II. Fejezet

                     A kisded családja

Furcsa volt számomra, hogy édesanyám Borkos Edit nem járt óvodába, mint a többi falusi gyerek, hanem vagy a nagymamája Kemenes Terézia, vagy a keresztapja Beke Gyula bácsi a keresztapja vigyázott rá.

 Sokáig képtelen voltam elfogadni, hogy ha az emberek többsége megteheti, hogy nem jár az óvodai foglalkozásokra, miért kell nekem is részt vállalni ebben? Elvégre ha az ember jobban meggondolja az óvodai foglalkozások alkalmával a gyerek a társadalomba való tulajdonképpen alakvető beilleszkedési szabályokat sajátítaná el, és tanulná meg, mégis mint gyerek később egyáltalán nem fűlött a fogam az óvodai légkör otthonos hangulatához, sokkalta inkább mentem volna édesanyám munkahelyére, mintsem már megint félelmet gerjesztő óvodába!

 Aztán, hogy kezdet bennem kifejlődni a gondolkozás, és az értelem úgy megtanultam, és elfogadtam, hogy akkor még más időket élt az emberi világ.

 Nagymamám mindig kitörő örömmel mesélt arról, hogy édesanyám volt a legszófogadóbb, és egyben a legdolgosabb ifjú hölgy a vidéken, csak nem igazán kedvelte és szerette az unalmasnak, és véleménye szerint száraznak tartott biológia tudományát, ezzel a tudománnyal sajnos a Kállai Ilona Szakközépiskolában ahova járt elég sűrűn, mondhatom bátran napi rendszerességgel meggyűlt a baja, amikor természetesen volt biológia óra.

 Később azt mondta anya, amikor megkérdeztem, hogy mi volt a kedvenc tárgya, hogy az egészségügyi szakmódszertant és amikor a betegekkel kellett személyesen foglalkozni azt rendkívül élvezte.

 Érettségi tantárgyként különös és meglepő módon nagyon érdekelte az orosz nyelv minél szakszerűbb elsajátítása, és ebből is tette le a vizsgát, mert a történettudományokért egyáltalán nem rajongott, ellentétben velem.    

 Nevetve mesélte el sokszor, hogy amikor a magyar érettségi vizsgáján véletlenségből kihúzta Ady Endre költői képeit, hogyan segítettek leleményes ügyességgel egymáson a jó barátnők. Lehet hogy Ady különleges jelképekben gondolkodó nyelvezete lehetett az ami különösen negatív hatást gyakorolt anyára.

Amikor megvolt az érettségi vizsgája és betöltötte a legendás tizennyolcadik évét, még azon a nyáron frissen bizonyított végzősként, és bátran mondhatom talpraesett felnőttként, aki kész minden élethelyzetben feltalálni magát, és kivédeni az élet csapdáit, munkába állt, és a fővárosban Budapesten az egyik nagy jövővel kecsegtető vállalatánál a Budapesti Közlekedési Vállalatnál kapott állást, mint üzemgazdasági előadó, mely névnek a hangzása, amikor már értelemmel voltam képes szemlélni a dolgok bonyolult hálózatát, nagyon rokonszenvesnek hangzott, és egyben fel is kelltette az érdeklődésemet.

 Édesanya munkaköri leírásában, - elnézést, hogy ezt a csúnya és szakszerűnek vélt szakkifejezést vagyok kénytelen alkalmazni -, bennfoglaltatott a bérfejlesztés, amit gyermekoromban úgy gondoltam, hogy ha a béreket fejleszteni is lehet, akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy úgy fejlődhetnek osztódással, mint az egysejtű élőlények, vagy a szorgos döngicsélő méhecskék.

 Úgy gondolom, hogy ezt a fajta munkakört sikerült is neki elvégeznie, mert a példaértékű munkavégzést, és a szorgalmat, mellyel, minden szürke és egykedvű munkanapon elvégezte feladatait, szépen hozott a konyhára recsegő, és frissességükben már-már kicsattanó bankjegyeket, ami megvallom sokat számított hogy a létszükségletek maradéktalanul teljesüljenek.

 Az egyetlen előnye ennek a fajta munkának az volt, hogy minden nap tizennégy óra harminc perckor anya beleírta az üzemi portán a nevét, és a ledolgozott óraszámát, egy hatalmas A-4-es nagyságú fekete, hamuszínű könyvbe, és utána hazajött.

