AZ AMBÍCIÓS HARAPÓFOGÓ

A túlzott ambiciózus öntudat előbb utóbb az emberek életében megbosszulja önmagát, és félő hogy a kicsattanó magabiztosságtól ambíció büszkeségbe fordul át, és a túlságosan elragadtató, és egyszersmind nagyon is feltörekvő büszkeségtől már csak egy hajszálvékony fonal választja el az embereket végleg, hogy beképzeltek, és spanyolviaszt gyártókká ne váljanak, hiszen az már valóságosan a személyiség radikális megváltoztatását vonná egyúttal önmaga után!

Kánik Mihály pontosan az a fajta ember volt, akinek mindent megfontoló, és mindent mérlegelő, jellegzetesen parancsolós stílusára mindenki felfigyelt, és természetesen mindenki azt csinálta amit Kánik úr mondott nekik, hiszen, ha bárkinek esetlegesen ellenkező lett volna a nagyon is változatos véleménye – amit nagyon nehezen viselt, és tűrt meg maga mellett Kánik úr -, akkor az illető személy, aki parancsnoki hatalmával egyszer és mindenkor szembeszállt, esetleg egy másik buszvégállomáson találhatta magát Kánik úr ugyanis már több mint negyven éve robotoló igásmunka elvárással gyűrte az ipart, mint buszvezető, egy közlekedési nagyvállalatnál.

Kánik már jócskán túl volt az ötvenharmadik születésnapján, és mivel december havának huszonnegyedik, megszentelt, és ajándéknapján jött a világra, volt benne egy nagyon is megmagyarázhatatlan különösség, és furcsálló tudat, ami nemhogy megszépítette volna a néhol bizony nagyon is keserű hétköznapokat, és személyes emberi jellemeket, de valahogyan minden percben az érezte, hogy szüleinek kétszeresen is adósa maradt! Lehet, hogy ez amiatt történhetett, hogy talán a legeslegszebb karácsonyi ajándék, ami csak adható mennyei oltalomként egy kisded aki a családtaggá válik, de mivel karácsony van, és egyúttal – ha már úgy rendelkezett a sors - , hogy egyetlen nap legyen a születésnapja is az embernek, akkor bizony kissé problémás, legalább is egynémely családok számára, hogy a karácsonyi, és egyúttal a születésnapi ajándékokat is egyszerre adhatják oda a szerencsés kiválasztottnak Sajnos, mivel Kánik Mihály éppen egy nagyon szegény, munkás családba született bele, meg kellett elégednie a szokásos, és szívet összeszorító jókívánságokkal, mint Sok boldogságot, Boldog születésnapot, és Isten éltessen sokáig jelképes, és megszentelt jelszavaival, ami valljuk csak be egészen nyugodt, és tartalmas szívvel, hogy minden embernek nagyon jól esik pusztán csak az, hogy egyáltalában fölköszöntik – még ha ajándék, sajnos a sorsot fordító időkben nem is kerül az ajándékkosarába -, de hát azért, ott vannak egymásnak, és a családnak is egy végtére!

Kánik annak ellenére, hogy sötétbarna, dióbélszínre hasonlító haját már erősen kopogtatni kezdte a decemberi dér zúzmarás ezüstcsillogása, és egyúttal el is érte a kopaszság, kellemes, fodrászatot nem igénylő érzése, sajnos a makacs, csökönyös, és a nagyon is hiú öntudat szinte minden fajtáját örökölte – meglehet, hogy a családjából -, és ennek sajnos részben a családja itta meg, a néhol nagyon is keserű levét:

- Légy szíves drágám, vegyél sálat, sapkát, és kesztyűt, ha kimész a mínuszok országába! – szólt rá illedelmes, és annyira bájos kedvességgel Kánikné a férjére, hogy meglehet, hogy egyetlen háznál sem szóltak volna Kánik úrnak ennyire lehengerlően tapintatos udvariassággal, és meglehetősen angyali megbocsátással.

- Anyus, jó lesz így, különben is télen születtem, bírom én a hideget, mit gondolsz, amikor Szombathelyen voltam közel két évig a határőrségbe beosztva katonának, milyen farkas vonyító hidegek voltak, mit számít ez a pár mínuszocska, csak használ, legalább megkeményít! – mondta karakánsággal, és annyira férfias öntudattal ezeket az általánosságban parancsoláshoz szokott mondatokat Kánik , hogy meglehet, hogy a kedves felesége éppen ezért szeretett bele!

Sajnos a legtöbb megtörhetetlenül makacs, és csökönyösen a hiúság védfalai mögé menekülő emberrel talán az a legfőbb probléma, hogy meglehetősen elvakult, és rátarti büszkeségüktől fűtött lelkiismeretük képtelen, vagy csak egészen egyszerűen nem is akar segítséget kérni, másoktól, ha valami komolynak tűnő gond, vagy probléma meglehetősen nyomassza, és terheli szívük belső mécsvilágát!

Sajnos, ha példának okáért, súlyos tüdőgyulladással például a sürgősségi intenzív osztályra szállították volna Kánik urat, szegény Kánikné tudta volna meg legutolsónak, hogy rajongásig imádott férjével mi is történhetett, ugyanis Kánik úr határtalan büszkesége szinte már olyan méreteket öltött, hogy a valóságos emberi érzelmeket – amiket azért nagy általánosságban emberi érzelmeknek nevezhetünk sírás, szomorúság, megértés, és részvét – annyira titkolni való, tabu témáknak kezdtek számítani – főleg öregedő korába lépve Kániknak - , hogy rendkívül megdorgálta, és nagyon is katona fegyelemmel figyelmeztette – főleg szűkebben vett családja tagjait -, hogyha lehet, a lehető legkevésbé mutassák ki, főleg előtte a gyengédebb, és esetlegesen elérzékenyülő természetüket!

- Már megint sírsz, fiam, mi vagy te kisleány vagy talpig ember?! – fakadt ki mintegy csak úgy önmagának mulatságot, és tetetett jópofaságot szerezve Kánik úr, amikor egyszer-egyszer a fia Kánik Róbert öntudatlanul is túlságosan érző lelkével sírva fakadt, hiszen ez Kánik úr szemében egyenlő volt a gyengeség mindent megbélyegző jelképével!

Kánik Róbert ugyanis meglátva, és sokszor túlságosan is kellemetlenül megtapasztalva azt, hogy az édesapja karakán büszkeségével egybekötött árnyékában kellett élnie valahogyan, nem hibáztatható – legfeljebb talán annyiban, hogy azokat a fontos, és minden bizonnyal meghatározó módszereket -, amiket köznapiasan csak az élet pofonjaiként emlegetünk, nem sikerült neki feltétlenül megtanulnia nevezetesen azokat a nagyon is kellemetlen élet-pofonokat, amik főként akkor érik a túlságosan is félszegséggel megáldott embereket, ha egyáltalán nem tudnak, vagy csak pusztán merő udvarias gavallérságból nem akarnak párbajra, és ölre menni más nagyon is az erkölcsi etikett, és viselkedési kultúra híján levő emberekkel!

Így megmaradt a keserű tapasztalat, miszerint Kánik Róbertnek minden egyes nap élet -halál harcot kellett kis híján vívnia, hogy egyáltalán az iskolai nagyon is baljóslatú, és állandó veszteséggel járó légkörét valahogyan képes legyen átvészelni.

Sajnos Kánik Mihály és a fia között a gondoskodó, és áldott tekintetű feleség Kánikné volt a mindent elsimító, és egyvégtében mindent megbocsátani tudó villámhárító Azt szokás mondani a régi közmondás törvényével, hogy ,, Két dudás nem fér meg egyetlen csárdában!” - bizony akár teszik akár nem Kánik úrnak saját fejlesztésű pedagógiai elképzelései voltak elsősorban arról, hogy hogyan is kellene már jócskán a kamaszkor küszöbét elhagyó fiának viselkednie, hogy azok a bizonyos rosszcsont emberkék – akik tudniillik minden egyes napján azzal szórakoztak, és kacarásztak teljesen lelkiismeretlen és becstelen hittel, hogy megfélemlítsék szegény Róbert lelkiismeretét – ami valószínűleg annyira jól, és célszerűen sikerként volt egy könyvelhető, hogy esténként amikor, senki nem látta Róbert úgy tele könnyezte meglehetősen lehangoló, és nagyon is fájó könnygyöngyeivel tollpárnáit, hogy miért reggel iskolába kellett mennie, arra ébredhetett, hogy nem sok híj a volt annak, hogy egy tócsába nem esett bele.

- Ha valaki csak hozzád merészel nyúlni, akkor azonnal lásd el a baját, de mindig te üss először, mert hanem így teszel, minden esetben te leszel az áldozat! – ilyenforma bölcs tanácsokkal igyekezett némi nemű önbizalmat fecskendezni túlságosan félszeg, és a velejéig pesszimista eszmékkel küszködő fiába Kánik úr, akinek sajnálatos módon fogalma sem lehetett arról, hogy fiában milyen megfogalmazhatatlan érzelmi sokk-viharok játszó dhatnak le nap, mint nap, így tulajdonképpen szinte alig-alig vett róluk különösebb tudomást.

A nagy általánosságban az mondható el, hogy valami különös szertartásos nyugalommal megáldva az úgynevezett szürke hétköznapok dzsungeleit Kánik úr minden egyes nap, - mert mivel buszvezető volt általában már hajnali fél háromkor talpon kellett lennie teljes egyenruhája menetfelszerelésében, hogy aztán fél négykor már kigördülhessen a kelenföldi buszgarázs ódon vasöntödének tetsző kapui alól, és a megszokott robotoló igás-munkáját elvégezze, általában délután fél egyig -, így amikor hazaért az idegrendszerét szinte minden egyes nap rendkívül igénybe vevő és egyszersmind összetörő, és malomkerék módjára felmorzsoló munkahelyéről bevett szokásává lett egy-egy jelképes hideg sör elfogyasztása, illetve – főleg a hidegebb hónapok alkalmával egy kisfröccs, hogy mint mondta, és vallotta, szinte hitvallás szerűen ,, Rendesen átmelegedhessen!” - és ha ezek a létfontosságú, és egyszerre életmentő jellegű beöntések megvoltak, akkor következhetett a jól megérdemelt pihenés, ami sajnos csak abban merülhetett ki – igazán nem lehetett azt megérteni, hogy Kánik Mihály miért érte volna be pusztán csak a szokásos alvó szunyókálásával - , hogy lefeküdt, hogy az éjszakai idegőrlő fáradalmaknak valahogyan ímmel-ámmal véget vethessen, és utána vagy a televízió sokszor bizony kellőképpen butító, és semmi kulturális szolgáltatást, csak szórakoztatást adó műsoraihoz menekült, vagy pedig a szokásos három doboz cigaretta adagját jelentősen megnövelte, - és sajnos abszolút hideg közönyösséggel fogadta azt a tényt, ha nem hagy fel a jelentősen létpusztító életmódjának a folytatásával, akkor bizony szív infarktust fog nem is olyan sok idő múlva szenvedni, -, de ez Kánik urat szinte egyáltalán nem is zavarta! Ami ennél fontosabb azaz volt, hogy minden embernek – mivel az emberek bizonyos tekintetben autodidakták -, ami egyúttal azt is jelenti, hogy mindent el tudnak sajátítani amihez, csak kedvet, vagy fáradtságot éreznek kiművelhetik, és kikupálhatják önmagukat is, és a művelődés hasznos szolgálatába, és nemes feladatai közé számolhatják önmaguk mint művelődés kedvelők!

