DON JUAN

Még nagyon régen az iskolában ismertem egy igen-igen különös fizimiskája, és roppant magánakvaló, hallgatag embert. Különös, egyedi vezetéknevét az emlékezetem már sajnos nem őrizhette meg, de a keresztnevét anál inkább Milán.

Ez a Milán valaha a bölcsészettudományi karon tanároskodott, és később ott is végzett, mint fölvilágosult pedagógus, amíg sajnos egy határozat ki nem túrta őt is – mint sok hasonlósorsú, balszerencsés kollegáját -, az állásából. Gyermekkorában súlyos autóbalesteének nyomát jobb lábán viselte, mint valami lelkét égető, szüntelen fortyogó stigmajelet, és ennek következménye volt, hogy – főként -, ha jött a front, vagy időátvonulás, erőteljesen sántított, és húzta is a jobb lábát, és sokan furcsán néztek rá.

Milán azonban nem engedte magát teljesen legyűrni; sok esetben a pesszimizmus segítette önsajnálati pokolraszállásában, és abban is, hogy a reményvesztett megkeseredettségében ne legyen öngyilkos! A vértől különben is félt, és ahhoz, hogy fölvágja az ereit legalább is bizalmas segítségre lett volna szüksége!

De azt, hogy a túlzsufolt Krisztinavárosban saját maga ment be a boltja, hogy egy gyönyörűen kilakkozott mogyorófabotot vegyen magának már megérte a további életben maradást. Ezt használta kedvére, és nem azokat az idétlen, és helyenként ormotlan, és otromba kórházi járókereteket, melyeket rendszerint az orvosok javasoltak. Igen praktikus egy szerszám volt ez a vadonatúj mogyorófa bot, mert a boltvezető külön figyelmeztette, ha a sétabot végén megnyom egy gombot, akkor a bot végén azonnal kiugrik, mint egy mechanikai rúgó a tűhegyes tőr, ami hatékony fegyvert jelent különösen a mostani bohém, nagyvárosias éjszakai forgatagban!

A fiatal tanár megpróbált jóízűen mosolyogni, bár érezte, hogy lábának cudar sebét valósággal összerántja a fájdalom, majd amikor elégedetten távozott az üzletből félúton még hozzátette:

- Az ember soha nem lehet eléggé óvatos! Viszontlátásra!

Most egyszerre, mintha egyenesen három lába nőtt volna: hirtelen olyan habkönnyedén suhant, mint aki a levegőben is képes táncolni. Szinte szárnyalt, és repült magától is. Csak ha lépcső, vagy emelkedő akadt az útjába akkor kellett egy kicsit segíteni neki! Nagyon hamar megtanulta a bot önvédelmi fegyverként való használatát is, ahogy a boltos már jóelőre figyelmeztette.

S mivel már az egyetemen – csak úgy magánszorgalomból, és irodalmi fejlődését elősegítendő -, írogatott is, most eltökélte, hogy ebből is szeretne egy kisebbfajta haszonra szert tenni, ha már sajnos egyéb irányú álláslehetősége nem akadt!

Sohasem láttak még ennyire stram, és a jég hátán is megélő, különös, különc emberkét, akit ha kidobtak például egy ajtón nem kesergett, még kevésbé emésztette önmagát – ehelyett fogta magát, és nyugost szívvel rögvest visszamászott az ablakon.

Sajnos az emberek többsége – kivált a mostani erősen karrier – érdekközpontú, és önző világunkban gyakorlatilag csak a saját maga előbbrejutását pályázza meg mindannyiszor az állásinterjúk alkalmával előtérbe kerül esetleg a további lehetséges előléptetések lehetősége, és csöppet sem fogalkozik azzal, ha valakinek az utolsó kenyérkeresetét is kihúzza a lába alól, mint a megélhetés lehetséges zálogát!

Milán rácáfolt erre a mondásra; ő mindenkin igyekezett a saját képességeihez mérten persze segíteni, csupán egyetlen dolgot követelt másokkal szemben meg s ez pedig az erkölcsi felelősség volt. Minden egyes szépirodalommal foglalkozó kéziratába igyekezett belecsempészni tudatossággal, és felelősséggel azokat az emberi, sebezhető, esendő, de hűségen, és bizalmon alapuló erkölcsi bölcseleteket, és alapigazságokat, melyek egyetemes érvénnyel birtak szinte minden egyes történelmi korban, és melyeket talán – különösen a mai korben -, nem kellett volna szándékosan veszendőségbe vinni.

Azt nem lehetett mondani, hogy jól keresett, de szerény életkörülményeihez mérten napról napra gyarapodott. Káros szenvedélye legfeljebb a csokoládé, és a mérhetetlenül sok gumicukorfogyasztás lehetett volna, de amint betért egy bevásárlóközpontba, melyek szinte gombamódra szaporodtak az utóbbi időkben, a legelső reakciója a meghökkenés volt, amikor közvetlenül a pénztár melleti kis vasfiókokban tüzetesen szemügyre vette az adott bolt gumicukorkészletét! ,,Az teljes képtelenség, hogy ez a kis flinci-flanci gumicukor ennyibe kerüljön?!” – suhant át az agyán, s amikor aztán végül fizetésre került sor, rögtön visszatértek  felhőkben koválygó gondolatai a földre. De bizony, itt már minden lehet!

