EGY NAGYON BÖLCS EMBER

                 (Prof. Druzsin Ferenc tanár úrnak szeretettel)

A Professzor, aki színházi rajongó hírében is állott – persze ezt csak a legközelebbi munkatársai, és meghitt tanítványai tudták, és sejtették róla. Eredetileg azért utazott a fővárosba, mert átmeneti jelleggel a felső, felelős vezetés kinevezte a Rektori Főhivatal egyik élére dékánnak, s mint ilyen jellegű személyek esetében a rang mindenképpeni kötelezettséget rótt a vállaira. Sokkal inkább volt bölcs, és hidegvérű próféta jellem, mintsem teljhatalommal rendelkező bíró! Hamarosan annyira komfortosan, és szinte meghitt belsőségekkel berendezkedett újnak mondható ,,főhadiszállásán”, hogy a kollegák szinte irigykedve, és hízelkedve lesték minden aprócska kívánságát, jelentéktelennek mondható kérelmét, ami csak azonmód a fülökbe jutott, mert semmi esetre sem szerették volna elszalasztani a lehetőséget, hogy egy sokoldalú tudással rendelkező, tapasztalt emberrel dolgozhassanak együtt! Ehhez nagyban megkönnyítette érvényesülési szándékát az a tény, hogy a drága professzor szinte minden hallgatóját, és kollegáját kivétel nélkül azzal a belsőséges, és mondhatni meghitt, bizalmas barátsággal fogadta, mint ami minden embert megillet, és a morcos, és mereven a szabályokat maradéktalanul teljesítő, és szinte a hallgatók érdeklődési körétől elzárkózókkal szemben röpke időbe sem telt, és hatalmas népszerűségnek örvendett. Ha közeledett a félévi zárások megkoronázásaként emlegetett, és mindenkinek csak a tartós rosszullétet tartogató zh-dolgozatok megírása, illetve az ezt követő szigorlatoztatások korszaka, akkor nem akadt – szinte csak azok a hallgatók, akik unalmas lusta közönnyel vettek részt az óráin -, aki nem ment volna önként a szellemi, irodalomtudományok kínpadjára, mert a felbecsülhetetlenül jellemes próféta, ahogy a hallgatók körében a beceneve járta, szinte mindenkit értéke szerint mért meg, és az adott vizsga is sokkal inkább egyfajta kötetlen beszélgetéshez hasonlított, mintsem egy bosszúálló, jogtalan ítélkezéshez; amit főleg más szakokon előszeretettel gyakoroltak – főleg azokkal szemben, akik nem voltak erőteljesebben karakánabb fellépésűek társaiknál, mert akkor a vizsgát vezető pedagógus több, mint valószínű, hogy azt gondolta magában: ,,Ez a hallgató, már megint nem tudott semmit!”