Nem tudjuk bizonyosan, hogy Kánik úr mennyire ismerte azt fel – önmaga szilárd, és meglehetõsen eltökélt lelkiismeretében -, hogy igenis néha szüksége van arra, hogy megbocsássa azokat a – szerinte nem férfias, és meglehetõsen a gyengeséggel egyenrangú érzelmeket -, amikor egyszer-egyszer egy eltévedt könny-gyöngy landolt felesége áldott arcán, vagy mintha csak az üveggolyók csengését hallotta volna nap-nap után arcáról legördülni Sokáig titkolta Róbert is – legalább is az édesapja elõtt -, hogy keservesen megszenvedte a gimnáziumi létformát – legalább is az elsõ idõben -, hiszen nem volt elõtte egy olyan támogató, és minden élet-pofon nehézségen túlsegítõ igaz emberséges valaki, akire nemcsak hogy felnézhetett volna, de mennyire egyszerûbb is lett volna az, hogyha Kánik Mihály is olvasni tudott volna – akárcsak felesége Kánikné -, az emberi gondolatokban!

OTTHONI KÖNYVTÁR

(Dr. Cseh Katalin néninek szeretettel)

Én mindig is azt vallottam, hogy az ember autodidakta, tehát gyakorlatilag bármit el tud sajátítani és képes megtanulni, amit csak megkíván sziporkázó képzelete Így az sem meglepetés, ha példának okáért egy szakmunkás, vagy éppen egy gépkocsivezető művelődni szándékozik, mert arra – sajnos, főleg a mai világban -, nem tudni, hogy valójában miért, de meglehetősen furcsán, és különös szemmel néznek.

Szerintem senkinek még csak nem is fordult meg a fejében, hogy egy kamion vezető nevezetesen Dubovecz Dávid, aki még csak harmincéves volt, a szabadidejében, és természetesen, ha két fuvar között nem akadt más dolga, kényelmesen a kamion hátsó ülései elhelyezkedve egy-egy jó könyvet, vagy uram bocsá’ kulturális első sorban irodalmi folyóiratot olvasson, és egy kicsit önszorgalomból tovább képezze azt a tudást, amit eddigi élete során megszerezhetett.

Dubovecz Dávid jól szituált, magas, jól megtermett, és barátságos pufók arcú, és szokatlanul udvarias ember volt, akiről már az első találkozás alkalmával szinte senki sem hitte volna, hogy egy kamion sofőr ennyire gavallér, és lovag lehessen a másik egyenrangú emberrel szemben, nemhogy még egy hatalmas batár vezetője, így aztán a fuvaros társak is akikkel együtt fuvarozott szinte értetlenkedve gúnyolódtak, és élcelődtek azon, hogy egy kamionosnak mi szüksége lehet egyáltalán irodalomra a kihalt autópályák aszfalt peremén, ahol legfeljebb ha egy-egy eltévedt, és helyét nem találó vadállat, vagy madár az, amelyik megtiszteli jelenétével a hatalmas kiterjedésű utakat, és emberekkel legfeljebb csak a nagyobb nagyvárosokban, ha összetalálkozik az ember. Dubovecz Dávid, ha lejárt a műszakja – ami annyit jelentett, hogy három hónapos intenzív és nagyon megerőltető fuvarjáratot követően -, amikor már minden nagyobb vállalkozás számára elfuvarozta azokat a megrendeléseket amikkel megbízták, és végre hazatérhetett jól megérdemelt, mégis otthonosan kicsiny, de annál komfortosabb, és szinte minden kényelmi szolgáltatásnak megfelelő társasházába, egy panelszigeten, akkor nyugodt szívvel bármikor lemehetett és könyveket kölcsönözhetett, egy kedves idős hölgytől a harmadik emeleten, akit özvegy Cseh Bélánénak hívtak, hiszen a legtöbb lakó szinte már gyermekkora óta ismerte a Dubovecz családot, és mindig nagyon segítőkésznek, és gálánsnak mutatkoztak, azokban a helyzetekben is, amikor az embernek valóban igaz barátokra volt szűksége Családi tragédiák, és egyéb megrázkódtatások alkalmával Így aztán senki sem lepődött meg túlságosan, amikor Dubovecz úr egy kisebb targoncára való könyvvel, és irodalmi folyóiratok halmazaival a lehető legudvariasabban beállított Cseh Béláné Katalin asszony garzonlakásába.

- Kezét csókolom Katalin asszony! Kérem fogadja elnézésemet, amiért csak éppen most tudtam csak kiolvasni érdekes, és nagyon is olvasmányos regényeit, ne haragudjon rám, de csak most jöttem meg külföldről, és akkor vinném a következő könyvadagot, és már nem is zavarnék – szabadkozott túlságosan jól és disztingvált modorban Dubovecz, és már készült hogy a több tonnányi könyvnek helyet keressen, és az el nem olvasott könyvekből ismételten kölcsönkérjen jó néhányat, amint azt már közel három éve folyamatosan megtette.

- Ugyan, ugyan kedves Dávidom, kérem, foglaljon helyet, és fúja ki magát Látom, hogy hosszú útról érkezett Kér egy csésze teát, vagy valami frissítőt? – érdeklődött kedves nagyszülői aggodalmak közepette Cseh Béláné, és már tette volna fel az ínycsiklandó zöldtea víznek valót, ha Dubovecz nem szabadkozik.

- Miattam igazán ne tessék fáradni drága Katalin asszony - udvariaskodott szinte rossz és bevett szokásaként Dubovesz, és már készítette is a könyveket a hátsó dolgozószobai helységben, hogy mielőbbi viszontlátással elolvashassa legkedvesebb regényeit, és azokat is, amiket eddig csak ismeretlen szerzők műveiként jegyzett, hogy a rejtélyes irodalmi berkekben behozza kicsiny lemaradását, ami gyakorlatilag alig-alig volt több, mint a teljes irodalomnak csekélyke hányada.

Cseh Béláné egy roppant szimpatikus nagymamakorabeli, bájos idős hölgy volt, akinek sajnos szívinfarktusban elhalálozott a férje – aki szintén nagy rajongója volt az irodalmi műfajok szinte minden változatának Így minekután már Dubovecz Dávidot gyermekkorától fogva ismerte és nagyszülői gondoskodással szerette, megengedte neki, hogy használja otthoni könyvtárát, ami valóban olyan volt, mintha csak egy hatalmas, és terjedelmes közkönyvtárban ücsörögne az ember, mert a falakon mindenütt egészen fel a mennyezetig könyvek kavalkádjával volt telis-tele a kis garzonlakás, amiben Katalin asszony lakott.

- Meséljen csak Dávid merre járt? Milyen volt az útja? – faggatózott szinte gyermeki kíváncsisággal Csehné, és már készült is hogy farkasszemet nézve árgus, és meglehetősen kutató szemeivel felvegye a beszélgetéshez elengedhetetlen szemkontaktust Dáviddal

- Tessék csak elképzelni, hogy éppen a spanyol-francia határról kellett a szó legszorosabb értelmében elmenekülnöm, nehogy rajtam üssenek, mert sokan hallották a rádió frekvenciáin, hogy a kamionosokat előszeretettel rabolják ki, és támadják meg fegyveresen, hogy ezáltal is több zsákmányhoz, és bevételhez jussanak a rablók, és a gonosztevők – magyarázta precízen és pontosan, ahogyan azt Dubovecz szavajárásában már megszokhattuk Dávid Csehnének, akit láthatóan annyira meghökkentett, és kissé el is borzasztott az elmondott rémtörténetek sokasága, önkéntelen is, bár karakán erős asszonynak mutatta magát , egy ártatlan könnycsepp önkéntelenül is az arcára tévedt.

- Jaj! Rettenetes! – hökkent meg az idős asszony – és mondja csak Dávid maga hogyan élte túl ezeket a támadásokat? – kérdezte egy kriminoló gus, illetve egy dörzsölt bűnügyi szakember kíváncsiságával Katalin asszony.

- Mi sem volt könnyebb annál Bekészítettem odahaza egy jókora husángot, ami akkora volt , mint egy óriássodrófa és azt a kamion hátsó ülésére, ahol az ember egy-két órát szundítani szokott mielőtt a nagy útnak nekivág, és csak reménykedtem benne, hogy még életben leszek egy darabig, legalább is annyi ideig, hogy elhúzzam a csíkot nagyon gyorsan! – felelte általában a lazább emberek szavajárásával Dubovecz.

- Bizony-bizony fiatalember – kezdte nosztalgiáskodó hangsúllyal Csehné -, manapság már minden arról szól, hogy ki hogyan akar érvényesülni? Senkinek nem számítanak, hogy a másik is ember volna, és önálló személyiség, csakis az, hogy mennyi pénze van, és hogy hogyan tud szép szóval, vagy erőszakkal minél többet a másiktól elvenni! Fiatalember tudta, hogy a megélhetési bűnözés virágzásnak indult? Bizony! – bizonygatta egyre indulatosabban, és feszültséggel mondandóját Katalin asszony – és kicsi hazánk is elosztó országgá vált, legalább is, ami a feketepiaci árfolyamokat illeti – mondta.

- Ugyan, ugyan Kati néni, nagyon szépen megkérem, hogy ne izgassa feleslegesen föl magát, mert az nagyon megárthat a szívének – próbálta nyugtatgatni Dubovecz az idős hölgyet, és már feltűnően rendezgetni kezdete a holmiját, hogy ennek a kellemesen meghitt beszélgetésnek gyorsan véget vessen, mert sajnos egy kamionosnak, bármennyire is be van osztva minden perce, a szabad ideje akkor is kincset ér, és egyáltalán fölöslegesnek tűnhet hibáztatni.

Duboveczet, aki a következõ útja elõtt, még szerette volna teljesen, és egészben kipihenni fáradalmait, és feltöltõdni lelkiekben – ami a lélekjelenlétet, és a hidegvérû gondolkodást egyaránt jelentette -, hogy minél könnyedébben elfeledkezhessen azokról a mindennapos fenyegetésszámba menõ borzalmakról, bûntényekrõl, és életet is veszélyeztetõ tragédiákról , amikkel szembe kell, egy fuvarozónak néznie, fõleg, ha idegen országban, és vadidegen emberek között kénytelen munkájának eleget tenni Így amikor Csehné kihozta a megbecsült, és ünnepi jellegû teáskészletet, hogy együtt teázzanak, és végre ne legyen egyedül, elvégre mintha csak az unokája jött volna a nagymamához látogatóba, Dubovecz csak annyit mondott az idõs hölgynek:

- Kati néni kérem, nem tessék aggódni, mindig haza találok! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! – és ebben az ígéretben, ami inkább úgy hangzott, mint valami megkönnyebbülõ kegyes hazugság benne rejlett valami hátborzongató baljóslat, amire talán senki sem készült fel!

SZÍN-DRÓMA

Embert-vigyázó, csillag-tiszta láng miért csak másoknak ígérget konok, fafejű Reményt?! Te mondd meg szépséges hölgy a valódit, a kristály-igazat! Vérré válik manapság acsarkodó kutya-gyűlölet s sakáll-harag s a bizonytalan bizakodás tenyészik a tudatos megvalósulások helyén; eszméket könnyedén eltipornak! Tétova önmarcanoló sakklépéseinkből csak Hiány fakad! A megfejthető végpontok ócska, kitaszított titka; rubin vércseppek dübörgő dorombolása infraktusokkal fenyegetőző lüktető szívek seb-pitvarában nyilvánvaló!

