V. Fejezet

Egy serdülőkor küzdelmei.


 

  1998-ban, hogy az iskolai szálakon ne szüntessem meg történetem fonalát, hála minden rendű, és rangú jó kedélyű, és jólelkű támogatómnak, talán legfőképpen Szecső Ágnes néni általános iskolai igazgatómnak, végre valahára magán úton, és jelleggel folytathattam tanulmányaimat, egészen pontosan a nyolcadik osztályt.

  Természetesen a magánúton történő ismeretelsajátításnak is meg vannak a maga buktatói, de talán a legnehezebb az volt, hogy a Torló fivérek, Barlangi Zoltán, Berek László, és természetesen az óvodai rosszcsont Veréb Ádám híres bandatársasága sorozatosan megsértették nemcsak az illem, és a becsületkódex szabályait, hanem már rendszerességgel az otthonom szelíd, és békés falai között  gyakorlatilag az otthon nyugodalmas világát is háborgatták meglehetősen gyakorta időközönként.

  Zaklattak, és minden féle trágár szóbeszédet mondtak a telefonba, persze a telefonszámot is valószínű, hogy a telefonkönyvből lesték ki, így bármikor háborgathattak, és idegesíthettek amikor csak kedvük tartotta.

  Ezekből a folyamatos zaklató akciókból, ahogyan talán a bűnügyeknél ezeket a megnevezéseket használják, végül nem lett semmi baj, mert voltunk olyan ravaszok, én, és a szüleim, hogy kicseréltük a telefonszámot, és innentől már nem tudták tovább folytatni trágár, és kicsinyesnek minősülő bosszúhadjárataikat – a nagy büntetőexpedíciót velem szemben, és a likvidálásomra.

  Úgy érezhettem, hogy végre megszabadulhattam nappali rémálmaim, egy igen kellemetlen, és sorozatosan fel-felzaklató rémálmaimtól, és élvezhettem a lelki rabság után a szabadság megnyugtató illatát. Talán a legjobban azt a függetlenségi érzés kerített a legjobban a hatalmába, hogy nem ütlegel, és nem verekszik velem senki, és azt csinálhatok a házi feladatok gondos, tartalmas, és precíz kitöltései után amit csak akarok.

  Három hetente, úgy emlékszem azért be kellett mennem régi sérelmeim színhelyére, hogy felelettel, és számadással bizonyítsam hogy igenis tanulgatok szorgalmasan, és kitartóan, és otthon is úgy munkálkodom, és dolgozom kellő alapossággal, mintha még mindig az iskola kopottas, és elhasznált falai között lennék.

  Miután megkaptam az iskolán kívüliek (magántanulók) minősítését, úgy lopakodtam szinte már egyre halkabban a félelem mérgétől, és a sorozatos kétségbeeséstől, egyre halkabban, és észrevétlen az üres folyóson, mint rossz álomlátomás, vagy kóborló, és helyét nem találó kóborló kísértet. Talán olyan lehettem, mint az ember örökké nyughatatlan, és mindig elkísérő kabátja: árnyék, egy számomra még furcsa, kiismerhetetlen, és egyszersmind érhetetlen világban.

  Már szinte csak magamtól nem féltem, mindentől és mindenkitől tartottam, és féltem, hacsak megcsörrent egy száraznak vélt terhes ág a fák holdfénytől reszkető dermeteg koronáján, vagy csak velem szembe jöttek földúlt, és mogorva emberek kiknek szikrás pillantása, egy pillanat alatt megsemmisít, rejtőzködni kényszerültem szabad akaratból, mégis a menekülés védelmében.

  Valahogy később már csak nevettem, ha valahol elmeséltem ezt a terhes, és sötét korszakot – de az estek igen nagy többségében ezeket az eseményeket nem osztottam meg semmivel, mivel olyan mélyre költöztek lelkem szelencéjébe, hogy a kulcsokat el kellett dobnom, hogy senki meg ne tudja menekülésem, és folytonos küzdelmem titkait.

  Lassan aztán kezdett homályba tűnni félszeg, és reszketeg személyiségem, de azt gondolom, hogy egész lelkemben mind a mai napig egy félénk, szófogadó, és a felnőttek törvényeinek maradéktalanul engedelmeskedő fiúcska maradtam. Amit azért nem bántam, mert mindig eszembe jutott a gyermekkor varázslata a maga megpróbáltatásaival, az-az út ahonnét elindultam, ahova megérkeztem, és ahova tartok több kevesebb eséllyel, és lehetőséggel.

  A nyolcadik osztály ugyanis több szempontból is fontos egy diák életében. Úgy tizenhárom, tizennégy éves kora körül az embernek határoznia kell,döntenie a kiismerhetetlen jövőről, ha úgy tetszik ugornia kell egy nagyot a sötétben a vak, és kiszámíthatatlan mindenség felé. Tehát, hogy a rögös úton amit éppen csak nyolc éve kezdett nagy reménységekkel, és nagy álmokkal hogyan tovább?

  Merre menjen? – Mihez kezdjen? , értékeivel, megszerzett, és továbbfejlesztett tudásszomjával? , és természetesen hogyan, és miként kíván az életben boldogulni? – ilyen és ehhez hasonló dolgok foglalkoztattak engem akkoriban, és lelkem titkos zugában ismét megbújt a féllel kicsi emberkéje, aki mindig olyan baljóslatú mondatokat suttogott az ember fülébe, mint a ,,úgysem sikerül, bátorság nélkül nem megy, és a már klasszikusnak számító kicsi vagy te még ehhez!” – ma már szállóigének minősülő mondatokat, és tudtam, hogy vagy lesz elég akaratom ahhoz, hogy megerősíthessem lelkiismeretemet, és a szívemre hallgatok, vagy ismét elnyel a nagy fáradtságba került, és leküzdött félelem örvénye.

  A régi osztálytárasai közül a Czeke ikrek édesanya Márti néni szólt édesanyámnak, hogy az egyik közelben lévő iskola-felvételi dolgozatot hirdetett, a XI. kerületben, az akkor még számomra teljesen ismeretlen Üveg József Szakközépiskola, Gimnázium, és Szakmunkásképző Iskola.

  Így hát arra gondoltunk az ikrekkel Bálinttal, és Lajossal, hogy mivel veszteni valónk igen csekély, legfeljebb nem a XI. kerülete járunk majd iskolába, hanem naphosszat bebuszozunk, és araszolunk a városi közlekedési dugók dzsungeleiben.