  Apám Tormás Mihály István (érdekes hogy a keresztnevei közül az Istvánt sosem használta) születésem pillanatában éppen huszonhét éves volt, és sajnos ami a jellemét nagymértékben befolyásolta és nagyon is sokszor meglehetősen kedvezőtlen színben tüntette, hogy hangulatember volt! Ez azt jelentette, hogy mint az áldott anyatermészet változásai, egyik percről a másikra tomboló vihar, és orkán erejű szél kísérik minden pillantását, máskor pedig vajra lehetett kenni, mert annyira jószívű, és szerethető ember volt. Sokszor megesett, hogy én nagyon is féltem tőle, mert ha kijött valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a jó, és kellőképpen nélkülözhetetlen béketűrésből, az embernek nem volt ildomos a közelében tartózkodni, nehogy esetleg merő vétlenség folytán rajta csattanjon a sokszor kellemetlen ostor haragja!

 Szegény apai nagyapám az idősebb Tormás Mihály is ilyen kaliberű személyiség volt, aki képtelen a szúrós, és persze mindenre kiterjedő, negatív kritikai szellemét lehűteni, és ebből adódott, hogy még a vasárnapi ünnepi ebédek sem lehettek kivételek, hogy szinte az utolsó kanál, és lenyelt falat után egyfajta kellemesen gunyoros, mégis a külvilág szemében kellemetlenül kötekedő megjegyzéseket tett, főleg azokban a jellegzetes és meghatározott pillanatokban, amikor kellőképpen felöntött a garatra, és ilyenkor kibújt belőle a kellemetlen, és nagyon is kötekedő ördög!

- Anya! Hova az ördögbe tetted a demizsont? – kérdezte kötekedni vágyó hangján sokszor. Erre persze a nagyanyámnak meg volt a maga nagyon is jól bevált módszere, előkapta a sodrófát, és istenesen móresre tanította férje urát – amennyiben az megszegte az előírt alkoholmértéket!

- Ejnye, ejnye, apa! Hát már megint felöntöttél a garatra? – így próbálta korholni több-kevesebb sikerrel meglehetősen bepaprikázott urát idősebb Tormásné apai nagyanyám. Ami egyáltalán nem ért célba, hiszen amikor csak éppen kedve szottyant rá az idősebb Tormás Mihály mindig megtalálta a módját hogy imitt-amott egy kis eltévedt gyomorkeserűvel, konyakkal, vagy demizsonok kábító tartalmával vigasztalja önmagát! Ilyenkor mindig a sodrófa árnyékában járta a maga kis kockázatos kötéltáncát, és örülhetett, ha a fején nem látszottak nagyanyám dühös kirohanásának maradandó jelvényei.

 Apám sokáig nem igazán tudta eldönteni, hogy mi szeretne lenni?

Apám, mint a zűrzavaros XX. század második felében született generációjának minden tagja, inkább szakmát tanult, és nem végzettséget választott. Ő úgy vélekedett, hogy a karosszéria-lakatosi szakmát fogja elsajátítani, mert nagyon is szimpatikus volt neki ennek a nagyon összetetten hangzó, mégis ideális szónak a hosszúsága.

Később önmaga mesélt arról, hogy az anyag, a fémek, a vas és az acél megmunkálása, és olvasztása, hegesztése tette őt igazán boldoggá, és elégedetté, mert szerinte két kezével tudta újjáalkotni a természet erőforrásait.

 Mégis az ember azt érezhette, hogy mintha nem lett volna teljes mértékben elégedett az életével. Sokszor emlegette, hogyha csak lett volna egy másik reptér a közelükben (Édesapám Rákoscsabán született, és ott élt 1980-as évekig), akkor talán inkább repülő-géppilóta szeretett volna lenni.

- Tudod, fiacskám, amikor én a te korodban voltam – kezdte mindig, ha megszállta a mesélhetnék -, én mindent kipróbáltam, és nagy kalandornak számítottam, a nőket is kettesével szedtem össze! – mondta.

Boldogságának egyik titka lehetett, az alkotó, és a valamilyen egyedi, megismételhetetlen dolgokat létrehozó ember szorgalmával kitűnve remekelhetett.

Egyszer elmesélte, hogy már gyermekként diáktársaival együtt csapágyakból, és fémhuzalokból készítettek gördeszkát, olyan módszerrel, hogy a csapágyakat összefogták a fémhuzalokkal, rátettek egy fadeszkát, és összekötözték a fát a fémmel, és már lehetett is a vaskerekeken gördülő deszkával gurulni lefelé a lejtőn.

Később apám azt is elmesélte, hogy az autóbuszok (ami főleg a hatvanas évek idején szenzációnak, és látványosságnak számított, ha valaki abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy láthatott, egy ilyen csodamasinát.)  Hátsó sárvédőjére kapaszkodva, csak úgy játékból, mulatságból húzatták magukat a vas gördeszkájukkal az autóbusz után.