Viszolygó suhintást él át az, ki naponta szolgálja az elefántcsont-Kultúrát! Kiábrándultágok félhomályából biztonságos-megbízható utat ritkán találni! Nyögdécselve kicentizett életutak kozmikus bukásai szavatolják a garancia-sikert befolyásos oligarcha-tábornokoknak, hogy új, önző feltételeket diktálhassanak! – Cipőfűzőként tekergődzik önmaga körül a spirális Élet: ha megtehetné megszülött teremtésével is bátran visszaélne csakhogy kiváltságjogokat kaparinthasson meg!

Csont-tüdőkből szirupos-gyilkos csönd szivárog, mint nehezen gyógyuló sebekből! A múlt emlékei még most is tőr-konok gondokat cipelnek lábaink elé; álmokat dédelget a csecsemőgügyögés s fogadalmakat penget önmagában rakoncátlan Szív! – szánalmas Lét alá kiemelt gesztusként börtönfalakat emelnek elgáncsoló akadályai érthetetlen pribékeknek! A túldimenzionált, piedesztálra emelt Ember miként boldogul a fogyasztói társadalmak katakombáiban?! 

SZERVEZETÜNK TRÉFÁL

Minden ember megkérdezi egyszer magától – legalább is előbb-utóbb, hogy miért éppen vele történt meg az, hogy az emberi szervezet bonyolult, és sokszor kiszámíthatatlan és fondorlatos működésébe nem avatták be kellőképpen alkalmasabb időpontban, főleg azokban az idökben jelent ez igazi vérbőségű, és minden tekintetben szikla-terhet képviselő megpróbáltatást, ha szervezetünk minden csontporcikája egy-egy afféle jelképes iránytű jelzést próbál küldeni – a nagy általánosságban nagy hatótávolságú, és gyilkosan marcangoló -, fájdalomként a szájüregben meglevő ínyidegek és a fájdalommal szövetséget kötő gyul ladásos gócpontoknak, mintha csak az ember saját szervezet azon mesterkedne feltett, és előre meghatározott szándékosságával, hogy bosszút áll azért, mert az ember elhanyagolta, nem foglalkozott vele eleget, vagy csak éppen azért mert magányosnak érezte magát és szüksége volt egy-egy megerősített káromkodásra, vagy csak kellemetlen hangulatbemutatásra, - amit jelentős csúnya, és afféle szarkasztikus megjegyzések kísértek - , a véget hogy a szervezet tudomására hozza annak a személyiségnek, hogy õ is mintegy önálló akarattal, és hittel bír, mint akihez valójában tartozna.

Akinek már volt pokoli nagy ingerű, és valóságosan fűrésszel hasogató fogfájása, amikor a kicsiny porcelánt megtámadta az úgynevezett bacilus, és a szuvasodások ravasz, és agyafúrtan ártani szándékozó szuvasodás minden keserű, és idegrendszerileg is őrületbe, és kétségbeesésbe hajszoló fájdalmassága, akkor minden bizonnyal érzékelheti, és tisztában lehet azzal, hogy Mustra Kálmánnak annyira rossz, és egyúttal nagyon is lehangoló napja volt, hogy ahhoz képest az, hogy a fizetését, és az úgy nevetett prémiumát csekélyke kis tíz százalékkal megfoltozták, mint folt a megtalált zsákját, már jobb és elegendő hírre nem is kellet t volna számítania, bár ekkor talán a legnagyobb vágya mégis az lehetett, hogy valami titkos, és ősi isteni beavatkozás, vagy varázserő mérsékelhetné a fájdalmát, mert már gyermekként megtanulva tapasztalhatta, hogy mit is jelent beülni a fogorvosi szék ítélet szerű kalodájába, főleg akkor, amikor az embernek szembesülnie kell, afféle könyörtelenül kíméletlen móddal azzal, hogy az utolsó kívánsága következik, és aztán megkezdődik számára a pokol fájdalma – legalább is ami a szájüregi nagy vulkán-fájdalmát illeti!

- Köszönöm szépen főnök úr a jutalmat, és kellemes hétvégét kívánok a fõnök úrnak, és minden kedves dolgozónak! – mondta szinte vicsorítva, és nagyon is furcsa maskarás mosolygást erőltetve a fájdalomtól szinte már gyöngykönnyeket ontó, eltorzult arcára Mustra, akinek ebben a pillanatban csak egy jóságos, és minden bizonnyal gondoskodó angyalkéz adhatta volna vissza természetes közérzetét, aki nemcsak kellő tapintatos kiméletességgel szabadította volna meg a szájában felgyülemlett gyilkos fájdalomtól, de egyszerre el is mulasztotta volna a lehető legfájdalommentesebben a kristály csontszínű kakukktojás fogának minden megszenvedett, és haldokló pillanatát!

Általában a kíméletes fogápolásnak, és fogrendbetételnek egyetlen lehetséges módozatát ismerik – legalább is idehaza -, hogy az ember egy kis ampulla vakcina segítségével, és persze egy méretes tû is kell hozzá, megkap egy afféle elkábító, és nyugalmas harmóniára ö sztönzõ elixír oldatot, aminek az lenne a rendeltetésszerû feladata, hogy megnyugtassa, és egyszersmind bizalomra is sarkallja a fájdalomtól már vergődő halként fetrengõ pácienst! Igen ám, de ha már a puszta tényszerűséggel szembesítjük a tisztelt olvasót, mindenképpen le kell szö geznünk azt, hogy a gyógyhatású antibiotikumok talán jobb, és minden esetben alkalmasabb, megbízhatóbb, és minden bizonnyal elegendőbb hatást váltanak majd ki, legalább is egy olyan embernél, mint Mustra Kálmán úr aki már híréből is krónikus megszállottsággal és egyfajta súlyosnak mondható hipochonderséggel retteg az orvosi segédeszközök, és műszerek minden bizonnyal jótékony, és fájdalmakat, és szenvedéseket egy csapásra véget vetõ elixírek bizonyos tekintetben jótékony hatásától.

- Főorvos asszony kérem szépen, minden tiszteletem az ön szaktudását dicséri, és méltatja, de nem volna esetleg arra lehetőség, hogy az elkábító, és érzéstelenítő oldatot ne injekció formájába kapjam meg, mert allergiás vagyok a tűk okozta sebekre, és sérülésekre, bár tisztában vagyok vele, hogy az antibiotikumoknak legalább szükségük van egy -két napra, amíg kölcsönös megnyerõségükkel minden bizonnyal kifejtik a hatásukat!

Minden bizonnyal könyörtelen, és gyilkos kíméletlenséget tanúsító fogorvos, aki talán csak azért választotta ezt a fajta nemes feladatként elkönyvelt hivatást, mert szeretett kutatgatni, és kifürkésznék meglehetősen alapos fondorlatokkal és furmányos ravaszságait is felhasználva a fog kristály porcelán fájának minden idegi alapú titkait, nem tudom. Minden esetre akárhogyan is próbálták nyugtatgatni szegény, árvaságra ítéltetett fogorvosi székben magára hagyott Mustra Kálmánt ez sajnos sehogyan sem ígérkezett megnyugtató, és megnyerő vállalkozásnak!

Annál is inkább, mert a tisztelt, és meglehetősen udvarias Mustra úr, aki inkább hasonlított egy XXI századi gavallérhoz, illetve afféle angolos temperamentumú, és személyiségű úriembernek: aki nemes egyszerűséggel leveszi a zakóját, ha például lát egy nagy pocsolyának kinéző tócsát, hogy szíve választottját átsegítse rajta, illetve segíti a hölgyeket bizonyos bevásárló körutjaik alkalmával, vagy csak egészen egyszerűen kellő figyelmesség gyanánt igyekszik a lehető legudvariasabb hangnemben megemelni afféle kucs ma fajtára emlékeztető fejfedőjét minden ismerős hölgy előtt akivel valaha is életében találkozott.

Bizony-bizony ezek minden bizonnyal megszívlelendő gondolatok, és eszmék, kivált egy olyan világban ahol – főleg a mai XXI századi világot értem -, sajnos már csak elvétve találkozhatunk annyira finom, és minden tekintetben nemes lovagi eszméket dédelgető, egyesek számára már szinte túlságosan kellemtelen fogyatékosságként kezelt tal pig becsületes és udvarias emberekkel, mint Mustra Kálmán.

- Jól van, nyugodjon meg kérem, Mustra úr, egyáltalán nem fog annyira fájni, csak egyetlen méhcsípést fog érezni az ínyén keresztül, pusztán ennyi az egész, kérem legyen bizalommal hozzám, és szóljon bátran, ha csak fájdalmat érez – Hangzott a nagyon is könyörületes, ám minden tekintetben a lehető legfinomabb, és egyben legbizalmasabb üzenet Mustra füleibe, akinek talán most az elsőrendű, és talán legfontosabb gondolata mégsem az volt, hogy hogyan is tud majd egyáltalán kikecmeregni, és kikászálódni az adott ítélet székéből, sokkalta szenvedésesebb gondolatok foglalkoztatták.

Mivel jelentősen nem bírta elviselni a fájdalmat, szinte már alig várta volna, és minden bizonnyal megnyugvás is lett volna a számára, hogyha azon nyomban amint az a nagyon is sivítóan nevető, és mintha csak rajta kacagó süvöltő szélvészként visító fúrógép, ami a fogát érte akkor hatolhat be megsérült, és ostromállapotokkal szembe néző fogai dzsungeleiben amikor õ éppen mélyaltatásban van.

- Kérem szépen nem lehetséges, és nem volna rá mód, hogy engem bealtassanak, mielőtt kimetszik azt a kellemetlenkedő töredékes szilánkot a fogaim közül?

Kérem ígérem, hogy a feljebb való főnökség még csak nem is fog arról tudni, hogy egy krónikusan mindentől rettegő embert mélyaltatásban kellett tartani, amíg a szükséges fogászati beavatkozást elvégzik rajta! – próbálta minden igyekezetével menteni Mustra úr, a már amúgy is elveszett csatákra emlékeztető helyzetet, vagy azt , amikor egy ártatlan ember azzal kénytelen lesújtó lelkiismeret furdalással szembesülni, hogy a börtön ahová szállították lesz örök életére otthona, és egyben hazája is, éppen ezért csak egyetlen dolgot kért volna a megnyerően szimpatikus modornak örvendő fogorvostól, hogy ha lehet, akkor altassák be.

Nem volt menekülés a fájdalom, és a szenvedések láncszerű reakciója, és megsemmisítő képletei elől.

A fogorvos hölgy a lehető legkíméletesebb módszerekkel adta be az alkonyati bíborszínben pompázó ínyszalagok közé a végzetes halálos tűből az ellenanyagot, ami talán egy-egy pillanatra, csak amíg a szükséges beavatkozást elvégzi, talán még csillapíthatta volna Mustra úr szenvedését, és máris elkezdte fúrni, farigcsálni kíméletlen ütemben a fájós, és minden bizonnyal minden sebből az utolsó haldokolásában vergődő fogat Mustra úr mintha csak egyetlen pillanatban állt volna rögtönítélő vésztörvényszék elő, és ugyanakkor a kínzókamrában is huzamosabb megpróbáltatások vártak volna rá, úgy próbálta tűrni, a szinte érzéstelenített fájdalmat, amiból talán még többet, és minden bizonnyal még komolyabb szenvedést csak akkor fog érezni, amikor majd elérkezik az-az örök és jellegzetes perc, amikor kimegy az érzéstelenítő elixír hatása, és fájdalomtompító ereje.