  Így történt, hogy a jólelkű, és mindig bátor ikrekkel elindultunk egy addig teljesen ismeretlen, és különös probléma: a felvételi dolgozat felé, amit a Beregszász utca 10-ben zárt, és hermetikus körülmények között kellett megírnunk, egy nem túl levegős, és rendezettnek tűnő, de valójában igencsak túlzsúfolt tanteremben, ahová nemhogy tíz ember, de még pár ember is alig fért meg, később ahogy megismerhettük ez a terem lett az egyik közkedvelt tartózkodási helye igen közkedvelt osztályfőnökünknek Verébné Velli Katalin német szakos tanárnőnek. Plusz a személyzetis állománnyal, és a tanári kisegítőkkel egyetemben (akiknek az volt a feladatuk, hogy a megfelelő dolgozatokat, a megfelelő betűjelekkel eljutassák a felvételizőknek) – természetes jelleggel, ha letelt az előre beprogramozott közel két órásra sikeredett írási idő, a beadott felvételi dolgozatok továbbítása a tanárság részére szintén az ő közreműködésüktől függött.

  Ez a piciny, és korántsem elég két órácska is bizonyíték lehetett arra, hogy az idő tünékeny, és rohamos percei szinte semmi fajta, vagy féle tevékenységre nem elegendőek, ahol gondolkodni lehet, és meg kell próbálni az értelem korántsem egyszerű, inkább felettébb bonyolult eszközeivel élni.

  Villámgyorsasággal kellett rónom egymás után a sorokat, föl-le, le-föl, majd újból keresztbe kasul, és így a végén szegény, de hűséges írólapomból már csak kivehetetlen lengő-firkák, és kriksz-krakszok sokasága látszott, olyan volt a beadandó dolgozatom, mintha milliónyi hangyaboly nyüzsögne egyetlen gombolyagban, így annyi talpalatnyi, vagy lélegzetvételnyi hely sem maradt lapomon, hogy fölírhassam a lap szélére a nevemet – erről a ballépésemről bizony-bizony igen sokat tudna mesélni gimnáziumi történelemtanárom Hermey Péter tanár úr – így a lap legaljára kellett azt a két igen tömör nevet kibigyeztenem, aki ezt az igen-igen tartalmas dolgozatot megírta.

  A felvételi eredményeiről nem sokkal a dolgozatok kijavítása után kaptunk mindahányan tájékoztatást. Egy mindenkinek névre szóló igen biztonságosan, és gondosan becsomagolt levélben közölték a felvételiző fiatalsággal, hogy ki az a szerencsés választott aki bebocsátást nyerhet a felsőbb tudás templomi berkeibe, és ki az aki nagy küzdelemmel, és nagy erőfeszítéssekkel, csak bizonyos pontokat volt képes összegyűjteni.

  Arra már sajnos pontosan nem emlékszem, hogy nekem mennyi pontot sikerült összegyűjtenem, de arra igen, hogy mikor megtudtuk, hogy felvettek drága, egyetlen szüleimmel madarat lehetett volna röptetni annyira de nagyon örültek, még szegény apám lélektükreibe is jócskán vegyült a győzelem boldog örömkönnyeiből, bár ő ezt mindig is titkolta – szerinte ugyanis ha a férfi nyíltan kimutatja az érzelmeit, tehát könny, vagy verejték szökik a szemébe az egyenlő a könyörület, és a puhaság jelével – szerinte minden férfinak acélos idegzettel kell eltűrnie, hogy milyen szerepet oszt majd rá az élet.

  A matematika óráktól azt kell, hogy mondjam mindig is féltem, minden lehetséges tudásomat felhasználva próbáltam kitölteni a matek feladatokat,úgy ahogyan ez szerény képességeimhez mérten kitelt.

  Ikertársaimat a Czeke fivéreket felvették a szakközépiskolába, szintén az Üveg József falai közé, engem pedig valamilyen furcsa, és rejtélyes okból a gimnáziumi iskolába soroltak, ott is angol-német szakos osztályba.

  Ez a két intézmény természetesen két helyen működött a Beregszász utca 10. szám alatt, ahová csak a portások előzetes biztonsági utasításai után lehetett belépni. Ami gyakorlati szempontból abból állt, hogy mindeniknek át kellett esnie egy biztonsági kapuval ellátott ,, beeresztő berendezésen” – és ha ez sikeresen megtörtént akkor szabad volt a bejárás az iskola mondhatni teljes területére. Persze azért nem ártott, ha az ember jóban van a portásokkal, és nyomatékosan, és jó hangosan ,, jó reggelt kívánokkal” nyugtázza a belépése engedélyezését.

  Aki másként cselekedett, vagy esetleg elfelejtett köszönni, azokat a kedves, de tapintatlan diákokat a figyelmes, és körültekintő portások sem volt egykönnyen hajlandóak beereszteni.

  Később sajnos – nem tudom, hogy a Czeke fivérek rossz, és nem megfelelő tanulmányi átlaga, vagy más komolyabb természetű incidens miatt – de menni kényszerültek egykori általános iskolai osztálytársaim, akikkel azért csak jobban megvolt az ember, mint azokkal a kedves személyekkel akikkel most találkozott életemben elsőként. Sajnáltam őket, hiszen ők jelentették számomra rettegett múltam hagyatékai között azt a kis jót, ha mondhatom azt a ,, szükséges jót” hogy el tudtam tűrni többek között a nyolcadik osztály sérelmeit, és csúfosnak bélyegzett megpróbáltatásait.

  Miután elvesztettem a múltamat összekötő kapcsolati szálakat, egy jó kedélyű, és társaságokat kedvelő ember természetesen azonnal barátokat, és társakat igyekszik találni magának, egyszóval szövetségi rendszerek kiépítését keresi. Hogy miért? – azon egyszerű, ám rendkívül szimpatikus oknál fogva, hogy képes legyen túlélni ezt az újabb küzdelmekben, és tartalmas kalandokban páratlan négy esztendőt.

 Nekem a kezdeti sötét időkben nem igazán sikerült a beilleszkedés, hiszen ehhez elengedhetetlen pillér kell: az ismerkedés, és a kezdeményező készség, ami valljuk be a mai világban egyesek számára olyannyira sikeres, hogy egy két napon belül már nyélbe is kötettik az eljegyzési lakodalom, vagy uram bocs’ á az országos ismeretség.

