III. Fejezet

        Egy nebuló felfedezi az ismeretlen világot

A rendszerváltás utáni években kerültem 1990-ben a Csipkebogyó utcai Általános Iskolába, ami furcsa volt a szüleimnek, mert engem egy utcával feljebb írattak be, (eredetileg a Madár utcában lévő iskolába kellett volna járnom), később tudtuk meg a televízióból, hogy az iskolákat, és az önkormányzatokat átszervezték, és így minden gyereket máshova csoportosítottak át, mint ahol az eredeti oktatási környezete lett volna.

 Engem a D-betűs osztályba írattak be szüleim, emlékszem akkoriban igazi fess fiatalember voltam, alig lehettem több hetvenöt kilónál, nyurga és fürge voltam egyszerre, akár egy fiatal a természet varázslatos világával ismerkedő kicsi bocs, aki szeretne már a szülői háztól elszakadni, de még nagyon is ragaszkodik az édesanyai öl meghitt melegségéhez.

- Bizony ebből a csenevész gyerekből vérbeli úttörő lehetett volna, ha egy kicsit előbb születik – mondogatta sokszor apám.

- Ugyan már apa! Te is tudod, hogy Robi nem olyan lett, mint egyesek a családból! Sokkalta érzékenyebb, és sebezhetőbb – próbált védelmezni anyám.

 Hófehér ingemben, és elegáns farmer típusú nadrágban, egyszerű mégis vadonatúj sportos cipőben kísért el az iskolai évnyitó ünnepségre édesanya, aki természetesen igényes, és kellemes stílusú alkony vörös blúzinget, és hozzá passzoló fekete szoknyát viselt. Éppen egy balatoni nyaralásból tértünk haza, amelyet a nagybátyámék Tormás Lászlóék faházában töltöttünk. Még egy fából készült halvány zöldszínű csónakot is kölcsönadott nekünk, amiről szépen sorjában már pattogzott a festék, de az idős külső mindig vonzó lelket takart, mert úgy siklott a víz gyöngyalakú, ékszertükrén az ütött-kopott ladikunk, mint egy villámgyorsan úszó, kecses hattyúmadár, vagy a régi tengerjárók az óceánon.

 Milyen sokszor fogtam az evezőt, és hajtottam egyre mélyebben, és mélyebben az elringató víz nyugodt, és csendes hullámait, mint egy hullámtörő, aki véletlenségből eltörte a kristályszínű víztükör felszínét, és csillagos darabkáit felsegítette mindig az evezőjére. Imádok mind a mai napig evezni, és ha lenne a közelemben egy kicsi patak, folyó, vagy tavacska, biztosra vehetné mindenki aki ismer, hogy megtenném nap-nap után.

 Még mindig féltő odaadással, és kegyelmes szeretettel őrzöm azt a kis fényképet, amelyen a félszeg, és ügyetlenül izgulós önmagamat, bátorító, és gondoskodó szavakkal kísért el az édesanya az évnyitóra.

 Mennyire félénk, és reszketős kisfiú voltam, remegett szinte minden egyes porcikám, akár a biológiai szertárok kedves kísértete a csontváz, vagy a szomorúfűzfa, aki mélabús megadással kénytelen elszenvedni, ha a vihar ostoros szelével megrángatja, aranyló koronáit.

 Azokban az izgalmakkal teljes napokban kellőképpen elveszettnek, és kétségek között gyötrődőnek gondoltam magamat, hiszen nem tudhattam, hogy majd az elkövetkezendő bizonytalan, és új veszélyeket tartogató jövendőben kire számíthatok, vagy egyáltalán számíthatok-e valakire?

 Az évnyitó alkalmával még történhetett egy szerencsésnek nevezhető fordulat, amit köszönök a sorsnak, hogy véghetetlen kegyelmességével ajándékba adta ezt a percet, ugyanis válthattam egy futó szervusz köszönést óvodai, igaz barátommal Molnár Norberttel, aki másik osztályba került, és akkor először, és utoljára találkoztam vele. A csengő utcában laktak a szüleivel, (egy lakótelepen velünk), és hamar elköltöztek egy kellemes családi házba, ahol remélhetem csak, hogy becsületes, és jólelkű embernek tudott Norbi maradni, éppen olyannak amilyennek megismerhettem.

 Az alsó tagozaton az első, és a negyedikes osztály között egy frissen diplomázott, a szabályrendszereknek élő matematika tanár Suhajdáné Vékony Piroska lett az osztályfőnököm. A véletlenek sorozata balszerencsémre úgy hozta, hogy ő lehetett egyben a matek, és a rettegett magyar nyelvtan tanárom is.

Suhajdáné Piri néni – hiszen mindenki csak így ismerte, és szólította -, rendkívül karcsú, és magas, nagyon vékony, nagyon fiatal, a harmincas éveiben járó tanárnő volt. Haja gesztenyeszínű volt, és kedvesen göndörödött. Bizonyára kellemetlen atrocitások érhettek szemüvege miatt, mert jobb szerette a vonzóbb kontak lencsét.

 Sajnálatos véletlennek mondható, hogy a mindig szigorú tekintetű, és egy kissé gyilkosan cinikus természetű Piri néni, hogy ez a még nagyon fiatal és néha a gyerekek fegyelmezésében járatlan hölgy, a szabályszerűségek megszállott rabja. Soha nem érdeklődött a felől, hogy mindenki kellően megértette-e matematika és a nyelvtan igen bonyolult, és korántsem egyszerű feladatait, képleteit, és hosszadalmas szabályrendszerét, mert szerinte a matematika megtanulható tantárgynak számított, mint ahogyan a nyelvtan is. Amit egy jó és értelmesen gondolkodó hétéves diák is képes megérteni.

 A matematika tantárgya, akár egy kellemetlen fertőző betegség, és kórokozó kikényszeríttette a diákságból a háborús állapotokat. Többek között ezért fordulhatott elő velem, hogy hadilábon álltam igen sokáig, még a gimnáziumban is a matematikával.

  Piri néni kimért, és rideg, mondhatni jégcsap természete mellé kaptunk egy felbecsülhetetlen kincset a bölcs Irénke nénit, akiben bátran felfedezhette bárki a második nagymamáját, mert annyira gondoskodó, és szívjóságú jelleme volt, mint a legjobb nagymamáknak. Piciny termeténél, ám még nagyobb hangerejénél fogva Irénke nénit szinte mindenki a rajongásig tisztelte, és szerette, még azok a kedves nebulók is akiknek szokásos napi elfoglaltságnak számított az ha rossz fát tehettek a tűzre, vagy borsot törtek mások orra alá. Irénke néni volt számomra a harmadik áldott lelkű nagymamám. Hófehér haja, és az idők barázdálta keze ellenére volt benne valami önzetlen nagymamai elnézés, megbocsátás, és egyben szívjóságú könyörületesség.

 Egy kisgyermek számára, aki csak éppen most hagyta el az óvoda szabadságot jelentő légköreit, és nagy vállalkozásba kezdett, hogy elinduljon felfedezni egymaga az élet ösvényét, bizony jól jöhet az önzetlen segítség és az ha egy tapasztaltabb, és bölcsebb barátja is akad. Számomra minden tekintetben egyfajta útmutatást jelentett az Irénke nénivel való féltve óvó kapcsolat.

 Irénke néni mindig kedves tudott lenni, és kellő tapintattal, és gondos édesanyákhoz illő éleslátással volt képes a diákok érdekeit, és kívánságait érvényesíteni, és teljesíteni. Mindig rövidre vágva hordta hófehér hajló, hajfonatát, éppen ezért egy kicsit hasonlított is azokra a népmesékből is jól ismert jóságos anyókákra, akik ha az ember megadta a számukra megbecsült tiszteletet, és emberséget akkor segítettek a bajba jutott legkisebb szegény legénynek.