Haj! – Szegény Mustra Kálmán úr! A fájdalomtól szinte csak szentjánosbogarainak élénk gesztenyeszíneiből patakzottak az ököl nagyságú krokodilkönnyek, és már tikkadtan csak azt várta mikor végez, az önmaga belső tér univerzumaiban csak hóhérnak elkönyvelt nagyon kedves fogorvos hölgy a halálraítélt beavatkozással, de hál’ isten nem telt bele néhány sorsfordító pillanat, és tíz percen belül Mustra úrban már megszűntté lett nyilvánítva – hála kitartó szorgalmának -, szinte minden lélekölő betegség.

Ám azzal tisztában volt, hogy az igazán fájdalmas, és könyörtelenül gyilkos megpróbáltatások sorozata még csak most következik majd, ha hazaér, békés meghittséget sugalló, harmónia otthonába, amikor a fájdalomcsillapító antibiotikumok hatása lehanyatlik!

GYEREKARCÚ LEGENDA

Az ember valahonnét jön, és valahová tart. Legalább is ezt szokták róla mondani! Mégis – szerencsés esetben -, léteznek olyan kivételesen különködő, és különös ,,csodabogarak” akik igaz átvonulnak mintegy jelképesen az életükön, mégis, ha meghalnak hatalmas űrt hagynak maguk után, és a zsibongó, folyamatosan szenzációkra éhező világ egyszerre csak félni fog, mert önmaga is érzi, hogy kivételes emberi csillagot veszített el, akit többé már nem lehet meleg baráti kézfogássokal, finom vacsorákkal, jóízű, tartalmas beszélgetésekkel üdvözölni, és akire az utókor mégis úgy emlékezik, hogy azok voltak egy adott társadalmi korszak legszebb emlékei!

Hullámos Elvisfrizurája, nyurga, cingár és szemüveges fiatalember ült kényelmesen egérlyukméretű kisebb garzonlakásában; lábait kényelmesen feltette a másik ülőalkalmatosságra, míg kedvenc könyve a Kis hercegbe  mélyedt! Mintha folyamatosan gondolkodó, tevékenykedő, hiperaktív agyát is arra kényszerítette volna, hogy megragadhassa az adott pillanatokat, és ezzel méltóvá válhasson arra, hogy egyszer és mindenkorra kiléphessen az emberalkotta történelemből.

Egyik hölgy ismerőse – aki nem mellesleg egy hírneves, és megbecsült színiskolába is járt vele, és később is jószívvel elmékezett a küönös fatalemberre -, kölcsönadta neki a bécsi klasszikusok egy-egy értékes, és akkori viszonylatban kissé méregdrága bakelitlemezét, ami most szépen köröket leírva járt a kiszurperált lemezjátszóban, mintha egy olyan futóra hasonlítana, aki csak körökben képes végigfutni egy-egy versenyt, vagy éppen a komoly tétre menő maratont.

A szemüveges fiatalember is kis hercegnek képzelte magát, aki a föld nevű bolygón éldegél, és egy olyan tisztalelkű, örökgyerekre hasonlít, aki feltétel nélkül szemléli a körötte lévő emberi világot! Megpróbálja alázattal, és titokban ellesni titkait, fortélyait, és az őt körülvevő emberek gesztusait. Mindig őszinte, érdeklődő, mégis saját maga összetett, belső személyiségét senkinek sem engedi meg, hogy láthassa, vagy megismerje, hiszen ezzel megszegne valami titkos, egyedül csupán csak rá jellemző, személyes fogadalmat!

– Nagyon köszönöm, hogy meghívtál ide! – mondja kicsit bizonytalanul egyik hölgyvendége, aki kellemes, rózsaszín jellegű szoknyás ruhát visel, és kicsit zavarban is van. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon azért-e, mert a különc fiatalember valóságos szentírásként tanulmányozza kedvenc mesekönyvét és ilyen esetekben a világ többi részét tökéletesen kizárja, vagy meglehet pontosan azért, mert egyes egyedül csak a kimondhatatln, különleges varázslat számított, mely egész személyiségét is meghatározta!

Az ifjú hölgy kissé furcsának, különösnek találta, hogy a szemüveges fiatalember az egész est folyamán jóformán levegőnek nézte őt, mintha ott se volna; aztán hirtelen felkelt eddigi nyugvó, ülős, elmélkedős helyzetéből. Mintha valami, vagy valaki jóindulatúan kibillentette volna őt eredeti helyzetéből!

– Akkor most Larry gesztusait fogom használni! – jelentette ki tréfásan, szinte gyerekes derűvel, mint aki különleges ajándékkal kedveskedik egybegyűlt vendégei számára.

Az ifjú hölgy és az egyik cigarettát a másik után meggyújtó, kissé félszeg úr összenéztek kíváncsian, majd a hölgy a félszeg fiatalembernek odasúgta:

– Te? Ez mit is jelent?!

A félszeg fiatalember közelebb húzódott, és halkan közölte, hogy mivel a szemüveges fiatalember színészkedik, ezért más emberek szokásait, és gesztusait fogja leutánozni!

– Á! nagyon jó! Kíváncsi vagyok! – kíváncsi érdeklődéssel fordult a szemüveges fiatalember felé, aki már fel is vette azokat a jellegzetes, kisebb-nagyobb személyiségmorzsákat, és kisebb gesztusokat, melyek barátját talán mindig is jellemezték.

Feltűnően elkezdte vakargatni az egyik karját, ami azt jelentette, hogy feszültté vált, vagy idegeskedő lett; majd enyhén megpiszkálta az orrát, mint aki tesz az egész világra; majd pipiskedő lábujjhegyre állt, akár egy jólképzett balettáncos és úgy egyensúlyozott tár percig lábujjain állva, mint aki egész életében ezt csinálta, és meg se kottyan neki!

– Bámulatos mennyi mindent tud ez a fiú! – súgta vissza a másik fiatalembernek az ifjú hölgy, aki talán még sohasem láthatta ennyire testközelből annak az embernek a színészi játékát, akivel egykoron az egyik neves filmstúdió meghallgatására ment.

Legutóbb a szemüveges fiatalember nem ment vissza az egyik próbavizsga előadásra, mert a szakmai körökben nagy hírnévnek örvendő rendező kellően tapintatlan, gonoszkodó, és sértő kritikát fogalmazott meg vele szemben, amit a fiatalember – mgától értetődően -, magára vett, és bár sohasem állt arrogáns, vagy hiú ember hírében nagyon magára tudta venni az ellene elkövetett ,,lelki vétségeket.”

A szemüveges fiatalember előadása végeztével iledelmesen meghajolt, mintha színpadon lenne, majd visszasüppedt kényelmes foteljába, hogy továbbra is kedvenc mesekönyve részletes tanulmányozásának hódolhasson!

– Hé, fantasztikus voltál öregfiú! Le a kalappal! – veregette jólesően hátba párszor barátját a félszeg másik.

– Szerintem imitt-amott még nem teljesen elkapott a karakterábrázolás, de jobb volna még hozzáadni valami szükséges pluszt! – bizonytalan hangja mintha önmagával folyamatosan elégedetlenkedő, lelkiismereti vívódásról tanúskodott volna.

– Szerintem is ragyogó jelenetsorozat volt, ha megengeded! – gratulált a hölgy, aki most szerette volna azonnal arcon puszilni, vagy megvédeni, dédelgetni azt a nagy, és örök gyereklelkű férfit, aki szinte senkinek sem engedte meg, hogy megláthassák igazi arcát.

A bach lemez bakelit lassan a végéhez közeledett. A szemüveges fiatalember rögtön felpattant, és máris kivette barátjától kölcsönbe kapott újabb komolyzenei lemezét.

Véletlenségből ahogy megfogta a lemezt, észre se vette, hogy megkarcolta, csak akkor, amikor a régimódi lemezjátszója tűje folyamatosan akadozni kezdett a finom repedések törésvonalai mentén.

Amikor ezt észrevette hirtelen irtózatos, mélyen meggyökeresedett, rázkodó erejű vulkánkitöréssel tört fel lelkéből a totálisan kétségbeesett sírás! Úgy sírt, akár egy kisgyerek, aki figyelmetlenségből összetörte kedvenc játékát, és érzi, hogy már nem kaphat soha többet újat helyette!

A félszeg fiatalember megpróbálta elpoénkodni a szituációt.

– Rá se ránts öreg haver! Ez egy régi lemez volt, majd veszek egy újat neked és azt kedvedre hallgathatod! – próbálta minden igyekezetével megvígasztalni, de a szemüveges fiatalember vigasztalhatatlannak tűnt.

Az ifjú hölgy – bizonyára felbuzdulva a mélyen átélt szomorúság láttán -, kedvesen, gyöngéden odament a zokogó szemüveges fiatalemberhez, akit sebezhetőségében is tovább tört a fájdalom, és kétségbeesés, és részvéttel párszor megsimogatta fejét, majd szenvedő arcát; ahogy mélyen kifejező, nagy, és átható kék szemeibe belenézett, mintha mindazt a fájdalmat, magára hagyatottságot látta volna, ami talán minden emberre jellemző, és mégis, amit mindenki megpróbál minden erejével eltitkolni!

– Nézd csak Jimmy! Nincsen semmi baj! Ne itasd itt az egereket, mert a végén még nekem is törvényszerűen sírnom illik veled! – vigasztalta megértően, olyannyira kedvesen, mintha a másik egy törékeny porcelánbaba volna, ami bármelyik pillanatban tovább törhet!

A szemüveges fiatalember – bár senkinek sem engedhette meg -, hogy megláthassa valódi, személyesebb arcát, most mégis mintha felfedte volna szomorú, viszontagságos élete egyetlen, jelentősebb szeletét; gyermekkorának korai kezdeteit, mikor ideje korán fél árvaságra jutott, majd nagybátya farmján töltött önfeledt időt, amikor talán egyedül csak az állatok fogadták be maguk közé, mert ők sohasem ítélkeztek felette, mint a galád, gonoszságra hajlamos emberek.

Még néhány jelentős pillanat, és minden megmaradt, kifejező könnycseppet visszaszívott, mert úgy érezte visszaél meghívott vendégei türelmével, akik viszont megbecsülték, és elfogadták gyerekes különcködéseit.

Felpattant, mint szokta, és a kis négyzetalakú ablakhoz ment, ahonnét bármikor szemügyre vehette aprólékos megfontoltsággal a kinti, folyamatosan nyüzsgő new yorki betondzsungelt. Jellegzetesen kisfiús tekintete szeretett elkalandozni, bámulni, és ábrándozni. Leginkább olyan kíváncsi gyerek benyomását keltette, aki vidékről tévedt a nagyváros pezsgő vérkeringésébe, és mintha folyamatosan ismerkedne, vagy tanulmányozná a helyi szokásokat.

– Jól vagy Jimmy? Minden rendben?! – kérdezte barátja, aki mivel taxisofőrként kereste kenyerét megtanulta kiismerni az embereket. Azonban sok esetben barátján így sem tudott eléggé kiigazodni.

A fiatalember bolintott, majd mintha egy csapásra jókedve kerekedett volna előbb fütyölni kezdett, majd következett a tamtamdobok megszállott püfölése, hogy a lelkében megrekedt irdatlan sok energiát szükségképpen levezethesse.

A barát, és az ifjú hölgy előbb szokatlanul összenézte, majd jóravaló cinkosok módján türelmesen, és alázattal hallgatták a karibi, afikai dallamokra emlékeztető dobok ütemes kopogását, és mintha önmaguk is megértették volna azt a fajta egyetemes üzenetet, amit a szemüveges fiatalember egész életében hordozott, úgy hogy szinte már a részévé vált. Felnőni minden esetben fájdalom!