  Minekutána én ennek jócskán híján voltam, egész álló nap általában csak a tanteremben kuporogtam akár egy álmaitól megfosztott ismeretlen, és szürke idegen aki csak arra vár, hogy az idő véghetetlen percei, valami titkos varázslattal hassanak rá, és tevékenykedni tudjon, szinte akármiben – a gyakorlatot kivéve, hiszen nemigen vagyok egy gyakorlati természetű egyéniség.

  Az ültetési sorrendben kicsit kényelmetlen, és magányos padban ücsörögtem naphosszat, és valami bódult csöndességben, tompa gondolatok kavargásai között a fejemben néztem a tájat, állandó jelleggel morfondíroztam, próbáltam talán megfejteni azt a nagyon is egyszerűnek tűnő titkot, hogy miért is mozognak egy ütemre a felhők, de sajnos jelentésüket okos furfanggal eltitkolták előttem, és csak ritkán sikerült jelentésüket megfejtenem.

  Talán első emlékeim egyike volt, amikor az 1998-as gólyabálra kellett igen alapos tervszerűséggel valahogyan felkészülni, talán én voltam a legizgatottabb, bár egyesek úgy vélekedtek később, hogy ez csöppestem látszott a tekintetem között.

  Történt ugyanis, hogy a kedves csoport társfiúk közül a kezdetekben rosszcsontnak minősülő fiúkák Kavics Gábor – közismertebb nevén Kefe, és Matador Ákos – akinek sajnos a becenevét, és a gúnynevét mind a mai napig nem sikerült megfejtenie a történelemnek – kitalálták, hogy egy zenés műsorral fogunk kedveskedni a tisztelt nagyérdemű iskolai közösségnek, és én pontosan alkalmas lennék a feladatra.

  Általában minden osztály külön, egyéni, és azt kell, hogy mondjam roppant színvonalas műsorral készült. Nem szeretném, és nem is szándékozom azok kedvét, és hangulatát elrontani, akik esetleg nem rajonganak annyira a zenés műsorokért, de minden kétséget kizáróan remekül sikerült mindenki számára a felkészülés!

  Mint egy kívülálló, és túlontúl gátlásos, és önbizalomhiányban erősen szenvedő valakinek a legkisebb kedvem sem volt hozzá, hogy fellépjek, és szerepeljek több száz ember előtt, éles helyzetben, és könyörtelen szituációban.

  Talán a gátlásaim, és az önmagamban való kétkedés hurcolt odáig, hogy úgy határoztam nem kívánok szerepelni, aztán valahogyan mégis úgy csűrték, facsarták a már amúgy is összekuszálódott gondolatokat, hogy végül föl kellett lépnem, úgy körülbelül kétszáz ember előtt, akiket egyáltalán nem is láttam még, és nem is ismertem.

  Az osztálytársaim közül azt gondolom fontos ténymegállapítás, ha megemlítem, hogy a G 9/2-es osztály – ahová jómagam is jártam – összesen huszonkilenc emberből állt.

  Mi fiúk heten voltunk, és nyomokban fel lehetett fedezni a forrongó levegő alatt, hogy a fiúk mindent jobban kell, hogy csináljanak, és tegyenek és tudjanak, mint a lányok. A hölgyek, pedig húszon ketten voltak, azt kell, hogy mondjam mind egészséges lelkülettel, és egy nagy adag ambícióval. Szerintem ez a lélekállapot egy egészséges osztályközösséghez hozzátartozik.

  Kavics Gábor egy rövid szőke hajú, - ma úgy mondanánk kemény, és belevaló fickónak látszó – pestiesen srác volt, aki kemény, és könyörtelen taktikával, és stratégiával mindig tudta, hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítania, hogy közreműködjenek vele a siker elérésében. Azt is mondhatnánk, hogy maximalista volt a saját maga által kitalált, és megszerkesztetten kigondolt elképzeléseiben és terveiben, de csak azokban amiket szívesen csinált, ami egyáltalán nem ragadta meg képzeletének szálait abban viszont a lehető legkényelmesebb lustasággal jeleskedett. Ellentétben Matador Ákossal aki talán a legnyugodtabb embernek mutatkozott mindig, és mindenhol, és egyfajta sajátságos nemtörődömséggel, és unalmas közönnyel szemlélte életének szinte minden percét, és a tanórai foglalatosságokat. Talán az autóvezetés, és az autók – ma ezt úgy mondják, hogy verdák – lehettek a fő hobbijai, mert akár melyik pillanatban csak megláttam Fiat Citera 500-as világoskék, négyajtós kocsijával, ahogyan gázt adott talán ő akkor mutatta meg nekem az igazi arcát.

 Kavics Úr – becenevén Kefe – Kelenvölgyben lakott, míg jó barátja Ákos Érden l Budapesthez igen közel, de mégis egy kicsit messzebb. Távolsági buszjáraton – ahol ha jól tudom manapság is feltűnést kelt a Volán betűszó – a kezdeti időkben, amíg senkinek sem volt autója igen kevesen szerettek utazni.

  A G 9/2-es osztály fele vagy Érden, vagy a kicsivel távolabbi Diósdon lakott, egy ízig-vérig hölgy Bokor Anna kivételével – ő ha nem csalatkozik mindig cserbenhagyó emlékezetem – akkor Herceghalmon lakott ami talán a legtávolabbi külkerültei pont a fővárostól.

  Mint általában lenni szokott, ha egy osztály formálódik, tehát még csak alakulgat, mindenki igyekszik megismerni kiismerni a másik ember hobbiit, rigóját, és örültnek bélyegzett szokásait, égszóval magát a jellemét. Ami az én jellememet illeti, azt gondolom rendkívül nehéz esetnek mutatkoztam kezdetben, így nem is csodálom, ha igen-igen sok osztálytársam haragudott rám kezdetben.

  Többek között azért is mert kellő makacssággal, és elszánt, szinte mindent lebíró konoksággal hallgattam a csönd pókhálójába gubózva, mint egy néma délibáb, vagy különös remete. Úgy vélekedtem, ha nem szólok senkinek semmit, illetve ők sem kérdeznek semmit, talán jól megleszünk egymás mellett, és nem bánthatnak. Mekkorát tévedtem, ugyanis a fiatalok kezdetben azért heccelik, ugratják a maguk módján sajátságos modorban a másikat, és viccelődnek az emberrel, mert szeretnék kiismerni a másik ellenfél gyenge pontjait, és tulajdonképpen azt keresik, és arra kovácsiak, hogy hol lehet a béketűrés igen vékony, és könnyen elszakítható határát elszakítani.