 Később apám – főleg a varázslatos hetvenes években -, karosszérialakatosként a Budapesti Közlekedési Vállalatnál autóbuszokat szerelt, és karosszériákat hegesztett, illetve a Rákoshegyi vasúttöltésen túl elhelyezkedő hatalmas méreteivel tekintélyt parancsoló Ikarus gyárban és különleges tehetsége volt az acéllemezek, és a vasrudak forradási hiba nélküli összeillesztése, amire nagyon büszke volt.

 Rendelkezett azzal a különleges képességgel, ami sajnálatos módon (tisztelet a kivételnek) a mai XXI századi kor emberében nincs meg: emberséget és gerincességet tudott önzetlenül, és segítségképpen adni, és cserében nem is várt egyebet az embertől, mint feltétlen őszinteséget, és igazságot, az igazi, és tiszta szó emberségét!

Ekkor sokszor megemlítette:

- Fiam, tanuld csak meg, hogy ne illik hazudni, mert aki hazudik előbb-utóbb önmagát is elárulja, és akkor oda az odaadott becsülete, ezt jól jegyezd meg! – mondogatta.

 Túlságosan is pedáns, és már-már gyilkosan precíz ember volt, aki mindig rendben, és tisztaságban tartotta néha ütött, kopott, és tarka autóbuszát, az öregedő négyszáztizenkettes típust csutakolta néha a folyóvíz jéghideg és máskor forró vízzel lemosta, suvickolta, és kenegette igen gyakorta a gép kedvencét.

 Ennek az lett a következménye, hogy az édes otthon tiszta, és idilli környezetéből kifogyott minden fajta tisztítószer, amivel takarítani, és port törölgetni, vagy csak a tükörszínű csempének a felmosását el lehetett volna végezni.

Ilyenkor édesanyám szegény sokszor nem győzte kérdőre vonni apámat:

 - Te api, nem láttad a tisztítószereket? Mindenből kifogytunk! És ebben az esetben apám mindig azzal próbálta meglágyítani felesége áldott aranyszívét, hogy: - Anyukám én tudod rendkívül fontos, és nagyon is komoly hivatást töltök be, ami sajnos egész embert kíván! Néha egészen nyugodtan te is hozhatnál keményebb áldozatokat! – mondta. 

 Apám ma talán úgy mondanánk, hogy afféle hangulatok és érzelmek alapján cselekvő személyiség volt, akinek az utolsó szava a mindig döntő, és aki ha nem úgy mentek a dolgok kerekei ahogyan azt ő eltervezte akkor szinte, mint a vulkán hirtelen hévvel, és vöröses szemekkel kezdett el hangosan szavalni, olyan dolgokat, amiket az illemet, és etikettekben jártas emberi fül jobb, ha meg sem hallott. Idősebb korára példának okáért egyre válogatósabb lett a finomabbnál finomabb ételek között. Nem szerette az öregedő kor érettségét, hanem kitüntetett büszkeséggel megpróbálta a lehető legtöbbet megőrizni egykori fiatalságából.

- Én inkább felkötöm magam, de nem hagyom, hogy legyőzzön az öregség! Ha jót akarsz magadnak fiacskám nem hagyod, hogy apádat betegyék az öregek otthonába, mert azt nem élném túl!

Ezért is féltem tőle később mániákus elszántsággal, kivált akkor, amikor végleg nyugdíjazták.

 A töltött káposztát, a paradicsomos levest, a félig átsült ropogós és finom sertéshátszínt jóboldogasszony módjára, illetve a grízes tésztát, a goffrit, és a töltött hortobágyi ínycsiklandozó húsos palacsintát is csak úgy ímmel-ámmal, nagy akaraterővel volt képes megízelni. A legkedvesebb étele a sültburgonya, és a rántott hús volt, szinte minden mennyiségben, ami egy idő után kissé már terhessé vált, hogy folyton az ünnepi vasárnapi asztalon krumpli és hús tett ki édesanyám, de erről nem szóltunk neki, ráhagytuk, később nemcsak hogy emiatt lett csömörünk és meglehetősen elegünk a krumpliból, de a legalább is a rántott húsokból is elegünk lett.

 Vasárnapokként amikor a menyboltot szinte rendszeres varázsigével megrengették a templomokból jövő tekintetes, mégis szelíd óriásharangok legtöbbször anyával mindig elkészítettük, és fel is tálaltuk az ebédre való fő fogásokat, és ételeket.

