra ismétlődő bohózatai!
Vajon még kiút az alagútnyi pokolra szállásból,
vagy csupán csak én képzelem?!