  Bizony nálam ez a taktika csődöt mondott, mert engem akár hogyan is piszkáltak, mint ács a gyaluval a szálkás fadarabot nem nyíltam meg egyelőre.

  Volt hogy Kefe úr naphosszat azzal játszott, hogy hogyan tudja harangok módjára egymáshoz ütögetni dobokként nagy, és elefántméretűnek tűnő füleimet, és ezzel a béketűrésből bizony sokszor kihoztak, és úgy felhergeltem lelkemet, hogy szabadulni akart félelmetes akarattal, a rám aggatott piszkálódás bilincsei közül mint egy fenyegető árnyék.

  Hála’ istennek sohasem kellett verekednem – különben sem szívlelem az erőszakot, és azt ha valaki jó tréfából másnak fájdalmat okoz, így hát naphosszat csak tűrtem, és vártam, hogy hátha meggondolják magukat, vagy jobb belátásra térnek, és beletörődnek, hogy egyértelműen sziklás ellenállást tanúsítok.

  Hál’ istennek utólag, már bizonyos formában, hálás vagyok a sorsnak, hiszen a gólyabál előkészületei közben Kefe, és Ákos kezdtek jobban megismerni. Ez a kis esemény később úgy tűnt fel előttünk, mint emberi arcot öltött különös idegen. Talán, hogy még hitelesebb legyen a közösen előadott produkciónk, a jó tréfa kedvéért megengedtem, hogy Kefe befesse az egész hosszú hajamat zöld színűre, - ami szinte állandó jelleggel vizes volt a sok esőcseppnyi verejtékem miatt – festékes sprével befújtak fűzöldszínűre, így olyan zöld lett tőle amúgy is elcsigázott hajam, mint egy mocsári szörnyeteg, ami éppen most bújt ki a hínáros ágyából.

  Én sem tettem másként, és felvette a felül piros, alul pedig éj kék színű sapkámat, hogy meg ne fázzon amúgy is ingatag lábakon álló egészségem. Sajnos kihagytam a számításból, hogy a festékes hajam eléggé hamar megolvadhat, mint a csorgó fagylalt, ha az ember sokáig várni találna vele. Így történhetett, hogy mire hazaértem, tulajdonképpen – csúnya, és kellemetlen szóval – kiverejtékeztem hajfestékem legjavát, aminek következtében Kefe úr repesett a haragtól, és a kínos szóváltások tömegétől.

  Édesanyám kellő alapossággal gyorsan, és minél előbb lemosta a még megmaradt festéket, én pedig érezni kezdtem azt az irtózatosan fenyegető hurkot a nyakam körül, aminek a végét Kefe fogta. Kavics egyébként megtiltotta nekem, ha bármi baja lesz a hajamnak, bánni fogom, hogy megszülettem, és megtanulhatom istenesen mit is jelenthet az az egy szó: engedelmeskedni.

  Innentől kezdve, hogy hajam visszazökkent a teljes kerékvágásba, csak azon tudtam morfondírozni, hogy milyen szörnyűséges, és galád dolgokat fog velem művelni Kavics uraság. Úgy éreztem, hogy ennek az olcsón nyert ajándék barátságnak igen korán vége fog szakadni.

  Ám hála ismételten a kegyelmes sorsnak ez nem így történt, mert amikor legközelebb találkoztam Kefével, és Ákossal már éppen a kétszáz fős gólyabáli izgalomtól áthevülten készülődtek, hogy zenei produkcióikkal mindenkit elkápráztassanak, és fellépjenek. Arra már nem lehetett idő, hogy megtépázott hajamat rendbe hozzák, így, hogy a turpisság ki ne derüljön kaptam Kefe saját ruhatárából egy ufós pólót, és egy kék baseball sapkát védelemként, és egy nagy adag szidást verés helyett, hiszen nem tartottam be Kavics úr háztartási utasításait.

- Hogy a fenébe voltál képes kiizzadni ennyi festéket, te érzelgős hájzsák, mi? – kérdezte!

- Hát ha egyszer gondolkodom, beindulnak az agysejtjeim! – mondtam én félszegen.

 Hál’ istennek rendben lezajlott a gólyabál.

  Azt hiszem történetemben most jön talán a legkizökkentőbb megtörtént tény, az hogy ezt a furcsa udvarlósdit egy értelmiségi emberrel is eljátszotta a későbbi történelem tanárunkkal Hermey Péterrel. Aki meg kell hagyni pontosan értette, és szerencsésen közreműködött a tréfa minél életszerűbb kivitelezésénél, még egy kis piros babos kendőt is sikerült felkötnie fejére, hogy a hatás még meghökkentőbb legyen. Azt gondolom a hatás önmagáért beszélt, hiszen a tanár úr, egyébként sem volt a külső személyiségjegyeiben valamilyen különleges ember, és nagy meglepetésre szemüveget is hordott, így gyakorlatilag a hatás garantálva volt. Meg kell jegyeznem, hogy nagy buzgalommal, és érdekfeszítő szenvedéllyel vetettük bele magunkat később a történettudományok művelésének, talán köszönhetően a tanár úr vicces, és meghökkentő tréfálkozásának.

 Kefe úr nem verte le rajtam a sérelmét ért súlyos adósságot (tudniillik, hogy tönkrement a zöldszínű frizurám), így minden folytatódhatott a rendes kerékvágásban.

 Azt hiszem, most következő jelentésemmel felborzolom férfi társaim képzelőtehetségét, hiszen mondanom sem kell, hogy mennyire meglepett az osztályunkba járó kreatív hölgyek kezdeményező képessége. Annál is inkább, mert általában ők voltak azok, akik próbálták nagy üggyel-bajjal kihúzni belőlem a harapófogóval az érezéseket, és gondolatokat.

 Ez több-kevesebb sikerrel sikerült is nekik, mert előbb utóbb kezdtem kinyílni, mint a virág, ha kellemes környezet között fejlődhet. Ahogy az lenni szokott elkezdtem folyamatosan beszélni, - néha  bizony volt osztálytársaim a megmondhatói -, hogy olyan sokat beszéltem, hogy teljesen elfáradtam már a napszak közepére, de ez a kellemetlenség annyira nem zavart.

  Sokáig összekevertem a huszonkét lányzó nevét akik velünk jártak egy osztályba.