 Sosem felejtem el, hogy Irénke néni egyik specialitása volt, amikor a napközik alkalmával neki kellett felügyelnie arra, hogy mindenkinek kellő figyelemmel, és értelemmel el legyen készítve a házi feladata, és az aznapi leckéje is meg legyen tanulva – tudniillik mindig kikérdezte a gyerekeket akiknek gondolkozással, és nem bemagolással kellett elsajátítaniuk a napi tananyagot – utána engedte csak meg hogy uzsonnázzunk, és azzal foglalkozzunk amivel csak szeretnénk.

 Egy gyerek számára az élet véletlenül produkálhat, és teremthet is olyan helyzeteket, amikor szegény gyerek nem érti, hogy miért kapott ki?, és miért éppen őt büntették meg?, és a példáknak okáért mit követhetett el, hogy a hátsó testrészét (amelyen általában mi emberek helyet foglalunk) halálos ütés érhette egy méretes, és eléggé vaskos favonalzóval? – ilyenkor bizony az elképzelt valóság csalatkozik, hogy minden nagymama egyben engedékeny, és jó nagyi is, és ilyenkor alakul ki az a felfogás, hogy az élet nem mindig fenékig tejföl.

 Ezt a súlyosan kellemetlen helyzetet nekem is meg kellett értenem, és tapasztalnom mert akkora sújtást kaptam ajándékba a legtiszteletreméltóbb nagyimtól, hogy méretes gyémántgyöngyök peregtek elkámpicsorodott arcomon. Nem is voltam akkor még tudatában annak, hogy mit jelent jó és rossz? , hiba és vétek? , ellenszegülés és megbocsátás? , csak azt, hogy iszonytatóan, és szaggatott fájdalmakban vágott, és perzselt a sebem, és zokogva tört fel belőlem a kétségbeesetten kiáltó, toporzékoló ordibálás.

 Később már nem is emlékeztem rá, hogy mi okból is kaptam ezt az iszonytatóan negatív érzéseket kiváltó fizikai fájdalmat, aztán mint az életben később minden testi, vagy lelki fájdalmamat ezt is begyógyította valamennyire a végtelennek tűnő idő múlása.

 Azzal biztattam önmagam szerényen megbúvó, és sokszor visszahúzódó lelkiismeretét, és akaraterőmet, ami sokszor a legképtelenebb helyzetekben elpártolt tőlem a kegyelmes szerencse, és saját belső félelmem oldalára állt, hogy ha éppen az élet ösvényének kezdetén feladod a küzdelmet, akkor mi lesz akkor amikor valóban szükséged lesz arra, hogy megvéd önmagadnak a személyes döntéseit, és akaratodat, avagy azt hogy ne tiporjanak könnyűszerrel a flaszterba ahogyan az ízeltlábú, szorgalmas hangyáknál szokás.

Az ilyen egyik kellemesnek akkor nem éppen mondható boldog emlékem az volt, amikor Piri néni matematika órák alkalmával mindig azt a cinikus, és képtelen, szinte harsogó kijelentést tette, hogy:

- Róbert, te egy rakás… (és itt általában mindig egy-egy csúnya hangulatú szó következett.), és hogy: - Belőled sohasem lesz semmi! – ha nem csalatkozik a feledékeny emlékezetem talán ezek voltak hozzám a legkedvesebb szavai, és mondatai az együtt töltött kellemes négy év alatt.

- Róbert miért nem figyeltél jobban oda? Miért nem érted a feladatot, amikor a többiek már régen megértették – fakadt ki minden indulatával meglehetősen gyakorta, és nagyon is könyörtelen hangsúllyal Piri néni. 

 Ahogyan nézegettem később az első osztályos fényképemet, sokszor felfedezni véltem az osztályfőnököm tekintetében a félelmetes mosolya, és a szemkontaktusa mellett, a titkos leplezettséget. Valamilyen tikos benyomás mindig is arra kényszerített, hogy ez az intellektuális, és nagyon is értelmiségi szellemiségű asszony titkolódzik mások előtt, és igyekszik inkognitóba helyezni a saját lelki világát. Mintha csak egészen más ember lenne, amikor például tanít, és más amikor odahaza tevékenykedik.

 A matematika óráink alkalmával amikor általában a számok kivonását, és összeadását tanultuk, továbbá azt hogyan kell szorozni, és osztani, nagyon is élénken él bennem az óriási katedrán felállított asztala, ami inkább hasonlított egy koronázási dombon lévő szent ereklyetartóhoz, mint ténylegesen a tanári pulpitusra, amit hangsúlyozottan tilos, és gyilkos bűnnek számított, ha a diákok valamelyik kíváncsi csoportja csak meg merte érinteni.

 Én naiv gyermeki lelkemmel mindig, úgy gondoltam, hogy az iskolai épületben dolgozó kedves emberek mindegyike megértéssel, és emberséggel próbál majd segíteni a kevésbé szerencsés hallgatóknak, és igyekszik a helyes útra terelni az eltévedt embereket, amilyennek én is számítottam akkoriban.

 Az alsó tagozatos iskolai osztálytársaim életét is jellemezte egyfajta kettősség! Azt mondhatom, hogy a mi D –betűs osztályközösségünk minden egyes tanévnyitó alkalmával majdhogynem megváltozott, és ez egy idő után, hogy (tudniillik mindig idegen emberekkel kell újra és újra megismerkedni, hogy kialakulhasson közöttünk egyfajta meghitt, és beszélő viszony, egy kis idő elteltével, szinte már mindenkit zavart), amit ugyan udvariasságból, vagy esetleges félelemből nem mutatott ki senki, de mégis tapinthatóan érezhető volt a levegőben!

 A legelső 1991-es tanévben az 1d osztályba nyolc hölgy, és tizenkettő úr járt. Mondanom sem illik, hogy feltűnően megnőtt a fiatalemberek számaránya, ez azonban azokban az időkben csöppet sem zavart senkit.

 A legérdekesebb talán az, hogy valami oknál fogva az emberi memória megtréfálja azt, aki a gondolati rendszerek között szeretne kiépíteni egyfajta átlátható, és felépíthetően megérthető hierarchiát, így ez nekem sem volt meglepő, hogy első osztályos osztálytablómon kivétel nélkül az összes fiatalember nevére emlékszem, viszont csak egy-két hölgynevet tudok megemlíteni.

 Azt hiszem, hogy nem állok messze attól az igazságtól, miszerint aki fiatal, és hál’istennek, hogy jó egészségnek örvend azok arcáról, és meghitt angyali tekinteteiről szinte lángol a magabiztos önbizalom.

 Ez az 1991-1994 közötti osztályközösség kulturális, és szellemi menedékhely, és műhely is lehetett volna, hiszen egy csapat rugalmasságával, és összeszokottságával rendelkezett, ám sajnos szétbomlasztotta ezt a kis jól bevált, és jól megszokott is mikro társadalmunkat a szervezési, és pedagógiai adminisztrációs munka. Ettől kezdve már egyáltalán az ember lelkiismerete mintha csak kiégett volna, egyre kevesebb kedvem volt iskolába menni, hiszen folyton attól kellett később majd rettegnek, hogy mikor talál rám a bandavezérek haragja!                  

 Éppen a legutolsó évnek 1994-nek a nyarán, ha jól emlékszem éppen júniusban történhetett, hogy osztályfőnökünk Piri néni katonás fegyelemben, és meglehetősen pattogó hanggal nekünk szegezte a kérdést:

- Ki akar kirándulni menni? – kérdezte inkább terhes kötelesség hangsúlyával, mintsem kedvcsináló időtöltést jelentve és néhány szülővel (akik között szerencsémre édesanyám is ott volt), egy osztálykirándulásra valahová az északi-középhegység dimbes-dombos, és buckás lankáira.

 Ma már sajnos képtelen lennék felelni arra a kérdésre, hogy hol kötöttünk valójában ki? és hol volt a táborhelyünk?