APOKALIPTIKUS STRÁZSÁN

Felkoncolt emberséget ritkán méltatott még ennyire a sajtó! Halomra bulizzák mogyorónyi agyukat Celeb V.I.P. – partik szánalmas, kisstílű ördög-fenegyerekei s felpumpált, kitömött cicababái! Sakál-kórusban vonyítanak sunyító antilopok, marcangolni vágyó keselyűk! Mindenkinek joga volna már tündérerdők harmóniájában dagonyázni jacuzzi s exstasy-szagban?! Kaffer bivalyú izom-gorillái a luxuslétnek naphosszat pirulákat s szteroidokat zabálnak; csücsörítő, deformált ajkaik közt az idiótaság röhög!

Kultúra előtt hátraarcot mutatók, feszes, kis popsi-Amazonok új bepalizható szélhámosokat teremtenek s míg az Apokaliptikus Végzet is hányás s vérszagra gerjed a gyilkos orgiájú köd-levegőben összetépett csend vergődik! Sokan nem is tudják mit is jelenthet dobbanó szívhangokat hallgatni csillagokként ragyogó szemek sugaraiban! Hiába már minden amerikai-álom, kitenyésztett luxus, cicababás kelletés; házra éhező örögfiókák mindenütt otthont találnak! Kígyónőket hízlalnak maguk szórakoztatására Buddha-kövér kimérák!

Vadállat-ösztönös Vezúv ordítva tiltakozna szánalmas gonoszkodásokkal szemben; robbanva kellene feltörnie az emigráns remeteségbe beszorult kultúráknak is; csillagpozdorjává még nem szabadna hogy széthulljék a megrogyant, halhatatlan, szerelmi Kozmosz! – Ami fönnmarad csupa fonák-ragyogás, tiszavirágéletű, alamuszi pompa! Iszamos bárányvérrel ritkán keresztelhettek inkubátor-magányú kisdedeket!

KÓRHÁZI EMIGRÁCIÓ

A kórházi ágyon elítéltként kikötözve feküdtem, mint egy odaszegezett s megbilincselt rab!

Az ember itt úgy érzete magát, mint akit egyszerre szakított ketté a reménytelennek ígérkező kétségbeesés, és a bizonytalan tudat Nem biztos, hogy kikerül innen!

Nem volt elég, hogy jóformán ólomlábakon vánszorgott a tehetetlen idő, még ezt is az én felelősségemre írta a mindent látó Damoklész-sors: Mintha minden az én egyedüli felelősségem, és hibám lett volna – egyes egyedül, és senki másnak köze sem lenne hozzá.

A tehetetlenség, és az a furcsa érzés, hogy elkövetett baklövésem miatt mintha mindenki egyedül csak engem nézve – talán azért mert meglehet, hogy még sohasem láttak ehhez fogható szenzációs emberpéldányt – főleg a reggeli vízitek alkalmával volt különösképp előrelátható azoknak az öntudatos lelki folyamatok egyvelege, amit sajátságos formájában nyugodtan nevezhetünk.

Őszinteségnek Az ember erkölcsi igazságának!

- Hát hogy vagyunk? Hogy vagyunk ma öreg harcos?

– kezdete meg a reggeli faggatását Dr. Linder

- Köszönöm szépen a kérdését doktor úr! De meglehetősen kedvetlenül! – mondtam elcsigázottan, és fölöttébb csigalassú mondatokban, titkon azt remélve, hogy magam körül – egyáltalán nem önimádat céljából -, de egy kis bizalmat, és sajnálatot ébreszthetek.

- Mondja csak, hol fáj a lába?

- A lábam mindig is fájt! Sokkal inkább ezt a tehetetlen bizonytalanságot képtelen vagyok elviselni! Nem tudná esetleg elintézni, hogy esetleg előbb hazakerülhessek Úgyis jönnek értem, és így a mentőautóra sem kellene fölöslegesen várakozni! – nyögtem ki abban a titkos tudatban, hogy lehet, hogy az öreg főorvos majd megenyhül az irányomban, és így talán elejtheti még a kötelező fogva tartás vádját.

Az öreg orvos, mint aki számított egy alig kamaszkorú beteg önsajnálkozó, mégis magabiztos föllépésére, a bajsza alatt már mosolygott is.

- Hát nem is tudom A kollegákkal még megvitatjuk az ön esetleges állapotát, és ha nem tapasztalható javulás, kénytelenek leszünk még egy ideig bent tartani! Megértett?!

- Hát ez csak természetes! – válaszoltam a megszokott kedvetlenséggel, mert megszoktam már, hogyha valamit egyszer egy szakember eldöntött, akkor ott föllebbezésnek helye nincs Ám titkon abban is egészen biztos voltam lelkiismeretem elrejtett alagutjaiban, hogy a szükség bizony nagyon sok esetben meglehet, hogy törvényt bont

Így mit is tehettem volna, a napok egyhangú mélaságát azzal a kedvteléssel szándékoztam eltölteni, hogy figyeltem erősen, és minden érzékszervemet bevetve az emberek reakcióit, és hozzáállásuk esetleges összefüggéseit, amikor csak egy-egy kis beteghez ellátogattak a munkanapjaik végeztével Itt, ha valamelyik szülő esetleg a csemetéje mellett szándékozott maradni, annak nem lehetett nemet mondani, és máris egy gumimatracos ágyat állítottak fel, a hátsó szobában, ha általában az anyukák fejében mégis megfordult egészséges lelkiismeret furdalás véget az, hogy a gyerkőcükkel maradjanak, az apukák sajnálatos tiltakozása ellenére.

A kórterem sokkal inkább volt egy szanatóriumi szoba, vagy legalább is elmeosztály hófehér helysége tekintélyt parancsoló SZTK -illatokkal, semmint egy olyan kórterem, ahova, ha az ember merő véletlenségből bekerült, akkor nem kellett volna önkéntelenül is minden nap folyvást azon töprengenie, hogy vajon egyetlen nap rövid, ám annál tartalmasabb leforgása alatt hányszor is fogják megműteni, vagy éppenséggel huzamosabb ideig húzatni a lábát, mert sajnos kicsi szobatársammal ez napjában több alakommal is elkeserítően megesett.

Jómagamat autóbaleset folytán hoztak be az intenzívre, mert engedély nélkül átkeltem – hangsúlyozottan nem a lehető legmegfelelőbb helyen

-, az úttesten, és kivált akkor vált valóságos és megcáfolhatatlanná a halálfélelmem, amikor egy négylábú eb, éppen nekem rontott, mintha csak rajtam akarta volna követelni esti vacsoráját.

Így amikor bekerültem, máris azzal kezdték a vizsgálatokat, hogy össze-vissza kaszabolták a rajtam levő összes ruhámat, és elkezdték lebontani emberi karosszériám jelentős alkatrészeit, hogy hozzáférjenek a valóban elsődleges fontosságú sebhez ami nagyjából egy jó hat centis vágás volt a jobb térdkalácsom fölött, és már csak egy vékony rés hiányozott ahhoz, hogy tőből ne kelljen amputálni, a megmaradt csonkokat.

De hát a sors végtelen kegyessége folytán valahogy túléltem, már csak azokat a véghetetlenül és fölöttébb kellemetlen orvosi ellenőrző vizsgálatokat nem tudtam kikerülni, amikre akkor köteleztek, amikor elhagytam az intenzív osztály korántsem kellemes, ám annál érdekesebb belső termináljait:

- Szép jó napot! – köszönt az etetőnek kinevezett

nővérke – Az én feladatom, hogy te mindent elpusztíts, ami csak a tányérodon fölhalmozódott

Rendben kisöreg?

Magamban arra gondoltam kissé hisztérikus állapotomban, hogy egyáltalán milyen jogon adtam én engedélyt ennek a hölgynek, hogy egyáltalán letegezzen engem, és megjátssza előttem azt, hogy ténylegesen is érdekelheti az állapotom, de visszafogtam magam jól betanult viselkedi alapszabályok szerint, és csak annyit feleltem:

- Kérem szépen, mindent megeszek!

- Ezt el is várom!

,,Akkor kérem az első fogást” – gondoltam magamban – mert titkon legbelül arra számítottam, hogy innen ez a hölgy nem megy el legalább is amíg mindent el nem pusztítottam a tányéromról, és ráadásul ezt egy afféle orvostanhallgatóféle tanú jelenlétében meg is erősítettem -, így sajnálatos módon nem maradt más lehetőségem, mint valahogy erőszakot alkalmazni saját emésztőszerveimen, és legfoképpen a gyomromon, és legyűrni valahogyan azt a krumplifőzeléknek is gyengécske ragacsos állományú valamit, amit egyesek kegyeskedtek főzelék néven emlegetni, mint afféle ínycsiklandozó főtételt legalább is itt a kórterem menü ajánlataiból!

- Na, még egy kanálkával, - biztatott a nővérke, lehet, hogy csak azért, mert imponált neki félszeg ártatlanságom amint éppen visszautasítottam volna a felkínált ennivaló falatokat – amihez egyébként semmi közöm sem volt, de hát istenkém, ha egyszer nem akartam éhen veszi ott ültő helyemben, akkor valahogy lélekjelenlétemet tanácsos voltam egy kicsit megacélozni!

- No hogy ízlik? – érdeklődött a lehet legkíváncsibb emberek módján a bájos nővér, mint nagy általánosságban azok az emberek, akik látnák, és meg is bámulják a véresen komoly közúti baleseteket, de eszük ágában sincsen, hogy egyáltalán segítséget hívjanak! – A kedvemért még egy kanálkával – bíztatott

 Önmagamban titkosan azt reméltem, hogy remélhetően karácsonyra legalább otthon lehetek, és nem kell végig szenvednem ezt a meglehetősen soványka kisebb fajta kórházi kosztot! Ezért beleadtam apait-anyait, és kis híján, még a tányért is fölfaltam volna – ha csak azon múlik, hogy ezzel imponálhatok a nővérnek -, és egy füst alatt jelképesen megszabadulhatok riasztó közelségétől Amit szemlátomást őt nagyon is érdekelte, rajtam kívül.

Képzeljünk el egy alig másfél mázsás épek hogy kamaszodó ártatlanságot, ráadásul teljes mértékben.

Ádám kosztümben, amit csak az adott főorvos, és a kórházi személyzet látott abban a sorsfordító percben, amikor az ember éppen a műtős ágyon feküdt, kikötözve, mint egy megkötözött sonka, és csak arra várt, hogy a sebészek tessék-lássék módszereivel, és kedvtelései szerint, hogyan akarják fölszeletelni, hogy gusztusos húscafatok maradjanak csak belőle!

- Látod ennyi volt csak! – mondta -, ugye, hogy nem is volt annyira szörnyű, te kis gézengúz! – válaszolt most nagy riadalmam megnyugtatásaira! – Örülök, hogy megismerhettelek, holnap újra jövök! Szia! – s már viharzott is el, mint az a céltudatos és csinos leányzó, aki nem rest és a számára vonzó, és megnyerő férfitól randevút kér, ha már az annyira félszeg, és kissé félénk, hogy fél a kezeiben venni az adott kezdeményező lépéseket

- Nagyon szépen köszönöm! – visszhangoztam amennyire csak mutáló hangszálaitól, éppen tellett a nővérke felé, és már alig vártam a holnapi vizitet, hogy megpillanthassam földre szállt mennyország-tekintetét, és vízesés szerű hajzuhatagát, amit különösképpen, főleg, ha kontyban viselt, akkor megláthattuk hamisíthatatlan nőiességének kihívó, ám egyáltalán cseppet sem tolakodó egyéniségét!