  Eléggé sokszor, és sokat betegeskedtem, ebben a változó, hideg, és kényelmetlen időben – tudniillik általánosságban elmondható, hogy gyermekkoromban, és ifjúkoromban is sokat küszködtem az influenza, és légúton terjedő megbetegedésekkel, így nem csoda, ha folyton fehér voltam akár a frissen meszelt fal – egészen pontosan 1999-2002 között, de általában, ha beköszöntött a hideg évszak mindenki számított rá, hogy lehetnek napok, amikor az öreg Tormás Róbert nem mehet el iskolájába.

  Tulajdonképpen, arra eszméltem, és megfordult többször is állandóan morfondírozó koponyámban, hogy mivel én általános iskolába, és gimnáziumba is a lakótelepen jártam – tehát nagyjából tizenhét évig éltem egy lakótelepen, és most már az évek múlásával kicsit tovább – nem igazán nyílt alkalmam arra, hogy a társadalom tagjának, és – idegen szóval lakójának – tekintsem magamat. Ez természetesen annál is fontosabb lett volna, hiszen közismereti tények előzetes vizsgálatával bizony bebizonyított tényállás, hogy az ember társas, illetve társasági lény, és így bizony csak a többi embertársával képes, és tud kommunikációba lépni, illetve kiépíteni bizonyos kapcsolatokat.

  Ám, ha ezek a komoly, és korántsem elhanyagolható feltételek hiányoznak, bizony-bizony megeshetik, hogy a elmagányosodik! Tulajdonképpen, ha őszintének akarok magam előtt lenni, akkor ez történt velem is. Elmagányosodási rendszerben tanultam, éltem, és lélegeztem, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy kiépítettem önmagam számára egy sajátságos belő teret, ahol biztonságban, és nyugalmas körülmények között tevékenykedhette, olvashattam, művelődhettem – természetesen ez nem azt jelenti, hogy úrrá lett rajtam a pszichológia bármi féle tünet együttese, de ennek az lett a furcsa következménye, hogy egy idő múltával, már az udvarra sem kívánkoztam lemenni – pedig általában a nagyszünet húsz percében, ami általában tíz órakor volt, mindenkinek kötelezően le kellett vonulnia az udvarra, szerencsén múlott csak, és a tanárok szíves, és nagylelkű megértésén, hogy nem zavartak ki az osztályteremből, és így egyedül maradhattam bezárva a tanterem csöndes elhagyatottságában – aki ezt nem cselekedte meg arra, bizony rossz szemmel néztek nemcsak a tanárok, de a diákok is.

  A kedves olvasó bizony joggal lesz kíváncsi, ha elmondom, hogy az Üveg József Gimnáziumban tűrhetőbbek, és – pestiesen szólva lazábbak – voltak a testnevelés órák, mint volt általános iskolai őrmesterem Hangya György tanár úr acélos, és nagyon kipallérozott kezei alatt.

  A legelső testnevelési foglalkozáson, amit gyakorlatilag még négy éven keresztül követni fog, még legalább százfajta ilyen jellegű foglalatosság alkalmával az történt, hogy minden tanulónak, aki a sport foglalkozásokon szeretett volna szerepelni, fel kellett öltenie magára a megszokott fehér pólós, és sötét nadrágos szerelést. (Megjegyzendő, hogy ez a nadrág lehetett hosszú, és rövid, sötétkék, és egészen fekete is).

 Sokszor csak én hoztam magammal mindig a legelső órákra a tornafelszerelést, így Mócsár András tanár úr demonstrálhatta rajtam, hogyan is néz ki valaki aki mondjuk úgy kellő rendszerességgel készülget az órákra – így tehát ideális kísérleti alanynak számítottam minden év elei órán.

  Az igazsághoz természetesen az is hozzátartozik, hogy a sors keze mintegy jelképesen megkegyelmezett nekem, mert Mócsár András tanár úr egy jó középkorú, barnahajú, és barnaszemű, egyenes tartású, és sokszor bizony peckesen járó viccet, és tréfát szinte mérnöki pontossággal értő, és művelő ember volt, aki még ha összedőlt volna a világegyetem akkor sem szalasztotta volna el az olimpiai játékokat 2000-es év első félévében, egészen nyárig. (A legendássá lett Sydney olimpiáról van szó).

  Egy hatalmas, és színes, a köztudatban ma már matuzsálem veteránnak számító Color Orion televízión figyelemmel kísérje a játékokat, és végig ne szurkolhassa a tornaöltöző szertára mellett, és feketebarna szekrényen felállított készülékben együtt a magyar győzelmeket. Az érdekesség kedvéért talán nem követek el olyan nagy bűnt, ha elmondom, hogy az olimpiai játékok közvetítését mi is figyelemmel kísérhettük, és ilyenkor az egész osztály felmentést kapott a tornagyakorlatok alól. (Sajnos nem kísértem figyelemmel, hogy a lányok testnevelés tanára Mák Domokos tanár úr is engedi-e a lányokat pihenni?).

  Általában engem Mócsár tanár úr mindig beküldött a legnagyobb jó szándékkal a konditerembe, ahol a súlyzók, és kondigépek között, és egy ütött-kopott, egyszóval rendesen kihasznált padlószőnyegen kellett hasizmomat valamilyen módon, és módszerrel fejlesztenem.

  Ez azért is volt igen nehéz, és verejtékeztető vállalkozás, mert egy tizenöt fokú bordásfal utolsó, közel a plafonhoz fokaiba kellett begyömöszölnöm húsos, és tölgyfavastagságú végtagjaimat, és úgy emelve magamat fel, és le. Voltak még ott rajtam kívül emberek, akiknek cseppet sem számított, hogy az ember csenevészesen vézna, vagy túlontúl testesen molett alkatú csak az, hogy egy jót lehessen beszélgetni.

  Én minden bizonnyal nem is túlontúl súlyos fizimiskámmal, sokkal inkább folyamatos beszélőképességemmel nyűgöztem le őket, hiszen a fiúk közül sokan megjegyezték, ha a szót, és a nyelvet, a számmal együtt is lehetne izmosítani, akkor én abban bizonyosan rekorder lehetnék, és talán egyszer, ha kitartóan dolgozok bekerülhetnék a rekordok könyvébe.