- Felhívom a figyelmeteket, akiket nem zavar, és nincsen lámpalázuk azokkal nyugodtan eljöhetnek a szüleik is erre a kellemesen hosszú útra – kántálta parancsolatszerűen, mintha csak jól begyakorolt leckét mondta volna fel, Piri néni nekünk.

 Így történhetett, hogy a kicsit hosszúra sikerült utazásra édesanya is elkísért, mint afféle gondoskodó útitárs, és én repestem az örömtől, hogy végre nem kellett egyedül utaznom, és elbeszélgethetek az egyik legőszintébb családtagommal. Nagyon nyugodt, és kiegyensúlyozottnak éreztem akkor önmagamat, mert végre-valahára volt mellettem valaki, akire felnézhetem, és aki megvédett minden bajtól. Talán ez volt az utolsó, olyan kirándulás, ami a szó legszorosabb értelmében az önfeledt vidámság perceit lopta izgulós, és mindig feszült szívem rengetegébe.

 Minden egyes nap, ahogyan csak sikerült megpillantanom a felkelő napsugár glóriásan ragyogó lángolását, fölkeltem, és a szabadság illatával, és az alkotó kedv gyönyörű perceivel szemléltem az áldott, és bőkezű anyatermészet világának megszentelt varázslatait, és apró csodáit. A fák levélkoronáinak finom zönge muzsikáit, ahogyan önmagukat csiklandozták, és ahogyan a gyenge, balzsamos, nyári szellő az alkonyatok vérszínű sárkányait kísérte el a lenyugvó tűzgolyó dombok mögötti hazájába.

 Amit rendkívülien élvezhettem itt azok a színpompás ménesek, és paripák csodálatos, és elbűvölő táncai voltak. Mintha csak pajkos gyerkőcök lettek volna akik élvezik a nyári vakáció minden sava-borsát, ameddig a szem képes volt érzékelni a külső, és távoli messzeségbe nyújtózkodó horizontot, a látvány önmagáért beszélt. Barna gesztenyék, aranyló rézszőrűek, akár a bátor, és leleményes oroszlánok fürgén ügettek egyik helyről a másikra, és ha leszállt a fák suttogó lombjai körül a varázslatos, és szürke éjszaka éjfélszínű csődörcsikók játszadoztak pajkosan, és önfeledt boldogsággal, akár a gyerekek a szabadban.

 Egy gyermek számára aki a városi forgatagot, és a nagyvárosok autóinak dudáló kürtjelzéseit hallgatja, és egyetlen otthona a hatalmas betondzsungel nagyváros fantasztikus, és egészen egyedi látványt jelentettek ezek a derék, és emberhez nagyon hűséges lények.

 Egy hatalmas, kastélyszerű, pompázatos házban laktunk, ahol kitűnő vendégszeretetükről biztosítottak minket az ott élő kedves, és barátságos emberek. A sült szalonna, és a gőzölgően ínycsiklandozó burgonyafőzelék illata, és babonázó felhő zamata, akár hányszor, csak a konyha felé tekingettem az élénk szimatomat sohasem tudott kellőképpen becsapni, és mégis mindahánysor megbilincselve rabul ejtett.

 Osztálytársaim közül akkor még a barátság, és az egymásért való önzetlen, és segítő odaadás, és a becsületesség olyan hétköznapian természetes dolgok voltak, mint a reformkor nagy alakjai számára Deák Ferenc négyórás fejből idézett, és latinul előadott szónoklatai, avagy az egyik legszebben verselt költőnk Arany János hallhatatlan sorai, és amit minden gyerek bátran mondhatom, hogy a szívén viselt az a volt, hogy ezekért a lovagi erényekért rajongtunk akkoriban szinte mindannyian. Elhittük, és alkalmaztunk is az őszinte, és testvéries barátság, és bizalom szabályait.

 Később már kevesebbet találkoztam osztálytársaimmal, barátaimmal akik bár kevesen voltak még is teljes értékű egyéniségeknek számítottak, és akkor döbbentem rá, hogy ez a négy éves megfeszített munka időszak szinte mindannyiunk számára rendkívülien meghatározó, és egy életre szóló élménynek bizonyult.

 Még most is sokszor emlegetem azt a pillanatot, ami legalább már van tíz, esetleg tizenkét éves történet is, mégis mintha tegnap eset volna meg, az a fontos esemény volt, amikor az egyik kisasszony, és egyben a szívnek nagyon kedves hölgy Nóra méltóságos eleganciájával, és kellemesen nap barnított bőrrel  felült pehely fehér paripájára, és egy szemvillanás alatt már a nyeregben volt. Az osztály többi tagjaival hatalmas félkörívben körbeültük őt ámulva, mint egy mesebeli tündért, aki a képzeletünk csodálatos világából bukkant elő, és csak arra várt, hogy megbabonázza a tapasztalatlan, és téveteg szívek hangjait. Liliomos angyalnak neveztem el magamban.

 Porcelán finom lábaival Nóra óvatosan intett a lónak hogy indulhat, és a kengyelszárat lassan megeresztve megindultak együtt lassan, kezdetben csak apróbb lépéseket téve, majd kecses ügetésben. Az embernek olyan érzése támadhatott mintha a ló és Nóra között titokzatos hűséggel lenne egy baráti szál, amely olyannyira erős, és kitartó, hogy képes meghallani a lélek hangjait, és a szív kalapácsütéseit.

 Nórának tengerkék szemei voltak, melyekbe ha az ifjú, és csetlő-botló újoncok belenéztek földbegyökerezett a lábuk, és lefegyverezte őket a megindító őszinteségének varázsa. Úgy hiszem úgy tudott örvendezni, és sugárzó, szinte csillagfényeivel ragyogni ez a leány, amire még nem volt példa életemben.    

  Visszagondolva, azt hiszem ekkor éreztem először életemben azt a különös és megmagyarázhatatlan valamit, földöntúli érzést, amit az ember akkor érez ha meglát egy gyönyörűen mosolygó tekintetet, az arcnak azt a csodálatos, és egyben elbűvölő hatalmát, amely birtokába vonhatja lelkünk apró hullámgyökereit, és kialakulhat a szerelem mindent átható, édeni érzésvilága.

  Sajnos negyedikes korom után – 1994-et írtunk ekkor -, már nem találkozhattam kedves Nórámmal, a nálam tájékozottabb emberek úgy beszélték, hogy vidékre költöztek, távol a világ, és az emberi gondok zajaitól, egy csendes és hangulatos kisvárosba, ahol azt gondolom talán még felhőtlenebb lehetett a gyermekkora. Talán ma már huszonhárom évem távolából szemlélve a dolgokat, még áldottabb tekintetű, és nagyon kedves hölgy cseperedett belőle. Talán férjhez ment a szíve választottjához, gyermekeinek kacagása betölti a meghitt családi házuk meghitt, és békés udvarát, és csak remélhetem hogy a legboldogabb a családjával.

  A testnevelés órák alkalmával különösképpen történtek ezek a különleges, és egyben nagyon is felkavaró események. Bizonyára szinte kivétel alig akad aki ne emlékezne, még azokra a pillanatokra amikor az iskola távbeszélőjében – ezt nevezték hangosbemondónak – megszólalt egy angyali, és dallamos kis zenemasina becsöngetésre vezényelve a nebulókat.

 A nebulóknak ezeken az igen fontos riasztások alkalmával azonnal a tornaöltöző bejáratánál kellett jelentkezniük, talán ez lehetett az életük történetében a leghajmeresztőbb, és dermesztően kétségbeejtő pillanat, hiszen amikor egy hallgató testnevelés órára jelentkezik a legfélelmetesebb rémálma válik valóra. Tudniillik, hogy a testnek a nevelése, egyben az izmok, a csontok, továbbá a fizikai kiképzése az állóképességnek. Gyakorlati szemszögből szemlélve egy totális, és nagy költségvetésű háború elindítása mind a kalória, mind pedig a testünk tömege ellen.