A ruganyos matracokon kikötözött kórházi ágyam mellett levő gyereket nagyon sajnáltam Kétségtelen, hogy jócskán fiatalabb volt, mint én a kilencvenes évek közepén, de meghatározó lélekjelenlétről tett kiemelkedő bátorságot, hiszen nem múlt el nap, hogy szegénynek a lábait ne húzatták volna Ugyanis vannak egyes szülők, - akik jelképesen azt gondolják önmagukban, hogy mivel őket tökéletes biológiai rendszerekkel áldotta meg a természet – így elvárhatnák, hogy legalább az utódaik is éppen annyira tökéletesek, és egyszersmind megkérdőjelezhetetlenek legyenek, mint ők maguk.

Így egyáltalán nem meglepő, hogy szegény fiúcskának, aki akkor úgy nyolcéves ha lehetett, egyik lába törvénytelenül rövidebbre sikeredett, mint a normális méret, így szinte minden napját kénytelen volt a kétségbeesett halálfélelem, és kölcsönös megbotránkoztató aggódások között azzal tölteni, hogy várja mikor viszik alatta a zöld szőnyeget az orvosok a reggeli vizitet követően.

Éjjelenként gyakran suhant át a kórtermen, valami különös, és hátborzongató suttogó kísértethang:

,,Segíts nekem!, Segíts nekem!” – s titkon minden kis beteg, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy pár évig fogoly lehetett az intenzív kamráiban, azon morfondírozott a pihentető, és állítólag nyugtató alvás, és álomlátás helyett, hogy ne ő legyen majd másnap a következő áldozat, akit elvisznek a kínzókamra néven emlegetett műtős szobába!

Másnap bejött egy pápaszemes negyven év körüli főorvos ügyeletes, és látszott rajta, meglehetősen nagyra tartja SZTK-keretes okuláréját, illetve saját megnyerőnek mondott kopaszságát

- Na, mi újság?! – vetette oda, de csak úgy félvállról, mintha a saját hiúságát akarná fitogtatni azzal, hogy egyáltalán megkérdezi a szenvedő áldozatait, hogy egyáltalán még életbe vagytok -e?

- Köszönöm doktor úr! Még egyelőre lábadozom! – feleltem, tőlem telhető nem éppen magabiztos könnyedséggel Egy kérdésem lenne, ha meg tetszik engedni? - próbáltam puhatolózni!

- Igen, hát természetesen!

- Azt szeretném kérdezni, vettem nagy levegőt -, hogy mikor tetszenek engem innen hazaengedni, karácsony előtt, vagy újévi után Mert titkon tökéletesen meg voltam arról győződve, hogy az orvosok nagyon fontos emberek, és imádnak mindent túlságosan túlbonyolítani, és így nem számíthatok túl sok jó eredményre!

- Hát nézze! – váltott át hirtelen jött tegezésből a

hangja magázásba -, ha magának ez elég megmondhatom, jelenleg súlyos agyrázkódása volt, és tudtommal magázta az édes szüleit, így amíg a kartonjáról el nem tűnik varázsütésre a kérdőjel, addig kénytelen lesz a fiatalúr vendégszeretetünket élvezni!

- Megértettem! Köszönöm szépen a fölvilágosítását!

Hálás vagyok önnek! – feleltem néma kétségbeeséssel, és már tudtam, sorsom kissé elveszett, és olyan vagyok, mint egy hajótörött, aki véletlenségből vesztette el a hajóját!

Másnap a szüleim a bejöttek meglátogatni szegény egyetlen fiacskájukat a kórházba Apám persze a szokásos módján rám dörrentet kissé felfortyanó hangján, hogy:

- Nézze meg az ember! Hát te meg mit keresel itt?!

,,Semmi különöset! Tudod véletlenül elütött egy autó a sokk közül” – gondoltam magamban, és már a számon volt a sokat mondó felelet, amikor kedves, és nyugodtan megmondhatom egyetlen, és mindig gondoskodó anyám közbevágott hirtelen

- Nem látod Misi, hogy pihennie kell a trauma után! Hogy lehetsz vele ennyire könyörtelen!

- Tudod drágám, már meséltem neked arról a srácról ott a gyárban ahol dolgoztam! Levágta merő véletlenségből a kezét a gép, és o ennek ellenére tovább dolgozott, és mit ad isten mosolyogva, és egyáltalán nem ájuldozva a halál torkában S képzeld csak – folytatta tovább érdekes senkivel sem összetéveszthető mondandóját -, annyira nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszott, hogy esze ágában sem volt azzal törődni, hogy mi lesz, ha félkarú lesz!

- Igen apus én megértem! De az egy másik dolog volt!

Azaz ember bizonyra rászolgált a felelőtlenségére!

De itt fekszik a saját gyereked! Ez aztán mégiscsak sokkal többet számít, nemde?! – rebegte kis híján könnyek között édesanyám!

- Hát majd várjuk csak ki egészen nyugodtan a végét! – parancsolta apám – Ha legény a talpán, akkor az egész meg sem kottyan neki, mint a családból mindenkinek, akivel hasonló szerencsétlenség történt!

Viszont ha nyámnyila nyúl, attól hogy folyton elkényezteted, akkor azt gondolom még keményebb megpróbáltatások várnak majd rá az életben.

- Ugyan már, ne marháskodj! Te is tudod, hogy alig múlt el még csak tizenkét éves! Honnan tudod, hogy később nem maradnak-e ennek lelkiismereti sérülései, amiről az orvos velünk beszélt? – törölte meg anyám könnyező szemeit, mert titkon abban reménykedett, hátha sikeresen megpuhíthatja ezzel túlságosan is keménykötésű urának a szívét!

- Jó rendben! Majd meglátjuk, hogy gyógyul! De azért még nem kéne így pátyolgatnod, elvégre o már nem kisbaba!

Végre kijöttek a számon a hangok

- Köszönöm a jókívánságodat apa! Neked is minden jót!

S gyakorlatilag ezzel a családi látogatásnak is éppen amilyen gyorsan, és hirtelen jött, éppolyan hamar be is fejeződött, és megint várhattam a fogyókúrázó menüsort – legalább is, ami a kórházi kényelmetlen kosztot illette.

Másnap, amikor végre sorozatos győzködés, és könyörgés által – mert ezzel állítólag hatni lehet a hatalomvágyó emberekre -, a főorvos úr volt szíves és engedélyezte, hogy már otthoni körülmények között tölthessem a karácsonyt, és kipihenjem magam!

Apám erre csak azt mondta:

- A mázlista, most rendezhetem át a kéglit, hogy kényelmesen elférjen a lurkó! – S ezzel mintha csak mindent a lehető legjobban elrendezett volna önmaga körül, fogta a piros overállt, és balesetben megsérült lábamra húzta, mint aki jól végezte dolgát, és csak az lenne a feladata, hogy az aggódás jeleként hazafuvarozza egyetlen, élet által megtöretett, gyengélkedő fiacskáját!

UTAZÁS

A legtöbb ember vélhetően csak azért utazik jó messzire az imádott kontinensig – amelyet birtokba venni, illetve meghódítani kíván -, mert egészen egyszerűen vagy folyamatos stressz hatásnak, és kíméletlen idegőrlésnek van naponta, és meglehetősen huzamosabb ideig kitéve.

Vagy pedig az esetek legnagyobb többségében egyedül, és kizáróan csak azért, mert agy-alagutjaiban megfogalmazódott a rejtett tudat -állapot Ki akarok legalább egy hétre szabadulni a rohanó, és bűzös nagyvárosok kellemetlen, és avittos forgatagából, és visszatérnék minden alkalommal az érintetlen mennyország paradicsomába Kicsi szigetem béke, és harmóniával felszentelt üdülőhelyére.

S mindek utána kivált egy család időbeosztása különben sem mondható mindennapinak, de átlagosnak aztán végképp nem, az ember mit tehet egyebet, mint addig csuri-csavarja a naptári napok rohangáló hónapjait az orra előtt, míg az nem eredményez egy olyan – vélhetően mindenki számára elérhető, és elfogadható időpontot -, ami mindenkinek jó, és senkinek sem okoz fennakadást

A Loboncz családban egyes egyedül a feleség Edina asszony szeretett nyaralni, a többi családtag apuka, és egy szem gyerek is akként gondolkodott a nyaralásról is, mint az összes többi felesleges próba - és tehertételről, am úgy hiányzik az embernek, mint púp a hátára.

Ezen összességében talán nem is lehetet t volna csodálkozni, hiszen az apuka a lehető leglustikább fajtából került elő – ha egyszer a hölgy férjjelöltre vadászik -, és sajnos az idősebb Loboncz papa is csak úgy állt a munkához, illetve a dolgok elvégzéséhez hogy más is könnyen hozzájusson.

Tehát nem különösebben erőltette meg magát, hacsak a jutalmak kiosztásánál nem szerepelt legalább egy hordó, vagy demizson pálinka, égetett szeszféleség, illetőleg bor minden mennyiségben

A fiatalabb Loboncz Mihállyal ez legfeljebb csak akkor eshetett meg – ha pusztán csak a büszke férfias kakaskodásának, és morózus temperamentum, és személyiségének köszönhetően volt kollegái, és barátainak hívott Janus-arcú pernahajderek, és hirigjanik társaságai meg nem hívták valahova, és akkor sajnos kellő rendszeresség mellett a Loboncznak derekasan ki kellett vennie a részét a sokszor hajnalig is eltartó ivászatokból Amit a feleségen, és szeretve tisztelt anyuskán kívül szinte mindenki elnézett neki

A Costa Brava egyik mennyei paradicsomába, valóságos üdülő telepére mentem Tossa de Mar-ba, ami roppant közel – alig egy órácska buszozásra fekszik Barcelona középkori antikvitással, és pompázatos palotákkal megáldott városától, és minthogy a spanyolajkúak roppantul kifinomultan adnak a hagyományok, és saját népművészeti kultúrájuk becsület, és tiszteletben tartására naponta megszólaltak azok a bizonyos korántsem kellemes csengő-bongó, orgonaszerű zenével játszadozó harangok amik szinte több tucat templomban meg voltak találhatók a nyaraló szinte összes területén. - Anyuskám muszáj volt éppen ide jönni?! – értetlenkedett rendszerint ha valami fölöttébb nem stimmelt Loboncz. – Maradhattunk volna egészen nyugodtan anyádnál is! Inkább elhallgatom az öreglány ócsárló megjegyzéseit, minthogy itt döglesszem magamat a kánikulával fertőzött napsütésben.

- Azt a hét, meg a nyolcát! Nézze meg az ember!

Mindjárt megmondom, hogy micsoda vagy te Loboncz Mihály? Te egy arrogáns, önelégült, mindennel telhetetlen kis bakfis vagy! Ezt vedd tudomásul! Te beszélsz, és könyörögsz nekem, hogy egyszer már ki akarsz szabadulni a szénmonoxidos fővárosból, és független levegőről sápítozol, miközben ugyan olyan vagy, mint az összes többi - jött ki a sodrásból Edina asszony.

Loboncz – rendszerint ahogyan általában akkor szokta, ha egy kicsit megjátszotta magát annak érdekében, hogy lelke legsötétebb, emberektől is elrejtett zugait végig kutassa, és vélhetően fel is fedezze azt hogy vajon hol is hibázott?