  Lehet, hogy igencsak rászolgáltam erre a véleményre, és ítéletre, mert amíg a konditeremben voltam - ami megjegyzem kissé nyirkos, és dohos illatúnak mutatkozott a külvilág számára – itt kérek töredelmesen mély alázatot, és elnézést azoktól a kedves emberektől akik számára a jó kondíció, és az egészség mindennél előbbre való – hogy bizony többet kérdeztem, és többet beszéltem, mint egész gimnáziumi pályafutásom alatt bármikor, és a testem karbantartására csak úgy ímmel-ámmal fordítottam időt. (később megfogja látni a kedves olvasó ez is meg fog változni!)

  Volt a konditeremben – ma úgy mondanánk, hogy egy igazi kemény, és kigyúrtnak látszó fickó, afféle helyi izomkolosszus, izompacsirta ember – akivel tulajdonképpen el lehetett mindenről, és mindenkiről beszélgetni, két egyszerű dolgot kivéve: ez pedig az irodalom, és a történelem. Zalai Gergelynek hívták ezt az igen termetes fiatalembert, aki akkor volt végzős negyedéves, ha jól emlékszem a szakiskolai technikumban.

  Ezt a két tantárgyat jócskán nem szerette, ami iránt viszont én fogékonyan érdeklődtem abban a pillanatban a beszélgetés gondolati fonala nálam volt, és Gergő türelmesen, és egyetértő bölcsességgel jókat hallgatott. Minden témát, és témakört átható gondolati, és egyszersmind szellemi tartalommal igyekeztünk a képességeinkhez mérten megtölteni, és tanulmányoztuk, persze csak elméletben a hölgyek és urak szerelmi háborúságától- egészen az öböl-háború volt helyzetéig, mindent részletekig menően kitárgyaltunk.

  Aztán eljött ami gyakorlatilag megkerülhetetlen az őszinte magánélet, és a magántermészetű ügyek. Érdekes, de én ennek a fickónak baráti őszinteséggel, szinte mindent bevallottam, és – tudom furcsán fog hangozni, de ítéletszerűen meggyóntam. Kezdve azzal, hogy ki, és hányszor vert meg, és aláztak meg nap-nap után az általánosban, mert egyeseknek ez igen-igen jó móka volt, és hányszor kaptam fenyegetéseket, és rémálmokkal teli éjszakákat ajándékba, az örökös háborúskodások éveiben.

  Gergő is elmesélte, hogy most éppen autószerelést tanul, és most nemigen van hozzá, szinte semmi kedve, hogy hegesztést tanuljon, és hogy gyalulja akár órákon át is egyetlen munkadarabját a fémet, és vasdarabokat, és hogy már az esztergályos, és a fémiparos munkát is egész tisztességgel kiművelte.

  Elmesélte, hogy mikor annyi idős lehetett, mint akkor én – mert Gergő barátom akkor volt huszonegy – végigszenvedte ő is a meg nem értettek, és gyámoltalan túlsúlyosak minden egyes küzdelmes napját, és később aztán tizenhat éves elege lett mindenből, az örökös üldözésekből, és meghunyászkodásokból, és elment egy konditerembe, és elkezdett hatalmas, és domború izmokat növeszteni. Talpán kellett legyen ezek után azt hiszem, az ember, aki fájdalmat akart neki okozni.

Mintha csak halálos tisztelettel, és megbecsüléssel viseltettek volna iránta akár hányszor csak elment a folyóson, vagy az utcán.

  Egy idő után aztán – mert akik hallottak engem már mélyszántó gondolatokat beszélni tudhatják, hogy időnként engem is elővesz sokszor a pesszimizmus, és ilyenkor borúsan, és sajnos egykedvűen, és lehangolóan látom a dolgok menetét. Valószínű, hogy Gergő barátom is megunhatta ezt, mert elmém állt egy nap, és azt mondta, hogy baráti összejövetelre kell mennie, és már így is késésben volt, így sietve elhagyta a konditermet.

  Azt kell, hogy mondjam, hogy a könnyen indult barátságból, és a kölcsönös, és szívélyes őszinteségből, hogy egyszer talán lesz barátom végül nem lett semmi. Egy idő után már csak futólag láttam, és beszéltem vele egy pár szót. Később a testnevelés óráknak köszönhettem, hogy szert tehettem bátran mondhatom két igazán megértő, és hozzám mindig kegyelmes ma már férj, és feleség társaságára. Történt ugyanis, hogy Mócsár tanár úr, hogy a testem karbantartására leckét adjon, leküldött az iskola alagsorába, ahol a biológia, fizika, kémia, és földrajz szertár mellett volt egy hatalmas hófehérre meszelt ajtó – az ember azt hihette volna, hogy itt a csodák megtörténnek, és ahová nem léphet be csak úgy akárki – a hófödte ajtó mögött, ha az ember beléphetett egy hatalmas, és varázslatos tükörterembe ami egy kicsit rémisztőnek, és félelmetesnek tűnhetett, hiszen az ember körbepillantva mindenütt a saját képmását látta a tükrökben. Mintha csak egyetlen rémisztő jégpalotába került volna, ahol maga a dermesztő decemberi dér fenséges királya trónol!

  Ez a helység tulajdonképpen egy nagyméretű táncterem volt, ahol a fellépő táncosok, és a szalagavató megfontoltan szigorú, és bizalmasan szigorúan titkos előkészületei zajlottak. Ahol a tükrök arra szolgáltak, hogy a lépéseket, és a mozdulatokat, amiket a táncos diákok tanulgatva gyakoroltak helyesen meg lehessen csinálni, és a helyes mozdulatsort ismételten korrektül begyakorolni.

  Itt e ,, nagyméretű szentélyben” ismerkedhettem meg Dr. Renkey Gábor tanár úrral, aki kritikus, szerkesztő, esszék írója, és egyszersmind táncoktató koreográfus is tevékenykedett. Sokáig fontolgattam, hogy vajon neki mutassam meg összegyűjtött írásaim kicsiny gyűjteményét, vagy a feleségének Maróti Anitának tanárnőnek?

  Számomra ez azért lett volna igen-igen fontos, hogy az első ítéletszerű kritikát kaphassam két hozzáértő személytől, és biztos, és megbízható forrásból, illetve, hogy megtudakoljam, hogy lehet-e valamit kezdeni ezekkel a számomra rendkívül becses írásokkal, vagy egyenlőre csak az íróasztalom fiókjainak írok-e?