 Az estek többségében ez a háborús álláspont a gyerkőcök katasztrofális vereségével érte el az utolsó összecsapásokat az izomlázzal, tisztelet azoknak a keveseknek, akik bírják a fizikai, és egyben lelki megpróbáltatásokat.

,, Már megint, hogy miért is kell nekem egyáltalán tesiznem, amikor egyáltalán rühellem a folytonos csúfolódást, és tréfálkozást amivel napjában megszégyenítenek, és ráadásul a tanár is egy őrmester, aki folyton csak parancsolgatni tud, de igazán máshoz nemigen ért!” – morfondíroztam magamban szinte kivétel nélkül akár hányszor csak tornaórára kellett futnom, mert egyik teremből a másikba kellett vándorolni – főleg a felsős koromban!

 A testnevelő tanár – a test karbantartásáért felelős őrmester névre hallgatott – egy sziklaszilárd jellemű, egy acélos, és minden tekintetben veterán, háborúkat, és csatákat kiszolgált katonával néztünk rémálommal farkasszemet.

 Hangya Györgynek hívták. A Hangya, bár huncut kacagásra fakasztja a képzeletünket, de nem egyenlő a Hangyással, vagy a hebehurgyával. Hiszen Hangya György egyetlen személyben őrmestere, és egyben ítélő bírája is volt a tornaórai foglalkozásoknak, és tökéletesen tisztában volt azzal az állásponttal, hogy ő a rangidős, és mi vagyunk a bokorugró újoncok.

 Egyenes, és katonásan kihúzott tartása, erős, és az izmok hegyláncaitól duzzadó válla, és markáns testépítő tekintete, inkább hasonlított egy erőemelő személyiségre, mint egy kedves, és jóindulatú mesteremberre, és csöppet sem látszott meg testalkatán, hogy már zúzmarásodik hajkoronája. Szemeiben a gesztenyék villámcsapásait láthatták azok a tisztelt kiválasztottak, akikre valamilyen oknál fogva rendkívül haragudott, vagy egész egyszerűen csak nem képtelen volt megbarátkozni.

 Akaratában jól megfértek egymás mellett a szigorúság, és a hatalmat szimbolizáló parancsolás mellett a vasakarat. Mindennek úgy kellett történnie, ahogyan azt Hangya őrmester úr a forgatókönyve szerint eltervezte. Ha neki olyan hajlama volt, hogy télvíz idején, amikor röpködve szállította a jeges levegőt a hőmérséklet, és már bokáig tapicskolt reménytelenül elfáradva az ember a havas mezőkön, akkor kellett iskolakört, és gyakorlatokat végezni, akkor jó zöldfülűek lévén nekünk engedelmeskedni illett, és kellett a felsőbb utasításnak.

 Még ha ennek a kellemetlen következménye az lett, hogy sikerült szorgos akaratossággal begyűjteni egy nagy adag influenzát, tüdőgyulladás, hurutos köhögést, amin sajnos a legfinomabb hárs, és kamillatea sem tudott segíteni, az sem izgatta fel különösképpen. Szerintem az se nagyon érdekelte volna, ha emiatt egy-egy engedetlenkedő szülő közreműködésével esetleg fegyelmi megrovásban részesül, mert a lehető legmegbízhatóbb munkaereje volt patináns iskolánknak.

 Amikor elkezdődött a tornaóra, nekünk rendszerességgel vigyázban, kihúzott, és megfeszülő testtartásban kellett várakoznunk Hangya őrmesterre. Olyanok voltunk mint a tévedésből bebörtönzött elítéltek a lelki kivégzőosztag előtt. Csak reménykedhettünk abban, hogy az őrmester úrnak jó kedve lesz, és nem ránk zúdítja majd sorozatosan a gyilkos sortüzet.

- Jól van pityegők, és hisztizők! Vigyázz, de gyorsan mi jó kedvemben vagyok! – hangozott a végítéletszerű parancsolat az órakezdetek alkalmával Hangya György bácsitól, és lélekben már készültünk is rá, hogy a valóban megterhelő percek igazán csak most következnek.

 Az órák kezdeténél általában mindig körbe-körbe kellett futnunk jó néhányszor a tornatermet, ami olyan tágas volt, hogy mi jószerivel csak apró porszemeknek látszottunk benne, és könyörgő sóhajaink hangjai, elveszettül hangoztak a süket, és minden lépésünkre kongó csöndben. Ezt követték a különböző erőgyakorlatok – úgy, mint fekvőtámasz, kötélre felfutás, bukfencezés, és természetesen a bordásfalon elvégzendő egyesek számára kisujjból teljesíthető, nagyon nehéz lábemelések – biztos vagyok benne, hogy a tisztelt olvasónak is meg voltak a kedvenc erő, és tornagyakorlatai.

- Na mi lesz már Tormás? Nem fogok itt állni ítéletnapig! Mars és kapaszkodj fel a kötélre, mert különben lesz nemulass! mi vagy te melasz, vagy férfi? – hangzott ilyen esetekben a kíméletlen rendreutasítás, és sajnos éppen én voltam valami megfejthetetlen, és titokzatos oknál fogva állandóan a kísérleti nyúl, akin mindent el lehetett végezni.  

  Ami engem illet, én legkedvesebb gyakorlataim közé tartozott a magam molett, és puffok pók testalkatával a fekvőtámasz. Azon egyszerű oknál fogva, mert míg a többiek ezt könnyűszerrel, és kellő gyorsasággal teljesítették, addig én egy szegény, és tehetetlenül gyámoltalan medvebocsra hasonlítottam aki küzdve próbálkozik, és reménytelenül arra törekedik, hogy teljesítse a feladatát amivel megbízták, és amit valószínűleg sosem tud majd elvégezni.

Ilyenkor tornatanárom általában mindig kutató, és minden apró hibát, vagy részlett észrevevő sasszemével a hátam mögé lopakodott, és addig figyelt, és kritizált, míg csak legalább egy hányaveti fekvőtámaszt ki nem sajtoltam úgy-ahogy önmagamból.

- Egy-kettő, Egy-kettő, gyorsabban, gyorsabban Tormás. Mi maga fiam lajhár, vagy tán csak csülök aki csak cammog, de nem fut? – hangzott a gyilkos minősítés.

  Megpróbálom érzékeltetni, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, és szerény formákba önteni, hogy hogyan is nézett ki ez a nevezetes tornagyakorlat.

  Először is kellett hozzá egy jó vastag, és kissé poros, smaragdzöld színű alumínium padló sziklakeménységgel, amely bizonyosan az idők hosszú gondoskodását érezhette magán – megvallom igen tönkrement, és kopottas állapotban volt – erre jött mint a dobostortára feltétnek a kedves diákok tornaórai felszerelése. Ami nem állt másból mint égszínkék, vagy koromszínű nadrágból – ugyanis ezt a két színt lehetett kötelező jelleggel választani – és egy makulátlanul patyolat tiszta, és hófehér pólóból, melynek higéniájához nem fért kétség, és amire fekete gombócokban rajzolta fel az alumínium padló az önmaga piszkos tájképét az órák végeztével.

 A feltét, és a pólóra jött maga a nebuló, akinek semmi fajta kedve, sem pedig akarata nem volt ahhoz, hogy a meglehetősen nagytömegű közvélemény elé állítva, mindenki szeme láttára, és ami ennél fontosabb volt a gúnyolódások, a nevetségességek céltáblájaként díszelegjen. Ezt követte a legmegterhelőbb feladat, a fizikai erőnlét bebizonyítása, és rátermettsége, ami ha sikeresen bevégeztetett akkor mindenki elégedett volt, kiváltképpen az őrmester úr.

 A tisztelt áldozat főszerepére szerény, és félszeg személyem éppen alkalmas volt, igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy a rám osztott parancsot – nevezetesen hogy nyomjak le egyhuzamban ötven darab fekvőtámaszt – igyekeztem erőmmel, és minden kitartásommal végrehajtani.