 A legeslegjobban talán azt szerettük, ha már-már magunkba gyömöszöltük a félénk nevetésünket, és halkan jóleső együttérzéssel órákig képesek voltunk azon hahotázni, ha például általában a borsólevesek alkalmával (ami a nyári idény idején gyakorta megfordult az ünnepi asztalon) és amit apám nem nagyon kedvelt, ilyenkor mindig rendszeres óvatossággal félretolta a borsószemeket a tányérja szélére és felajánlotta, hogy ,,ki kéri?” – mert a borsó gusztusosan megtálalt smaragdszínű gyöngyszemeit apám a tányérja szélére szolgálta fel, egyáltalán nem szerette!

Ilyenkor általában mindig rájött a toporzékoló gyerek stílusa és elkezdte a maga zsörtölődő megjegyzéseit, és sok esetben kellemetlenkedő kritikai észrevételeit:

- Szívem, nem tudtál volna krumplit csinálni sült hússal, meg akarsz engem ölni? – kérdezgette morgó medvehanggal folyamatosan, ha éppen olyan kedve volt.

- Majd adok én neked krumplit! Mindig csak az a nyavalyás sült krumpli, na meg a rántott hús! Meddig akarsz még egyfélét enni? Nem unod? – vagdalkozott csatazajra emlékeztető ítélkezésekkel áldott anyám. S igaza volt, hiszen az ember nem ehet az idők végtelenségéig egyféle kosztot, így hát titokban mindig is igyekezett törekedni a változatosságra.

Apám rajongásig imádta az Erős Pista névre elkeresztelt vulkáni intenzitású paprika őrleményt, amiből – feltéve persze, ha leves került az asztalra -, mindenképpen kötelező volt tenni az adott levesbe belőle, hogy még levegőt se vehessen, és kiváltképpen vörös lufiként elszíneződjön, már amúgy is feszültségekkel terhes feje, mert csak ebben az esetben lehetett tökéletesen kijelenteni, hogy kiegyensúlyozottságnak örvendett.

 Áldott és jószívű édesanyámnak két, három alkalommal hátba kellett ütögetni apámat, ami azért volt rendkívül praktikus, mert előfordulhatott, hogy néhány cigányútra tévedt falatocska a nyelőcső mellé csúszott, és ilyenkor hasznos volt, ha a falatocskáknak megmutatták a kivezető útvonalat a test börtönéből.

Persze apám a családfőkhöz méltó udvariassággal várta, hogy kedves édesanya mikor szolgálja fel neki a kellemes otthoni hangulatokat teremtő ebédet. Néha amikor egy tartalmas ebéd után a gyomorban még maradt egy ki talpalatnyi hely, akkor a finom és felséges desszerteknek szinte senki sem tudott ellenállni. Szerette ha szolgálták. Legtöbbször ez lehetett franciakrémes, tiramisu, vagy andalító marcipánszelet, engem személyesen az édesség mindig is a kísértés bűne felé csábított.

 Édesanya szinte bármit képes volt kellemes, és meghitt hangulatot teremtve elfogyasztani, lehetett az húsleves, vagy akár sütőtök krémleves (ami az egyik kedvence volt) akár egres és kelbimbó: egyetlen szóval szinte minden. A kivételek sorát a sült krumpli, és a rántott húsok sorozata nyitotta meg.

   A fejtörést egyetlen szinte semmiségnek tűnő probléma okozta, tudniillik, ha apám már századszorra is sült krumplit, és rántott húst kért a vasárnapi ebédek fő fogásaiként, és ilyen alkalmakkor bizony szegény édesanyámnak meggyült a baja apámmal, ami teljesen érthető mert különleges, és változatos ételeket szeretett volna elkészíteni, és felszolgálni nem mindig ugyan azokat a megszokott fogásokat.

 Alapvetően igaz volt a Tormás családra a mottóvá vált finom mondás, hogy a Tormásék szinte mindent hússal esznek, és hússal tesznek. Ami igaz az tökéletesen helyénvalónak is látszik minden féle rendű, és rangú sült húsokat fel lehetett a számunkra szolgálni, és szívesen is fogyasztottunk inkább húsételeket, mint zöldséget.

 Ugyanakkor édesanyám és én valami titokzatos, és egyedi okból imádtuk a tészta ételeket. A gusztusosan sok, és kiváló szalonnával megtálalt túrós csuszákat, már szinte finom porcukortól deres szakállat nővesztő ínyenc grízes tésztákat, amit még megöntözünk termékeny barack, vagy málnalekvárral. A sonkás és a sajtos tésztákat, a milánói, vagy bolognai tésztakülönlegességeket.

 A tésztás édességek közül azt hiszem egybehangzó véleményünk szerint, minden tekintetben a totyogós, és az aranyszínű méz nektárjaival gazdagon megöntözött ropogós vargabéles vitte el a fődíjat, egynéhány vasárnap alkalmával, amikor csak kedvünk szottyant rá.