Néhány nappal a fővárosba való látogatása után – amikor már ti. jól berendezkedett, és szervezete is az idillikus vidéki magány után átállt a város zűrzavaros, és türelmetlen vérkeringésére, több hallgatónak is feltűnt, hogy a bölcs professzor előszeretettel gyűjti, és nagy rajongója a régi, antikvár típusú könyveknek! Épp ezért gyakorta megláthatták, amint titokzatos, bogaras, és túlzottan is hóbortos szánalomból leragadt a Központi Antikvárium egyik polcánál, és mint valami híres-nevezetes zseni az emberi élet értelmét, és rejtelmeit igyekszik silabizálgatni a már dohosodásnak induló, megsárgult lapokon. Az ember – kivált, ha pályakezdő egyetemista volt, akinek az idő a legbecsesebb kincse, persze halhatatlan szívszerelme mellett, tanácstalanságában, vagy mert csupán csak egy tartalmas, és felhőtlen beszélgetésre vágyott a professzort szinte mindig megtalálta, és nem is nem kellett csalódnia benne, hiszen mindenkihez volt egy-egy jó, őszinte, és ami legfontosabb bölcs szava! Rendkívül készségesen, de legalább ugyanannyira tartózkodón dióhéjba zártan viselkedett viszont akkor, amikor igazán elemében érezte magát a katedrán, és a tanterem ásító, és visszhangzó csendjében, ahol mennydörgő, robajló, tenorszerű, mély hangjával azonnali tiszteletet parancsolt pillanatok alatt magának! Nem is esett nehezére az ily módon történő fegyelmezés; elvégre akinek ilyen hangorgánuma van, az legalább is, színművésznek, vagy operaénekesnek szánta az embereket megtréfáló sors, és nem pedig egy dékánnak, hát még egy bölcselkedő irodalomprofesszornak! Sokszor hajtogatta, amikor hallgatóinak aznapra már teljesen be voltak havazva a különféle nyelvészeti, és egyéb jellegű grammatikai stúdiumokkal a napirendjeik, hogy őneki aztán az égadta világon semmi köze sincs a nyelvtanhoz, és ahhoz, hogy hogyan cincálják, és kaszabolják apró molekularészecskéire a magyar nyelvet!

- Nézzék! Az irodalom voltaképp egy halhatatlan szenvedély! Olyan, mint a nem múló, örökkön lángoló, halhatatlan szerelem: Időtlen, és Örökkévaló! – mennydörögte, és ilyenkor volt a legjobban elemében.

S amikor aztán a hallgatói elkezdtek hajukat tépkedve sopánkodó fohász-hangokkal arról szónokolni, hogy mikor lesz már végre-valahára vége a mondattan, vagy a szófajtan előadásoknak: mert ugyan kinek is volt kedve azokat a nézetkülönbségeket egyáltalán megvizsgálni, hogy vajon mitől egyszerű, vagy összetett-e egy mondat? Erre a professzor megráncolta teljesen ősz, busmanszerű szemöldökét, és krákogó hangon csak annyit jegyzett meg: - Könnyű maguknak! Amikor én voltam fiatal, örültem, ha bejuthattam a közkönyvtárba, mert olyan szegények voltunk mi ott falun, hogy csak krumpilhéjra telt vacsorára! – amivel gyakorlatilag arra kívánt célzást tenni, hogy jobban is becsülhetnék az eddig elért eredményeiket, és a még megvalósulás szélén álló lehetőségeiket. Mondanunk sem kell, hogy az az irodalomszerető ember, aki arra a kissé felelőtlen, és aztán meggondolatlan döntésre vállalkozott, hogy mint magyar nyelv, és irodalom szakos fog majd neki, hogy a halhatatlan klasszikusokat, és a modernebbeket szabadszelleműen beengedhesse még pallérozatlan agyi labirintusai közé, az meglehet a legteljesebb őrült vállalkozást hajtotta végre, ami csak egyáltalán emberileg lehetséges volt, úgy miközben saját maga sem gondolta át a valós következményeket, és fejest ugrott a sokkoló tudatba: Előbb-utóbb úgy megbuktatják nyelvészeti stúdiumai valamelyikén, hogy arról kódulhat!

A professzor arra a szilárd, és tántoríthatatlan meggyőződésre jutott, hogy sokkalta hasznosabb célt ér el, és többet nyer azáltal, hogy hagyja a hallhatóit, saját maguk fedezzék fel azokat az önálló irodalmi műalkotásokat, melyekkel elődeink tisztelték meg a jelenkor embereit, semmint, hogy szájbarágósan, és savanyú ecetes uborka módján azt ecsetelgesse végelláthatatlanul, hogy az egyes felvilágosultabb, és tudósabb szakemberek vajon mit is gondolhattak az adott művekkel kapcsolatosan?