 Amikor egy reménytelennek látszó küzdelemben – jelen esetben az akaraterő és a test párharcában – legvégül az akaraterő győzedelmeskedik és a sanyarú test sajnos lent marad a földön és ügyetlenül próbálkozik karjai segítségével, iszonyatos gyöngyöket alkotva a test bizonyos pontjain, hogy végrehajtsa a megterhelő megbízást amivel fel lett önkéntesen ruházva.

  Én is éppen ilyen harapófogós állapotban lehettem, amikor megpróbáltam lenyomni a fekvőtámaszokat, - a két kar föld felé közelítése, és behajlítása még csak-csak megyegetett – de a problémát a felemelkedésem okozta, ugyanis nem voltam képes arra, hogy az áldott anyaföldtől valamiképp elszakadjak. Így történhetett, hogy a nevetés, a rosszmájúság, és mindenféle gúnyolódások – amit csak az ember képes elképzelni – annak árva céltáblája mind én voltam. Egy olyan sakktáblának lettem én szenvedő alanya, ahol én voltam a gyalogos, akit könnyen le lehetett ütni, és el lehetett tüntetni, és akinek a lelki világát, mint törékeny szirmot a virágon össze lehetett taposni.

 Kedves őrmesterem Hangya tanár úr megpróbált valamicske önbizalomnak, és kitartásnak nevezett szóelixírt belém csepegtetni több kevesebb sikerrel, úgy mint:

- Róbert, háborús állapotok uralkodnak a világban, és te túlélőnek születtél! – Avagy – Róbert a fizikai kondíció ápolása, és karbantartása elengedhetetlen, hogy ezáltal megmenthessünk másokat!

Pedig valójában Hangya tanár úr volt az akit igazán meg kellett volna menteni az elme megháborodása ellen. talán túl sokáig volt katona és elővették értelmét a háborús szindrómák bizonyos kellemetlen és egyben negatív emlékképei.

 Én természetesen a legtöbb esetben féltem Gyuri bácsitól, de hiszen milyen rémisztő, és elképesztő dolgok jártak akkor egy tízéves gyerkőc fejében, és máris férfiúhoz méltó szolgálatot kellett teljesítenem, egy olyan ember mellett, aki nem ismer fáradságot, vagy kimerültséget, a kíméletességről nem is szólva. Egy dörzsölt, és nagyon ravasz kiképzőt, aki ereje teljében volt ezüstszínű koponyája ellenére. Gyuri bácsi volt az a katonaember aki szinte megélt minden háborús konfliktust, és összecsapást.

 A szemeinek barna tükrein át következtetni lehetett arra, hogy ez az ember eléri bármi áron azt amit akar, képtelen elfogadni a veszteség tudatát, és minden egyes áldozatában a maximális, a teljességi, és a minőségi munkát hajszolja, és ami a legfontosabb volt számára, senkitől nem kívánta meghallani a nemleges választ a parancsaira.

 Bár a fekvőtámaszom ugyan nem sikerült, de sikerült helyette igen-igen rokonszenves önbizalommal a hátra bukfenc, és az előre bukfenc – a fejenállás nemigen ment mert igen hamar kibillentem a saját egyensúlyomból – és eldőltem akár egy vaskos sziklafal.

 Ám nem sajnáltattam magamat, hiszen a Medicin labdák vasgolyóinak dobálását, és megfelelő helyekre rakását éppen nekem találták ki. Ez sajnos azzal a kellemetlen tapasztalattal járt, hogy ha például én nem dobtam meg és sebeztem meg senkit akkor azt biztos a többi diák is így gondolta, hanem fekete bárányként, és a bűnösök között talán az egyetlen bűnbakként engem dobáltak meg a legtöbbször nagy sajnálatomra, egy olyan természetű vétségért amit nem én követtem el – nem én kezdtem a dobálást – én pusztán csak az áldozat szerepét vállaltam magamra. Aztán a későbbiek folyamán rájöttem arra, hogy bizonyos részben én is hibás voltam, hiszen hagytam magamat bűnbaknak kikiáltani, és kényszerűség terhe alatt elhallgattam az igazságot. Ezt azért tettem mert, egy ártatlannak hitt emberről kevésbé tudják azt bebizonyítani, hogy valóban ártatlan volt. A bűnösökről pedig általában hamarabb kiderül, hogy közük volt valamilyen bűncselekményhez.

 A későbbiek folyamán is megpróbáltam bizonyos formában kikerülni az erőszak minden lehetségesnek vélt formáját, és a bajokba való belekeveredést, és ezt legtöbb esetben úgy próbálom meg elérni, hogy nem védem meg saját erkölcsi értékeimet, és fizikai valómat. 

 El kell, hogy áruljam hogy az erőszak elkerülése, és szinte megmenekülése miatt nem kívántam verekedni, vagy bármiféle fizikai fájdalmat is okozni az osztálytársaimnak. Sajnos a legtöbb esetben éppen a bajok, és a sorozatos hibák találtak meg engem.

 Egy másik kedvenc történetem talán az volt, hogy amikor a tornaórai foglalkozások alkalmával, hogy csak az igazságot mondjam, úgy döntöttem, hogy a kötél illetve a magasságnak, akár az egekbe törő hegycsúcsnak a meghódítása sajnos nem rám vár. Bármennyire is igyekeztem a kötél hosszúkás, és foszladozásnak induló csonkvégeit két lábam közé fogni, mint két kígyót akik csak arra várnak, hogy rugalmas és tekervényes testükkel összeroppantsanak, ez a bátor próbálkozásom megvallom nem sikerült, és ennek lett a kellemetlen mellékhatása az, hogy a tisztelt, és nagyra becsült kiképzőm Gyuri bácsi úgy hálálta meg a belém fektetett bizalmat, hogy méretes, és tölgyfához hasonlító acélkezével emberi testrészem hátulsó részére mérte halálos haragját, amit fegyelmező haragnak neveztem el magamban, amíg ki nem buktak érzékeny szememből a tengerkék könnyek.

 Hogy ez valóban harag volt-e, avagy a munkába fektetett csalódottság keserű érzése, amely rendszerint akkor és úgy fogja el az embert, amikor a várva várt eredménye bizonyos roppantul fontos dolgoknak nem úgy sikeredik, mint azt megelőzően eltervezte, én is egyfajta csalódottságot éreztem, annál is inkább mert lángvörös parázsként égetett a gyilkos őrmestertenyér, ami hogy őszinte legyek sokáig egy életre elvette a kedvemet minden sporttal kapcsolatos tevékenységtől.

 A bizonyítékokból, és a nyomokból – hiszen az őrmester pecsétes vastenyerének nyomait senki nem felejtheti el – arra ösztönözték édesanyámat, hogy elbeszélgessen az osztályfőnökkel, ha ez az incidens így megtörténhet, tehát ha egy tanár a szigorúság és a fegyelem elérésére fizikai nyomatékot, illetve ismertetőjelet választ (pofonokkal, leckéztetésekkel bizonyítja saját, egyéni igazságát), meg lesz bűntetve, és a magyar jogszabályok értelmében fel lesz jelentve a megfelelő hatósági közegeknél.

 Alighanem, ennek a döntő lépésnek lett valami hatása, mert másnap kiképzőm nem fáradt be a munkahelyére dolgozni, és ami még ennél is meglepőbb a telefoncsörgésekre sem reagált. Később a titkosnak nevezett információk kiszivárgásából sejteni lehetett, hogy Gyuri bácsi bármennyire katonás, és talpig vas jellem volt, mégiscsak emberből volt, tehát egyszerre lehetett vétkes, és egyben gyarló.

 Később ezt a kellemetlen esetet is mint a többieket mosolyommal, és jókedélyűségemmel kívántam elfelejteni, hiszen meg voltam róla győződve, hogy a gonoszság, és a rosszaság nem tarthat örökké, mert a jóságnak mindig van reménysége.