 Apa, ha tehette akkor szinte minden ételhez tett egy kis sót ( lehet ez a szokása édesapjától idősebb Tormás Mihálytól maradt rá, mert ő is sósan ette az ételeket)

  Apámnak, ahogyan később megfogalmazta minden egyes nap meg volt a maga szertartása. Ami nem állt másból mint lassú, kopogó léptekkel bekéredzkedett a bejárati ajtón, amit legtöbbször én nyitottam ki neki, majd az étkezőben letette a munkatáskáját, amely a napi felszerelését tartalmazta, úgy mint: Üléshuzatot a buszszékre, slusszkulcsot (ami egy igen bonyolultan kiejthető szó így nem is vállalkozom rá) továbbá a napi rendszerességgel megjelent friss sajtót a Metró hírújságot, az ÚJ BUDA lapját, és a buszos magazint, amit sajnálatosan csak a buszosoknak járt.

 A napi időrendi sorrendet édesapa úgy gondolom mindig pontossággal betartotta, hiszen általában mindig alaposan megszerkesztve, és kellő figyelemmel, és gondossággal beírta a falinaptárba, hogy a munkanapokon hol teljesít buszos szolgálatokat (általában a nyolcas és a százötvenhármas busz útvonalán szolgált), ott általában tizenkettő harminc perc, vagy egy óra volt megadva, természetesen attól függően, hogy mikor, hogyan sikerült leváltani őt? (ami annyit jelentett, hogy a munkaidő leteltével egy másik kollégája átvette tőle a busz irányítását, és az aznapi szakszolgálatot.)

 Amikor beköszöntöttek a dermesztő, és fogakat vacogtató hideg téli hónapok kiváltképpen nagyra értékelte, és élvezte is, ha amikor hazajött a fárasztó, és idegrendszert jócskán megterhelő robotolásból, mindig töltöttem neki egy kis lélekmelengető pálinkát, vagy egy kis kupica konyakot. Ekkor természetesen – ahogyan ő mondta teketória, és egyéb kóstolgatás, és az illatok, és zamatos aromák felfedezése nélkül bátran mondhatom, hogy egy hajtásra legurított, ezt követte a rituális szertartásának a második fejezete, mert elővette a jól megérdemelt jéghideg sörét (amit sokáig nem voltam képes megérteni, hogy télvíz idején a fagylaltok jeges kockáira emlékeztető, folyékony sört apám könnyedén, mintha nyári forróság volna megitta.)

 Legkedvesebb sörmárkái közé tartozott a Dreher Antal-féle sör, a Kozel, a Pilsen, a Borsodi, az Amstel, és a Stella Artois, néha ha nagyon muszáj volt, és nem volt más a közelben – mint sokszor emlegette a túlélés elősegítése véget megitta az Arany Ászok fedőnevű nedűt is.

Ki kell ábrándítanom sajnos azokat, akik úgy képzelték el, hogy én is nagyon is szeretem, és majd megőrlök egy korty hideg, íz képzeleteket is beindító sörért. Sajnos egyáltalán nem szeretem sem a szeszes italokat, sem a dohányt, sem a kávét!

 Biztos vagyok benne, hogy minden családtagom úgy gondolta, hogy mikor kezdek el édesdeden gagyogni a szavak, és a betűk kiejtését, de a beszéd létrehozásához szükséges mechanizmusokat sajnos még nem sikerült elsajátítanom, így hozzávetőlegesen hároméves lehettem, amikor ténylegesen kezdtem tanulgatni, és érzékelni a magyar anyanyelvi kommunikáció, és szókincsünk szépségeit.

 Szinte rettegéssel, és bizonyos félelmekkel fordultam meglehetősen bizalmatlanul az engemet körülvevő világegyetem felé, ami az embert, ha még egészen kicsike, és védtelen a külső környezeti hatásokkal szemben bizony gyanakvással gondol a külső világra. Ilyen élményem volt többek között az állatok, és az élőlények egyszerre különleges, és varázslatos, de korántsem veszélytelen világa.

 Négy éves voltam, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan módon (mert erre az időszakra már nehezebben megy az emlékezés) apám, aki feltehetőleg mindig is a legjobbat szerette volna adni, és nyújtani egyetlen fiának, úgy gondolta itt az ideje, hogy összebarátkozzam az ember egyik legjobb barátjával, egy szerinte végtelenül pajkos, és embereket igen-igen kedvelő németjuhász kutyussal, aki már alig várta, ha emberek társaságába keveredett, hogy megnyalja a kezüket, és az arcukat, (ami természetesen a játékosabb kutyáknál elő is fordul), apámnak ez az elképzelése sajnos nem egészen olyanra sikeredett, ahogyan ő azt már előre eltervezte, és már sebtiben iszkolt is édesanyám vaskezétől, amivel emberségesen móresre akarta tanítani, hogy még egyszer ilyen elő ne forduljon.