Nem sokkal később mivel már jócskán elmúlt harminc éves, és főként rajongásig imádott szülei hajtogatták neki állandó jelleggel, hogy mikor nősül már meg, vagy elég az is, ha csak barátnője van, akivel remélhetőleg jól megértik egymást, és megtudják beszélni közös problémáikat, Milán arra gondolt, megpróbálkozik a világhálós párkapcsolati társkereséssel.

Őszintén nyugodtan bevallhatjuk, hogy ezen a területen érték már őt kisebb-nagyobb, alapvetően nagyon vegyes fogadtatások, és benyomások, mégis azt mondta magának egy próbát megér, hátha kopogat majd szíve kapuján a szerelem! A könyvkiadás és publikálás terén hatékony és hasznos tapasztalatokra igyekezett szert tenni, bár a konkurens, alapvetően állami finanszírozású könyvkiadók csöppet sem kapkodtak az ötlet iránt, hogy mint ismeretlen szerzőt fölkarolják, vagy foglalkoztassák! Sőt! Majdnem mindegyik szépirodalommal foglalkozó kiadó – amennyiben profitálni is szeretett volna az egyes szerzőkből, és azok műveiből -, rendszerint a ,,nagymenőket” a körön belül állókat, és főként a jólcsengő neveket rostálta ki, mint húzóneveket, és csupán igen-igen soványka költségvetést szavazott az ismeretlen tehetségek felkutatására, és felkarolására. De Milán úgy tekintett kedvenc irodalomfóbiájára, mint egyfajta különös szolgálatra, melyet nem csupán a köz, de sokkal inkább a kultúra érdekében csinál szívesen. Vendéglőbe, vagy étterembe nagyon ritkán járt, csupán csak akkor, ha a szüleit látta vendégül a fontosabb évfordulóikon, mint a születésnapok, vagy esküvői évfordulók. Ebédelni rendszerint mindig egy gyorséttermi lánccal kötött kereskedelmi szerződés keretében étkezett, míg vacsorára – attól függően, hogy mikor ért véget a munkaideje -, rendszeresen ő főzött. És még milyen ízletes ínyencségeket! Jól megtanulta minden csinját-bínját az ördögi konyhaművészet fortélyainak – elvégre nagymamája körül sertepertált már egészen kicsi korától kezdve, és szívesen is tanult, ahol csak lehetett.

A szerelmet mintha szándékosan elkerülni igyekezett volna; persze sokan értetlenkedtek, és tehetetlenül álltak a kérdéssel szemben azok, akik a legjobban ismerték Milán fóbiáit.

- Drága barátom! – kezdte az egyik munkatársa -, hát miért nem állapodsz már meg, és csinálsz végre vagy két gyerkőcöt! Meglátod! Ha gyerek van a házban az embernek még a kedve is jobb reggelenként, és legalább nem annyira búval bélelt!

- Hát nézd csak! – vette át a beszélgetés fonalát. – Az a helyzet, hogy amennyiben elfelejtetted volna sajnos nekem nincsen még önnáló jövedelmem, csupán alkalmi munkám, és sajnos a mostani hölgyek többsége olybá tűnik, hogy egyáltalán nem csupán a valódi, megélhető érzelmekre kíváncsi – de sokkal inkább az anyagi haszonelvűség terveit dédelgetik magukban! Hát nézd csak rám! Ugyan kinek kellene egy olyan magamfajta kissé habókos, és lökött ember?

- Hát kedves barátom! Ha neked tényleg ez saját magadról a véleményed, akkor igen-igen sajnálak! Nem veszed észre, hogy minden fontos, és jó dologról lassacskán lemaradsz az életről?! – kicsit felemelte a hangját, hiszen szenvedéllyel beszélt mindig is.

- Kérlek szépen! Tudhatod rólam, hiszen azért már egy jó pár éve kollegák vagyunk, hogy nekem nem voltak nagy vágyaim soha, és megelégdtem azzal a gesztenyével is melyet az élet kegyeskedett az utamba sodorni.

- Tévesen ítéled meg a dolgokat barátom! Mert mi van, ha létezik valahol egy elragadó virágszál, aki pont úgy és akként gondolkozik, mint te, csak ő is tétova, és félszeg, legalább is ami a tetteket, és a cselekvést illeti? – maga sem vette észre, de talán éppen az volt titokban is a feltett szándéka, hogy kiugrassza a nyúlat a bokorból!

Sikerült, mert nemsokkal a megejtett beszélgetésük után Milán azonnal mohó kíváncsisággal belevetette magát a világhálós társkeresések honlapjai közé, és szinte minden egyes általa megjelölt hölgyeménynek a válaszára válaszolt, abbeli reményében, hogy egyszer csak a ,,horgára” akad valaki…