 Talán még nem említettem meg, hogy végtelenül tisztelt, és sokakban félelmet, és rettegést keltő osztályfőnökünk Piri néni a számok kozmikus tudománya mellett, a nyelvtan, ez a minden tekintetében csodálatos magyar nyelv rendszeréhez, és szerkezeti felépítéséhez, továbbá a helyesírás, és az olvasni tudás szakágait is oktatta kedves iskolánk hófehér falai között.

 Így történhetett hogy több alkalommal is amikor a nyelvtani rendszer igen bonyolult, és egyes diákok számára korántsem mindig egyértelmű, és világos szabályrendszerét próbálta kedves Piri nénink belénk sajtolni, ami egyet jelentett a konkrét, és teljes terjedelmű szabályszerűségek, a szavak alaktani, és szófajtani viselkedésének bemagolásával, olyan volt, mintha egy egyszerű gyermekversikét kellett volna az emlékezet karbantartására, és fejlesztésérére bevésni.

- Ugye mindenki tisztában van a tananyaggal, és mindenki érti a feladatokat, igaz! – mondta, Piri néni, mintha csak saját magát akarta volna ismételve megnyugtatni, hogy aznapi feladatát a lehetőségekhez képest maradéktalanul teljesítette.

 Osztályfőnökünk egybehangzó állítsa szerint így tanulhattuk, és sajátíthattuk el talán a leghatékonyabban a magyar nyelvi rendszerek, és szabályok zűrzavarosnak gondolt építményeit. Piri néninek ebben sajnos nem volt igaza, hiszen a következetes szigortól az ember lehet hogy megtanul rendesen viselkedni, de tanulást és a bonyolult dolgok megismerését, és megértését úgy gondolom másutt kell elkezdeni.

 Így hát ötödikes korunkra az egész osztály elfelejtette a szótagolás, és az elválasztás szigorú, és ősi törvényét. Mivel ez a probléma létrejött így igencsak meggyült a bajunk, és a kihívásunk a helyesírás: kiváltképpen a tollbamondás iránt.

 Emlékszem milyen gondoskodással, és szinte óvó odafigyeléssel kellett hímeznünk a szavakat, helyesírásilag teljesen tökéletesre csiszolva a szavak tartalmát, akár a megmunkálatlan márványtömböt, amelyen az olasz polihisztor meglátta Dávid alakját. Kiteljesedjen munkánkban a minőség, és az egyéni látásmód, és gondolkodásmód világnézete.

 Zöld javító ceruzát, később szoktatva ujjainkat a megváltozhatatlan tintához zöld tollat használtunk a javítások alkalmával, és kicseréltük egymás szép füzeteit, és úgy javítottuk az elhibázott szavakat.

Ilyen esetekben Piri néni hiénaszemekkel túlságosan is érzékeltette velünk a hatalmi egyensúlyát: ami az arcizmainak feltűnő vörösségéből arra engedett következtetni, hogyha egyetlen helyesírási hibát fölfedez, akkor az az illető nebulónak a napköziben is a helyleírást – a legkevesebb -, hangyaszorgalommal gyakorolnia.

 A magyar nyelvnek a rendszere, és szabályépítménye nem keltette fel az érdeklődési körömet, így amikor a nyelvtan órákra kellett készülni, mert felelés volt (ami sajnálatosan Piri néni osztályfőnöksége 1990-94 között sokszor előfordult), sokszor kellett dolgozatírásra is az elménket csiszolnunk, szinte tengernyi kétségbeesés között, bizony-bizony ez igencsak megnehezítette a dolgomat, hogy a teljes, és hatalmas mennyiségnek tűnő szabályokat az elmémbe véssem, mint örök emlékeit az elmúlt időknek, mint egy faragóinas aki csak éppen most ismerkedik a fa anyagának szépségeivel.

 Mindig rettentően izgulós voltam, szinte már-már mániákusan és rutinosan remegtem minden porcikámban, hogy mi lesz a dolgozatok, és egyéb fontos megméretetéseknek a vége, és milyen eredményjeggyel ajándékoz meg a sors.

,, Biztos engem nézett ki már megint magának! Torkig vagyok, hogy folyton engem tud csak egyedül szekírozni, és a többiek nevetve megússzák a dolgot!” – zsörtölődtem sokszor magamban, szerintem kellően jogos felháborodással.

 Rájöttem arra, amit tulajdonképpen sok ember fölfedezhet, amennyiben sokáig egyhelyben várakozik valami rendkívüli, és egyben nagyon is fontos dologra. A hosszadalmas, és órákig tartó várakozásnak egyfontos hibája van, hogy felőrli, akár a daráló a dió aranyló belsejét, az ember idegrendszerét, és egy kis idő elteltével az ember önmagának fogja be beszélni, hogy biztosan nem fog sikerülni a dolgozat, és hogy már megint én leszek a bűnbaknak kikiáltott és kapom az egyest.

 Bizonyára sokan emlékeznek ehhez hasonló élethelyzetekre, amikor elképzelt álmaiktól megittasodva már azt képzeljük, hogy az elégtelen, vagy ahogyan manapság diáknyelven nevezik karó, vagy fa, esetleg kampó, kapa (tolvajnyelvi berkekben is halottam már így emlegetni az egyest), biztosan valami tévedés, vagy véletlenszerű félreértés, mert igazából nem is mi vagyunk a hibásak, hanem az aki kijavította a dokumentumokat, írásokat, vagy a dolgozatokat.

 Én bevallom becsülettel, hogy mindig is féltem az ilyen dolgozatoktól, hiszen elég volt csak Piri néni arcát megpillantanom, ahogyan a katedráról, mint egy óriási trónról fölényhelyzetben lenézett, az ember önmagán érezte, hogy a percei meg vannak számlálva.

 Lehet hogy csak a hosszú évek pesszimista megrögzöttsége, aggodalma beszél most belőlem, de éreztem azt, hogy Piri néni nem nagyon szerette a diákjait, bár a logikus következtetés azt mondaná, hogy tisztelje, és szeresse a gyerekeket és adja át nekik az általános műveltséget.

  Később eszembe jutott, hogyan tanított minket Piri néni olvasni. Egészen egyszerű színes és figurás ábrákat használt, amely abból állt, hogy állatkákat rajzolt a táblára, vagy csupán csak színes és állatmintás figurák képeit mutogatta hosszasan és nekünk diákoknak csak az volt a feladatunk, hogy pontosan és koncentrált figyelőképességgel illett megmondanunk, hogy mit is látunk a képen?

  Ezek után következett csak a hab a tortán: a házi olvasmányok listáját kellett kellő buzgalommal, és szorgalommal teljesítenie a kedves hallgatóknak, ha azt kívánták, hogy felsőbb osztályba lépjenek.

Piri néni, minden bizonnyal, hogy növelje a diákjaiban a felfokozott izgalmakat, az irigység zöld táblára felírta a kötelező olvasmányok listáit, és mintha csak a szemüvegén keresztül is lett volna szeme, ami folytonosan azt kutatta volna, hogy kit érintett meg ez a feladat olyannyira, hogy máris maga alatt van, megkérdezte: - Nocsak Róbert, te vajon hogy fogsz boldogulni az olvasmányokkal? – faggatott szüntelen.

- Igenis tanárnő! Persze tanárnő! Természetesen tanárnő! A legteljesebb mértékben! – feleltem szinte gépiesen, mint aki nem is látom őt és egyáltalán elvesztettem a hallásomat, mert az égvilágon semmit sem vagyok hajlandó – átmenetileg -, érzékelni a külvilág dolgaiból.

- Na hát akkor – folytatta Piri néni -, érdeklődve fogom elolvasni szóról-szóra az olvasónaplódat Róbertom, amit majd írsz! – mondta fenyegető mosollyal a számban, és már írta a következő sort a táblára. Volt ebben a mosolyban valami önzetlen is gyilkos pillantás, az ember szinte a hátán érezte, hogy futkos saját szőre a borzalmaktól, amit csak ez a tekintet tartogatni tudott egyáltalán.