- Hogy voltál képes ilyen felelőtlenségre apa? – kérdezte kikelve önmagából anya. – És ha azt a szegény gyereket megharapta volna, és örökre nyomorék marad, isten mentsen attól? Belegondoltál, egyáltalán a tetteid következményeibe? – fakadt ki nagyon is dühösen.

- Ugyan már anyus! Ha igazi férfi, és az apa vére akkor nem ijedhet meg csak úgy egy nyamvadt kutyától! Nem igaz? – próbálta bizonygatni túlzottan erőltetett hidegvérrel apám az igazát. S mint később ő is tapasztalhatta ez igazán nem volt éppen valami jól eltervezett gondolat, mert később már annyira rettegtem minden négylábú kedvenctől, hogy óhatatlanul is inkább ki sem tettem a lábam biztonságot jelentő odúm négy falai közül. Létezik az úgynevezett abszolút, és a tudatos félelem!

Én az utóbit választottam ki! Én elhatároztam magamban, hogy tudatosan fogok félni, szinte mindentől, és vélhetően ez nem igazán nyerhette el apám Tormás Mihály tetszését. Ő ugyanis akként vélekedett, hogy egy férfi: sosem sír, hisztériázik, és nyivákol mint egy hölgy, hanem acélosan tűri az élet ádáz megpróbáltatásait.  

 A farkas kutyussal sajnos sikerült engem úgy megijesztenie, hogy lelkemben ugrásszerűen meg növekedett az adrenalin, és le is adta harsogó riadójelzésekkel az utasításait, hogy ezentúl óvakodjak, minden nemű élőlénytől legyen az kutyus, macska, vagy akármiféle, a saját biztonságom érdekében.

 A mai napig megesik velem, hacsak az utcán látok egy békésen rohangáló, és szaladó kutyust, önkéntelenül is börtönébe zár a félszeg félelem és reszketés, egy olyan élőlénytől akinek bizonyára már rendkívülien kifejlődött az intelligenciája, de állati beszédét az ember csak riasztó, és harsány ugatásokban ordibálásokban képes érzékelni.

 Már legalább százszor elmesélték nekem a szüleim, hogy télen, amikor december már havas szakállával bekopogtatott az ajtónkon, és rezegő zúzmarák, mint angyalok gyémánt varázspálcái csüngtek vigyázban tisztelegve a háztetőkről akkor a szüleim mindig jól bebugyoláltak tetőtől talpig, a melegséget hosszú ideig megtartani képes holmikba, és kivittek szánkózni a határba, ami valószínűleg lakodalomra készült, mert gyönyörűen a porcukor finomságával lepte be a hó, és úgy nézett ki mint a menyasszonyi fátyolba öltözött menyecske aki már alig várja, hogy élete párja meglássa, és összekössék a szíveiket.

 A határban még társaságunk is akadt, a sötét éj károgó, és vészt jósló gavallérjai, a vetési varjak kíváncsian és halotti türelemmel figyeltek bennünket, hogy hová megyünk ilyen időben, amikor a madár sem jár erre.

 Később rendszerességgel kilátogattunk a határba, ami szomszédos volt az évszázados fa aggastyánok birodalmával, a háborítatlan, és harmóniában lélegző természeti környezettel, ahol minden állatot, és élőlényt szívesen, családiasan látnak kivéve talán az embert.

 Az erdő védelmező katonái, ezek a hatalmas égig erő tornyok bütykös, és recsegő karjaikkal biztonságot, és védelmet hirdettek az erdő kisebb lakóinak a gombáknak, akik kalpagjukat mindig megemelték félszegen, és óvatos udvariassággal mások előtt, hogy így mutassák ki tiszteletüket. Az erők királya a hét égtáj felé tekintő, és agancskoronás szarvas, és úrnője az őz előtt a fák égbolt koronái néma fegyelemmel tisztelegtek.            

  Később aztán amikor úgy nyolc, vagy talán kilencéves lehettem, és édesanyám édesapja, az anyai nagyapám Borkos Gyula papa egy piciny, de annál értékesebb miniatűr, kicsinyített repülőgép modellel lepett meg fából, amit egymaga fabrikált kedvenc földalatti pincéjébe és aminek én a rajongásig örültem, és nagyon büszke vagyok még évek multával is, hogy egy olyan emberséges és nyílt emberrel ismerkedhettem meg mint amilyen a nagyapám volt. Meg tudta az embert bölcs, és mesélő kedvével nevelni, nyílt, és egyenes gerincességével példa volt előttem.