Megdöbbentve eszmélt rá, hogy egyes nála ,,hatalmasabb” emberek hogyan, és mennyire másként vélekednek nevelési, oktatási kérdésekben, mint jómaga. Ő ugyanis szentül megvolt róla győződve, hogy a legfontosabb amit tudni kell az adott hallgatónak tudásszintjével kapcsolatosan az nemcsak vertikális ismereteket adhat, de egyfajta globális kiterjesztéssel is bír: mélyíteni szándékozott az adott tudást, méghozzá akként, hogy megvizsgálva az adott történelmi korszakot lehetőség szerint minél több, és több párhuzamos összefüggés után kutatott az adott osztállyá, amit keze ügyére bíztak, és azt gondolta, hogy egy stabilan megalapozott műveltséggel már igazán gyerekjáték lesz a további vizsgák, szigorlati megpróbáltatások sorsa.

Fontos feladatai közé tartozott továbbá a szakdolgozati hallgatóival szemben a személyes konzultáció; ami nagyjából annyiból állt, hogy az adott illető, aki szépmíves, pontosan megszerkesztett szakdolgozatát a prófétához írta, tökéletesen tisztában kellett, hogy legyen azzal a már-már szinte gyerekesnek ható, megcáfolhatatlan ténnyel, hogy nem mindentudó, és hogy a tudás pallérozásának mikéntjeire sem biztos, hogy mindenesetben elegendő egyetlen válasz.

- Figyeljen csak Magduska – szólította meg egy nap kissé morgó medve stílusában a mindig irodájában sertepertélő titkárnőjét: elvégre ilyen nagyformátumú, tekintélyes embernek szinte ez már magától értetődik! – Legyen kedves, és nézzen már utána ennek a lánynak! Az egyik szakdolgozómról lenne szó, hogy hol kóricálgat? Nekem már rég el kellett volna indulnom legalább egy negyed órája! – látszott az öreg prófétán, hogy a pontosság sziklaszilárd embere, és hogy a világért se engedhette volna meg magának, hogy bárhonnan is elkéssen!

A másik szobából a titkárnő ideges vonaltárcsázása hangzott ki:

- Igen… Halló! Itt a Repkényi Gézáné! Maga az Katika! Legyen olyan dárga és szaporázza meg egy kicsit jobban a lépteit, mert a mélyen tisztelt professzor úr már tűkön ül, és roppant morcos kedvében van!

A vonal túlsó végén egy látszólag álmos, vékony hangocska elfojtott, rekedtes, kissé náthás hangja szól:

- Be tessék haragudni, de most nagyon náthás vagyok! Elkaptam valami fránya influenzát, és nem érzem valami túl jól magam! Nem tehetnék át a találkát Magdi néni?!

- Attól tartok kedves Katika, hogy ez most szinte teljesen lehetetlen! Hisz ön is ismerheti a professzor urat, mennyire igényli a pontosságot, és azt, hogy az ember minden körülmények között állja a szavát.

A vonal másik végén pillanatnyi csenddel várakozott az ifjú hölgyben a töprengés.

- Magdi néni! Kérem szépen, mondja meg a mélyen tisztelt professzor úrnak, hogy egy bő fél óra és ott vagyok! – azzal lerakta a kagylót, a most a most perzselő, skarlát-lázak fogságában vergődő, és éppen a betegágyából kisandító, ifjú hölgy, és már vette is a nadrágját, és egyéb téliesített öltözékeit, és kötötte magára, önmagát bekötözve, bebugyolálva a sálját, hogy addig is lehetőleg inhaláljon, amíg a hármas metróval egyáltalán épségben be tud érni a Deák Ferenc térre, ahonnét megint csak metróval már csupán egyetlen aranyköpés az Astoria, ahonnét már könnyűszerrel csúszva is megközelíthető a Szerb utca.

Amint ereje, és folyamatosan kellemetlenül zsibbadó végtagjai engedték magára erőltette hátizsákját, és benne az életét, és további sorsát jelentő szakdolgozatát Tolnai Lajosnak a báróné ténsasszonyát, és megindult vele az időközben jégvirágokat lövellő útszakaszon.