  Bátran elmondhatom, hiszen csak a külvilág számára volt igen fontos titkom, hogy kezdetben úgy tíz, és féléves koromig egyáltalán nem kedveltem a könyvek csodálatos, és varázslatos világát. Minden betűre úgy tekintettem, mintha csak skarlát betűk súlyos ítélete függne rajtam. Számomra a papírlapokon megjelenő nyomtatott szöveg egyenlő volt a katonás fegyelemmel felsorakozott hangyák tömegéhez, akik akárcsak valami megfejthetetlen, és kibogozhatatlan rejtvény boglyái ott nyüzsögtek szándékosan az ember orra előtt és nem hajlandóak közölni értelmüket, annak ellenére, hogy az ember ilyen sokat vesződik velük!

  Ha az ember a kötelező feladat nagyszabású felelősségére gondol, akkor elfogja egyfajta unalmas kötelességvállalás, hogy ha az adott dolog kötelező, akkor nem biztos, hogy izgalmas, és értékes is egyben az amit olvasmányként rá bíztak, és mert nem egyéni módon a gyerkőc fedezte fel.

  A legtöbben sajnos úgy gondolták, közöttük magam is, hogy minek megterhelnem saját szellemi kapacitásaimat, amikor más diák biztosan precízebben, és tartalmasabban, és nem utolsósorban boldogabban elkészíti majd helyettem is az olvasónaplót, illetve a házi dolgozatot.

Ezért illedelmesen – ahogyan illik -, és a lehető legjobb modoromban, és előzékenységemben, addig fűztem és kuncsorogtam, és kérleltem a szüleimet, amíg a kötelező olvasmányok helyett egy kényelmesebb megoldást sikerült választani!

Nem ritkán fordult még elő a Tormás család életében, hogy ennyire sokszor és meglehetősen gyakorta egy gyerek ennyire kitartón, és követelőzőn hallassa saját hangjait, mint: - Anyu, légyszi, vegyük ki inkább filmen? Úgy se mondom el senkinek, hogy a rövidebb utat választottuk, maradjon ez a titkunk jó? – és ehhez hasonló sürgető, ám annál kétségbeesett kérelmek, amik főleg akkor kezdek minden pillanatban felszínre törni, ha Tormás Róbertnak valóban valami nagyon nagy bajon kellett kellő gondossággal megoldást találnia.   

   Így történhetett, hogy kikölcsönöztünk a lakótelepi könyvtárból, ami egészen lent volt a közért mellett, ahol egyben videó kazettákat is lehetett kölcsönözni, régi koromfekete bakelitekkel együtt, a magyar filmipar talán egyik legnépszerűbb történetét 1967-ből Bánhidy László, és Seregi Zoltán főszereplésével, és az akkor még legénykorában járó Zenthe Ferenc, és Kiss Manyival a Tüskevár című filmet Fekete István regényének megfilmesített változatát.

 Az első filmes élményem ami egyben ki is alakította bennem a filmek iránti vonzalmamat ennek a filmnek volt köszönhető. Természetesen erősen hallgatni kellett, hogy a filmes turpisságomra fény egyenlőre ne derüljön, de hál’ istennek erre nem derült a későbbiek folyamán sem fény, és ami talán a legfontosabb Piri néni sem vett észre a kisebb furfangomból szinte semmit.

  Sajnos egy szomorú, és számomra megrendítő esemény sem maradhat el e lapok visszaemlékezései közül, ami már várható volt, hiszen az ember képtelen, és elképesztő dolognak titulálja, hogy az emberi élet olyan rövid, és véges, és mindent itt a földi létben kényszerül hagyni a szív egy darabkája, bizony mindig összetörik.

1993. december 6-án megtörtént az a sajnálatos és nagyon szomorú esemény, amikor akkor még csak hatvan éves apai nagyapám idősebb Tormás Mihály elment egy másik világba. Hogy mi okozhatta halálát arra csak feltevéseink voltak, de talán a legkézenfekvőbb az volt, hogy sajnos nem vetette meg a borokat, pálinkákat, és a fröccsöket, mivel munkásember volt, és kemény fizikai munkát végzett minden nap, leszázalékolták, és később el is tanácsolták a rózsavirágos arca és hirtelen haragú viselkedése miatt. Nem ismerte az arany középutat.

  Apai nagyapám nem a szavak embere volt, hanem tettekben kívánta tudtul adni a világnak, és bebizonyítani, hogy mennyit ér a becsülete, így erős hangulati változások, és kiabálások között úgy működött finom idegrendszere, akár egy időzített bomba, amely ha nem úgy zajlottak, és történtet meg az adott dolgok ahogyan azt ő kívánta akkor bizony igen sűrű rendszerességgel kibújt belőle a kisördög, aminek a lecsillapításához, és természetesen a megnyugtatásához apai nagyanyám Hamar Erzsébet becézgető, és csillapító legtöbbször sodrófás és nyomatékos szavaira volt szükség.

   Édesapám mesélte, hogy amikor nap-nap után csak rántott leves, és tojásleves volt ebédre, mert húsra csak egyszer vasárnap tellett (be kellett osztani a pénzt), így édesapámnak gyerekkorában nemigen fűlött hozzá a foga, hogy megegye a rántott levest, így ha a családban valaki ellenszegült az adott atyai parancsnak akkor legtöbbször istenes apai pofonok csattantak el, így keserű leckével tanulta meg mindenki, hogy az asztalról mindent meg kell enni. Így történhetett, hogy édesapám gyerekként nem ehetett mást mint tojás, és rántott levest, dödönlét, vagy gödelyt (ami annyit jelentett, hogy burgonya lereszelve, és forró zsírban kisütve), továbbá, ahogy ő mindig emlegette a vasárnapi ünnepi húslevesből megmaradt tésztát mindig kisütötték, amit legtöbbször édesapám nagymamája a Roppli családból készítette el, ugyanis apámat egészen hatéves koráig a nagyszülei nevelték, mert szüleinek dolgozni kellett folyvást, amikor csak feljött a nap illetve amikor lenyugodott. Hol a krumpliföldekre kellett menni kapálni, hol búzát aratni a szántóföldekre, hol pedig más jellegű mezőgazdasági munkálatokat kellett végezniük, hogy családjuk mellett önmagukat is eltartsák.

 A Tormás családnak a legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy ha kaptak pénzt ( hol fizetést, hol pedig egy-egy kölcsön garast), a szokásukká vált, hogy a pénz égette a kezüket, és sajnos ki kellett adni a kezükből minél előbb a megtakarított filléreket is, és talán ez lehetett az oka annak, hogy gyermekként apám rendkívül sovány, cingár és nagyon vékony testalkatú fiúcska volt, és ez a élmény azt gondolom egész felnőttkorában is elkísérte.

  Érdekes volt számomra, hogy ellentétben az édesanyai nagymamámmal az apai nagyanyám sohasem esett kétségbe, avagy pánikba, főleg azokban a fölöttébb kellemetlen és szégyenkezésre is alkalmas időkben amikor kölcsönt kellett kérni ennivalóra, mert annak igencsak híján voltak.  Sohasem volt szomorú, sem pedig haragtartó ( eltekintve persze amikor jó néhányszor ellátta sodrófával nagyapámat, akit vajra lehetett volna kenni amikor józan volt, mert szinte mindent megcsinált, elvégzett a házban a kertben és mindenütt mindent, de bizony ha felöntött a garatra, akkor nem lehetett munkára szólítani, csak naphosszat pihengetett az ágyban, és azt hiszem elmúlt ifjúságát kereste valahol.)

  Talán a szülők iránti mérhetetlen szeretet, és tisztelet, és azt hiszem, hogy a becsület vitte rá apámat, hogy a fizetéséből sok summát, tekintélyes összegeket adott oda segítségképpen a szüleinek, hogy lehetőleg semmiben sem szenvedjenek hiányt!