Vagy mi az, amit mértéktelen közönyösséggel el mert rontani – most akárhogy törte kicsiny, alig pár centis mogyoró eszét ez sajnos egyáltalán nem jutott eszébe

Azért persze az őszinte igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Loboncz Mihálynak a szokásos sörözéseken, és cigarettafüst-rituálékon kívül más dologra aligha lehetett volna szüksége, legfeljebb annyiban, hogy igenis valamivel mindenképpen el kellett magát foglalnia persze, ha szándékosan nem akarta azt megreszkírozni, hogy másoknak, így feleségének is az agyára menjen Valamilyen – legalább a délelőtti órákat is beleértendő -, elfoglaltságra lett volna szüksége, és ha még ehhez fizettek volna is, akkor talán ő lett volna, ha nem is a legmegelégedettebb ember, de bizonyára a legboldogabb ezen a földön.

Most itt voltak ebben az érintetlen paradicsomban, hiszen Edina asszonynak a szokásos lótás-futás mindennapos unalomig hajszolt hétköznapjait valahogyan le kellett vetkeznie, és erre mi más megoldást találhatott volna, mint kiült a gyönyörű égszínben játszó, és horizontot is megérintő tengerpartra amely furcsa módon legjobban fiát Aladárt lepte meg a leginkább – hiszen eddig mindig úgy képzelte kamaszos, és csacska álmait is felhasználva persze, hogy az álmok bűvös, és fellelhető, meghódítható szigetei egytől egyig homokra épültek – tehát vélhetően nyugodtan kijelenthető, hogy minden tengerpartnak igenis homokosnak kell szükségszerűen lennie.

Most ahogyan lába hozzászokott az idegeket is próbára tevő – legalább is az első napokban -, feltörő kavicsos parthoz, ami nem is lett volna akkora szentségtörés, ha legalább a vízben már egy kicsit homokos, és puhább talajt is érzékelhetett az ember felettébb érzékeny talpa, de hát ha már a tengerben is gyöngéd homokszemcsék helyett az ember durva, és éles kavicsokkal találkozott, akkor ebből csak arra az egyetlen dologra következtethetett, hogy ez az út félhetően roppant olcsó, és jutányos volt legalább is azon utazással foglakozóknak akiknek hivatásszerű munkájuk az, hogyan vezessenek meg, és csapják be a gyanútlan embertömegeket, amik a kikapcsolódás ősi reményében bizalmat szavaztak nekik Aladárt azonban nyomban, és azonnal elvette a lábáról az a Don Quijote-típusú lovagkastély, ami hosszan elnyúlott a part menti sziklákon, és olyan volt mintha Atlantisz egyik kiemelkedett zátonyán megfeneklett volna egy kacsalábakon forgó tündérpalota ami megjegyzendő sokkal inkább épülhetett a keresztes hadjáratok háborúskodásai közepette, mintsem a békésebb, és bizonyára virágzóbb korszakokban

Abban a meghatározó pillanatban, amint lábait az éles sziklaperemre helyezte azonnal tudta ,,Igen itt szeretnék élni hátralevő életemben!” – Ebben a mindent betöltő harmóniában és teljességben bizony sok mindenben tisztábban, és bizonyára élesebben is kitisztul az embernek a feje, mintsem a cigifüsttől megfertőzött, szénmonoxidos nagyvárosokban.

- Na, mire vársz még?! Nézzed nekem a csajszikat! – mondta az apuka Loboncz, hiszen ha számításba vesszük, hogy Aladár történetesen szemüveges volt, és különösebben egyik nyaralóhelyen, vagy hölgy közönség elött nem keltett volna feltűnést, akkor ez szinte már magától értetődik.

- Ugyan, ugyan! Hagyd már békében azt a kölköt!

Majd ha akar, akkor széjjel fog nézni! Nem igaz?! Na, menj szépen a vízbe kincsem! Nézd csak meg nyugodtan, hogy milyen a hőmérséklete – felelte erre Aladár anyukája

- Oké! – s már viharozott is a meghódítani vágyott hullámok közé Aladár, akit hogy egyáltalán még a nap káros ibolyán túli nagyon veszélyes sugarai se érinthessenek meg akárcsak egyetlen ujjal is, nem elég hogy bekentek mindenfajta drágábbnál drágább naptejjel, és különféle faktoros vackokkal amik meglehet, hogy azoknak esetlegesen használtak is valamit, akik persze már előzetesen elnyerték az alapszínűket az adott környezetben, de egy olyan félszeg, és jócskán önbizalomhiányokkal, és kisebbrendűségi komplexusokkal is küszködő emberkének, mint Aladár, hát igen vele egészen más volt a helyzet ráadták a szokásos búvároknak való felszerelést többek között a fehér pólót, és a búvárszemüveget, és így végig nap tejtől tocsogva küldték be, hogy élvezze a frissítő hullámok adta békés nyugalmat, és félhetően felüdülést!

- Isteni a víz! Anya gyere be nyugodtan! – mondta az apuka, aki már ekkor megérezte, hogy életének egyetlen jó döntése volt, hogy elvette ezt az asszonyt, akire aztán végképpen semmiféle panasza nem lehetett, mert nem elég, hogy mindent az orra alá tett, de még a vásárlást is saját maga intézte el neki, hiszen Loboncz Mihály még véletlenül sem vette volna a fáradságot, hogy egyáltalán a spanyol beszélt nyelv alapjaival, csak úgy hellyel -közzel megismerkedhessen Neki bőségesen megfelelt, ha minden nap reggel, délben, illetve este rituális szertartásosság mellett elfogyaszthatta a naponta beígért sör, és cigaretta adagját.

Loboncz Aladárnak mivel csöndes, és magának való gyerek hírében állt roppant kevés, igazán érdemben fölmutatható barátja akadt szinte minden iskolában, amit eddig megjárt, és ezért azt találta ki, hogy autodidakta módszerekkel saját maga fogja egyetemes kultúrájának elefántcsonttornyait csiszolni, és egyúttal fejleszteni is Úgyhogy a legelső dolga volt, hogy mivel a szülei roppant elfoglalt, és bizony tevékeny emberek hírében álltak, azonnal bevonult a helyi kis fiókkönyvtárba és a szabadidejében, amíg nem kellett utazni előszeretettel tanulmányozta főleg a spanyol történelmet, és kulturális behatásokat, amikkel vélhetően már az utazás idején később számolt is S mivel nagyon szerette a lírát, prózát, és mindent ami szépirodalom azért valósággal falta a spanyol irodalomból irodalomórán megismerhetett klasszikusokat, és amit minduntalan elővett Servantes: Don Quijote-ja volt, és most ezen a mesés tengerparton, ahol bár kétségtelen, hogy egyáltalán nem kis fáradságába, és megpróbáltatásába került az, hogy a tengerbe bemenjen, ez szinte már nem is zavarta összeszorított fogakkal tűrte, hogy az éles kövek nem egy esetben kissé kínzó, és idegtépő fájdalmakat okozzanak.

A parton mindenütt bikinis, és fürdőruhába öltözött sellők, tündérek, földre szállt mennyország angyalok kellették magukat csalafintán, bájosan, és meglepően kacéran Ha az ember nem ismerhette volna ezeket a – valószínűen mindenre kapható hölgyikéket -, akkor nemcsak hogy kinyílt volna a csipától a szeme, de megfogadta volna az anyai jó tanácsot

- Soha ne kezdj pusztán csak futó, és flört céljából olcsó kalandokba!

Hát igen szegény Aladár is a szerelemnek nevezett különös érzés bűvös hálójában fetrengett csak az ő kedvese – valószínűleg hallani sem akart egyáltalán arról, hogy ő maga még egyáltalán létezik -, mert talán Aladár nemhogy elárulta volna neki a félszegen rejtett érzelmeit, de sajnos az adott hölgy egyáltalán nem volt az esete egy ilyen minden udvariassággal, és kellő erkölcsiséggel megáldott emberkének.

Sajnos az akkori lányok már csak azt nézték, hogy az adott fiatalemberek a ,,pasi szótárnak” – nevezett varázskönyvben vajon elérik-e a megkívánt mércét, vagy sem Itt kell megemlíteni, hogy a sportos, illetve kidolgozott izomzattal rendelkezők valószínűleg mindenképpen előnyt élveztek azokkal szemben akiket esetleg nem áldott meg olyan bőkezűen, és termékenyen a természet, mint főleg a mi szerencsétlen sorsú barátunkat Al adárt!

A tízes skálán tehát a főleg szőrösebb és sármos macsó figurák hódították meg a még lakatlan hölgy szíveket, és azok, akik legfeljebb csak a skála alján tévedtek pontszámokkal tetszelegtek, sajnos még csak labdába sem rúghattak.

Aladár ennek ellenére megpróbált úgy tenni, mintha önfeledt játékos szabadsággal megáldva élvezné még a játékos nyaralásból fennmaradt időt

- Isteni a víz! – kiáltotta a parton veszteglő apjának, akit nem különösebben nyűgözött le az amúgy is ötvenfokos hőségben, hogy egy strand paradicsom kellős közepén kell feküdnie, és ellógnia az egész napot, idült semmittevéssel Miközben szertartásos szokásaihoz mérten elsősorban a söréhez, és mértéktelenségről híres -hírhedett cigarettaadagjairól volt híres füstöl akár egy megzakkant, és mindenre gyárkémény, és nem különösebben volt tekintettel főleg azon kedves utasokra, vagy nyaralókra, akik az egészségesebb életmód hatásaiban bíztak feltétlen hűséggel.

- Na, jól van! Elég már nem üvölts! Ha fölmelegedett esetleg én is bemegyek! – s mint oly sokszor ezt a cigivel a számában tette meg, ami miatt egy partiőr odament hozzá, és egyéb nyelvtudása híjában kis beakarta kísérni az orszobára, mert mint utóbb kiderült azon a kijelölt partszakaszon sajnos minden nemű károsító szenvedély szigorú törvények bilincsei közé van kötve.

- Passport! Passport! Please! – türelmetlenkedett tört angolsággal az or

- Csak egy pillanat haver! Majd mindjárt jön az as szony! Az majd ellátja a bajodat! – hetvenkedett Loboncz Mihály, és igyekezett a lehető legkomolyabb ábrázatát valahogy magára erőltetni, hogy hitelesebbnek, és mindenképpen meggyőzőbbnek tűnjön a fizimiskája

- Hát itt meg mi folyik?! – harsant fel a felesége akár egy támadó amazon, aki mindenkit védelme, és pártfogása alá vesz, éppen csak az adott helyzetet méri fel rosszul – Nem megmondtam Misi, hogy a parton nincsen bagózás! Most nézze meg az ember, mi a fenét csináljunk, nem beszélünk spanyolul, de angolul se.

- Ne légy már ennyire feszült bogárkám! Inkább nyugodtan engedd el magad! A gyerekünk majd intézkedik – dőlt hátra Loboncz a kempingágyon, amit minden strandra tanácsos volt magukkal vinni, ha helyet szerettek volna foglalni.

- Fiacskám! – kiáltott olyan hangosan amennyire csak tudott az apuka – itt van egy kellemetlen, és szemlátomást agresszív spanyol emberke, aki passport-ot kér, most mi csináljunk

S Loboncz fia azonnal elmagyarázta a maga kezdetleges, mégis igen-igen meggyőző hanghordozásával a helyzetet a spanyol parti őrnek, aki látván, hogy ezek feltehetően nem köztövényes bűnöző töltelékek, vagy illegálisan itt tartózkodók komótosan elcammogott, mint aki jól végezte dolgát.