  Elég az hozzá, hogy a legelső találkozás alkalmával, amikor Verébné Velli Katalin tanárnő bemutatott minket egymásnak, én legelőször egy nagyon rövid hajú, nagyon sovány, erős és karakteres arcú, kissé borostás embert pillantottam meg, akiről úgy vélekedtem, hogy ha ilyen nagyra van a tánctudományával, akkor az csakis olyan ember lehet, aki természetesen mindent jobban csinál, és tud mindenki másnál!

  Mondanom sem illik, hogy úgy éreztem magam akkor, hogy egy piperkőc nagyravágyása motoszkált akkor a levegőben. Ezt azért említem meg, mert sajnos vannak emberek akik számára a tökéletesség fogalma maga a testet, és lelket öltött Ige, és hajlamosak megfeledkezni arról, hogy semmi sem törvényszerű, és nem is lehet semmi tökéletes, éppen emiatt szép, és ugyanakkor összetett szinte minden tárgy, de legfőképp maga: az ember.

  A legfontosabb egy embernél az, hogy a hibáival, és a tévedéseivel számot képes-e vetni, és beismeri-e azt, hogy hibázik? – hát bennem a tévedések, és a hibák között véghetetlen szakadék tátongott. Annál is inkább, mert mikor számot kellett volna arról adnom, hogy milyen típusú, és fajta táncot ismerek én? – nagyon nehézkesen tudtam csak erről számot adni.

  Akik láttak, bizonyára jogosan mondogathatták, hogy íme egy újabb bohóc, aki hadonászik, és kalimpál szinte már-már az összes végtagjával, és próbálja szinte utánozva lemásolni Gábor tanár úr sebészi pontosságú tánclépéseit.

  Aztán később megtanultam Renkey tanár úrtól a magabiztosság, és az önmagunkban való hit bölcs leckéjét, mert az aki magabiztos, még nem biztos, hogy el is hiszi azt amit képvisel, és csinál. Így a magabiztosság egy olyan úttá válik ami egy életen keresztül, hol jó, hol rossz értelemben kísérti az embert, és napról-napra újabb legyőzendő feladatok elé állítja.

  Ebben a táncos-csoportban általában az osztályom hölgy tagjai szerepeltek mind a húszon ketten, igen-igen eredményesen. Bátran elmondhatom, hogy a tisztelt hölgyek kitettek magukért, és ügyesebben, és okosabban csinálták a tánclépéseket, mint kezdetben én.

  Magnóra táncoltunk, amiből a végtagokat felperzselő, és egyszersmind bizsergető cigányzene szólt, hol pedig egyéb népzenei válogatásokat tett fel a CD-s magnójára a tanár úr.

  Renkey tanár úr számára a tánc nemcsak a kifejezés egy lehetséges eszköze volt, hanem egyben művészet is. Nem volt elég azonban mindenkinek egy ütemre tapsolnia, és lépnie, hanem meg kellett ismernie, és értenie, éreznie a zene hatalmát, és ebben a tanár úr eléggé szakavatott tapasztalatokkal rendelkezett, és nyugodtan elmondhatjuk, hogy szinte tökéletes partner volt.

  Amikor jobban megismert, már nemcsak egy kedves bohócot látott bennem, hanem magát a csetlő-botló, félszeg embert, és barátokká lettünk, mert sikerült engem a bizalmába fogadnia.

  A tanár úrnak a leendő felesége, és egyben lelki társa Maróti Anita tanárnő volt, aki maga volt a földrészállt angyal egy személyben, de ugyanakkor a következetes, és mindig szigorú, és erényes tanárnő bölcs becsületességét is bármikor magára tudta ölteni, természetesen, ha a helyzet, ezt megkívánta.

  Magamtól már többször is megkérdeztem, hogy hogyan lehet egy véghetetlenül aranyos, és kegyelmes angyaltól félni? – nos arra igen egyszerű a válasz!

  Maróti Anita tanárnőtől az első találkozásunk alkalmával a szó szoros értelmében rettegtem, és földbe gyökerezett a lábam, ha csak arra kellett gondolnom, hogy te jó Isten már megint magyar nyelvtanóra, és aztán irodalom fog következni. (a hitelesség kedvéért azért megemlítem, hogy az irodalom a mai napig elkísért hosszú, és rögös utamon).

  Ugyanis úgy gondolkodtam, és okoskodtam, hogy íme ismételten egy felnőtt ember aki igencsak keményen kezeli, és mondhatni már-már úgy tűnt, hogy vasszigorral kívánja irányítani kicsi kis osztálya mindennapjait. Ha a magyar nyelvtani rendszer alapjairól – gondolok itt elsősorban a szívemnek mindig fájó, és kellemetlen emlékezetű tollbamondásra, és az év végi összefoglaló dolgozatokra, illetve a helyesírásra, amely számomra már önmagában hordozza, puszta jelenlétével a fenyegető veszélyt.

  Azt hittem, hogy Maróti tanárnő lesz a következő aki ismét bebizonyítja, hogy csak a szigorúság, és a kemény kéz diplomáciájával lehet csatákat nyerni, és a kedves, bátor szavak lehullnak, mint a fázós falevelek egy téli éjjelen. Most itt voltam.

  Az első órák, szinte mindegyikére nagyon jól emlékszem – ezek az események ugyanis úgy maradnak meg az ember emlékezetében, mint örökké égő emléklángok, amiket nem fúj el sodró viharkézzel a feledés ostoros szellője. –

  Rendkívül feszélyezetten, és nagy feszültségben telt a legelső középkori irodalomórák egyike, szinte az ember úgy érezte magát, mintha egy vulkán kürtőjében, vagy legalább is hatalmas kéményében lenne, ami bármelyik percben fel kíván törni a felszínre, hogy kellő mértékű, és hatósugarú pusztítását véghezvigye. –de ugyanakkor tapintani lehetett a jeges leheleteket az emberek lélegzetén, és a levegő is tudta azt, hogy itt nemsokára készülődik valami ami fenyegetőbb lesz a puszta halálfélelemnél is.

  Éppen egy olasz teológus Dante Aligheri életrajzát kellett kijegyzetelni, és elolvasni, mint a középkori irodalom egyik mélán híres reneszánsz nagymesterét, betűről-betűre, ami hála a sors kegyelmes kiszámíthatóságának nekem valami módon olyan jól, és lényegre törően sikerült, hogy – tudniillik betűről-betűre kiírtam nagy alapossággal a füzetembe az életrajzot, így már az első alkalommal betelt a füzetem – hogy Maróti tanárnő odajött hozzám, és azt mondta, hogy ez éppen így elég is lesz, ahogyan én csináltam. Fontos volt ugyanis, hogy az ember az életrajzból, csak a legszükségesebb dolgokat írja ki. – azt hiszem, hogy később emiatt ragadhatott rám a megszállott sztahanovista neve, aki gyakorlatilag mindent túlteljesített, és egyszersmind túlzásba is vitt.