- No, hát még ilyet? Hát magácska meg hol járt?! – vonta fel élesen, azonban mégis kérdőn, és szelíden busa, ősz szemöldökeit a professzor. – Csak nem vőlegény van a dologban? Istenem, ezek a mai fiatalok! Mindig csak a fránya szerelem, ami viszont úgy is elmúlik!

A fiatal, náthás hölgy leporolta magáról az időközben tócsává szelídült, tetemes hópelyhek locskait, majd dideregve a hideg időtől, melyben átfagyott csontjainak nem jutott egy csepp meleg se, kissé tétován, és betegségében már szédelegve, megállt a professzor magasított, sötétbarnára belakozott, tölgyfa íróasztala előtt, ami a maga felső eleganciájával barokkos fenséget áraszott, és megfogta az asztal sarkát, hogy föl ne bukjon, vagy el ne essen.

- Elnézést kérek a kellemetlenségek miatt… - nyögte ki elfúló, szinte suttogó rekedtes hangon, amit itt-ott a kelleténél számára kissé kínosan félbeszakított egy-egy aprócska, ám el nem hanyagolható köhögési roham. – Tisztelt professzor úr… egy kissé meghűltem az utóbbi időben, de ez sem akadályozott meg benne, hogy elhozzam kritikai szemlére a szakdolgozatomat. – azzal már alig állt a lábán, és látszott rajta, hogy a termetes verejtékcseppek, melyek gazdagon, mint valami ünnepélyes fátyolfüggöny bekeretezték az arcát, most vastag patakokként csörgedeznek gyönyörű feketecsokoládé haján.

- Mit történt magával?! – döbbent meg dörmögő hangjával az öreg. – El ne ájuljon már itt nekem! Azonnal üljön le! – azzal úriemberek módjára azonnal felállt, és vastag két kezével, hogy több kárt még véletlenül se tegyen lesegítette a harmatgyönge hölgyet az egyik feketeszínű bőrfotelbe, ami közvetlenül az íróasztalával szemben helyezkedett el; s ahol a hallgatók rendszerint a szigorlati vizsgabeszámolókra szoktak suttogó kapkodással felkészülni!

- Ildike, drága! Merre van?! – mennydörögte tenorhangon. – Legyen szíves, és azonnal hozzon az ifjú hölgynek egy bögre forró teát, mert jelentősen meghűlt! – adta ki a visszautasítást nem tűrő parancsot. – S ha kérhetném, akkor csipkedje azt a fürge gazella lábát!

A szoba túlsó sarkában volt egy kávé, és egy teafőző arra a megfoghatatlan, és bizonyára bizonytalan eshetőségre, ha a tisztelt professzor úr még nem döntötte volna el, hogy aznap mit is iszik kora reggel, és a választás szabad engedelme egyedül is őt illetné. A másik aprócska helységben már hallani lehetett, amint a gondoskodó titkárnő fölrakta a meleg víznek valót, és alig röpke tíz percen belül már a forró, és lélekmelengető csipkebogyó teával vendégelte meg az ifjú hallgatót, akinek időközben mert kikelt a meleg inhaláló betegágyból ismét felszökött a láza.

- Tessék parancsolni, professzor úr! – azzal a titkárnő első tétovaságában azt sem igen tudta, hogy valójában kinek is adja a kívánt tűzforró italt, míg végül aprócska bakik után odanyújtotta az ifjú hölgynek, aki hálásan ráemelhette mintegy köszönetképpen gesztenyebarna csodálatos szemét, mint a megadás egy apró, ám annál lehetségesebb jelét arra nézve, hogy most igencsak jót tenne neki, egy halvány orvosi gyószeres, és antibiotikumos beavatkozás!

- Köszönöm szépen, Ildike! Lekötelezett! – mormogta, de csak úgy maga elé az öreg tanár, köszönete ősi jeleként.