ÖRVÉNY-TOROK

Hídkorlát fölött a némán ásító, örvénylő torokba lebámulok; forgó, centrifugális örvény-kerék sodor magával, húz, s von! Vékony, hófehér pengeélen egyensúlyozik így kit az életbe kiraktak! Kenyérmozsák törmelékeit gyűjtögetve egy élten keresztül, míg törvényszerű hajtóvadászatként a Halál magához nem ragadja! Becsmérlő szemeit kíváncsian rámszegezve hajótörött lelkek múlt-idéző, méla árnyai bukknak fel tajtékvetett habokból; tanúskodó őrzői a megtörtént lehetségesnek!

Légtornász-mutatványként talán már mind így egyensúlyozunk a sok biztos lehetséges között; egy újabb eltervezett fordulónál már a veronál, a víz habja, vagy méreg se használ – tudatos gyávasággal magabiztosan bukik el bennünk az emberi méltóság! Vakmerő bukfencek között bukdácsolok céltudatosan. Még lapulva, mint kisstílű senkiházi angyali hölgyek dobbanó szív-titkait kikutatnám, akárcsak Szinbád! Zuhanó, megbukott életemben is maradhassak az, ki voltam: örök gyerek az arrogáns felnőttek világában!

Sűrű, setét még most a fortyogó, fekete folyam. Érzem, sokszor fogyatkozik már lélekerőm minden megpróbáltatással gyilkos dacként szembe szegülni! A vénséges Duna még egyre mormol s magához hívogat! – Manapság már úgy is egybeolvadt Cirkusz s nyüzsgő hangyaboly nagyvilág hogy a tékozló kisember szíve is folyton megremeg, ha villámló, pusztuló Holnapokba mélta-tétován belenéz!

ANGYAL KÖNYÖRÜLET

Hajnalodott. S az ég épek hogy csak kidugta a fejét a nedves vattapamacsokban csimpaszkodó felhő rétegek közül, hogy aztán csak imitt-amott megvillogtassa késhegyre emlékeztető villogó fogazatait, és már bujt is vissza a hegyek hideg, és barátságtalan magányába, hogy még legalább egy darabig jól megérdemeltség mellett kipihenhesse önmagát.
A férfi csöndesen, és lábujjhegyen kikászálódott hajnali hibernált, és tökéletesen kómás állapotából, mert a világért sem szerette volna felébreszteni legnagyobb kincsét, aki mint valami jóságos védelmező angyal mellette pihegett, és ahogy mellkasára hajtotta liliomos fejét a férfi hallhatta szinte minden tartalmas, megfontolt, és boldogságtól egészséges szívhangjait, amit titkos feleletként talán csak a szerelmesek hallgathatnak Az a fajta földöntúli titkos telepátia volt közöttük, már a megismerkedésük pillanatában, amikor egymással találkozott két gyöngyházfénnyel csillogó, szelídíthetetlen szemük, és abban a pillanatban a nő érezte azt a megbilincselő, mégis az egyéniséget mindvégig hűséggel őrző érzést, hogy
,,Igen! Ő lesz az én párom! Ő lesz a lelki társam!”
A férfi, hogy föl ne ébressze, még csak nyomokban szendergő, és kellemesen pihegő kedvesét óvatosan, mint egy gondoskodó alvajáró kilopakodott komótosan a konyhába, hogy föltegye a reggeli kávénak valót, de csöndesen vigyáznia illett, nehogy felkeltse két tündérien mormoló gyermeke szendergését.
S miközben fölette a csöpögős, és gőzmozdonyként forrón prüszkölgető kávéfőzőt, és várta a végterméket, észre sem vette, hogy az idő hogy szalad, és már röpke pillanatok alatt rohannia kellett, mint a veszedelmem, hogy végre egy kicsit önmagába nézzen a fürdőszobában.
,,Mi aztán jól megmutattuk nekik!” – morfondírozott önmagában, és miközben a tükörképéhez intézte eme bölcs és megfogadható intelmeket észre sem vette, hogy szépen gyengéden simuló angyalkarok hattyúfehér fogságába került.
- Min tanakodsz édesem? – kérdezte a kedvese
- Á! Semmin! Csak azon gondolkoztam, hogy nem ártana, ha bátorságot gyűjtenék, és végre megkérném a feletteseimet, hogy adjanak egy kis fizetésemelést, mert mostanság a számlák mellett elég sok minden elment a rezsire! Mit gondolsz?
- Figyel csak, miért nem bújunk még be az ágyba?
Talán lenne még pár közösen eltöltött és halhatatlan pillanatuk, mielőtt elszólít a munkád, nem?!
A férfi arckifejezése gondterheltségről, és kétségbeesésről árulkodott, azokkal a mindent kifejezni tudó smaragdzöld szemeivel, amik állandó szomorúságot, és egy ártatlan, és valóságosan sebezhető gyermek lélekállapotát tükrözték, mindenki tudhatta, hogy ennek az embernek sziklavállait jelenleg a legnagyobb felelősség nyomja kirúgták az állásából, egészen pontosan fölmondtak neki, és ezt semmi esetre sem szándékozott megmondani a családjának, mert attól félt és rettegett, ha az asszony megtudja, majd elválik nyomban tőle, és visszamegy tehetősebb, és mindenképpen módosabb szülei otthonába, ahol bizonyos fokig az anyagi függetlenség uralkodott.
- Szívem! Nem hallom a hangodat! Mi bánt? – ölelte át férje derekát a határozottságot mutató asszony
- Azt gondolom, hogy az apádék nem nagyon örülnének egy olyan vőnek, aki még a saját családját sem tudja eltartani, nem igaz?
Az asszony arcát hirtelen elfutotta a pír, és két gyönyörű gesztenyeláng szeméből lassan szivárogni kezdek a könnyek, de erősnek szeretett volna látszani, és gyorsan letörölte őket
- Nem lehet Csak nem, felmondtak???
- Azt mondták, hogy harminc év alatt én voltam az egyetlen a vállalat kötelékében, aki még szabadságra sem volt hajlandó menni, csakhogy megcsinálja, és ellássa a mindennapi feladatát, de most mégis közülték, minden további indoklás nélkül, hogy már nincsen szükség a további szolgálataimra
S ha ez nem lett volna elég az asszonynak, azt bizonyára már végleg nem tudta vele közölni, hogy az orvosi kivizsgáláson az egyik ügyeletes orvos azt közölte vele, hogy nagyon vigyázzon magára, mert bizonyos sejtfalai elvékonyodtak, és nem lehet tudni, hogy a biztonságos öregkornak néz-e elébe!
- Ez egyszerűen felháborító! Tűrhetetlen és halatlan is hogy ezt műveltek! S most hogyan tovább? Eldöntötted már, hogy hogyan lesz ezután?
A férj próbálta tréfálkozósra venni a figurát – nem mintha túlzottan bármi nemű oldottságot, vagy fölszabadultságot is elérhetett volna vele -, de nagyon igyekezett, hogy ezekben a mindenkiből letargiát, és búskomorságot előhívó percekben legalább legyen valaki, akiben még maradhatott néminemű hidegvér!
- Igen arra gondoltam, hogy a felmondási pénzből elmehetnénk a gyerkőcökkel nyaralni, vagy esetleg befizethetnék a még esedékes számláinkat, neked pedig vehetnék egy új epilátort. Úgyis tudom, hogy már régóta szeretnél magadnak egyet! Úgy nagyjából ennyi jutott eszembe!
- Édesem! Kérlek, ne vicceld el a valóban fontos, és égető dolgokat, mert ez még szerencsétlenséget is okozhat! Inkább közösen találjuk csak ki, hogy mihez is kezdjünk a továbbiakban, és egyenlőre hol vállalnál állást, mert mint tudod, a gyerekeknek iskolába kell járniuk, és a szülői munkaközösség táppénzét is be kellene fizetni!
A férfin már nagyon látszott, hogyha az asszony erős, és minden tekintetben határozott akarattal nem fogta volna meg derekát, és tartotta volna benne nagyon sebezhető, és túlságosan is törékeny lelkiismeretét, amit lehet, hogy mások előtt kiválóan tudott leplezni, viszont felesége a legkisebb lélekrezdüléseit is alaposan földerítette, így ha mást meg tudott téveszteni az erkölcsi fedhetetlenségével az már korántsem volt annyira biztos, hogy imádott asszonyát is, most mégis gyorsan kikotyogtatta kávéját, és leültek kettesben az étkezőasztalhoz, amíg nem kellett munkába rohannia – ami most viszont, hogy már megváltak tőle -, szinte teljesen feleslegesnek tűnt!
- Gyere szívem! Ülj le mellém! – ajánlkozott a asszony, mert titkon észrevette, hogy a férfi egy kis anyai gondoskodásról álmodozik, mint régen, ha túlontúl rossz kedve volt, és erőt vett rajta a fásultsággal járó melankólia, vagy csak a mindent lebíró szomorúság, akkor mindig számíthatott édesanya vigasztaló ölére, miközben gyengéd, és óvó kezek simogatták, mert egyedül talán az anyuka sejtette, hogy a fia minden apró félreértést, vagy csupán bagatellnek minősülő kirohanást gondos alapossággal megrág, és sok ideig morfondírozik rajta.
A férfi óvatosan leült az asztalhoz, és anélkül, hogy csak egyetlen szót is szólhatott volna felesége megsimogatta a fejét és az ölébe vonta.
A férfi érzete kedves mennyire törődik vele, és titokban, hogy senki meg ne lássa gyengéden az asszony ölébe hajtotta megtöretett és könnyeket árasztó fejét, miközben a feleség óvatosan, és lágyan simogatta a haját, hogy megnyugodjék legalább egy kicsit S közben homlokát csókolgatta, mert biztosra vette, hogy ettől minden rendben lehet.
Az együtt eltöltött mézes pillanatoknak azonban túlságosan hamar vége lett A férfi hirtelen fölpattant, mit, aki valami fontos, és lényegre törő dolgot felejtett el, és már vette is volna viharkabátját, és sapkáját, hogy megkezdhesse a hajnali műszakját a vállalatnál ahol eddig dolgozott, de a felesége halkan figyelmeztette az ajtóban
- Szívem! Talán ezt most ki kellene hagynod! Gyere vissza és alaposan rágjuk meg a dolgokat!
A férfi, mint akit éppen most semmisített meg egy határozott ítélet, vagy könyörtelen szó, szó nélkül lesújtott fejjel besomfordált a lakásba, és várta, hogy felesége előadja neki további megoldást kínáló terveit.
- Tehát! Arra gondoltam, hogy először is a fölmondási pénzből kifizetjük a számláinkat, majd pedig, ha törlesztettük az adósságokat keresünk neked valami munkát a munkaközvetítő irodában! Na, mit szólsz?
- Ahogyan te jónak gondolod!
- Csak azt ne mondd már megint, hogy én megmondtam!
- Már miért mondanám?! Felnőtt, talpraesett, és határozott asszony vagy, aki tudja használni az eszét. Miért mondanék neked olyasmit, ami nem igaz?!
Az asszony látva, hogy férjén, kis híján úrrá lesz az ismételt megbánás, és kétségbeeséssel fűszerezett szomorúság, és búbánat az javasolta volna, hogy ma inkább ne menjen be dolgozni. Ám a férj – mint mindig, ha a tettek mezejére került a sor -, döntött, és határozott, így végül a hajnalok pirkadó fényeinél, míg gyerekei az igazak szelíd, és békebeli álmait aludták a férfi útra kell, talán ez egyszer utoljára, hogy megegyezzen, és valamilyen megállapodást csikarjon ki ha másként valójában már nem megy főnökeitől.
- Kérlek, hogy ne keveredj bajba! S nagyon légy óvatos! – szólt utána még könnyes, hajnalrózsás szemekkel egyetlen kedvese, akit szinte szülői aggodalommal tisztelt, és védelmezett.