  Az a fullasztó kibírhatatlanság, hogy a Tormás szülőknek sosincs egyetlen vasa sem, valami oknál fogva apámat is arra sarkallta, hogy bánkódó, és szánakozó, megsajnáló szomorúságot érezzen irántuk, és mivel apám inkább a tettek és nem a szavak embere volt nyomban cselekedett, és az Ikarus gyárban megkeresett fáradságos fizetését egy összegben szüleinek adta.

  Sohasem felejtem el azt az anekdotához illő pompás történetet, amikor apai nagyapám és még nagyon kicsi, szinte gyermek édesapám valamilyen fontosnak hitt feladattal fölmentek Pestre. Ha jól tudom valamilyen élelmet, és bizonyos dolgokat kellett volna beszerezni, és megvenni otthonra, ezért a nagymamám férjének rendesen adott költőpénzt, hogy minden amire csak szükségük van elő legyen teremtve.

 Így történhetett, hogy nagyapám Tormás papa, az összes létező költőpénzt eliszogatta, fogalmazzunk úgy, hogy nagyon jól szinte paradicsomi állapotban érezhette magát az alkohol némiképp jótékony hatásától.

 Azt kell hogy mondjam, hogy édesapám rendkívül szófogadó, és engedelmes gyermek lehetett, mert amikor Tormás papa megkérdezte tőle: ,, Mit szeretne?” – ő csak annyit felelt, hogy szeretne fagylaltozni, és sétálni egyet a festői szépségű Duna-parton.

 Meg kell, hogy jegyezzem, hogy ebben a kérdésben és ebben a tekintetben Tormás papa a szó szoros értelmében gavallér volt.

 Gálánsan ahogyan az a tekintetes emberekhez illik, kegyelmesen nagy erős kezét meglóbálta, és szorgalmasan leintett egy éppen arra járó taxit. (meg kell említenem, hogy a 60-as években még nagyon olcsó volt a taxi, nem úgy mint mostanság), és apám és az apja beültek, és ha jól gondolom Tormás papa egy idegen szóval ,, búfelejtő” felé vette a taxissal az utat, ( köznapias nevén kocsmába).

 Természetesen Tormás papa nem feledkezett meg róla, hogy az apró örömöket, és az élvezeteket megossza a legidősebb gyermekével, így történhetett, hogy édesapám boldogan élvezhette a fagylaltozást.

 Megmondom eltökélt őszinteséggel, hogy az apai nagyapám ,, valódi” azaz borok, italok és alkoholtól jócskán bennlevő életére nem igazán emlékszem, inkább csak azokra a beszámolókra amiket a szüleim, és az apai nagyanyám Tormás mama elmeséltek róla.

 Tormás papa igazi nevén Tormás Mihály szinte bátorságos becsülettel emlékezett meg arról, amikor az 1956-os októberi események folytán állítólag majdnem elfogták az orosz katonák, és csak bizonyos rangú, és jellegű dokumentációval engedték tovább menni a frontvonalakká alakított kicsiny utcák szűkös vadászmezején.

 Állítólag Tormás nagyapámra 31-szer fogtak fegyvert, és élettel és halállal nézett szembe akkor azokon a sorsfordító napokon. Állítólag több barátjának és katonatársának sőt állítólag egyszer egy feljebbvaló tisztjének is segített megmenekülni a biztos veszedelem karmai közül.

 Számomra ezek a történetek mindig is a hihetetlenség és a biztos mértékű históriák közé tartoznak ezek a bámulatos történetek. Egy-egy régi ma már teljesen hasznavehetetlen és elsárgult kézirat és emléklapot még megőrzött nagyapám a hálószobája falán, amint katonai egyenruhában csákós sapkában néz farkasszemet szilárd és erkölcsös tekintettel a külvilággal.

  Egyszer apám elmesélte, hogy később aztán több alkalommal is miért is volt olyan felhőtlen, és egyszersmind idillikus gyermekkora. A válasz talán az lehetett, hogy mindig is egy végtelenül barátságos, és társaságot igen-igen kedvelő, az emberek bizalmát mindig megnyerő, és a kívánságokat kutató ember volt az apám, akinek meg volt hozzá a képessége, hogy elvegyüljön, és egyszersmind jól is érezze magát a többi ember társaságában. (nekem személy szerint ez sajnos nem sikerült.)

 Többszörösen felidézte a számára megmosolyogtató históriát, miszerint úgy kb. hatéves lehetett az öccse Tormás László Tibor ( de ebből a hosszú névből csak a Lászlót használta), amikor ollóval, - természetesen a szülők kérésére megrendezte, és levágta a frizuráját Laci bácsinak, ami valljuk meg annyira merész, és dekoratív lett, hogy Laci amíg ki nem nőtt teljes mértékben a haja, nem látogatta az utcákat, sem pedig a nagyobb közösségeket.

 Egy másik ehhez fogható, és azt hiszem kabaréhoz illő történetem az volt, amikor édesapám, és nagyon közeli kedves barátai ( akik legtöbbször szomszéd illetve rokon gyerekek voltak), mint például a Favágó testvérek Karcsi és Bandi és egyéb a banda, hogy úgy fogalmazzak igazi, belevaló unikumaival, mint a csibészek összeálltak és mindig egyéni ötletekkel, és furfanggal kiügyeskedett kalandozásokkal kivívták a sors mostoha természetét. Ugyanis egy felújítási munkálatok miatt elzárt és jól elreteszelt házat – családi házat – és illetéktelen személyeknek oda tilos volt a bemenet. Ebben az emeletes családi házban történt az a groteszkül tragikus baleset, amikor egy bárány volt kikötve az építkezés melletti szomszédban, és mivel akkor még nem volt kerítés, így apámék könnyű szerrel átlóghattak, hogy szabadon eresszék az amúgy is nagyon nyugodtan, és békésen legelésző bárányt – akit elneveztek nem tudni, hogy miért Bandikának – szegény bárány inkább hasonlított egy testes, jól megtömött túrós gombóchoz, mint bárányhoz. A fiúk rendkívül jó ötletnek gondolták, hogy felvezessék szelíd bárányunkat ide-oda támolyogva – mert a nagy lábai rendkívül nehezen viselték el átlag testtömegét – a családi ház legfelső emeletére, ahonnét a világegyetem sokkal inkább egy makett asztal szereplőire hasonlított, mint a valóság hatalmas elemeire, így aztán a fiúkban megfogalmazódott a hatalmas ötlet, és elképzelés, hogy egy kis önzetlen és hozzáértő segítségnyújtási kísérlettel megmutatják Bandikának a könnyebb és a számára hatékonyabban levezető utat.

 Aminek súlyos következménye az lett, hogy szegény bari megbotlott egy kőben, és a magasból egy hatalmasat bukfencezett egyenesen a szilárd, és rendkívül kemény betonudvar forró, nyári aszfaltjára, amit még a vastag szőrmebunda sem tudott kellőképpen tompítani. Így lehelte ki a lelkét a külvilágból Bandika.

  Számomra ennek a történetnek a lényeges tanúsága talán az lehetett, hogy bármennyire is jó, és nagy mókának tűnhet a másik heccelése, ugratása, és cikizése egy jó tréfa kedvéért más ne lakoljon, csak azért, hogy később másoknak majd eldicsekedjünk azzal, hogy sikerült valakit úgy megleckéztetni, hogy csaknem otthagyta a fogát.

  Sajnos egy megmagyarázhatatlan incidens árnyékolta be családom mindennapjait, és az én éjszakáimat. 1993. december 6-án arról kellett értesülnöm, hogy elvesztettem addig nem nagyon ismert apai nagyapámat, Tormás Mihályt, aki mindig is közel állt hozzám, bár én őt alig ismerem, és sajnos részletes elbeszélgetésekre sem tudtam volna őt rávenni.