- Kedves Róbert, ez így nagyszerű lesz, de próbáld meg a lényegesebb dolgokra fokuszálni értelmedet! Rendben? – kérdezte meg sokadik alkalommal –legalább is kezdetben a tanárnő tőlem -, hogy biztosan értem-e azokat a jegyzetelési, és lényeg kiemelési utasításokat amiket ő eszközölt.

  Később rádöbbentem, hogy Maróti tanárnő amilyen szigorú, és sokszor kegyetlenül ítélkező tudott lenni az osztállyal, annyira nyílt, egyenes, és őszinte-szívű angyal tudott maradni azokkal akik minden kérését követték az óráin.

  Egyszer éppen, ha nem csal az emlékezetem egy nyelvtanórán esett meg, ahol éppen az anyanyelvi kommunikációt vettük, és hogy az adott tananyag begyakorlása még hatásosabban működjék szerepjátékok segítségével, eljátszottuk, hogy hogyan is kell a különböző élethelyzetekben beszélgetni, és kommunikálni, és megvitatni a legfontosabb éles természetű gondokat.

  Hát nagyon régi, és ősi vágyam egyike teljesülhetett hiszen kiskoromban vagy színész, vagy szakács, vagy ügyvéd szerettem volna lenni, de még ilyet, hogy három szerepem is lett egy órán most egyszerre, hát még ilyen lehetőség nem kínálkozott.

  Talán színész azért szerettem volna lenni, hogy különféle emberek jellemét magamra öltve jobban kiismerhessem a különböző gondolkodású, és mentalitású emberek természetét. Szakácsnak pedig azért készültem volna menni, mert édesanyai nagyanyám Tormás Gyuláné Bordás Terézia imádott sütni-főzni, a konyhán sürögni-forogni, és az élete volt a konyha, hiszen annak idején hosszú, és fáradságos éveket töltött el a ma fehér ló utcai étkezdében, ahol az óvodás gyerekek számára készítette már hajnalban a reggelit, ebédet, és vacsorát, illetve a tízórait.

  És ilyenkor a kis kertes ház a Bögöte utcában átváltozhatott egy pillanatra a nyugalom végtelen harmónia-csendjéből a nagymama által sokat emlegetett ,, mama panzióvá”. Ügyvédnek talán pedig azért, mert a régi világban mindig is nemes feladatnak kínálkozott a bűn ellen harcolni, és az igazság védelmében cselekedni. – Sajnos ma már egyre kevésbé tisztelik az emberek a törvényt, és egyesek úgy vélekednek ebben a fontos tekintetben, hogy nekik mindent szabad. ( egyébként a szüleim véleménye alapján ez kitűnő pénzkereseti foglalkozásnak bizonyult).

  Aztán ahogyan az már lenni szokott szépen, és gondosan felcseperedvén, rá kellett döbbennem, hogy az egész napos paragrafusok, és jogi rendelkezések, és törvénymódosítások, egyáltalában maga a magyar jogi rendszer az összes átjárható kiskapus törvényeivel, és ma már egyesek szerint elavult szabályaival nem volt nekem való. Egyébként csak az érdekesség kedvéért említem meg, hátha kultúrtörténeti jelentőséggel bír, hogy ma Magyarországon az ügyvédekből állítólag Dunát lehet rekeszteni.

  A nyelvtan órán Maróti tanárnőnek két önkéntes jelentkezőre volt szüksége a feladat sikeres végrehajtásához. Mondanom sem kell én máris repesve kaptam az alkalmon, és a tanárnő kiválasztotta az osztálynak már egy kicsit lustácska emberét (természetesen, ha a tanári feladatokról volt szó) Kefe úr személyében.

  Az élethelyzet amit improvizálni illett színészi képességeinkhez mérten egy szülő-gyermek kapcsolat volt. A szituáció arról szólt, hogy van egy problémás kamaszgyerek (ez voltam én), és volt egy hirtelen haragú, minden feszültségre, és kellemetlenségre negatívan reagáló apajelölt (ő volt Kefe úr) és kettejük konfliktusát kellett ábrázolni, amikor vérbe fagyó szemekkel a kedves apuka szemügyre veszi a fia ellenőrző könyvét, és keserűen szembesül vele, hogy jóravaló, és angyali csemetéjének, már legalább öt egyese van, szinte minden egyes tantárgyból!

  Mondanom sem kell, hogy az előadásunkat követően frenetikus tapsvihar, és ováció, szenzációkat keltő nevetés, és éljenzés fogadott minket, aki pár pillanatra ugyan, de híresek lettünk. Szerintem megérte, dicsérettel nyugtáztam, hogy az osztálytársaimnál végre-valahára nemcsak a hálátlan gúnyolódás, és céltábla szerepét töltöttem be, hanem végre-valahára nyújthattam feléjük valamit gyermeki énemből, ami valóban én voltam.

  A tanárnőben az ember, ha jobban megismerte nemcsak gondos szülőre lelt, hanem egyben – dicsekvés nélkül elmondhatom lelki-szellemi társra is – mert ha az ember átható, mély, és gyöngycseppektől néha gyöngyöket formázó szürkés zöldgyémánt szembogarába nézhetett felfedezhette azt, hogy ennek a tanárnőnek a könyvek szeretete, a szellem kifinomult tápláléka volt líra, és a próza, egyszóval lélegzetté sűrűsödött össze benne a kultúra egyik ága: az irodalom.

 Megvallom, hogy a tanárnő szigorral harcias gyöngyvirág alkatához, a szépirodalom, és a szellem pallérozása bizony igen kitűnően passzolt.

  Úgy tudta a verseket, és az elbeszéléseket elmondani, olyan életkedvvel, és ízzel, hogy és az a nyelvi rendszerek bölcs szeretetével, hogy a középső sor első padjában –ahol általában ültem – én is csak ámulni tudtam rajta. Hála tehát mindenkinek abban, aki segített, hogy az órák előtt, és az órák után az ember kötetlenül, őszintén, és felszabadultan, elbeszélgethetett a tanárnővel az irodalom szertárban az első emeleti száztizennégyes szobában.