 Később amikor óvodába írattak a szüleim igencsak sokáig féltem, ami abban az időben igen gyakran és sikertelenül gyermeki félelemmel kitöltötte a hétköznapjaimat. Általában minden reggel nagyon mélabús, és szomorkás hangulatban voltam, mert az esetek nagyobb részeiben, mindig édesanyámmal mentünk az óvodába, ami a Fogócska utca tizenhatos szám alatt ágaskodott Budapesten, akár egy óriási üvegpalota égig érő ablakszemeivel, és vasrácsos szempilláival, ami szerintem egy félénk gyermek képzeletvilágában nem túlságosan biztonságos hely, és környezet, inkább igencsak ijesztő és barátságtalan menedék a gonosz szellemeknek, koboldoknak.

 Azokban a számomra meglehetősen kemény, és korántsem egy gyereknek való időkben, nagyon is hisztizős, nyafogós, és mindenen sírva fakadó gyerek voltam, aki ha valamit nem akart, lehetőséghez képest igyekezett addig toporzékolni, és hepciálni, amíg kívánsága, vagy saját egyéni akarata nem teljesült.

 Keserűségemnek talán egyetlen oka volt, ami a velem egykorú gyerkőcökre is éppen úgy igaz volt, mint rám, (csak ők a lelkük belső terének történéseit hatékonyabban voltak képesek kezelni) – így aztán gyermekként én sem érthettem, és sokáig nem is foglalkoztam mélyebben a felnőttek mindennapos, kemény, s fáradságos világával, így tulajdonképpen azt szerettem volna, ha a szüleim egyedül velem foglalkoznak, hiszen nagyon bensőséges érzelmi szálakkal tudtam már gyermekkoromban a szeretteimhez kötődni, és ragaszkodni.

 A gyerkőcök és ez vonatkozott a rosszcsontokra is általában kisautókat, és robotokat vittek az óvodába magukkal kedvenc játékszerükként a leánykák pedig szépen felöltöztetett kisbabákat. Az én egyik legkedvesebb játékaim közé tartoztak a színváltásra alkalmas autócsodák (amik egészen egyszerűen úgy működtek akár a kaméleon aki képes lopakodó, és sejtelmes színek fölvételére, és akinek általában zöld a színe, de ha valamilyen színű faágra felkapaszkodik, akkor megváltoztathatja a bőre színét.) Éppen ilyen tulajdonsággal rendelkeztek ezek a kis autók, amikor például az ember meleg vízbe rakta őket egy csapásra megváltozott a karosszériájuk fénye, és színe.

 Az óvodában általában ünnepségek alkalmával, (ami gyakorta előfordult) farsangi mulatságot rendeztek, ami abból állt, hogy mindenkinek jelmezt, és egyúttal jellemet is kellett cserélnie, hogy minél hitelesebb legyen a figura akinek a bőrébe szeretett volna bújni.

 A nyolcvanas évek legvégén jött divatba a denevérember című nagysikerű amerikai film hatására az úgynevezett denevér-kultusz aminek lenyűgöző, és bámulatos hatására a csoportban majdnem mindenki denevérnek öltözött. Én pedig kicsattanó örömmel, és boldogsággal fogadtam azt a kialakult tényt, hogy egy piros, kék pöttyös, és smaragdzöld bohóc kosztümöt szánt nekem édesanyám. Még az arcomat is borvirágos pirospozsgák díszítették, és úgy nézhettem ki mint aki náthás lett, vagy akinek megfázott a nózia egy kicsit.

 Akadtak bizony szomorkás, és keserédes pillanatok is, amikor például tisztességes magyarázatban, és letorkolásban részesültem pusztán azért, mert néhány (utólag felnyílt a szemem igencsak suhanc huligánnak), visszaadtam a szabad természet szabadságát.

 A történet úgy kezdődött, hogy két akkori ismerősömmel (akikről úgy hittem igazi barátaim), valójában két igazi bandavezér volt Bulka Gergely, és Veréb Ádám rábeszéltek szelíd és szép szavakkal, hogy ha érezni kívánom a szabadság mámoros, és felfrissítő világát, akkor az udvarón található fontosabb játékszerekkel (nem szükséges technikai találmányokra gondolni), pusztán csak egy kemény műanyagból készült lapátra, és ásóra kell gondolni, hogy azok segítségével valósíthassuk meg a szökési kísérletünket. A szökésre azért lett volna eget rengetően szükséges, mert az óvodát kerítéssel kerítették körbe, hogy megóvják a csemetéket.

 A két nyurga, és egészen cingár fenegyerek Bulka, és Veréb igazi gengszterek feladatmegoldó, és gondelhárító egyéniségek voltak, aki kiadták a munkát, mint belevaló, és karizmatikus vezetők, és a siker érdekében kellő gondossággal megdolgoztatták a beosztottjaikat (mármint szerény személyemet.)

 A feladatomnak a technikai célja tulajdonképp az lett volna, hogy ások a műanyag ásóval a puha, és homokos földbe egy üreget, akár a foglyok a börtönben szabadulásuk előtt, és ezen a keskeny, és kényelmetlen járaton keresztül egérutat nyerhetünk a nagyvilágba. A két alvilági főnök figurák természetesen megvoltak az ösztönző módszereik, és eszközeik. A legjobb minőségi csokoládét kínálták fel nekem, ha elfogadom az állást, és nekik dolgozom.

- Gyerünk Tormás, fogad el a csokit, és ígérjük kapsz még belőle akár többet is – hitegettek sokszor. S én amilyen kis hiszékeny, s naiv butácska tökfilkó voltam ezt sajnos a lehető legegyszerűbben el is hittem, mintha csak szín igazat próbálták volna elhitetni velem!

  Ennek segítségével vásárolták meg az önzetlen segítségnyújtásomat, és a hallgatásomat, ami talán a legfontosabb volt, hiszen ha esetleg Marika néni az óvoda igazgatónője kérdőre von, hogy tegyem le bizonyíték gyanánt az igazság szilárd köveit az asztalra, akkor én bátran kifüllenthetem magamat, hisz ez lenne a lényege a betyárbecsületnek.

 A későbbiekben amikor is Bulka, és Veréb is ,, szabadlábra kerültek” tehát sikerült megszökniük engem kivéve, (pácban maradtam, és benne hagytak a vajban.), akkor bizony kizökkentem a számomra olyannyira fontos álomvilágból, és a képzeletem határaiból, mert rá kellett döbbennem, hogy az eddig barátaimnak hitt emberek, nem egyebek, mint érdekkereső élősködők, és ezek után már képtelenségnek hangzott volna, ha mégis hallgatnak a lelkiismeretük legbölcsebb szavaira, és kiszabadítják öreg barátjukat a kutyaszorítók kemény és ellenséges fogságából.

 Később természetesen kiderült, hogy Bulka, és Veréb is kölcsönösen megtagadták a tanúvallomást, és ígértek ők fűt-fát mindenkinek csak, hogy menthessék önmagukat, de azt hiszem, hogy igazán a saját lelkiismeretüknek képtelenek lettek volna felfedni az igazságot, mert a hazugságok szakadékába estek.

 Az igazság sajnos az, hogy én megpróbáltam mindenkit úgy elfogadni, és tisztelni, ahogyan megismerkedtem vele, tehát önálló, és egyéni személyiségekként közeledtem, és igyekeztem megbarátkozni az emberekkel.          

 Néha édesanyám gyakran megengedte, hogy elmenjek vele a munkahelyére, a híres helyre ahova csak felnőttek járhatnak, és ami az én egyéni, és sajátos nyelvezetemben a ,, dolgozó” nevet kapta.

 Ilyenkor általában mindig vettünk valami szerény, ám annál finomabb harapnivalót az egyik péknél, ami nagyon közel volt a munkahelyhez. A munkahely épülete az amerikai filmekre nagyon jellemző felhőkarcolók típusaihoz hasonlított az égbolt felhő párnázatát, szinte szikeként hasította ketté az ég kapuja felé kapaszkodó, hatalmas óriásméretű torony, és egyben irodaház.

 Ebben az égi meszelő kinézetű, nagy épületben, ha jól emlékszem akkor éppen a negyedik emeleten a négyszázhuszonnyolcas szobában dolgozott minden egyes munkanapon édesanyám, mint üzemgazdasági előadó.

 Amikor az ember belépett a szobába úgy hiszem, hogy annál tágasabb, és családiasabb irodai helység aligha létezhet a mai sürgő, és forgó fővárosban.

 Egészen fantasztikus, és mesébe illő kirándulás volt ez a számomra, hiszen nem kellett az óvodák néha nagyon unalmas, és túlontúl parancsoló világában részt vállalni. Mégis azt hiszem ezek voltak az önfeledt gyermekkorom legszabadabb pillanatai. S mégis az önfeledtnek tünő gyermeki létből léptem később át a gondterhes felelősség nyomasztó tudatába.